Alec Delgado

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

A legnagyobb megrökönyödést váltottam ki a katonai pálya választásával, mert kiskoromtól fogva úgy ismertek, mint aki túl komolytalan mindenhez, még az élethez való hozzáállásom is az. Így legalább apám tanácsát könnyedén be tudtam tartani: nem voltam kiemelkedő, mert ha mutatkozott is valamiben tehetségem, abba nem fektettem elég energiát, hogy kamatoztassam. Akkor még a fene se gondolta volna, hogy pont ez a jelentéktelenség hozza rám a bajt.
Érzelmi téren se volt jobb a helyzet, egyedül a családommal ápoltam szorosabb kapcsolatot, ami meg a nőket illeti: mielőtt komollyá fordult volna, mindig kihátráltam a viszonyból. A katonai pálya mellett is ezért döntöttem, mert húzhattam az időt mielőtt egy nő mellett örökre ki kellene kötnöm, és meglehetősen mázlista voltam ahhoz képest, hogy hagytam odáig fajulni a helyzetet, hogy a Kancellária jelöljön ki nekem egy feleséget. Szép és szórakoztató is volt, pedig meggyőződésem volt, hogy olyant kapok majd, akit egy grodrak is csak sírva enne meg. A hadseregnél aztán kénytelen voltam kicsit komolyodni, de remekül meg tudtam oldani, hogy ne egy "nesze egy puska, menj az első sorba" katona legyek, hanem a háttérben mozgolódjak. Itt persze túl nagy előmenetelre ne számítson az ember, pláne az én hozzáállásommal ne is álmodjak apám hadnagyi rangjáról, ahogy erre rendszeresen emlékeztettek. Én tizedes maradtam, hacsak posztumusz nem lettem zászlós, amit közvetlen felettesem valószínűleg olyan képpel jelenthetett be, mintha beszéd közben egy errator csócsálná a lábát.

Perda hold, Rebellium, 2414 ősze:
Az élet szép, többnyire. Csak tudnám, miért ez a mondat ugrott be pont akkor, utoljára? Legalábbis azt hittem, hogy az már egy utoljára pillanat.
Számtalanszor néztem már a kis barlangszoba plafonját, oldalt az asztalon dereng halványan a fény lámpásból, már merül az energia benne, én mégse annak a fényét látom, hanem azt a múltbéli, kerek, hideg, vakítóan erős fényt, mely még meg is csillant a rám le-lecsapó, póklábakhoz hasonló robot műtőkarokon. Dereng néhány kép még korábbról, ahogy elindultam a hangárokhoz vissza a Városba igyekezvén, de még előtte elmentem az üzletekhez azért, amit June kért tőlem. Kivételesen nem felejtettem el, pedig kellett volna. Rémlik a robbanás emlékképe, ahogy mellettem kitört a kirakat üvege, ahogy valami éles a karomnak csapódott, majd rögtön utána nekem csapódott egy test tovább sodorva. Pusztítóan éles volt a fájdalom a kezemben is, és legalább ennyire fájt a fejem is a fülem csengésétől, mely még a vészjelzők korántsem diszkrét felharsanását is elnyomta, csak vörös villogásuk jutott el tompán a tudatomig...
Kopogtatnak az ajtómon és egy sóhaj kíséretében felülök, majd magamhoz veszem a motyómat. Sok a munka, ennyit arról, hogy halál után megpihenhet az ember. Ám ma végre vége lesz. Egyenes üzlet volt, ha leszámítjuk a kényszerítő tényezőket: információ és szabad vagyok. Kilépve a szállásomból a Rebelliumon biccentek a kölyöknek, akit ma mellém soroltak, hogy velem jöjjön portyára. Tetszik ez a szó. Ezelőtt a hadseregnél katonai logisztikus voltam avagy röviden hadtápos. A feladatom itt is hasonló, miután befogadtak, csak ők ezt portyázásnak hívják, míg a Városbeliek szimplán tolvajnak vagy fosztogatónak neveznek. A pofátlanul fiatal újoncnak csak néhai anyám tanácsát mondom: "Ne hősködj!" Ezzel búcsúzott tőlem a halálos ágyán, míg apám is tanácsolt valamit, mikor a seregbe léptem: "Ne tűnj fel senkinek, ne mutasd, hogy jó vagy bármiben, legyél középszerű, az olyanokra nem figyelnek fel, és akkor a fentiek sem csesztetnek.” Könnyűnek tűnt betartani, mégse értem, akkor mi a fenét keresek itt, de próbálok az atyai szónak eleget tenni itt is és kimaradni a politikából, legyen az kancellári vagy ellenállói. Portyának indul ez a mai is, a Nagy kutatóállomást vesszük célba. Jó hasznát veszem az ellenállók között, hogy tudom, melyik szállítmányt hogy jelölik, pláne ha álcázni akarják. Míg azon gondolkozom, hogyan fogom tudni lerázni pár percre a két lábon csetlő-botló koloncomat, hogy találkozhassak az összekötőmmel és megléphessek vele vissza a Városba, rá kell jönnöm hirtelen, hogy ezt a programot el kell halasztanom határozatlan időre. A szállítmány megérkezik annak rendje és módja szerint a kutatóállomáshoz és már készülnénk közelebb húzódni, mikor az érkező konvojban most találta ki valaki, hogy ez a remek alkalom a szökésre és tüzet nyit a konvoj autóiból kiszálló társaira az erdő felé menekülve, amerre mi is vagyunk. Mikor látom meghalni az összekötőmet, ő is döbbent arcot vág, de szerintem én felülmúlom, ahogy elnyúlik a képem. Döbbenetes látvány ez is, mint a robbanás után pár pillanattal szembesülni azzal, hogy még a kezemben érzem a fájdalmat, de az a kéz méterekkel odébb van tőlem a hozzá tartozó karral együtt. Az élet szép, többnyire.
Talán valamelyik kancellár volt a megbízásom mögött, de csak ezt a fickót ismertem, aki előadta, mi lesz a dolgom, miért is kaptam csinos implantátumot a karom helyett. Ahogy mondta, a feladat egyszerű: játsszam el a halálom, épüljek be az ellenállókhoz, barátkozzak össze velük és a mai napon ekkor legyek itt leadni a jelentést, mire készülnek és hol van a városuk, a hírhedt Rebellium, melyek a gyenge pontjaik, azaz mindent, amit fel lehet használni ellenük. Tényleg egyszerű, nem? És mindezt miért? Mert az ellenállók felrobbantották az egyik szeretett kancellár nejének formás kis alfelét, és mert ha nem teszem meg, amit "kérnek", akkor a családom is megy a néhai, csinos fenekű Mrs. McGrover után. A Kancellária mindig is értett a motiváláshoz. June-nal a házasságunk igen hamar kihűlt, előbb a fej, majd a szív, végül az ágy is. Megegyeztünk, hogy máshol keressük a boldogságot teljes diszkrécióval, következésképpen a gyerekek sem az enyémek, de ezt mégsem reklámozhattam ennek az alaknak - se másnak -, na meg ettől még bírtam a gyerekeket, meg June-nak se akartam rosszat. És ott van még apám is, meg a féltestvérem. June víg özvegy lesz, a gyerekek majd idővel elfelejtenek, de a vér szerinti családom... Azt sikerült elérni a fickónál, hogy egy üzenetet adjon át apámnak vagy a húgomnak: csak kis vonalak meg körök voltak, bele lehetett képzelni egy mosolygós arcot is, de ha célba ért az üzenet, akkor másnem Raven biztos felismerte a kis rejtjeles írást, amit gyerekként szerettünk használni és ki tudta kódolni: "Szombati családi vacsoráról kicsit késni fogok"...
Sietve távolodunk a kölyökkel a helyszínről, hogy mentsük a bőrünk és csak kilométerekkel odébb állunk meg lihegve. A friss kis ellenállót hamar legyűrték a társai és túl sok fegyveres lett a konvoj körül, így jobb volt eltűnni onnan. Olyan cifrát káromkodok, hogy látom, a kölyök belepirul értetlenkedve, de neki csak annyit mondok magyarázatul, hogy utálok üres kézzel hazamenni. Ő viszont pár új szóval gazdagabban térhet haza velem. Haza... Hol van egyáltalán? Most mi lesz a családommal, akiket hátrahagytam? Mi lesz velem ezután, hogy itt ragadtam az ellenállók között és nem tudom, kivel vehetem fel a kapcsolatot?
Az élet szép, többnyire. Csak tudnám, hogy fogok kimászni ebből a szarból...