Kis étterem

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Pokolba ezzel az új világgal… Értem én. Korlátozott erőforrások meg minden, de 60 éve, ha egy szaftos steakre vágytam tudtam hol kaphatok. És még csak szabályt se szegtem vele. Bizonyos előnyök megillették az embert, akiknek pedig még vastagabb volt a tárcája annak még több.
Ami azt illeti olykor muszáj áldozni egy keveset a minőség oltárán. Persze vitaminok meg a szükséges tápanyagok. De most őszintén; Amit a hadtáp ad az sokszor a moslék kategóriába esik, ha erősen akarunk fogalmazni, ha a hízelgőn, akkor üzemanyag a naphoz. De néha kell az élvezet, pláne ha megengedheti az ember magának.
Bár a századosi zsoldom most takarosabbnak számít, mint annak idején, a földön ám így most a Dominiumon ténylegesen nézve sokat nem ér. De ott gebedjen, meg ez az új világ ahol akar, ha néha nem kényeztethetem magam, ha már értük fogom hullatni a vérem. Vagy jobban mondva a beosztottjaim vérét.
A rendelésen már túlestem várakozom ép az étekre addig is kihoztak egy pohárral valamiféle limonádét?!  De legalább hozzátették, hogy ez a ház ajándéka most, hogy elsőként tisztelem meg a helyet új vendégként. Bár lefogadom ez amolyan marketingfogás, mint sem őszinte gesztus. A helyen körbetekintve messze a legzsírosabb vendégnek tűnők a tiszti egyenruhámban vállapon a rangjelzésemmel a hülye is látja, ki vagyok is mire vágyom. Egy új belépő, aki a leendő törzshelyét keresi, ahol élvezheti az azt a kevés finom dolgot, ami még megmaradt az emberiségnek. Lásd gasztronómia
Apropó körbetekintés. Egy ponton találtam abnormalitást ott időztem kicsit többet a tekintetemmel. Fiatal leányzó fiatalsága megkapó, főleg abban az elegáns, de mégis visszafogott estélyiben, amiben megjelent. A szemeivel ő is épp méreget mindent és mindenkit. Az arra utaló jelek: elegánsan kicicomázva, a bejáratnál ácsorgás a kutató tekintet melyből egyre inkább veszik ki az érdeklődés. Azt mondanám, hogy nagyvalószínűséggel randija lenne ma. Ám a fehérlovag valahogy elfelejtett lovagiasan előbb érkezni… és ami még bosszantóbb lehet: Konkrétan megjelenni felejtett el.
A fiatalság nem változik. Gondoltam miközben a poharat a számhoz emeltem.  Pedig mennyire kiábrándító hogy egy ilyen kis virágszálat is felültetnek. Közben megcsapta a fűszer illata az orromat. levendula és fahéj? Gyorsan eltolom, a poharat az arcomtól ép sietősen tenném le.  Éppen csak a helyes erőt felejtem el. Másodpercek alatt törik szét a vékonyfalú üvegpohár a jobbomban.
- Hogy az bánatos százlábú büdöstalpú… - Gondolom meg valahol alig hallhatóan motyogom magam elé.
Már hónapok óta meg van az implantátum, de váltig állítják, hogy nincs elkalibrálva. Én nem emlékszem, hogy valaha is törtem volna, poharat a jobbommal miközben csak LE AKAROK TENNI EGY POHARAT hirtelen…
Persze a mutatványra hirtelen minden tekintet megtalál. Én mit sem törődve az egésszel, balommal elveszem az asztalon lévő ruhaszalvétával megtörlöm a kezem ám előbb kihúzom azt a két három szilánkot ami a tenyerembe ékelődött.
Most már biztos vagyok benne, hogy nincs jól beállítva. Se nem vérzik, se nem fáj… csak zsibbadó pontok a vágások helyén. Mondjuk, a vér pont nem hiányzik az asztalról. Azt meghagyom a csatamezökre.
Mire megvoltam mindezzel és feltekintek a tekintetem pont elkapta még az övét. Kissé eldöntve a fejem meresztek egy félmosolyt felé egy szánakozó tekintettel egybekötve. Ez van! Olykor a legjobbakkal is megesik. Sugallva számára a tényt, hogy bár más okból és mértékben de egyformán kicsesztek velünk az emberek.

Az utóbbi idő elég különösen telt nálam. Miért? Mert sok esemény következett egymás után, s én csupán jobbára kapkodtam a fejem minden irányba. Nincs egyszerű életem erdésztechnikusként, szinte minden nap lejárom a lábam, aztán a következő nap folytatódik tovább. Néha annak örülök, ha egy kicsit megállhatok vagy beszélgethetek. Bevallom, hogy most nincs időm másokra. Amúgy sincs túlságosan sok barátom, ráadásul annál több ismerőssel rendelkezem. Szóval ebben a nehéz beütemezett napjaimba senki sem férne el, jelenleg csakis saját magam. Biztosan önzően hangzik, emellett azt furcsállom, hogy még nem küldték meg nekem a férj jelöltem. Valami hiba csúszhatott a rendszerbe? Vagy éppenséggel munkaadóm keze játszik ez ügyben közre? Fogalmam sincs, s nem ezen jár amúgy sem az agyam a mindennapokban.
Miért vagyok itt? Mert egyszerűen éhes vagyok, s ahelyett hogy magamra főznék, így inkább döntöttem az éttermes lehetőség mellett. Egy csomó előkészítést követően jutottam volna el a kész ételig; arról nem beszélve, hogy mennyi mosogatni való keletkezik közben. Ezt oldottam meg a mai elképzeléssel. Hát nem csodás? De! Ehhez mérten gondoltam hozzá, hogy nem hagyományos öltözetben jelenjek meg, hanem egy csinos estélyiben. Az első dolgom, hogy körültekintek a teremben; mert rögtön helyet keresek magányos személyemnek, ahol nyugodtan elleszek. Elnézem csendesen a kíváncsiskodó tekintetűeket, vagy éppenséggel beszélgető embereket. Ide hallatszik ám, hogy egyik helyen egy baráti közösség ütött tanyát, addig máshol enyelgő párok, jó ismerősök élvezik egymás társaságát. Ejj társasági élet...de messze van most tőlem. Ettől csupán elszomorodok, majd pár pillanat erejére kiszúrom azt a férfit, aki magányosan üldögél az asztalánál. Öltözetéből ítélve katona, de fogalmam sincs milyen beosztásban. Sosem érdekeltek az ilyen rang dolgok, s most sem kívánom megtudni. Már éppen venném el a tekintetem róla, mikor a kezében levő pohár egyszerűen eltörik? Micsoda? Meglepetten mérem végig a mutatvány láttán, s próbálom megfejteni az okát. Mármint szándékos az eset, vagy éppenséggel baleset? Azonban cseppet sem érzek késztetést afelől, hogy kisegítsem. A pohártörés nálam egészen úgy van elkönyvelve: erőszakos. Hiába ereszt meg felém egy félmosolyt, én csupán fintorgok egyet válaszul. Elindulok a helyemre, mert közben megtaláltam. Lassan sétálok, ráadásul teljesen normálisan. Sosem tudtam úgy lépkedni mint régen a ruha modellek. Annyi biztos, hogy puhán rakom a földre a topánkás lábam, de emellett ruganyosak a lépteim. Fiatalos vagyok, annak ellenére hogy mennyit voltam lehibernálva.Két lépést követően megállok, mintha csak hozzá jöttem volna, de csupán a földön heverő üvegszilánkokat figyelem. A világítás ellenére sikerül párat kiszúrni, így azokat kikerülve immáron elhaladok a katona öltözetbe bújtatott férfi mellett. Nem csak öltözetem pompás, hanem ügyeltem, hogy illatozzak is. Valami neves mostani illatozótól származik, valami limitált kiadás. Három lépés, s elhagyom a Pohártörő uraságot.
Megérkezek az utána található kétszemélyes asztalhoz, ahol gondosan leülök. Semmi gyűrődés a ruhámon, amellett figyelek a helyes ülési pozícióra. Újra körülnézek, hogy megnézzem, hogy a kiszolgáló személyzet helyezkedését.

A pincér nyugodt léptekkel mellém lép, míg én ép csak próbálom hova tenni a lány fintorgását. Ez van… egyszer próbál az ember megértő és kedves lenni. Már rögtön leírják.
- Egy pohár vizet, ha lehetséges! - Fordulok a pincér felé mikor odaért az asztalomhoz. – és ha esetleg nem okozna problémát; Fém pohárban! -  Emeltem ki az anyagot különösképpen, mind szóban mind úgy hozzácsapva a jelenséget, ahogy gépiesen megmozgatva az ujjaimat hogy további magyarázat nélkül is értse miért nem szerencsés, ha újra üvegpoharat hozna.
És ekkor suhan el mellettem a kis leányzó. Hát mégis nekiveselkedik az estének.
És míg a pincér nekiállt feltakarítani a szilánkokat újabb illat suhan az éterbe. Még a pingvin is megállt egy pillanatra és körbenézett honnan és kitől származhat az illat. Számomra, persze aki bár nem figyelte mikor indult meg, de mikor kis könnyed nőies lépteivel elsuhant mellettem. Így nem volt nehéz párosítani az illatot és a személyt.
Félszegen oldalt pillantok, így periférikus látókörömbe esik, éppen ahogy illedelmesen, mint egy úrihölgy leül mögém.
Hümmögök egyet leginkább csak úgy magamnak, mérlegelve a jelenséget. Nyugalmasan zongorázok a balkezemmel, míg a pincér épp takarítja a szilánkokat körülöttem. Közben egyszer csak hirtelen felindulásból a panel felé nyúlok és az itt található Perdiai fűszeres italok közül egyet kiválasztottam.
A pincér ép felém nézett így láthatja a panelon keresztül leadott rendelés újabb leadott tételt.
- Az ifjú hölgynek! – Teszem, hozzá miközben a pincérre nézek szemeimmel a mögöttem ülő lány felé intek, aki ezt aligha láthatta. Bár a hangomat annál inkább hallhatta. A pincér bólintott és levonult a színről. Én pedig visszafordultam az asztalomhoz és hirtelen elkapott a belső kérdés. ezt most miért is csináltam?

Könnyedén ellépek a Pohártörő férfi mellett, persze ügyelve arra, hogy nehogy belelépjek egy üvegdarabba. Mikor megérkezek, akkor azzal a lendülettel ülök le és helyezkedek el. Az ifjú neveltetésem most sem tud észrevétlen maradni, hiszen odafigyelek a testtartásomra. E mellett természetesen a kezem, sem pedig a lábam nem kalimpál egyik irányba se. Látom, hogy a pincér gyors mozdulatokkal próbálja felszedni a pohár darabjait, s csupán sajnálni tudom őt. Ha nem törte volna el a férfi vendég a poharat, akkor most nem kellene takarítania. Nincs szerencséje. Azonban az szintén feltűnik, hogy az imént mutatványát bemutató pasi valamit néz a panelon. S mivel közel vagyok, s hallom a szavait akkor kérdőn fordulok felé. Ifjú hölgy? Fogalma sincs róla, hogy mennyi lehetek valójában. Persze sokat köszönhetek a hibernáció hatásának, másik részről a genetikámnak, hogy így nézek ki.
~ Illő lenne megköszönni nem? ~ s próbálok kutakodni az illemtanóráim tanult anyagai között. Három másodperc után megteszem a lépést, mármint a megköszönéshez. Felállok a helyemről, s lassan odalépdelve elé megállok. Már most érzem magamon, hogy megannyi ember követi a mozdulataim.
~ De vajon ezzel mi a szándéka? ~ tűnődök el magamban, miközben hosszúra nyúlhat közöttünk a csend. Mikor magamhoz térek, akkor lágyan meghajolok.
- Köszönöm az italt – ezzel visszatérhetnék a helyemre, azonban most először és ebből a közelségből tudom felmérni az arcvonásait. Elidőzők rajta, mármint felül kezdem a hajánál, majd folytatom a füleivel, s szépen sorjában egészen az álláig. Itt megáll a felmérés. Kiegyenesedek végre, s kezem hozzászokva ahhoz, hogy ismerőseimhez csatlakozok, így legközelebbi székre rápakolom a job kezem. Csupán rá fektetem, de nem fogom meg.
- Esetleg szeretné, ha a társaságában fogyasztanám el? - megadom neki a döntést. Mindenesetre bennem kettős érzés kavarog. Egyikben hálás vagyok az ingyen italért, de másikban már egy picit tartok tőle. Ráadásul pont egy idegen hívott meg, ami az újdonság erejével hat nálam. Természetesen ha egyedül akar majd maradni a saját gondolataival, akkor visszatérek az asztalomhoz. Megragadom az alkalmat, hogy visszanézzek a helyemre, de azt már egy újonnan érkezett párocska foglalja le. Akkor kénytelen leszek a férfi asztalánál étkezni. Visszafordulok, s ne tűnjek azért rideg hercegnőnek egy olyan bájos zavart mosolyt küldök a Pohártörő férfinek, s megszólalok.
- Úgy látom, sok választásom nincs. - vagy leülök hozzá, vagy hazamegyek éhesen. Nem ülök le még mindig, mert bevillan egy szabály. Mármint itt az alkalom, hogy bemutatkozzak neki.
- Az én nevem Chihiro Chiba – lágyan felemelkedik a kacsóm a szék támlájáról, s egy karmester kecses mozdulatával nyújtom neki szigorúan kézfogásra. Ha megtörténik az üdvözlés, akkor nem tartom a levegőben a kezem, hanem visszahelyezem a szék támlájára.

Sok időt nem hagyott a gondolkodásra. Ez a baj, ha valaki hallótávolságban van mikor meg akarod lepni. Bár lefogadom, hogy a pincér amúgy is elmondta volna kitől jött a frissítő.
- Szívesen! – Válaszolom könnyedséggel. Aztán egy hosszabb csend következett láthatóan felmért, legalábbis a tekintetéből tökéletesen kiolvasható volt a „letapogatás” mivolta.
Aztán jött a kérdés és egy újabb, míg nem már úgy tűnt áttekint felettem.  Hátra is tekintek magam is egyúttal le is esik, hogy a leányzó helyét még melegében elfoglalták az új érkezők.
Visszafordulva kényelmetlenül mosolygok vissza és bal kezemmel a velem szemben elhelyezkedő szék felé mutatok. – Kérem! Megtisztel vele! – Válaszolom udvarias alázattal.
- Reyes! – Válaszolom felé elsőként szűkszavúan. – Hector Reyes!  - Toldom meg a korábbi mondatot.
A kezemet azonban csak kissé késve nyújtóm miután már illemnek megfelelően felálltam a székről. Az illem az illem….
- Kérem, foglaljon helyet! – Ismétlem újfent önmagam kedvesen és várom a leányzó reakcióját.

Még nem tudom, hogy mi fog kisülni abból, hogy egy idegen férfihoz csatlakozok. Nem fűlik rá a fogam, ám nincs más választásom, mert az én helyemet elfoglalták elég hamar. Egy kisebb fájdalmas sóhaj jön tőlem, alig hallható. Látom, hogy a Pohártörő férfi szintén megnézi a szituáció problémáját, de aztán meglepődök a kényelmetlen mosolyán. Mikor rámutat arra a székre, amit kiválasztott nekem, akkor mozdulok meg és indulok el a célponthoz. Nem kell sokat mennem, mert csupán két székkel arrébb kell költöznöm. Ezt követően én úgy vélem, hogy jobb ha bemutatkozok neki, aztán meglátom miként fogadja az egészet. Jó pontnak fogom fel, mikor bemutatkozik nekem így rögtön Pohártörőből Hector Reyessé változik számomra. Pontosan ezért próbálom elemezni az arcvonásait, hogy megjegyezhessem őt.
Nem tudom miért van az, hogy kissé késve kezel le velem. Talán pont most mér végig? Vagy esetleg máshol járnak a gondolatai, mint ez az étkező asztal? Ha megvan a kézfogás, akkor elhúzom vissza a testem mellé, s pontosan ezen pillanatban mondja ki, hogy foglaljak helyet. Kapok az alkalmon természetesen, s az általa jelölt székre rakom rá a formás hátsómat; miközben azon gondolkozok vajon milyen téma érdekelné a férfit, ami egyikünk számára sem kínos?
- Gyakran jár ide? - fut ki ajkaim közül, abban a reményben, hogy nem esik majd nehezére válaszolni. Ha pedig már itt tartunk, hogy asztalánál vagyok, akkor veszem a bátorságot, hogy az előttem levő ételmenüt kezdjem el vizsgálni. Vajon találok a fogamra valót? Ha igen, akkor vajon milyen lesz az ára? Sok apró kérdés csupán. A tekintetem Hectort nézi, le se veszem róla, legalábbis ebben a pillanatban nem.
- Ha nem vagyok túlságosan fura, megtudatnám miért rendelt nekem fűszeres italt? - erre bizony kíváncsi vagyok. Vajon le akar engem itatni lefekvés előtt, vagy micsoda? Bizony bevillan bennem pár csúnya gondolat.
- Vajon alkohol vagy valami más? - próbálok érdeklődni, hiszen még nem értem oda a menüben.

Édes istenem… bár mondhatnám, hogy csak azért vagyok rossz társaság, mert ötven évet töltöttem a krióban de nem. Sose voltam valami beszédes. Mindig kellett valaki, aki feldobja a témát vagy egy joker arc, akinek soha be nem állt a szája. Ennek híján sokszor a kínos csend volt, ami megtelepedett a társaságon ahol én is jelen voltam.
Ez most is érezhető a jelen helyzetben. Érezhető a levegőben és valószínűleg rólam is leír, hogy kissé kényelmetlen helyzetbe hoztam magamat ezzel az italrendeléssel. Pedig szándék nemes volt…
- Khm… - Kezdtem a dolgot egy torokköszörüléssel. – Nem igazán. Még ismerkedem ezzel az új világgal. – Bocsátottam előre a burkolt tényt: Bizony csak nem is olyan régóta lettem felébresztve.
És meg is kaptam a kínos kérdést a nemes szándékra. Vajon mi szándéka lehet egy magmafajta középkorú férfiembernek egy első pillantásra törékenynek tűnő fiatal leányzóval… Ohhh várjunk csak… csak egy percet! Csak nem arra gondol, hogy?
Hogy manapság már kedvesnek lenni is bűn!? Elégedetlenül szusszanok egyet lehunyva a szemeimet és lehajtva a fejemet. Megrázom magamat hitetlenkedve és elmosolygok, a dolgon majd feltekintek újra a leányzóra cinikus mosollyal az arcomon.
- Tényleg ez az első gondolat manapság? Ha valaki valakit kedvesen meginvitál egy italra? – Tettem fel a kérdést. Se nem támadó se nem vádaskodás nincs a hangomban vagy a modoromban. Mindösszesen kíváncsiság és a határozott üzenet: Én nem az a fajta ember vagyok!
- Őszintén megvallom; Kissé elveszettnek tűnt a bejáratnál! – Terítettem ki a lapjaimat egyenesen. -  Nincs hátsó szándék csak egy kedves gesztus volt! Amennyire meg láttam az itallapot, nincs igazán alkoholos ital a menüben! – Fejtettem tovább.

Úgy tűnik számomra, hogy a férfi nem teljesen egészséges. Erről arról tud tanúbizonyságot adni, hogy torokköszörüléssel kezd. Vagy most azért torokőszőrül,és mert nem találja a hangját? Előfordulhat szerintem...legalábbis.
- Ne aggódjon, én szintén próbálom szokni az új világot, szerintem minden hibernált így tesz. Próbálja felvenni a lépést a haladással. - azt természetesen nem merem megjegyezni, hogy bizony nem éppen egészséges ez a összejövetel. Fogalmam sincs, hogy a férfi, vagyis ez a férfi vadállat italra gondol. Teljesen új a megjelenése számomra.
- Hogy mi? - teljesen váratlanul ér a hangneme, hiszen én alapból egy tudatlan, új hibernált szépséges maffia fruska vagyok. Engem sok hatás nem ért, most pedig úgy tűnik nem érdekük kijavítani engem.
- Mégis magának az volt az első gondolat, hogy mindenkit a mellére ölelget? - jajj hát belegondolok a mell dologba és megbánom. A férfinek hát nincs, míg az enyém idő során kissé ellaposodott? Ráadásul mi az a feltételezés, hogy valaki valakit?
- Már elnézést ha valaki valakit ismer, akkor így nem beszél. Ami másik igazság, hogy most próbálok magával ismerkedni. - Úgy tűnik, hogy próbál a megítélésén javítani, amire beleegyezőleg, mint valami hercegnő bólintásom adom.
- Elveszettnek? Tudja mennyi időmbe került míg rátaláltam erre a helyre? A gesztusa kedves, de ettől függően én még a régi elvek híve vagyok.

Kissé félszegen bólintok. Igaza lehet, valóban nagyon sokan, ha majd nem mindenki hasonlóképpen érezhet, mikor kikerül a kriokapszulából. Egy élet véget ért a földön. Egy másik elkezdődik itt fényévekkel odébb az új csillagunk fényénél. Új szabályokkal és új körülményekkel. Ezeket meg kell szokni. Ahhoz viszont idő kell.
- Hátha magácska a mindenki kategóriájába veszi önmagát… - Csípek kicsit a női nem egojába feltéve, ha van neki annyi egoista szemlélete, hogy többre tartja magát a legtöbbnél. Csinosabb az biztos.
- Hát én azt nem tudhatom… De Olyan sok választási lehetőség amúgy sem akad! – Válaszolom. Igaz, ami igaz sok valóban nincsen. Vagyis lehet, hogy van csak nem a középszernek. Inkább a felsőbb szinteken, ami az elitnek és családjuknak van fenntartva. De az engem meg hol érdekel?
- Mire céloz azzal, hogy régimódi? – Teszem fel egyszerűen a kérdést. Meghívni valakit egy italra… attól régimódibb ismerkedés nincs, hacsak nem arra gondolt a kedves, hogy hiányolja a kőkorszaki módit: Bunkósbottal leütni, vállra kapni és vinni haza, mint a többi zsákmányt… Bár az lehet, hogy az ázsiai módira utal… azt nem ismerem, hogy van. Én Latin-amerikai vagyok szóval nekem kicsit más a temperamentumom.

Elnézem a férfit, hogy bólint egyet a fejével. Szerintem nagyon sokan csak ámulnak, hogy mi minden történt míg úgymond „aludt.” Én legalábbis így voltam vele, s csak utána tudtam szépen fokozatosan hozzászokni a körülvevő világhoz.
- Sok az újdonság, ráadásul a sok orvos az ember körül. Újra megnézik, hogy egészséges vagy. Ráadásul idegenek, s nem családtagok. De lehet más nem ijedt meg, vagy esetleg mérges lett, ezekről sajnos nem tudunk semmit. Mindenesetre én nehezen tudtam magam elengedni. - zárom le végül a dolgot, talán tudnánk más értelmes témáról beszélgetni.
- Csak arra, hogy régi ázsiai neveltetésben részesültem. Abban a közegben nőttem fel, így túlságosan nem ismerem a többi kultúrás dolgokat. Belém nevelték, így tán fura lehet tőlem pár gesztus, vagy szó. - magyarázom el a férfinek, hogy én sokat tanultam tini korom óta. Szüleim azt akarták, hogy vigyem valamire az életben, s nos jelenleg erdésztechnikus vagyok.
- Én úgy vettem észre, hogy ebben a világban sokkal inkább elhalványulnak a különbözőségek. Eltelik szerintem 100 év, s mindenki egy masszában érezheti magát egy globális közösségben. - nézek rá a férfire, s kíváncsi vagyok, hogy neki van-e véleménye ezzel kapcsolatosan. De még mielőtt még bármit is mondhatna, még hozzárakom a következőt.
- De nincs is másik lehetőség, az itteni szabályozás erre tereli az embereket.

- Pedig a relativitáselmélet nem új dolog! Csak a legtöbb ember nem tudta alkalmazni az életében. Az esetemben: Úgy ébredtem, ahogy húszas éveimben egy el táv után szokás volt. A különbség annyi, hogy nem a húszas éveimet jártam már akkor sem mikor befeküdtem, sőt majdnem közel annyit éltem le mind amennyit a krióban töltöttem. Épp csak hogy utóbbi egy éjszakának tűnt… Egy jó hosssssszú éjszakának! – Persze bánok elég dolgot, és nem csak rosszat hagytam hátra. De így döntöttem és a döntéseinkkel, azzal mi magunk tudunk csak számot vetni. – Persze a fiatalabb generáció, akik ép csak élni kezdtek volna a földön nekik… Önök úgy érezhetik, hogy kihúzták a lábuk alól a talajt! Amondó vagyok, élvezze egy kicsit az életet. Aztán az idő majd megsúgja a verdiktet!
- Fejtettem ki a véleményemet a témáról. Kicsit hümmögök magamnak a dolgon. Tényleg ennyire kiborító egyeseknek, ha kimaradnak a dolgokból? Vagy mégsem olyan biztonságos a krióban utazni. Ha valóban így lenne, sem tudnánk róla. Szóval kár ezen rágódni.
Meg egy elismerő hümmögés is a neveltetéssel kapcsolatban. Régi? Vagy Ősi? Merül fel a kérdés, de nem cukkolom meg vele inkább.
- Schola catholica! – Mentegetőzöm, kissé poénosra véve a figurát. Végül is katolikus neveltetés is mondható hogy régi neveltetési forma. De mint kidobott vagy elárvult gyerekek, én és a testvérem jobbra nem számíthattunk, szóval ez van.
Aztán a következő kijelentése is érdekes. Hm, egész filozofikus hangulatában van a leányzó, ez jó családi háttért enged kikövetkeztetni, legalábbis az átlagostól biztos jobbat. Tanult, és intellektuális személyiség. – A legtöbb ember szereti hangoztatni, hogy egyediségre törekszik! De nem veszik, zokon ha instrukciókat kapnak hozzá, egyesek pedig konkrétan képtelenek tovább haladni utasítások hiányában. Szóval, amíg ez emberiség többségét ezek az egyének alkotják… - Mosolygok el a koncepción. – Addig nem baj, ha van szabályozás! Sőt! -