- Ismersz, F8T, a végtelenségig is itt tudok állni – felelem a robotnok, mi nem akar továbbra sem beszélni. Persze ilyenkor nem. Vagyis dehogynem. Beszél ő. Csak épp nem arról, amire kíváncsi vagyok. Mély levegőt veszek. Az egyetlen "élőlény" mely képes rövid úton kihozni a sodromból. Mégis mindig jó gyakorlásnak gondoltam, leginkább magamnak, mint neki. Zord arccal hallgatom a társalgást, melyet kezdeményez. Próbál behúzni a csőbe, mégpedig, hogy az Imperium további hibáit taglalja. Milyen gyenge lett mióta elmentem. Szívem lenne megforgatni a szemem. - Ezzel semmire sem mész, tudhatnád – a vizes edényt mégis a kezembe tartom és nem helyezem vissza a kávéfőzőbe. Vagyis patthelyzet alakult ki, ő nem árulja el, bár fogalmam sincs, hogy miért. Sejtéseim szerint, hogy bosszantson és itt tartson. – Nem indultok el még három napig, ezúttal ez most nem fog összejönni – emlékszem még arra a fiaskóra ami akkor történt, amikor itt akart tartani. Épp a hajó fogdájába kötöttem ki, nem éppen önszántamból. S ehhez nem kicsi köze volt neki is. Mégsem haragszom rá, értem a célját, eszközeit mégsem. Hajdani kapitánnyal mi találtuk, mi nem engedtük, hogy bedobják a szemétbe, hogy selejtezése miatt bedarálják. Még mindig nem értem az okát, ám az ösztöneimre akkor még hallgattam. Tudtam, hogy megéri megmenteni, azonban sejtésem sem volt, hogy totálisan meg is akar majd őrjíteni hálája jeléül. Végül egy férfi lép közelebb hozzánk, én pedig felpillantok rá. - Igen – vonom össze enyhén a szememet, ahogy felismerem a képről. Noha ott jóval fiatalabb, tán kevesebb borosta is takarja az arcát és tekintetébe nincs a bezáratékhoz hasonló árnyék. Kik nehezen bírják a dominiumi létet. A négy fal közötti területet, hogy nem lehetnek a "szabadban". A legtöbb ébredőt elkapó betegség ez. - Katrina Gardel – nyújtom felé a kezemet, köszönös képen, mire F8T éktelen prüttyögésbe kezd. Már szinte meg sem lep a hisztije, amit levág. Fényei kékről előbb zöldre, majd pirosra váltanak és sértődötten, szinte már oda-vissza vágja magát, ahogy eltávozik. Pillantást sem méltatok rá. - A legtöbb új tagot nem szívleli, de ne vegye magára. Mindenkivel ilyen az első hetekbe – vagyis a férfi még új itt. A kezembe tartott víztartályt végül visszahelyezem a helyére, pár gombot megnyomok a főzön, mire újra működőképes állapotba kerül. - Köszönöm, kér kávét? – tekintek rá, mielőtt elindulnék vele, persze miután a gőzölgő feketém bele nem folyik a fém bögrébe. – Jól tudom, hogy nemrég ébredt? – kérdezem tőle. Moor kisasszonnyal ellentétben érzelem nem uralkodik arcomon, tekintetem hideg, ajkam szegletébe nem vibrál a mosoly sem. Nem ellene szól, egyszerűen mindig ilyen vagyok.
Egy kicsit elmélázik a nőn, aki a robottal szórakozik, de utána elhangzik a neve, ami azért furcsa, mert eltávon van. Lehet, hogy van bennük valami, ami alapján meg lehet őt keresni? Persze említette, hogy itt található Newmannek, ha nagyon szükség lenne rá, de… mindegy is, mindenkit meg lehet találni, ha nagyon fontos. Csak azt nem tudja, hogy miért lehet ő olyan fontos mindenkinek. De legalább új embereket ismerhet meg, és talán új szövetségesekbe botlik, akikkel nyugodtabb lesz az új élete. Mert ez egy teljesen új, akárki is mondja. Aztán megembereli magát és odalép, azonosítva magát. A nevet megjegyzi, a kezet pedig határozottan megrázza. Már épp belekezdeni az invitálásba, amikor a kis robot meggajdul, de erre is kap magyarázatot, miután a kis fémdarab távozik. - Maga miatt? Talán féltékeny? – emeli meg a bal szemöldökét, miközben a távozó robot egységet nézi. Tekintet azonban hamar visszatalál a nőéhez, és az érdeklődése sem hagy alább. - Már nem innék meg még egyet, nagyon kedves Ms. Garden – talán nem lő mellé, de ki tudja. Legalább még valamit meg fog tudni róla. Az információ számára kincs, amit nagyon mélyen őriz. - Mondhatjuk. Alig öt hónapja, de abból ugye három karantén, szóval igen – egészíti ki a válaszát. Megvárja, amíg elkészül a kávéja a rideg tekintetű nőnek, majd utat mutat az asztal felé, ahol a már alig gőzölgő kávéja árválkodik. Amíg az asztal felé mennek, próbál barátságosabb hangnemben beszélni, mint szokott, hiszen most eltáv van, lazulni kell, még ha ő nem is az a fajta típus, aki teljesen ki tud engedni. - Ebben a társalgóban még nem jártam, mondhatjuk, hogy ez az első igazán üres napom. És még van kettő, hogy az első sokkot kipihenjem magamból. Kár, hogy nem a Perdán ébresztenek, mindjárt máshogy érezné magát az ember. De talán majd egyszer, bízzunk a vezetésben, ahogy eddig is – beszél, majd megvárja, amíg a nő helyet foglal, csak utána ül le. - Nos, ha név szerint keresett, biztos van néhány kérdése, amire reményeim szerint tudok válaszolni – teszi fel a burkolt kérdést, hogy segítséget adjon a másiknak, és ne kelljen megfutni a legtöbb udvariassági kört. Határozott, de bajtársiasnak mutatkozik ezáltal. Bár egyelőre fogalma sincs, hogy két hónapnyi szolgálat után mit tudhat, amit más nem, de hamarosan kiderül.
Viszonzom határozott kézrázását, ujjaim tapintása érdes, árulkodhat katonai hivatásomról, ha esetleg a folytonos vigyázban állásom és komor arcom nem segítene neki. Mondjuk az utóbbi kettő még más szakmára is igazak lehetnek. Azt hiszem, ám ebbe nem igazán mélyednék most bele. F8T kifejezi újabb nem tetszését. Nem ez lenne az első alkalom, hogy ilyennek látom. - Miattam? – kapom tekintetem a férfira, szemöldököm enyhén összevonom, értetlenül. Féltékeny? – Inkább bizalmatlan minden új flottataggal szemben. Hozzám nincs köze – biztosítom erről. Nem is nagyon értem, hogy miként vélekedhet ilyesmiről. Ez is talán egy olyan szociális kinyilvánulás, melyhez teljesen nem értek. – Ha pár hét után sem változik a véleménye, akkor kezdjen aggódni. F8T közismerten jó emberismerő – bár hogy honnan, azt senki sem tudja. S, hogy ez eszembe jutott… Magányos óráimba át kell gondolnom, hogy Connor közelébe miként viselkedett egykor. Most mégsem azért vagyok itt, hogy a múlton rágódjak. - Csak egyszerűen Gardel – javítom ki a férfit, nyugodt, rezignált hangon. Nincs benne harag, sem felháborodás. Csupán addig fordulok el tőle, amíg beindítom a kávéfőzőt, így csak egy emberi adagra állítva. – Nem vettem fel a férjem nevét – magyarázom neki és hirtelen ismerős érzés kerít hatalmába. Mintha hasonló beszélgetést a múltban már lejátszottam volna. - Hogy bírja a bezártságot? – fordulok vissza a kávéhoz, hogy elvegyem a helyéről és a fémbögrével a kezembe induljak meg arra, amerre mutat. Nem könnyed csevely ez, a legtöbb ébredő nehezen szokja meg a környezetet. Valahol mi is felelősek vagyunk ahhoz, hogy beilleszkedjenek és ne… lázadjanak fel. A felébredéséhez nem igazán tudok mit hozzáfűzni. Nekem, külsős szemmel édes mindegynek tűnik, hogy hol ébreszik fel az embert, de ezek szerint ez nem így van. - Nem lehet igazán biztonságosan szállítani a kapszulákat – jegyzek meg ennyit. Amennyire én tudom, elég törékenyek nagyobb szállításhoz. Út közben pedig bármi történhet velük, túl kockázatos lenne, egyelőre legalább is. Az asztalhoz ülve belekortyolok a kávéba, mielőtt azt letenném az asztalra és a férfira tekintenék. - Úgy hallottam, hogy a Földön dolgozott titánokkal együtt, ez valós információ? – kérdezem tőle érdeklődve, arcom vonásai először engednek fel. – Ezzel kapcsolatban lenne néhány kérdésem önhöz – adom meg a választ, amire ő is kíváncsi és reményeink szerint valóban tud rájuk választ is adni.
A kézrázása igazán katonás, nem az anyámasszony fajtából. Egy apró poén magvait próbálja elültetni, de nem igazán sikerül, Gardel tizedes igazi katonaként fogalmaz a kis robottal kapcsolatban. Csak biccent egyet arra, hogy a robot jó emberismerő lenne. Ha őt megfejti, majd adományoz neki valamilyen érdemrendet. - F8T, az emberek jó ismerője – bólint újból és felfigyel, hogy elrontotta a katonanő nevét. Hát, ez kisebb baki, de nem probléma, miután megkapja a kijavítást és kiderül, hogy valójában férjes asszony. Még ha ez így furcsán is hangzik egy fiatal nőről, de az itteni szokások is teljesen mások, mint régen voltak. - Á, értem, elnézést, nem tudhattam – azért bocsánatot kér, ezt diktálja az illem, meg az emberi normák. A következő kérdés már érdekesebb, pont ezen lamellált korábban az asztalánál. - Egyelőre bírom, semmi problémát nem okoz. Igaz, minden bizonnyal jobban érezném magam odalent. Mégiscsak egy bolygó szülötte vagyok. De, ahogy nézem, a Kancellária mindent megtesz, hogy otthonosan érezzék magukat a katonák – várja a kávé elkészültét, majd azt, hogy elinduljanak az asztalhoz. Amint megtörténik udvarias távolságból követi a nőt, miközben ha szükséges, irányt mutat. Ha pedig már eszébe jut, rákérdez arra, hogy miért nem odalent keltették fel, amire a válasz egészen frappáns és katonai szemszögű. Azért ő ebben nem ennyire biztos. - Elég macerás lenne, de nem megoldhatatlan. Persze, ehhez tudnom kellene, hogy mennyi Alvót keltenek fel egy héten. Persze, ha nem maradunk, teljesen felesleges lenne ott felébredni, majd az űrben élni. Talán így humánusabb és lehet mire vágyni… - tűnődik el egy kicsit, majd helyet foglal Katrinával szemben, ha az már leült. Viszont eljött az idő, hogy rákérdezzen a nő érdeklődési mivoltjára, ha már ő ennek a célpontja. Roppant kíváncsi. Meg is lepődik a kérdésen egy kissé, de csak bólintással fejezi ki egyetértését, azzal kapcsolatban, hogy miért éppen őt keresték ezzel. A hadnagyától már tudja, hogy benne van a nyilvános adatbázisban ez a tény, hogy titánokat is vezetett. - Igen, habár érdekes, hogy pont ez a feleslegesnek tűnő információt hallotta rólam. Nem úgy értem természetesen, ahogy gondolja, csak nem ez a legfőbb erősségem. Emellett persze szívesen segítek, ha már értek hozzájuk – emeli fel a csészéjét és kortyol belőle egy újabbat, majd figyelmét teljesen a nőre fordítja, hogy lássa az, érdekli a téma. - Milyen dolgokra kíváncsi? – kérdez rá, hogy ne a Gardel tizedesnek kelljen megtennie az ehhez szükséges lépést.
Világéletemben katonának neveltek. Gyerekkoromban nem is volt más opció sem bátyám, sem az én számomra. Nem ebből adódik, de szorosan kapcsolódik ehhez, hogy a szociális interaktusokhoz vajmi keveset értek, rossz is vagyok bennük. Véleményem mindig őszintén elmondom, még akkor is ha ez sose az egyszerűbb út. - Nem tesz semmit – teszem hozzá kimérten. F8T-hez nem tudok mit hozzáfűzni, mint egy kósza bólintást. Valóban az, s ami azt illeti ideje lesz vele elbeszélgetnem. Tudom, hogyha nem akar nekem válaszolni, akkor nem is fog, így óvatosan kell feltennem a kérdéseimet neki. – Nem tudhatta. Mindazonáltal nem szoktam névelőjárókat használni – utókat annál inkább. Mivel katonának készültem, apám, a Parancsnok is legfeljebb a rangomon szólít, nevem helyett. Ehhez szoktam hozzá. - Ha segít valamennyit, látogasson el a botanikai kertbe. Az egykori alvók kedvelik azt a helyet – de többet nem tudhatok róla. Az élő környezet nekem… Teljesen idegen. Bármennyire is fejlett szimulátoraink vannak, teljesen más, mint ami valójában a Perda. Össze sem lehet hasonlítani. Nincs panaszom, ha leküldenek, de az élő környezet számomra… Túl élő. Végül pedig leülünk az asztalhoz. - A stabilitásunk a Városban nem az igazi, nem beszélve arról, hogy az idegen spórák, melyek a Perdát jellemzik még a legsterilebb szobába is bejuthat, ezzel veszélyeztetheti az alvó életét. Gondolom beoltották Önt is az ébredést követően, nem? – teszem fel a kérdést. Persze ezek csak feltételezések, valójában fogalmam sincs, hogy miért itt ébresztenek. Egy olyannak, aki itt nőtt fel… - Aki már itt született, annak ez a természetes környezete, meglehet, hogy a döntéshozók is így gondolják – látom be végül, hogy megannyi opció lehet a válaszra. Bármi lehetséges, hogy miért így alakult. Úgy is, ahogy ő mondja. - Egy katona életében valójában semmilyen kvalitás nem apróság – vonom enyhén össze a szemöldököm, ahogy a férfira tekintek. – Olykor a legapróbb tudás birtokolhatja a legnagyobb értéket – s valójában emiatt is jöttem ide. Ő olyat tudhat, amit én, vagy más, aki itt született nem. Szavaimba mégis hiszek, egy katona bármit is tudjon, az jelentőségteljes lehet. - Nem igazán népszerű szakma a hadseregen belül titánpilótának lenni. A legtöbb visszajelzést, melyet erről kapunk, hogy nehéz irányítani. Átnézve a földi titánokat, azok nagyon kezdetlegesek voltak és az ember valódi mozgását utánozta le benne – a mostani rendszer valóban nem könnyű, mégsem nehéz. Az ember gondolati szintjén megszületik egy mozdulat és ezt képes egy titán lemásolni. Nem, rosszul fogalmazok. Képes ezalapján cselekedni, úgy, hogy az ember ül és nem mozog. Belátom, hogy ez nem egyszerű. – Az évtizedek folyamán finomítottak a technológián, hogy a legkényelmesebb legyen, mégis úgy tűnik, hogy ez vált a legnagyobb hátrányává. Milyen volt egy ilyen titánt vezetni? – talán ha a megfelelő válaszokra megtaláljuk a választ, akkor a későbbiekben is könnyebb lesz fejlődni.
- Rendben, figyelni fogok rá – apró félmosoly és bólintás, amit ő is megtesz FT8-ra tett megjegyzése után. Egészen udvariasan bánnak egymással, és most, hogy volt ideje nem tolakodóan megnézni magának a nőt, megállapítja, hogy a génállomány nem romlott, csak javult az eltelt évek alatt. Úgy látszik a kancellária a kinézetre is figyelt, hiszen Gardel tizedes szemrevaló egy nő, és rajta kívül is elég sok férfiszívet megdobogtató látvány köszönt már szembe vele. Kérdés, hogy előbb-utóbb, ha átesnek a ló túloldalára, megint a másfajta karakterisztikájú hölgy és férfi kinézet jön-e majd divatba. - Köszönöm a tippet, mindenféleképpen meglátogatom a helyet. Érdekel, hogy milyen növényeket mentettek meg, talán lesz pár, ami okot ad némi nosztalgiára, igaza van – ezt még nem tudom, de azt biztos, hogy Alexát el fogom oda is vinni. Milyen jó lehet, ha mondjuk van egy nagy fa, aminek az „árnyékába” egy padon lehet üldögélni. A doki biztosan imádná, és valószínűleg Lucast is pozitív érzelmekkel töltené el, de minimum nosztalgikus érzések keringenének benne mélyen, valahol. Az asztalnál folytatják végül a beszélgetést a leköltöztetésről és annak nehézségeiről. - De, nem is egyszer. Örülök, hogy megkeresett tizedes, szinte több információ rendelkezek már, mint amennyit utánanéztem és beszélgetésekből megtudtam. Viszont, ha így áll a helyzet, akkor valószínűleg tényleg nem éri meg leköltöztetni az Alvókat, ha még nem vagyunk kész rá – gondolkodik el, némileg dicsérve a nőt, akinek a stílusa felettébb tetszik neki. Katonás, csak a lényeg, nem terelődik el a témáról és ad, mielőtt elvenne. Remek kémalapanyag lehetne belőle. - Igen, ez is igaz és lehet, hogy a testükre sem úgy hatnak a dolgok, mivel más gravitációban, lékkörben és hasonló dolgokban nőttek fel. Önnek gondot okozott, ha a Perdán kellett szolgálatot teljesíteni? Értem úgy, mint légzés, akár mozgás szinten? – érdeklődő a hangsúly, de ebből is megtudhatja, hogy járt-e a már a nő a Perdán vagy sem. Mivel minden információ hasznos lehet bárkivel kapcsolatban, az adatgyűjtés elsődleges prioritású. Nem régen ébredt még fel, és biztos benne, hogy idővel már nem fog ennyit érdeklődni az ismert és ismeretlen katonáktól. - Látom, gyakorlatiasan gondolkodik, ami számomra tiszteletreméltó, mert kevesen vannak így – bólint, és végre rátérhetnek, hogy mi lehet az a tudás, ami annyira foglalkoztatja Gardel tizedest, hogy ő tud erre válaszolni, pedig biztos benne, hogy vannak nála szakértőbbek is mindkét hajón. Viszont furcsállja, hogy erről bárki tudna, de ezek szerint a vele szemben helyet foglaló olvashatott egy bővebb aktát róla. Ezt a részét az életének nem titkolta el, szóval nincsen elrejtve sehol, plusz több helyen lehet hasznosítani a tudását. - Igen, akkor az volt a csúcstechnológia. Én élveztem vele harcolni, mert olyan volt, mintha a meghosszabbított karom és a lábam lett volna, hatalmas tűzerővel. És bár nem volt egyszerű az eggyé olvadás, sokaknak okozott problémát – azóta már egy titánnal ő is eltöltött három órát teszteléssel az újak közül, és meglepően gyerekjátéknak tűnt. Kicsit idegen is volt neki, hogy nem kell karokat mozgatni és a lábát nem igazán veszi igénybe, mondhatni a három óra végére mentálisan kimerült, viszont fizikálisan szinte meg sem kottyant neki a tesztelési fázis. - Igen, egy új titánt már volt szerencsém kipróbálni. Nagyon fárasztó fejben, de meg lehet szokni szerintem. A régieket fizikai erővel kellett irányítani, persze nem kellett megszakadni benne, de praktikusabb volt abból a szempontból, hogy a mozgás a sajátjaként érzékelte a pilóta. Itt át kell adnia a technológiának az irányítást, amit az emberi elme nehezen visel, plusz az egónk sem szereti, hacsak nem vagyunk parancsnokok. De egy titánpilóta csak egy jobban felfegyverzett beosztott, így sokaknak nincs meg a képességük arra, hogy parancsnokkén viselkedjenek. Tény, ami tény, ha rááll az agy arra, hogy irányítsa az új fejlesztésű titánokat, sokkal hatékonyabbak lehetnek, mint a régiek. Viszont bármilyen meghibásodás van, ugyanerre a technológiára támaszkodhatunk, míg régebben voltak kiskapuk, amikkel ki lehetett iktatni bizonyos problémákat, a mostani rendszer ezt nem teszi lehetővé. Illetve, úgy vettem észre. Ahhoz többet kéne a témával foglalkoznom, hogy biztosat tudjak mondani ennél többet erről. Van konkrét dologgal kapcsolatban kérdése? – fejezi be a monológját, és emeli fel a kérdőn a tekintetét. Látszik, hogy izgalomba hozta a téma, és szívesen beszél róla. - Esetleg, ha most nem jutunk dűlőre, később elvihet egy páros tréningre, ahol megnézhetjük konkrétabban a helyzetet. Már, ha engedélyt kapunk rá – fejezi be teljesen komolyan gondolva a dolgot. Nyilván megvannak a prioritások, de hasznos lehet egy veterán – 35 évével ez igen viccesnek hangzik, de mégsem az – tapasztalata mindenki számára.
Köszönetképen bólintok irányába. Ennél több szót nem pazarolnék ennek a jelentéktelen ügynek, feleslegesen nem is szívesen beszélek, ezúttal sem. Rideg kimértségem mégsem riasztja meg kellőleg ahhoz, hogy ennél többet ne akarjon velem beszélni. Ő maga is katona, talán ehhez szokott ő is hozzá egykoron a Földön. - A felhozatal elég sokszínű, de vélhetőleg töredéke csak a földieknek. Az olvasottak alapján alig pár százaléknyi növényvilágot voltunk képesek megmenteni – ezek mégis fontos részét képzik jelenlegi világunknak. Ami a legfurcsább, hogy az állati világból szinte meg semmit. Képeken láthatunk, de még csak egy apróbb hangya sem maradt életben. Bizonyítéka ez annak, hogy mesterségesen mindent képesek vagyunk pótolni. Nehezebben, de képesek vagyunk. - Sem mi, sem az alvók. Túl sok a rizikófaktor – noha ezt már az imént taglaltam, nem is beszélve a többiről. – Még bizonytalan az is, hogy meddig maradunk a Perda közelébe. Leköltöztetni az alvókat, miközben bármikor kialakulhat egy újabb háború, veszélyes, nem beszélve, hogy a Dominiumon jobb az orvosi ellátás – kiváltság leköltözni a Városba, de jóval felszereltebb az anyahajó, mint a perdai telep. Mondanám, hogy örülök, hogy képes voltam segíteni neki, válaszokat találni kérdéseire, de ami azt illeti, inkább érzem kötelességemnek ezt megtenni. - Az élő környezet teljesen más, mint amit valaha is el tudtunk képzelni, vagy amit a szimulátoraink képesek voltak elénk tárni. Nincs kétségem afelől, hogy a technológiánk magasan fejlett, ehhez mégsem eléggé. Miután az ember megszokik egy bizonyos hőmérsékletet, mely sosem változik, egy bizonyos légmozgást, első körben összezavarodik a Perdán. Bevallom, hogy nem igazán tudok mit kezdeni az élő környezettel, még ha az emberiség részét is képzi, számunkra ez életidegen. Mégis igyekszünk mindent megtenni, hogy ez ne így legyen – sose tagadtam, hogy nincs igazán ínyemre a perdai élővilág. Ha a feladatom oda szólít mégsem visszakozok ez ellen. Teszem, amit tennem kell, panaszra nem lehet okom. Előbb utóbb megszokom a természet különös játékát. - Katona vagyok – bólintok a gyakorlatiasságra. – Mindig is annak neveltek, valamint a gyakorlatiasságot a hadsereg is megköveteli, ahogy a flotta is – így sokkal egyszerűbb lenne a mi életünk is. Tárgyilagosan szemlélni és élni. Nem könnyű, elhiszem másoknak, számomra mégis ez a természetes, sok olyan dologgal egyetembe, amely másoknak idegen lehet, vagy épp kelletlen. Ezek után figyelmesen hallgatom minden szavát, amit a földi titánokról mond. Szemem leheletnyit vonom csak össze, mely nem mást sugall, valóban figyelek. Ha a téma olyan, mely engem is érdekel, tudok figyelni. - A technológiánk rengeteget fejlődött, főleg a hadászat területén. Hosszú évek után sikerült elérnünk, hogy egy titánhoz neuroidegi alapon tudjon kapcsolódni a pilóta – számomra sosem volt nehéz megszoknom, hogyha én nem is mozgok, a titán pontosan úgy teszi, ahogy én, ezért is érdekese hallanom, az ő álláspontját is. – de ezek szerint az embereknek nehéz elvonatkoztatni attól, hogy nem maguk mozognak, hanem egy gép teszi helyettük? – vaktában tapogatózom, nem tudom, hogy mi lehet a valódi probléma, amiért ilyen kevés kadét kíván pilóta lenni. – Nem volt jóval nehezebb, megterhelőbb a fizikai mozgás is közben? – Amihez tudtam, hozzáfértem a régebbi aktákról, melyek a titánok fejlesztéséről szóltak. Többhöz nincs jogosultságom, de talán ez jelen pillanatomban nem is baj. Ezért is döntöttem úgy, hogy egy olyantól érdeklődöm, ki ismeri is a régi titánokat. - Szimulátoron vagy élőn kíván gyakorolni? Az előbbit könnyebben lehet kivitelezni, csak egy időpont foglalásba kerül, az utóbbi már rizikósabb lehet. Járt már a Perdán? – kérdezem, hiszen ha még nem, vagy ha a szervezete nem találkozott az ottani élőflórával, lehet, hogy nehezebben is kap rá engedélyt. Veszélyesebb lehet számára.
Sajnálatos, hogy nem nagyon maradt meg semmi a Földből. A néhány száz növény az ijesztően alacsony szám lenne, ha különösebben érdekelné, de biztos benne, hogy a legtöbbjük haszonnövény. Számára az logikus, hogy termeszteni tudjanak élelmiszert, mert nyilvánvaló, hogy állat kevés marad meg az űrben, és a fagyasztást sem pazarolták el rájuk. Talán már még fejlettebb a technológia a műhús terén, mint annak idején, de azért magában mélyen sajnálja, hogy már soha sem lesz olyan, mint a Földön, ami már nem volt az igazi akkor sem, amikor elmentek róla. A leköltözésre csak bólint, valóban igaz az utolsó érv, plusz még az, hogy inváziónak hatna, ha betolakodnának a perdaiak életébe. Meg hatalmas pusztításra lenne szükség ahhoz, hogy épületeket húzzanak fel, a lentiek pedig a természet gyermekei, akik nem vesznek el többet, mint amennyit adnak. Igen, nehéz felvenni a megszokottól eltérőt, és bár Gardel láthatóan nem kedveli az egész holdat, nem tudhatja, hogy mennyi minden érhetné ott, ami pozitív. Hiszen a színek, szagok, egy-egy eső nem csak negatív gondolatokat tud magával vonni, hanem érezteti, hogy kik vagyunk. A steril környezet pedig szürkévé tesz, bezárja az embert. Valahogy le kell jutnia Perdára, még akkor is, ha kockázatos ott az élet. Jobb élve meghalni, mint holtan élni. Kifejezi – ezzel bizalmába fogadja és megpróbálja a másikra is ezt kiterjeszteni – tiszteletét, amire a nő katonaként válaszol. Kötelességtudó ez a tizedes, ami furcsa számára, hogy egy ilyen ember, hogyhogy csak tizedes. Talán a fegyelmével lehet baj, bár erre semmilyen olyan nyomot nem talált eddig az egész beszélgetés alatt. Inkább mintakatonának tartja a nőt, hasonszőrűnek vele. - Talán ez lehet a kulcs, hogy a többség nem elég edzett mentálisan. Hiszen, ha nem érzi, hogy azt ő végzi, nem tudja átérezni, hogy ő maga lenne a harci gép – fejti ki, és talán még igaza is van, de tudja jól, hogy ez csak elmélet, és nem fogják emiatt visszafejleszteni a titánokat. - Az emberi elme gyorsabb, mint a fizikai korlátai, de nem mindenki van ott szellemileg, hogy ez ne legyen megerőltető a számára, viszont a fizikai korlátok egyszerűbben megoldhatók egy kevésbé magas agyi szinten működő katona számára is. Szerintem több mentális tréningre lenne szükség, sőt továbbmegyek: már az elején komoly szelekció lenne szükséges. Akkor a titánok ütőképesebbek lennének – fejezi be, mert ez már nem az ő hatásköre viszont elmélkedésre pont jó volt. Azonban Gardel tizedes, vélhetően nem pont erre volt kíváncsi, ő csak kifejtette a véleményét, ha már kérdezték. Hátha a nő számára fontos következtetést vonhat le. - Előbb szimulátoron, hogy át tudjak állni, aztán élőben – válaszol gyorsan, és érzi, hogy az adrenalin szintje halványan megemelkedik. Mindig kíváncsi volt az új technológiákra, nem hiába volt kém, ez viszont már a vérében van. – Nem, de feltétlenül meg szeretném látogatni a holdat, amint lehetőségem van rá. Akad még itt régi titán? Esetleg cserélhetnénk – apró mosoly jelenik meg a szája szegletében, de szinte azonnal vissza is húzza. El tudná képzelni, hogy bemutatja a korábbi titánok működését Gardelnek, cserébe ő is finomítja a saját tudását az újakkal kapcsolatban. – Hátha egy ilyen próba segít a kérdésének megválaszolásában – tárja szét alig észrevehetően a kezeit, épp csak megmozdulnak a nyitott tenyerei. Végre olyannal állt elő valaki, ami őt is érdekli.
Életünk minden aspektusa a túlélésre hajt. Nincs olyan, amit nem megfelelő indokkal tennénk, mégis egy új bolygóra való költözés nem egyszerű. Az én érzeteim teljesen mások, mint bárki másnak a Perdával kapcsolatban. Lehet erre azt mondani, hogy azért, mert a Dominiumon születtem, ám számomra ez a normális. Ezek a szürke, fehér, acélhideg falak. A hőmérséklet változatlansága, a légáramlat beszabályozása. A szintetikus hús és a kevés növényből készült, lényegében kapszulaételek, vitaminok, fehérjepótló italok teszik ki mindennapi étkezésünket. Számomra ez a normális. De megértem, hogy másoknak nem, ezt el is tudom fogadni. Témáinkat mégis elhagyjuk és a valódi lényegre térünk át. Amiért felkerestem. Tudni szeretném, hogy miért volt akkor más, mint most. Mi lehet a hiba, mégis miként lehetne népszerűsíteni a hadviselés eme tudományát. Morison szavaira figyelek, arcomnak mégsem rezzen egy izma sem. Nem elég fejlettek mentálisan, ez akaratlanul is szöget üt a fejembe. Miért? Hogyan. Elmém már rég ott jár, hogy ezen miként lehetne változtatni. Mi lehet a közös azokban, akik könnyedén tudják irányítani a titánokat és azok között, akik nem? Mi lehet a valódi különbség és mégis ezt miként tudnánk tudnánk ezt megfejteni. - Ez most is így működik - bólintok még egyet határozottan. - A titánjaink száma végesek, értelemszerűen nem lehet akárki pilótája és akárki sem vezetheti. A trainingek legnagyobb részét szimulátorba végzik, erre egy külön egységet szeparáltak el, a szimulációs részlegen - nem kijavítom, egyszerűen csak tényeket közlök. Tudom, hogy számára most minden új lehet, a hajó pedig hatalmas, egyértelmű, hogy nem tud mindent bejárni, főként mert kötelessége az Imperiumra irányítja. Ezért is mesélem el neki ezeket. Kérdésére mégis fejemet rázom meg. - A régi tiánokat is teljesen átépítették, részeit alkatrészként hasznosították - felelem neki. - Tartalékaink is végesek, nem csak a titánok, így minden, amire nem volt szükség, a fejlesztés miatt beolvasztottak. Azonban a szimulátorban létre lehet hozni ilyen közeget - ajánlom fel neki. Ez több, mint a semmi és talán én is jobban megérteném - bár továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nehezebb lehet saját testtel irányítani. A kávésbögrét az ajkamhoz emelem, a forró nedű marja a torkom. F8T elégedetlen prüttyögéssel gurul el mellettünk, ezúttal az én szám sarkába jelenik meg egy futó mosoly. A fenébe is. Hiányzik ez a hülye robot. - Élesbe valószínűleg segített volna - húzom el ezúttal kelletlenül ajkaimat. - Tudom, hogy ez csak elméleti szintű, de megkérdezhetem, hogy milyen mentális szűrőre gondolt? Igazat kell adnom magának, van abban valami, hogy az ember nehezen tudja elválasztani az elméjét a mozdulataitól, főként egy titánba - egyszerűen csak rá kívánok jönni, hogy miért. Lehet, hogy nem megyünk igazán semmire sem majd vele, egy próbát mégis megér.
Folyamatosan elemzi a másikat, de gyors következtetésekre jut a tizedessel kapcsolatban. Gyakorlatias, jó eszű, lojális és meg akarja oldani a problémákat. Ezen felül valahol rokonlelkek lehetnek, mert elég érzelemmentesen beszélgetnek, sehol egy apró mozdulat arra felé, hogy a témától eltérően szeretne megnyilatkozni… kivéve, ha kérdezik, a valamit valamiért elvet gyakorolhatja Gardel meglátása szerint. - Ez egy jó hír. Akkor a legfontosabb szűrés megvan – bólint, bár nem tetszik neki, hogy a titánokkal nem foglalkoznak többet. Ha véges, akkor azt jelenti, hogy az erőforrásokat nem különítenek el újak fejlesztésére, vagy gyártására. Persze mivel ő sem látja át az egész Dominium szervezetét, azaz, hogy mi hol működik, így nagyobb következtetést ezzel kapcsolatban nem tud levonni. Nagyon reméli, hogy ez majd változni fog és azt is, hogy van még és lesz is olyan katona sok, mint Gardel, kellenek a jó működéhez az ilyen elkötelezett katonák. - Rendben, nézzük azokat a szimulátorokat meg akkor, hátha segítenek magának is. Bár szerintem az éles bevetésen kívül minden más csak segít megérteni a titánok használatát. Elmondom miért. Nem mindegy, ha valódi veszély fenyeget, vagy tudja az ember, hogy úgysem lesz baja. Az is lehet, hogy a szimulátorba valaki belemegy a hősködésbe a szabályok ellenére és vagy győz, vagy veszít. Éles helyzet nagyon más, ott már meghalhat, megsérülhet az ember. Plusz az itteni steril körülmények nem segítenek egy-egy váratlan probléma megoldásában., tudom, hogy be lehet állítani sok mindent, de egy valódi tréningre nem készít fel. A levegő, az illatok, a talaj változása, akár percről percre minden más és a szimulátorban ezt nem lehet visszaadni. Plusz nem érzi át a gépét, mert az agy tudja, hogy nem igaz, amit lát. Tehát arra jó a szimuláció, hogy jól begyakoroljon bizonyos dolgokat, de az éles bevetés, vagy akár a tréning nagyon más. Gondolom, ön tudja a legjobban ezt – fürkészi a nőt, és máris érkezik a következő kérdés hozzá. Láthatóan azt mutatja, hogy elgondolkodik, holott csak figyeli a nőt, és a mozdulatait. Látja a kötődést a robothoz, valamilyen szinten, ezzel is jelzi, hogy a titánpilótáknak van némi fétisük a robotokkal kapcsolatban. Többnek látják őket egy eszköznél, viszont ez a lehető legjobb párosítás. - Egy komolyabbra. Tehát arra, hogy már oda sem mehet az, akinek volt előtte függelemsértése, vagy nem elég rátermett. Erre különböző vizsgálatok vannak, sőt úgy tudom, hogy agyi aktivitás figyelés is van, különböző területekre, mint mondjuk a reflexek, felelősségérzet… de nem vagyok szakértő. biztosan össze lehetne állítani olyan csomagot, ami a megfelelő lehetséges pilótákat szűrné meg. De ami a legfontosabb, rengeteg gyakorlás a titánokkal, amennyiben ez lehetséges. Kihez tartoznak a titánok, nem tudja? – kérdez vissza, mert akkor talán ott lehetne komolyabban kérdezősködni erről, vagy adni néhány ötletet. - Most mennem kell Gardel, köszönöm a kávét. Ha lesz még kérdése, nyugodtan tegye fel, a csipogómon egyeztethetünk még. Természetesen várom a lehetőséget a szimulációra, amint tud, időt szakítani szóljon és mehetünk is. Ha pedig el tudja intézni a Perdai tréningezést jövök, magának egyel – mosolyodik el egy pillanatra, majd feláll és kezet nyújt a nőnek. – Örülök, hogy megismerhettem Gardel tizedes! – kezet ráz, ha a másik is nyújtja a kezét, majd egy rövid tisztelgés után visszamegy a hálókörletébe.
Mindig is úgy gondoltam magamra, hogy gyakorlatias ember vagyok és valójában egyszerű is. Emiatt sajnos könnyen kiszámítható, meglepetéseket talán ritkán is okozok. Ennek ellenére jó katona vagyok, aki csak a célt látja maga előtt és ezt akarja elérni, bármi áron. Bármi, amíg a törvényeken belül maradnak ezek a lehetőségek. Határozottan bólintok arra, hogy a legfontosabb szűrés megvan. Ebben vitatkozni nem tudok, valóban így van. Ez valóban megvan. Kevés hibát végezhet egy titánpilóta - talán épp ezért olyan kevés rá a kereslet. Kevesen tudnának megfelelni az elvárásoknak? De ez badarság, a szimulátorba szinte minden megtanulható, a gyarkolatban ezek pedig könnyedén átültethetőek. Szóval marad az, hogy továbbra sem értem az emberek gondolkodását ezzel kapcsolatban. A továbbiakban figyelmesen hallgatom Morrison szavait. Szemöldököm enyhén ráncolom, de csak mert minden figyelmem magáénak tudhatja és szeretném megérteni, amit mond. - Ebben egyetértek. Sokan úgy vannak vele, hogy a szimulátorba bármikor újra éledhetnek, nincs semmi gond. Ezzel valahol egyet tudok érteni: inkább ott hibázzanak, mint éles helyeztben - ez pedig magával hozz azt a hibát, amit ő is épp fejteget. Hogy a szimulátor más és ezzel vitatkozni sem tudok. Teljesen más. A magam részéről ezt könnyen megoldottam mindig, bárki aki velem együtt használja, gyakorol, tudhatja. Az első halálig játszok. Így megmarad az, hogy nem hibázhatok, nincs több lehetőségem, a szimulátorban, legalább is nem addig, amíg új időpontot nem tudok foglalni. Így megkapja az ember az éles helyzet illúzióját. Vagy legalább is azt, hogy ne hibázzon, vagy csak kevesebbet, mint egyébként. Az én esetembe ez bevált. - Valóban nehéz visszaadni az élő környezetet. És igen, vannak, akik a szimulátort, gyakorlásra használják. Én nem. Én legfeljebb az első halálig használom, így megvan, hogy nem hibázhatok, legalább is csak minimálisan - vonom meg enyhén a vállam. Illúzió, mert legközelebb újra kezdhetem, de még mindig jobb - nekem - mint a semmi. De tudom, hogy nem vagyunk egyformák, nem ugyanúgy reagálunk ezen dolgokra. Ezt követően egy darabig némán bámoljuk egymást - vagy csak én érzékelem így, magam sem tudom. Újabb kérdésemre mégis hamarabb megkapom a választ. - Érthető és racionális elgondolás - bólintok hozzá, hisz valóban így érzem. - Rafael Morgenstern kancellárhoz tartoznak a titánok, ám a hadsereg kötelékét képzik. A fejlesztésért ő felel azonban, de mivel harci eszközök a titánpilóták mind a hadsereg kötelékét szolgálják, így Victor Terson kancellárral is van átfedés. A felvétel alkalmával a hadsereg alapvető feltételeinek kell megfelelni - való igaz, nem elég egyszerű ez a kérdés, hogy kihez tartozik valójában a titánok. Mert mindkettőjükhöz. - Én is köszönöm, hogy időt szakított rám - állok fel az asztal mögül, amikor ő is. Kezem előre nyújtom irányába, hogy kezet rázzunk. Van még néhány szociális interakció, amit magam is alkalmazok, ez egyike azoknak. - Mindenféleképpen - bólintok, kezeimet pedig magam mögé helyezem, tenyereim egymásba simulnak. - Ha kérdésem lenne, még szólok Önnek, és ha el tudom intézni, akkor is - bólintok egy újabbat. Arra azonban nem mondok semmit, hogy örül, hogy megismerhetett. Ezt a megjegyzést sose értettem, senkitől. Miért öröm… Nem, nem megyek bele. - Viszontlátásra, Morison zászlós - biccentek ezúttal és némán figyelem, ahogy elmegy, én pedig egy pillanat erejéig maradok. Legalább is, amíg F8T fel nem tűnik újra.
