Amennyit tudok, megosztok, bár nem hiszem, hogy a jelenlegi helyzetünkön ez olyan sokat segítene. Ha viszont ez megnyugtatja a férfit, hogy van min rágódnia, ám tessék, tegye csak. A név akkor is csak akkor lesz hasznára, ha majd jeleznie kell valakinek a hollétünket. Addig csak egy plusz felesleges információ a dzsungel közepén. A fegyvert visszaadom, majd miután eltette, figyelmem a környezetre vetül. Illetve a kérdésre. - Nem uram, nem kötötték az orromra. - ez egyébként igaz. Az én feladatom főleg az anyahajón van, itt éppen csak besegítek kicsit. Nem tudom, hogy mit remél, hová fogja őt vezetni a kérdésre adott válasz. Talán azt reméli, ezekben leli meg a morzsát, hogy fény derüljön, ki lehetett a szabotőr? Mert hogy volt egy, az szinte biztos. A gépek nem zuhannak csak úgy le maguktól, főleg ha indulás előtt ellenőrizve vannak. A férfi bízik az édes víz lehetőségében, de ezt a bizalmat én nem osztom. A problémám, hogy többször veszélyesebbek az ilyen helyek, mint maga a szomjúság. És lám, elered az eső. Ezzel is lehetne a kulacsokat újratölteni, csak egy nagyobb levél kellene hozzá. Ezen azonban nincs időm gondolkodni, mert nem állunk meg. Percek telnek el, amikor furcsa morajlást, és recsegést hallok. Hátra nézek, és látom, miként indul meg a domb. Oldalra sietek, és épp hogy nem visz el a csuszamlás, ellenben alkalmi túlélő partneremet. - Százados! - kiáltok utána, és egy fába kapaszkodva várok. Óvatosnak kell lennem, mert nem csak a saját életem, de a csomag is a hátamon van. Amint látom, hogy a csuszamlás elérte végpontját és megállt, sietve megindulok lefelé annak szélén. Szemeimmel a férfit kutatom, és ahogy haladok előre, meg is látom. Egy apró káromkodást elfojtva sietek közelebb, de a puha földbe szinte derékig tudnék süllyedni. Arról nem is beszélve, hogy miként lejt lefelé, mintha a párkány, melyen megállt, lassan megrokkanna a súlytól. Sietnem kell. Szemeim kutatják a lehetőségeket, és meglátok egy fatörzset. Nincs túl közel a férfihez, de legalább felé néz. A sárban térdig sétálva megyek oda, majd mászok a törzsére. A súlyomat eloszlatom, négykézláb mászok előre, a férfi felé. A biztos "talajom" azonban egy méterrel előtte megáll, és tovább egyébként sem akarok menni, mert tartok attól, hogy megadja magát a sziklapárkány. Leveszem a derekamról a felsőt, egyik ujjának végét a csuklóm köré csomózom, hogy ne tudjon olyan egyszerűen kicsúszni a kezemből. Remélhetőleg, ha a férfi el tudja kapni a másik végét a ruhának, hasonlóan tesz, ugyan is felé lendítem azt, és mint valami hálót, elfekve a törzsön, elterítem egyenes vonalban. - Uram! Megsérült? Hagyja ott a zsákot, ha túl nehéz. - minél nagyobb a felület, a vizes, saras föld annál erősebben fog ragaszkodni hozzá. És inkább éhezzek pár napig, mint idegen terepen, egyedül, és fegyvertelenül bolyongjak.
Már másfél éve a tragikus eseménysornak, melynek hatására egy csapásra változott meg az életem és lett végtelenül sivár. Egyetlen pillanat alatt veszítettem el a családomat és mellettük minden egyebet. Attól a pillanattól kezdve a hadseregben betöltött helyem súlytalanná vált, hiszen katonai vezetőként onnantól már nem számolnak velem. A Kancelláriának, pontosabban Terson Kancellárnak hála viszont megtarthattam a rangomat és egy olyan perspektívából láthatom a dominiumi igazságszolgáltatást, amilyenből azelőtt sosem. Az új beosztásomnak köszönhetően folyamatosan agyalnom kell valamin, máskülönben egész biztosan becsavarodnék, vagy olyan dolgot tennék, amiért nem járna elismerés. Szóval, igen, megnyugtat a rágódás, a folyamatos gondolkodás, Inspektorként ma már nem is tudnám csak egyszerűen elfogadni az adott nevet, vagy helyet, egyszerűen muszáj mélyebb összefüggéseket keresnem, hogy egészben láthassam a történetet. - Mi van a többi ládában, amit a Perda-holdra kell lejuttatnunk? - kérdezek rá a logisztikusnál csak úgy mellékesen, mert bár nem volt különleges parancs rájuk, azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy mi volt még a raktérben, hátha kecsegtet némi plusz infóval. Egy kérdés nem a világ, ha levelekről akar esővizet összegyűjteni. Nyugodtan megkérdezheti, de számoljon vele, hogy futólépésben kell követnie, mert egész biztos, hogy nem fogom bevárni. A földcsuszamlás olyan hirtelen és akkora erővel érkezik, hogy eszmélni sincs időnk. Bizonyára voltak előjelei az eseménysornak, könnyen lehet, még látható vészjelzéseket is produkált, de egyikünk sem botanikus, vagy valami ahhoz hasonló, kinek feltűntek volna a természet ilyesfajta figyelmeztetései. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a csuszamlás széle kapott csupán el és sodort magával az alsóbb régióba, mert azért valljuk be, aki egy ilyennek szembetalálkozik, egyáltalán nem biztos, hogy megússza ép bőrrel. Eszméletemnél vagyok, de szó szerint beleragadtam a sárba deréktól lefelé. Mellettem mindenfelé gyökerestől kifordult kisebb nagyobb fák, bokrok és apróbb-nagyobb szikladarabok jelzik, hogy itt a terepi viszonyok csúnyán átrendeződtek az utóbbi másodpercekben. - Úgy érzem nem tört el semmim, jól vagyok. - válaszolok a helyzethez képest nyugodt hangon, miközben mozgolódik kicsit, próbálgatva, hátha a lábamat sikerül valahogy kiszabadítani. - A lábaim beragadtak, a zsák szintúgy, viszont eszemben sincs itt hagyni a felszerelést. - igyekszem elkapni a felém nyújtott ruhaujjat, hogy azon húzzam ki magam valamelyest gyakorlatilag a föld alól.
Gurítás tíz oldalú kockával a kaland folytatására:
Phoenix Mills carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-5: Sikerül megragadnia a felé nyújtott segítséget, mellyel kiemelheti magát a dagonyából és még az előtt elkaphatja a fatörzset, hogy a sziklapárkány a megváltozott súlyelosztás miatt a gravitációnak engedelmeskedve a mélybe zuhanna. A kidőlt fatörzs biztosan tart még két embert is, így a kaland ezen része szerencsés kimenetellel zárul.
6-9: A ruhaujj elkapása sikeres, de a fatörzs, melyen Madina közelebb kúszott a Századoshoz, a laza talajból kifordul és a nővel együtt a párkányra esik. Pár másodpercük van csupán, de ennyi idő alatt már semmit sem tudnak tenni, csak felkészülni a zuhanásra, ami pontosan 16 méternyi lesz… Nagylevegő!
Meg nem érthetem a másikat, fel nem tett kérdésekből, és meg nem adott válaszokból. Azt látom csak, hogy a férfit hajtja valami, talán valami démon, ami elől menekül, talán motiváció, amely csalogatja. Hasonlóan érzek magam is, valahányszor a lányomra gondolok, és parancsot kapok, majd olyan dolgokat csinálok, amelyekre egy ép elméjű ember se lenne büszke. De büszkeség ide vagy oda, képes vagyok feláldozni saját lelkemet, és akár ép elmémet, hogy a lányom biztonságban tudjam. Utóbbit talán már elvesztettem, hiszen morális korlátok nélkül teszem, amit mondanak nekem... A kérdésre felkapom a fejem. - Titánok és járművek javítására szolgáló felszerelés, és alkatrészek, uram. - válaszolok. Nem sokak számára lehet hasznos, hiszen az alkatrészek mindig típusfüggők, és a szerszámok se használhatóak fel mindenütt, bár egy csavarkulcs azért elég univerzális. Az események innentől pörögnek fel igazán. A csuszamlás magával ragadja a századost, nekem szerencsém van, és épp ki tudok térni előle. Igyekszem lesietni hozzá, és egy kidőlt fa törzsén megközelíteni. Baja nincs szerencsére, de a javaslatomat elutasítja. Rosszallóan csóválom meg a fejem. Túl élni a vadont nem lesz egyszerű, ha itt hagyjuk a fogunkat. Az egyetlen dolog, ami kellhet belőle, az a rádió, azt talán még ki is tudná ügyeskedni belőle, de már a gondolatot is elutasítja. Nem csoda tehát, hogy nehezebb kifelé húznom, és ami azt illeti, ez a törzset a legkevésbé sem érdekli. Az erőkifejtés csak arra jó, hogy a biztosnak tűnő alap velem együtt a párkányra boruljon. A hasamra érkezek, igyekszem lábamat lejjebb döfni, hogy a fejem kiemelhessem. Nem nehéz megjósolni, mi fog történni. Azt a pár másodpercet, míg a talaj megadja magát, azzal töltöm, hogy a csuklómról leszedjem a ruhát. Nem akarom, hogy valami leszakítja a kezemet, karomat, ha fenn akad, rosszabb esetben ráesik valami és mélybe ránt. Amint érzem, hogy a gravitáció húzni kezd, igyekszem a levegőben átfordítani magam, mert a vízre sem szeretnék hassal érkezni. A zuhanás alatt szakszerűen, egyik kezemmel szorosan átfogom a mellkasom, a másikkal pedig a "fejem", a könyökhajlatomba szorítom szám és orrom. Mély levegőt veszek, kinyújtott lábbal érkezek. A víz lelöki a kezemet az arcomról, de legalább elértem, hogy a víz ne akarjon erőszakkal az orromon át az agyamig menni. Innentől már csak a sodrás, és a vízben kavargó faágak és törzsek okoznak problémát, no meg persze a rengeteg örvény, amely ilyen helyzetekben keletkezik. Igyekszem nyugodtan cselekedni, de a levegő fogy. A felszín felé úszok, és srégen, a sodrás lendületét kihasználva próbálok a part felé úszni, szememmel a környezetet, és a férfit is kutatom. Nem akarom, hogy maga alá sodorjon bármi, vagy akár neki lehet szüksége segítségre.
Távol álljanak tőlem a hangzatos szólamok, de most mégis meg kell engednem magamnak egy ilyet: azt hiszem, hogy ismeretlenül, kimondatlanul is sokkal több közös van bennünk, mint azt hinnénk. Aztán, hogy ez valaha is megmutatkozik majd valamiben, az a jövő titka, de mindenesetre életünk homályba vesző része alapos indokkal támasztja alá a korábban elsütött frázist. - Köszönöm, referens. - biccentek, majd alig láthatóan elhúzom a számat és megrázom a fejemet, mert a hallott információ sehová és sehogyan sem passzol be. A következő kérdésemet már feltenni sem tudom, mert a szó legszorosabb értelmében kifut a talpam alól a talaj és olyan erővel sodor magával, hogy csak akkor leszek többé - kevésbé újból ura a lehetőségeimnek, mikor az ingó kövön végre sikerül megállapodnom. A felszerelésből kétség kívül a rádió a legfontosabb, de a többi benne lévő dolog a vadon túlélésének záloga: a két kezünk kevés lesz a dzsungel ellen. A menekülő-mutatványunk nem jön össze, a kidőlt fatörzsnek túl nehezek vagyunk, ő meg inkább csobbanni szeretne egyet a sziget zúgó folyamában és egyáltalán nincs tekintettel arra, mi hogyan, gondolkozunk a közeljövőről. Nem igazán tudom kiszabadítani magamat a béklyóból, szóval abban a pár másodpercben, míg eldől, hogy merre is dőlünk a sziklaletöréssel együtt, igyekszem a MK11-t biztonságba tudni, mert még jó szolgálatot tehet a későbbiekben. Ha egy tízes skálán osztályozná valaki, mondjuk a hely szelleme, hogy milyen is a toronyzuhanásunk technikai kivitelezése, nagy valószínűséggel Madina egy erős nyolcast kapna, én meg legfeljebb a különdíjért szállhatnék versenybe, mert tehetetlenségemnél fogva nincsenek számomra kedvező feltételek egy-egy neves csavar kivételezéséhez, szóval úgy, ahogy vagyok, bárminemű elegancia nélkül érkezek a vízbe. Óriási szerencsém, hogy nem kapok telibe egy uszadékot, bár azt nem tudom, hogy társam ezt elmondhatja-e magáról. A zsák, a lábbelim és maga a ruházatom is pillanatok alatt telik meg vízzel, hogy így egyben marasztaljanak néhány keresetlen órára a meder alján. Ha eddig azt éreztem, hogy át vagyok ázva, akkor ez az érzés egy szemvillanás alatt hatványozódva tört a felszínre, oda, ahová én magam is tartok, csak az orromba fészkelődött, felkavarodott iszap és a súlyos teherré változott csomagom gondolja ezt másként. A felhajtó erő azért valamelyest az oldalamon áll, szerencse a fizikát idelent nem lehet meghazudtolni és működnek a törvényszerűségek, melyek az életemet is megmenthetik. Végre megpillantom a várva várt fényt a sűrű, barnás-zöldes folyóvíz után, de hiába kapkodok a felszínen levegő után, mintha semmi sem jutna belőle a tüdőmig... borzasztó érzés, mely hosszú másodpercekig jelen van, szerencsémre sikerül kievickélnem valahogy a fősodorból. Legalábbis úgy gondolom én tettem erőfeszítéseket ennek érdekében, de itt és most nem én diktálok, bár a helyzeten nem változtat: megmenekülök. Nem tudom meddig sodródunk az árral, de az biztos, hogy így gyorsabban és egyszerűbben rójuk az előttünk álló métereket, mint tennénk azt a szárazföldön. Igaz, így épelméjű nem is vállalkozna a távolság leküzdésére. Mire kikeveredek a folyóból és a homokos partot eléri a lábam, fogalmam sincs, hogy mennyit haladtunk előre, de azt biztosan látom, hogy a társam úgy ötven méterre előttem van. Miután kiköhögöm magam, feltápászkodok és közeledek a nő irányába, majd mire hallótávolságon belülre kerülök már meg is szólalok: - Callaghan referens! - szólítom meg, de nem tudom milyen állapotban találom, remélem még mutat életjeleket.
Gurítás tíz oldalú kockával Madina zuhanására, illetve az MK11 sorsára:
Phoenix Mills carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-7: A zuhanás szerencsés kimenetelű a nő számára is, elkerülik a sérülések és ha egyszerűen nem is, de a Századossal egy oldalon keverednek ki a sodrásból.
8-9: A vízbeérkezés jól sikerül, viszont összeszed egy sérülést, melyet kezelni kell a partra evickélés után.
A zuhanás utáni csobbanás a legkevésbé sem mondható kellemesnek. Egyrészt a szerencse része, hogy volt akkora magasság, hogy hasról függőlegesbe vonjam magam, de itt a sodró ár miatt ez el is fogyott. Igyekeztem kikerülni minden felém úszó fát, ágat, és közben a századost keresni szememmel, bár egyáltalán nem volt könnyű, mert a folyamatosan arcomba csapó hullámok, a le-le rántó örvények mindig elhomályosították a látásom. Végül kifelé kezdtem úszni, izmaim fáradtan görcsöltek, harcoltak azért, hogy sikerüljön partra érnem. El is fekszem és nagyokat nyelek a levegőből, amelyet eddig alkalmanként tudtam csak elkapni. Pár pillanat múlva a férfi hangját is meghallom, oda fordítva a fejem rá tekintek. Egyben van. - Minden rendben. - emelem fel a kezem, majd felülök. A férfi hátán hordozott táskából csak úgy ömlik a víz. Vajon a rádió rendben van? - Maga jól van? - kérdezem végig tekintve rajta, egyelőre sérülésnek nem látom nyomát. Szerencsések vagyunk. Ha csak nem akar leülni ő is, és kifújni magát egy kicsit, akkor hátra túrom vizes tincseimet az ujjaimmal. Ha nem ül le, jelezvén, hogy már indulunk is tovább, akkor felkelek, ellenőrzöm a táskám tartalmát, hogy megvan-e a csomag, majd visszaveszem magamra.
Lehet bennem van a hiba, de ahogy a véletlenekben, úgy a csodákban sem hiszek, holott a tények, hogy ezt a zuhanós kalandot karcolásokkal túléltük, önmagukért beszélnek. Hiszem, hogy megfelelő képzettség és rátermettség nélkül az első örvény mélybe rántott volna mindkettőnket, nem beszélve az első orrunkat telítő jéghideg, iszapos víz támadásáról. Katonai kiképzésemből, valamint tapasztalatomból fakadóan magamnak némileg nagyobb esélyt adtam a túlélésre, mint a nagyon is civil hatást keltő referens megmenekülésre. Félreértés ne essék, nagyon is örülök, hogy nem arról kell tájékoztatnom a felettesét, hogy odaveszett a küldetés során, csak egy újabb érdekes dolog ezt tapasztalni, a zuhanásánál felvett pozíciója után. - Az remek, ha jól van. - visszafogott örvendezésem közepette lecsatolom a hátamról a zsákot, mely a víz miatt legalább kétszeres súlyra dagadt. - Én magam is lehetnék rosszabbul, de hála önnek most itt lehetek. - józan ítélőképessége és azonnali reakciókészsége egyértelműen megmentett a nagyobb, beláthatatlan bajtól. - Köszönöm, hogy nem hagyott magamra odafönt. - bökök fejemmel a mögöttünk húzódó partszakaszra, mely a megtett sodró út miatt már nagyon sokat szelídült. - Nézzük a jó oldalát. - emelem ki a felszerelés minden egyes darabját egyenként a kavicsos partra, miközben minden tagomból csorog a víz. - van ivóvizünk, fegyverünk, térképünk, bár a PDA működésében nem vagyok teljesen biztos - egyszóval a csuszamlás előtti tartalom még mindig nálunk van, ami egyáltalán nem rossz. - És még jobban is haladtunk, mint terveztük. - nem kevés szarkazmussal a hangomban rázom meg a fejemet, de ez az igazság, mert a sodró folyóban könnyebb volt haladni, mint átvágni magunkat a sziget növényzetén, csak hát a rizikó az mindig rizikó. - A csomag is egyben van? - kérdezek rá a Madinanál lévő eszközre, melynek nem izgulok igazán a túléléséért, állítólag ennyi víz alatt töltött idő meg sem szabad kottyanjon neki. - Itt - mutatom a térképen a hozzávetőleges pozíciónkat - a parton haladunk jó ideig, majd át kell vágjuk magunkat a dzsungelen, hogy tovább tudjunk haladni. - kicsit vibrál a PDA képernyője, de ezt még meg tudom mutatni a nőnek indulás előtt. - Ha úgy érzi indulhatunk, akkor ne késlekedjünk. - vezénylek indulást és bízom benne, hogy társam sem gondolja ezt másképpen.
Gurítás tíz oldalú kockával a PDA működésére:
Phoenix Mills carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-6: A szerkezet túléli a vízben mártózást
7-9: Az eszköz a térkép átnézése után beadja az unalmast.
Nem tudom, hogy tényleg létezik-e ezen a világon valami nagyobb hatalom, ami figyel ránk, esetleg a sziget gyűlöl minket annyira, hogy minél hamarabb ki akar vetni minket magából, de komolyabb bajunk nem esik egy kiadós fürdőn és köhögésen kívül, amit a levegőtlenség okoz. Kifújom magam, mert habár sokat haladhattunk, azért így is lesz még séta bőven, ráadásul a friss víz mellett még mindig kellemetlen meglepetésekre számítok a természet által. Nem feltétlenül erre a csuszamlásra gondolok. Míg a százados mellém ér, megnézem a csomagot. A táska elázott, de kicsi mivolta miatt nem lett sokkal nehezebb tőle. A szállítmánynak kutya baja. Felpillantok, hátra arrafelé, amerről jöttünk, próbálom belőni, vajon mennyit haladtunk. A köszönet nyilvánítására rápillantok. Régen nem tudtam kezelni az ilyesmit, révén nem sokszor mondták ezt nekem, igaz, nem is volt sok köszönet abban, amit tettem. - Maga is megtette volna értem. - válaszolom, majd figyelem, miként pakolja ki a táskát, és nézi át. Tekintetemmel követem kezét, meg a tárgyakat. Szakszerű. Örülök, hogy vele kell tartanom, és nem valamik amatőr idiótával. Sokkal nehezebb dolgom lenne. A PDA-t, ha megengedi, elveszem, és megnézem, működik-e még. Hála a modern technológiának, vagy az előbb említett okoknak, a PDA ép, és nem okozott benne kárt a víz. A szarkasztikus viccre mintha a szám egy pillanatra felfelé kunkorodna, de aztán hamar el is tűnik. - A csomag rendben van. Egy karc sincs rajta. - mondom, aztán visszanyújtom a PDA-t a férfinek. Egyből meg is mutatja, merre fogunk tovább haladni, én pedig bólintok, és fel is kelek. - Indulhatunk. - igazítom meg magamon a táskát, aztán segítek neki visszapakolni a hátizsákba, és amint készen vagyunk, megyek utána, ha vezeti az utat. Továbbra se vagyok bőbeszédűbb, de ez nem csak azért van, mert fogalmam sincs, mi a francról tudnánk csevegni, hanem azért is, mert feszülté tesz az idegen környezet. Rengeteg ragadozóról olvastam, és a legkevésbé sem szeretnék egy négyméteres példánnyal összetalálkozni. - Sokszor járt már a Perdán? - engedek meg magamnak azért még is egy kérdést. Abban biztos vagyok, hogy legalább egyszer már biztos járt lent. Otthonosan mozog a környezetben, nincs elveszve. Persze ez lehet a kiképzésének a hatása is.
Napkelte előtt érkeztem, ahogy egy ideje mindig, ha idejövök. Egy egész kolóniával átvészelni egy hatalmas vihart, igazán emlékeimbe vési azokat az órákat, hogy a szárazföldön nem lehetett megmaradni. Ők is nyugtalanok voltak, egyikük eltűnt, s mikor a vihar végre lecsendesedett, s kijutottam a partra, mert a víz biztonságosabb volt, csakis az isteneknek tudtam hálát adni, hogy oda úsztam ki, s nem a part más részéhez, hogy eltűnt tagjuknak segítsek visszajutni a vízbe, s meg is gyógyítottam. Azóta rendszeresen járok ide vissza, s játszunk, ismerkedem az új tagokkal, s hiányolom azokat, akik már nincsenek velük. Sok mindent hoznak még nekem, még emlékeznek arra, mit tettem, s azóta is segítem őket, ha baj van, vagy sérültek, s vagyok annyira önző, hogy elfogadjam, s mindig kellő mértékkel, hiszen egy zsáknyi holmival nem igazán könnyű útnak kelni, többnyire ételt hoznak, vagy valamit, amiből aztán leleményesen készítek valamit a piacra, s be tudom cserélni valamire. Mielőtt kiúsznék a partra, egy ideig lebegek, aztán az egyikük az orrára helyezi talpam, s úgy tol egy ideig a víz alatt, s ez tudom egyben jelzés is arra, hogy nekik menniük kell, hiszen így meg ők lesznek a főfogás. Széles mosollyal lépek ki a vízből, s haladok a part felé, most viszont nincs nálam semmi, amit adhattak volna, azt már tegnap odaadták, s legalább már nem adnak minden alkalommal, ha találkozunk, a játékoknak és felfedezéseknek jobban örülök, amit együtt teszünk. Ledobom magam a partra, tudom, hol hagytam a fegyvereim, de nem aggódom azon, hogy bárki meg tudna úgy támadni, hogy .... meg tudna. Mindig vannak nálam erősebbek, ezt már megtanultam. Még integete a víz felé, az egyikük kidugta az orrát, szerintem azt nézte, kijutottam-e, s tudom, fél perc múlva már jó messzire lesznek, hogy elbújjanak a ragadozók elől, s közben azért lakmározzanak is.
Nem újdonság számomra a napsütés, mégis, ez valami egészen új élmény. Most mondhatnám, hogy nem is tudom, mitől más, de pontosan tudom, egész listám van, figyelj, sorolom őket: igazi, nyári napfény a maga melegével és illatával, a vakító kék ég felettem, a karcos homokszemek alattam, a tenger morajlása a fülemben és maga a tény, hogy nem csinálok semmi mást csak fekszek és szívom magamba a nap erejét. Régen napozásnak hívták ezt a tevékenységet, amit nehéz igazából tevékenységnek mondani, mivel tényleg csak fekszek és lélegzek, még a szemeim is csukva. A Szurdokban párszor nekidőltem egy kényelmesnek tűnő szikladarabnak és süttettem kicsit magam, de hát a sziklák már csak természetüknél fogva nem kényelmesek, kicsit se, sose hívogattak, hogy nyúljak el egy biztonságos sziklapárkányon pár fertályórára. Bezzeg a homokos föveny! Még azt se bánom, hogy konkrétan, mintha a számban is érezném a homokszemeket, vagy hogy védtelen vagyok, ahogy itt fekszek majdnem csak fehérneműben. Ujjatlan, valaha fehér pólómat magamon hagytam, de a melegben már azt is felhúztam, így hasam is süttetem. Mielőtt eldőltem volna, térdig besétáltam a tengerbe is, a nadrág, zokni és bakancs ezért került le rólam, amint ideértem. Nem tudom megmondani, mennyi ideig álltam a hűs habokban, talán csak öt percig, talán egy örökkévalóságig. Mióta a Perdára léptem, a tengert vágytam meglátni, szóval nem tudom, mikor teltem be ideiglenesen a látvánnyal… és a hideggé váló vízzel. A hullámok ritmusa mintha kicsit megváltozna, pontosabban mintha új akadályt találtak volna a nyugodt tajtékok. Kicsit megemelem a fejem, kezeimmel árnyékolok szemeimnek, de nem látok semmi szokatlannak tűnőt a vízben toronyiránt előttem. De ki vagyok én, hogy megállapítsam, mi a szokatlan a tengerben? Tapasztalatlan stranfürdőző, az is csak jóindulattal, szóval erőt veszek magamon és felkönyökölök és hunyorogva körülnézek, de a vakító fényben előbb szemeimnek kell megszoknia az új fényviszonyokat és mintha valamit meg is pillantanék a vízben. Felülök, hogy jobban lássam, ha tényleg volt ott valami, de már el is tűnt. Azért még kicsit hunyorgok és fixírozom a pontot, ahol látni véltem az eltűnő alakot, hátha most meg felbukkan.
Hagyom, hogy a nap és a szél megszárítson, addig is majszolok egy adag gyümölcsöt, még csak most kezd érni, de mivel már a legelső napon csavartam egyet a szárukon, ma már sokkal finomabbat szedtem le, mint a tegnap. A holnapi pedig még finomabb lesz. Ha esetleg nem én eszem majd meg, mert úgy döntök holnap, hogy továbbállok, akkor váljék kedves egészségére annak, aki megeszi. Már szárazon veszem magamra a holmimat, ami annyira nem túl sok, most, hogy már nagyon jó az idő, s a fegyvereket is magamhoz veszem, a hátizsákkal együtt. Tervezek egy túraútvonalat, ásványokat gyűjteni, hogy azzal is jót cseréljek majd a városban, ami valójában csak ürügy, hogy beszélgessünk: amire szükségem van, azt megadja a természet. Mezítláb haladok a fövenyen, s már messziről kiszúrok valamit. Nem mozdul. Állatnak nem állat, de perdainak perdai formája van. Vajon megmozdul? Sosem sietek, ha már nem él, akkor felesleges, ha meg pihen, akkor nem zavarom. Ha meg rosszul van, akkor azért nem árt kicsit szaporítani az ütemen. De úgyis arra megyek, s fogunk találkozni. Ha közben nem fut el, vagy tűnik el, akkor nyugalommal közeledek felé. Ha látom, hogy megretten, akkor megállok.
Áthelyezem testsúlyomat bal könyökömre, hogy jobb kezemmel újra árnyékot vessek szememre. Még így is hunyorgok, ahogy a csillogó hullámokat figyelem, de hiába. Nem derül ki, mit láttam az előbb, vagy láttam-e egyáltalán és nem csak a szemem csalt meg a vakító nyári napsütésben. Kicsit még szélesítem a horizontomat, de a tengert nyugodtnak látom, a part is csöndes, a közeli homokbuckákon tovább nem is nagyon látok. A kellemes meleg és a természet zsongása kellőképp megnyugtat, hogy minden rendben. Nem ülök hát fel teljesen, pláne nem állok fel, inkább folytatom a napozásomat. Rémlik, hogy valamilyen óvintézkedés kellene, de egy égben született és jelenleg egy hegy alatt élő lány vagyok, nincs készen a válaszom, csak a tudatalattimat csiklandozza a gondolat. Mielőtt visszafeküdnék a homokba, azért közelebb húzom magamhoz hátizsákomat és oldalzsebéből kiveszem a Styx-ömet. Nem fogdosom, nem félek jelenleg semmitől, de jobb ha kéz közelben van. Ed is mindig ezt mondta. A fegyver már legalább esélyt ad a túlélésre. Szóval jelenleg ennyi óvintézkedésre futja tapasztalatomból, majd újra elhelyezkedek és szemeimet lehunyva élvezem tovább a nap melegét. Két dolog miatt nem fenyeget az elalvás veszélye. A kellemes meleg kezd szép lassan túl meleggé válni. Még nem kellemetlen, de már megfogalmazódik bennem, hogy vagy árnyékot kellene keresnem, vagy még jobb, azokat a hűs hullámokat kereshetném fel. Szigorúan csak a part közelében. Nincs halálvágyam, hogy kezdetleges úszótudományommal mélyebbre merészkedjek. A másik dolog hasonlít az óvintézkedős gondolathoz, semmi konkrétum, de valami mégis csiklandozza a tarkómat. Vagy valaki figyel (kezem óvatosan oldalra mozdul is a Styx felé), vagy pedig a homokban valami tényleg csiklandozza a tarkómat. - UÁÁ! Pattanok fel azonnal a meghatározatlan soklábú állat képére. A felpattanás jelen esetben felülést jelent és azonnal szőke hajzuhatagomat kezdem vadul seperni, hogy megszabaduljak kéretlen és talán nem is létező látogatómtól. Mivel hogy most veszem észre a tőlem nem messzire álló alakot, aki irányomba néz és hacsak nincs látási nehézsége, akkor látnia kell engem. Hagyom jobbommal a hajamat és a Styx-re fogok rá, de nem kapom fel ösztönből, hisz az biztos, hogy nem katona a Dominium szolgálatában… maximum nyaraláson lévő katona. Na szóval, az a biztos, ha kézközelben van az a fegyver, amíg kiderül, ki is a férfi és egyedül van-e. - Helló!? Mivel hátizsákomtól elkezdve ruháimon át egyértelműen látszik, hogy nem perdai vagyok, ezért nem is próbálom elsőnek annak kiadni magam. Az a vész-B-terv.
Mintha gondolatbeli gyanúmra válaszolna a fekvő alak, megmozdul. Mit megmozdul, úgy mozdul, mint aki rémeket... A szőke hajzuhatag akaratlanul is tiszteletet ad az irányába, de a jelenet annyira mókás, hogy megállok, és figyelem, mit is akar egyáltalán. Ruházata és a holmija egyáltalán nem perdai, sokkal inkább égi. De azért megszólítom, mert látom, ahogy azt az eszközt a kezébe veszi, és ez a mozdulat sokkal inkább egy fegyver használatára utal, mint másra. A vigyort nem igazán tudom levakarni az arcomról, azért az látvány volt, a sikítással együtt. - Igen, helló. Csak nem valaki beköltözött a hajadba? Ha nemkívánatos, csak rázd meg a hajadat, és elengedi. - ahogy láttam, fekszik, és a kagylók nagyon szeretnek itt ejtőzni ebben az időben. - Vagy lehet, még jobban ragaszkodik hozzád. - ki mondta, hogy nem lehet viccelődni nehéz helyzetben!
A hozzászólást Lynar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 05, 2022 1:49 pm-kor.
99,9 százalékban biztos vagyok abban, hogy nem dominiumi katonát sodort felém a hűs tengeri szellő. Kétlem ugyanis, hogy a katonaság soraiban lenne olyan, aki ilyen hibátlanul beszélne perdaiul. Talán nyelvészprofesszorok, de azok meg ritkán katonák. Csodálatos logikai eszmefuttatásomat a látottak is alátámasztják, szóval 80%, hogy perdai férfit szórakoztatok akaratomon kívül. Ugyan bebizonyosodott, hogy valaki tényleg figyelt az előbb, lehetett ettől a különös csiklandós érzés a tarkómon. De nem zárhatom ki annak az esélyét, hogy emellett valami tényleg beleakadt a hajamba. - Ooké. Dünnyögöm magamnak, ahogy megemésztem tanácsát. Egyelőre nem tartom fenyegetésnek tanácsadómat, ezért úgy állok fel, hogy a Styxöt ott hagyom a homokos fövenyen tovább pihenni. Derékból megdöntöm kissé felsőtestemet, hogy hajzuhatagom előre essen, így ha valami tényleg beköltözött a hajamba, ahogy ő fogalmazott, akkor remélhetőleg az kiessen. Ujjaimmal is belefésülök, hogy biztosra menjek, de a mozdulat közben megakadok. - Hogy mi micsoda? – Oldalra fordulok, hogy térdeim helyett a perdai férfira nézzek. – Jobban? Kezdek élni a gyanúperrel, hogy eddigi szórakoztató faktorom az imént emelkedett magasabbra. Ismét csak akaratomon kívül. - Tényleg? Kérdezek inkább rá már enyhén gyanakodva, sőt közelebb lépdelek a másikhoz, megtartva kissé furcsa, kifacsart testtartásomat és orra alá tolom tarkómat. - Van lenni benne egyáltalán valami? Segíts én nekem, kérlek! Igen, tudom, hogy idegeneknek nem mutogatjuk a védtelen tarkónkat, Túlélő kézikönyv 1.0 egyik első szabálya, de ismeretlen soklábú vagy épp lábnélküli csúfságok testközeli tartása se ajánlott.
Annak ellenére, hogy lehet valóban van valaki a hajában, azért nekem sem kell a föld túlsó felére szaladnom egy kis tréfáért. Ha meg valóban lakó került a hajába, az ki fog esni. Egy esetben nem, de az úgyis kiderül. Mint ahogy ki is derül, mert megakad a keze a hajában. Ami gyönyörű szőke, az istenek nagyon kegyesek hozzá. Bámulom is, meg jókat is szórkozom. A kérdésre rámutatok arra, mit éppen csinál. - Amint látom, valóban így is van. - hogy vigyor van-e a képemen? Naná! Mosoly, mondjuk inkább mosolynak. Arra azonban nem számítottam, hogy a hajához kelljen érnem. A naphaj... nos, azért az nálam is szent. Egy pillanatra habozok mégis, s ahol a keze megakadt. - Ha szabad a hajadhoz érnem.... - előtte azért engedélyt kérek, s ha megengedi, akkor ujjaim, oda fúrnak a tincsei közé, ahol láttam megakadni a kezét. pontosabban csippentvek egyet, mert... - És meg is van a kisbarátunk. - egy kagyló, aki egy részével még kint van, s ahogy megfogtam, a beakadt hajat elengedte, szélesebbre tárva páncélját. És még csak véletlenül sem pillantok vissza a tarkójára. Tartom még egy kicsit a páncélost, aztán belehajítom a vízbe. Nagyot toccsan. - Bocsi! - nem akartam, hogy ekkorát koppanjon. Az az azonban fontosabb most számomra, aki előttem van. - Látod ezeket a kis lukakat? - először messzebbre mutatok, majd a mezítelen lábam elé, le is hajolok, mutatva A lukat. Kicsit arrébb beletúrom a kezem, ások kicsit, majd mélyebbre nyúlok, hogy egy mozdulattal ki is emeljek egy jóval nagyobb kagylót. - Míg a víz feljebb nem jön, addig befúrják magukat a vízbe. Az pedig sokára lesz, eső nem lesz egy ideig.
Elhúzom a számat, nem tetszik a válasza, jobban örültem volna valami olyasminek, hogy „Ááá, nem, rosszul mondtam, különben is, biztosan elkerül téged minden perdai csúfság!”. Tudom, nagyok az elvárásaim. - Mamimamimami… Csak azért nem pánikolok (jobban), mert ahogy oldalra fordulva beszélgetek vele kifacsart testtartásomban, még így is látom, hogy ő sem aggódik túlságosan, sőt virágos jókedve van. Szóval olyan nagy baj csak nem lehet, így a magas hangon, hadarva kiszökő szavaimra kontrollálom verbális megnyilvánulásomat. Abban csak reménykedni tudok, hogy nem szadista vagy egyéb mentális betegségben szenvedő perdaival sodort össze a tengeri szél, aki mondjuk épp megkezdődő élve felfalásomnak örül ennyire. Vannak egyáltalán mentális betegségeik? Már olyan, amit nem megfertőződött CQL kristály okoz. Ezen nem gondolkodtam el Tűzvölgy után, de talán itt lenne az ideje, hogy Elisát kifaggassam majd, mit tud a témában. - Igen, persze, szabad! – Felelem határozottan rávágva illedelmes kérdésére, ezzel sürgetve cselekvésre. – Kérlek téged, szedd ki! Csak egy kis húzást érzek, talán képzelem is, de nem számít, ha valódi, az sem. Megkönnyebbülten sóhajtva egyenesedek fel. - Nagyon köszönöm, Shiennel áldjon meg a segítségedért! Hajolok meg tiszteletemet és hálámat kifejezve felé. Hajamat még nem rendeztem teljesen el, bal vállamra hullanak kuszán aranyszín tincseim. Két dolog akadályoz meg: - Több ’kisbarátunk’ nem van volt... van az én hajamban, ugye? Csak a biztonság kedvéért kérdezem, miközben a hullámok mosta pont felé pillantok, ahol eltűnt a kagyló. - Miért mondtad te, hogy „bocsi”? Fájt neki az én hajamban lenni? Igen, a privát szférámból kiköltöztetve már érdekesnek találom a kagylót. Kicsit bánom is, hogy nem tudtam jobban megnézni, mielőtt visszadobta a tengerbe. Ha nincs már senki más a hajamban, akkor hátam mögé fésülöm a homokkal összegubancolódott aranyszálakat. - Igen. És tényleg látom a lyukakat, ahogy eddig is, csak nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de sejtem, hová fogunk kilyukadni. És láss csodát, máris kezében egy méretesebb példány. Közelebb hajolva szemlélem meg most. - Mikor jön feljebb a víz újra? Honnan tudod megállapítani, hogy sokára lesz? – Remélem nem ez a képessége, hanem tanulható, hasznos lenne ilyesmit is tudni. Szeretem szivacsként magamba szívni a tudást. – Ha nem bántja őt, akkor megfoghatom? Bökök a kagylóra, aminek jelenlétéről nem feledkeztem meg.
Félrefordítom a fejem, ahogy kiadja a sok szót egybe. - Mima? - ez lenne a neve, vaaaagy...ima? Nekem úgyis jó. Azért még egyszerre van bennem a móka, és tisztelet vegyesen, a hajszín hatásos, nagyon is. - Köszönöm. - ujjaim vigyázva nyúlnak bele a folyékony aranyba, s igyekszem azonnal megfogni, hogy lecuppantsam a kagylót a hajáról. - Nagyon szívesen! - akaratlanul is megilletődöm, s bólintok egyet, majd picit meghökkenve, talán némileg illetődve is, ránézek. Mert nem néztem át a haját. - Nézzem át? Szabad? - ha megengedi, akkor óvatosan és egyben gyors alapossággal nézem végig, főleg az ujjaimmal, mert azok jobban érzik, mint a szemem látná. - Meeert nem vízben vadászó madár, hogy egy ilyen koppanást csak úgy kibírjon. Kibírja, de azért érezni fogja kicsit. - ha találok a hajában még kagylót, akkor kiveszem, de nem hiszem, hogy lenne. - Kész. - lépek hátrébb. Közelebb lép, s megértem, miért teszi, így jobban felé nyújtom a kagylót, hogy lássa. Tetszik, hogy érdekli, akár perdai, akár nem. A természet fontos, és szeretek magyarázni amúgy. A víz és az ég találkozása felé fordítom a fejem, majd a szárazföld felé, majd újra a víz felé. - Nézd, most az ég alja, ahol találkozik a nagy vízzel, milyen élesen elhatárolódik. Nagyon apró vonal, de látni. - mutatok a nyílt víz irányába. - Ha eső közeledik, akkor a vonal nem ilyen éles. Mintha köd lenne körülötte, és az ég sem ilyen tiszta, mint most. A levegő nem éget, vagyis a napfény, és nem érzed azt, hogy nyomja valami a mellkasodat. - nézek rá, talán így már érti. - Hogy mikor? - a horizontot bámulom. - Holnap még biztos nem lesz eső a víz felett. A szárazföldön lehet, este lehet megnézni az ég alját. A kérdés visszaránt a kagylóhoz, ami a kezemben van, oda is nézek. - Ha előtt kis homokkal megmosod a vízben a kezedet, akkor igen. - megvárom, míg így tesz, azután átnyújtom neki. - Ha nem akarod megenni, akkor nem mutatom meg, miként jön ki a helyéről. - hagyom, nézegesse. - Most először találkoztál kagylóval? - kíváncsian nézek rá.
- Mima? – Kérdek én is vissza, aztán visszhangozva hamar leesik, hogy felfokozott idegállapotomban hadart szómondatom egy részét ismétli. Megrázom nemet intve fejem, ami így félig fejjel lefelé nem tudom, mennyire kivehető, lehet csak a hajam lobogása marad meg belőle…hajam és kisbarátunk lobogása ugyebár. – Nem, nem mima, hanem mami-mami-mami, az én anyukámat hívtam így, Mami-nak. És ezen…ezek szerint mindig még, pedig… pedig én vagyok már nagy. Magyarázom neki és a végén enyhén cenzúrázom magam, nem akarom felhozni szüleim elvesztését, valahogy nem érzem illőnek a helyzetet hozzá így homokban és kagylóban fürödve. - Igen-igen, kérlek! Én vagyok nagyon hálás érte. Megvárom, míg átnézi a hajamat, naná!, nem akarok fél nap múlva szembesülni azzal, hogy különleges hajdísszel gazdagodtam. Sokadszori visszakérdezését most is korábbi határozottságommal válaszolom meg, de ebből az ismétlésből arra következtetek, hogy talán az ő szokásainak túl közvetlen vagyok. Mondjuk a kagyló nélkül talán nem így zajlott volna le az egész találkozás, a kagylónak köszönhető tehát, szigorúan egyes számban, szerencsére nincs több! Közben a válaszát emésztem, ezek szerint nem ártottam a kagylónak tudattalanul felajánlott tarkómmal, illetve nem dobáljuk a kagylókat a tengerbe mint a kavicsokat. Végre megnyugodhatok és felegyenesedhetek, hajamat ujjaimmal valamennyire hátamra hátrafésülve. - Köszönöm! Hajolok meg újfent, megköszönve segítségét. Aztán kezemmel árnyékot vetve szemeim előtt kémlelem a horizontot, hol résnyire szűkülnek szemeim, hol tágra nyílnak, ahogy próbálom meglátni mindazt, amit mond nekem. A legjobb az lenne, ha a horizont fele már ilyen ködös lenne, hogy egymás mellett lássam, megjegyezve a különbséget. Így az elmondottakat igyekszek memorizálni, hogy amikor majd egyszer talán találkozok a leírt természeti jelenséggel, felismerjem. Most nem merem megkérdezni, hogy este mit kell nézni az ég alján, mert félek, a végére összekeverném a két ég-kémlelő technikát. Úgyhogy csak buzgón bólogatok és feljegyzem magamnak, hogy vízhatlan éjszakai szállást keressek magamnak éjszakára, csak a biztonság kedvéért. - Ma…má…már….maris. Érzem, hogy nem teljesen jól mondom, valahogy furcsán cseng a fülemnek, de végülis mindegy, mert közben már guggolok is a tenger partján, a hullámok lábfejemet mossák és egy marék nedves homokkal a vízben megdörgölöm a kezemet. Kicsit elfintorodok az érdes kézmosásra, de nem vagyok idióta, nem nyúzom le a bőrömet, szóval nem hisztizek. Leöblítem, majd lerázom kezeimet és visszalépdelek és átveszem a kagylót. - Köszönöm. – Mosolyodok el, majd meglepve mondom ki a nyilvánvalót. – Ó, milyen nehéz! Még csak üres kagylót fogtam ennek előtte. Tudod, ami lenni kinyílva. Ezzel meg is válaszoltam kérdését, legalábbis az egyiket, a másiknál bizonytalan vagyok. - Azt hiszem, nem szeretném én megenni. Finom? Leginkább azért nem szeretném, mert fogalmam sincs, hogyan kéne megfőznöm vagy sütnöm, hogy számomra ehető legyen. És mivel szóló-küldetésen vagyok, nem érzem tanácsosnak egyedül kísérletezni, az ételmérgezés nem jó móka olyankor (se). Közben egyik kezembe fogva, szabad kezem ujjával kvázi megsimogatva a héj recéivel ismerkedek. - Csak ott vannak, ahol lyukacskák vannak? Miért nem maradnak a tengerben,bent,mélyen? Miért jönnek homokba? Kicsit tartok tőle, hogy butaságot kérdezek, de nem értem, miért jönnek ki, a halak bent tudnak maradni a vízben, vagyis idáig azt hittem minden, ami tengeri élőlény, az ott is marad. Egy kicsit lehet elsápadva pillantok le lábam elé. - Vagy más is kint marad? Homokban?
A kezeim felé emelem, tenyérrel felfelé, úgy mutatok rá. - Mima. Ezt mondogattad, nem? Az ki vagy mi? - fejtem ki iménti kérdésemet. Hamar meg is kapom a választ, egy ó betűt is formálok számból, majd hang is jön ki belőlem. - Ó. Nem mima, hanem mami. És az az édesanyád. - elmosolyodom. - Nagy vagy. De a szülőkre a gyerekek azért még ilyenkor is vágynak. - már akiéké. Az enyémek függetlenek lettek, saját lábra álltak. Meg hát anya az anya, apa meg apa. - Rendben. - azért óvatosan teszem, mert hát azért csak Shiennel áldása van rajta, s bennem meg a tisztelet ez iránt. Egy híján nincs a hajában semmi. A köszönömre megdöntöm én is magam. - Szívesen! Türelmesen megvárom, míg szemrevételezi a horizontot, s hol őt figyelem, hol a horizontot. A természet az igazi otthonom, legfőképpen a víz, ott egészen más az időjárás változása, igaz, nagyon mélyen nem minden esetben érződik, mi is zajlik fenn. Így az esit horizontkémlelést, időjárás okán inkább a szárazföldön teszem. A vízben meg a naplementében vagy keltében gyönyörködöm. - Máris. - ejtem ki a szót helyesen, ahogy érzékelem, keresi a megfelelő rezgést. Mindezt mosollyal teszem. - Szívesen. - mosolyom marad, s ahogy elveszi tőlem a kagylót, belenyúlok a földbe, s kiveszek egy másikat. - Bizony, nehéz. Aki benne lakik, az elég súlyos. - mutatok rá az övére. - Az üresek könnyűek. Hát még az édesviziek. - azokat is gyűjtöm, hiszen nagyon szép ékszerkiegészítő az irizáló gyöngyházfényük. - Rendben. - bólintok. Nem erőltetek semmit, és kinyitva, először, nem egy gusztusos látvány. Ha éhes vagyok, akkor igen. - Kinek mi finom. Szeretem, más nem annyira szereti. - mindenki magának ítéli meg, ízletes-e valami. Szeretem, számomra ízletes, de lehet, mert hozzászoktam. - Azok azért vannak, mert így erősebb a páncéljuk. - mutatok a recékre. - És jobban tudnak rejtőzködni. Leteszem a földre a kezemben lévő kagylót. - Vannak ott is, kész telepek. - lelki szemeim előtt megjelennek, ahogy rajokban felreppennek a meder aljáról és úszni kezdenek, meg csattogtatnak. - Igen, csak ott. Túl gyorsan vonul vissza a víz. S míg vízben gyorsabban tudnak haladni, addig a szárazföldön jobban járnak, hogy inkább befúrják magukat. Mint ő itt. - mutatok le a kagylóra, akinek a lába már kilóg, tapogat, körbe, le tudja-e magát fúrni. - Apró páncélosok, legalábbis itt. Nem csípnek, de meg tudják kapni az ujjadat, mint a kagylók. - mutatok a kagyló peremére, amit a kezében tart. - Elég éles, és ha úgy vágja meg, akkor begyullad. -közben a letett kagyló elkezdi befúrni magát.
- Igaz. Mosolyodok el halványan, habár ebből vélhetően kedves segítőm semmit sem lát előrehajolásom miatt, s közben azon morfondírozok el, hogy milyen furcsa is az ember. Ha problémám volt vagy segítségre szorultam, akkor apámhoz fordultam, és mégis, egy ilyen kvázi ösztönös szituációban mégis anyámat emlegetem. Különös, ahogy az is, hogy említésük már nem okoz olyan kínzó, éles fájdalmat, mint pár hónapja. - Te is mondod tapasztalatból? Hívod te édesanyádat bajban? Kilesek aranytincseim függönyén és próbálom megsaccolni a korát, nem mintha az mérvadó lenne, épp az imént beszéltük meg, hogy nem kor kérdése a dolog. Még jó, mert képtelen vagyok a tippelésre is, simán egyidős is lehet velem, de akár duplája is a koromnak. Félresikerült szavamat helyesen hallva próbálgatom magamban a hangzást párszor, mielőtt újra nekifutnék a kimondásának. Máris... Máris.. Máris! - Máris. Mondom ki végül, immár helyesen, egyik szememmel hunyorítva a nagy koncentrálásban, de megérte, így tényleg jól hangzott. Bólintással nyugtázom sikerem és egyben a sikeres kézmosásomat is. Széles mosolyom egyszerre szól az új ismeretnek és az új ismeretségnek a kagylóval, aki kezemben landol. - Az édesvízi kagylók élnek csak nagy folyamokban, tavakban vagy kisebb patakocskákban is? Rebellium környékén kisebb folyóink vannak, meg térképen nem is jelölt patakok, amikben sose kerestem még kagylót. Kíváncsi lennék Tepsi reakciójára, ha egyszer beállítanék pár hordó kagylóval. Mondjuk kicsiben kéne kezdeni, megtenné egy vödörnyi is, csak kóstolónak való mennyiséggel. Utána talán már én is el tudnám dönteni, nekem finom-e a kagyló. - Nehéz jól megfőzni? Kérdem, mert ez égetőbb tudnivaló. Mert igaza van új ismerősömnek, mindenkinek más a finom, de legalább azt megtudtam, hogy egyesek finomnak találják, tehát biztonsággal kijelenthető, hogy ehető. - Én vagyok kíváncsi ízére, de félek hasamnak fájásától, ha elrontom a főzését. Sütését? Kell hogyan elkészíteni? Magyarázom, pontosabban próbálom magyarázni, mi tart vissza jelenleg. Mert annál egyszerűbb dolgom nem nagyon lenne élelemszerzés címszó alatt a tengerparton, mint kagylót gyűjteni a homokban. Erősen koncentrálok a kagylóval kapcsolatos tudnivalókra, miközben a kagylóhéj recéin járatom ujjbegyemet. Csak kicsit kalandozok el arra, vajon mitől rejtik el a recék. Szegény ember és perdai ellen nem sok mindent tud kezdeni vele. Azt is figyelem, ahogy a másik bemutatópéldány elkezdi visszaásni magát a homokba. Én viszont bizonytalan vagyok, mit is csináljak az enyémmel. - Tegyem én is le homokra? Vagy bevigyem tengerbe? Ha tehetem, megkönnyítem a dolgát, egyébként is jól esne besétálni kicsit a hűs hullámokba… ugyanakkor nos hát hullámok vannak, nem tudom, nem-e csak dobálnák szegényt. Még nehezen tudom elképzelni, hogyan közlekednek a tengerben gyorsabban. Az mindenesetre megnyugtat, hogy braxusok nem pihengetnek a föveny alatt, az apró páncélosok és ujjvágó fenyegetésükkel együtt tudok élni, habár így natúran többet inkább nem fekszek majd a homokra a biztonság… no meg a kényelem kedvéért.
Hümmögök, mert azért ezt végig kell gondolnom. S megrázom a fejem. - A gyerekeink minket annál inkább. - mosolygok, s hiába nagyok már, s unokázok majd, azért szaladnak anyjukhoz, ha van valami. Hozzám nem tudnak, egy kicsit messzebb vagyok a köpéstől. - Igen, most jó. - mutatok rá. Nem javítok ki senkit közülük, főleg azért, mert kevesükkel találkoztam, s a gyerekeim sem tűrték meg, így aztán nem is erőltettem sosem az ismételd utánam helyesen frázisokat. Majd ráéreznek. - Mindenhol, ahol víz van. Nagyszerűen ellakmároznak bárhol, ahol víz van. Még kis barlangi pocsolyákban is. - és milyen csodaszép fehérek! Ha nem jött volna akkor az eső, elnézegettem volna őket még párszor. - Nyersen enni a legjobb. - vágom rá határozottan. Én már csak azért is így teszek, mert nincs kedvem mindig tüzet gyújtani, s főzögetni. És nyersen is nagyon finom. Nekem, legalábbis. - Ha főzni szeretnéd, akkor szemfülesnek kell lenned. Forró vízben kell őket főzni, s ha kinyíltak, akkor még egy kicsit. - nem szoktam, csak ritkán. - Ha sütöd, akkor kinyílás után még sütöd egy kicsit. - azt már inkább szoktam. Berakom a parázsba, s míg az húny ki, addig el is készül a kagyló. - Mind a két választás tökéletes megoldás. - nézem a kezében tartott kagylót. - Itt vagy a közelben? Vagy tartasz valamerre? Megyek kérget nyesni, van kedved velem jönni? Vagy inkább kipróálod a kagylókat? Láttad már, mik vannak a vízfelszín alatt? - mert ha az utóbbi, akkor nem kell majd visszatennie a kagylót a vízbe vagy a talajra. És a víz világa számomra sokkal izgalmasabb, mint a földé.
- Ahm, értem. Levonom a magam következtetését, ezek szerint nagy valószínűség szerint nem vagyunk egyidősek. - Kicsik még vagy ők felnőttek is? Kicsit még kíváncsiskodok, mivel erre vitt minket a beszélgetés sodra, de hogy ne állandóan csak kérdezzek, kicsit mesélek magamról. - Nekem egy lányom volt, régen, szomorúságomra nem élt sokat, ő nem szólíthatott engem maminak. Lassan egy évtizede történt, így már nem fog el a sírógörcs a puszta említésére és igaz állításnak vélem azt, hogy régen volt. Talán egy perdai máshogy fogalmazna, vagy egy felébresztett Alvó, akinek még a Földön hunyt el szerette és azóta évtizedek múltak el – mondjuk hibernált állapotban gyanítom a gyászfeldolgozás folyamat is megakad, no mindegy. Örülök, hogy sikerült javítanom egy kicsit a kiejtésemen, erre Rebelliumban nehezen nyílik alkalmam. De annak még jobban örülök, hogy a kagylók meglehetősen jó alkalmazkodók. - Bármilyen barlangi tókban…tavakban? Csak beleteszek párat, ha még nincs benne és ott éldegélnek majd, sokasodnak is? Eddigi ismereteim nagyjából a nulla felé konvergáltak kagyló-témában és nem is gondoltam, hogy 1. ennyi mindent tudok kérdezni velük kapcsolatban, 2. hasznosak lehetnek ezek az információk, 3. egyáltalán a kagylók maguk hasznosak lehetnek nekünk. Nem érzek nagy elhivatottságot a kagyló-tenyésztés iránt, de talán valaki igen és mindig jól jöhet egy kis vésztartalék, ha egyszer nagyon rosszra fordulna a sorsunk a hegy gyomrában. - Nyersen? Kérdezek vissza elkerekedő szemekkel, vagyis értem a szót, nem azért kérdezek vissza. Rémlik, hogy régen a Földön is ettek nyersen tengeri dolgokat, de nem gondoltam, hogy itt is szokás. A kezemben tartott kagylót méregetem, miközben az egyéb elkészítési módokra figyelek. - Ha nyersen eszed, akkor kell vigyázni ujjadra, igaz? Mert tudja elvágni ujjadat. Máshogy is tud védekezni kagyló? Nem árt felkészülni esetleges méregköpésre vagy egyéb alternatív technikákra. Próbálom aztán megsaccolni, hogy négy netán öt lépésnyire vagyunk a cuccomtól, ennél amúgy nehezen tudnék közelebb lenni, de mielőtt megfogalmazhatnám a válaszomat, csak sorjáznak tovább a kérdések és figyelmem arra koncentrálódik, hogy mindet felfogjam és megjegyzem, hogy aztán válaszolni tudjak rájuk, miközben még mindig a kagylót tartom egyik kezemmel. - Huh, sok kérdés. Nekem gondolkodnom kell kicsit. Zavaromban kicsit elmosolyodok, s fülem mögé igazítok szabad kezemmel egy szemem elé hullt hajtincsemet. - Khm, igen, én szeretnék elmenni veled kérget nyesni. Tudok benne segíteni? Van egy elképzelésem, hogy miről van szó, de az igencsak földi vonatkozású elképzelés, lehet itt mást jelent. De a kagylók esete után naná, hogy nem hagyok ki egy olyan lehetőséget, ahol új ismeretekre tehetek szert. - Én nekem nem messzire volt dolgom, és mielőtt én nekem mennem kellene, még van egy napi időm. Ezért jól használom ki időmet, és jöttem kicsit tovább, ide, mert mindig vágytam látni a tengert. Most vagyok itt. Mutatok cuccaim felé. Hátizsákom, fegyverem, levetett ruháim - hm, talán illene zavarban jönnöm a rajtam lévő kevés ruhadarabok száma miatt (kettő, azaz kettő, ha valaki meg akarná számolni), de végtére is a tengerparton vagyunk, itt mások az illemszabályok, ugye? Egyébként nem titokzatoskodni akarok válaszommal, semmi titkosat nem csináltam, csak felszedtem egy csomagot. Ami a csomagban van, na az már lehetne titkos, de ez nem az. Ezért is vállalkoztam erre az igencsak – helyesen – alulpriorizált feladatra. - Kéregnek nyesése után eszünk kagylót? Reménykedve kérdem, igazán tudnék örülni annak, ha nem kéne egyedül bénáznom az első kagylómmal. - Lenni már csak utolsó kérdés, ugye? – Számolok gyorsan visszafelé fejben, mindenesetre megválaszolom és ha valami kimaradt, akkor majd emlékeztethet rá. – Vízfelszín alá látok a lábamnak ujjáig, nagyon szép itt a sekélyesben, bentebb kicsit tovább látok én lábamnak ujjától, legalábbis azt hiszem, de ott nem láttam sok mindent. Te mire gondolsz? Látni ott több mindent, sziklákon és pár halakon kívül?
Szélessé válik mosolyom. - Cadarba az unokámat megyek látogatni. Mire odaérek, meg is született. - vagy már meg is született. Már értem ezt a furcsa érzést, ami körbeveszi. - Ha nem is mondta ki szavakkal, itt számára akkor is az vagy. - mutatok a szíve felé. Azonnal megrázom a fejem. - Nem, azt nem szabad. A rákok maguk döntik el, hol jó nekik. És mi van, ha az a pocsolya nem jó nekik, és hozzád viszonyítva nagyon messze lenne nekik visszamenni oda, ahonnan hoztad őket? A természet tudja, mi a helyes, nem avatkozhatunk be, csak vigyázhatunk rájuk. Ám már is jövök egy másik megoldással. - Inkább keress egy olyan tót vagy pocsolyát, folyót, ahol már vannak, és ott figyelj arra, hogy mások kárára nem, de jól éljenek. Nem szoktatok a természetre odafigyelni, hogy mi hogy működik és a szerint tenni? Ha nem így van, akkor hamar szembe fog fordulni veletek. Ha segítitek, akkor meg nektek is jó lesz. - Nyersen.újra megingatom fejem. - Nem tud. Nem igazán erős a védekezésben. A páncélján kívül. Beszippantom ajkaimat. Valóban sokat kérdeztem. Mindig szoktam, ha a természetben vagyok, akkor is. Mindent tudni szeretnék, megismerni, így minduntalan párbeszédben vagyok a természettel is. S szótlanul állok, míg meg nem hozza a döntését. - Nagyszerű! - derül fel a tekintetem. Amennyire szeretek egyedül lenni, járni, annyira örülök, ha társasággal tehetem, amikor én választom ki. Most ez történt, s nagyon boldog vagyok! - Nem csak segíteni, meg is mutatom! - legfőképpen azért, nehogy úgy tegyen, mint a rákokkal tette tervezésben. Ha minden olyan kérget leszed, amit még nem kell, vagy amire nincs szüksége, a fa belehal. Azután az egész erdő. Mindenben a kellő mérték. - Ó értem.- rakom össze a helyrajzi viszonyokat is. Az idő, és hogy mit tehetek, mit nem, sosem foglalkoztatott. Egyedül élek, senki lábára nem lépek sem ezzel, sem közben, s élvezem. - Eszünk. - a Nap állására nézek, merre is jár, s hogy vissza tudunk-e térni ide. Itt finomabb, mint a közelben lévő folyóbeli. Ó, nagyon jó memóriája van, tényleg csak az utolsó kérdésre nem válaszolt, és még ezt is észben tartja! - Igen. - bólintok. A válaszra olyan jóízűt hahotázok, hogy a fejem is hátravetem, s hátra is dőlök kicsit. - Annál egy kicsit mélyebbre gondoltam, hogy így állva lásd a lábujjaidat. - még mindig kuncogok. - Arra gondoltam. - mutatok kinyújtott karral a Nagy Víz felé.
Tudom, hogy illedelmes mosollyal kellene gratulálnom az unoka érkezéséhez, de a nyelvem mintha nem tudna erről a talán minden civilizáció által elismert szabályról. - Te lenni nagypapa? Te lenni hány éves? Hatvan nyárnál több nem lehet? Ezt sikerül elkerekedő szemekkel kérdeznem a jókívánság helyett. Mondhattam volna egyébként ötvenet is a korára, matematikailag kijönne, de rászámoltam pár évet a párválasztásra mindkét generáció esetében, jófej voltam na. - Én kérek elnézést kíváncsi voltom miatt. Az én szememnek meglepetés a te nagyszülő voltod. Azért nem barlangban nőttem föl (bőven elég most ott élnem), kicsit zavarban vagyok az előbbi direkt kérdésem miatt. Kicsit el is pirulnék, ha nem lennék már amúgy is pecsenyepiros a napsütéstől… mondjuk lehet ez a színárnyalat már a zavartság és a napégés együtt, ezt most nehezen mondom meg, pláne, hogy nem is látom magam tükör híján, csak arcom forróságából tudok kiindulni. - Én kívánom Shiennel áldását unokádra! Te laksz Cadarban? Tudom, hogy ezzel kellett volna kezdenem (mármint jókívánsággal, nem az újabb kérdéssel!), de igazából a sorrend semmit sem von le kívánságom őszinteségéből, sőt, legalább megérkeztem gondolatban is ide és nem az foglalkoztat, hogy hány éves a másik. Hm, a végére csak megkérdeztem, pedig pár perce még határozott voltam, hogy nem kérdezek rá. Ennyit az előre elhatározottságomról. - Köszönöm. Kedves, hogy ilyet mondott, itt, a szívemnek jól esett. Meg is érintem akaratlanul a szívem fölötti pontot. Csendes meghatottságomból felriaszt határozott ellenkezése, s ezzel tavába is hullanak kagyló-tenyésztési terveim. Pontosabban a mesterséges tenyésztési terveim. Lemondón sóhajtva bólintok párszor, jelezvén, hogy nem kell aggódnia, nem fogom a kagylókat random tavakba pakolni kísérletképp. Mondjuk, ha rosszul érezték volna magukat, visszavittem volna őket… az más kérdés, hogy ez rengeteg problémába ütközött volna, úgyhogy jobb is ez így, maradjunk a javasolt módszernél, olyan pocsolyát kell keresni, ahol már éldegélnek és kész. - De, szoktunk. – Bólogatok immár lelkesen. – Külön mesterségeink vannak rá, például a botanikusok, ők figyelik mindent, ami növény. De itt nincs sok lehetőségünk, legalábbis nekünk a Nagy-hegységben megfigyelni még a természetet. Azért is kérdezlek inkább téged, nektek van nagy tapasztalatotok és csináljátok jól, mert a Perda nagyon szép. Nem aggódok, hogy esetleg elszóltam magam lakhelyemet és kvázi politikai-irányultságomat tekintve, nem hinném, hogy perdaiként érdekelné utóbbi. - És ti honnan tudjátok, hogy amit tesztek, az biztosan segítség? Mi van, ha nem? Tulajdonképpen az is kísérletezéssel kezdődött, nem? - Nem szőrszálat akarok hasogatni, csak megérteni, hogyan tudnak kísérletezés nélkül „csak” segíteni, biztosan jót tenni. - Ez lenni nálatok adomány egyeseknek? Kérdezek is rá hirtelen jött ötletemre, ami ha beigazolódik, akkor máris érthető a dolog… és kicsit csalás is a mi szemszögünkből, ugyanakkor a természet szemszögéből iszonyat nagy mázli. A kagyló szemszögéből meg szerencsétlenség, hogy a páncélján kívül nincs más védekező skill-je, de ismerjük a mondást, ami az egyiknek pech, az a másiknak – várhatóan – finom vacsora. Talán nem mindenki örül, ha mehet kérget nyesni, de én igen. Fárasztó dolognak tűnik és nekem arra van szükségem, jól elfáradni. Végül leteszem a kagylót a nedves homokra, közel a víz vonalához, remélhetőleg innen hamar és könnyen vissza tud majd menni a mélyebb részre, ha jön a dagály. Nagyon remélem, hogy mire visszaérünk, ő már nem lesz itt…. az olyan lenne, mint egy állatsimogató melletti étterem frissen vágott és sütött pecsenyékkel. Morbid. Elindulok vissza – a négy, maximum öt lépésnyire lévő – holmimhoz, hogy végre felöltözzek és el tudjunk indulni a kéregnyesendő fákhoz. De megakadok a mozdulatban a nagy nevetésre. Oldalra döntött fejjel várom enyhe zavartságban, hogy kiderüljön, mi vicceset mondtam. Talán felcseréltem szavakat? A kiejtésemen idáig nem nevetett ekkorát… utoljára, akkor szórakoztattam, mikor még kispajtás volt a hajamban.. Hm, legalább most nem egy kabaréjelenettel nevettettem meg. - Ó, értem! – Szomorúan intek nemet fejemmel. – Én még nem vagyok gyakorlott úszó, nem mertem nagyon mélyre menni. Mi van, ha nem tudok kiúszni? És én vagyok nem olyan szerencsés, mint te.. – bökök a nyaka felé. – .. kell lennie felszerelésemnek lennie, ha akarnék mélyre menni vagy mélyben nézni.
Elnevetem magam. Jóízűen. - Így van. Aaaannál kicsivel több. Sokkal több. - nem igazán foglalkozom az évek számával, így kicsit utána kell számolnom. - Kilencven biztosan elmúltam. Csodálkozó értetlenséggel nézek rá. - Miért kérnél olyan kérdésért elnézést, ami teljesen szívből és lélekből érkezik? Az vagy igazán te, s ne is kérj az ilyenért elnézést. - veregeném vállom, ám a naphaj visszatart. Tisztelem, kik az istenek áldásait hordják magukon. - Megtisztelsz vele, köszönöm! - döntöm meg magam kicsit. Az istenek áldása fontos, bár hiszek abban, hogy mindenkit támogatnak, még akkor is, ha elesnek az úton. Ők az igazi hősök, kik felállnak utána újra. - Ott születtem, de a nagy víz az igazi otthonom. - mutatok újra a víz felé, teljes természetességgel. Gondos figyelmességgel mosolygok rá. Egy anyai szív sokkal nehezebben vészel át ilyen eseményt, mint akár jómagam, még ha meg is rendít. S ezt az érzést nagyon tiszteletben tartom. A sóhajtozásra kuncogni kezdek. - Ez még nem jelenti azt, hogy le kéne mondanod a kagylólevesről. A természet bölcs, ad enni, mi szükséges. Csak használni kell hozzá a lábadat. Meg a kezedet. - mutatok arra, ahogy kivettem a kagylókat a talajból. Némán utánzom a szót, sehogy sem áll rá a szám. - Inkább efelé gondoljatok, mint olyat tenni, amit az előbb mondtál. Azt nem szereti a természet. És igyekszünk. Perda tiszteletet s együttműködést kíván, különben hamar elsöpör. - nem szórakozik, odavág. Ezért sem izgatom magam annyira, ahogy egyesektől hallom mostanság. Perda kemény hely, és ha packázunk vele, akkor a holnapi nap már nem virrad ránk. - Nos, ha érdekel, merre és mire figyeljetek, akkor párszor elmegyek, s megmutatom, mire és mit érdemes figyelni. Ha látom, hogy nem követitek, nem segítek többet. - s hamar Perda is a körmükre fog nézni. - A válasz nagyon egyszerű. Ha segítettük Perdát, akkor sokkal szebbé és harmónikusabbá vált a helyzet.- Cadar és Elorak kitűnő példája annak, hogyan lehet együtt élni a természettel. Megvonjuk a határokat, magunk felé, meddig mehetünk, s azt nagyon be is tartjuk. S van, amiben még jobbá tettük a városokkal a környezetet. És ez nagyon teszik. - Ha nem úgy tettünk, ahogy Perdának jó, akkor Perda hamar elintézte, az istenekkel együtt, hogy az ne legyen többé. Szerintem az egyik legnagyszerűbb megoldás erre, hiszen sok dologgal van így játék és veszélybe hozás. Hirtelen nem tudom, mit ért adomány alatt. Aztán megértem. - Hiszem, hogy ez bennetek is megvan, isteneitek nektek is adtak adományokat. Csak elfeledtétek, nem hittetek benne, s így úgy vélitek, már nincs meg. - s éppen ezért nem figyelnek rá. Talán. Nem ismerem őket eléggé, de azt hiszem, hogy ezek nekik is megvannak, csak lehet, máshogyan. - Nem rajtad nevettem. Szavaidon. Kedvemre való a humorod. Úszni meg meg lehet tanulni, ha gondolod, segítek benne, s még erre sem lesz szükséged, csak jó tüdőre. - bökök a mellkasom felé. - És menjünk, még jó időben vagyunk a nyesésre. -ha felkapta a holmiját, el is indulok az egyik csapás felé, előre megyek. - Mennyire ismered ezt a környéket? Jártál már erre? Ha útközben találok ehető virágot, bogyót, annyi szedek le, hogy a felét mindig hátranyújtom tenyérben a számára, csemegézzen ő is.
(10 oldalú.) :
Napkelte előtt érkeztem, ahogy egy ideje mindig, ha idejövök. Egy egész kolóniával átvészelni egy hatalmas vihart, igazán emlékeimbe vési azokat az órákat, hogy a szárazföldön nem lehetett megmaradni. Ők is nyugtalanok voltak, egyikük eltűnt, s mikor a vihar végre lecsendesedett, s kijutottam a partra, mert a víz biztonságosabb volt, csakis az isteneknek tudtam hálát adni, hogy oda úsztam ki, s nem a part más részéhez, hogy eltűnt tagjuknak segítsek visszajutni a vízbe, s meg is gyógyítottam. 
Annak ellenére, hogy lehet valóban van valaki a hajában, azért nekem sem kell a föld túlsó felére szaladnom egy kis tréfáért. Ha meg valóban lakó került a hajába, az ki fog esni. Egy esetben nem, de az úgyis kiderül.