Az élet első körülbelül húsz éve majdhogynem ugyanúgy telik mindenki számára, kisebb nagyobb eltérésekkel, amik családunk hozadéka. Az enyém egy testvér Felix. Együtt kerültünk árvaházba együtt cseperedtünk és együtt léptünk be a seregbe is. Taktikai érzékünk, éles eszünk és néminemű vezetői szellemnek hála hamar felfigyeltek ránk. A hátszéllel pedig könnyedén léptünk magasabb rangba. Egy fegyveres konfliktus itt, máskor egy fedett akció amott. Így teltek fiatalságunk évei. A titkos besorolás és a folyamatosan változó állomásozásnak köszönhetően még a házasságtól is megmentettek egy ideig. Persze akkor még csak egy forrófejű katona voltam, aki nem vágyott másra csak vállvetve harcolni a gonosz ellenséggel. Mit sem értettem én akkor még hogy a jó és a rossz relatív nézőpontok. Az objektív nézőpont csak később érkezett, de nem akkor mikor Felix-el nézeteltérésünk támadt egy bevetésen egy kapott parancs végrehajtását illetően. Ez csak az oda vezető út kezdőpontja volt. A parancsot nem részeletezem, mert maga a művelet is titkos volt. Legyen elég annyi, hogy én megtettem, amit kellett és ezt követően évekig nem álltunk szóba a másikkal. Itt váltak külön az útjaink Felix a hírszerzésre került én pedig a terrorelhárításhoz. Ezen időtájt egy eltáv alkalmával ismertem meg Catalinát. A nőt, akik végig söpört az életem addigi rendezett mivoltán és felrázott a szürkeségből. Karakán igazmondó természete és a végtelen jó szív találkozása volt ő. Az élet keserű voltában és világunk szőrnyű romjaiban is képes volt megtalálni a jót, ám nem hagyta szó nélkül a keserű igazságot sem. Mondanom sem kell a lehetetlenre vállalkoztam mikor azt mondtam, hogy nekem bizony ő kell! De valamit láthatott bennem, hiszen igent mondott. Két évvel később megszületettem a fiam.
Immár családos ember révén folytattam tovább életemet. Az embert azt hinné, hogy ilyenkor megfontoltabbá válik, az ember kevesebbet kockáztat de, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egy szörnyen büszke és makacs ember voltam, akinek hivatása volt az élete. Catalina egy fénysugár volt, aki nem győzött rávilágítani az életem hibás elemeire, de akkor én ezt csak hihetetlenül irritáló kioktatásnak éreztem. Fiatal voltam még élni akartam és dicsőséget szerezni. Az otthoni gondok által gyülemlett gőzt pedig ki kellett engedni valahol valamikor. Erre a legcélszerűbb megoldás pedig kézenfekvő volt.
Hivatalosan mi voltunk, akik a terror ellen harcolnak, de amiket tettem a terepen dolgozva felértek a terrorral. A feletteseim pedig elnézték mindezt. Ők értették. „Nem azért ilyen kegyetlen, mert gyűlöli azt, ami előtte van, hanem szereti, ami mögötte van!” Ahogy azt
az akkori parancsnokom fogalmazta meg praktikus egy soros passzusban, mikor kérdés vetült a brutális módszereimre.
Pedig elhiheted azokban nem válogattam. Társaim sosem értették, hogy voltam képes egy fürdővel lemosva magamról a vért teljesen el is felejteni mindazt a szörnyűséget, amit láttunk vagy épp tettünk. De ha valakit ezért kellett megkínoznom, hogy elárulja, a társai mikor hajtanak végre egy támadást, amit megakadályozhatunk. Akkor, ha kellett ízenként daraboltam fel. – És nem volt bűntudatom… megvallom, azóta sincs! -
Catalina persze nem tudott mind erről, ahogy sokan mások sem. Nem véletlen titkosított az aktám jórésze. Mikor hazatértem mindig hallgattam arról, amit és ahogy tettem a védelmük érdekében, főleg miután megszületett Josefina a lányom és a szemem fénye. Az első szavai a mosolya az ártatlan tisztasága. Ez volt, ami elhitette bennem, hogy amit teszek, azt az ő védelmük érdekében teszem. A mocsokba mártom magam, hogy nekik ne kelljen szörnyűségeket látniuk.
Így teltek hát az éveim életem derekán. Odahaza a megbecsült tiszt voltam. Férj és apa, míg az a rendszer ellenségei számára egy gyűlölt és rettegtet szitokszóvá váltam.
A változás azonban elkerülhetetlen volt. Századossá való előléptetésem küszöbén váltottam addigi parancsnokomat a posztján. A brutalitásom hatékonysága és hogy évek alatt egyetlen embert sem vesztettem az osztagomból hajtották a mérleg nyelvét. Bár voltak, akik megkérdőjelezték a döntést. Tényleg egy ilyen ember kell, hogy békét biztosítsuk? De a szomorú igazság hogy a terror ellen csak terrorral lehet válaszolni. Ha az ellenség jobban fél tőled, mint az ördögtől akkor csak nagyon kevesen válasszák a mártírhalált.
De bármennyire próbáljuk elhitetni a világgal, hogy mi magunk vagyunk az ördög… Ő más formát ölt.
Talán éppen egy év telt el így mikor Josefinát az orvosok leukémiával diagnosztizálták. A betegség gyorsan felemésztette a lányomat, nem hagyva mást csak ürességet és tébolyt a lelkemben. Catalina sem tudta jobban feldolgozni a történteket, de vele ellentétben én tudtam hova „menekülni”. Nem lehetett kit okolni ezért. Az élet hozta ezt, de én forrtam a dühtől és haragomban talán olyat tettem volna, ami már túlment volna a szörnyűségen, de ebben megakadályozott a testvérem. Felix ekkor tért vissza. Akkoriban már elég magas rangban szolgált a belbiztonságnál. Hiába… kettőnk közül, mindig is ő volt a megfontoltabb.
De a helyzet igazságát ő sem értette meg. Ott volt még a fiam és a feleségem, de a lányom után keletkező űrt még ők sem tudták pótolni. Josefina a legjobb részt örökölte belőlem és a feleségemből, akivel a lányunk halála után többé nem találtuk közös szót és a temetés után két évvel elváltunk. A fiam pedig ugyan azokat a rossz tulajdonságokat örökölte, amiktől én is csak szenvedtem; Makacs, vakmerő, kegyetlen. - Talán csak fel akart érni az apjához? - A választ végül sose tudtam meg. Santiago az ő felügyelete alatt maradt.
A gyászomat és magamat is a munkámba temetve az ezt követő éveket a terrorelhárítási műveletek parancsnokaként a terroristák, lázadók és rebellis elemek rémálma lettem.
Ám a hatékonyságom és sikereim elbizakodottá és meggondolatlanná is tettek. Olykor még visszamerészkedtem a terepre ahol már semmi keresni valóm nem lett volna. Egy ilyen alkalom pedig kis híján az életembe került. Egy orvlövész lepett meg. A nagy kaliberű lövedék szó szerint letépte a jobb karomat és nem sok hiányzott, hogy a műtőasztalon is ott maradjak, de a világ legjobb éltető eleme a harag. Csaknem két évig tartott, míg felépültem és többé nem léphettem terepre. Egy olyan embernek, mint én aki vágya a halált, mert az életének értelmét már elvesztette ez csak még jobban torzított és ragasztotta rám a „nemezis” jelzőt. Mi az, hogy nemezis? Az érintett erősebb fél kinyilatkoztatása a méltó büntetést mértékét illetően. Az érintett fél jelen esetben egy szadista állat: Én! Az egyetlen, aki olykor visszafogott az a testvérem volt Felix. Az ő unszolására fogadtam el 2362-ben befeküdjek a kriokapszulába. De hogy miért én kellettem? Azt csak fél évszázaddal később tudtam meg. 2417-ben mikor felébredtem, hogy miért is... Részint Felix Protekciója, részben a szakmai hozzáértésem hasznos erőforrássá tett. Bár a földet magunk mögött hagytuk a mocskot onnan is magunkkal hoztuk. A saját magunk szennyét és bűzét.
És mégis ki lehetne alkalmasabb erre a munkára, mint aki már évtizedek óta ezt a szennyet takarítja.
Ébresztésem ami valahogy január és február környékén lehetett igényeltem egy implantátumot melyet engedélyeztek is számomra jobb kezem helyettesítéséül. A baj csak hogy egy megcsonkított lélekre nincsen protézis. Hosszú ideig aludtam az álomtalan álmot, de csak nem olyan hosszú ideig éltem is az életemet. A világ, amiben felébredtem új szabályai vannak és még egy ilyen morózus embernek is új kötelességei vannak. Emberiségfelé való kötelezettségem az új feleség és gyermekáldás, míg ki nem szárad a tinta. Keserű viccnek gondoltam elsőnek mikor ezt meghallottam, de mint kiderült ez inkább parancs volt, mint sem áprilisi tréfa.
Több kérdés is cikázik a fejmben újabban. Vajon képes lesz bárki látni engem, vagy csak szörnyeteg kell nekik? De akkor minek a feleség? Vajon tényleg egy ilyen ember kell az új világba?!
A legtöbb embert a jelleme alapján ítélik meg a jellem pedig a tetteinkben tükröződik. Legtöbben a pozitív vonásaik miatt vannak elismerve, noha vannak negatív tulajdonságaik is azokat sokszor letagadják vagy cicomázzák. Kevés… Nagyon kevés olyan ember van, akit a negatív tulajdonságai miatt értékelnek. Hector Reyes egy ilyen ember.
Igazán hatékony katonát köszönthetünk a személyedben, persze az ellenállók nevében csak azt nyilatkozhatom, hogy bizakodnak abban, nem váltod be a hozzád fűzött reményeiket. 
Kíváncsi vagyok mivel és hogyan színesíted majd az oldalunk palettáját és, hogy a családod elvesztése mennyire nyomja rá bélyegét az életedre. Ez minden felébresztettnek nagy trauma, még akkor is ha a hibernálás előtt úgy gondolták, felkészültek rá. A valóság mindig keményebb az elképzeléseknél. Tökéletes életutat kaptunk tőled, tégláról téglára felépítve, amiből azért lehet következtetni a jelenre, ám, hogy ezt hogyan valósítod meg, rajtad áll. Én nem is tartóztatlak tovább, vesd bele magad a világunkba, érezd jól magad!
