Omnum fátyla vízesés

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Résnyire szűkült szemekkel méregetem a férfit és próbálom megfejteni, habár erre persze sok esélyem nincs. És nem csak azért, mert szűk egy órája ismerem.
- Pedig azt hittem az emberek szeretnek a hobbijukról mesélni…
Dünnyögöm orrom alatt végül és inkább elengedem a dolgot. Biztosan feleslegesen említettem meg a kikötésemet, mert annyira egyértelmű, legalábbis lehetetlen vigyorával együtt olvasva válaszát erre a következtetésre jutok. Szóval ha zöldségeket beszélünk, ám legyen, gondolkodás nélkül csatolok vissza a korábbi információmorzsára, miszerint az ő hobbija az, hogy házasember. Ha meg mégis megtalálná kérdezni, hogy hol van Rebellium főbejárata, hát megvétózom a kérdést és toll a fülébe.
Eljut hozzám bocsánatkérése, de egyrészt épp válaszomat préseltem ki összezárt ajkaim közül, másrészt tudom, hogy muszáj volt megtennie és hát legalább nincs a képén szadista vigyor, szóval csak biccentek egyet elhúzott szájjal, lépjünk inkább tovább.
A sebtűzés se kellemes, de az előbbihez képest rekreációs kezelés. Azért egészen mélyről fel-felmordulok, mert teljesen rezzenéstelenül és hangtalanul nem tudom még tűrni a fizikai fájdalmat.
- Részvétem.
Hangom kissé karcos az előbbiektől, illik a veszteséghez. Sajnálom, hogy elveszített egy barátot, tényleg, pedig nem ismerem egyiküket sem. Ezért még azt is elfelejtem, hogy gratuláljak magamnak, amiért jól tippeltem, hogy örökség, nem családi, mint az enyém, de ez semmit nem von le az értékéből.
És ráadásul többet is mondott, mint amit kérdeztem, talán csak figyelemterelésként, nem tudom. Mindenesetre ezért se akadéskodok a kérdések sorrendjén, végülis mindketten kaptunk már egy-egy választ, csak kicsit eltolódva. Ám jó legyen, előbb válaszolok én.
- Ő botlott belém. – Elfintorodok a fájón közeli emlék felidézésén. – Útban hazafelé tettem egy kis kitérőt, hogy megnézzem a vízesést, tudod, itt még nem jártam és nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Mikor bejártam a környéket, felmásztam ott valamelyik magas fára, pihenni és gyönyörködni a tájban. Nem vettem észre, hogy a szomszédos fán volt vagy hogy mikor telepedett le rá, mindegy is, már épp elkezdtem az ereszkedést lefelé, hogy folytassam az utamat, amikor meglepett a támadással.
Nem tudnám a folytatást rekonstruálni neki, fogalmam sincs, hogy vergődtünk el méterekre a fától, ki egészen idáig a nyílt terepre. Lehet hogy a hátizsákomnál fogva leröpített idáig? Lehetséges, de azt hiszem erre nem fogok már választ kapni, mert úgy tippelem nem volt szemtanúja a rendkívül véres ámde rövid találkozómnak a lacertával.
- Most te jössz, vagy inkább azt szeretnéd, ha én neveznélek el?
Csillan fel szemem, mert már van is egy névötletem, de nem erőszakoskodok, kíváncsi vagyok arra is, ő milyen nevet adna magának. Az fel sem merül bennem, higy az igazi nevét mondaná meg.

Hobbiról, családról és otthonról… kivéve, ha az ahol te otthon vagy az tabu számomra.
Sebvarrás közben olykor egy egy válasz a kérdésre meghökkentő…
Részvétnyilvánítás… Nem ő ölte meg és a barátom tudta mit vállalt, én is mikor beálltam a seregbe. A legtöbben tisztában vagyunk a kockázatokkal. Bár azt nem tudod, hogy a barátommal a te barátaid végeztek. De ezt nem kötöm inkább az orrára. Mint mondtam, nem ő ölte meg.
Becsülettel tűri a szegecselést. Kíváncsi vagyok őszintén és komolyan vajon mit szólnak, rá a társai mikor hazatalál. Ha hazatalál. Elmondja az igazat? Vagy füllent?
Mikor a röpke kis sztorit befejezi a lacertával kapcsolatban addigra szúrtam be az utolsó varratot is épen. – Vonzod te a bajt madárka! – Tekintek fel rá, majd eltéve a célszerszámot egy kötszert keresek a kezem közé és egy steril lapot, amivel az immár összevarrott sebet letakarom, mielőtt a lábikót megemelem kissé, hogy a rendesen be tudjam kötözni. Közben megcsapott újra a kérdéssel.
Megrángatom a fejemet kissé hitetlenkedve, miközben elmosolyodom.
- A névtelen lovag nem elég jó? – Válaszoltam és elkezdtem bekötözni a lábát. – Santiago! – Válaszoltam egykedvűen. – És te? Hogy kötöttél ki az ellenállók oldalán? Vagy ez is tabu? –



//NJK: Santiago Reyes
Felszerelés:
R-16 Mesterlövészpuska
W-416 oldalfegyver
Túlélő elsősegélykészlet
Három napi élelem és víz
Közepes hatótávolságú rádió //

- Ó, ha te azt tudnád! - Sóhajtok fel ezeréves fáradtsággal. – Ugyanakkor…
Gondolkodok el, most már nyugalomban, mert végre a sebtűzőgép kikerül a képből.
- … ugyanakkor még mindig élek, szóval ha létezik valamilyen felsőbb hatalom, akkor nagyon szerethet engem. Vulkánkitörés, grodrakkal repülés, brevius… nem most, korábban, hetekig egyedül Perdán nulla felkészüléssel.
Számolok ujjaimon s megrázom fejemet, a csapnivaló reprodukciós géneket és a lelki traumák borzasztó kezelését fel se sorolom, mert ugyan ezeket is a „baj” kategóriába osztom, de ezek nem azok a klasszikus bevonzható istencsapásai. Azt hiszem igazi csoda, hogy nem a föld alatt fekszek fél méterrel.
Beszéd közben nem hagyom el magamat, mikor emeli a lábamat, akkor igyekszek rendesen megtartani, hogy be lehessen kötözni.
- Nem rossz-nem rossz, igazi főhős álnév, vadregényes meg romantikus, de az uncsi hétköznapokra kicsit… hosszú. – Felelem vigyorogva és még ujjaimmal is arasznyit mutatok. – Hm, Santiago? Ez rövidebb. És szép is, mondjuk én a Danielt választottam volna neked. – Megköszörülöm torkomat és megvárom, míg felnéz rám. – Köszönöm, Santiago!
Nem sorolom fel mi mindent, még a fertőtlenítővel lelocsolást is beleszámolom amúgy!
- Nem, ez nem, de nem valami izgalmas. – Ha nem választ másik kérdést figyelmeztetésem ellenére, akkor elmesélem neki. – Száműzött a Kancellária, kiraktak a Perda közepén. Kizárásos alapon mivel nem volt hajlandóságom még bedobni a kulcsot, próbáltam eljutni az ellenállókhoz, szerencsémre pár hét után belefutottam egyikükbe, aki hazavitt. Leellenőrizték a háttérsztorimat, ami annyira blőd volt, hogy majdnem nem mentem át a vizsgálaton, és maradhattam és azóta élvezem új életem minden nehézségét és szépségét, és nem vágyom vissza.  A száműzetésem is érdekel? Elmesélem, ha igen, nem kerül plusz kérdésbe, de feleslegesen nem akarlak fárasztani, így is sokat beszélek.
Mondom ki a nyilvánvalót a végén és most én próbálok hosszabb választ igénylő kérdést feltenni. Leginkább, mert arra nem akarok rákérdezni, hogy most, hogy lassan elkészül a kötésem, most mi fog következni.
- Mit csináltál, mielőtt a Perdára jöttünk és felderítő lettél? Hogy lettél felderítő?

És csak beszél és beszél… a felét, így vagy úgy de elengedem a fülem mellett. Neki kell másra koncentrálnia, míg én ellátom éppen a sebét. A másik fele persze ott cseng az én fülemben akkor is és van, ami csak később esik át a hallóhatáron. Mikor végre megemésztem a hallottakat.
Vulkánkitörés… Grodrakkal repülés? Mi van? Grodrakkal?! Hitetlenségemben megrázom a fejem. Jaj ha füllenteni akarsz légyszi… Ne nekem! Gondoltam magamban, miközben épp körbe körbe tekerem a kötszert. – Heh… Hős… jah persze… - Mormogtam magma alatt alig hallhatóan, de elég negatív hangszínben. Apám jutott eszembe. Na, ő hős volt. Annak tartották, fénylő páncélban. De mi tette azzá? Félszegen feltekintettem a nőre, kissé fürkészve a tekintetét, hogy vajon hallotta-e mit mormoltam vagy sem, helyette mikro a tekintetünk találkozott a köszönetét fejezte csak ki. És jött is a poén, amin felhorkantam. – Jesszus krisztus! – Szalad ki a számon miközben önfeledten nevetek egyet. Hosszú idő után először és a dolog iróniája, hogy ezt az ellenség társaságban teszem.
Közben persze nincs megállás-lazsálás! Én a sebén tüsténkedek, míg ő meséli, hogy is került az ellenállókhoz. – Iiiigen! Látom, mennyire élvezed! – Paskolom meg kissé a combját, miután épp befejeztem a kötözést. Nem perverzióból… Egy kis kontrázás az ok, hogy legalább egy sziszegést kicsavarjak belőle. De arra azért ügyeltem, hogy a munkámat azért ne kontárkodjam meg.
- Ez is megteszi, míg visszatérsz a tieid közé! -  Válaszolom, felé, se nézve és elteszem a tűzőgépet, és a többi limlomot, amit sebvarrás okán teremtettem. Azt mondják, gyakorlat teszi a mestert. Ezek alapján már szakértő lehetek, mert olyan nagy rumlit nem okoztam.
Épp a brevius vakcinát keresgélem éppenséggel elő, miközben visszatűnődik elmémbe aaz első pár sorscsapás…
Grodrakkal repülés Vulkánkitörés… - Vulkán… kitörés? – Na, cseszd meg! Leesett a tantusz egy pillanatra meg is merevedtem. Az oka a gondolat, ami szöget ütött a fejemben. A készletre meredve, egy a Brevius ellenszerét tartalmazó ampulla és nem sokkal mellette egy nyugtató ampulla. Utóbbi egy kissé erősebb fajta, ami el is kábíthatja akár, vagy akár ájulást is okozhat, mivel nem tudom milyen fájdalomcsillapítót használt korábban. De ha ez a lány az a lány…
A tűzvölgyből. Az értékes információk birtokosa! Mikor végre Cain felé fordultam újra az ampulla a kezemben volt. Szinte ott van a nyelvem hegyén a kérdés, de tudom, hogy ha felteszem, akkor elszáll az a maradék kis bizalom is.
De már így is messziről kiveri az ember szemét, hogy valami hirtelen megváltozott nálam és gondolkodom mi tévő legyek.
A kérdései is itt zakatolnak a fejemben. – Mi volt a bűnöd? Miért száműztek? – Tettem fel végül a kérdést szárazon. Bár egyik kezemben az ampulla másik kezemben az injektor van a megváltozott tekintetem és merevségem jól látható, ahogy az is, hogy ha egyet moccan, a leányzó bizony én előbb érek az oldalfegyveremhez, mint ő a késéért. Igen… nem kerülte el a figyelmemet.



//NJK: Santiago Reyes
Felszerelés:
R-16 Mesterlövészpuska
W-416 oldalfegyver
Túlélő elsősegélykészlet
Három napi élelem és víz
Közepes hatótávolságú rádió //

Elcsípem a fejcsóválását, de csak megvonom vállaimat és nem kezdem győzködni, hogy ezek igenis mind megtörténtek velem. Attól inkább érződnének hiteltelennek szavaim. Egyedül a grodrakkal repülés, amit lehet nem pontosan fogalmaztam meg, elvégre ez alapján lehet, hogy úgy képzeli, hogy a bestia hátán ülve lovagolva repültünk.. pont, ahogy azt a bizonyos freskót tervezzük Alec-kel. Elvigyorodok, ahogy lelki szemeimmel elképzelem a képet. Hát szebb, mint a valóság volt, kocsiból kiráncigálva, karommal felrántva a magasba és vacsinak szállítmányozva meglehetősen kényelmetlen testhelyzetben.
A dörmögését nem értem tisztán, csak a hőst vélem kihallani, de gondolom nem is az én fülemnek szánta. Elengedem hát, és inkább nem bonyolódok bele a „Santiago, a hős” fejtegetésbe, mert még azt találná hinni, hogy hátsó szándékaim vannak, holott jól tudjuk, hogy házasember, másrészt még a végén tévesen körmönfont stratégiát tulajdonítana nekem.
- Ezt se sűrűn hallani!
Meglepődök a krisztusi felkiáltáson, két kezemen meg tudom számolni, hányszor hallottam így emlegetni és nem történelem óra keretén belül rendesen kimondva a nevét.
- Hé-hé, óvatosan, aú! – Szisszenek fel és elhessegetném a kezét, ha újra „véletlenül” elfeledkezne sebemről. - Hát elvileg a fájdalmat is lehet élvezni.. – Tromfolok aztán rá félszegen, mert tisztában vagyok vele, hogy nem a lacerta-karmolás okozta fájdalomra gondolnak általában. – És azt igenis élvezem, hogy ennek okán új ismeretségre tettünk szert.
Nem merném még barátnak hívni, leginkább azért mert nem tudom, mennyire hithű dominiumi, nehogy egy ilyen apróság bekattintson nála valamit.
- Tényleg nagyon köszönöm, igen, így biztos nem lesz gond hazajutni.
Igyekszek könnyed és laza lenni, de nem tudom nem kihallani mérhetetlen megkönnyebbülésemet, mert végre elhangzott: ezek szerint hazamehetek. Majdnem elsírom magam, de az elrontaná a lazaság látszatát, szóval elfojtom. Ehhez szükségeltetik pár szapora pillogás, szóval most rendkívül érdeklődőnek tűnhetek, ahogy az elsősegély-felszerelését pakolja. Nem akarom ráhozni a frászt, szóval végül inkább oldalra fordulva bámulom a fák vonalát, ahonnan az egész balhé kiindult. Csak a kérdésére kapom vissza a fejemet.
- A Tűzvölgyben, tudod, hamu, por, rengések, láva. - Felelem bizonytalanul, mert nem értem a kérdést magát. – Nem nagy élmény, se a hely, se egy vulkánkitörés, ha rám hallgatsz, messzire kerüld el még a völgyet is.
Bizonytalanságom nem múlik, ami fura, idáig olyan nyugalomban, már-már úgy beszélgettünk, mintha nem a Montague-k és a Capuletek családjaihoz tartoznánk. Próbálom megfejteni a változás okát, közben kifejtem száműzetésemet.
- Az apám navigátor volt azon a hajón, amelyiken társadalmunk prominens tagja utazott és balesetet szenvedett. Az egész legénység ellenállónak vagy kollaboránsnak lett kikiáltva. A szüleim megkapták a Halálcsókot büntetésképp, és mivel én se tudtam hasznos tagja lenne a társadalomnak, kaptak a lehetőségen, hogy tőlem is megszabadulhatnak és engem meg kiraktak itt, gondolom valaki jó poénnak tartotta lassú halálra ítélni, elvégre senki se számíthatott rá, hogy egy adattáros egy napnál tovább túlélhet a Perdán.
Végig figyelem, hátha valamelyik kijelentésemmel sikerül megint visszahúznom az eddigi idétlen beszélgetésünkbe, még az adattáras múltamat is ezért dobtam be, habár mire idáig érek azt hiszem meg is találtam a magyarázatot.
- Nem szereted az injekciókat? – Bökök rá a kezében szorongatott injektorra. – Be tudom ám adni magamnak. – Nyújtom felé kezemet, habár most egy másik gondolat ugrik be amitől megrettenek, szemembe is kiül a riadalom. – Vagy légszomjad van, nehezen veszel levegőt? Neked is be tudom adni!
Még egy óra se telt el, hogy a közelembe jött, de a Breviust még nem ismerjük olyan régóta és mindenkire másként hat, szóval az se zárható ki, hogy elkapta.

Meglepetés vagy sem. Igen is meg nem is. Krisztust bizonyára ismernie kell, legalábbis mint vallási ikont, ha másképp nem is. De legalább igazolta a dolgokat számomra. Nagyon egyszerűen és szimplán. Ő már nem földön született. Ha igen, nem csodálkozna, ő korholná az öreget, na meg fiát…
A szándékosan kierőszakolt fájdalmakat és az élvezeti étékét bizonygatását meghazudtolásként szánó mondatokra a reakcióm egy kaján, de szavak nélkül is többet mondó vigyor volt. „persze persze!” Egy bólogatással karöltve tette teljessé a képet szavak nélkül is kimondva a gondolataimat.
Aztán jött az igazi meglepetés… Kétkedő kérdésemet konkrétnak véve és önmagam válaszolt a kérdésre anélkül, hogy megértette volna. Tehát ott voltál!
Aztán jött a valódi kérdésemre a válasz. Bűn és bűnhődés. Bár kissé túlzásnak tűnik. Csak úgy csak mert. Csak mert úgy érzik elégtételre vágynak nem fognak egy vagy több tucatnyi embert ellenálklónak statuálni, ha pedig igen annak oka van. Például nem mindegy, hogy baleset vagy szabotázs. Nem állítom, hogy a rendszer fair! Sose értettem egyet ezzel a résszel… miért büntetik annak a családját is, akik ellenállók. Olykor mocskos nagy eltérés tud lenni még apa és fia között is!
Aztán így gondolatai beszélgetés közepette megcsapnak az aggódó szavak.  Felpillantok látásom egy pillanatra kiélesedik és Josephine-re fixálódik.
- Nem az a baj madárka! – Válaszolom felé kissé sajnálattal a hangomban. – Mihez kezdjek most veled? – Fedem fel a dolgot előtte. Lehet eddig is sejtette, vagy ép csak elkezdte kapizsgálni a dolgot.
Döntöttem a magamban való kérdést illetően. Én nem az apám vagyok. – Adj, egy jó okot miért engedjelek el! Győzz meg! Azok után, amit tűzvölgyben műveltetek… Célpont vagy és bőven többet érsz, mint gondolnád! – Kérésem inkább már-már burkolt könyörgés részemről. Kérlek, adj egy jó okot, amiért meg tudom tagadni a kötelességemet! Azt a kötelességet, ami ugyan olyan hőssé tenne mint apám. Azzal a mozdulattal az injektor ampullát a készlet szélére tettem le. Nem a brevius ampullája volt az, amit elsőre felkaptam. De nem vitt rá a belső énem, hogy megtegyem. Én nem az apám vagyok!



//NJK: Santiago Reyes
Felszerelés:
R-16 Mesterlövészpuska
W-416 oldalfegyver
Túlélő elsősegélykészlet
Három napi élelem és víz
Közepes hatótávolságú rádió //

- Hogy érted?
De mire kimondom a kérdést, hangom tompává válik, mert megértem. Korábbi elhatározása, hogy futni hagy, megváltozott. Érdekelnie kellene, hogy miért, de épp azzal vagyok elfoglalva, hogy megpróbáljam összeszedni magam. Talán csak egy ügyes csel volt az előbbi, hogy reményt adjon és aztán összetörje a hazajutás reményét, és ezzel együtt engem is.
Hát bejött, még ha ki is derül, hogy nem körmönfont taktika volt részéről. Az az átokverte Tűzvölgy tehet mindenről. Elátkozom a napot is, amikor rábólintottam a küldetésre.
- Annyival nem hiszem, hogy többet érnék. – Sóhajtok fel. – Akkor az arcom vagy a nevem alapján is felismertél volna.
Csak megvonom vállaimat kérlelésére, fogalmam sincs, mit mondhatnék és egyszerűen nem bírom rávenni magam, hogy lázasan elkezdjek gondolkodni, mivel is vágjam ki magam szorult helyzetemből. Talán ha bármi más forogna szóban, de nem, Tűzvölgy az, beugrik újra Zimori arca, mintha csak tegnap láttam volna utoljára.
Erőnek erejével inkább Santiagora fókuszálok, hogy végre válaszoljak neki, habár nem is tudom igazán, mit. Amint a szemeibe nézek mégis gondolkodás nélkül szöknek ki a szavak ajkaimon.
- Te ezt már eldöntötted, teljesen mindegy lenne, mit mondok. Azt hiszem, nem lennél a Perdán felderítő, ha nem lenne meg a bátorságod döntéseket hozni. Ennek a felelősségét se kell áthárítanod rám.
Nem akarom megnehezíteni a dolgát, de így is van elég lelki sérülésem, nem hiányzik még az is, hogy azon rágódjak, hogy mit kellett volna mondanom, mikor mindegyik állatásom visszájára fordítható lenne. Minden emberélet számít? Az ellenállók is ölnek dominiumi -ráadásul- katonákat. Nem vagyok vezető az ellenállásban? Rebellium bejárataid azért ismered. Soha nem öltem, Tűzvölgyben sem? Ami késik, nem múlik, ne adjunk lehetőséget .. és Zimori mégiscsak meghalt valahogy. Ez utóbbit persze nem mondhatná, mert nem ismerheti a részleteket. Ha meg el akarna engedni, akkor ezek mindegyike jó lenne, de inkább legyen büszke arra, hogy megkíméli valaki életét, az ilyen helyzetben mindig az a nehezebb döntés.
- Akárhogy is, ne kábíts el soha, kérlek.
Bökök rá a letett ampullára. Nem tudom pontosan mi van benne, rémlik a neve, altató, bénító, nyugtató, de valami hasonló. Márpedig én rettegek az öntudatlanságtól, pontosabban az esély elszalasztásától, hogy bevehessem a méregkapszulámat. Talán a biztonság kedvéért, mikor legközelebb elfordul, be kéne vennem a számba, ha mégis rabruhában térek egyszercsak magamhoz..
- Egyébként ha szeretnéd, elmesélem mi is történt ott, legalábbis azt, amit láttam és átéltem, mert remélem azért nem vetted készpénznek, ami a Hírmondóban megjelent. Nem kerül kérdésedbe.. Különben is, a te válaszod jönne.
Fűzöm még hozzá, de nem feltétlenül döntése előtt – lévén szerintem már úgyis döntött ugye -, nem befolyásolni akarom, csak elmondani a saját szemszögemből, legalábbis, ami nem mosódott össze, az ispotály folyosójára való kilépésemtől kezdve azt hiszem már sokkban voltam. Persze csak ha érdekli.

Hitetlenkedő kérdése igen gyengére sikeredet… vagy talán megértette, hogy kár azt a bolond játékot játszani. De azt azért csak megpróbálta, hogy kicsinyíts szerepét. Sosem nagyon érdekelt a domíniumi propaganda, de ha ott lehozzák a képed-neved az már valami. – De Nada Sirve! – Szólalok meg anyanyelvemen. Bár a spanyol neki sokat nem mondhat. Furcsa, hogy az ember akár hány nyelvet beszél mindig visszavált az anyanyelvére, ha ideges vagy extázis keríti hatalmába és valami egyszerű tömör választ óhajt kiadni a helyzetről alkotott véleménye kapcsán.
Jelen esetben hiába való az értéktelenségedet bizonyítgatnod… Csak az az egy szerencséd, hogy engem nem érdekelt a propaganda és kisebbnek hittem az esélyét, hogy egy olyan „híres és neves” ellenállóval keresztezhetem az utamat a dzsungel mélyén.
Mikor a felelősség hárításán fáradozik, csak odébb kapom a fejemet és a mellette való térdelés helyett inkább felguggolok mellőle, magamhoz véve az elsősegélykészletet magamhoz véve a balomba, immár összecsukott állapotban, de úgy tűnik elég időt hagytam számára, hogy a nyugtatót tartalmazó ampullát kiszúrja.
Hitetlenkedve megrázom a fejemet. Istenem még mindig nem érti…
Lassan felállok mellőle és két lépéssel odébb teszem el a készletet egy sziklatömb tetejére. Fél szemmel így is látókörömben hagyom. Tudom, hogy nem menne neki olyan gyorsan a feltápászkodás, hogy meglepjen, de nem is azt várom. Vajon elkezd az öngyilkos kapszuláját keresni? Vagy tán rá is harap e pillanatban, ahogy csak a fele tekintetem fordítóm felé.
Ahogy a készletet leraktam az utolsó mondata megcsapta a fülemet.
- Azt hiszed ez valami játék!? Komolyan?! – Mordulok felé haragosan. – Ha valaha is az volt, maximum számotokra volt az! A barátaimnak nem! Nekem nem! A nevelt lányomnak sem! – Köpöm ki indulatosan a dolgokat magamból. – Rajta! Válaszd a könnyebb utat, légy mártír! – Legyintem meg az immár szabadon bal kezemmel felé, mintha csak egy kis pirulát hajítanék felé, persze a pirula az a képzelet szüleménye. – Nem érdekel mi történt ott! Jobban mondva. Tudom mi történt ott!  Ellenállók a Dominium és persze a Perdaiak. Ez eleve egy szar vegyület! A hozzáadott CQL, csak az időzítőt vitte nullára. Boooom! – Ezúttal a hatás kedvéért mind két kezemmel illusztráltam a robbanási effektust. – Meg van a bátorságom, hogy ne öljek ok nélkül és az erőm, hogy ne tegyek olyat, ami nem helyes! De soha nem leszek köpönyegforgató! – Javítottam ki az ok okozat és a felelősségvállalással kapcsolatos elvek terén a kisasszonyt.
- Szóval! Ha úgy adódna helyzeted és okot adsz rá, simán lelőlek és nem lesz bűntudatom! De Brevius pallosa még úgyis ott lebeg a fejed fölött! Ha játszani akarod a játékot, játszhatunk így is! Vagy felnőhetnél végre és rájöhetnél hogy az élet értékes!



//NJK: Santiago Reyes
Felszerelés:
R-16 Mesterlövészpuska
W-416 oldalfegyver
Túlélő elsősegélykészlet
Három napi élelem és víz
Közepes hatótávolságú rádió //

Csak felvonom szemöldökömet az idegen szavakat hallva. Az előző, Isten fiát emlegető megjegyzése után most meg ez. Összerakom, hogy a Földön születhetett. Bármely más esetben ez a tény felvillanyozna és vissza kéne fogni magam, hogy ne borítsak rá egy tucat kérdést. És nem a játék miatt.
Most csak elkönyvelem magamban a tényt és tovább lapozok. Figyelem a pakolását, de nem kerülök ki egyszer se a látóteréből, szóval egyelőre nem próbálkozok semmivel. Nem mintha a sérült lábammal és azért meglehetősen kifacsartnak érződő testtel sok mindent tudnék tenni, már a méregkapszulán kívül, még egy rendes folyam sincs mellettem, amibe belevetve magam leúszhatnék messzire tőle.
- Játék? Te vagy abban a helyzetben, hogy játszadozz velem és meg is tetted.
Mutatok rá, hogy ő húzta el előttem a mézes madzagot, miszerint hazamehetek, majd pár percre rá meg is gondolta magát.
- Ugyan már! Mindenkinek, de tényleg mindenkinek vannak veszteségei, szerintem nehezen találnál olyat, akinek nincs! Bármelyik oldalt is nézzük.
Elhajolok, mert nem láttam, hogy nincs a kezében semmi és ha felém dobna valamit, nem hinném, hogy csokigolyó lenne. Morcosan nézek rá, mikor rájövök, hogy vaklárma volt.. Cöccö, még hogy én játszok. Indulata engem is felráz az apátiából, sőt, minden egyes megjegyzése olaj a tűzre. Néha már meg se várom, hogy a végére érjen mondandójának… A „Nem érdekel mi történt ott!” után azonnal rávágom:
- Mégiscsak érdekel annyira, hogy miatta meggondold magad.
A továbbiak valamennyire más kontextusba helyezik szavait, ha jól értem, de nem merném tűzbe tenni érte kezem, lévén vele egyszerre beszéltem. Egyébként ha nem lennék így felpaprikázva, most örülnék neki, hogy nem kell végigvenni a tűzvölgyi eseményeket, elég volt a Rebelliumba kerülésem történetét elmesélni.
- Mégis elengedtél volna, alig tíz perccel ezelőtt, pedig pontosan tudtad, hogy az ellenállók közé tartozok. Az nem volt köpönyegforgatás? De most, hogy felrémlett egy sztori is, aminek részese voltam, máris úgy érzed, hogy csak alapos indoklással menthetem fel a hűséges lelkiismeretedet?
Hát ha most nem lő főbe, ahogy azt kilátásba is helyezte, akkor talán sose fog. Legalábbis amíg tettlegesen nem támadok rá. Szóval ha még mindig lélegzek, akkor folytatom, mert csak elérte, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot, habár így se fogom könyörgőre, mert szerintem az a hajó már úgyis elúszott. Most csak dühösek vagyunk, ő is, meg én is.
- Szerinted én nem tudom, hogy az élet értékes? Soha nem értettem egyet minden szabállyal a Dominiumon, de sose szántam volna rá magam a tettekre, mert irtózok a gondolattól, hogy ártsak valakinek. Ha te olyan nagyon felnőtt vagy, ugyan mondd el nekem, mit kellett volna tennem, mikor kiraktak a Perda közepén? Leülni és várni a világbékét? Azt tettem, amit kellett, hogy túléljek, mert igenis ragaszkodok a tyúkszaros kis életemhez. Most pedig próbálom kihozni belőle a legtöbbet és segíteni tető alá hozni azt a kicseszett világbékét!
Csak azért nem sírom el magam a dühtől (mert ugyebár toporzékolni jelenleg nem tudok), mert eszembe jut, hogy igenis beterveztem a világbéke összehozását jövő hétre, megígértem Jasmine-nek és ez az emlék egy picit lágyít haragomon, habár nem is tudom hirtelen kire haragszok, mert az biztos, hogy nem csak Santiagora, de mit tehetnék, ő van most itt és ő vágott mindenfélét a fejemhez.
- És nem, nem akarok mártír lenni, de veszélybe se akarom sodorni a többieket. De nem hiszem, hogy bármelyik elcsépelt könyörgés segített volna. „Minden emberélet számít? Nem vagyok vezető az ellenállásban? Soha nem öltem, Tűzvölgyben sem? Te jobb vagy ennél? Hasznos lehetek még az emberiségnek? Megkaphatsz engem? Odaadom neked a fél energiaszeletemet? Adj időt, hogy megismerhess?” Ó, ugyan már! - Igencsak sikerült belelovalnom magam, a végén csak megismétlem korábbi kifakadásomat, már ha nem állított le korábban, és arcomat kezembe temetem. Kifulladtam. Felnézek rá és tök normális hangon megkérdem: - Nincs nálad valami rendes alkohol?

Kifakadtam, mint a gennyedző seb… Miért is? Jah! Mert fájó pontot kapott el. De tűzről pattant kis menyecske bebizonyította, hogy az. Mintha csak a saját idilli családi gyerekkoromat idézném fel. Ahogy anyám és apám egymást túlharsogva próbálnák egymást hajthatatlanul meggyőzni a másik igazáról. Mindig is leirt apámról a nyugalom tengere, de amit anyám alkotott az mindig kihozta az őrültet belőle. És akkor is volt híre az öregemnek, de csak később értettem meg igazán az óta is csodálom. Szerintem maga sem tudja, hogy hány embert küldött a más világra, de anyámmal sose lépett túl a szavak határán. Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga becsületkódexe.
- Nem játszottam! – Vágtam vissza. – Tízperce valóban elengedtelek volna, mert csak egy pórul járt ellenállónak tűntél. Valakinek, akinek nem biztos, hogy köze van bármihez is. És bocsánat, hogy nem volt szívem lepuffantani elsőre, mint egy veszett kutyát! Azért nem engedhetlek el most már, mert azok ott a Tűzvölgyben ok és értelem nélkül haltak meg, de hisz ezt tudod nagyon jól! Hisz ott voltál! És az egészben az a legszebb hogy te meg néhány lázadó, meg egy faszkalapos civil arca tök ismerté vált! És ennyi. Ez minden, amit a Dominium nyert! Kérdem én hány életbe is került ez? Na EZ BASZ FEL! - Vágtam vissza haragosan. Hirtelen dühbe gurulva már bánom, hogy nem valami kavicsot kaptam fel… de alig pár másodperc és ezt a gondolatot is megbánom, mikor eszembe jut, hogy bár apám egy állat egy ilyen aljas ötlete neki sose volt… - Aaaaaaaa – Mérgesen mordulok egyet és ökölbe szorított kezem élével püfölők néhányat látatlanban a sziklatömbbe. Mikor végre elengedtem a hülyeségemet újra meghallom Cain szavait, legalábbis már túljutnak az idegrohamon.
- Iiigen! Nézd! Becsülöm a túlélési ösztönt! Még azt sem rovom fel, hogy beálltál közéjük. Mi más lehetőséged volt? – Költői a kérdés a válasz ugyan az, ha komoly is a kérdés: semmi! – De kérlek az Ellenállás hülye propagandájával mást fárassz! Még a Dominiumit sem hiszem el, nem hogy tiéteket! – Emelem tagadólak a kezemet. Pffff Ez meglepően őszinte volt tőlem, talán még mindig nem nyugodtam le. Na jó kuss van míg össze nem szeded a gondolataidat Reyes! Utasítottam magamat belső paranccsal. De kérdések sorát, még így sem tudtam követni amit Cain csak úgy zabolázottalanul köpköd kifele. Hasznos lehetek még az emberiségnek? Meg kaphatom őt?!?  Meg az energia szeletemet vagy én az övét vagy mi van? Pfff banyek! Mintha hétfő lenne! Pedig kedd van!
Az utolsó kérdése előtt is már elkezdtem furcsán tekintgetni a madárkára. De leginkább, azért mert úgy érzem elvesztettem a fonalat valahol, csak nem tudom hol. De az a kérdés a végére… Na az asztán végleg betette a kaput! Mint a házasok….
Pár másodpercnyi pislogást követően csak felnyitok egy zsebet a táskámon és kibontom az egyik fejadagos csomagot. Ahha meg vagy! Gondoltam néhány pillanattal később és kihalásztam a tasakból és a táskából egy energiaszeletet. Legalábbis elméletileg az. Az íze nem a legjobb, de a tápanyag és az energia meg van benne. – Kapd el! – Hangomban már semmi méregnek nincs jele, Inkább csak amolyan „Ha azon múlik a jóindulat, hogy ha az energia szeletemet kívánod… hát azon ne múljék!”
Egy laza finom lendítéssel felé hajítottam az energiaszeletet, remélve jól értettem a kérdést, hogy ő kérte az én energiaszeletemet és nem fordítva, mely esetben most ő fog épp oly bárgyúltan rám nézni. – A sör elfogyott! Tömény meg sose volt! – Válaszolom cinikusan az alkoholos megjegyzésre.



//NJK: Santiago Reyes
Felszerelés:
R-16 Mesterlövészpuska
W-416 oldalfegyver
Túlélő elsősegélykészlet
Három napi élelem és víz
Közepes hatótávolságú rádió //

Elhiszem neki, hogy nem játékból húzta le azt a rohadt mézes madzagot, de ettől még nem érzem kevésbé átverve magam.  
- Ez a logika nem épp kikezdhetetlen. – Hívom fel a figyelmét. – Ha perdai lennél, megérteném, a hajszín miatt.
Nem a legjobb taktika rámutatni esetleges gyengeségére, de még mindig nehezen fogadom el indoklást.  Ha máskor is ellenállót sodorna az útjába a véletlen, azt akarom, hogy adjon neki is egy esélyt és…és „ne puffantsa le, mint egy veszett kutyát.” Szóval inkább nem cizellálom tovább, hogy csak mert ártatlannak tűntem, lehettem volna már az elejétől fogva Rebellium legjobb orvgyilkosa és elengedett volna. Most meg, hogy rájött, hogy elmentem egy küldetésre, amiről mégse akar hallani egy szemtanútól, mégis bevinne. Azt az egy tanulságot levonom, és remélem lesz még lehetőségem máskor használni új tudásomat, hogy jobb minél kevesebbet beszélni. Kivéve még a mostani helyzetet, amikor még az indulat kihozza belőlem a továbbiakat.
- Igen, ott voltam, és ha nem cseszik el, az élén a teljesen begőzölt Rosával, akkor mind hazamehettünk volna élve.  - Arra szorítkozok, aminél tényleg ott voltam, Taylor hadnagy halálnak körülményeiről csak nagy vonalakban tudok. - És akkor most haljak meg én is ok és értelem nélkül? Hozzáadunk még egy életet is az elszámoláshoz? Mert ugyan, mi értelme lenni most feladni? Mit remélnek? Vagy te mit remélsz?
Gondolom példát statuálnának velem, ő meg talán kitüntetést kapna? Talán fejpénzt is utánam? Hm, lehet. Mert mást biztosan nem. Arról gondoskodnék.
Magamban még mindig fortyogva, de legalább elégedetten könyvelem el, hogy egy dologban egyetértünk: nem volt más lehetőségem, mint ellenállóvá válni. De nem felelek, csak rávillan tekintetem, mert a továbbiak hallatán semmilyen replika nem jut eszembe. Már az előbb feltűnt, hogy tudott a CQL-ről, márpedig a Hírmondóban erről semmit nem írtak, csak a JL hozta le. Hacsak nem magas nemzetbiztonsági besorolása van és hozzáfért a jelentésekhez, akkor olvasta legalább egyszer a JL-t. Most meg ez.
Most már kicsit se tudok kiigazodni rajta, ahogy a szándékain sem, fogalmam sincs, hogy végülis mi a terve velem. De gondolom úgyis megosztja velem előbb-utóbb, nem is kérdezek rá, mert látom úgyis el van foglalva valaminek a keresésével.
- Kösz..!(?)!
Elkapom a felém dobott energiaszeletet, nem nehéz felismerni, már röptében tudtam mi az. Mégis érezni az erős kérdő hangsúlyt hangomban. Azt tudom, mihez kezdjek vele: ha megkaptam, hát bekapom. Az előbbi fél energiaszeletem - aminek ugye a másik felét az előbbi tirádámban ajánlgattam neki elméleti szinten - nem volt túl sok a hányástól kiürült gyomromnak. Kibontom és elkezdem enni. Azt viszont nem tudom, mit szimbolizál a zizgős csomagolásba bújtatott szelet, jelent-e egyáltalán valamit. Ha ő adott nekem, akkor nem enged el és csak életben akar tartani, tehát megetet? Vagy csak eszébe jutott és miért ne? Vagy tökre összezavartam ennyi beszéddel? Azt mondjuk nem hiszem, kevés vagyok én ahhoz. Remélem nem most fogadtam el valamilyen kimondatlan szerződést, miszerint önként vele megyek a Dominiumra és feladom magam, de rákérdezni se akarok, lehet jobb nem tudni… vagy még jobb nem ötleteket adni, hogy esetleg több lehet, mint ami, ha eredetileg nem ruházta fel másodlagos jelentéssel.
- Hm, kár.
Ha épp nem az energiaszelet vége felé járnék, akkor kimondottan csalódott lennék, hogy nincs nála alkohol, de az evés segít elterelni a figyelmemet a sóvárgásról egy kis jóféle búfelejtőért. Mire befejezem az evést, kiegyensúlyozattabbnak érzem magam, ami nem kis dolog az előbbiek után.
- Szomjas vagyok. Vízre. – Toldom meg csak a miheztartás végett, az utolsó kérdésem után talán tisztázni érdemes. – Kiveszem a kulacsomat a táskámból.
Ugyan kijelentem, de mégis kiolvashatja belőle az engedélykérést, aminek tulajdonképpen mindent elfogadok a tiltáson kívül. Akár bólint, vagy válaszol, vagy nem reagál semmit az nekem már elég. Adok kábé öt másodpercet neki. Ha tiltakozik, akkor felé fordítom a táskát és intek is, hogy nyugodtan belenyúlhat akkor ő a kulacsért, nekem igazából mindegy, csak inni szeretnék. Jó cucc ez az energiaszelet, de baromi száraz és utána mindig fele királyságomat odaadnám egy kis vízért.

Félszegen kissé felfelé tekintek és forgatom a szemeimet a válaszára. Kikezdhető logika… Persze egy nőnek minden, amit a férfi nem mond kikezdhető logika… hajszíntől függetlenül!
További válaszait kérdéseit inkább most elengedem a fülem mellett. Persze csak időlegesen épp a lenyugvás és megnyugvás szakaszában nem akarok visszaesni. Jobb hidegfejjel elmagyarázni majd a madárkának mit miért. De egy kuncogást azért megeresztettem mikor a kérdő hangszínt kapom az energiaszeletre reakcióképpen.
Ki vagy ha éhes vagy! Mi sem bizonyítja jobban ezt az elcsépeltnek tűnő állítást, hogy szinte azon mód ráveti magát a madárka. Sikeresen elterelve a gondolatait más dolgokról.
Nem is zavarom meg benne, míg megeszi. Had legyen egy kis nyugalma, talán egy kissé helyre billenti benne a józanész logikáját. Bár azon reménykedni, hogy egy energiaszelettől kevésbé lesz ellenálló egy ellenálló… Paradoxon.
- A-a! – Szólalok meg gyorsan és felszólító módban. Szabad kezeim közül a jobb kezem, mint a felhúzott rúgó azonnal rátapadt az eddig tokjában pihenő oldalfegyverem markolatára. Hiába a felderítő az felderítő marad. – Én nem tenném a helyedben! Tedd le! Laaaaasssan! – Azzal a szabadon lévő balkezem mutatóujjával a gyerekkorból is jólismert tagadó ingázást imitáltam egy pár pillanatig, majd célzottan egy pontra mutattam mellé, ami valahogy elkerülte a figyelmét eddig.
- Vak egér! Ott hagytam a kulacsomat melletted!  Légy oly kedves nem piszkálni azt a táskát!  Épp pár perccel ezelőtt figyelmeztettelek, hogy lelkifurdalás nélkül lepuffantalak, ha okot adsz rá! – Különösképpen megnyomtam a mondat végét. – Ne tégy próbára! – Toldottam meg kissé megmozdítva a feszült készenlétben álló jobbomat, ha eddig nem szúrta volna ki, hogy újra hajszálon függ az a kis tyúkszaros élete.
Jah pluszban nem csak a kulacsom, de a kesztyűmet is ott felejtettem mellette. Szóval csakugyan kénytelen leszek még odasétálni a közelébe, ha cuccaimat akarom magamhoz venni és a táskájába is beleóhajtok kukkantani. És miért ne akarnák? Valószínűleg abban keresendő a válasz a dilemmámra is. – Engedd meg, hogy egy kis konzekvenciát vonjak le! Szerény személyed a dzsungel mélyén ilyen közel a kutatóállomásokhoz… Vagy találkoztál egy kontaktotokkal, vagy egy csomagot vettél át! Akárhogy is most éppen futárkodsz! – Mutatok rá a következtetésem alapján az ittlétére. Ebből már-már sejtheti, hogy engem sem ejtettek a fejemre. Nem felderítő, és egymaga van. Egy fő, ha van elég találékony és türelmes könnyedén átsurranhat a kutatóállomások őrségén. De vajon mi az üzenet? Vagy csomag? Csempészárú vagy talán… Ahh több a kérdés, mint a válasz. – Eddig, milyennek látod a konzekvenciámat? – Kérdek felé, a fejemet kissé megdöntve érdeklődő tekintettel pislogva rá.



//NJK: Santiago Reyes
Felszerelés:
R-16 Mesterlövészpuska
W-416 oldalfegyver
Túlélő elsősegélykészlet
Három napi élelem és víz
Közepes hatótávolságú rádió //

Bőkezű voltam azzal az öt másodperccel, nagyjából egy is elég neki, hogy reagáljon. És naná, hogy nem vehetem ki a kulacsomat a táskámból. Valahol persze megértem a reakcióját, ugyanakkor szerintem borzasztóan túlreagálja az egészet a fegyverhez kapkodással – igen, észrevettem jobb kezének azonnali reakcióját. Még ha lettek volna hátsó szándékaim, amik ugyebár nem voltak, mondjuk efelől nem lehetett teljesen biztos, ezt aláírom, de szerinte mégis milyen szuperkatona lehetek? Azonnal tudok célra tartani és lőni? Kackac! Ha nem lennék leharcolva, akkor is tök egyértelmű, hogy így szemtől szemben közelharcban sincs esélyem ellene. Talán ha egy kis zárt helyen lennénk, talán a bajhozót vethetném be, de itt kint a szabad ég alatt teljesen nyílt területen? Ugye hogy túlreagálás!
- Okkké.
Csak ennyit mondok halvány kényszeredettséggel hangomban, ugyebár már megtanultam, hogy jelen helyzetben a kevés beszéd a célrevezetőbb. Épp csak mutató- és hüvelykujjam közé csíptem a táskaszegélyt, de most azt is elengedem és hátradőlök laaaaaaassan, ahogy mondta.
- Vak? Egér? – Motyogom magam elé, mert kicsit összezavar, persze ismerem az egér állatot, de nem értem a vaksággal miért kapcsolja össze, tudtommal nem voltak vakok. Gondolom valami földi dolog lehet, mindenesetre a madárkás megszólítások jobban tetszettek. Ezt persze nem teszem szóvá, még a végén ez lenne a végső ok a lepuffantásomhoz.
- Ó, abban még van? - Pillantok a kulacsa felé, őszintén meglepődve, ami kiül arcomra és hangomon is hallani. Azt hittem már elhasználtuk az egészet. – Akkor iszok belőle, jó?
Most már biztosra megyek és csak akkor nyúlok érte és iszok belőle, ha rábólintott. A következtetését azért figyelmesen meghallgatom, nem szürcsölök közbe. Rendkívül tudatosan nem kezdek szaporán pislogni egyik kijelentésnél sem. Mikor szavai végére ér, akkor kortyolok bele a vízbe, nincs mit hozzáfűznöm, csupán egy erősen semleges hümmentéssel nyugtázom a végén.
- Hm.
Ah, kérdést is kapok, arra viszont már illik válaszolnom. Befejezem az ivást, visszazárom a kulacsot és lerakom, csak utána válaszolok.
- Egész jó.
Én megmondtam, hogy felderítőként nem ejthették a fejére, különben nem élne túl a Perdán. Ezt persze nem mondom ki hangosan, mert még a végén már meg az lenne a bűnöm, hogy hízelegni próbálok.
- De itt, a vízesésnél tényleg csak azért vagyok, hogy megnézzem, mert még sosem jártam itt korábban. Olyan szép!
El is fordulok Santiagotól és a zuhatagok látványát iszom kicsit. Különben se érdekel, ha/ahogy beletúr a táskámba. Túl sok izgalmas dolog nincs benne. Vérmaszatos kulacs, arcmaszk, egy fél energiaszelet, két bajhozó, egy kisebb elsősegélypakk, szárított étel és frissen gyűjtött gyümölcsök, egy rikító narancssárga termosz, hálózsák, egy pulcsi, egy gombóc (tiszta) zokni, egy törölköző, két tár a Styx-höz, egy esőköpeny. Nagyjából ebben a sorrendben és összevisszaságban. És persze a siklókon rendszeresített elsősegélydoboz a legalján. Most hálát adok azért, mert nem volt semmi extra küldemény benne, az vélhetően egyenlő lett volna a halálos ítéletemmel. Így se tudom, mi lesz a reakciója, persze lehetne magyarázni, hogy extrán balszerencsés vagyok, ezért csak extra mennyiségű sebtapasszal küldenek ki egészségügyi sétákra a Perdán. Előbbi mondjuk igaz is, utóbbi persze nem.
Összerezzenek a gondolatra, hogy ha akarna, akkor most kegyesen véget vethetne a kínlódásunknak, nem látnám a fegyvert, se az azt kibiztosító kezet.
- Ki gondolta volna, hogy két nem tervezett találkozó is összejön közben. – Kezdek gondolkodás nélkül beszélni, hogy elhessegessem a rémísztő gondolatokat és akaratlanul visszatérek a korábbi kedélyes csevegésünk stílusához. –Háh, még igazán felsorolhattad volna azt is, hogy rendkívül körmönfontan megpróbállak behálózni! Az még jól hangozna.