*Hát talán a perdaiak Istenei megértik Vharant, én most nem. Tisztára férfi. Előbb vicces, aztán kedves, meg szerelmetes és imádom, aztán lerongyozza a ruhámat amit miatta vettem fel. Ünnepségre ugye és hát ki kellett nyalnom magam, különben apa szed szét, erre azt mondja nem praktikus. * -Hát baszki, nem szolgálni másra mert te nem lenni ott! Azért venni fel, mert lenni ünnep, perdai ünnep és megadni tisztelet, meg neked akar tetszeni. Ha te lenni ott, akkor akár le is tépni rólam, ha nem tetszik. Most már lenni későőőő! Nincs másra nem szolgáló ruha! *Megrázom a kezemet is az orra előtt, de a somolygás is ott kukucskál az ajkaim szegletében, mert csak húzom az agyát. Legszívesebben a nyakába ugranék és leteperném, de van közönségünk, akik ha úgy is tesznek mintha nem felénk néznének, azért figyelnek. Na meg persze a kéjes hangokra minden bizonnyal felkapnák a fejüket. Inkább megígérem, hogy majd hozok neki ilyen anyagot, hogy tudja miről beszéltem és mégiscsak praktikus, főleg ha nadrág készül belőle. Utána átadom neki a mesélés jogát és rajtam van a csodálkozás sora. Nagyon sok érzelem fut át rajtam míg mesél, köztük leginkább a sajnálat és a csodálat, hogy mennyi mindenen ment keresztül, de képes volt felállni onnan ahova letaszították és értékes perdai vált belőle. Jó perdai, és ez a fontos, egy kicsit még jobban megszeretem és kezdem érteni azt amit a fiaráról mondott. Hát még amikor azt mondja, hogy szereti amikor beszélek, pedig csak a kövekről meséltem neki ahogy kérte. Nem gondoltam, hogy a perdaiaknak ennyire fontos lehet az amit én meg tudok a köveikből, de Vharan szerint meg kellene mutatnom a danáknak. Még egy indok, hogy Elorakba mehessek, ez egyre jobb lesz! Naná, hogy fülig ér a szám és kivillan a száz karátos vigyor.* -Jó! Én lenni boldog ha beszélni velük. Te elvinni hozzájuk? Lenni jobb ha te vinni. *Tudom, erre azt gondolja majd, hogy úgy sem hallgatnak rá és amúgy sem szeretik ha Elorakban van, de legalább vele lehetek és nem kell Perda szerte keresgélnem azért, hogy találkozhassak vele. Már csak azt kellene elintéznem valahogy, hogy legyen pár nap szabadnapom, katonák nélkül és vele mehetnék egy igazi perdai kirándulásra. Megnézhetném mit szokott csinálni amikor vándorol magányosan és megédesíthetném a szürke hétköznapjait. Milyen lehet Vharannal együtt élni? Ebbe a gondolatba rondít bele egy korábbi, mert hát nem felejtettem el azt az Adomeite nevű perdai nőt akit emlegetett, már csak azért sem, mert Vharan nem szokott senkit sem emlegetni. Amikor végre válaszol, már meg is bánom, hogy megkérdeztem, mert rossz hallani, hogy azt mondja szép. Emberként már alapból kevesebb esélyem volt, és a csaj még szép is. Nem bántam volna, ha ronda mint a bűn, és öreg. Talán látszik is az arcomon, hogy csalódott vagyok, a folytatásra viszont gyanakvón nézek rá.* -Talán igen…..azért félni, mert nem ismerni perdai nők. Elcsavarni fejed szép szavakkal és te elfelejteni engem. Mégis lenni perdai ami neked jobb lenni, nem? *Saját szavaim engem is megdöbbentenek, mert olyan érzések kerülgetnek, melyet nem éreztem még soha. El nem tudnám viselni, ha egy másik nőnek is olyan csókot adna, mint nekem. De hééé! Az a gyengéd és lágy csók amit kapok engesztelésül, újra megdobogtatja a szívemet. Baszki, ez a pasi tud valamit! * -Na jó. Talán kicsi megnyugtatni engem. Sok csók, nagyon megnyugtat. *Próbálom rávezetni, hogy mik az igényeim, de máris rávágja, hogy fürödjünk és válaszolni sincs időm, vagy kérdezni, hogy ezzel most mit akar, mert felkap a karjaiba és bedob a vízbe. Hát erre nem számítottam, rövid de annál élesebb sikoltás hagyja el ajkaimat mielőtt a vízbe csobbannék, amire már a katonák is felkapják a fejüket. * -VVVVÍÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍ! *Lábdobogás, fegyvercsörgés hallatszik, amit én már nem érzékelek, prüszkölve csapkodom a vizet és válogatott perdai szitkokon agyalok, amiket Vharan fejéhez vághatok. A katonák mind Vharanra szegezik a fegyverüket, majd az egyikük utánam indul a vízbe. * -Te vadállat! Mit gondoltál, ruhástól…tényleg képes voltál? Ne vigyorogj teeee! Ezt még megkeserülöd, hát ezt nem hiszem el, de komolyan! *Csak azt látom, hogy Vharan is elindul a vízbe, ő is ruhában, ügyet sem vetve arra, hogy legalább három fegyver csöve szegeződik rá. * -Le ne lőjék nekem! Csak fürdünk egy kicsit! *Igyekszem magam a víz felszínén tartani, de lássuk be, ruhában és bakancsban ez nem olyan egyszerű. A víz beszivárog a bakancs résein át, de ki már nem jön és húz lefelé. Meddig bírom a víz alatt? Baszki! Komolyan gondolta? Alig látok valamit a víztől ami a szemembe ment és csak kapkodom a levegőt. * -Jól vagyok, nincs semmi baj. *Kiáltom rekedten a katonák felé, akik elbizonytalanodnak, majd mikor felfogják mi történt, már vigyorba kunkorodik a szájuk.* -Nem röhög! NEM RÖHÖG! Hogy szakadjon magukra az ég! -Mi van Moor, magára talált a karma? -Baszódj meg! *A rövid de velős párbeszéd ideje alatt Vharan talán már oda is ér hozzám, és ha igen, kap néhány csapkodást a vállára a miheztartás végett. * -Ruhában lenni te…te…te…*De nem jut eszembe olyan sértés ami nem bántó. Ezt is meg kell kérdeznem tőle. *
Felkacag, ahogy látja, hogy mennyire kihozta a sodrából a ruhatéma Ravent. Bár felfogta, hogy miért volt pont az a sárga ruha a kedvesen, de, hogy miatta tette az nevetésre ingerelte. Természetesen a tiszteletadás és a többi nagyon tiszteletreméltó, és még az is lehet, hogy egynehány perdai asszonynak tetszett is, ki tudja. Neki viszont nem, mert ő nem lát benne szépségek, a Remete minden esetben a praktikusságot helyezi előnybe. Raventől már megszokta, hogy fura ruhákban jár, de azt is tudja, hogy quorsa testfedők nagyon sokszor csalókák. Elnyűtetetlenek, jól bírnak sokféle időt, különösen a lábbelik. Azt még talán azóta sem kapta meg a lánytól, pedig azért sok mindent tudna cserébe Sokbeszéd részére adni. - Rendben, elviszlek hozzájuk - ígéri, bár nem egészen érti, hogy Raven mitől tart. Az, hogy fél biztos, hogy nem lehet, mert rettenthetetlenül küzdött a sivatagban és a Nebelen is, még ha a sikításai mindkét helyszínen borzolhatták az idegeket. Az övét nem, valahogy megszerette, ha a másik valamilyen hangot ad ki, furcsa is lenne egy csendes Raven. Nem is furcsa, inkább nagyon gyanús. Adomeite pedig szép nő, bárki bármit is állíthat. Az emberi gondolkodás ezek szerint nem engedi meg, hogy másról is szó lehessen, vagy csak túlságosan félti a pozícióját Vharannál Raven. Pedig igazán nincs oka erre, ahogy ezt fel is hozza a Remete. - Nem tudom mások milyenek, de az én fejem nehezen csavarodik - mosolyog, mert bár nem ismerte ezt a kifejezést, megértette szinte azonnal. Magában elgondolkodik ezen is, hogy milyen jó mondás ez, hiszen tényleg olyan, mintha valami vonzaná a másiknak a fejét a kiszemelt felé. De hogy ne csak szavakkal bizonyítsa saját állítását, kap egy csókot is Raven, hogy biztos legyen abban, hogy tényleg nem lehet a fejét csavargatni ennek a perdainak. - Haha, ez jó volt - ad még egyet a miheztartás végett. Ennek természetesen biztos örülni fog a lány, de neki még vannak tervei. Kérdésesnek ítéli meg ő is, de ha minden jól megy majd, akkor el lesz kényeztetve Raven. Legalábbis Vharan így gondolja, hogy majd egy kis tréfa után, mutat neki olyat, amit a lány még biztos nem látott. A dobás egészen jól sikerül, szerencsére nem túl súlyos Raven ahhoz, hogy elmérje a távot. Volt már párszor a kezei között, úgyhogy egészen biztos volt, hogy nem lesz semmi baja a fekete hajúnak. Legalábbis a dobás miatt biztos nem. A katonák pedig számára is meglepően gyorsan reagálnak, viszont nem törődik velük, emiatt biztosan nem fogják lelőni. Raven feltűnik és kiabál velük, a "lő" és a "nem" szót már ő is érti, a hangsúlyból pedig érzi, hogy nem lehet más, mint, hogy ne puffantsák le őt. A katonák visszakiabálnak, majd nevetni kezdenek, Vharan is vigyorog tovább, ahogy lerúgja a saruját a földre, mielőtt a vízbe érne. Az úszás talán nem megszokott, furcsa mozdulatokkal kanalazza a vizet, habár ebből csak annyi látszik, hogy gyorsabban odaér Ravenhez, mint azt számítani lehetett. - Hát vedd le, ha fürödni akarsz - nevetgél a férfi, majd újra megkérdezi. - Meddig bírod a víz alatt? - megvárja a választ, majd még egyet kérdez. - Van valamitek, amivel tovább? - jó lenne egy pár percre eltűnni, még ha órákra nem is. Pedig az lenne az igazi kaland.
*És kinevet! Imádom ahogy nevet és imádom a hangját is ilyenkor. Libabőrt csal ki rajtam, de még a gerincem mentén is megborzongok és pont most nem vagyunk kettesben! Pedig azt a ruhát könnyebben lehúzta volna rólam, mint a nadrágomat, vagy a csizmámat a csatokkal. De vharan szeret a cipzárral is játszani. Hozok neki olyan kabátot is. Minden egyes kimozdulásomra úgy kell készülnöm, mintha találkoznák vele, aztán persze viszem vissza a Városba a cuccot amikor meg nem. Eddig még nem sikerült semmit sem hoznom neki, na de majd ma! Alkalom az még nem volt, túl sok mindent kell megbeszélnünk, mi történt velünk az utolsó találkozásunk óta, ki-ki a maga stílusában. Beszélek a kövekről is, hogy mit is keresek most itt, és eljutunk a Danákhoz is, akiknek meg kell mutatnom mindent. Vharan szerint. Máris kombinálok és összekötöm a kellemeset a hasznossal, nem véletlen, hogy mindkettő Vharanhoz kapcsolódik, mert ha megígéri nekem, hogy elvisz az eloraki Danához, akkor biztosan találkozunk. És megígéri! El is tátom a számat, mert arra számítottam, hogy majd nem talál alkalmat rá, mentségül pedig a vándorlásait hozza fel. * -Jóóóó! *Egyezem bele gyorsan, nehogy meggondolja magát, és felírom magamban a plusz egy eltávot, amit valakitől ki kell majd sírnom, de indokot azt majd találok ezret is. Törvényszerű volt, csak én nem gondoltam bele jobban korábban, hogy Vharan perdai és biztosan egy perdai nővel kötné össze szívesebben az életét….ha találkozik ilyennel. S találkozott. Szép is. Én meg féltékeny. Ezt is megértem hát. Bruce biztosan jót nevetne rajtam, sokat cukkoltam szegényt, de már nem tudja visszaadni. Csendesen mosolyogva gondolok rá egy röpke pillanatig, majd összerántott szemöldökeim alól nézek fel Vharanra. * -Az jó. Remélni én, lenni nyakad elég merev. *Játékosan és már széles mosollyal fenyegetem meg a mutatóujjammal, mielőtt megkapnám az engesztelő csókot, amiből természetesen némi furfanggal többet kérek. Tetszik neki, kapok is még csókot, amibe picit belenevetek, majd finoman meg is harapom az ajkát. Így már nagyon is nyugodt vagyok, ezért történhet meg az a malőr, hogy Vharan simán be tud dobni a vízbe. Ruhástól! Van is sikítás rendesen, már amikor nem a víz alatt vagyok. A katonák meg gyorsan váltanak a vigyázásból röhögősbe, hiába kiabálok rájuk, hogy ne tegyék. Mit tesz a hírnév, ugye? Vharant is elátkozom, természetesen nem perdai nyelven, de valamennyit biztosan ért belőle, ha mást nem, akkor a hangsúlyon észreveszi, hogy nem vagyok oda túlzottan az akciójáért. Mikor odaér hozzám, meg is csapkodom a vállát, de olyan, mintha egy sziklát ütögetnék, baszki, még ez is nekem fáj! * -Venni le, venni le. Könnyű mondani. *Hogyan vegyem le amikor vizes és a testemre tapadt? Ő meg arra kíváncsi meddig bírom a víz alatt. * -Míg meg nem halok! *Ez mondjuk igaz, csak nem jó. Arra a kérdésre, hogy van-e olyan szerkezetünk amivel sokáig lehet, elgondolkodom. * -Te maradni itt, nem menni sehova.*Mintha olyan sok helyre lehetne menni a tóból. Elkezdek kievickélni, egyrészt, hogy levegyem a ruháim egy részét, meg a cipőmet, másrészt intek a katonáknak.* -Hé! Van maguknál olyan lélegző biszbasz? Amivel a víz alatt lehet lélegezni. *Nagyon ajánlom, hogy a felszerelés része legyen, mert ha csak kancellári kiváltság ez is, nagyon mérges leszek, és ha innen visszatértem a Városba, első utam Jenkinshez vezet majd. Szerencse, hogy leköltöztek a Dominiumról, gyakrabban meglátogathatom. Egyébként is nagyon csendben van. Értem én, hogy apuka lett meg minden, de azért ne hagyjuk ennyi ideig parlagon a terveinket. Ki is érek a partra, és nekiállok lehúzni a bakancsomat, közben szóval tartom Vharant is, míg valaki nem hoz nekem légzőkészüléket. Már ha van. * -Én nem készülni úszni. Jó lenni ha közölni velem tervek előre. *S gyönyörködöm is benne egy kicsit, mert hát a vizes Vharan nagyon izgató, főleg azzal a senkiéhez sem fogható vigyorával. Ám a katonák nem osztják a szerelmes érzelmeimet, mert beleböfögnek a romantikázásomba.* -Van. Elégedett a válasszal? *Szemet forgatok. Persze, hogy elégedett vagyok a válasszal, de mi lenne ha kitalálnák mit akarok? * -Oké, akkor _kérnék_ egyet használatra, tudományos célból. *Nem látom, mert háttal ülök nekik, miközben végleg megszabadulok mindkét bakancsomtól és felállok, hogy lehúzzam a nadrágomat is. Többet nem veszek le magamról, ez is épen elég. A katonák viszont egymásra néznek vigyorogva és hitetlenkedve. * -Kimondta a varázsszót? -Kimondta a varázsszót. Adjunk neki? -Adjanak nekem, adjanak, csak essünk túl rajta. Baszki! *Mindent úgy kell a szájukba rágni. * -Elfordulni! Dobja azt a szart…._kérem!_ *ha elfordulnak, lehúzom a nacimat és megyek a víz felé, az a szar meg pont mellettem esik a vízbe, de jó, hogy nem a fejemen koppant. Lehajolok érte, meg is találom, persze még sosem használtam ilyet, rá kell jönnöm hogy működik. Nem kell hozzá kancellári diploma. A „köszönömöt” már lehagyom, sietek vissza Vharanhoz, de mielőtt a számba nyomnám a készséget, még figyelmeztetem annak hátrányaira.* -Lenni levegő víz alatt, nem lenni csók. *Meg is mutatom miért, aztán kérdőn, várakozón nézek rá, hogy mi is a terve.*
Más szokott merev lenni, ha Ravennel van, de erre most nem tér ki ennyi quorsa előtt. Nem mintha annyira szemérmes lenne, de nem tudja, hogy milyen szokások uralkodna az embereknél és kezd figyelni arra is mostanában már, hogy ne hozza a hollószín-hajút kellemetlen helyzetbe. Ha változna a helyzet, úgyis szólnék - mondja elég komolyan ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. Tudja jól, hogy ez némi bizonytalanságot is szülhet egyeseknél, de bízik abban, tudja Raven, hogy mi a helyzet velük kapcsolatban és egyébként is milyen ő. Ezt megerősítvén, néhány csók után be is dobja a lányt a vízbe, hogy az egymás iránti bizalmuk még jobban elmélyüljön. Természetesen utánamegy szíve hölgyének, miközben a quorsák jól szórakoznak a szituáción és Raven pirosodó arcán is. Hiába is dühöng a lány, elég messze van, hogy komoly fenyegetést jelentsen nekik és egyébként sem igazán jelentene, de a paprikás hangulaton jót lehet nevetni. Így aztán hasonlóan, de azért jóval visszafogottabban szórakozik ezen a Remete is. Kap némi mérgesebb csapkodást a vállára, de látszik, hogy a lány nem haragszik igazán rá. Ez nagyon is imponál a perdainak, de nyilvánvalóan nem fogja ezt elmondani. Inkább kikérdezi a szép szeműt, hogy meddig is bírja a víz alatt. - Levenni sem olyan nehéz... habár, néha akadnak problémák - emlékszik vissza csatos csizmára, ami eléggé nehézkes volt annak idején leszerkeszteni Ravenről, néhány trükkös quorsa ruhával egyetemben. - Háhá, ez tetszett baszki - felnevet, még a fejét is hátraveti, amíg a lány megjegyzésén szórakozik, miszerint, addig bírja a víz alatt, amíg meg nem hal. Ezen tényleg jól szórakozik, és egy kicsit körbeúszkálja a lányt a felszínen, amíg az beszélget a kintiekkel. Végül megérkezik a kevés ruhás és a víz alatt lélegezni tudó Raven, Vharan pedig csak nézi a szájba vehető szerkezetet. Csók az biztos nem lesz, ezt magától is meg tudja állapítani, de ő úgy gondolja, hogy akár minden más lehet. Csak egy mosolyt dob a bólintása mellé, majd kinéz a kintiekre. - Majd jövünk - mondja a nyelvükön és elvigyorodik, és szépen lassan eltűnik a víz alatt. Ha Raven nem jönne, a lábánál fogva húzza le a lányt magához, majd derékon ragadja. Felmutatja a hüvelykujját, hogy minden rendben van-e a lánynál és megvárja a választ, valamilyen formában. Amint mehetnek elkezd lefelé úszni a mélybe. Egész sokáig lehet látni, de egy idő múlva vaksötétség tör rájuk. Ha Ravennek nincs a szerkezetén lámpa, akkor egy ideig így haladnak lefelé, amennyiben van, magukat még láthatják is a világítás miatt. De nem sokkal később - néhány perc csupán - leérnek a meder aljára, ahol mindenféle színes világító növény nyújt szemkápráztató látványt. Mellettük színes és egyéb halak tűnnek fel, de Vharannak láthatóan határozott célja van. Végül elérnek egy furcsa fához, amiket narancssárga halak táncolnak körül. Ezekből a halakból néhányak elmennek, néhányan csatlakoznak a körkörös tánchoz. A fa maga úgy néz ki, mintha korallból lenne, ennek ellenére Vharan bevezeti kettőjüket közel a tánc közepére és együtt keringenek a halakkal. Eleinte barátságtalanul fogadják őket a narancssárga állatok, de nem kell sokat várni, míg elfogadják a jövevényeket és együtt járják tovább a körtáncukat. Ahogy Raven szétnéz a világítást a halak, a fa és a közelben lévő Tuthak, Xrtri és egyéb világító növények adják. A lány később azt is észreveheti, hogy néhány hal "megpihen rajtuk", legalábbis úgy tűnik. Egyszer csak a Remete kiválik a körből és egészen a fához vezeti a lányt. Ahogy közelebb érnek láthatóvá válik néhány élénkpiros "gyümölcs" a Remete pedig mutatja Ravennek, hogy tépjen le egyet belőlük.
*Hát ha tudnám, hogy Vharan milyen poénnal kedveskedne nekem a nyakáról szóló szövegemre, még át is ölelném a nyakát….még egyszer. Tudatlanul meg nem vagyok képes az arcáról leolvasni a lényeget, egészen mással kínál meg. Komoly az arca és komolyak a szavai is, aminek most talán még jobban örülök, mint egy poénnak…mégis valahol elszorul a szívem, hogy „változhat” a helyzet. A bennem fellobbanó szomorúságot lenyelem és elmosolyodom, tova űzöm a gondolataimat és csak bólintok egyet.* -Rendben.*De lehetőleg ne változzon. Ezt már csak magamban mondom és meglep, hogy eszembe sem jut, ez visszafelé is megtörténhet. Nem, ezt kereken letagadom, ám a nyugtató csókok elveszik az eszem és a figyelmemet is sajnos, s mire kisikítom magam és eszmélek, már nyakig a vízben vagyok. Vizet prüszkölve szitkozódom, átkokat is szórok, melyek kereszttüzébe Vharan is belekerül, de őt lényegesen finomabban és szebben átkozom meg. A katonák jót derülnek a nyomoromon, én viszont már Vharanba kapaszkodva taposom a vizet és le sem veszem róla a szemeimet. A vizes haja ahogy az arcába tapad, a szempilláin megülő csillogó vízcseppek, a mosolya….és az erőst karjai, a hideg vízben is forró teste…hááát ne itt lennék most legszívesebben. * -Igen, tudni én, téged elvarázsolni egycipzár is. *Szemet forgatok arra amire _én_ emlékszem, és ha tanácstalanul néz rám az emberi szóra, akkor a kezemmel mutatom ahogyan ő annak idején húzogatta a kabátom cipzárját. A dühöm, ami sosem égett túl nagy lánggal, máris párologni látszik, a kérdésére már frappáns választ adok, és érti is baszd meg! Én is nevetek azon ahogyan ő nevet, teli torokból, pihéket borzolóan. Mosolyogva követem a tekintetemmel mikor körbeúszkál, de közben a katonákhoz is beszélek, mert hát egyrészt tőlük kell kérnem azt amivel a víz alá mehetek tartósan, másrészt le kell már állítanom őket, hogy ne viduljanak már az én káromra. Lesz még ennek böjtje, csak érjünk vissza a Városba, persze amíg tőlük függök, jó kislány leszek…viszonylag. Ez abban merül ki, hogy – szerintük – kimondom a varázsszót. Tényleg nagyon nehéz volt, de végül kinyögtem és meg is kapom érte a jutalmamat. Még el is fordulnak, mert lesek ám, hogy rájuk ripakodjak. Ha csak Vharannal lennénk kettesben, több ruhát is levennék magamról, de így marad a felsőm, abban még tudok kényelmesen mozogni a vízben. Nem tudom mire adom a fejem, lelkesen csobbanok újra Vharan mellé, majd közlöm a vízben lélegző biszbasz következményeit. Azzal a számba is veszem, de eltart egy darabig míg rájövök hogyan kell használni, mert utasítást azt nem dobtak vele együtt. Vharan eltűnik, én meg igyekszem utána menni de türelmetlen a szentem és a lábamnál fogva húz le, mielőtt még vehetnék egy nagy levegőt a biszbaszból. Sikításra nincs lehetőség, viszont tudok nagyon csúnyán nézni Vharanra, mert hát itt a vízben nem tudom magam szavakkal kifejezni. Elmatatok még a légzőkészülékkel, ő addig átölel és mutogat. Csak pislogok, a víz kicsit csípi a szemeimet, nem szoktam hozzá, és az is meglep mennyire tiszta a víz. Egészen jól lehet látni mindent, Vharan hüvelykujját is amit feltart. Fogalmam sincs honnan tanulta, talán a bátyámtól. Én még ellennék a karjai között, de érzem, hogy már menne, ezért én is felmutatom a hüvelykujjam amikor már késznek érzem magam arra, hogy levegőt vegyek azon a szaron át. Még bólintok is, de nem merek mosolyogni sem, nehogy kiessen a számból aztán itt fulladjak meg szégyenszemre. Egy darabig még jól is megy minden, amíg látom Vharan gyönyörű testét, kecses mozgását és teljesen elalélok tőle, de aztán hirtelen sötét lesz. Mintha lekapcsolták volna a villanyt, sűrű feketeség vesz körül és elkezdek csapkodni mindenfelé, hogy rátaláljak Vharanra. A légzőkészülék csak légzésre való, nem világít, szóval kisebb pánikroham lángol bennem, egyedül érzem magam, védtelennek és kiszolgáltatottnak. Mindaddig míg vagy én érzem meg őt, vagy ő fog meg engem, az is lehet, hogy a nagy csapdosásban még meg is ütöm véletlenül, de én ennek is örülök. Borzalmas, hogy nem tudok vele kommunikálni, jól megmondanám neki, hogy szólhatott volna mi vár ránk. Hát erről beszéltem odafönt is baszki. Szerencse, hogy nem más ért hozzám, mert akkor a sikítás miatt egyből megfulladtam volna. Csak most kapisgálom, hogy hol vagyok és mennyi állat vehet körül amikről nem is tudok, mert nem látom őket. A szívem rohadtul veri a tamtamot, lever a víz és úgy kapaszkodom Vharanba, hogy szinte görcsbe rándulnak az ujjaim. Szerintem a levegőm felét elhasználom a rövid út alatt annyira kapkodom, de végül világosodni kezd és minden színbe borul. Láttam már az erdőben éjszaka világító növényeket, de ezek itt még színpompásabbak. Szabad kezemmel ráfogok a légzőkészülékre, nehogy a nagy szájtátásban kiessen, a szemeim is tócsányira kerekednek. Vharan azonban tovább visz, szomorúan konstatálom, hogy nem bújhatok hozzá kicsit sem. Azért a halak látványa amellett, hogy lenyűgöző, félelemmel tölt el, mégiscsak állatok. Bár nincs lábuk és karjuk, azokon meg karmok és remélhetőleg foguk sincs. Nem is tudom mit tennék a tengerben ahonnan elég szép példányok fotóit hozták vissza az arra vállalkozó emberek. A tó alján növő fa viszont…hát húúúú baszki! Mutatom is Vharannak miután felém fordul a vállveregetésre, hogy….hú baszki, hogy került ez ide? Tárom szét a karomat kérdőn és mutatok a fára. Eltévedt, vagy mi a franc? A halak meg csak úgy úszkálnak körülötte, mintha táncolnának. Egy ideig elnézném őket, de aztán már mennék vissza felfelé, Vharan azonban húz a körhöz. Én meg húzom magam vissza. Nem, nincs az a perdai Isten akinek a kedvéért én a halak közé mennék. Persze itt a víz alatt nincs mese, Vharan odahúz ahova akar, erősebb is nálam és végül ott kötök ki én is a halak között. Rángatózom is rendesen amikor egy-kettő hozzámér, a frász tör ki tőlük. Nem, nem tudom értékelni a szépséget, csak messziről. Pedig a halak nem bántanak, amelyik hozzámér az már húz is el gyorsan. Mindaddig míg körbe-körbe úszkálunk – ez túlzás, én inkább csak hagyom magam vontatni és vonaglok jobbra-balra – nem is tudom élvezni a látványt, pedig csodálatos. Csak akkor eszmélek minden csodára amikor Vharan a fához vezet, kikerülünk a halak alkotta körből és bár nem nyugodtam meg teljesen, azért már könnyebb. S most jut időm arra is, hogy megnézzem Vharan nyakát, az ott lévő kopoltyút ami egészen különös módon rezeg, remeg, hullámzik a vízben. Már épp nyúlnék oda, hogy megérintsem amikor Vharan a fára mutat. Piros gyümölcsök lógnak le róla, legalábbis úgy néznek ki mint a gyümölcsök. Mint a napbogyó. Először kérdőn nézek rá és még a fejemet is megemelem, hogy megkérdezzem mégis mit akar. Ő meg mutogatja, hogy tépjek róla. Hát jó, mégsem állat, a növényekkel nincs bajom, le is tépek egyet, de ugye azt nem várja, hogy megegyem itt a víz alatt? Fel is mutatom neki derűsen de nem mosolyogva, hogy milyen ügyes voltam, de most mit csináljak vele?*
A Remete nem gondol bele, hogy milyen lehet úgy úszni, hogy nem tud a másik levegőt venni, mivel ő mindig is tudott mindenhol. Talán csak a Tűzvölgyben volt túl forró a levegő, hogy nem esett jól, főleg, amikor az istenek tüzet kezdtek köpködni rájuk. Szóval nem gondol rá, hogy mennyire félelmetes lehet az esemény – lásd leúszni egy tó fenekére – a másik számára, így csak arra figyel, hogy ne veszítsék el egymást. Néha ugyan eltűnik Raven a szemei elől, de az érzékei nem hagyják cserben és mindig visszatalál hozzá, és egy idő után már nem is ereszti el a lányt. Végül megérkeznek a Miramos-hoz, a teremtés fájához. Úgy tartják, hogy ennek gyümölcse meghosszabbítja az életet, Shiennel lábnyomából nőt ki a teremtés idején. Valóban, ha megnézné valaki, tényleg hasonlít a gyökérzet egy lábnyomhoz, ha felülről néznek rá. Ilyen fa csak pár helyen van egész Perdán, a Remete két ilyet ismer. A másik Faeserin belső tavában van, jól elrejtőzve egy mélységi, víz alatti barlangban. A Miramos termése valóban gyógyító hatású, a legtöbb fertőzést meggyógyítja, nagyjából egy hét alatt. A probléma vele, hogy három évenként hoz termést a fa, ha nem zavarják meg olyan vízi állatok, amik előszeretettel dézsmálják azt. Most szerencséjük van, még van rajta bőven, így akár többet is magához vehet a hollószín hajú földi. Vharan is eltesz néhányat, ő ügyel a természet körforgására, tudja jól, hogy nem szabad túlságosan megkopasztani Miramost. A halak pedig ösztönös késztetést éreznek arra, hogy körbeússzák, sok példány bele is pusztul a hatásába, mert bent felejtkezik a körforgásba. A kimondatlan kérdésre pedig csak az a válasza, hogy rámutat a saját táskájára, hogy tegye oda a másik. Mielőtt ezt megtenné a szószátyár lány, belevési a körmét Vharan a nagyra nőtt lila szín minidinnye formájú gyümölcsbe, hogy megjegyezzék, melyik is volt az. Még elmormol egy imát hangtalanul Shiennelnek és megsimogatja a fa kérgét, majd megteszi ezt Raven kezével is. Aztán int, hogy jöjjön a lány, és ha nehézkesen megy ez neki, akkor segítséget nyújt. Pár perc múlva egy furcsa kövekből rakott gúlához érnek, ahonnan a Remete elhoz egy tenyérnyi követ. Felmutatja Ravennek a zsákmányt és hangtalanul kérdezi, hogy ez jó lesz-e? Hogy mihez? Talán a lány is rájön magától, talán nem, de ha megfelelőnek tartja a szépszemű, akkor elteszi ezt is. Amint végeztek itt és Raven mást nem akar már, akkor elindulnak felfelé, hiszen Vharan úgy véli, hogy nem tud a végtelenségig lélegezni a másik. Az út el fog tartani egy jó negyed órát, addig szorosan öleli a lányt, amíg felfelé igyekszik vele.
*Értékelem, hogy a második elvesztésem után Vharan már nem enged el, csak azt nem értem, miért volt ilyen nehéz rájönnie, mennyire elveszett vagyok a víz alatt a sötétben. Kapaszkodom is benne rendesen, ennek viszont az a hátulütője, hogy arra kell mennem, amerre ő úszkál, pedig szívesebben mennék felfelé és kifelé. Ha ez siekrült volna, szegényebb lennék annak a látványával, amit a víz alatti fa nyújt. Először is fa van a víz alatt. Ilyet is csak a Perdán lát az ember lánya, másodszor színpompásan világít. A többi előnyéről fogalmam sincs, én csak gyönyörködöm benne, már amikor nem tör ki a frász a keringő halaktól és nem akarok sikítani. Amikor kikerülünk a halak alkotta gyűrűből, már sokkal jobban érzem magam, van időm és alkalmam megcsodálni a Perda újabb csodáját. Azt is, hogy gyümölcsök lógnak le róla, de persze én csak amolyan napbogyó félének tartom, egy gyümölcsnek, ami egy víz alatti fán érlelődik. Le is szakítok egyet Vharan mutogatására és diadalittasan mutatom fel neki, mennyire ügyes voltam, mintha megváltottam volna a világot. Aztán a táskájába teszem. Szóval szüretelünk, oké. Arról fogalmam sincs, hogy miért vájja bele a körmét, de biztosan így kell és nem is figyelem meg, hogy csak azzal tesz így, amit én szedtem. Legszívesebben most azonnal beleharapnék, annyira jól néz ki, de akkor ki kellene vennem a biszbaszt a számból és nem kapnék levegőt. Aztán a fát simogatjuk, oké, megköszönjük neki a gyümit, eléggé odaadóan teszem, ahogy azt Vharantól már megtanultam. Ő mindent megköszön és bár én nem hiszek egy felsőbb hatalomban, tisztelem őt ezért. Meg érdekes is, és tök aranyos. Eddig azért aránylag mindent értettem, de amikor a kőrakáshoz úszunk és onnan Vharan elvesz egy követ, ami megjegyzem elég szép, de fogalmam sincs mire jó, már nem értek semmit. Persze amikor felém mutatja, bólogatok vigyorgás helyett, de rendesen zakatolnak az agyamban az elképzelt fogaskerekek, hogy mi a jó anyámat akar azzal? Elteszi a követ, szóval valamikor majd megtudom mire jó, de addig még várnom kell, a felszínre úszni, levegőt venni a biszbasz nélkül, hogy járhasson a szám. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el azóta, hogy lemerültünk. Perceknek tűnt, ahogy az is, mikor elindulunk felfelé. Azt tudom, hogy nem jó túl gyorsan a felszínre úszni, főleg ilyen mélységből, ami ráadásul nem tett túl jót. Fáradt vagyok és nehéz lélegezni, kapaszkodom Vharanba és igazából nem is úszom már, hanem vitetem magam a hátán vagy ahogyan ő ölel. A felszínre érve aztán azonnal kiköpöm a biszbaszt a kezembe, a másikkal továbbra is kapaszkodom a Nagy Perdaiban, és lihegve ugyan de ezernyi kérdést teszek fel, vagyis tennék.* -Hát ez csodás volt, az a fa…világított! Csak a…halak ne lettek volna….és miért úszták körbe? *Aztán észbe kapok, mert tudatosul bennem, hogy a nagy izgalomban, elfelejtettem perdaiul. * -Nem értesz egy kukkot sem, ugye? *Mosolygok rá, kipirult arccal és még mindig lihegek, kapkodva kortyolom a levegőt nagy adagokban.* -Fa lenni szép….halak nem kelleni oda….miért úszni körbe…és mi az a gyümölcs? *Próbálom megcsillogtatni a szemeimet, hogy adjak a szavaimhoz nem kevés érzelmet, hogy amit perdaiul nem tudok közvetíteni, azt megkapja mimikában. * -A kő? Az miért kelleni? Milyen kő az lenni? Miért hozni fel? És miért lenni egy rakáson? *És ez még csak a töredéke annak amire kíváncsi vagyok, de levegőt is kell vennem, másrészt ha még ölelni tudom, akkor muszáj ajkaimmal illetnem a mellkasát, és át is ölelnem még jobban. Kit érdekel, hogy a partról minket figyelnek? Megkönnyebbülve, hogy nem haltam meg, vagy bosszankodva, hogy maradt még egy útjuk hazafelé velem?*
Mikor felérnek elengedi a lányt, hogy a saját lábán tudjon kijönni. Látja, hogy mennyire megkönnyebbült a másik, közben rádöbben újra, hogy talán ez túl durva utazás volt így elsőre neki, de láthatóan boldog a másik, hogy újra levegőt vehet. Sokbeszéd pedig igazán nem haragszik rá, hamar rádöbben, ugyanis a nevéhez méltóan azonnal darálni kezdi az idegesítő hangján a quorsa kérdéseit. Biztos benn, hogy kérdezgeti, már rájött néhány dologra az égi beszédből, de természetesen esélytelen, hogy megértse a másikat, aki még mindig belé kapaszkodik. - Világított a fa Moore? Elájult, hogy hülyeségeket beszél? – kérdezi az egyik katona, akik közben leengedik a fegyverüket. Élesítve rájuk fogták, nem tudták, hogy ki tört ki hirtelen a mélyből. Velük nem foglalkozik Vharan, csak a lányra figyel, akinek közben elakad a beszélnivalója. - Nem – válaszol az égiek nyelvén, mert ezt a mondatot már elsajáította, mármint, amit Raven kérdezett. Bár a „kukkot” nem fogta így sem, de rájött, hogy mi a kérdés. Sóhajtva hallgatja a lányt, aki már az ő nyelvükön is egészen szépen beszél, legalábbis Vharan szerint ilyen rövid idő alatt, ennyire megtanulni nem lehet egyszerű, emiatt tiszteletet érez iránta. - A Miramos Shiennel lábnyoma, a halak szeretik. A gyümölcs pedig gyógyít sok mindent. Talán Rodát kérdezd, ismered? – néz rá a másikra, nagyon nem akarja elmesélni az egész történetet a szent fáról, viszont a tiszteletreméltó gyógyítóról tudja, hogy sokat van Elorakban. Apró félvigyor száll az ajkaira, ahogy Raven kipótolja az ismeretlen perdai szavakat mimikával, megjegyezni azonban nem jegyez meg semmit ezzel kapcsolatban. - Azt mondtad, hogy a kövekből sok mindent megtudsz. Ezek régi kövek, nem tudni ki rakja így oda. Talán az istenek, talán perdaiak, majd te kideríted – végigsimít a lány arcán, miközben kiveszi a követ a kis vászonzsákból. Hagyja, hogy a lány ölelgesse utána, viszonozza a gesztust. A végén még egy csókot is ad neki, ami a víz miatt jó sóssá sikerül édes helyett, de ő nem zavartatja magát. - Száradjunk meg, aztán nekem, indulnom kell. Meddig maradtok? – érdeklődik, kíváncsi, hogy találkoznak-e visszafelé jövet, vagy sem. A Remete leveti magát a partra, és félmosollyal az arcán beszélget, amíg a hátára nem fekszik és úgy folytatja, egészen addig, amíg elválnak az útjaik.
*Mivel nem perdaiul kérdezek először, nem is Vharan válaszol, ő csak néz rám mosolyogva, vagy akárhogy, én meg kapaszkodom belé, mint kis holdszemű az anyjába. Szó se róla, remek kis kirándulás volt, de marha sokat kivett belőlem, főképp a mélység adta nyomás amit nem viseltem túl jól. Csak a látvány feledtette el velem, de attól még kimerültem és a felszínen, amikor már a saját lábaimon tapicskolom a bokáig érő vizet, utána meg a homokot, baromi nehéz emelgetni a lábaimat. A gravitáció kétszeresen is hat most rám. Ám nem másítom meg magam amikor a kérdező őr felé fordulok és felemelem a mutatóujjam, épp csak egy röpke pillanatig.* -Majdnem. Baszott nehéz….odalent ezzel a szarral…..De igen, világított. *Most magyarázzam el neki, hogy a Város mentén a tóparton van világító erdő is? Mééé` nem tudja? Milyen őrjáratokon vett részt eddig? Újabb nagy kortyot veszek a levegőből és most már csak Vharanra koncentrálok, aki eddig egy kukkot sem értett abból amit neki mondtam. Legjobb képességeim szerint megismétlem a szaggatottan feltett ezernyi kérdést, és próbálok állva maradni, de a talaj húz le magához. Egyelőre Vharanban lelem meg a támaszt.* -Miramos. *Ismétlem meg a fa nevét, gondolom azt hívják így, ami az Istennőjük lábnyoma. Felidézve tényleg olyan volt, de ezt akkor és ott nem vetem észre. * -Nem ismerni. Hallani róla. Nem kérdezni őt, itt lenni nekem te. *Roda neve állandóan felmerül, de nem meglepő, elvégre ő az Első Gyógyító Elorakban, olyan mint Jenkins az Alvóknál. Egy főorvos. Nekem azonban pont elég ha Vharan tanít meg mindenre, nem fogok még máshoz is járkálni. Ott van Tywi, ő meg fűvész, biztosan ő is ismeri a Miramos hatását. Van viszont más amire kíváncsi vagyok, mégpedig a kezembe nyomott kavics, ami egy rakáson volt. Fel nem foghatom mire kell, de mikor Vharan elmagyarázza, hát….teljesen elalélok. Még erre is emlékszik és fontosnak tartja. Meg kell zabálni! El is mosolyodom, miközben elengedem őt és lezöttyenek a talajra, az sem érdekel, hogy a vizes bőrömre megannyi rögdarab és száraz növény csomó ragad. * -Már érteni. Igen, kövekből sokat megtudni. *Nincs szívem elmondani neki, hogy ebből nem igazán jutok semmire, a kő mint olyan, nekem az egész sziklát jelenti, melyben az évek, évtizedek és évszázadok során lerakódott rétegek mesélnek. A követ mindenesetre elteszem emlékbe, meg is fogom vizsgálni, már csak kíváncsiságból is, de nem mostanában. Mosolyom belesimul a tenyerébe, majd aztán én is az ő mellkasába. A csókja sós, épp ezért érdekes és vicces is, megnyalom az ajkaimat és elhúzom a szám egy fintorba. * -Sós lenni, mint a lasa arida. * Ügyet sem vetve az őrökre, Vharan mellé fekszem, karomat átvetve hatalmas mellkasán, élvezve a víztől még hűvös bőrét, száradó testemet nyalogató lágy szellőt. Örülnék ha minden napom ilyen lehetne, szabadon mehetnék Vharannal bárhova és csak a saját dolgainkra figyelnénk. Sürgősen el kell rendeznem Alec életét, a szüleimét és az egész Dominiumét, hogy végre nyugodtan leléphessek. * -Hova sietni te? Nem érni rá? *Baszki! Időre megy valahova? Most jött rá ez a fene nagy pontosság? Mégis miről maradhat le? * -Merre menni? Elkísérni kicsit én. Te mutatni más kövek, én meg mondani őrök, hogy én dolgozni. *Kissé cinkos mosolyt villantok, hátha leesik neki, hogy úgy egyébként nincs dolgom arra amerre ő megy, függetlenül attól, hogy merre megy, de elintézem, hogy még egy kicsit együtt lehessünk. Szeretnék egy egész napot vele tölteni, vagy kettőt, hármat, megtudni mit csinál, hogyan él, van-e hely az életében nekem is. Meg persze, akarja-e? Addig maradok mellette míg meg nem száradunk és van ideje mesélgetni még, hogy merre megy és miért olyan sietős neki. Aztán felöltözöm útra készen, hogy vele tartsak, legalább még egy órát vagy kettőt. Persze a felszerelésemet is viszem, a legalapvetőbb részeit, hogy legyen alibim….*
A quorsa harcosokkal való beszélgetésben nem vesz részt a Remete, hagyja, hogy a kedves kifejtse a biztosan csípős véleményét. Az biztos, hogy ha szegény megtérne a saját Istenéhez, utána, ha beledobná a nyelvét egy levesbe, az csípőssé válna önmagától. Emiatt is szereti, mert nem unalmas sosem, ahogy Ravennel van, nem emlékszik olyanra, hogy nem tudtak volna mit csinálni, főleg azért, mert a lány mindenért lelkes és érdeklődő. Az ő tapasztalata szinte végtelen a Perdáról, így mindig akad mit mesélnie, már csak azért is, mert a lány nem éppen szótlan végighallgató hírében ár. Nem véletlen a Sokbeszéd becenév, amit adott neki, majd egyszer rákérdez, hogy hogyan van ez quorsa nyelven. - Miramos – ismétli ő is, hogy a hollószín hajú tökéletesen meg tudja jegyezni, és még segítséget is ad, hogy ha nem tudnának találkozni, kérdezze Rodát. Ő is tud sok mindent a gyümölcsről, de a gyógyító hatásairól Elorak elsőszámú kúrálója minden bizonnyal jóval többet tud majd mondani neki. A válasz természetesen csípőből és szívből jön, még Vharan is elmosolyodik rajta. - Itt, most éppen. Igazat szólsz – egyezik bele, habár azért nem járnak annyit együtt, mint kellene. A Remete bejáratott útvonalain, amit több évtizede jár már egyedül, nem nagyon tudja megszakítani még Sokbeszéd miatt sem. Kialakultak benne bizonyos szokások és bár próbál változtatni – most sem hagyta ott a lányt csak úgy szó nélkül, régebben megtette volna -, nem megy az neki egyik télről a másikra. Azt viszont nem érti, hogy miért nem jön rá egyből a nő, hogy miért kérdez rá a nagy kőre, főleg, hogy odalent a mélyben úgy tűnt, hogy nagyon örül neki. Mivel még mindig nem érti teljesen az emberi gondolkodást, gyorsan túlteszi magát ezen és rávezeti a másikat, hogy miért is hozta fel neki a nyilvánvalóan nagyon régi követ. A csók már csak bónusz, és elmosolyodik a hasonlítgatáson. - Igen – mondja ő is halványan elmosolyodva, még sosem gondolt erre így. Megtetszik neki ez a mondás és elraktározza magában, miközben továbbra is öleli a lány hideg testét. Az övén bár vizes a ruha, egyáltalán nincs kihűlve, más fiziológiájának köszönhetően. Közben Nichi somfordál oda, akire egy-két katona ráemeli a fegyverét, de vélhetően felismerik az ártatlan állatot, így nem lesz lyuggatott penne vacsorára. A perdai tündér pedig felugrik Raven hátára, majd elhelyezkedik a vállain, ahogy a Remetén szokott. Kicsit mozgolódik, mert a nő válla jóval keskenyebb, mint a szokásos, de végül megnyugodva lóg Ravenen. Kivéve, ha a váll tulajdonosa nem úgy akarja. - Van itt nem messze egy wager fa, megígértem, hogy hozok a nedvéből, oda még el kell jutnom ma. Nem sietek, csak nem tudok megülni a gumómon – hörögve nevet egy nagyon rövidet, és felhúzza a szemöldökeit az ötletre, hogy Raven vele szeretne jönni. Nem ellenkezik. - Gyere, nincs túl messze, de bogaháton megyünk. Legalább megismerkedhetsz Nirloval – mondja, majd megvárja, amíg a bájos teremtés leegyezteti a harcosaival az indulást. Bárhogy is lesz, elindul a sivatag felé, úgy tűnik nem álltak ellene a quorsa testvérei. – Okos jószág ez, erős – paskolja meg a boga nyakát, Nichi pedig kidugja a fejét a zsákból. Időközben persze átmászott már oda és most rosszallóan kidugja a nyelvét Vharanra, hogy nem róla beszélt. Lassan haladnak, de legalább megszáradnak út közben, egyelőre bármerre is tartanak, nem találják meg a keresett fát. Vharan persze nem is mondta, hogy a nem túl messze mit jelent.
*Szeretem amikor beszél, bár nem annyit mint én, de jó hallani a hangját. Oké, sokkal viccesebb amikor baszkizik, de megelégszem azzal is, hogy csak úgy hallgatom. Már amikor nincs mit mondanom. Van ilyen is. Egymást ismételjük, míg meg nem tanulom a víz alatti fa nevét, megmosolyogtató…de arra már nem vagyok hajlandó, hogy mást is megkeressek miatta. Szeretek barátkozni szó se róla, de ha itt van nekem Vharan, minek menjek máshoz? Hát nem? * -Én mindig igazat szólsz. *Kivéve amikor nem, de ilyen nem fordul elő Vharannal, szóval ez is igaz, csak kihagytam az idő, a hely és a másik személy megjelölését. A kőnek is örülök, bár nem tudom még mihez kezdek vele, de nem vetem el, még gondolatban sem. Ki tudja milyen titkokat mesél majd nekem. Minden kőnek van története és értelme, csak meg kell találni és ezért gondosan el is teszem. Vharan fejében nem tudok olvasni és azt sem veszem észre, hogy kicsit elbizonytalanodott emiatt, a csókja pedig még a nem felmerült gyanút is elaltatja bennem. Kissé sós, de még ez is mosolyra fakaszt. A nagy pihengélésben azonban nem számítok látogatóra, ráadásul állatra, pedig Vharan mellett kéne. A kis tündérke, ahogy mi emberek neveztük el ezt a szemtelen, pimasz szájjal fingót, mindig Vharan közelében van, hogyan is felejthettem el? Teljes testemben megmerevedek, de fejlődöm, mert nem sikítok. Épp csak elfelejtek levegőt venni az első fél percben, míg az apró jószág elfészkeli magát a vállamon. Az, hogy nem ráztam le magamról azonnal, azért volt, mert rögtön észrevettem, hogy Vharan kis kedvence és nem más állat. Érdekes volt a karmos kis lábainak érzése a bőrömön, mintha magamat vakargattam volna, a bundájának a simogatása, mint a finom selyem…de attól még bent rekedt a levegő, na. Jobban odabújok Vharanhoz, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Fingógombóc majd átmászik rá, de úgy tűnik megkedvelt mert marad rajtam. Muszáj már levegőt vennem hát veszek is egy nagy korttyal, de csak annyit érek el vele, hogy a perdai tündérke testhelyzetet vált. Vharan azonban elkezdi mondani, hogy hova siet annyira, nekem meg át kell rendeznem a mai programomat azért, hogy elkísérhessem. Közben sűrűn pillogok a tündér felé azon agyalva mikor harap belém. Vharan azonban a mondat végén elröhögi magát azon a karcos, érzékeket borzoló hangján amit imádok és felé kapom a fejem. A hirtelen mozdulat miatt, a tündérke lejjebb csúszik, majd úgy gondolván, hogy rajtam nincs nyugodalma, végre lemászik rólam. * -Én sem tudni megülni gumómon. *Nevetek vissza immár felszabadultabban és ajánlom fel, hogy megyek vele, legalább egy kis darabon. Jóllehet a vágyam egy többnapos együttlét, az most nem fog összejönni. Egyszer el kellene vesznem a vadonban, hátha sikerül. Az üröm az örömben, hogy elvileg fel kell ülnöm a boga hátára. * -Te várni csak hééé! Te mondani azt, én ülni bogára? Másképp nem menni? *Tátom a szám rendesen, de eszembe sem jut erőt venni magamon a kért akcióra. A legutóbbi sem ment jól. Eltökélem magam arra, hogy majd gyalog megyek és eszerint is intézem az őrökkel a távollétemet, ami sajnos nem jön össze, mert jönnek velünk. Hát oké, kövessenek, nekem mindegy, hogy meddig jutnak ebben a melegben tetőtől talpig páncélban. Szándékaimnak megfelelően, bár szívesen átkarolnám Vharan derekát, kitartok az elhatározásom mellett és gyalogolok, kezemben a táskámmal, amiben egyetlen de annál fontosabb műszer van. A boga viszont hosszabb lábú és még ha nem is siet, nekem szedegetnem kell a lábaimat. Még így is feltűnik, hogy mintha összement volna.* -Te bogád kicsi. Én emlékezni hideg hegyen nagy lenni, sokkal nagy lenni. Összemenni?*Emlékszem igen, amikor a bátyám megjelent Vharannal, az a boga hatalmas volt, ez sem kicsi, de azért érezni a különbséget. Persze hülyeség azt kérdezni, hogy összement-e, mert nyilván nem, de érdekel a magyarázat. Azt nem tudom, hogy szomorú történetbe futok bele, bár a gyaloglás menne olyan gyorsan, de egy idő után már elfáradok. Még a történetet emésztgetve állok meg és Vharan után kiáltok.* -Meddig menni még? Azt mondani nem lenni messze. *Összehúzott szemöldökeim alól tekintek fel rá vádlón, miszerint nem mondott igazat, vagy csak szépítette a valóságot, de már én is azt kívánom, hogy felülhessek a bogára. Vharan mögött vagy előtt ülve csak nem lesz bajom. *
Vharan szereti Sokbeszédet, erről egy szemernyi kétsége sincs. Hogy mennyire, arról ő nem gondolkodik, mindig is úgy gondolta, hogy Shiennel majd tudja, hogy mikor mennyit kell cselekednie, Shaz'or pedig vezeti a cselekedeteit. Tehát az ő fejében nem jelenik meg a szerelem, a szeretet, vagy bármilyen érzelem, hanem inkább a tetteiben lehet ezt keresni egy kívülállónak. Nyilvánvalóan a földi normákkal ez nehezen összeegyeztethető, hogy a szavakkal nincs kifejezve a szeretet mértéke, de láthatóan Raven érti őt, neki pedig ez pontosan elég. Bólint egy rövidet arra, hogy a hollószín hajú mindig igazat mond, eddig ez valóban így történt, nincs olyan, ami miatt neki ezzel ellenkeznie kellene. Szereti is, hogy Raven ilyen, viszont tudja, hogy nem jellemző ez minden quorsára, hiszen a népük is megosztott, azaz valaki nem mond igazat valamelyik oldalon. Vagy csak elrejti előle az igazság egy részét, márpedig a Remete nagyon egyenes perdai, így nehezen fogad el bármit is az égi hajó utasaitól. Így muszájból a saját vezetőire és bölcseire támaszkodik, de ha bármi olyan előjönne, amivel nem ért egyet, azt biztosan meg fogja mondani, bárkiről is legyen szó. De most egyszerűbb terhek nyomják a vállait, mint például megcsókolni a lányt, ami valójában nem teher, sőt, nagyon örül, hogy a hollószín hajú ennyire ragaszkodik hozzá, na meg a hozzáállása is példaértékű. Nem tökéletes Sokbeszéd, de már elfogadta, hogy ilyen, hiszen a 80 esztendeje alatt már sokféle népet látott, és Raven kiemelkedően foglal helyet a szívében. Nichi megérzi, hogy Raven nem annyira szeretné, hogy a vállán legyen, és bár Vharan meglepetésére tűri a kis tündér próbálkozását, végül a lény átsiet - azaz ugrik - a remete vállaira, ahol gyorsan elhelyezkedik. Vált még pár pillantást a lánnyal, talán kicsit szomorkásan néz rá, de ezt csak Raven olvashatja ki a szituációból. - Ez eddig sem volt rejtve előlem - kuncog Vharan, tudja, hogy a lány izgága természet, és szerinte simáén lehetne belőle egy perdai tündér, ha állatalakot kellene választania a lányhoz. Viszont indulniuk kell, mert dolog van, és nem akarja, hogy a lány lejárja a lábát. - Miért, mivel kéne még mennünk? Van valami vasbogád, ami repül vagy ilyesmi? - kérdez vissza, mert már van fogalma arról, hogy a quorsa gépezetek nagyon hatékonyak. Néha elgondolkodik azon, hogy jó lenne neki is egy ilyen, de tudja jól, hogy egy ideig használná csak, mert ő valójában szeret a természetben járni a maga tempójában. És abban is biztos, hogy ára lenne annak, hogy egy ilyet kapjon, ami nem biztos, hogy megérné neki, vagy nem tudná előteremteni hozzá a cserealapot. Raven kisérői is jönnek velük, ami nem meglepő és ezt most annyira nem is bánja a Remete. Veszélyes a vidék, még akkor is, ha általában az ő által járt úton ritkábban jelennek meg vadak. Raven viszont nem száll fel elé, ő pedig nem firtatja a dolgot. Biztos benne, hogy előbb-utóbb fel fog kéredzkedni hozzá, mert a Vharan-féle távolságszámítás nem valószínű, hogy megegyezik a quorsáéval. - Így is mondhatjuk. Elhagyta perdát Pirlo, megszolgálta az életét. De talán majd visszatér hozzánk egyszer, csak máshogyan. Remélem Shiennel figyelte tetteit - mereng el Vharan, majd folytatja. - Ő itt Nirlo, a fiatal nőstény boga. Kicsit vadabb, mint Perlo volt, de majd megnyugszik - zárja le végül, és így indulnak tovább a sivatag felé. Shiennel szemei erősen ragyognak, Nichi eltűnik a hátizsákban, a Remete pedig egy furcsa, nádszerű, nagykarimájú kalapot húz elő és a fejére illeszti. Bár bírni szokta a meleget, de tudja, hogy még nincsenek ott, így ritkán előveszi ezt a fejfedőt. Most is jó árnyékot szolgáltat, és előveszi az egyik bőrkulacsát, amiből iszik pár kortyot, majd Raven felé nyújtja. - Két kicsit igyál belőle, jót fog tenni. Erinlevél van benne, de ilyenkor nagyon jót tesz - nagyszerű sópótló az Erin fa levele, de csak kismértékben szabad használni, mert túlzott fogyasztása mérgező hatású. Íze édeskés és furcsán hat, de egy fertályóra múlva már frissnek érzi magát a perdai és a quorsa és ez nem véletlen. Viszont naponta öt kortynál nem szabad többet inni ebből sem, így figyelni kell a beosztására is. - Ülj fel, mint mondtam nincs messze, de lehet, hogy nektek igen. Még legalább egy óra - ráadásul a sivatag már kezd megmutatkozni, így Nirlo is fáradni kezd a puha talajon. A Remete neki is ad valamiféle gyökeret, a boga hálásan rágcsálja még jó félórán keresztül. Végül feltűnik a nagy fa, rajta elég sok gyümölccsel, így a Remete ajkai elégedett mosolyra görbülnek amikor leszáll a bogáról. Elővesz egy üres zsákot és gyorsan felmászik a fára, rendkívül tapasztaltan. Nagyjából a felét veszi le a gyümölcsnek, és egy imát mormol közben Shiennelnek a jó termését. Ekkor szúrja ki az idegen tárgyat a messzeségben, és meg is áll a szedésben. Végül lemászik a fáról és Ravenhez megy. - Az ott nem volt itt eddig, te tudod, hogy mi az? - kérdezi a lánytól. Biztos benne, hogy nem perdai dolog lehet, ezelőtt még sosem látta és nem illik a környezetbe.
*Bár van bennem feszültség nem kevés, meglepő módon mégis körbe vesz némi nyugalom is. A kis perdai tündér vállamon való ejtőzése az előbbit, míg a Vharan társaságában töltött idő az utóbbit hivatott megteremteni. Valójában az aprócska állat ragaszkodását is miatta viselem el, mert az övé, mert láthatóan szoros kapcsolat van közöttük és én is ilyesmire vágyom. Az egész helyzet némileg szürreális, de van egy hosszú pillanat amikor Nichi még a vállamon van, aztán mégis úgy dönt, hogy átugrik Vharan vállára, a Nagy Perdai Pasim pedig nevet azon a karcos hangján, amitől minden pihém égnek áll, jó értelemben…amikor a világ megszűnik létezni körülöttünk. Elképzelem, hogy mi ketten együtt vagyunk és egy kis kunyhóban élünk minden dominiumi technika nélkül, szabadon, és amikor kedvünk tartja – amikor Vharannak kedve tartja – nekiindulunk a perdai vadonnak. Sosem gondolkodtam azon, hogy én valakivel egy családot alkossak, még Bruce-szal sem, hiszen barátok voltunk és a házasságunk is csak kettőnk alibije volt, de abban a hosszú pillanatban amibe egy egész emberöltőnyi élet sűrűsödik bele, el tudom képzelni. El tudom hinni és ami még meglepőbb, hogy egyáltalán nem rémiszt meg. aztán az egész varázsbuborék kidurran amikor Vharan közli, hogy fel kellene ülnöm a bogájára. Hát baszki! Hogy lehet így tönkretenni egy szép gondolatot? Persze nem tud róla és nem is haragszom, csak eltátom a számat mielőtt kérdőre vonnám, hogy mégis hogyan gondolta ezt?* -Vasboga? Neeem, nincs. *Van, csak épp nem hinném, hogy a csapatszállítóval kellene követnem, meg kedvem sincs hozzá. Maradok a gyaloglásnál, ami az elején nem is olyan vészes és ha kettőnknek ugyanolyan lenne az időérzéke, még nem is gyanakodnék, hogy ez bizony hosszabb út lesz, mint gondoltam. Viszont Vharan bogája kis időre eltereli a figyelmemet, mellette haladni – konkrétan kapkodom a lábaimat – egészen más érzés, mint amikor annak idején először láttam. Az a boga hatalmas volt, ez meg kisebb…legalábbis ahhoz képest. Azt is tudom, hogy a perdaiak nem váltogatják a bogáikat, ha összebarátkoztak eggyel, akkor hacsak nem történik valami, azzal járnak mindenhova. Kérdésemre a válasz elszomorít, de Vharan arcán nem fedezem fel ugyanezt az érzést. Talán eltemette magában jó mélyre, vagy már túl van a gyászon.* -Sajnálom. Nagyon szép volt. *Messziről, meg úgy egyébként látom én a szépet, még ha félek is tőle. Értékelem minden állatban, csak ne jöjjön közel hozzám. Ellenben valami egészen más jut eszembe az új, fiatalabb bogával kapcsolatban, ami eltörli a szomorúságot és helyette finom derűt kölcsönöz.* -Fiatal és vadabb. Shiennel adni neked egy Raven bogát, hogy te szokni, mikor én nem lenni veled. *Pirlo, a hatalmas, nyugodt de mégis félelmetes boga olyan volt, mint Vharan, Nirlo meg, mint én. Ez a hanyag párhuzam mosolyt csal az ajkaimra, ezért le is maradok egy kicsit, de igyekszem felzárkózni, ami mondjuk egy boga léptei mellett lehetetlen. Azért így gyalogolni még sokáig….hát, hamar elmúlik a jókedvem. Persze nyugtatom magam, hogy nem sokára ott leszünk ahova megyünk, a gyanúmat, miszerint egy boga hátán menetelve egészen más lehet Vharan távolság definíciója, elhessegetem. Ráadásul kis idő múlva megint nevethetnékem támad, mert a perdai pasi kalapot tesz a fejére. Hát ilyet sem láttam még egyik perdain sem, de biztosan valami remete dizájn. Mondjuk tutira jó a nap ellen, ami a bőrömet és a szemeimet egyaránt bombázza. A ruhám is hamar megszáradt, a hajam is, és már azt érzem, hogy a homok teljesen beborít és a nyelvemen telepszik meg. Nem kockáztatok meg egyetlen korty búfelejtőt sem. Azért mert Jenkins alkoholistának tart és mert nemet mondok neki amikor a vizet helyezi előtérbe, még nem jelenti azt, hogy hülye vagyok. Jól tudom, hogy ilyenkor a víz a legjobb és van is nálam egy kulcsnyi, és iszom is belőle amikor Vharan is meghúzza a bőrtömlőjét, amit aztán felém nyújt. Ágaskodnom kell, hogy elérjem, az információval nem tudok mit kezdeni, a bátyám nője minden bizonnyal tudná miről beszél Vharan, én viszont egyszerűen csak bízom benne. * -Két kicsit. *baszki, mégis mekkora az a kicsi? Mi ketten nem beszélhetünk ugyanakkora mennyiségről. Azért próbálok két kicsi kortyot ledönteni a torkomon. Inkább kevesebb legyen, mint több, bár a mérgező tulajdonságáról nem tudok, gyanítom nem véletlenül korlátozta a mennyiséget. Egyelőre inkább a spórolás jut eszembe, meg különben sem innám meg előle az egészet. * -Jó íze lenni. Köszönöm. *Hát, fura, de édeskés. Picit megtapad a nyelvemen, meg a számban az íz, de egyébként nem rossz. Vissza nyújtom a tömlőt és gyalogolok tovább, ami már nem is olyan jó móka, mint elsőre tűnt. Többször lemaradok, többször kerülök közelebb a katonákhoz, mint Vharanhoz és már azon agyalok, hogy mégis csak fel kellene ülnöm arra az állatra, de ugye minden fejben dől el, nekem meg még fel kell dolgoznom ezt a tervet mielőtt tetté válik. Vharan azonban megelőz, mintha csak megérezte volna, hogy nem bírom sokáig. Megállnak és a boga is kap valamit, nekem meg cirka egy perc alatt kell letárgyalnom magammal, hogy a bogára ülök.* -Egy óra? Neked más lenni időérzék. Meg távolság is. Azt mondani nem lenni messze, de ez már messze lenni, és még nem lenni ott. *S morgok is egy sort, ez persze éppen annyira mókásnak hathat, mint a kis tündér amikor mérgesen horkant. A szívem nagyot ugrik amikor felülök Vharan segítségével, aztán persze teljesen rátapadok és átkarolom szorosan. Mint a fuldokló aki az utolsó, még le nem szakadt ágba kapaszkodik. Nekem egy örökkévalóság míg megérkezünk, pont mint az az emberöltönyi élet amit elképzeltem kettőnknek, csak nem olyan vidám és kellemes. Vharan leszáll, engem meg otthagy. A katonák késve érnek be minket, hát nem kellemes a páncélban ügetni, de ez legalább kompenzálja a riadalmamat. * -Héééé! Ne hagyni itt! Nem lenni nagy boga bajnok. *Egy frászban vagyok míg lesegít, meg is csapkodom a mellkasát, hogy érezze a törődést,és tudja, hogy még egyszer ne hagyjon a bogáján ha jót akar magának. Tisztes távolságba megyek a bogától, akinek vadsága most biztosan alszik, vagy fáradt és nincs kedve hozzá, mert egészen jól viselkedik. A fához megyek közelebb és felnézve rá szemlélem, hogy a francba tud ezen a vidéken ekkorára nőni, ráadásul szép is. Már amennyire a perdai fák szépek. Mondjuk nem sok összehasonlítási alapom van, a földi fákat csak képekről láttam, de a legtöbb zöld volt. * -Ez milyen fa lenni? *Kérdezem mielőtt még felmászna a fára, mint Lynar tette. Szedi a gyümölcsöt és a látvány megint előrevetíti azt a szép gondolatot a kettőnk életéről. Együtt szedni a gyümölcsöt a vacsihoz. Hát ez de szép baszki! Nem is érdekel, hogy a minket kísérő katonák mit csinálnak, bár az egyik pergőn beszél valakivel rádión, de kurvára nem érdekel, hogy mit. Engem sem basztatnak, szóval inkább Vharan után mennék a fára, az sokkal jobban megy, mint a bogára mászás. Nem mozog alattam, nem akar megenni, megcsipkedni, nem szájal velem. Csak úgy van. Félúton járok Vharan felé amikor látom, hogy már jön is lefelé. Na, ma sem nézek panorámát. * -Mit látni? *Kérdezem amikor mellém ér, immár a fa mellett a talajon állva, és arra nézek amerre mutat. A fáról biztosan jobban látta, mint én. Kíváncsi vagyok mi lehet az, ami eddig nem volt ott. Biztosan jobban tudja, elvégre állandóan a Perdát járja, azért nincs velem, azért nem találom meg soha amikor ráérnék. * -Milyen messze lenni? *Óvatosan kérdezem, mert neki a nem messze az beletelik pár órába, szóval nem biztos, hogy most meg akarom nézni mi az amit látott. Próbálok valami konkrétabb távolságot belőni.* -Mint innen a tó? *Mutatok arra amerről jöttünk és azt körülbelül tudom is milyen messze van. Annyi még belefér, akár meg is nézhetjük. Ha kell, még a bogára is ülök, hogy le tudjuk hagyni a katonákat, ha esetleg nem engednének el. Csak jobban kell kapaszkodnom. *
A vasboga ugyan jól hangzik, de Vharan elgondolkodik egy ilyen gépen, hiszen látszik a quorsákon, hogy nagyon sok érdekes dolgot tudnak építeni, így el tudja képzelni, hogy vasbogát is. Azt mondjuk nem tudja, hogy hogyan kéne egy fémállatot megszelídíteni, de ha a repülő szerkezeteket is sikerült nekik, akkor egy vasboga sem jelenthet valós kihívást az idegeneknek. Tudja jól, hogy ez a tempó rossz lesz gyalog, de ő már felkínálta a lehetőséget Ravennek, hogy üljön fel mellé, de a kedves hajthatatlan. Ő meg nem az a típus, aki könyörög valamiért, pedig sokszor megtehette volna az élete folyamán. Például az apjának, amikor azt a nagy halat akarta gyermekkorában ebédre, de az örege nem ment bele. Egyszer még szóvá tette, de az apja hajthatatlan maradt és ő már még egyszer nem próbálkozott. Soha többé. A visszaemlékezéséből egy másik emlékezés rántja ki, ami Perloról szól, és Raven a maga módján emlékezik meg róla. Jól esik neki, hogy nem hagyja a másik szó nélkül az öreg jószág halálát, ezt a gesztust szépen elraktározza. Nem mintha jönne bármi rossz a lánytól, néha elmélázik gyaloglás közben, hogy miért is ragaszkodik pont hozzá a másik és miért ad ennyi kedvességet magából. A megjegyzésre meggörbül a szája szeglete, ahogy Ravenre néz. - Raven bogát, mi? - emeli meg a szemöldökeit is egy aprót, majd kuncog egyet. Nem igazán folytatja a monológot, egyrészt olyanok jutnak eszébe, amivel esetleg megbánthatná a másikat, de ezt semmiképpen sem akarja. A másik pedig az, hogy tetszik neki az összehasonlítás, valóban vannak Raven-vonásai az új hátasának. Ezen jól elmélázik, amíg tovább mennek a nehezített úton, legalábbis a sétálók számára mindenképpen. Közben felveszi a kalapját, és rájön, hogy a gyaloglók sem viselik jól a hőséget. Talán még nem találták ki a hűs ruhát, pedig Vharan sokszor elképzelte már, hogy a homok között élő állatok bőréből valami meleg elleni ruhát kovácsoltat. Talán Rothemshel még arra is képes, nem csak az egyedi lándzsák elkészítésének mestere. Meg is jegyzi magában, hogy majd ha megint Elorakban jár, megkérdezi tőle, tud-e ilyesmit csinálni neki. Szóval ad az italból Ravennek, aki figyelmesen betartja az utasítást. - Adhatsz nekik is, ha szeretnél - bök fejével a kisérőik irányába, habár nem nagyon szívleli a saját ötletét. De igaz,. ami igaz, most valahol ő a vendéglátó, még ha ezt nem is hozza nyilvánosságra. Ezért is hárítja át Ravenre a lehetőséget, hiszen a hollószín hajú az összekötő kapocs a két világ között, ő tudja jobban, hogy mit illik és mit nem. Ebben nagyon bízik Vharan, így ha visszautasítja Raven az ajánlatot, nem fogja firtatni, ahogy az ellenkezőjét sem. Viszont megáll felszedni a kedvest, biztos benne, hogy fáradt már, ez pontosan látszik rajta. Még a kisérőik is talán most először örülnek annak, hogy Ravent kísérik és nem őt, mert így egy kicsit megállhatnak. - Nincs messze - szögezi le végül, de úgy látszik ezzel nem értenek egyet. Viszont a lány meggondolja magát és felmászik mögé, szorosan hozzábújva. Végül szerinte nem sok idő múlva meg is érkeznek, és ő már el is indulna a fenyőhöz. - Felmásznál te is? - kérdezi hunyorogva, de nem a nap fénytől, inkább a kíváncsiságtól. Végül elindul a fához, Raven pedig lemászik Nirloról és megáll mellette. - Ez egy Wager - mondja, majd felmászik a fára. - A könnyéért jöttünk, amit a meleg miatt termel. Gyógyít - mondja a fán és elővesz egy bőrtömlő szerűséget, aminek elég nagy szája van, és egy kanálnak kinéző tárggyal a felső vörösebb rétegből szed. A művelet eltart egy darabig - Ravennek biztosan ez is többnek tűnik, mint neki -, de elégedetten mászik le a fáról, miközben meglátja az idegen tárgyat a messzeségben, amit a kedvessel is megoszt. - Nem ismerem, talán a te népedé lehet. Nagy ház - legalábbis valamilyen épületnek hiszi innen messziről Vharan, a madár kikerült a természetes hatóterületéről, amíg még látni tud vele. - Nem, fele út - tippeli meg, de ebben nem biztos egészen. Abban bízhat mindenki, hogy Vharan tisztában van a távolságokkal, azonban a sivatag még őt is megtréfálhatja, hiába a több évtizedes tapasztalat. Persze valószínűleg elég jól eltalálta a távolságot. - Megnézzük? - Raventől várja a választ, bárki is szóljon közbe esetleg. Ha a lány úgy akarja, biztosan vele tart, már csak azért is, mert nemtetszést vált ki belőle a tájidegen épület. Na meg kíváncsi is az ismeretlenre.
*Szélesre nyúlik a szám amikor visszakérdez a Raven bogára, és bólogatok lelkesen. Látom ez a gondolat tetszik neki és nekem is tetszik, hogy neki tetszik. Remélem ezek után is majd jól bánik a bogával, akkor is ha eszébe jut, hogy egy Raven boga, és inkább hálát ad Shiennelnek, semmint átkozza a különös humoráért. Vharan társaságában, meg úgy egyébként perdaiak társaságában nem olyan nehéz azonosulni az Istennőjük létével, sajnos mostanság nincs lehetőségem Elorakba menni, de örülök – kétszeresen is – annak, hogy találkoztam Vharannal. Így most az egyik ok megléte miatt Shiennelhez imádkozom, jóllehet fogalmam sincs hogyan kell, de remélem elég rugalmas ezen a téren, hogy rántson már néhány felhőt a nap elé, mert kezdem érezni ahogy a bőröm ég. A hosszú séta nem is lenne fárasztó az erdőben, vagy tűző nap nélkül, de most sokat elvesz az erőmből. Viszont minden rosszban van valami jó is, és ha magam mögé nézek, rá kell jönnöm, hogy van annál rosszabb is, hogy pőre vállal gyalogolok a boga mellett. A katonák páncélja sok mindentől véd, de a meleg az nincs köztük. Egyelőre még nem gyanakszom az előttünk álló út hosszának téves meghatározásában, de eléggé szomjazom, amit a magam vizével – ha Jenkins látna, biztosan kitérne a nem létező hitéből és a szemei a homokba esnének a csodálkozástól – csillapítok is, de amit Vharan ad, sokkal jobb. A hatását még nem annyira érzem a két kicsi korty után, az íze azonban jólesik. Épp visszanyújtanám a tömlőt amikor Vharan általam kínálja meg a katonákat a csodaszerből, és nekem sokáig kell gondolkodnom, hogy megtegyem-e. Mivel azonban a lelkem hadban áll a kárörömmel, kelletlenül bár, de Vharan jószándékának megtartása, és jó megítélése végett, a katonák felé fordulok.* -Kérnek? Vharan kedves és törődő, azt mondja ez jó….védőital. Csak két kortyot szabad, kicsiket. *Mivel én már ittam belőle és előttem Vharan is, a katonák egymásra nézős hezitálása nem azért van, mert mérgezéstől félnének, csupán mérlegelik a várható következményeket. Elfogadni egy perdaitól valamit a semmiért….tartozni neki, nem előnyös, de végül győz a kimerültség. Előtűnnek az arcok a plexik mögül és a köszönő bólintások Vharan felé, én meg nagyon remélem, hogy ezek után kicsit engedékenyebbek lesznek. A tömlő végül némileg könnyebben visszakerül Vharanhoz, én meg az önmagammal és Vharannal való vita után nem sokára a bogára. Kapaszkodom, mint a pár napos holdszemű az anyja bundájába, és a frász kerülget mindvégig, pedig semmi nem történik. A boga nem ugrik meg, nem csapkod, nem csipked, láthatóan fáradtan is jókedve van, tényleg olyan mint én. Viszont nagyobbakat lépked, és gyorsabban odaérünk, ahova indultunk. A fa elég impozáns méretekkel rendelkezik mind széltében, mind magasságában, de nem vagyok botanikus, hogy tudjam mitől olyan különleges, már a nagyságától eltekintve. Viszont szép. Ahhoz azonban, hogy közelebb menjek hozzá, meg még meg is másszam, valami fontosabb dolog kell, amit Vharan a kiabálásom ellenére sem hajlandó meghallani. Mondom még egyszer.* -Előbb lemászni. Bogáról. *Mert képes volt otthagyni a boga hátán egyedül, pedig tudja, hogy beszarok tőle. Addig nem is engedem a fához, amíg le nem segít és a csapkodást meg is kapja azért, mert otthagyott. PErsze ez neki olyan, mintha a kis Fingógombóc csapkodta volna meg, nem mintha hozzá hasonlítanám magam. De nem bántjuk Vharant. * -Wager. Hmmm…jó neve lenni. A könnyéért? Sír a fa?...Ja, nem. Izzadni. *Egyetértően bólogatok. Szóval nem szomorú, hanem melege van. Oké, megértem, ebben a tikkasztó hőségben én is izzadok. Az viszont külön jó, hogy gyógyít. Csak ekkor kezdek el felmászni, hogy Vharan mellett ne csak azt nézzem amit csinál, hanem a panorámát is, de már jön is lefelé. Szóval visszamászok én is és lent várom meg, de közben már mondja is, hogy látott valamit, amit korábban nem, ebből pedig azt vonom le, hogy nem perdai dolog lehet. * -Nagy ház? Én nem tudni ilyen. *Rázom a fejem de agyalok is azon, hogy mi lehet az és van-e róla valamilyen információm. Emlékszem egyszer megemlítettem Jenkinsnek, de azt mondta tud róla. Persze lehet, hogy csak azért mondta, mert nem akart előttem felsülni azzal, hogy kimaradt valamiből. Viszont szívesen megnézném mi az, amit odaszartak a kancellárok. De Vharan távolság felmérésében nem bízom most már.* -Biztos lenni benne? *Kérdezek vissza, nem is próbálva eltüntetni az arcomról a gyanakvást és a bizalmatlanságot. Felmászhatnék a fára, hogy onnan feltérképezzem a területet a műszereimmel, kéznél vannak….de minek? Ha úgyis oda megyünk, felesleges. Legfeljebb a távolságot mérhetném be, de boga háton végül is mindegy. Vharan kérdésére bólintok, majd a katonák felé fordulok, akik közül az aki az imént még heves vitát folytatott a kommunikátorán, már befejezte. * -Vharan látott valamit arra….*Mutatom merre.* -Azt mondja az biztosan nem perdai építmény. Maguk tudnak valamilyen kihelyezett állomásról, vagy másik kutatóexpedícióról a közelben? *Ha van ilyen, azt nekik tudniuk kell, elvégre állandó kapcsolatban vannak egymással, ha történik valami valamelyik táborral, akkor esélyesen a másik tud segítséget küldeni. * -Jelenleg nincs más tábor a közelben és új bázisról sem tudunk. A barátja biztos benne, hogy mit látott? Lehet csak valamilyen tereptárgy, bokorcsoport, szikla…. -Ház formájú szikla. Ja. Megnézzük. Én megnézem. *felőlem le is lőhetnek, bár nagy kérdés, hogy akkor Vharan mit csinál velük. Már azért érdemes lenne kipróbálni, csak addig maradjak életben, hogy lássam. Elfordulok, azt már nem látom, csak hallom, hogy a kommunikátort újra beizzítja és lebeszéli a dolgot. Mielőtt azonban ellenkezne velem, már Vharan mellett állok és egyértelmű jelzéseket adok le neki arra nézve, hogy tegyen fel a bogára. Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy egyszer magamtól kérek ilyet, de a szükség nagy úr, meg a kíváncsiság is és az igyekezet nem különben, amivel szeretnék minél hamarabb messze kerülni a katonáktól. Míg meg nem érkezünk a ziháló katonákkal a nyomunkban, meg sem szólalok, csak kapaszkodom és némán fohászkodom Vharan Istennőjéhez, hogy tartson életben a boga hátán. Messziről csak a kerítés tűnik fel, mely elég jól van álcázva, de azért látszik a szabályos vonalakból, hogy ember alkotta. A többi sziklába, homokba, gyér növényzetbe van rejtve, csupán egy szintén jól álcázott ajtó az ami látszik, de az már csak akkor amikor egészen közel érünk. * -Baszki! *Tócsányira kerekednek a szemeim és igyekszem lemászni Vharan mögül, vagy ismét igénybe venni a segítségét, hogy szilárd talaj legyen a lábaim alatt. A katonák felé fordulok, de még a sisakon keresztül is látom a tanácstalanságot. Gonosz, kárörvendő vigyor kerül az arcomra és előveszem a pda-mat. * -Neked lenni jó szemed Vharan. Ez lenni ház, aminek nem szabad itt lennie. *Azzal már készítem is a fotókat minden oldalról, a kíséretem pedig jelentést tesz nem tudom kinek. *
A sivatag senkit sem kímél, Vharan így is felméri a helyzetet és amellett, hogy ad mindenkinek inni - még ha nem is közvetlenül -, kegyesen eltitkolja, hogy épp egy elég vad vidéken járnak, ahová ő sem mindig jön szívesen. Könnyen előfordulnak erre drannok, sussák is akár, de valahogy Vharannak mindig szerencséje volt ezekkel. Ő úgy ítéli meg, hogy Shiennel és Shaz'or minden bizonnyal a szívükön viselik a Remete sorsát. Ezért is biztos benne, hogy annak idején jól döntött, amikor elhagyta a Dann testőrséget és a saját útjára lépett. De, hogy valójában miért nem, vagy nagyon ritkán támadnak rá ilyen állatok, azt nem tudja, csak bízik a hitében. Vélhetően csak a szerencse a valós indok, vagy az élettapasztalat, hogy mikor nem ildomos bizonyos helyeken feltűnnie. Megvárja, amíg a katonák isznak és elteszi a visszaszolgáltatott butykosát, majd elindulnak tovább Vharan célja felé. Amikor megérkeznek végül, kisebb közjáték zajlik le közöttük, de végül a Remete megérti, hogy miért kapálódzik annyira a hollószín hajú. Lesegíti őt Nirloról, és jót derül Raven mérgességén. Pedig hát a bogája nagyon jól viselkedett, sőt, mintha Raven őt is elvarázsolta volna, annyira normálisan sétált velük. De az is lehet, hogy megfáradt már annyira, hogy inkább azzal foglalkozzon, hogy kibírja az utat. - Igen, nedvel - nem ismeri az izzad szót, mégis valahogy jól érti. Kétségkívül ügyes nyelvhasználó Raven, mert új szót alkotott Perdaiul. - Izzad, tetszik - mondja végül és felsiet a fára, hogy leszedje magának belőle, amire szüksége van. Közben figyel arra, hogyha a lány jönne, tudjon neki segíteni. Végül meglátja az idegen épületet, amit el is mond neki. - Shiennel látja szavaim - erősíti meg, biztos benne, hogy "madárszemről" nagyon jól látta. Igaz egy kicsit így nehézkesebb megtippelni a távolságot, hiszen nem sok támpont van számára. Végül Raven elfogadja tőle az információt és a Remete azt gondolja, hogy ezt továbbadja a harcosoknak is, akik velük jöttek. Némi tanakodás után elfogadják a szavait, ők pedig újra Nirlo hátára kapaszkodnak, majd el is indulnak a megfelelő irányba. Ebben legalább biztos, hogy eltévedni nem fognak, hiszen ő tapasztalt sivatagjáró. Az mondjuk meglepte,. hogy Raven maga kéredzkedett fel a boga hátára, de ő ezt jó jelnek vette és nagyon kedvesen rakta fel őt oda. Végül odaérnek és "baszki"-ból kiindulva valami furcsát találtak, legalábbis a lány szemei öklömnyire dagadtak, Vharan kicsit meg is retten nehogy kiessenek, annyira nem hisz a szemeinek a lány. - Ebben egyetértünk. Mindkettőben - húzza mosolyra a száját, miközben leszál Pirloról és leveszi Ravent is maga mellé. - Mégis mi ez? - kérdezi, és figyeli, hogy miket csinálnak a katonák, amiből nagyjából semmit sem ért, maximum a harci alakzatot véli felfedezni a mozgásukban. Hallja, hogy beszélnek valakivel és még válasz is érkezik, egészen lenyűgözi, hogy ilyen messzire is elhallatszik valaki hangja. Közben újabb vízadagot oszt ki Pirlonak és várja, hogy mi lesz. - Mikor megyünk? Jobb lenne, ha nem esteledne ránk. Már ha még élni szeretnénk egy kicsit - fordul Ravenhez, miközben ő a munkáját végzi.
*Azt, hogy a boga mennyire jól viselkedett útközben, akkor sem venném észre, ha Vharan kifejezetten felhívná rá a figyelmemet. Egész úton egy frászban voltam, az elmémbe égett a tudat, hogy egy állat hátán ülök, amelyik kiszámíthatatlan, bármikor megindulhat és én leesek róla, aztán a lábaival agyontapos. Persze az már nem jutott eszembe, hogy Vharan jól irányítja a bogáját, és uralja a helyzetet, a félelem mindent felülír. Pláne amikor otthagyott a nyeregben egyedül és megindult nélkülem. Méltatlankodásom azonban meghozta gyümölcsét és visszajött értem, de mintha egy nem kis derűt láttam volna az arcán. Ettől még mérgesebb lettem, Vharan meg még derűsebb. A fáról szólva viszont már elfelejtem a kis közjátékot és igyekszem megérteni miről is van szó. Vharan és az ő kedvenc emberi szavai miatt én derülök jót. * -Nedvel, ja. *Vigyorgok, ez pont olyan mint amikor beszkizik, vagy amikor megismerkedett a cipzárral, ami majdnem szabotálta az együttlétünket pusztán azért, mert baromira tetszett neki a működése. Eskü, kap tőlem egy cipzáras kabátot legközelebb. Hogy miért nem jutott előbb eszembe? Most meg az izzad szón vidul.* -Azt látni…..ki hitte volna, hogy pont ez a szó tetszik. *Utóbbit már a saját nyelvemen morgom az orrom alatt, némi mosollyal kísérve, Vharan meg már a fa törzsén igyekszik felfelé. Megyek én is utána, a fára mászás könnyen megy, legalábbis jobban, mint a bogagolás, de nem jutok fel mellé, mert lát valamit ami nem tetszik neki. Valami ház ami nem perdai és teljesen biztos abban, amit látott. * -Jó, jó. Nem kelleni eskü, én elhinni neked. *Olyan aranyos amikor esküdözik, még azt is jól csinálja. Szeretem amikor beszél és bizonygat, bár sok alkalom nem volt eddig. A távolság felmérésénél azonban nem hiszek neki annyira, mert korábban is bizonyította, hogy más fogalmaink vannak a távolságról és az időről. Az sem mérvadó, hogy ameddig ellát az nem lehet olyan messze, mert ki tudja a perdaiak képességével mégis meddig lát el. Aztán majd egész estig gyalogolhatunk vagy ülhetek megint a boga hátán egy frászban. S nem lábon hordok ki egy infarktust hanem bogaháton. Nincs sok idő dönteni, mert Vharan már döntött és ha ő így tesz, akkor még talán az Istenei sem téríthetik el őt. Most, hogy végre találkoztunk, nem akarom elveszíteni, nem mellesleg engem is érdekel mi a farok van ott a távolban, amiről mint kiderül, még az én katonáim sem tudnak. Mert hát lebeszélem velük, nem mintha engedélyt kérnék arra, hogy Vharannal menjek, hanem inkább egy udvarias gesztus a részemről, hogy elmondom nekik, én merre megyek és miért. Aztán megint a boga hátán találom magam, Vharan meg ismét derül, örül, ki tudja miért. Ha egyszer beleláthatnék a fejébe ilyenkor….Ma már másodszorra ülök az állaton és ez a növekvő tendencia elég aggasztó, akkor is ha az elsőt simán megúsztam. Háááát, az ilyen események azért nem kicsit tesznek hívővé és míg rójuk a megint hosszabb utat, mint amire számítottam, kis híján megtérek. Nem sokára visszavonok mindent, a látvány ami most már az én szemeim elé és tárul a maga valójában, hosszas káromkodásra ösztönöz, majd igazat adok Vharannak, aki egyetért velem. A fenékőreim sem tétlenkednek, míg Vharan a bogáját itatja, ők amennyire csak lehet megközelítik az objektumot – így mondják katonailag, erre még emlékszem – én meg fényképeket csinálok. Felfedezem a kamerákat, van szemem hozzájuk és megpróbálok a pda-mon lévő kémprogramommal a rendszerhez férni. Az azonban valamilyen titkos oknál fogva nem a megszokott rendszeren működik. * -Hhhmmmmm. *Egy sort hümmögök az orrom alatt, majd Vharanra kell figyelnem, az édes kérdése okoz ugyan némi zavart, de nem sokáig ráncolom a homlokomat. * -Menni? Hova? Mi jönni ide este? *Kérdéseim a puszta kíváncsiságból gyorsan csapnak át rettegőbe, mert elég gyanús az a mondat ami az életünkre vonatkozik. Körül is nézek, picit távolabb megyek a kerítéstől ami roppantmód jól van álcázva, mert messziről nem látszott. Viszont a homokban fura nyomokat vélek felfedezni, melyek a katonák számára sem maradt rejtve. Ezt a fennhangon folytatott tanácstalan tanácskozásból fejtem meg. * -Vharan! Gyere csak ide. *Intem magamhoz életem értelmét, majd a homokban futó nyomokra mutatok.* -Te mit mondani, minek nyomai? Te látni már ilyet? *Én még nem, de ez nem olyan nagy ügy. Mikor jártam én a sivatagban? Eddig még soha. Szóval a nyomolvasás nem az erősségem, másban sokkal jobb vagyok, szóval már azon agyalok hogyan derítsek fényt erre a dologra. Van nálam pár eszköz amit bevethetnék, de ahhoz vissza kell menni a táborba és aztán idehozni. Vharan szavaiból azt vettem ki, hogy erre legfeljebb holnap kerülhet sor, miután biztonságban kialudtam magam a táborban. Vagy meghívom éjszakára, hogy melegítsen. Ez utóbbi határozottan tetszik, jó ötlet. * -Te jönni táborba, aludni velem éjszaka, meg….ültetünk sok lan gyökeret, nagyon sokat, mikor jönni fel a nap megint, jönni ide vissza. Én hozni eszköz ami felderít titok. Te mit szólni hozzá?*A legszebb mosolyomat villantom rá és a lan gyökér ültetésnél még kacsintok is, nem mintha nem értené miről beszélek. Még élénken él az emlékezetemben a tóban való fürdés, ahogy hozzám ért, átölelt, a csókja a felszínen. Eskü, ha egyszer arra adom a fejem, hogy elhagyom a Várost, nem ellenálló leszek, hanem perdai remete.*
