Carlisle Clermont

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Katonacsalád katonagyereke, rend és fegyelem! Na persze. Nem mondom, hogy nem vagyok büszke a családomra, mert de. Egy katona élete hazárdjáték, de tény, hogy a mi családunk sosem szerették túlzottan. Emiatt is vagyok némiképp kárörvendő, bohóckodom el a dolgokat, folytonosan tegyük hozzá, látszatra nem visel meg mások halála sem, pedig igazából rosszul érint csak minden nevetéssel leplezek és oldok meg. Egyszerűen nem vagyok hajlandó keseregni és megállni, mikor az élet szüntelen harc, néha épp szélmalomharc, de harc! Imádom a természetet, hamar beleszerettem a dologba, vadként szaladni végig az erdőn! Ettől függetlenül szeretem a fegyvereket, a gépeket, lenyűgöz egy jól funkcionáló masinéria. Barkácsolni is imádok, mindegy fegyvert, járművet, kütyüt javítok, tuningolok vagy hasonló. Lustának senki sem mondana, talán inkább túlbuzgónak és idiótának. Ha olyanom van, dalra fakadok, lefelé lógok a fáról, mint egy denevér vagy kajacsatába kezdek a gyerekekkel, hogy jobb kedvük legyen. Azt hiszem polgárpukkasztó szellemem onnan fakad, hogy mi nem zabszemmel a seggünkben küzdő család voltunk katonként sem, szabadszájúan megmondtuk, ha egy parancs bukó, mert nem agyatlan bábuk vagyunk. Meg is lett a böjtje, alig maradt valakim. Biztosan tudom, hogy a háború ürügyén öltek le minket, csak azt nem tudják, hogy engem nem sikerült. Leszek szellem a rendszerben, főképp, mert a perdaiak nekem igencsak szimpatikusak, lenyűgöz, hogy kétéltűek. A képességeik meg egészen fantasztikusak, számomra olyanok, mint a régi korok bűvészei, csak csalás nélkül. Szeretek velük kereskedni. Vadászni kimondottan szeretek tőlük tanulni, ha hajlandóak tanítani. Kezdek is belejönni!

Hagyjuk a gyerekkort, mert állítom, aki a Dominiumon születik nagyon hasonló élményeket él át. Parancsolgatás, rengeteg szabály, elnyomás, determinálás… legalább is én mindig így éltem meg, nem dönthetek szabadon szinte semmiben, mert az Iskolában is abból küldenek tovább, amiből jó vagy, ha meg véletlen valami olyan dologban vagy jó, ami nem „valódi” értéket képvisel külön lecsesznek. Mondjuk, ha valami művészi vonalad erős. Néha csak azért is rázendítettem a folyosón, főleg ha udvarolni támadt kedvem, mondanom sem kell, voltak lányok, akik odavoltak a szeleburdiságomért, másokat halálra rémítettem. Eredetileg katonának szántak, de mivel jó érzékem volt a szereléshez és a finommechanikához végül a robotikán kötöttem ki. A házasságomat a CsH rendelte el, mondani sem kell, olyat nőt raktak mellém, akitől remélték megzaboláz. Haha, micsoda vicces elgondolás! Ki nem állhatom a feleségem, a kedvence Evans Kancellár, mert hát hála neki micsoda jólét van… Szerintem szerelmes belé, mondjuk nem zavar, nem tudnék mit kezdeni azzal, ha irántam viseltetne így. A gyerekeink szeretném, de ha nem az anyjuk akkor a rendszer mételyezi meg őket. Volt már rá példa, hogy a fiam rám szólt az asztalnál mikor a húgát nevettettem, hogy viselkedjek. Láttam az anyja arcán a kimondatlan diadalt, de csak azért is vágtam a fejeket és megdobtam a kajának csúfolt valamivel amit ettünk. A feleségem teljesen kiakadt, szó nélkül távozott míg én még vagy fél órát játszottam a kölkeimmel. Ha tehetném elrabolnám őket és magam mellé venném őket, de félek erre nem lesz alkalmam, maximum ha nagyobbak lesznek és maguk is megszökhetnek. Már ha nem mossák ki az agyukat teljesen addig…

Hogy hogyan jutottam el ide, hogy elhagyjam a hőn szeretett szülőűrhajóm? Több lépcsője volt ennek. Első természetesen a skatulyázó rendszer, amiben azt éreztem egy állat vagyok amit terelni kell, szaporítják majd levágják a kancellároknak ebédre. A halálcsók feltalálása óta kimondottan kiráz a hideg a gondolattól, hogy ott éljek, mert mi ez? Szabályozzák meddig élhetek, hogyan éljek, hány életet adjak minimum. Még mit nem. Persze ebbe még kiskapukkal bele lehet törődni, de a családom, mint olvashattad kedves barátom, nem épp az engedelmességről híres. Azaz engedelmeskedtünk mindaddig míg azt értelmes parancsnak gondoltuk, onnantól a saját fejünk gondolatai szerint. Sokszor ejtettünk el mind olyan félmondatokat, amik nem kancellári fülnek valóak. Apám remek katona volt, olyan taktikai érzékkel, ami felett nem lehetett szemet hunyni. Az Imperiumon szolgálva sok tapasztalatot szerzett, több érmet is kiérdemelt (Tűzkereszt, Kiemelkedő védelmi szolgálatért érem, Békefenntartói érem) tehát kelletlen, de elnyerte a hadnagyi rangot is. A tisztek szerették, megbíztak benne és követték. Emiatt is sejtjük úgy, hogy a vezetésnek nagyon nem tetszett mennyire népszerű és mennyire ellen tud menni a parancsoknak, ha emiatt emberéletet veszíthet vagy akár csak kockáztathat. Mert senki sem tudta azzal vádolni rendszerellenes, éppenséggel csak ha ellenszegült is ezzel mentett meg valakit vagy úszták meg épp bőrrel. Kínos, büntetést kapott, de mindenki érezte jogtalan. Az egyik kiküldetésnél önként vállalta, hogy körülnéz az egyik bolygón a csapatát addig hátrahagyva a biztonságban, mert csupa kadét és tiszt volt vele, nulla tapasztalattal, végül pedig nem tért vissza. A családommal biztosak vagyunk benne, hogy szabotázs történt, ráadásul az egyik kadétja a csapatából, akit az egyik kancellár bízott meg. Rengetegen gyászoltuk, de tovább kellett lépni, noha egy Clermont nem felejt. Anyám se tette, ki akarta deríteni mi is történt, de sajnos nem járt sikerrel. Évek múlva aztán felfedeztük a Perdát és jöttek a gondok.

Éles bevetések, kiküldetések, háború. Tudom, hogy így esett el az anyám és a bátyám is. Erősen kétlem, hogy magától hibásodott volna meg mindkettejük titánja pont egyazon napon, kiváltképp, hogy én néztem át nekik a diagnosztikákat és a huzalozást. Mikor megszakadt a rádiókapcsolatunk magam is egy striderbe pattantam szabályt szegve és utánuk szegődtem, megkeresve őket. A titánok egyik fejlesztője és tesztelője voltam, így az irányítás nem okozott gondot, csak éppen szokatlan volt talajon mozogni és nem az űrhajón. Szerelőként lenn voltam a Perdán tehát magam is, ki gondolta volna még a hasznomra lesz? Gondolom sejtették úgy is így teszek, lehet egy bohóc vagyok, ellenben sajnos egyes dolgokban igencsak kiszámítható bohóc. Ám csak a bátyám találtam meg, de láttam hogy hátulról lőtték le. Ha addig nem voltam elég lázadó, akkor teljes mértékben azzá váltam. Főleg mert az egyik ogre bemért, és mint köztudott az én titánom páncéljának esélye sem lehetett. Menekülőre fogtam, kihasználva annak mozgékonyságát, de üldözött.  Az erdő nem épp egy robotnak kedvezett, főleg mert szembe találtam magam egy fiatalemberrel, aki valami lándzsát szegezett nekem. Akkor döbbentem rá nem ember, hanem perdai, de épp csak át tudtam ölelni és megvédeni a becsapódó lövedéktől. A titánom súlyosan meghibásodott, kikászálódtam belőle és fogtam az idegent, hogy ez még basszus csak kölyök és elbújtam vele valami fatörzsnél a folyó mellett. Hogy miért segítettem neki? Magam sem tudom. Egyszerűen úgy éreztem elárult a saját fajtám és mit bosszuljam meg ezt egy másikon? Tudtam, hogy van hőérzékelő a gépen, de nem tudtam hogyan mondjam el ennek a srácnak így jobb híján a folyóra mutogattam. Fogalmam nem volt tud-e úszni, mire látva valóban megijedtem itt halunk meg megragadott és berántott a folyóba. Amit utoljára hallottam, hogy felrobban a titánom én pedig sodródom a vízzel, tehát zubog a fülembe a töménytelen mennyiségű víz. Csak azért nem fulladtam meg a folyó alján sodródva vele, mert menet közben adott nekem levegőt a srác és kirakott valahol teljesen benn az erdő sűrűjében a folyó sekélyesedénél a parton. Azt hittem kiköpöm a tüdőm, nem is értettem, hogy élte túl ennyi levegővel, főleg hogy nekem is adott belőle, amíg meg nem láttam a nyakát. Nem értette miért segítettem, de úgy hiszem ezzel letudta az adósságát felém, mert ott hagyott.

Kínkeserves heteim voltak, csak a szerencsén múlott, hogy nem ettem mérgező dolgokat, elvégre attól, hogy egy perdai állat megeszik valamit nem jelenti az rám nézve nem mérgező. Nem mondom, hogy a gyomrom mindent bevett, de ha volt is lázam hamar lement, hála a folyó hűsítő közelségének, amibe megmártózhattam valamint annak, hogy sok folyadékot tudtam magamhoz venni. Hosszú és gyötrelmes napjaim voltak, ahogy az erdőben még használható titánalkatrészeket szedtem össze, fegyvereket, páncélt, kulacsot, navigációs rendszert. Így alakult, hogy lassan, de vissza tudtam merészkedni a Város határához, de csak megfigyeltem. Nem mertem visszamenni, de őszintén nem is akartam. Mikor kitört a lázadás, alig akartam hinni a szememnek, végre esélyt láttam arra, hogy olyanokkal beszélhessek, akik nem kancellária hűek. Segítettem is egy kisebb csoportnak kijutni és fedezéket nyújtani, bár mikor megláttak, azt hitték valami furcsa perdai vagyok, aki beszéli a nyelvüket. Kicsit hosszú lett a hajam és a szakállam, piszkos voltam és alultáplált, de mindenkinél lelkesebb. Szerintem sokan gondolják úgy mai napig ezen napokon kattantam meg kissé, pedig sosem voltam teljesen ép. Hasznomat vették, mert én már sok dolgot kitapasztaltam, hogy éljem túl a vadonban, de sajnos balesetek így is akadtak. A növények, az állatok… nem voltak barátaink sokáig, sőt, most sem azok. A perdaiknak mai napig hálás vagyok, hiába csak egyetlen srác miatt van az egész, de mégis gyökeret vert bennem a szimpátia. Semmit sem tudok arról a perdairól, de biztosan megköszönném neki – most már az ő nyelvükön – hogy nem hagyott megfulladni. Az új városunk pedig csodás, én legalább is imádom és sajnálom az apám, az anyám és a bátyám nem láthatják. Páran, akik a flottától szöktek el és hallották a nevem barátként üdvözöltek, mert a nevem mondhatni billogom is lett, de büszkén viselem. Hivatalosan parancsot szegtem és bele is haltam okvetlenkedésembe, a feleségem lehet már újra is házasodott, nem tudom. A gyerekeimre még igényt tartok, de veszélyes lenne és felelőtlenség a városba mennem. Legalább is megfelelő terv nélkül mindenképp. Kezdem kitanulni hogyan maszkírozzam el magam, bár a hajszínezés, szakállvariációk, hajvariációk, öltözködés és hasonlók még nem tökéletesek, ám valahol el kell kezdeni, nem? Minden esetre minden tudásom, ami a robotikát érinti vagy amit elsajátítottam a családomtól ami a flottát vagy a hadsereget illeti megosztom a sajátjaimmal, ha cserekereskedni kell, mindig szívesen jelentkezem hogy beszélhessek a perdaiakkal. (Már az alapokat elsajátítottam, nagyon büszke vagyok magamra, nehéz a nyelvezetük) No meg, egészen megszerettem az erdőt, részesének érzem magam, ami előny, egyértelműen.