Megszólalását követően moccan az állam, biccentek, ez alkalommal egyértelmű jelentéssel; pontosan erről van szó. A történteken az ég világon semmit nem változtat az elhangzott, nem feltételezésekről beszéltem, hanem konkrétan megtörténtről és így igazából pontosan annyit is ér, más esetben mennyire óvatosak, értelmesek a szereplők. Ami pedig a kettejük viszonyát illeti… egyszerűen engedem, hogy képet kapjon a véleményemről – ő kérte – már azzal is, amit a mondandóm elé tűzök, a tervezettnél pedig bővebben sikerül szavakba is önteni az egészet és a hangszínemről nem kaparom le az odasűrített állásfoglalásomat a kérdésben. Nagyobb, mélyebb levegő tolul a mellkasomba attól, amit mond minderre és röviden csóválom meg a fejemet. Mikor megszólalok, még nem fordítom felé a képemet. - Nem ...Simon. - Kategorikus elutasítással, nyomatékkal ejtem ki ezt az egyszerű szót, de be még nem fejeztem ezzel, koránt sem. Mire a nevéhez érek, már ráemelem a képemet, mert nagyon is kihallom, mire akart utalni a megfogalmazásával. Nem, kibaszottul nem lehet erre ráhúzni azt, minket mi köt össze egymással. A kettő rohadtul ég és föld. - Ők ketten nem testvérek, nem rokonok, nem ugyanazok az emberek nevelték fel őket, még csak nem is egy korosztály, úgyhogy ez semmilyen szempontból sem állja meg a helyét. Nem testvérek, egyáltalán nem azokként nőttek fel. - A hangszínembe csúszó indulat egyáltalán nem neki vagy ellene szól, ennek a közelében sem vagyok. Viszont élből elutasítom ezt a gondolatmenetet és nincs a világon, aki meg tudná magyarázni logikusan, hogyan, miként lehetne rájuk vonatkoztatni azt, ami sehonnan és sehogyan sem illik kettősükre. Lehet ezt megcsűrve csúsztatni, de kurvára nem érdemes, mert bármennyire is tekergetjük, akkor sem lesz más. Az emberi kapcsolatok pedig pont, hogy nem kőbe vésett, megváltozhatatlan és formálhatatlan anyagok. Úgyhogy azt sem tudom elfogadni, közös téma se kell nekik ehhez. Ha nincs miről diskurzust folytatni, mi a jó édes tökömet tudnak együtt művelni?! Ne mondja nekem, hogy a néma együtt üldögélést élvezik olyan nagyon. Ha nem kell repesve fogadnom az egészet, akkor nem nagyon értem mit várna el tőlem egyébként. Úgy teszem, ahogy tudom és elhiheti nekem, küzdök saját magammal azért, hogy ne csak az indulataimnak hagyjak teret. Hogy ne csak a haragomat engedjem felülkerekedni teljesen, pedig az lenne a könnyebb út. A sokkal könnyebb… Adok a szavaira, egész életemben tettem, meghallom, amit elmond és kellemetlen érzés kezdi marni a bensőmet. Ugyanazt vágja a fejemhez, még ha finoman is, amit Clara, ráadásul teljesen igazságtalanul. Ahhoz viszont elég mindez, hogy legalább részben – kis mértékben, de mégis megtörténik – higgadjak valamit. Az indulat keserű ízzé formálódik és önti el a számat, gyomromat és a zsigereim jó részét is. Megint nem rá nézek, egyszerűbb és nem tudom, fáj, hogy olyasmit feltételez, amire egész életemben mindig kínosan ügyeltem. Okkal. - Soha nem szóltam bele abba kivel milyen kapcsolatot ápoljon vagy mikor mit csináljon. Eleget láttam, apám miként teszi meg az anyámmal ahhoz, hogy a lehető legtávolabb tartsam tőle magamat. - Ezzel nyilván és reményeim szerint érezhetően is nem azt mondom, hogy úgy egyébként felmerülne vagy felmerült volna bennem, mert rohadtul nem elfogadható valakit ilyen módon irányítani. Felindultságom a hangomból egyébként kikopik – bár a bensőmben még ugyanolyan módon jelen van –, csendessége – az érthetőség határán belül –, pedig magában hordozza, mennyire elutasítom azt, hogy ebben is Scottra hasonlítsak. - Most sem tettem. - Ha esetleg megfordulna a fejében, bár nem tudom. Tényleg nem. Együtt töltött tizenhat évünk alatt nem mondtam – pont emiatt – mi az ami számomra kellemetlen egyik-másik kapcsolatát tekintve, elviseltem, ezután is el fogom, nem hiszek abban, hogy lenne közös út ebben, ahol senki nem sérül. Ha pedig valakinek kell, akkor az inkább én legyek, semmint ő. Be azonban még mindig nem fejeztem, de ha közbe akar vetni valamit, a lehetősége megvan rá, beül a beszélgetésbe annyi szünet közénk. - Nyolc évet éltünk külön, nincsenek illúzióim arról, hogy ne kötnék erős kapcsolatok másokhoz, olyanokhoz, akik ott voltak akkor is, amikor én nem. - Húzom el a számat. Ha tetszik, ha nem, ez így igaz. Magára maradt és a majd egy évtizednyi külön töltött idő alatt mi is megváltoztunk. Nem is keveset és így kitűzni azt a pontot, ahová el kéne jutni együtt ...fogalmam sincs hol van vagy hol kellene lennie. A higgadtság azonban ahogy jött, úgy távozik is azzal, ahogy tovább boncolgatjuk az egészet. Sokan veszik körül Clarat, ez mindig is így volt, éppen csak azt nem értem, miért az egyetlen olyan ember kell neki, akivel egészen elképesztő módon hoz lehetetlen helyzetbe. Scott megemlítése és arra adott reakciója és az azzal együtt érkező vád, amit felfedezek a szavaiban viszont pillanatok alatt rántják vissza haragom maga alá temető hullámait. Másodpercek sem kellenek ahhoz, hogy a düh újra végigzubogjon az ereimben, odafeszüljön a bőröm alá, az állkapcsomba, vasmarokkal szorítsa össze a gyomromat belső szerveimmel együtt. Mégis kiszűröm az egészet a megszólalásomból, azzal a lendülettel zárom ki, amivel alig valamivel korábban engedtem neki teret. Koponyám belsejét ellepi a felindultság nehezen átlátható köde és arról már lemaradok, miképpen hajtja le a fejét, amikor talpra kerülök. A rongyot, amire a szerszámok kerültek, sarkait összefogva egyszerre rántom össze és fel, hangosan csörög és csikordul a fém egymáson. A munkafelületre kerül a teljes motyó, ahogy felállok és megfordulok. Darabonként kezdem őket annyira szétválogatni, hogy a visszaszórjam őket a helyükre, indulatosabban pakolva a kelleténél, de a csapkodás és dobálózás szintjét nem érem el. Egyszerűen csak nem érdekel milyen módon landol, ami a mancsom alá kerül. A szemem sarkából így tökéletesen látom a mellettem elhelyezkedőt, azt is, amikor a karját nyújtja és nyilván nehezen tudnám figyelmen kívül hagyni torokköszörülését. Leejtem az asztallapra, ami a kezemben van, nagyot nem zuhan, néhány centit csupán és gondolkodás nélkül nyújtom neki a kezemet, hogy talpra húzzam. Alkarjára fogok rá ugyanúgy, ahogy ő is teszi az enyémmel és amikor biztossá válik mindkettőnk szorítása, egy határozott mozdulattal segítem fel. Ugyanolyan természetességgel ereszteném is, amint megvan az egyensúlya, mint amiképpen adtam a ki nem mondott kérésre a karomat, de elég gyorsan feltűnik, ujjainak szorítása semmit nem csökkent. Ez pedig azonnal magával húzza, hogy feketének látszódó kékjeimmel a tekintetét keressem, a megszólalás már csak a ráadás figyelmeztetés, nem végzett még velem vagy a mondanivalójával. Átkozódására megrándul a szám sarka egy pillanatra. Nem szólok közbe, pedig… mindegy, végighallgatom, amit nekem szán, eszemben sincs másképpen tenni. Szorítását alkaromon érzékelem, bár enélkül is pontosan tudnám, nagyon is komolyan gondolja a szavait. A jelentését, a súlyukat nem csak érzem, de el is jutnak hozzám. Azt pedig értékelem – nem is kicsit –, hogy érteni akar, annak ellenére, pontosan tudja, mekkora hátránnyal indulok és milyen fába vágja a fejszéjét, ha beszéltetni kíván. Légvételnyi szünetet hagyok beállni kettőnk közé, aztán apróbbat, de jól láthatóan bólintok. Eleresztem, reményeim szerint most már ő is engem, különben nagyon fura lesz a beszélgetés további része így és visszafordulok a szerszámok felé, ökölbe szorított kezeimen támaszkodva meg egy rövid időre a sík felületen. Át kell gondoljam, egyáltalán hol vagy hogyan kezdjek bele és ez nem megy azonnal és csípőből. Ehhez pedig idő kell, legalább egy kevés. Keményen dolgozom rajta, minél rövidebb legyen. - Könnyebb volt, amíg külön voltunk. - Mikor végre belekezdek, inkább magam elé beszélek, egyelőre legalábbis. - Most valahogy nem találom a helyemet mellette és a lányok mellett sem. Gyakran nem tudom mire gondol, mit ért a szavai alatt, képtelen vagyok követni, amikor csapong. Máshogyan értelmezem, amit tesz vagy mond, mint, ahogyan szánja azt és ha megpróbálom ezt valahogy jelezni felé, az egésznek mintha semmiféle vagy csak nagyon kevés súlya lenne vagy egyszerűen csak rosszul sül el. - Nem állítom, hogy mindig, de sokszor kapom magamat azon, egyszerűen inkább elengedem a dolgokat, ha pedig a kettesben töltött időt veszem ide, amit a perdai kirándulás is szorgalmazott volna, a végkimenetel minden volt, csak az nem, ami miatt oda mentünk. Valamennyit megereszkednek a vállaim, amikor elhallgatok. A felvételen látottakat sem vagyok képes értelmezni, nem látom a miérteket, ő pedig engem nem ért vagy nem akart megérteni, fogalmam sincs. Már rég körbe magyaráztam számára is az egészet, mikor még mindig csak annyit érzékeltetett mintha legalábbis két teljesen különböző nyelvet beszélnénk. Továbbra sem fordítom a képemet felé, abbahagyom a támaszkodást és megint a szerszámokkal kezdek matatni. Ez alkalommal már érezhetően higgadtabban, mint az előbb.
And every time it feels like we’re gonna make it, that’s when it falls apart…
Ebben végülis egyerértünk, nem változtat sokat a történteken semmi, az egyetlen gond, hogy az egyetértésünk kiindulópontja és célja is teljesen más, csak ezen az egyetlen apró, ingatag ponton találkozik a véleményünk. Mindig tudtam, hogy mennyire másképpen látjuk a világot, de igazán most először tölt el félelemmel ez a tény. A gondolat, hogy túlságosan különböző nézőpontból szemléljük az életet ahhoz hogy igazán érthessük egymást, fájdalmasan mar a gyomromba… Figyelem, és hallgatom a bátyámat. Nagyon régen koncentráltam valamire ennyire. És nagyon régen értem el ennyire kevés eredményt. A fejét csóválja, kategorikusan – megfontolás nélkül – elutasítja a véleményemet. Mikor újra megszólal, enyhén félrebiccentem a fejemet. Végül bólintok. Tulajdonképpen megközelíthetjük máshonnan is a dolgot. Elvégre mi ketten testvérekként nőttünk fel, és lám, mégis hova jutottunk a kapcsolatunkkal? Hiába halnánk meg egymásért gondolkodás nélkül, egy egyszerű beszélgetésre is képtelenek vagyunk. Idegenek lettünk? - Akkor nem testvérekként. De barátok, akik mindig megosztották egymással az örömüket, a bánatukat. Néha mindinkinek szüksége van valakire, akivel beszélhet, különben tönkremegy az elfojtott szarságoktól… Ahogy most engem is mar az a kommunikációs szakadék, ami kettőnk között húzódik… Érzem az indulatoktól átfűtött korábbi szavaiból, hogy mennyire ingoványos talajon járok, de nem engedhetem ezt a témát csak úgy elcsúszni, nem hagyhatom rá ezt a lángoló, féltékeny gyűlöletet, ami kicseng a hangjából a kettőjük kapcsolatának puszta említésére is. A következő megjegyzésére megcsóválom a fejem. - Clara okos nő… Ő is látja, mennyire utálod ezt a barátságot. Próbál egyensúlyozni… Pedig szinte lehetetlen, ahogy ez most is látszik. Elhiszem, hogy nem akarja elveszíteni Victor Terson barátságát, ahogy azt is, hogy szereti a keményfejű, makacs bátyámat, és nem mondana le róla, de a Shane irányából áradó rosszallás biztosan nyomasztja. Nem szól bele, de érezteti vele a rosszallását. Nem mondom, hogy vigyorogva bólogatni kell olyasmire, ami nem tetszik neki, de azt igen, hogy alaposabban körül kellene járnia, miért zavarja ennyire a dolog… Tényleg nem tudok erre az egészre az ő szemén keresztül nézni. Bárhogy is próbálom, még mindig nem találom a fogást… Sóhajtok egyet. - Nyolc év nagyon hosszú idő, Shane. Ha te akarsz a bizalmasa lenni, az időbe telik, és nagyon sok őszinte, mély beszélgetésbe. Lássuk be, utóbbiban a bátyám egyáltalán nem jeleskedik. A kommunikációja meglehetősen felületes, és ha ez nem is csak az ő hibája, a munka mind az övé lesz, ha változtatni akar rajta. Küzdelmes és fájdalmas lesz, a kérdés csak az, hogy szereti-e a feleségét annyira, hogy végigküzdje magát ezen az úton… Scott Faser sosem volt kellemes, vagy szimpatikus ember, egy pillanatig sem kedveltem soha, és most is, a puszta emlegetése elég hozzá, hogy azt a kevés eredményt, amit elértünk, eltörölje. Shane haragja egypillanat alatt újra lángra lobban, süt a tekintetéből, az izmai feszüléséből. Adok egy kis időt, míg felkel, és pakolni kezd, nekem is kell az idő, hogy a következő lépésemmel ne tapossak aknára, és a megjegyzése nyers elutasítása keltette rossz érzés elüljön. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy van talpalatnyi biztonságos hely még a beszélgetésünkben, de megpróbálom. A torokköszörülésemre felém fordul, ahogy számítottam rá, és ahogy reméltem, a kezét nyújtja az én gesztusomra válaszul. Ahogy az ujjaim megszorulnak az alkarján, és válaszul ő is a karomra markol, ebben az egyszerű mozdulatban sokkal inkább érzem mi is köt össze vele válójában, mint eddig a beszélgetés folyamán bármikor. Ez ad még némi reményt, egy utolsó lökést. A segítségével könnyed, sima mozdulattal állok talpra, de az én fogásom nem lazul az övével egy ütemre. Valószínűleg kiérti a gesztusból, hogy nem végeztem még vele, így könnyen el tudom kapni a pillantását. Nem is tudom felidézni, néztün-e már hasonlóképpen farkasszemet egymással. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy megrándul a szája sarka, de nem foglalkozom vele. Most én beszélek, neki várnia kell. Közben is próbálom kiolvasni a szeméből, az arckifejezéséből, célt értem-e a szavaimmal, a néma másodpercek peregnek, de végül ahogy teljesen elengedi a karomat, az én ujjaim is ellazulnak, a fogásom lecsúszik az alkarjáról, leengedem a kezemet, hagyom ellépni, elfordulni. Még várok. Néhány percet még kap, mielőtt végleg feladnám. Mikor végre megszólal, a visszatartott lélegzet némán, hosszan szökik ki a tüdőmből. Még van egy esélyünk… Én pedig élni akarok vele. Némán hallgatom, míg beszél. Nem mondom, hogy átérzem min megy keresztül, nem voltam ebben a helyzetben, azt viszont elhiszem, hogy nehéz. Megköszörülöm a torkomat, mielőtt megszólalok. - Sokat voltatok külön… Tudom, hogy pocsék, de nem folytathatjátok onnan, ahol abbahagytátok. Mi lenne ha megpróbálnátok elölről kezdeni? Újra megismerni egymást az alapoktól? Talán ha valami egyszerűbbel kezdenétek. Mennyit meséltél neki magadról? Sejtem, hogy nem leszek népszerű nála ezzel a javaslattal, de ha nem nyílnak meg nagyon sürgősen egymásnak, akkor csak még távolabb kerülnek. Ez egy sokkal nehezebb helyzet, mint először gondoltam. Ez a veszekedés csak a jéghegy csúcsa.
Újra megcsóválom a fejemet, a jelentését pedig nem hinném, hogy nagyon magyaráznom kellene; nem értek vele egyet. Körbeértünk, ugyanoda, ami már elhangzott közöttünk, önmagam ismétlésének pedig nem vagyok híve, sosem voltam. Clarat egy kisebb sereg veszi körül, akikhez fordulhat bizalommal, akik ott voltak vele akkor is, amikor én nem és már azt is tisztáztuk, felfogom, hogy olykor szüksége van valakire, akivel beszélhet. Két kezemen nem tudom összeszámolni azon személyeket, akikkel ezt megteheti és meg is teszi. Innentől kezdve pedig… - ...és neki pont őt kell erre megtalálnia. Kibaszott jó. - Tekintet nélkül – pardon, önmagára nagyon is azzal –, az egyetlen személyt, akivel képtelen és elképesztően kellemetlen helyzetbe taszít. Ezek szerint pedig, ahogy amellett a tulajdon öcsém is teljes vállszélességgel kiáll, nekem ezt le kellene nyelni, lehetőleg jó pofát is vágva hozzá. Hiszen nem fejezte még be, a képembe vágja annak a felrovását is, Clara tökéletesen tisztában van azzal, miként érzek, csak éppen nem érdekli. Nehéz a szavait másként értelmezni, ahhoz pedig ma már épp eleget leszuszakolt a torkomon a szóban forgó, hogy a gyomromig elérő sebzés, csak újabb legyen a többi mellé. Szó nélkül engedem el. Nem tudok és nem is akarok azonosulni a gondolattal, az pedig lassan kristálytisztává válik a mellettem lévő sem hajlandó vagy képtelen arra, megértsen. - Ne mondd nekem milyen hosszú idő. - Nem tudja. Fogalma sincs róla, én átéltem és rendkívül rossz útra téved azzal, ha olyasmit próbál megértetni velem, amelynek a súlyát kettőnk közül csak én cipelem. Nincs bennem neheztelés, örülök, hogy neki sosem kellett megtapasztalnia és őszintén remélem, ez így is marad. - ...és így biztosan nem fog semmibe sem telni. - Nem csinálom. Soha nem vetemednék arra, hogy hátat fordítsak a tulajdon családomnak, képtelen volnék arra, azt tegyem, amit Scott és az anyám velem, ez mindig kérdésen felül állt, de nem fogok senkivel sem versenyt futni Clara kegyeiért. Ha nem kellek, ha nem én kellek, az első leszek, aki ezt hagyni fogja számára. Rá emelem a képemet. Tessék, nézzen rám, láthatja mivel jár mindaz, ami kettejük között történik és biztosan nem fogok ahhoz alkalmazkodni, ami egy kibaszott zűrzavar és dühtenger kettősének felismerhetetlen egyvelegét csinálja belőlem. Nem, ez nem fog megtörténni, még érte sem. (…) Kimondatlan kérésére automatikusan reagálok, felsegítem és engedném is el, a gondolattal azonban egyedül maradok, neki más terve van. Meghallgatom, mindig megtettem, most sincs ez másképpen és elérnek a szavai, megvan a maguk hatása; válaszolok neki. Ahogy tudok, ami először a gondolataim közé tolakszik, ami valószínűleg minden meglévő problémánk alapvető pillére; egyszerűen nem értjük meg egymást. - Ezen már túl vagyunk. Megegyeztünk ebben, most itt tartunk. - Rándul meg a szám széle. Gyakorlatilag sehová nem vezetett a dolog és ehhez csak kevés részben van köze a vitánknak. Azzal azonban tisztában vagyok, mindez a mellettem állónak semmit sem fog mondani, hogyan is érthetné, körülmagyarázni, azonban nem egyszerű számomra és fogalmam sincs igazából honnan kezdjem. - Mesélek neki, nem gyakran, de előfordul. Egy része, mintha el se érne hozzá, máskor meg… nem tudom, valahogy mintha teljesen más nyelven beszélnénk egymással. - Ez pedig közel sem könnyíti meg azt, hogy többször is belevágjak, amikor egyébként sem könnyen jutok el oda. ...és a jelenlegieket figyelembe véve, nem tudom mennyire vezetne mindez bármiféle célra is. - Próbálom megérteni, jobban odafigyelni, többet kérdeni, de... példának okáért, nem tudom, hogy valóban örül-e ennek a gyereknek vagy sem. Azt mondja igen és hinni akarok neki, tényleg, őszintén. De néhány hónapja, amikor szóba került közöttünk a gondolata, határozott véleménnyel, még hallani sem akart róla. Most pedig... - Hangtalan szusszanva engedem ki a tüdőmben rekedt, felesleges mennyiségű levegőt. Azt hiszem annak már lőttek, hogy kezdjük az elejéről.
And every time it feels like we’re gonna make it, that’s when it falls apart…
És körbeértünk. Ráadásul látszólag eredménytelenül. A tehetetlenség fullasztó érzése felkúszik a torkomba. Úgy érzem elveszítem a bátyámat, ha még nem történt meg… A keserű megjegyzésre hirtelenjében nem tudok mit mondani. Nem tudom, képes vagyok-e a helyes kérdést feltenni, de azt hiszem ebből a beszélgetésből már csak két út vezet kifelé. Vagy tényleg idegenné válunk, vagy képesek vagyunk találni egy közös utat, még ha keskeny és ingoványos is. Ezen a ponton nincs más lehetőség. Már túlságosan belegyalogoltunk, hogy semlegesen lépjünk ki belőle. Ez pedig olyan félelmet csavar a gerincemre, amilyet igazán régen éreztem. Valódi, mély kínnal fenyeget, olyan veszteséggel, amit teljesen feldolgozni sosem lehet. - Megpróbálom másképp… Miért pont a kancellár az, akivel ennyire zavar a barátsága? Mi az, ami bánt a barátságukban? Mitől érzed rosszul magad? Féltékeny vagy? Azt hiszed, megcsalna vele? Próbálok fogást találni ezen a zsigeri, mély és megmásíthatatlan ellenszenven, amit képtelen vagyok felfogni, átérezni, megérteni. Noha többször a fejemre olvasták már, hogy az egész Greymare famíliából csak nekem jutott szociális érzékenységből és érzelmi intelligenciából, ezt most képtelen vagyok megérteni. Nem tudom a megfelelő oldalról nézni, elmondhatatlanul, körülírhatatlanul idegen nekem az egész. És Shane arcáról csak azt tudom leolvasni, hogy minden mondatommal rontok a helyzeten. A következő mondatára csak sóhajtok egyet. Nem, valóban nem tudom milyen hosszú idő nyolc év, hacsak azt nem vesszük alapul, hogy azt a nyolc évet tőlem is elzárva töltötte, de a mi kapcsolatunk nyilván más… A következő megjegyzésre igazán nem tudok mit mondani. Tele van keserű haraggal, amit képtelen vagyok elérni, hogy valamennyit levegyek a válláról. Valami sokkal komolyabb baj van, mint azt valaha hajlandó lettem volna belátni, ezt most kezdem felfogni. Csak egy lélegzetvételnyi megkönnyebbülést hoz, hogy legalább ezt a mondandómat igazán meghallgatja, és talán el is ér hozzá. Mégis, mikor másodszor lazul a szorítása a karomon, elengedem én is, noha nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. Mintha a fizikai kontaktus – noha semmi különös nem volt benne – segített volna aláhúzni a mondandóm komolyságát. Egy pillanatra mintha elértem volna hozzá… De a pillanat könnyedén ugrik meg, ahogy elfordul tőlem. Nincs más hátra, várok. Hagyok időt, hogy átgondolja, és figyelek, mikor megszólal. Az utolsó lehetőség… Az elmondottak alapján tényleg nem tudom mihez kezdhetnének egymással. Mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnék, külön világból, különböző kultúrákból származnának. Elértük azt a pontot, ahol be kell látnom, hogy nem tudok segíteni. Nem igazán, és nem hatékonyan. Egyetlen dolgot tehetek, ha nem hagy faképnél a következő mondatom után… Megpróbálom támogatni anélkül, hogy igazán érteni tudnám. -Shane, mielőtt rám förmednél, és visszautasítanád a gondolatot is, legalább párszor rágd át magad rajta: – mély lélegzetvétel, mielőtt kibökném…- Beszélned kellene egy szakemberrel. Vagy még jobb lenne, ha együtt beszélnétek vele… Felkészülök rá, hogy úgy néz majd rám, mint a véres rongyra, vagy elviharzik. Ha mégsem teszi, még hozzáfűzöm: - Katrinával szívesen látunk amíg nem akarsz hazamenni… Az ajánlat őszinte, ez számára is teljesen egyértelmű kell hogy legyen. Tudnia kell, hogy nálunk, nálam mindig lesz helye.
Hangtalan fújtatva engedem ki a tüdőmben rekedt levegő maradékát is a kérdését hallva. Szempáromat az övén tartom a válasszal pedig csak annyit késlekedek, ami az oxigén utánpótláshoz szükséges, hogy megszólalni tudjak. - A kérdésedben ott a válasz; Kancellár. - Nem nagyon hiszem, hogy különösebben magyarázatra szorul az, ez mégis mivel jár. Peter révén éppen eléggé kijut mindabból, amiben semmiféle pozitívum nincs a világon. Így is közelebb élünk a tűzhöz, mint ami egészséges volna, az pedig csak hab az egész tetején, hogy a szóban forgó betöltött szerepe mellett a fennálló státusz közöttünk az, ami. Két kezemen képtelen lennék megszámolni, hány sebből vérzik ez a fene nagy barátság és miért vagyok képtelen – és nem is akarok – megbarátkozni vele vagy elfogadni. Igen, könnyebb volt, amíg a flottánál teljesítettem szolgálatot, azzal együtt is, hogy magának követelt azaz időszak olyat is, amit bepótolni már egyáltalán nem lehet. (…) Meghallgatnálak, ha beszélnél… Visszacsengnek a szavai fülemben, képtelen vagyok levetkőzni mindazt, amit eddig mondott, gyakorlatilag egyetlen elhangzott nüansznyi apróságot sem. Kell idő arra, amíg magamon felülkerekedve folytatni tudom és beszélni. Arról, amiről másnak eszembe sem jutna, még csupán gondolat szintjén sem. Sötétbe fordult íriszeimet azonnal, villanva rántja magára már a kezdéssel, mielőtt rám förmednél… Nem áll szándékomban, de akaratlan kúszik fel a gerincemen az érzés, egyáltalán nem téved abban, nem akarom hallani, amit mondani fog. Tenni nem teszek ellene semmit, nyilván hagyom beszélni, de mire a felvezetése végére ér, már a torkomban ül meg a fojtogató érzés, amit látványosság nélkül nyelek le. Nem vagyok tudatában annak, miként feszülnek meg bőröm alatt az izmaim, egyik a másik után. Közel sem annak okán, mert bármire készülnék, inkább sorolnám a védekező mechanizmusok sorába a jelenséget, ha nagyon kellene. Mire pedig a végére ér az állkapcsomat préselem össze. Abban a pillanatban, ahogy szó esett arról… zsigerinek tűnik a reakciója, segítségre van szükségem. Szerinte. Keserű érzés csordul le a nyelőcsövemen, utóízt hagyva maga után, egészen a gyomromig és egyidejűleg marja is fel magát ugyanaz a megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan a koponyám hátsó felére. Időbe telik, amíg nyugtázom a szavait, nincs talán egyetlen perc sem, bár egészen másképpen érződik, hosszabbnak, súlyosabbnak, mint ami hatvan másodpercbe bele tudna férni máskor, más esetben. Bólintok, néhányat és aprón, röviden. Megértettem. Levegő szökik a mellkasomba, nem a felszabadult fajta, inkább az, amely kényszerűen kell ahhoz, válaszolni tudjak, mert muszáj. Így civilizált, huh?! - Kösz, de itt maradok a kaszárnyában. Átgondolni a dolgokat. - Hátat fordítok neki. Nem tudatosan, nem teljesen. Befejezem az elpakolást, akármi is legyen még szét, a lehető legproduktívabb módon, de messze nem elkapkodva vagy csapkodva. Összeszedem, amit esetleg széthagytam és személyes cucc, aztán a kijárat felé indulok. Az elszeparált rész ajtajában állok meg, tőle még mindig nem távol, ahonnan a vállam felett fordulok vissza és nézek rá még egyszer. - Üdvözlöm Katrinát. Viszlát. - Ha elköszön, azt még megvárom nyilván, de ha folytatni akarná, arra már nem vagyok vevő. Látványosan nem. Eleget hallottam. Erre a napra egészen biztosan.
Még mindig nehezen megérthető számomra miért kellenek ezek a nyomorult játékok. Rendben én se mondhatom ki nyíltan:. „Kész vagyok levadászni a lázadókat, de csak ha szabad kezet kapok!” Elég érdekesen hangzik ez a mondat mi tagadás. De már láttam, mint végzik azok a katonai akciók, amiket a politika irányít. De a pokolba is. Egy eléggé monarchikus rendszerben élünk. igaz nem egy királyunk van… Van rögtön 7 kiskirályunk, akik egy seggel akarják megülni ezt a lovat. És most épp az kiskirállyal kell tárgyalnom a továbbiakról, mert katonai kiskirályunk túl elfoglalt, hogy elejét vegye a legégetőbb problémának. De mi köze mindennek, amit én ajánlok a népjóléthez? Wussov is olyan homályosan fogalmazott amennyire csak tellett az ezredestől. Talán félt, hogy lehallgatják? De mégis kitől tarthatott ennyire? Egy biztos. Ezúttal koránt sem lesz olyan hivatalos a megbeszélés, mint amilyennek gondoltam volna. A választott hely ugyanis ezúttal korántsem egy iroda vagy egy eligazító. Bár nem a kihaltabb helyek egyike, de a helyszín szimbolikus üzenetet is hordoz. Minden, amire szükségem lehet az itt a hangárokban megtalálható. Majdnem minden… Végül egy „szögre akasztott” porosodó titán mellett megállapodva várakozom, míg társalgó partnerem is befut, hisz jó szokásomhoz hűen ismét jóval korábban érkeztem.
A hangárok közelében elég ritkán szoktam tevékenykedni, mondhatni, különösebben soha. Most azonban mégis egy olyan szállítmány indult a Domínium felé, amelynek az ellenőrzését magam vettem kézbe. Miután sikerült mindent rendben, végig ellenőrizni és nem is volt semmi rendellenesség, jóváhagytam a Domíniumra való visszatérését. Alig léptem el a transzportot ellátó géptől, amikor mellém lépett a Népjólét egyik fegyverese és diszkréten közölte, hogy a hangárban várnak. Persze, tudtam róla. A hangár tulajdonképpen praktikus vlasztás volt, hogy az ellenőrzés után, egyszerűen meg lehessen oldani az audienciát. Hector reyes aktája nagyjából pillanatokkal később, azután landolt az adattáblán tárán, miután megtörtént a kapcsolatfelvétel és az audienciára való kérelmét előadta. Végül itt határoztuk meg a hangárban a találkozót.
A hangár találkának helyszínt nyújtó szelete, pillanatokon belül ürült ki. Az éppen nem létfontosságú feladatot ellátók igen gyorsan párologtak el és Reyes alig néhány másodperc alat konstatálhatta, hogy egyedül maradt az épület eme szakaszában. Pár pillanattal később, a Népjóléti Kancellária fekete ruhás fegyveresei jelentek meg a hangárban és preciz pontossággal vették fel az őrpozícióikat. Ma nem öltönyt viseltem, elvégre a Katonai szárny egyik hangárjában voltam. Hónomalól az adattáblát a mellettem haladó emberem kezébe adtam és közelebb léptem a rám várakozó Reyeshez. - Hector Reyes, a megbeszélteknek megfelelően. A nevem Peter Cambridge Evans, én vezetem a Népjóléti Kancelláriát. - mondtam nyugodtan és nyújtottam felé a kezemet, hogy egyenes, férfias kézfogásban részesítsem, persze bármiféle pszichés ráhatási kísérlet nélkül. Értsd, nem szorongattam a kezét. Végig pillantottam az öltözékén, én magam egy katonai gyakorlót vettem fel. - Technológiánk és gyártási kapacitásunk csúcsa. - mondtam, miközben a "pihenő" Titánra mutattam balommal. Majd rápillantva folytattam. - Ugyanakkor meg van az az érzésem, hogy nem a Titánok pompás felépítéséről fogunk beszélgetni. Értesültem róla, hogy korábban zárt vagy legalábbis félig zárt ajtóba ütközött, az ezredesnél. Ne is kerülgesük azt a bizonyos fehérje kását. Miben lehetünk egymás segítségére?- tettem fel a kérédést és mivel elég nagy volt a hangár, a kezemmel mutattam az egyik irányba, hogy induljunk el. Nem kell feltétlen a Titánok árnyékában beszélgetnünk.
És be is futott az emberünk, bár meglehetősen érdekes hatást váltott ki belőlem a közvetlensége. Noha a civilek lehetnek közvetlenebbek, mint egy katona ez tény, de a civil vezetők is szeretik a formaságokat. Kissé meglepő volt, hogy ez a kancellár nem élt vele. Meglehet tévedtem a mai nappal kapcsolatban. Talán még valami hasznos is kijöhet belőle. Tisztelettudóan fogadtam a kézfogást és viszonoztam is hasonló modorban. Aztán végig mértem a kancellárt, noha én hosszabban és tüzetesebben vettem szemügyre az emberünket, mint ő engem bár olyan sok árulkodó jel nincs rajtam az öltözetem, mint Wussovnál is a tiszti gyakorlóm. Figyelmesen tanulmányoztam miközben beszélt. Majd az általa kijelölt irányba pillantottam. – Hm… - Félszegen felé fordítottam a tekintetem egy töprengést sugalló hümmögésemet követően. – Nem tudom az ezredes mennyire részletesen tájékoztatta önt az általam javasolt lehetőségekről. – Az én időmben nem volt divat, hogy a civil brancs, rálátása lehessen a katonai műveletekre, legyen az bármennyire is vezető szerepű a politikában. Ez még mindig fura nekem. Talán ennek az Evansnak van személyes érdekeltsége? Elvarrni való szálak? Vagy ennyire személyes sértésnek veszi a Rebellium létét? De az is igaz hogy minden kérvény, ami a felszerelést illeti, az rajta az ő részlegén megy át. A kötszertől kezdve a lőszeren át az esetleges speciális eszközökig bezárólag. Mint akár egy titán. Jóllehet én magam nem sosem tanultam meg vezetni őket, de ha belegondolok, nem árt, ha az egységemben lennének ilyen behemótókat használni képes katonák. - Az hogy nekem mire lenne szükségem az nem egy terjedelmes lista, de meglehetősen nehéz hozzájutni! – Fogalmaztam kissé körmönfontan. Noha az ezredes jóváhagyta, hogy toborozzam az egységemet, azt a kérésemet teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy ehhez mire van szükségem. Vagy csak nincs hozzá jogosultsága. De a kancellároknak van. De miért nem Tersontól kérvényezte. Mi az, amiben Evans többet tudhat. Több a kérdés, mint a válasz. - Bár ha jól gondolom, önnek ez csak egy tollvonás. A kérdés inkább az, hogy mit vár el cserébe? -
Rövid, velős és célratörő válaszából úgy vettem le, hogy nem fog különösebben szóba kerülni a Titán gyártási és fejlesztési menete. Nem mintha a technológia fejlesztési lehetőségeiről, pontos adatokat tudnék mondani. Inkább az áruk, ami elég fájdalmas. Az ezredest említve, csak megrázom könnyedén, lazán a fejemet és egy jelképes mozdulatot teszek, amivel "félretolom" az ezredest. - Kevesebbet, mint szerettem volna. - jelentettem ki, miközben rápillantottam. Nem mondtam valótlant, a vezetésem alatt a Népjóléti alaposab elbogarasította a különböző irodákat. Köszönhetően, hogy alám tartozik a település fejlesztése is ... a Népjóléti mindent lát. Vagy, majdnem mindent.
- Ugyanakkor, én úgy gondolom, hogy az ötletgazdától a legjobb hallani a terveket. - ez így van. Ha már átmegy egy vagy két emberen, az már nem ugyanaz, hiszen valaki valamit fonosabbnak tart, megint más kevésbé fontosnak. Az információ végül az áramlási útvonal hosszától függően változhat. Igazat kell, hogy adjak Hectornak, a felszerelés lista nem lehet túl hosszú vagy nagy és valóban nem kerül nekem többe, mint egy tollvonás és máris szorgos kezek munkálkodnak azon, hogy előállítsák a szükséges javakat. - Nem biztos, hogy nehéz, csak jó helyen kell kérni. - mondom a lista megemlítésére és bólintok egyet. Mikor arra terelődik a szó, hogy mit akarok én cserébe, megvonom a vállamat. - Mit várhat el cserébe az ember? Ha sikerrel jár, félig teljesítette az elvárásaimat. Ezek a szakadár, magukat tévesen Ellenállóknak nevezők, egy ideje borsot törnek az orrunk alá. Élhetőbb lenne a kapcsolatunk a perdaiakkal is, ha nem lennének. Olyanok, mint az élelmiszer raktárat ellepő patkányok vagy az ázott földből előmászó férgek. - mondom, a hangomban pillanatnyi bosszúsággal. Majd nyugalommal folytatom. Hangomban nyoma sincs, az előbbi ellenállók kiváltotta elenszenvnek. - Találja meg a Justice League-t, ezt a hamis Igazság Hangját. Az Ellenállók morálján, akkora lyukat fog ütni az elvesztése, mint az Errator seggelyuka. Megkapja a kért felszerelést, ha pedig elhozza nekem azt a terroristát, bővíthetjük a "programját." Valamint lenne még itt egy kis apróság, megkapja a Népjóléti fegyvereseinek a listáját. A Kancellária fegyveresei kimondottan jól képzettek és remek felszerlésük van. Azt akarom, hogy a legjobbak legyenek és képesek legyenek szükség esetén bevenni a Várost. Előfordulhat, hogy az embereket önmaguktól kell megvédeni.
Kérdésemet követően csak hallgattam ámultam és bámultam persze csak magamban ámuldoztam. Végre valaki, aki kimondja, kerek perec mit kér cserébe. Bár ha jobban belegondolok az utolsó pár mondata, ami a saját kis magánseregét illeti. Na, azon sikerült feljebb húznom a szemöldökömet. nem vagyok benne biztos, hogy csak a személyes kis vendettája hajtja. Főleg az utolsó mondatát figyelembe véve. - Csakhogy nekem nem a legjobbak kellenek! – Válaszoltam vissza némi tűnődést követően. Vajon mi terve lehet egy kancellárnak egy magán sereggel, akik egy egész várost képesek lennének bevenni? – Hanem olyanok akik… hogy is fogalmazzam: Szerintem a legalkalmasabbak! – Pontosítok, hogy kiket is keresek. – És ahogy az ezredesnek is mondtam, megválogatom, hogy kikkel dolgozok… - Tekintettem rá komoran. Felix tesó merre vagy mikor kellenél! – Mivel úgy látom az ezredes tényleg röviden tájékoztatta és volt oly előzékeny kérni is ezért úgy korrekt, ha önnek is kifejtem ezt a lehetőséget! – Vettem végül erőt magamon és gyűröm le azt a keserű kis gombócot, amit a megtisztelő ajánlata váltott ki. Hogy miért váltott ki keserűséget? Katonaként szolgálom, az életemet mióta az eszemet tudom. Tudom hova köt a hűségem. Én nem vagyok holmi zsoldos, akinek bárki megvásárolhatja a hűségét. - A célom egy olyan alakulat létrehozása, kezdetben néhány osztag, amelyben nincsenek többen öt vagy nyolc főnél, de a Perda bármely pontján bevethetőek, a lázadók ellenen! – Vázolom a helyzetet. – Céljük a lázadók megtalálása és likvidálása. Ha úgy tetszik egy kivégző osztag! – Bököm ki végül egyenesen a megnevezést. – Ehhez a munkához nem mintakatonák kellenek, hanem olyanok, akik képesek magukat a mocsokba mártani, hogy másoknak ne kelljen ezzel foglalkozni! – Sajnos ez a tényszerű igazság ezúttal. – Ezért van, szükségem az állományi aktákra! Én tudom, hogy mit keressek benne! - Nevezem meg az egyik kérésem tételét. - Ami a JL-t illeti. Oda kesztyűs kezet javasolnék! – Váltottam témát. – Az adások kifinomultsága arra enged következtetni, hogy a dolog mögött olyan rejtőzik, akit nem hiszem, hogy én lennék megfelelő ember a kézre kerítésére. Én vállalom, hogy megtisztítom az új otthonunkat a patkányoktól, de katonaként és nem, mint nyomozó! – Fejtem ki, bár lehet ez is homályosra sikeredett. – Múlt béli tapasztalataimat illetően, a maga által keresett szószóló a Dominium polgára, méghozzá… – Kezemmel a fejemtől kissé feljebb emelve az ujjaimmal felfele mutatva, megadva az irányt épp csak nem kimondva, hogy az űrállomásról.
Csöndben hallgatom végig Reyes-t, aki elsőre úgy beszél hozzám, mintha félkegyelmű lennék és nem érteném, hogy miről is beszél. Igazából Ő nem érti, hogy én miről beszélek. Azt kérdezte, hogy mi az elvárásom, engem nem érdekel az állományból kit emel ki és milyen mocskos, vérben gázoló hadmveletet folytat le a Perdán, hogy végül kiírtsa ezeket az patkányokat, akik magukat ellenállóknak nevezik. Eégsz végig csöndben figyelek rá, de nem azzal az arckifejezésel, mint egy megszeppent katona. Inkább azzal a költői kérdést idéző pillantással, hogy: "Vedd észre kivel beszélsz!" Amikor végül elhallgat, akár bocsánatot kér, akár nem, végül megcsóválom a fejemet és megszólalok.
- Tudja, nem kifejezetten kultiválom, ha valaki, akár kimondatlanul is, de kételkedik az értelmi képességeimben. - erre az egy mondatra, azonnal közelebb lép két népjólétis, akik csak azért nem fejezik be a mozdulatot, mert felemelem a kezemet. Egyértelmű jelzés, hogy nem kell agyba főbe verni Mr. Reyes-t és el sem kell hurcolni egy kihallgatóba, ahol senki nem tenne fel neki kérdéseket. - A leghoszabb ideje regnáló Kancellár vagyok. A Város, az én és az édesapám által megálmodott elképzelések manifesztációja. A Városban élő emberek, azért esznek, mert Én megszerveztem azt a rendszert, amely kiszolgálja őket. Önt azért ébresztették fel, mert az általam megteremtett infrastrukturális kapacitás, lehetővé teszi, hogy újabb és újabb embereket állítsunk szolgálatba. A Város nem egy játszótér, ahol néhány hatalmasság kénye kedve szerint éli mindennapjait. A Város, az emberiség új bölcsője.
Még meg is tapsolhatnának, ha itt lennének a fizetett tapsolók vagy lennének egyáltalán fizetett tapsolók. Újfent rápillantok. - Nem adhatom a kezébe az állományi aktákat, amíg Terson a kancellárja. Azt az aprócska részletet azonban elárulom magának, hogy a Népjóléti Kancellária Gárdáját, akik igyekezetemnek megfelelően, egyre több és több biztonsági feladatot látnak el a Városban, ugyanabból a forrásból verbuválják. A pénzt, a felszerelést, a lőszert, a kutatásokra és fejlesztésekre szükséges erőforrásokat, Én biztosítom. Nélkülem, Terson Kancellár, magának egy újonnan gyártott bicskát sem oszthat ki. A Központi Ellátó azt gyárt, amit én mondok, ha arra utasítom őket, hogy gyártsanak párnákat, hát azt gyártanak. Mielőtt visszatérünk arra az apróságra, hogy Én mit várok el öntől és Ön mely feladatot képes ellátni, válaszoljon meg nekem egy kérdést. Mr. Reyes, Ön szerint, mi történik, ha holnap bejelentem, hogy a Városban felfüggesztésre kerül a Halálcsók. Sőt! Törvénytelennek minősül a birtoklása, tárolása?
Mikor végére értem gondolta a fene, hogy tyúkszemre léptem. De nem is tyúkszemnek tűnik. Olyan bömbölésbe kezdett hirtelen a kancellár uraság, hogy ej haj… mint a megszúr malac. A csahos kutyák pedig egyből meg is moccantak, csak hogy látványosan le is legyenek intve a gazdájuk keze álltal. A szemem se rebbent és egy porcikám sem moccant a fenyegetőnek tűnő mozdulatokra. Kíváncsi vagyok vajon valóban azt gondolta, hogy megrémiszt ezt az ódivatú erőfitagtatás? Majd csak a legyintést követően a szónoklata közepette tekintek röviden a két oldalán álló testőrére, mert nyilván a személyes testőrei és nem a válogatott gárdistái. A két rövid pillantásból ez elsőre jól megítélhető. Aztán tekintetem visszakúszott a kancellárra. Az utolsó mondatánál őszintén vissza kellett fojtanom magamban a dolgokat. Még, hogy nem játszótér… Dehogy is nem barátom. Etesd a birkákat a zöldségeiddel, épp hogy te vagy az egyik a nagy játékos! Szótlanul figyelem és hallgatom Evans-t, egy pillanat erejéig sem szakítom félbe. Eszemben sincs még jobban kihoznom a sodrából. Nem mintha félnék a következményektől. Szimplán csak az a helyzet, hogy van igazság a szavaiban. Azokban, amit hangzatos szónoklatokba rakosgat épp most nekem. Az erőforrások, amik a rendelkezésére állnak azokra szükségem lesz, ha valaha is még eljutok oda, hogy tegyem a dolgom, amihez értek! Amit ezek a hatökrök valamiért nehezen akarnak megérteni, hogy a haszna annak, amihez értek csak nekik kedvez. Furcsa… Néha magam is eltűnődtem, miért szolgálom a csökönyös bürokratikus akasztófavirágokat. Húsz éve is ugyan arra a számításra jutottam, mint mostanság:. Hogy ők a kisebbik rossz. Mivel rosszabb fél tucat zsarnok, mint teszem azt kétszáz idealista bolond? A választott vezetők ugyan úgy eltiporhatják és ugyanúgy el is tiporják, az emberek jogait csak éppen más eszközöket használnak. A történelmünk az ékes példa, hogy mire vezet az a fene nagy szabadság. Közben a kancellár befejezte a mondókáját egy néhány pillanattal korábban, mint hogy én magamhoz tértem a gondolataimból. Csak fél füllel hallottam a kérdését és vajmi keveset jegyzett meg a hallotakból az agyam. - Nem… – Böktem ki a feleletet elnyűtt hangon. – És nem is érdekel! - Nem éppen erre számíthatott. - Se az agendájuk, se a politikájuk… Harminchét évvel ezelőtt esküt tettem!– Enyhe célzásnak tűnik, legalábbis annak tekintetében, hogy gyermek volt még mikor én már szolgáltam. – Szolgáltam az elődieket a Földön. És szolgálom magukat is itt az Újvilágunk küszöbén! Elnézést kérek, ha megsértettem Kancellár, de az az igazság, hogy több mint egy emberöltőnyi élet után már csak esküm maradt nekem, ami a hivatásomra kötelez. Ez hivatás… - Egy pillanatra megakadt a mondandóm. Nehéz takarosan szavakba önteni a munkásságomat, hogy az még jól is fessen, ha az igazságnál tartunk már. – A maguk érdekeit szolgálja! Az én ellenségem az önöké is! Káosz, anarchia… lázadás. És miért? Mert mindenki valamit akar saját magának! Ön mit akar? – Teszem fel a kérdést, nem kertelve. Meglehet Kissé éles a nyelvem, de azt az egyet nem lehet elvitatni: Amit én akarok, az tényleg az ő életüket teszi jobbá. Muszáj, vagyok nyilvánvalóvá tenni: Nem érdekelnek a hatalmi játszmák és a többi szarság. Egy ötvenes éveiben járó katona vagyok, akinek nem maradt semmije a világon csak a kötelességtudata és egy életnyi tapasztalat lázadások leveréséből… Ha ezt ezek képtelenek felfogni ott komoly gond van. És bizony akkor ez a habitátum is halálra van ítélve a benne eluralkodott politikai betegség miatt.
Nem mondhatnám, hogy úgy alakulnak első nekifutásra a dolgok, ahogyan azt terveztem és elképzeltem. Hector egy kissé makacsabb, e az ő korában, ezt lassan vehetem a kor nyújtotta bölcsességnek, semmint egy heves fejű, lázadó engedetlenségének. A beszédemet, láthatóan eléggé szótlanul, magába mélyedve hallgatta végig és meg kell mondjam egyáltalán nem mosolyodtam el, miután magához tért a delíriumából és közölte, hogy nem és nem is érdekli. Aprót bólintottam, hogy nyugtázzam felé, hogy értettem a szavait. Majd jön az érvelése, hogy miért nem. Becsülendő és tiszteletben kell tartani ezt a hűséget, amelyet 37 éven keresztül fenn tudott tartani. Rendben, lehet, hogy elfogadom az érveit, hogy elfáradt és utolsó napjaira, egy csapat megátalkodott zsiványt akar kiképezni, akik ellenállókat gyilkolnak, rajtuk ütnek és úgy általában terrorista elhárítéásra képezi ki őket. S mi van akkor, ha egyik napról a másikra, ezek a jól kiképzett zsiványok, a parancsnokuk utasítására úgy döntenek, hogy a terroristák mi magunk vagyunk, a kancellárok? ha arra gondolok, hogy ez a tpasztalt, tiszteletnek örvendő katona, az általa kiképzett embereket, ellenünk is bevetheti, hát menten agyon kellene lőnöm.
De ez már paranoia, nem? Paranoid mnódon pedig semmiképpen sem kellene viselkedni, nem szabad megőrülni, még akkor sem, ha ez az egész helyzet azt kívánja, hogy a Kancellár jól megválogassa, hogy mikor hová megy és kivel mit beszél. - Amit én akarok, azt lassan már csak a családom, Én és néhány közvetlen munkatársam hiszi el. Maga húsz éves volt, amikor esküdt tett, hogy megvédi az "érdekeinket", ahogyan fogalmazott. Én tizenkilenc voltam, amikor a vállaimra borult a Kancellári tisztség. Egyik pillanatról a másikra, az Emberiség Élete, mondhatni a kezembe csöppent. Nem kérdezem meg, hogy van-e elképzelése arról, hogy ez mekkora felelősség. Nem érdekli. Az emberek, számtalanszor bizonyították, hogy időnként, saját érdekeikkel szemben mennek. - tartok pár pillanatnyi szünetet, aztán folytatom. Mert a kérdésére még nem válaszoltam és hazudni nem fogok neki. - Az emberek jövője, bármilyen szomorúan is hangzik az Ellenállók szemszögéből, a Kancellária kezében van. Hivatalomból adódóan, én az emberek jólétét akarom. Mesebeszéd, hogy akkor az emberek miért vannak elnyomva. Messze jobban élnek, mint a Földön, vagy mielőtt ki lettek volna olvasztva. Biztonságot akarok, ahol az embereknek és a családomnak nem kell attól tartani, hogy valami vérgőzös hülye, mikor robbant a város főterén. Mint mondtam, a Város egyre több pontján, a Népjóléti Kancellária Gárdája tölti be a biztonságiak szerepét. Ivóvízzel, élelemmel a Város látja el a Domíniumot, a Népjóléti munkájának köszönhetően. A kancellárok szekciói, részben függnek egymástól, cooperáció mindig is szükséges volt, hogy minden olajozottan, dinamikusan menjen. De valójában én vagyok az, aki megtudja nyitni a csapot vagy éppen tökig el tudja zárni. Elég arra hivatkoznom, hogy az erőforrások átcsoportosítása létfontosságú az élelmezés vagy városfejlesztés szempontjából és leállnak a kutatások, a laborokban lekapcsolják a villanyt és nem gyárt a Központi Ellátó lőszert. Ugyanakkor, a Központi Ellátó azt sem kérdőjelezi meg, ha átadok nekik egy listát, amin speciális felszerelés, járművek, fegyverek és testpáncélok vannak. - mondom sokkal szelídebben, semmint a kis monológom tartalma, arra egyébként utal. Mert mire utal? Ha nem tudja a fejében összerakni, hogy milyen szinten behálózta a Népjóléti a Domínium és a Város életét, akkor bajok vannak. Folytatom, mert hát szeretek beszélni és mert még mindig nem lyukadtunk ki ott, hogy mit akarok.
- Az emberek időnként nem tudják, hogy mi nekik a jó. Olykor azt is elfelejtik, hogy ki az, aki lehetővé teszi számukra, hogy az életük zökkenőmentes legyen. Én azt akarom, hogy megvédhessem őket, amikor olyan eszmék után akarnak nyúltózkodni, ami árt nekik. Én azt akarom, hogy nyugodtan és békében élhessenek itt a Perdán. Természetesen, a Népjóléti oltalmazó szárnyai alatt. S ha ehhez az kell, hogy vérbefullasszunk egy Ellenállásnak csúfolt, szakadár frakciót ... - teátrálisan széttárom a kezeimet. - Ki vagyok én, hogy elejét vegyem?
A kérdés az, hogy mennyire is bízhatok meg ebben a férfiban. Tényleg jó ötlet neki felszerelést, embereket és hatáskört adni, miután közölte, hogy nem érdekli, amiről beszéltem? - Mindenkinek van veszteni valója. Olykor még azoknak is, akik azt hiszik, hogy semmilyük sem maradt. - azzal az öltönyöm belső zsebébe nyúlok és előveszek belőle egy kis adattáblát. Megnyomok rajta egy gombot és átnyújtom Hectronak. Az adattáblán egyértelmű bizonyítékai találhatóak annak, hogy Hector nem az egyetlen élő Reyes. - Én reményt adtam Önnek Hector. Reményt, hogy nem marad egyedül, hogy láthatja unokáinak a születését és felcseperedését. Ne törje össze az én reményeimet. A jelenlegi technológiának köszönhetően, simán eléldegélhet még ugyanennyit, ha korábban meg nem kapja a Halálcsókot. Az Én nézetem az, hogy a Halálcsók eltörölhető. S Ön mit akar Hector?
No fene… még lehet megtalálom vele a közös hangot? Gondoltam magamban, miközben értésemre esik, hogy ezúttal annyira nem sikerült megsértenem. Vagy az is lehet, hogy felfogta, hogy a katonát más anyagból gyúrták, mint a polgárokat. Kedvelem mikor a felelősségteljes munkával példálóznak és azzal, ténnyel, hogy nem buktak el benne. Nem éreztem szükségét, hogy az éveken javítsak. Mert bár hangoztattam, hogy a szolgálatiidőm 37 év, de az életkoromat nem és vélhetően nem igen van tisztában az életkorommal, vagy csak nem hangzott volna jól, hogy én egy évvel korábban esküdtem fel a munkámra, mint ő az övére? Mind egy ilyen apróságokon én már nem akadok fenn. A különbség kettönk között, hogy ő rá amúgy ez a sors várt volna ezt nevelték bele gyerekkorától kezdve. Én pedig? Nos, én ez választottam. Hittel és meggyőződéssel. Na, jó némi szerepe volt annak is, hogy a hadseregbe lépés volt az egyik olyan kevés opció, ami a földi nyomorból kiutat biztosított. De a szolgálati időm és a bele fektetett munkám az elhivatottságomat tükrözik. Nagyon újdonság nem sütött a bőlére eresztett monológból. Semmi olyan, amit nem tudtam volna eddig is. Igen az emberek szeretnek hinni abban, hogy a szabadság, amire szükségük van. De ha megkapják, akkor majd valami más kell nekik. Ilyen az ember! „Ami nem lehet a tiéd, mindig az kell! Neked ez a kereszted ez a sorsod, ami hajt! De ha megkaptad már nem érdekel, ott rohad a szemétdombon majd! Hogy ha börtön ez lét az elitélt, a szabad akaratnak rabja!” Idéződött fel bennem a dallam. Miért is pont ez… Hm. Pedig ez alapvetően egy vidám dal. Egyetértőn bólintottam felé, mikor a hivatalához kapcsolódó és a kezeiben összefutó hatalomról van szó. Valóban, ha ekkora fejes, igaza van, kivéve ha megsem. Mert, hogy amiben én hiszek… Én munícióban hiszek! ha nincs, akkor a cseszhetik az életüket a szép kis öltönyeikben. Még a teljes testőrgárdájuk sem tudják megvédeni őket, ha egyszer a nép rájön, hogy a kicsinyke elit milyen sebezhető lenne, ha nem lenne ott az egész hadsereg védelme. Ott lincselnék meg őket helyben ahol állnak. De Evans sem ilyen hülye szóval, miért fárad, hogy nekem ezt beetesse? És Végezetül végre eljutottunk a pontra mikor kibújuk a szög a zsákból. Felixnek mikor említettem a találkozót az ezredes után, mindössze két mondattal nyugtázta. „A kancellárral való alku hasznos lehet, mivel jelentős forrásokat tudhatsz az oldalodon, ha sikerül meggyőznöd, másrészről esélyes is mivel hivatalához fűződően a propagandát félretéve Valódi probléma a lázadók léte.” És hogy miért? A kérdés meg van válaszolva, mikor olyan színpadiasan széttárta a karjait. – Azt mondanám, valaki olyan, akinek ott a megfelelő elkötelezettség, háttér és erőforrás, csak nem találta meg a megfelelő eszközt hozzá! – Válaszolom határozottan. A másik mondat pedig mindössze két szóból állt: „De óvatosan!” Óvatosan… ez is csak egy politikus, mint a többi a földön. De mit árthatnak még nekem? Jó igaz a testvérem családjának árthatnak, de tőlem már mit vesznek el? Az életemen kívül nekem már nem maradt se… Elharaptam a gondolatomat, miközben hallgatom a kancellárt és előhúzva egy adattáblát. Ami azon az egyszerű kis elektronika eszközön állt. Az nyomban megakasztott mindent, amit addig éreztem gondoltam vagy akár motorikus reflexből cselekedtem. Igen. Elérte, hogy még a lélegzetem is elakadjon. Megveregetheti a vállát, mert erre hosszú ideje senki nem volt képes. Santiago Reyes, harminchárom éves, házas, két gyerek apja. Evans mormoló hangja maradt csak háttérnek, de hideg késekként táncoltak a tudatomban, miközben továbbra is a pda-n lévő információkat dolgoztam fel. Lassan forogtak a fogaskerekek mire felfogtam és megértettem a tényt. A tényt, amit a kancellár jól tudott és Felix is, csak baszta elmondani: A fiam él és itt van a Perdán. És ez a Tetű… Ez épp most fenyegetett vele. Tehát erre értette Felix, hogy „óvatosan”. Mély levegőt vettem, és felpillantottam az PDA-ról a kancellárra. Vajon tisztában vele, hogy mit tett valójában e szent pillanatban? Kényelmetlen csend telepedett rám. Nem sokan képesek állni a tekintetemet, ezt a tekintetemet legalábbis nem. Felmértem, kategorizáltam és elraktároztam vele kapcsolatban a konzekvenciát: „óvatosan!”
Hangom pár fokkal kimértebb, de határozottabb, mint korábban. Valaki olyané, akit nem lehet megalkuvásra kényszeríteni. - Van egy régi katonai mondás, még a Földről: Bánj úgy az embereiddel, mint a saját szeretett fiaiddal! Akkor ők követnek téged, akár pokol legméllyebb, legsötétebb bugyraiba is! – Fair play! Nem hibáztatom azért, hogy előrángatta az aduászt. A helyében én is ezt tenném. De ezek a kérdések és mondatok többet mondanak egy emberről és a személyiségéről, mint azt gondolnák. A mondatomnak azonban kettős célja volt. Egyrészt, nyilvánvalóvá tenni, hogy a hűségről való fogalma kissé eltér az én magam becsülettel keresztezett hűségétől. Másrészt, hogy a vér kötelez! - Én nem az idealizmusomért kapok jópontokat, Mr. Evans! Hanem attól, hogy képes vagyok ezt kihasználni és ellenük fordítani! Hogy miért kérem a katonasági aktákat? Mert arra van szükségem! Mert ehhez munkához, olyan emberek kellenek, akiknek ott van a tapasztalat és elszántság. Az ok, ami miatt kell a hozzáférés, hogy tudjam ki vesztett el családtagot, férjet, feleséget a lázadók ellen. Kell a személyes indíték. Ez garancia! Nekem, nekik és maguknak is, hogy az alakulat az én kezemben a nép érdekét szolgálja! – Kimérten, lassan és tagoltan nem butítva, de alaposanan megnyomva a szavakat hogy értse az okot. A nép érdeke huszadrangú a kancelláré fontosabb. Holtan akarja őket, küld oda a gárdistáidat. Példát akarsz statuálni? Adjon olyanokat a kezembe, akiknek személyes indíttatásuk van, hogy az utolsó morzsát is felszámolják és még a lázadás gondolatától is féljenek, miután meglátják, milyen sorsa jutnak azok a bolond idealisták, akik azt hittek, hogy kikezdhetik a Domíniumot irányító Kancellárok rendjét. - Talán jók az emberei! Talán alkalmasak a feladatokat ellátni, és Rendőrnek lenni. – A rendőrállamban… - Amit én akarok az elit alakulat. Nem az ön hatásköre? Ilyen befolyással nem hiszem, hogy problémába ütközne megbeszélnie Terson Kancellárral, hogy Dominiumnak nagy hasznára lenne egy jólképzett Terrorelhárító csoport megléte! Mindannyiunk biztonsága érdekében! – Szavaim alapvetően nem fenyegetőek, de a hangszín és a modor talán árulkodó lehet. Fair play! És bánom én, ha a halálcsókót be kell vennem ha, elérkezik az ideje. De családom az tabu ezt mindig mindenki tudta. „Nem azért ilyen kegyetlen, mert gyűlöli azt, ami előtte van! Hanem szereti azt, ami mögötte van!”
Csendben bólintottam Hector szavaira. Rendelkezésemre áll és szabadon fel is használhatom a kellő erőforrásokat ahhoz, hogy eltiporjuk az emberiség szívét markolászó, gyilkos rémet, amit úgy hívnak, hogy Ellenállás. Még kimondani is keserű szájízt hagy magaután. Micsoda ostoba próbálkozása ez annak, hogy lerontsák mindazt, amit a Kancellária épített az embereknek. A kis adattáblát nem kérem vissza, egyetlen kézmozdulattal jelzem, hogy tartsa meg és még meg is toldom, némi adalékkal. Mert van egy furcsa érzésem, hogy kissé mintha félre értette volna a gesztust. Talán nem fejeztem ki magam eléggé jól? - Tartsa meg. Joga van tudni, hogy élnek a rokonai. - mondtam higgadt nyugalommal.
Amikor a Földről hozott katonamondással hozakodik elő, kissé félre billentem a fejemet. Nem a szavai tartalmán ingatom a fejemet. Minden egyes emberélet, amit az Ellenállók rajtaütése követel, újabb és újabb csapás. A Tűzföldi kis kirándulás éppen olyan fájdalommal zárult, mintha a saját fiamat vesztettem volna el. Mindössze abból derült ki, hogy mi történt és milyen hibákat vétett, pár buzgómócsing katona, hogy annak az Etológusnak vagy minek bekapcsolva és működőképes maradt az eszköze. Katonák haltak meg, mert valami barom nem volt képes rendesen beléjük verni, hogy hagyják a francba a perdai cuccokat. - Minden élet számít! Minden polgár, katona, kutató és tudós. - nem megyek bele a részletekbe, hogy mennyi munkát, erőforrást igényel, amikor a lázadó söpredékeknek köszönhetően, újra kell alakítani, szervezni egy egységet, pótolni kell a járműveket, a felszerelést, az élő erőről nem is beszélve. Hangomból most nem a propaganda szövegek hangzatos zengését hallhatta ki.
Csöndben hallgatom végig, ahogy végre elmondja, hogy miért kellenek neki a katonai aktákhoz való hozzáférés. Milyen embereket és miért pont olyanokat keres, amilyeneket. Elmosolyodom. - Ön félre értett Mr. Reyes, de ez talán az én hibám. Talán túlzottan elkormányoztuk a hajónkat a megfelelő kikötőtől. Mielőtt zátonyra futnánk és végleg megfeneklenénk... világosan fogalmazok. Eszem ágában sincs Tersonnal arról egyezkedni, hogy adja ki Önnek az aktákat. Amint mondottam, a Népjóléti Kancellária Gárdája, ugyanabból a forássból dolgozik. Önnek legénység kell és felszerelés, hogy tudja végezni a dolgát és elhozza Nekem - megnyomom ezt az egyetlen szavacskát, hogy "nekem" - az Ellenállás vezetőjének a fejét. Ha létrejön egy olyan speciális alakulat, amely az Ön ígérete nyomán, képes kiírtani a magukat Ellenállóknak nevező csőcseléket s ezzel végetvetni ennek az áldatlan állapotnak ...- pillanatnyi szünetet tartok, majd folytatom. - Amelyhez én adom az erőforrást, a felszerelést, biztosítom a szükséges létszámot, a kiképzéshez a kellően diszkrét helyszínt... joggal várhatom el, hogy ez az alakulat, a Népjóléti zászlaja alatt szerveződjön. - s ezzel, úgy vélem, hogy tökéletesen nyíltan és világosan fejtettem ki, hogy mit várok el tőle, ha igénybe akarja venni az erőforrásaimat. Ennél világosabban nem lehet elmondani. Hagyok neki egy pár pillanatnyi időt, hogy rágcsikálja a kapott választ, majd még hozzáteszem. Úgy vélem, hogy ezzel kapcsolatban sem lehet kifejezetten kifogása és egyet is ért.
- Nézze, sokkalta egyszerűbb Tersonnal arról egyeztetni, hogy az egyik veteránja, a Népjóléti sorait erősítse. Fikarcnyi gyanút sem kelt egy efféle megbeszélés, a vele járó adminisztrációval együtt sem. Maga foglalkozik a Gárda meglévő legénységének kiképzésével, fejlesztésével és tanácsokat ad a parancsnoki láncolat hatékonyabbá tételéhez. A Gárdám feladatai bővülnek, ahogy a hadsereg válláról leveszünk, olyan terheket, amelyek nem igazán az ő feladatuk. Korábban utaltam arra, hogy egyre több helyszínen a Népjóléti látja el az őrzési feladatokat. A hadsereg létszámát, nyilvánvalóan nem érjük el, veszteségek mindig adódnak. A következő létszámbővítésnél pedig, érdekes módon, az Ön szempontjai által kiválasztott férfiak és nők kerülnek a Gárdához. Az addig elvégzett munkája, hűsége és érdemei alapján, egy újonnan szervezett őrgárda parancsnokságát kapja. Minél többet kell egyeztetnem Tersonnal, minél jobban csűröm csavarom, hogy magának adjon ki aktákat, annál inkább felkelti egy rosszindulatú, információ szarka figyelmét. Elég borsot tör az orrunk alá, már egy ideje. - egyértelműen utalok a magát Justice League néven nevező alakra, akit ezidáig még nem sikerült nyakoncsípnünk, amely mindenki szerint addig jó neki. Mert szörnyűséges kínok közepette fogom elveszejteni, ha egyszer a kezeim közé kerül. Kanállal fogom kivájni a szívét, egy aprócska teáskanállal, amelyet aztán elküldök az Ellenállók vezetőjének.
Elindulok az egyik, a hangár végében ácsorgó, lépegető-gyalogtank irányába, utánam kell jönnie, ha nem akar kiabálni. Az embereim szépen követnek minket. Hagyok neki némi időt, akár arra, hogy kifejtse a véleményét, akár arra, hogy ne szóljon semmit, csak csöndben végiggondolja a hallottakat. Megállok a fölénk tornyosuló titán előtt. - Micsoda monstrum! Egyetlen vitathatatlan célt szolgál, az ellenségeink elpusztítását. -Hectorra fordítom a tekintetem. - Ön eljött hozzám és tett egy ajánlatot, hogy egyetlen Titánná kovácsol olyan embereket, akiket személyes veszteség ért az Ellenállók miatt. Felpáncélozom és ellátom a maga Titánját, minden földi jóval, ami ahhoz kell, hogy igazi Monstrum legyen, de maga adja a lelkét. Sújtson le a Népjóléti Kancellária ellenségeire!
Az jó az életben, hogy teljesen kiszámíthatatlan fordulatokat hoz. Ez olykor öröm, bánat. Reményt vagy ép ellenkezőleg elkeseredettséget okoz. Új lehetőségek vállnak elérhetővé olykor pedig egyes kapuk bezárulnak. Mikor közölte, hogy nyugodtan tartsam meg az adattáblát kissé haboztam, de végül elvettem és újra rámeredve keserűség öntött el. Nem az miatt, ami ő mondott. Nem is a miatt, amit én mondtam. Régi emlékek törtek utat. Most kezdett tudatosulni bennem a hiba, amit évtizedekkel korábban vétettem. Santiago ugyan úgy a gyermekem De Josefina halála után nem tudtam… Újabb mély levegő. Elvágtam a gondolataimat. Nem ide való most ez a gondolatsor. Lehajtottam kezeimet magam mellé az adattáblával együtt. Szótlanságam talán meglepő lehet számára, de nem szakítom félbe innentől kezdve. Bár szinte zsigerből horkantanék egyet kételkedésemről kifejezve mikor az élet értékét próbálja kifejezni. Az emberélet pont, hogy nektek nem jelent semmit sem. És mégis nem tipikusan a propagandaérzést keltették a szavai. Egyúttal végre átjutnak a valós mondani valójának az szavai. Értelemre talál. Talán tényleg csak kussolnom kellett volna és figyelni. De továbbra se tudom másképpen egyeztetni a szavait és a tettét. Az időzítés! Jól tudhatná a magafajta. Tudni kell, hogy egy katonát nem fenyegetünk csendben. Főleg nem a vérével. De végre az is leesett, hogy a dicsőség az, amire ő vágyik. Véletlen sem akarja, hogy ez egy katonai alakulat legyen. Ezek alapján tényleg személyes sértésnek veszi az „Ellenállást”. Jelezvén, hogy átjött az üzenet bólintottam felé, hogy Igen! Megértettem mit és miért. Hogy kifogásom van-e? Van! De mit mondhatnék még. Neki a tapasztalat kell. Nekem meg olyanok, akik bár van alap képzettségük és nem kell nulláról betanítani őket, de még formálhatóak és alakítható a személyiségük. Egy szeretett férj, feleség, szülő vagy gyermek elvesztése egy életre elég haragot és gyűlöletet ad az embernek. A kérdés csak az kap-e lehetőséget, hogy ezt azok ellen fordítsa, akik okozták. Ez… ez az a nyersanyag, amivel tudok dolgozni. De eddig csak katonákkal dolgoztam és nem amatőr félkatonai szerveződésekkel. De legyen hát, Én mondtam, hogy nem az idealizmusomért kapok jó pontokat. Azzal kell dolgoznom amim, van! Bár az egy kis megnyugvásra ad okot, hogy a kérésem sem talált teljesen üres fülekre. Ez jó legalább megértette, hogy miért vállalok garanciát a hűségre. A diszkrécióval talán egyet értek… elsőre. Egy idő után jobb, ha az ellenség is tudja kikkel áll szemben. Óóó… Félre értés ne essék. De tanultam egy s mást a Pszichikai hadműveletektől is. Olykor az is elég, de motiváló a lázadóknak, ha tudják, hogy olyanok vadásznak rájuk, akik nem ismernek sem irgalmat sem kegyelmet. És, hogy nem mártírhalál vár rájuk ezen túl. A pszichikai hadviselés egy gyönyörű fegyvertár, tele az emberi találékonyság legmocskosabb eszközeivel. Innen vettem a legtöbb eszközömet. És így… az agyak baszkurálásával több szabadságharcost lehet megbuktatni, mint fegyverrel. Aztán a kancellár meglódult és a túlvégen álló Titán felé indult. Lassú léptekkel, de követem, pár lépéssel lemaradva mögötte. Ahogy megállt a lépegető előtt úgy én is kétlépésnyi távolságban megálltam mögötte. Feltekintettem a monstrumra, mikor dicsérő szavakkal illette a hadviselésünk talán ékkövet jelentő gépezetet. „A Fegyver használva jó!” Jutott eszembe a gondolat. Félszegen lepillantottam az adattáblára, mely még mindig a kezemben volt. Jól látható volt, hogy elég mélyen a gondolataimba fúrva magamat, méregettem a helyzetet. Bízom benne? Nem. Szükségem van rá? Igen. Ellene fordulnék-e? Ne adódjon olyan helyzet. - Rendben! – Válaszoltam hűvösen, de kellő elhatározottsággal. Egyszerű szó ez, de még minden más benne volt a hangsúlyomban. Elfogadom a dolgok állását és a körülményeit. Ne ma dicsőségért csináltam sose. Lehet a Népjóléti Kancelláriáé a dicsőség. Azzal közelebb léptem a titánhoz még megfelelő távolságra a kancellártól, hogy a csahos kutyák, ne moccanjanak, de célzás képpen, hogy jól érthető legyen számára is a dolog. - Egy feltételem van! – Azzal megemelve a karomat fejem magasságába emeltem a pda-t. – A fiamat helyezzék át az én egységembe! Nem érdekel hogyan! – Ebből nem engedek. Ez a feltételem. Egyszerű, de nagyszerű. Nem kell hozzátenni, hogy miért. Azt sem, sem hogy miért nem engedek belőle. Ha hozzáfér és mindent lát a "nagytesó", akkor ez igazán nem jelenthet problémát neki. Azzal tekintetem visszafordult a titán irányába. Vissza a munka felé. Pár pillanatig még vártam, aztán úgy láttam jónak, hogy az ár, amit felvetettem eltörpül a várható haszna értékéhez képest. Tehát megegyezhetünk is akár. - A diszkréció kapcsán… - Folytattam egy szelídebb hangon. - Mennyit akar tudni arról, hogy zajlanának a műveletek? -
Egyre inkább rá kell, hogy jöjjek, hogy a hangzatos propagandára is vannak, akik immuninsak. Itt van például Hector, aki olybá tűnt, hogy egyáltalán nem értette, hogy miről beszélek neki, még neki állt feljebb, hogy én nem akaom azt, ami mindenkinek az érdeke. Pedig valljuk be, én akarom leginkább azt, ami mindenkinek az érdeke. Konkrétan az Ellenállás teljes kivéreztetését. De amint felvázolom neki és érthetően elmagyarázom, hogy miért nem akarom különösebben feszegetni Tersonnal, hogy adjon ki neki aktákat, a legénységi adatbankból, egyből megértette, hogy miről beszélek. Így is jó. Ebben az értelmezésben, különösebb vita nélkül mondja, hogy rendben. Még szép, hogy rendben, ennél többet hol kapna? Jenkinsnél? A Családügynél? Vicc!
- Rendben. - ismételtem meg a szavát, hogy nyugtázzam, akkor végre mindketten ugyanarról beszélünk. Értem én, hogy neki nem sok kedve van a Népjóléti gárdájával még tenni-venni, de hát könyörgöm, valamit csinálnia kell, hogy aztán előléptethessem vagy mondjuk úgy, kinevezhessem az újonnan alakult, saját egysége élére. Egy röpke pillanatra elkomorul az arcom, ahogy közli, hogy egyetlen feltétele azért mégis csak adódik. Ez elég érdekes, elvégre ő jött hozzám, hogy akar valamit és ő beszél feltételről? Aztán közli a feltételét, hogy azt szeretné, ha a fia az Ő egységében szolgálna. Mosoly terül el az arcomon, pont úgy, mint egy elégedett, jóllakott macska ábrázatát. Ebben nincs semmi ellenszenve, nincs bújtatott fenyegetés, mindössze egy mosoly, hogy: "alá lőtted az áradat". - Ez a feltétel teljesen elfogadható és teljesíthető. - mondtam nyugodt mosollyal az arcomon. Ha ez a feltétele, ki vagyok én, hogy nemet mondjak neki? Meg ... minek mondanék nemet erre? Érthető a részéről és a részemről is.
Következő kérdése arra irányul, hogy megtudakolja, mennyire legyen diszkrét a dolog. Tetszik ez az ember. Nos, amennyire, csak lehet diszkrét. Semmi esetre sem lenne szükségünk arra, hogy a JL megneszelje a mi kis Halálbrigádunk létezését és célját, még mielőtt keresztbe lőhettük volna az összes rohadékot. - Én leszek a közvetlen felettese, szóval érdekelnek a fejlemények. A kiképzés kapcsán, hogy céllövészeten az egyik embere, most mondok valamit: 10-ből 8-as eredményt ért el, nem különösebben érdekel. Az a maga reszortja. Igyekezzen a veszteségi rátát a lehető legalacsonyabban tartani, maga lesz az egysége lelke, szóval vigyázzon a fiúkra és lányokra. Havonta egyszer fog jelenteni, kivéve, ha olyan helyzet áll elő, ami megköveteli az értesítésemet. Foglyokat nem ejt! Az esetleges Ellenálló túlélőket, legfeljebb egy órán keresztül vallatja az Ön és a Kancellária szempontjából használható információkért. Utána kivégzi őket! - feltűnhet neki, hogy nem használok feltételes módot. - A jelentését szóban várom, előtte egyeztetünk a helyszínről. Tudom, kényelmesebb lenne adattáblán, de a JL szaglászó orrának, golyót tartogatok, nem efféle részleteket. Egyetlen dologgal kapcsolatban várok írásos összesítést! - aprócska szünet. - A rendelkezésére bocsátott erőforrások tűpontos elszámolásáról. Ebbe beletartoznak az emberei is, úgy számoljon velük, mintha nem lenne több! Evakuációs feladatokra, a Népjóléti egyik siklóját, az egysége rendelkezésére fogom bocsátani. Senkit és semmit ne hagyjon hátra, sem felszerelés sem túsz nem kerülhet a kezükbe!
Visszafogott elégedettséggel bólintok, köszönet képen mikor a kérésemet nyugtázta. Örülök, hogy nem vetett ellene semmit. Vagy megértette, vagy esetleg mégiscsak van némi szürkeállománya az emberünknek. Akárhogy is jobb ez így. Aztán türelmesen végig hallgatom a koncepcióját. Ohhh édes istenem! Milyen vakok ezek a kancellárok! Ez mind ilyen hülye? Merül, fel bennem a kérdés miközben hallgatom az elképzelését mi alapján zajlanak a műveleteim szerinte. Szűklátókörű és buta kancellárunk, aki valahogy teljesen félreértette, hogy mit ajánlottam fel neki. Hajlandó vagyok neki dolgozni, de miért? Könyörgöm miért ilyen beszűkült, begyepesedett az elképzelése az összes vezetőnek? Nem tudják kikkel állnak szemben és azt sem, hogyan kell küzdeni ellenük, de ragaszkodnak a saját maguk dédelgette álomhoz, hogy ők értenek mindenhez és mindenkinél mindent jobban tudnak. - Mr. Evans! Ha olvasta az aktámat, amit nem kétlek, hogy megtett! Nos, akkor tudja. A legutolsó dolog, amit elvesztettem az egy kar volt! – Mutatom felé az implantátummal helyettesített jobb kezemet. – Ez minden, amit egy évtized alatt elveszítettem. – A családomat meg konkrétan feladtam a szolgálatért. – De egy háborúban, vannak halottak! – Vetem oda félszegen, miközben jobbára a titán lábán lévő festéssel babrálok a másik kezemmel. kicsit dörzsölgetem, kicsit kapargatom az ujjaimmal, látszólag ügyet sem vetve kancellárra vagy az általa elmondottakra. – Még mindig nem érti igaz? Az okot! Hogy miért? Miért maradnak alul az önök jólképzett katonái az ellenállókkal szemben egy csapat szedett-vedett zsivánnyal szemben! Minden tisztelettel kancellár, de ön sem érti! És nem is fogja, mert nem érti az ellenséget. Nem érti, mi hajtja őket! Nem is értheti, hiszen ön ebbe a világba született! – Mondatom zárójaként szembefordultam a kancellárral ismét. – Lemerem fogadni, hogy az ellenállók vezetői körében Földi születésűek vannak. Mint Carter, akinek a fél aktáját titkosítottak. Nem tudom hol szolgált és mikor, meg hogy ki volt a parancsnoka! Pedig ezek mind mind hasznos információk lennének, mert a történtek alapján a fickó egy legenda lehet! Tisztelem? Mint ellenfelet igen! De örülnék, ha nem úgy kellene felvennem ellene a harcot, hogy közben bokasúlyt viselek és uszonyt! A Terrorelhárítás nem egy kivégzőosztag! Igen az is a munkánk része, hogy eltakarítjuk a szennyest! De a munkám fő része hogy megtaláljam, és kitaláljam hova lép az ellenség és még az előtt, hogy lépne ehhez viszont egy nagy alkalmazkodókészségre van szükség, ami rugalmasságot ad! Olyan feladatokat is el kell tudni végezni ennek az alakulatnak, amit se a hadsereg se maga őrgárdája hivatalosan nem tud elvégezni. És ebből adódik a kérdésem eredeti célja uram! Mennyit akar tudni? Akar-e ön hihető tagadást alkalmazni! Vagy tényleg mindenről tudni akar? – Vetem fel újra a kérdésemet. Ezúttal pontosítja. Kizárt dolog, hogy most már ne értse. Már célzok, nem butítok, kerek perec szinte szájba rágom neki a dolgot. Értem, alábecsüli őket, mert nem tartja ellenfélnek a lázadókat. De ez… Ez a mentalitás a birodalmakat, döntöttek meg a történelmünk során, tucatszám! - Ha gúzsbaköti a kezeimet, nem ér el semmit! – Teszem össze a két kezemet imitálva a helyzetet. – Csak elpazarol sok időt és energiát a semmire! Magának a dicsőség kell! Rendben! Kiképzem az embereit legjobb tudásom szerint! És ha az emberei azt teszik… azt tehetik, amire kiképzem őket, akkor akár még Cartert is ezüst tálcán kaphatja meg! Élve, hogy kedve szerint tegyen vele! – Na, ez az ajánlat, amihez nem véletlen nem adtam időkeretet. Sok mindentől függ ez a tétel. Az emberek, akiket ki kell képeznem mennyire, lesznek alkalmasak. A felszerelés, amit rendelkezésemre bocsátanak, és persze az idő… Most például azt se tudjuk, hol héderelnek a fenébe, még állomáspontokról se tudunk semmit. Mondhatni semmiről nem tudunk semmit. És szívesen megtudnék ezt-azt, de ehhez felderítés kell és egy pár mindenre elszánt harcos, akikből lehet csapatokat faragni, akik az ellenállók harcmodorát utánozva ott csapnak le ahol nem is számítanak ránk. E helyett itt rágom a körmöm a harmadik aktatologatóval. Az első ignorált a második túlságosan élvezi az unalmas ezredesi munkáját, a harmadik meg híján van a látásnak. Néz, de nem lát! - Én szívesen lejelentem önnek, minden hónapban. Mindent, amit tudni akar! De ebből, ön nem fog mindent érteni. Néha például több mint egy óráig fog kelleni egy fogoly. Néhány embert napokig, egyeseket hetekig tart megtörni. De előbb vagy utóbb mindenki megtörik! És a vállalt kockázat megéri a hasznot! Persze a vallatáshoz kell egy a város határain kívül eső hely, ami Kevés ember számáéra hozzáférhető! El se hinné, hogy mit nem képesek elárulni csak, hogy tudják, már hogy véget ér! De ehhez elsőre például körülbelül annyi ember kell, amiből ki tudok hozni három szakaszt! Öt maximum nyolcfős szakaszok. Akik képesek akár egy hétig is önállóan feladatokat ellátni itt ebben a dzsungelpokolban! Ha jól tudom jelenleg erre az őslakosokon és a lázadókon kívül nem nagyon képes más. Szerény véleményem szerint utóbbi is, csak azért mert az előbbi segíti őket! – Most burkoltan rávilágítottam egy pontra, amit szerintem ez a vezetés totál figyelmen kívül hagy, mint lehetőséget. Igaz én is csak tippelek, nem tudom bizonyítani az állítást. És még a gondolatmenetem is kikezdhető ezzel kapcsolatban, de az ellenségem ellensége… - Azzal tisztában vagyok, hogy a jelenlegi széljárásunk a Perdaiakkal kissé „feszült” és nem uram nem óhajtok további olajat önteni a tűzre! De Ha igazam van akkor arra a problémára is megoldást kell találni, ha pedig nincs akkor is hasznosak lehetnek, ha diszkréten abba az irányba tereljük őket, hogy ellenségnek tekintsék ők is a lázadókat! De száz szónak is egy a vége! – Igen valóban és túlságosan bőlére eresztettem a dolgot, de akkor most a dolog kedvéért összefoglalom. - Az ellenállókat akarja? Megkaphatja őket! De ahhoz nekem mocskos dolgokat kell tennem, olyasmit is akár, amiről nem biztos, hogy akar majd tudni! -
Most erre mégis mit mondjak? Mit jön nekem azzal, hogy milyenek a múltbéli veszteségei, mikor én azt közöltem, hogy mi a jövőre való elvárásaim ezekkel a mutatókkal kapcsolatban. - Igazán sajnálom a karját. - mondom tárgyilagosan, majd folytatom. - Akkor tökéletesen tisztában van az elvárásaimmal és nem kell különösebben részleteznem, hogy továbbra is efféle hatékonyságot várok el. A másik karja elvesztéséhez nem ragaszkodom. - miért nem lehet egyszerűen kussolni és elfogadni, hogy az elvárásaim és a múltbéli teljesítménye közös nevezőn van? Végezze a dolgát! De nem, valamiért, valamilyen különös demencia szálhatta meg, mert miután szimplán közlöm vele, hogy szóban várom a jelentlését és nem írásban, valamilyen különös oknál fogva, elkezd valamiféle kioktatós dumát tolni arról, hogy mi - kancellárok és a kancellária - miért nem érti azt, hogy egy csapat zsivány, miért olyan fene hatékony. S a végén kilyukadunk ott, amit az előbb tényleg, teljesen érthetően közöltem vele. - Kíváncsi lennék, hogy miután ígéretet tettem, hogy kap kellő felszerelést, legénységet, akár külön bázist, hogyan jött ki az egyenlete, hogy bokasúlyt és uszonyt még mindig visel?! Ha túl sokáig dédelgeti, valamelyik szerencsétlent, azzal azt kockáztatja, hogy felfedik az illető pozícióját. Az átszállítása a rabnak veszélyes, külső bázis létrehozása, bár nem megoldhatatlan, de idő és költségigényes. Remek kemikáliáink vannak, amelyek arra szolgálnak, hogy megoldják a kérdezett nyelvét, de ha ragaszkodik a régi iskola módszereihez, hát bánom is én. Viszont a maga felelőssége, ha megszökik vagy a kiszabadítása során, a csapata vagy bárki más megsérül vagy életét veszíti. - mondom teljes nyugalommal, majd, amikor azt kérdezi, hogy mennyire akarom jól tagadni az akció létezését, megrázom a fejemet.
- Ön kegyetlenül félreért engem, Mr. Reyes. Hihető tagadás ... piha .. lejárt politikai fogás. Nem érdekel és tökéletesen hidegen hagy, hogy a kihallgatott személynek a körmét tépte le vagy a fogát húzta ki .. az eredmények érdekelnek. A megszerzett információt, nem küldheti el elektronikus úton, nem közölheti adattáblán, hogy előrelépést ért el és csapdát állított, hogy hány kihallgatott vallot eredményesen és mit. Ez mind kockázati tényező, hogy a JL kezébe jut és kijátssza az Ellenállásnak, felfedik a bázisuk hollétét vagy a legénysége tagjainak a kilétét. Nem a huszadik században élünk, hogy attól kelljen tartanom, hogy nem választanak újra négy év múlva. Magasról teszek arra, hogy könyékig szaros vagy nyakig véres egy kihallgatás vagy akció után. Amíg az áldozatai vagy alanyai az Ellenállás tagjai, hidegen hagy, hogy mit tesz velük! - reménykedem benne, hogy végre világos Hectornak, hogy miről beszélek. De úgy érzem, hogy még mindig nem értette, amiről beszéltem neki. Megint itt a Dicsőséggel pedállozik, meg az embereim kiképzésével. Úgy tűnik, hogy nem érti. Hát a saját embereinek a kiképzésével fog foglalkozni, az előbb mondtam el neki, hogy miért szervezzük úgy, ahogy mondtam. Nehezen tudom eldönteni, hogy ez az ember most tényleg hülye vagy ennyire nem beszéli azt a nyelvet, amin beszélek. Fájdalmas, hogy még mindig nem ért vagy csak játssza a hülyét. Lehet, agyon kellene lövetnem?
- Mondja, maga most szórakozik velem? Gyanítom, hogy a JL ügyesen halászik az elektronikus adminisztrációban, nem tudom, hogy hogyan, de ezt kell gyanítanom. Nem az én embereimet fogja kiképezni. A Népjóléti Gárdához, magának semmi köze nem lesz a valóságban. Az Adminisztráció szerint fog úgy tűnni, hogy a Gárdával foglalkozik, más szemszögből vizsgálja a parancsnoki láncot és tanácsot ad, besegít a kiképzésbe. Ha a seggén akar ülni, amíg a Gárda bővítési program kezdetét veszi és maga kimazsolázhatja belőle a saját legényeit, hát üljön a seggén vagy adjon partit a fiának. Nem valami politikai okokból akarom eltusolni, hogy magának mi lesz a feladata, hanem azért, hogy az Ellenállók, a JL-en ketresztül, véletlenül se értesüljenek arról, hogy egy külön alakulatot akarunk létrehozni a maga vezetésével. Carter-t magasról és nagy ívben leszarom, semmivel sem értékesebb, mint az Ellenállás bármely másik tagja. Mártírrá nem kellene emelni, a forgalomból való teljes kihozatala, csak részben akadályozná az Ellenállás egységét. Nem a fogságunkban kellene meghalnia és különösen sokáig se szeretném vendégül látni. - ha ebből sem érti meg, hogy miért nem simán a kezébe adom az aktákat meg a kért felszerelést, hogy miért álcázzuk a Népjóléti egyik Őrgárdájának az egységét, hogy miért hozatom át a Hadseregtől, hát akkor nem érdemes vele semmit sem kezdeni.
Ő valamit még mindig nem ért, mert újra a vallatás szükségességét és szuper hasznát emlegeti. Hát az előbb mondtam neki, hogy mit érdekel, hogy mit csinál a kihallgatott személyekkel! Amiképpen azt is mondtam, hogy remek kemikáliák állnak a rendelkezésünkre, amelyek beadásával meg lehet oldani a kérdezett nyelvét. Lehet, hogy szadista? - Az információ szerzésre tett javaslatát, úgy hiszem az előbb nyugtáztam. Világosabban nem tudm kifejezni magamat. Tartok tőle, hogy alábecsüli a mentális képességeimet vagy arra gondol, hogy a teljes kihallgatási jegyzőkönyv érdekel? Hol érdekel engem, hogy a kihallgatott, a tizenharmadik percben hugyozta össze magát vagy három napon keresztül az anyja után sír? Kezdek csalódni magában, mert úgy gondoltam, hogy a jövőbeli jelentés tétele során, azért képes szóban összefoglalni egysége eredményeit, el tudja mondani, hogy lefüleltek egy rajtaütési kísérletet vagy tudom is én... Nagyon rossz irányba tereli az elképzeléseit és a gondolatait velem kapcsolatban, ha azt hiszi teljes kihallgatási jegyzőkönyveket akartam volna magával szóban elmondatni. - némi szünetet tartok, remélem kezdi kapizsgálni, hogy mégis, mi a vérbajos denevérhányásról beszélek. Ennyire korlátolt elméjű egy katona nem lehet. - Megnyugtatom, hogy a Perdaiak és az Ellenálók közötti együttműködésről meg vagyok győződve. Az Elorakban történő lövöldözés közben, kibújt a szög a zsákból. Hallott róla? Borzalmas história. - közöltem vele, hogy az már rég ismeretes előttem, hogy az őslakók együttműködnek az ellenállókkal. Ez nem különösebb újdonság a számomra. Teljesen hülyének nézi a vezetést, ha azt hiszi, hogy nem teszünk erőfeszítéseket arra, hogy a perdaiak minket támogassanak és ne az ellenállókat vagy szimplán, csak ne szóljanak bele a dologba. Mindkettő elfogadható alternatíva lehetne.
Újra ott a fáma, hogy megint olyasmiket kellhet majd tennie, amiről nem biztos, hogy akarok tudni. Ez tépnyleg ezen lovagol, most mondtam neki, hogy magasról teszek a kihallgatási jegyzőkönyvre. Mit nem lehet abból megértenmi, hogy a következtetésekről akarok tudni. Az eredményekről akarok hallani, nem arról, hogy John Doe mikor ájult el. Jelentőségteljesen ránézek, pár pillanatig a tekintetét fürkészem, majd megszólalok. - Hector Reyes, maga katona. Maga jött azzal, hogy lenne egy elképzelése, lenne egy kérése, hogy felállíthasson egy alakulatot. Magának nem az a dolga, hogy azzal foglalkozzon, hogy az én gyomrom mit bír elviselni.
Bocsánatot kérek! – Szabadkoztam. Ténylége bőlére eresztettem a dolgot. Kicsit tovább is dédelgettem a malacot. Hirtelen megveszett. Vagy csak ennyire szerelmes a hangjába? Újfent inkább a hallgatásra szavaztam meg a belső gondolataim helyett. Ez már a második alkalom, hogy olyan apróságokon húzza fel magát amin… egy vezetőnek nem lenne szabad fennakadnia. Legalábbis nem ilyen szintű kirohanásban. Aláírom, én sem vagyok éppen a megfontolt és diplomatikus kapcsolataimról híres ember, de engem sose ezért fizettek. Nem is nagyon értettem a szükségét. Hiszen odahaza pokoli egyszerű volt a dolgom: Menj! Ölj! Térj vissza! Menj újra! Amennyiben nincsnek morális és etikai aggályaid akkor ezek a világ legegyszerűbb parancsai. És annak idején még plecsni is járt érte. Ahhh… a régi szép idők! De egy biztos. Sokszor többet árul el egy ember a viselkedésével. Hogy milyen könnyen félre lehet vezetni vagy. Példának okáért itt van ez a Kancellár. Úgy köpi ki a szavakat és velük az információt, mint egy falikút. Legénység, felszerelés… Külön bázis? Az utolsóban nem is reménykedtem, megvallom az igazat. Aztán a továbbiakon szinte nevetni, támadni kedvem, de megerőszakolom magamat, mert meg kell erőszakolnom magamat: Nem akarom megsérteni! Sőt igazából már csak rövidre akarom zárni ezt a beszélgetést vele. Ha az eddigiek alapján sem értette, meg mire céloztam akkor nem most fogom ezt megértetni vele. Kezdjük el, legyünk benne. Valós példával tettekkel jobban lehet célt érni, mint szavakkal. Úgyhogy csak viszonylagos meghunyászkodással csöndben hallgatom. Egy kivétellel mikor a lázadók és a Perdaiak kapcsolatáról tesz említést. A kérdéses esetről viszont meglehetősen hiányosan az információim. - Az hogy mi történt Elorakban… a hivatalos álláspontot. Ami… Elég hiányos a valóban lezajlott események tekintetében úgy hiszem! – Valóban érdekelne mi történt ott aznap. Ez talán a hangszínemből is kitűnhetett, de a mondandóm szerényebbre sikeredett. Rajta áll, hogy megosztja-e ezt velem vagy sem. Ha nem akkor majd rájövök magamtól, idővel. Ha meg igen, az sem rossz. Legalább annak tekintetében fogom kezelni az őslakosokat! - Igen Kancellár! Az vagyok! És újfent elnézést kérek, ha megsértettem! – Ezúttal őszintébbnek tűnő alázattal, adtam elő magamat. Valóban nem akarom túlfeszíteni a húrt. – Múltbéli tapasztalataim okán tettem fel a kérdést! – Valóban, olykor jobb feltenni a kérdést: Meddig nyújtózkodhatom, és mi az, amit már nem akarnak látni, hallani. – Jelenteni mindent, úgy fogok, ahogy ön parancsolja! Nem lesznek bizonyítékok és elvarratlan szálak sem a működésünkkel kapcsolatban! A szükséges felszerelésre, akkor térnék vissza, ha már kimazsolázottam a számomra megfelelő létszámot, amivel elkezdhetem a kiképzésüket! Addig is! Nem tartanám fel önt tovább, így is épp elég idejét raboltam! Ha lát fantáziát és lehetőséget a magamfajta katona elképzeléseivel kapcsolatban, akkor lásunk neki! - Kezdődjék a játszma!
