Utolsó poszt ☽Hétf. Júl. 29, 2019 1:11 pm Következő oldal☽
Karanténszoba
Több ágyból álló szobáról van szó, ahol minden ágyat egy függönnyel lehet elválasztani. Az ágyak egy modern kapszulához hasonlatosak, ám a fertőzött beteget így tudják a legkönnyebben kívülről folyamatosan monitorozni, ha az állapota rosszabbodna, vagy javulna, akkor rögtön tudnak róla és tudnak módosítani a kezelésén, ha szükséges. A belépés csak védőruhában lehetséges és a fertőzötteken kívül csak orvosok és ápolók tartózkodhatnak itt.
Utolsó poszt ☽Szomb. Dec. 21, 2019 2:16 pm Következő oldal☽
Callum& Jasmine Lábadozás
*Két nap telt el azóta, hogy nem éppen diadalittasan, és nem is bevonulva, de megérkeztünk Jenkins kancellárral a Városba, miután a heves vihar okozta fölcsuszamlás elválasztott minket a csoporttól. Egy napig bírtam csak tétlenül, egy napig pihentem, belegubóztam a hőtartó takaróba, hogy átmelegedjek testben és lélekben, de sokkal jobb volt a hideg barlangban nekidőlni a fénylő kövek alkotta falnak…és nézni Callumot ahogy bekötözi a lábam, ahogy mesél miközben fogja a kezem, ahogy az orvosi táskában kutat fájdalomcsillapítóért. Hiányát az sem csillapította, hogy benézett hozzám, amint sikerült kiparancsolnia magát a gyengélkedőről. Túl rövid volt az idő amit velem töltött, de nem kérhettem tőle, és nem kívánhattam az élettől többet. A második napon úgy döntöttem, hogy tartalmasan és főleg figyelemelterelési célzattal töltöm el a hátralévő időt, amit kiszabtak rám, míg minden tesztem negatív nem lesz. Kértem egy laptopot, hogy a jegyzeteim nélkül, fejből jelentést írjak, vagy legalábbis egy tervezetet, egy piszkozatot arról amit a fennsíkon felfedeztem. Az ittlétemet csak az enyhítette, hogy Charles távol volt tőlem és még jó idegi távol is lesz, noha nem vagyok fertőző, a tüdőgyulladás miatt nem térhetek vissza a fennsíkra, a kutatócsoport is tábort bontott és továbbment, mert a merter a vihar után, ahogy az eső okozta nedvesség felszáradt, elkezdte ontani magából a spórákat. A csoport vezetőjével úgy egyeztünk meg, hogy amint kikerülök a karanténból, video chaten tartjuk a kapcsolatot egymással, hogy ne vesszen kárba a kutatási anyagom és ha szükséges, segíteni is tudjak nekik. Szerencsére az orvosok nem látták akadályát annak, hogy ha ágyból is, de elfoglaljam magam egy kis elméleti munkával. Egészen belemerültem az anyagba ami lassan de biztosan bővült. Azért lassan, mert néhány részlet eszembe juttatta Callumot, azt amit értem tett, vagy amit mondott és olyankor mindig elkalandoztak a gondolataim. De legalább már nem az egész napot töltöttem el ábrándozással.*
Utolsó poszt ☽Vas. Dec. 22, 2019 10:55 pm Következő oldal☽
Lábadozás
Ugyanazzal a diadalmas, széles mosollyal lépek be a rajtunk kívül kihalt karanténszobába kopogást követően, mint két nappal ezelőtt. Akkor reklámmosollyal azért is jöttem, hogy a "Virágdoktorom" megtudja, nekem volt igazam, nincs belső vérzésem. Rendben, majdnem lett egy repedt bordám, de összességében igazam volt, hogy nem súlyos a sérülésem. Most is az arcomon az a széles mosoly, amit akkor varázsoltam magamra, mikor beléptem, a folyosón nyoma sem volt. Nem mintha a jelzavaróm ne tudná a dolgát, de biztos, ami biztos. Így hát most is diadalmas a mosolyom, és nem is érkeztem üres kézzel, a kettő ráadásul össze is függ. - Két jó hírem is van! Melyikkel kezdjem? - Kezdek bele köszönés helyett, miközben közelebb megyek hozzá, arcom előtt ott az átlátszó szájmaszk, amit itt úgy is viselni kell, de kesztyűt nem viselek. Rutinos mozdulattal húzom oda az ágya mellé a széket a közelből, hogy arra üljek le mint az elmúlt két napban is tettem, mikor látogatóba jöttem. Eddigre talán már ki is találta Jasmine az egyik jó híremet, mert a karanténszobát bejárja egy finom illat, ami a kezemben tartott dobozból jön és nem kétlem, hogy anélkül kitalálja, hogy látná a tartalmát: a korábban beszélt perdai lepények vannak benne. Igaz, az volt a terv, hogy beülünk valahova a Városban és Jasmine hozza a lepényeket, de nekem sem jön be minden tervem. - Hogy érzed ma magad? Hallottam, beleástad máris magad a munkába. - Öltözetem a szokásos kancellári, ezen nyoma sincs a földcsuszamlásnak. Alatta a hátam persze ennél színjátszóbb, de itt a Városban már hozzájutni olyan gyógyszerekhez, amelyek hatására a fájdalom elmúlik és nem akadályoz a mozgásban, a munkámban. Még nem repültem vissza a Dominiumra, úgy döntöttem, előtte itt intézek el pár dolgok és szervezek meg még néhányat.
Utolsó poszt ☽Pént. Dec. 27, 2019 5:54 am Következő oldal☽
Callum& Jasmine Lábadozás
*Noha most már el tudom foglalni magam és a gondolataimat is összeszedtem már, borzalmas ez a tehetetlenség. Soha nem volt rám jellemző, hogy csak ülök vagy fekszem az ágyban és nézek ki a fejemből. A munka is csupán hiánypótló, hiszen legszívesebben már odakint lennék a szabadban, vagy az üvegházban, vagy…festenék, bármi amivel tevékenyen el tudnám tölteni az időmet. Az egész ittlétem nyűgén csupán Callum és a szüleim látogatásai enyhítettek valamelyest, de túl rövid volt az idő amit velem tölthettek. Kész szerencse, hogy nem nyilvánítottak fertőzőnek, különben még ők sem jöhetek volna be az ilyenkor kötelező biztonsági protokoll miatt. A szájmaszk még ebben a helyzetben is szükséges, de már azért is hálás vagyok, hogy egyáltalán lehet látogatóm. Az állapotom rohamosan javul, hála a gyógyszereknek melyek a maradék merter spórákat is kiölik belőlem, de még mindig óvatosan nevetek. Viszont a mosolygás az megy, és amikor Callum belép a szobába, az arcom azonnal felderül és a szemeim sem a láztól csillognak. A barlangban sokat változott a kapcsolatunk, de még mindig úgy érzem, ő olyan a számomra mint egy falat kenyér az éhezőnek. Vagy egy falat lepény? A felém áradó illatokból ítélve, ez lesz egyik jó hír.* -Úgy sejtem az egyiket már érzem is. *Még néhány ujjmozdulattal elmentem azt amivel eddig elfoglaltam magam, és félreteszem a laptopot, hogy minden figyelmemet neki szentelhessem. Feljebb ülök az ágyon és a takarót is illendőbbre igazítom. Nem szoktak minket zavarni, de sosem lehet tudni, egy orvos bármikor beléphet, hogy fontoskodjon. * -Látom a „na ugye” kedved még mindig nem tűnt el. *S még mindig nem enyhült, most is, akárcsak az első látogatás alkalmával, diadalittas, amiért neki volt igaza és a sérülése nem volt olyan súlyos mint amilyennek látszott és amilyennek én gondoltam. * -Köszönöm, sokkal jobban. Szeretnék már innen kiszabadulni. Muszáj dolgoznom, egyrészt, hogy ne bolonduljak bele a tehetetlenségbe, másrészt Castillo kancellárnak jelentéseket írok az eddigi munkámról. Így is csalódást okoztam. *Részint ez a másik ok amiért ennyire igyekszem. Nem az állapotom akadályoz meg abban, hogy visszatérjek a kutatócsoporthoz, hanem az, hogy túl sok idő és előkészület lenne újra csatlakozni, hiszen messze járnak már, de egy emberért is kellene egy egész csapat kísérő. Néhány röpke pillanatig átsuhan rajtam a bűntudat, hiszen én voltam óvatlan, bár úgy érzem betartottam minden előírást, mégis hibát vétettem. De most, hogy Callum itt van, nem akarok ezen gondolkodni és emészteni magam. A mosoly újra az arcomon, le sem tagadhatnám, mennyire örülök neki.* -A te hátad hogy van? Vannak fájdalmaid? És mely színeket részesíted előnyben? *Nem valószínű, hogy a hátát nézegeti a tükörben, de csak elmondják neki mekkora a felszívódás üteme.* -És mi a másik jó hír? *Az illatok olyan intenzívek, hogy türelmetlenségem okán már a dobozért nyúlok, remélem nem csak mutatóba hozta a lepényeket, mert bár kapok itt enni, de az itteni ételek korántsem olyan finomak mint egy hamisítatlan perdai lepény. *
Utolsó poszt ☽Vas. Dec. 29, 2019 2:40 pm Következő oldal☽
Lábadozás
- Nem nehezítettem meg a dolgod fém dobozzal. - Bólintok rá mosolyogva, elismervén, hogy az első jó hírt több, mint könnyű volt kitalálni, mert amiben hozom, az nem zárja el az illatokat a külvilágtól. Amíg én leülök mellé a székre, addig Jasmine is el tudja igazgatni a takarót magán, még ha valahol felesleges is, hiszen segítettem már neki átöltözni, de az illem így kívánja meg. - Ez nem a "na ugye" kedvem, hanem a diadalmas mosolyom! - Igazítom ki a rend kedvéért mosolyogva továbbra is, de persze van igazság a szavaiban, mert első alkalommal valóban a "na ugye" miatt volt diadalmas a mosolyom. Most már más az oka. - Annak örülök most, hogy sikerült szereznem lepényt! - Nem volt ez olyan kézenfekvő, legalábbis számomra, hogy kinél kell érdeklődni. Legegyszerűbb lett volna Jasmine-t megkérdezni, de neki meglepetésként akartam hozni. Rendesen nem szerepel a menün a városi étkezőhelyek egyikén sem, de végül egy másik kézenfekvő megoldással jutottam célhoz: Jasmine édesanyja. Épp itt volt látogatóban a férjével együtt és az egyik kezelőorvossal akart beszélni a lánya gyógyulásáról és a teljes gyógyulás esélyeiről, csakhogy én is éppen ott voltam, az orvossal beszéltem. Nem zavartam a beszélgetésüket sokáig, csak ezt tudakoltam meg, és láttam némi nem tetszést villanni az édesanyja szemeiben, de hangot neki nem adott. Nyilván nem örül a barátságunknak és nem is tudom érte elítélni. Betudtam ennek is a második nem tetszési szemvillanást, amit azzal váltottam ki, hogy megkértem, ha bármi ételt vagy italt hozna a lányának, azt előtte adja le vizsgálatra, csak hogy lássuk, az összetevők nem fognak-e rontani az állapotán. Biztosítottam persze, hogy a lepény is ellenőrzésre fog kerülni. De nem tulajdonítottam jelentőséget rejteni próbált nem tetszésének, az emberek általában utálják, ha ellenőrzik őket a kancellárok. Nem gondolom, hogy bármi veszélyeset hozna be a lányának, de Jasmine érdekeit kell most szem előtt tartani, így nem kivételezhettem. - Nem a te hibád, hogy egy ismeretlen növény ilyen hatással volt rád, bár nem kétlem, hogy Dorian is alkalmazni fogja a csalódást szót. Ne vedd magadra! Ha Dorian lett volna ott helyetted, most ő lenne itt... - Én viszont nem lennék, mert érte nem siettem volna, de ezt nem azért nem mondom ki, mert nem akarom, hogy kiderüljön, annyira nem rajongok kancellártársamért - noha utálni sem utálom -, inkább csak azért nem mondom, mert még Jasmine képes lenne rosszul érezni magát, hogy miatta sérültem én is meg. - Jól vagyok én is, fájdalomcsillapító nélkül is már fel tudtam emelni a karomat a fejem fölé! - Vallom be őszintén, hogy vagyok, de sejtheti eddigi mozgásomból is, hogy fájdalomcsillapítókon élek. - Gyanítom zöld lehet, legalábbis remélem, az egy szép szín! - Mosolyodom el szélesen, mert ugyan vetettem zuhanyzást követően a tükörben egy röpke pillantást rá, nem a színnel foglalkoztam igazán, hogy a gazdag árnyalatokban gyönyörködjek, csak röviden tudomást vettem az aktuális állapotról. - Áh, igen, a lepényed, bocsánat. - Nyújtom át a dobozkát, amiben négy kisebb, tenyérnyi méretű lepény van, még enyhén melegek is, olyan frissek és mellettük két kis zárható tálkában szószok, egy sárgás és egy élén vörös színű. Mosolygok közben, mert nagyon aranyosnak találom a mozdulatot, ahogy a dobozért nyúlt, mint valami gyermek a vágyott édességért vagy játékért. - Te vagy a lepény-szakértő, én csak annyit jegyeztem meg, hogy az egyik édes, a másik sós, enyhén pikáns és jó ezekbe mártogatni a lepényt, úgy enni. - Van mellettük szalvéta is, amivel meg lehet fogni a lepényeket, és kivárom, hogy ő vegyen először. - A másik jó hír pedig, hogy ezennel nem fertőzőnek nyilváníthatlak, immáron hivatalosan is! - Újra megjelenik az a diadalmas mosoly az arcomon. - Az eredmények igazolták az eddigi feltevéseket, így a karanténszobából még ma átköltözhetsz a gyengélkedőbe, és szabadabban, hosszabban látogathat a családod! Kimehetsz az udvarra is, ha jobban vagy. - Teljes gyógyulásról nem beszélhetünk még, a Merter lassan ürül a szervezetéből, de nem jelent veszélyt másokra, így a gyengélkedőre átkerülés már előrelépés. Nemcsak orvosilag, valószínűleg Jasmine is örül majd egy olyan szobának, aminek legalább ablaka is van a külvilágra.
Utolsó poszt ☽Kedd Dec. 31, 2019 7:35 am Következő oldal☽
Callum& Jasmine Lábadozás
*Egy nagy „Á”-val nyugtázom, hogy nem kell találgatnom vég nélkül, mi van a dobozban. Az ilaltok magukért beszélnek és a nyál is összefut a számban. Lássuk be a karanténszoba menüje nem a gyógyulást hivatott elősegíteni, inkább „csak” táplálék, nehogy éhen haljak. A válasza megnevettet, bár óvatosan kuncogok, a kérdésem annál piszkálódóbb.* -A kettő nem ugyanaz? *Emlékszem az első látogatására, ahogy bevonult a szobámba, mosolyogva…szerintem a mostani és a korábbi között cseppnyi különbség sincs. Másrészről viszont örülök, hogy mosolyogva jön be, mert ebből tudom, hogy csak jó híreket hoz nekem. Talán a mostani mosoly másnak szól, de attól még ugyanolyan.* -Annak én is örülök. Éhen halok. *Nem panaszképp mondom, csak tényként közlöm. Eddig elfoglalt a munka és háttérbe szorult a gyomrom sürgetése, de most még meg is kordul. Meglepődnék, de azt nem tudom hogyan fogadnám, ha tudnám miként szerezte be. Számomra teljesen kézzelfogható, hogy kancellárként bármihez hozzájut, nem is gondolok arra, hogy pont az édesanyámtól kért segítséget, és arról sem tudhatok, hogy mit kért még tőle amivel aláásta a próbálkozásait. Persze előbb vagy utóbb úgy is megtudom, anya nem tudja sokáig magában tartani a sérelmeit, szerencsére csak apának és nekem szokta elmondani, amikor már nem bírja tovább és kifakad. Bennem is vannak rossz érzések, de a munkával kapcsolatban, de csak azért mondom el Callumnak, hogy megmagyarázzam miért vetettem bele magam a munkába. Értékelem a vigasztalását, de egyáltalán nem tartom kivitelezhetőnek.* -Nem hiszem, hogy Castillo kancellár vállalkozna egy ilyen hosszú ideig tartó expedícióra. Már csak a biztonsága miatt sem. És tudod jól, hogy úgy is magamra veszem, elvégre én okoztam csalódást. De hagyjuk is ezt. Nem róla szeretnék beszélgetni. *Vetek egy pillantást a kezében tartott dobozra, de még van annyi türelmem, hogy ne nyúljak érte, inkább felőle érdeklődöm, ahogy tettem ezt az előző két alkalommal is.* -Ez csodálatos lenne…ha nem végeznél más mozgást. *De tudom, hogy nem korlátozza magát csak azért, hogy ne kelljen fájdalomcsillapítókat bevennie. S beszélhet nekem bármennyit arról, hogy mindez nem számít, miattam került ilyen helyzetbe, mert nekem akart segíteni. Kockáztatta az életét azokon a csúszós sziklapárkányokon egyetlen orvosi dobozért. De mindezek ellenére meg tudom mosolyogni a színekről tett kijelentését.* -Igen, az egy gyönyörű szín. *Tudom, hogy az a kedvenc színe, szinte mindenhol jelen van az életében, főleg a ruháján…a fekete mellett. És eddig tartott a türelmem, a dobozért nyúlok, amit meg is kapok és nagyon gyorsan ki is nyitok. Az illatok még intenzívebben szállnak felém, beleszippantok a még langyosan édesbe és lehunyt szemekkel, mosolyogva élvezem ahogy összefut a nyál a számban. Nyelek is egy nagyot, mielőtt felnéznék rá. * -Nagyon nehezen adtad oda. Lehet, hogy nem is nekem hoztad hanem magadnak. *Tréfásan piszkálódom egy kicsit és már nyúlok is a szalvétáért, hogy a kezembe vegyek egyet az édesek közül, majd felé nyújtom a dobozt. Én vettem elsőnek, mert nekem hozta, nekünk hozta, de én vagyok a beteg és ő a látogató, nem hiszem, hogy illetlen lettem volna. Mielőtt a szószba mártott lepénybe harapnék még rákérdezek a másik jó hírre, de a választ már élvezetes majszolás közben hallom meg. Szemöldökeim megemelkednek és csak nézek rá „tényleg?” tekintettel. A jó hír azonban inkább az amit ezek után mond, hogy végre kikerülhetek innen…legalábbis egy másik szobába, ami az örömujjongásomat rögvest lecsitítja. A lelkesedésből így lesz durcás nyűglődés. Lenyelem a falatot és egy újabb szalvétával megtörlöm a számat mielőtt válaszolnék.* -Ez roppant jó hír. Egyik betegszobából ki a másikba be. Haza mikor mehetek? *Talán letöröm a lelkesedését és azt a diadalittas mosolyt amellyel közölte, hogy máshol lábadozhatok tovább, de a mostani állapotomban még az sem dob fel, hogy kimehetek az udvarra. Hálátlan vagyok.* -Ne haragudj, de már…nagyon szeretnék innen kiszabadulni. Nem szeretem a fertőtlenítő szagot. Egyébként hogy ízlik a lepény? Édes vagy sós? *Igyekszem témát váltani, a jelenre koncentrálni, arra, hogy most itt van velem és nem arra, hogy amikor innen kikerülök, ő hol lesz. S most jut eszembe az amit mindig elfelejtettem tőle megkérdezni az elmúlt két nap során. * -Ott fent a barlangnál, mielőtt jöttek volna értünk, kérni szerettél volna valamit, de aztán mindketten elfelejtettük. Mi volt az? *Ha eddig nem említette, talán nincs is már jelentősége, de attól még kíváncsi vagyok rá.*
Utolsó poszt ☽Pént. Jan. 03, 2020 2:46 pm Következő oldal☽
Lábadozás
- Nem mindig ugyanaz. - Ismerem be, hogy a kettő azért elég hasonló, annyira hogy ugyanannak is tekinthetnénk, de most nincs semmi "na ugye". - Éhen halsz? Végülis ez jó hír, mármint abban az értelemben, hogy jó az étvágyad. Az mindig jó jel. - Mondom mosolyogva akaratlanul is megvillantva sötét humoromat, és már adnám is át a szegény éhezőnek a lepényes dobozkát, de a kérdése és szavai megakasztanak a mozdulatban. Némileg félre is érti a szavaimat, én se gondoltam, hogy Dorian maga menne ilyen expedícióra, legfeljebb csak egy-két naposakra menne, és nem kevés biztonsági intézkedéssel és személyzettel, hiszen nem csak az ellenállók miatt kell aggódni, hanem az ellenállók malmára hajtja az is a vizet, ha egy kancellárt megesz egy errator. - És még én vagyok makacs... - Csak ennyit jegyzek meg epésen arra, hogy úgy is magát fogja hibáztatni nem szabadulva a csalódás okozás érzésétől. - Lassan megsajnálom a növényeidet Virágdoktor, ha velük is ilyen szigorú vagy. Én itt örülök, hogy a lakosztályban a magasabb polcokat is elérem gond nélkül már, te meg még egy cigánykeréktől se lennél elégedett! - Ugratom én is őt egy kicsit, amit már csak azért is megérdemel, mert utána ő teszi ezt velem, és tréfálkozik azzal, hogy a lepényeket magamnak tartanám meg. Szóban nem felelek, csak nevetve ingatom nemlegesen a fejemet, hogy aztán előadjam a másik jó hírt és közben mosolyogva nézzem, hogyan majszolja élvezettel a lepényt. Látom, hogy mennyire örül a másik jó hírnek is... egy pontig, hogy aztán duzzogni kezdjen, és türelmetlenkedő kérdésére előbb egy mosollyal felelek, mialatt a felém kínált dobozból szalvétával én is kiveszek egy lepényt és előbb a sósnak mondott szószt próbáljam hozzá. - El fogom kobozni a lepényeidet, ha ilyen zsémbes vagy! A választ pedig te is tudod: majd akkor, ha meggyógyultál. Az eredményeid szépen javulnak, viszek majd most is egy vérmintát, csak pár cseppet. De ha ebben az ütemben gyógyulsz tovább, akkor három napot kell még a gyengélkedőn töltened. Addig festegetni is tudsz, ha van kedved, a szobának van ablaka, és felügyelt ideig kint az udvaron is festhetsz. De ha csak csepeg is az eső, be kell jönnöd! - Rendben, elismerem, hogy nem egy vadregényes táj az a kis udvar és lehet a felhők érdekesebb téma lesz, mint az a néhány növény, azok is jobbára dézsában, de friss levegőt jelent és barátságosabb szobát, mint ez. - A lepénnyel kapcsolatban igazad volt, nagyon finom! Inkább sós-párti vagyok, de megkóstolom az édeset is. Te melyikkel szereted inkább? - Kérdezek vissza és szavaimnak megfelelően megpróbálkozom a másik szósszal is, mialatt hallgatom a kérdését. Kell a gyakorlott kancellári múlt, hogy kellően pókerarcot tudjak rá vágni, mert pontosan tudom, mit kértem volna, de nem voltam ott se biztos benne, hogy jó ötlet... És vajon jó ötlet-e elmondani most? Gondosan megrágom és lenyelem a falatot nem nézve Jasmine-ra, hanem a lepényemet nézve jobb híján, de végül úgy döntök, hogy elmondom neki őszintén és megtörölve a számat húzom csak rövid ideig az időt már, hogy felpillantsak rá. - Egy képet. Egy közös fényképet. De... valahol örültem, hogy jöttek éppen értünk, mert voltam biztos benne, hogy ezzel a képpel nem nehezítem meg a dolgodat, hiszen neked idő kell. Ezért sem erőltettem ott és nem hoztam fel az elmúlt pár napban sem. - Persze egy képet rólam bárhonnan tud szerezni, kancellárként elég sűrűn kell megjelennem hivatalos eseményeken, amiket mind közvetít a Kancelláriai Hírmondó, de egy direkt csak nekünk készült kép, amin mi ketten vagyunk csak rajta, azért az már eset. Nem akarom újra felforgatni az érzelmeit, és újra és újra valahányszor a képre néz, vagy ha csak nálam lenne belőle példány, akkor valahányszor arra gondol, hogy én jó érzéssel tekintek a képre. Meggondolatlan, ostoba ötletnek tűnik már.
Utolsó poszt ☽Vas. Jan. 05, 2020 6:56 pm Következő oldal☽
Callum& Jasmine Lábadozás
*Próbáltam célozni arra, hogy jó lenne ha odaadná az illatos dobozt, de nem értem el vele semmit. Legfeljebb azt, hogy a mosolya most tényleg változott valamelyest. * -Nem nehéz jó étvágyúnak lenni ha kórházi koszton élsz. *Egy kicsit elhúzom a számat is, mert hiába a bőség ha kedvem sincs újra és újra ugyanazt enni. Bár másképp néz ki, de az ízek…és talán már oda is adta volna erre a lepényemet, ha nem fejtegetem az újabb expedíció lehetőségét, Castillo kancellár személyét a magam lelkiismeret furdalásával együtt. Nem csak a válaszának szól a sóhajom, hanem az elérhetetlennek tűnő lepénynek is.* -Makacsabb mint én. *Válaszolom mosolyogva, s közben türelemre intem magam. Mégsem kaphatom ki a kezéből a dobozt. Már csak azért sem, mert a szavaiból ítélve nem kíméli magát és fájdalomcsillapítókon él, pedig egyszerűen pihenhetne is. Nem kell semmit sem siettetni.* -A növényeim nem ellenkeznek velem. *Az ugratáshoz illőn szigorúra formálom az arcom, úgyis mint összehúzott szemöldök, tanárnénis tekintet…de azt hiszem nekem nem megy ez olyan jól mint Callumnak és elnevetem magam. Persze ettől még komolyan gondoltam amit mondtam és továbbra is aggódom érte, a „na ugye” mosoly ellenére is. S talán ez volt a végszó is ahhoz, hogy végre a dobozért nyúljak, de nem rángatom, nehogy fájdalmat okozzak, másrészt adja magától. Boldogan esek neki a lepénynek, néha még a szemeimet is lehunyom az élvezettől, de a másik jó hír képes elrontani a kedvem. Kibújik belőlem a dacos kislány.* -A lepényemet nem adom…Megint megszúrsz? Három nap…egy örökkévalóság. Te is tudod, hogy a festést nem lehet akármikor abbahagyni. *Előbb elhúzom a kezemben lévő lepényt előle, de aztán a szavaim végére megenyhülök, mert tudom, hogy igaza van csak nehéz beismerni, elfogadni inkább, hogy még mindig itt kell maradnom. Bocsánatot is kérek tőle amiért hálátlannak tűnök, hiszen az életemet köszönhetem neki, és ebbe még bele sem gondoltam igazán. Ha ő nem talál rám, és nem visz be abba a barlangba, akkor talán napokig is ott maradok, a testem kihűl és elvérzek. *-Azért mégis csak jobb lesz egy kicsit a szabad levegőn tölteni….természetesen az édessel, nem kell összevesznünk az utolsó falaton. *Ezt már halkan nevetve mondom és élvezem, hogy végre nem nyilall, nem szúr, nem fáj. Végül eszembe jut az a kérés, amit nem tudott elmondani a barlangnál, és most kíváncsiskodom iránta. El sem tudom képzelni, hogy mi lehet az, mégis mit kérhet tőlem Callum amit meg tudok adni neki…amit el is fogad. Nem tagadhatom, hogy meglep a kérése. Magamat megérteném, ha ilyet kérnék, de őt, pont azért amit elmond, amivel távol tart magától…őt nem értem. Ennek ellenére elmosolyodom és kezemet a kezére simítom ha elérem. * -Szívesen. *S csak nézek a szemeibe, de most nem a vágyat láthatja hanem a gyanakvó kíváncsiságot.* -Megtudhatom miért kéred ezt tőlem? Én…szeretném ha lenne ilyen kép rólunk, és ez érthető is, de te miért szeretnéd? *Nem mondom, hogy nem jutott eszembe hasonló, de olyan távolinak tűnt, hogy nem is gondoltam tovább. Most azonban egészen más, és örülök, hogy szóba került. *
Utolsó poszt ☽Hétf. Jan. 06, 2020 3:12 pm Következő oldal☽
Lábadozás
Egy pillanatra elfog a dejavu-érzés, mintha csak a tizedessel beszélnék, ő van ennyire megáldva az ételek minőségének témájával, pedig Jasmine idelent még itt is jobbakat ehet. A holdon élők kiváltsága, hogy több friss alapanyaghoz jutnak, mint a rangban velük azonos a Dominiumon vagy az Imperiumon. Ha beválik ez a lepény, lehet egyszer viszek a tizedesnek is belőle. Már ha jó lesz, és kiérdemli... Lehet szegény sose fog ilyent enni. - Alig-alig. - Felelem a makacsságra, hogy aztán a szigorú tanárnénis tekintet ne érje le a kívánt hatást, hacsak nem az volt a célja, hogy jól megnevettessen. De legalább örömmel láthatom, hogy neki sem okoz gondot már a nevetés, kellően elegendő levegőhöz jut. - Ha így nézel rájuk, nem is mernek! Viszont akkor lehet hivatást kell váltanom, ha a növények ennyire együttműködőek. Mit gondolsz, jó botanikus lennék? - Szerintem csapnivaló, nincs érzékem hozzá, nem tudok a növények nyelvén érteni. Én már azt is a saját sikeremként könyvelem el, hogy Saskia egy virága, meg a Jasmine-tól nemrég kapott növény még életben van, pedig olykor-olykor már nagyon kiáltanak a locsolásért. Majdnem annyira, mint ahogy Jasmine lecsapott a lepényekre, így mosolyogva gyönyörködhetek csukott szemes örömén. Jót kuncogok azon, hogy a lepényeket nem is adja. - Tehát megküzdünk a lepényekért? Képes lennél kihasználni, hogy fáj a hátam? - Teszem fel szemtelenül a kérdést. - Igen, megint megszúrlak. Tudom, nem kell mondanod, unalmas már ez a sok szúrás, és sajnos még lesz pár ilyen, hogy figyelni tudjuk a változást, mikor haladunk jó irányba. De elegendő lesz csak az ujjbegyet megszúrni. - Próbálom a dolog jó oldalát feltüntetni, hátha segít. - Rendben, akkor odakint csak egy gyors vázlatot készíthetsz, és idebent kell festened. Így jobb? - Mosolyom jelzi, hogy tudom, hogy nem jobb így. Azt viszont nem tudtam, hogy a festést nem lehet akármikor abbahagyni, de belegondolva igaza van. A fényviszonyok változnak, nem ugyanaz lenne később a látvány. A három nap örökkévalósággal tudnék vitatkozni, számomra mást jelent az örökkévalóság, de ez túl sok kérdést vetne fel, így inkább kerülöm a témát. Van min gondolkodni úgy is ehelyett, mert Jasmine szóba hozza, mit kértem volna tőle a fennsíkon a barlang bejáratánál, de akkor nem mondtam. Most sem volt egyszerű kimondani, vagyis inkább eljutni oda, hogy elmondjam neki, mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy jót tesz ez neki. Persze, hogy azonnal rávágja, hogy szívesen benne van a közös képben, és nem tudom, hogy a gyanakvó kíváncsisága később vajon nem a vágyát vagy a reményét táplálná, azt gondolván, hátha változott a hozzáállásom irányába. Most utasíthatom vissza újra - mintha nem lett volna elég egyszer - és mindezt úgy, hogy ne sértsem meg... és úgy, hogy sosem voltam a szavak embere olyankor, ha a saját érzéseimről kellett beszélni... Nehéz ügy, de hát magamnak okoztam. - Mert... - Sóhajtok, hiszen most magamnak is meg kell magyaráznom, amit érzek. Érthető, hogy ő szeretné, igen, de ezzel kimondta a kulcsfontosságú dolgot is: nálam nem érthető egyáltalán. - ... ne gondolj, kérlek, ebbe többet, de jól éreztem magam a társaságodban. Nem csak úgy veled, hanem ott veled. Függetlenül attól, milyen viharvertek voltunk, szánalmasan távol minden dicső bevonulási lehetőségtől. - Mosolyodom el felpillantva rá a kezemben fogott lepényről, amibe már jóideje nem haraptam. De most már nem is nézek vissza arra, megmaradok Jasmine szemeinél. - Szerettem volna a hátam kék-zöld foltjain és egy halott szikladarabkán kívül valamit onnan, ami emlékeztet erre. - De nem mondtam ki akkor, mert őt is erre emlékeztetné a kép és félek, nem segítene rajta. - Azt hiszem, ez egy rossz ötlet volt, és még téged is veszélybe sodorhatna.
Utolsó poszt ☽Szer. Jan. 08, 2020 6:08 pm Következő oldal☽
Callum& Jasmine Lábadozás
*Hogy ő csak alig-alig makacsabb nálam az vita tárgyát képezné, de nem valószínű, hogy zöldágra tudok vergődni vele, így csupán hitetlenkedő arcot vágok. Számtalan példát fel tudnék hozni érvként, köztük azt is, hogy hiába kértem, csak azért is elment körülnézni a vihar közepén, a csúszós, sáros keskeny párkányokon keresztül, hogy megkeressen egy orvosi táskát. S mi lett vége? A növényeimmel sokkal könnyebb. * -Nem valószínű, ha csak akkor mész a szabadba ha lökdösnek. Neked ki szokott ellentmondani? * Csak a miheztartás végett érdeklődöm, mert pontosan tudom, hogy „senki” a válasz. Én sem mondhatok nemet, s bár nem csak rajta múlik az, hogy meddig kell itt lennem, attól még nyűgös maradok. Idegen a hely, unalmas a koszt, főleg a mondhatni saját termelésű finomságok után, itt azért nem azt eszik az ember amit szeretne, hanem amit kap és nincs kimászkálás egy kis repetáért. Nem meglepő, hogy rávetem magam a lepényre, ami egyébként a kedvencem és félek is az elkobzásától.* -A lepényekért? Bármire képes vagyok. *A végét elkuncogom, bár próbáltam komolyan mondani, de nem megy. A szurkálásra már jobban reagálok, el sem tudom képzelni miért kell minden nap vért adnom, még ha csupán pár cseppről is van szó. * -Az is ugyanolyan szúrás. *Mint egy gyerek, durcásan vágok vissza és beleharapok a lepénybe, felette azonban tovább méregetem Callumot és a tekintetemben ott a kérdés, hogy vajon ezzel mit kezd majd. Ám nem csak a kötelező orvosi vizsgálatokkal van bajom, hanem azzal is, hogy nem kapom vissza a teljes szabadságomat. Hiába kerülök ki a karanténból, csak egy másik szobába mehetek és maradnak a korlátok. Még tele van a szám, ezért csak a fejemet rázom, hogy nem, nem jobb így sem, de hát mit tudok tenni? Amilyen szerencsém van, biztosan esni fog az eső abban a három napban, amikor végre kitehetném a lábamat egy kicsit a friss levegőre. Nem tudom végül miről jut eszembe az a kérés, amit ott nem tudott elmondani, de most rákérdezek, amint lenyeltem a falatot. Callummal kapcsolatban ötleteim sem voltak, hogy mire gondolhatott, épp ezért bármi meglepett volna. A közös kép azonban még inkább. Mindketten tudjuk, hogy én nagyon örülnék ha lenne ilyen, azt is, hogy miért, bár ott a barlangban kezdett átalakulni a kapcsolatunk, az érzés megmaradt, nem szelídült de változott. Arra a kérdésre viszont nekem nincs válaszom, hogy ő miért szeretné, hiszen számtalan alkalommal, hol finoman, hol…kegyetlenül őszintén, de visszautasított. Meghúzta a határokat és most tanácstalan vagyok, hogy egy közös kép kettőnkről hogyan fér a határokon belülre. Láthatóan neki is nehéz a válasz, talán még sosem gondolta át teljesen, de most kénytelen. Türelmesen várom meg, hogy megtalálja a szavakat, s csak figyelek, nézem őt, a szemeit…melyek most mintha kékebbek lennének. Halványan elmosolyodom azon, hogy máris szabadkozással kezdi, mintha félne attól, hogy mindezzel újra bátorítana. A mosoly tovább szélesedik, de most az örömtől, hogy tudom, jó volt ott mindkettőnknek. Elérzékenyülök azon amit mond, a közös emlék, hogy mégis maradjon meg valami…és az, hogy egyáltalán szeretne rá emlékezni. Egyik kezembe veszem a lepényt, a másikkal az ő kezét fogom meg, nem hiszem, hogy elhúzná. Ez nem az a pillanat és tudom, hogy több olyan pillanat nem is lesz.* -Az idő…kevés volt ahhoz, hogy az érzéseim megváltozzanak, de már bölcsebb vagyok, hogy ne akarjak többet belegondolni bármibe is. Barátok vagyunk…ott a barlangban lettünk azzá, nem hiszem, hogy bárkinek is magyarázkodnunk kellene, főleg nem egymásnak. *Komolyan nézek a szemeibe annak ellenére, hogy ajkaim zugában finom mosoly játszik. Elhúzom a kezem és egy pillanatra lehunyom a szemeimet.* -Miért gondolod, hogy veszélybe sodorna egyetlen kép? Olyan veszélyes veled együtt fotózkodni? Ez egy csodás ötlet volt Callum és szeretném….egyél a lepényedből mielőtt azt is felfalom. *Nevetek rá és ezzel lezártnak tekintem a fénykép témát, legalábbis abban a viszonylatban, hogy „nem készül el”.*
Utolsó poszt ☽Pént. Jan. 10, 2020 2:57 pm Következő oldal☽
Lábadozás
- Gondoltam labori körülmények között foglalkozom a botanikával. Például a Merter spóráival. Ahhoz nem kell kimenni. - Mosolyodom el, mert én ne találnék rá módot, hogy valami nekem jó legyen és még igazam is legyen? Foglalkozási ártalom. - Meglepődnél, milyen sokan, például te. És néhányan elég kitartóan is ellenkeznek velem. Például te. - Fel tudnék még sorolni pár személyt, érdekes, hogy mind nő, de abban igaza van, hogy rendesen senki nem mond ellent nekem, amit nem kiváló érvelésemnek vagy szép szemeimnek köszönhetek, hanem a rangomnak és rossz híremnek. Az ellentmondások is csak finom próbálkozások, hátha bejön, mint ahogy Jasmine is teszi, hátha hazaengedem. Nem mintha ott ne ítélném szobafogságra, így igazán azzal sem lenne boldog. Itt jobb kezekben van, mert tényleg csak akkor engedik ki, mikor meggyógyult, nem várható visszaesés, ráadásul itt érthetőbb is, ha meglátogatom, mintha otthonában keresném fel, mikor a férje sok-sok km-re innen folytathatja az expedíciót. - Van ekkora tűm is. - Kaján mosollyal mutatok kezemmel egy jó arasznyi méretet, mert ez mindig bejön. Általában gyerekeknél kell bevetni, mert néha előfordul genetikai betegség és érthetően senki nem rajong a tűszúrásokért, pláne ha tőlem kell elszenvednie. Nem tűnök túl bizalomgerjesztő látványnak a gyerekek szemében sem. Viszont gyorsan megtanulják, hogy minden csak viszonyítás kérdése, egy akkora tűhöz képest egy pici szúrás semmiség. A végén még Jasmine-t is meg kell majd dicsérnem, milyen hősiesen tűrte? Azt meg még én sem tudom, hogy hamarosan egy perdai ellen is ezt vetem be érvként, csak ott még azt is hozzáteszem, hogy egyenesen a szívéből veszem a vért, hogy még ijesztőbb legyen és megszerezzem az együttműködését. Sokkal jobb nekem, ha saját maguk látják be az emberek - vagy perdaiak -, hogy megéri velem együttműködni és nem ellentmondani nekem. Nem mintha ez Jasmine-t túlzottan zavarná, mert mikor végre elmondom, hogy mit kértem volna tőle és rögtön elmondom az ellenérveimet is, miért tettem le a kérésemről, ő persze ebbe nem törődik bele. Dacol, mint egy gyerek, miközben a válaszának megfogalmazása nagyon is érett személyiségre vall. Ezen a furcsa kettősségén azóta nem tudok kiigazodni, mióta megismertem, és lehet soha nem is fogok, de nincs ellenemre. Talán ettől is szerethető ő annyira, és nincs nekem sem ellenemre a közös kép, dacára minden féltésemnek. Nem húzom el a kezemet, ezen már túl vagyunk, hogy ezt félreértsük egymásnál, így csak finoman elmosolyodom a gesztusra és a szavaira is, majd figyelem, ahogy ő töri meg ezt a pillanatot keze elhúzásával, de csak akkor szólalok meg, mikor kinyitja újra a szemeit, ám most nem mosolygok, komolyan beszélek. - Ha valaki meglátja a közös képet, lehet félreérti a köztünk lévő kapcsolat milyenségét, de abban a pontban igaza lenne, hogy egy ilyen kép bizonyítaná, ami még csak most kezd szóbeszéddé válni valahányszor együtt látnak minket, valahányszor meglátogatjuk a másikat, ha beteg: bizonyítaná, hogy fontos vagy nekem. A legkézenfekvőbb megoldás valakit zsarolni vagy fájdalmat okozni neki, ha a szeretteit bántjuk. És ne legyenek kétségeid, habozás nélkül megtennék, legyen az egy ellenálló vagy egy másik kancellár. - És Jasmine-t még csak egy rangos vagy neves családnév se tudja megmenteni, hogy ne rángathassák madzagon, csak mert megtehetik vele. Ezért is jelöltem az adatlapján, hogy genetikai probléma miatt kezelés alatt áll, hogy a Családügyi Hivatal ne tudja zargatni őt, ahhoz előbb az én ajtómon kell kopogtatniuk. Ha mernek. Majd sóhajtok egy aprót. Tudom a válaszát, mi lesz és azt is, hogy már egyébként is késő ezen gondolkozni. Megkedveltem, és hagytam, hogy barátok legyünk, mert vágytam rá, hogy azok legyünk, hát most az én felelősségem vigyázni Jasmine-ra. - De minthogy ismerlek már annyira, hogy ne vedd elég komolyan a szavaimat és/vagy ezek ellenére is kitarts az elhatározásod mellett, ki vagyok én, hogy ellenkezzek veled, mikor olyan szúrósan tudsz nézni? - Mosolyodom el újra a végére, miközben felállok a székről és a pda-t elővéve szabad kezemmel, odalépek Jasmine mellé. - Szabad egy fotó erejéig ide ülnöm az ágyadra melléd? Legalább megörökítjük a lepényeket is. Ha felfalnád az enyémet is, szomorú sóvárgással nézegethetem majd a képen. - Ugratom őt kicsit, és ha engedi, akkor félig ráülök az ágy szélére, vagy a széket fogom odahúzni mellé, mialatt a pda-n kikeresem a fényképező funkciót. Túl sűrűn nincs rá szükségem, főleg az utóbbi időben. Azt hiszem, utoljára a mókás virág megörökítésekor használtam, mert a barlangban videót készítettem a furcsa kék fénnyel derengő falakról.
Utolsó poszt ☽Hétf. Jan. 13, 2020 8:31 pm Következő oldal☽
Callum& Jasmine Lábadozás
*Hitetlenkedve ingatom a fejem a válaszára és muszáj vagyok mosolyogni azon amit mond. Miért is gondoltam, hogy nem talál megoldást? * -Te mindenre tudsz választ. *S még szavaim közben is ingatom a fejem, mert bár ismerem már annyira, hogy tudjam, ez nem meglepő tőle, mégsem számítottam rá. Ahogy arra sem, hogy a vele való ellenkezésre nem „senki” lesz a válasza. S persze igaza van abban amit mond, hiszen elég sokszor ellenkeztem…tudjuk be makacsságnak, amiért a saját igazamat szeretném bebizonyítani. Így sokkal jobban hangzik. * -De ez mit sem ér. Úgy is mindig eléred azt amit akarsz. *Sóhajtom lemondóan, mert eddig, velünk is így volt. Azt nem tudom másokkal hogyan éri el, de velem nem csak könnyedén, hanem finoman is. Nem kell a rangja mögé bújnia, nem kell észérveket felsorakoztatni, csupán ügyesen megválasztott szavakkal terelget…mert már ismer, tudja jól mivel ér el nálam célt. S jelen esetben még addig sem jutunk el, hogy mennyivel megmagyarázhatóbb és kivitelezhetőbb a meglátogatásom. S a maradék ellenállásomat is letöri a tűvel való fenyegetésével. Épp csak annyira volt időm, hogy a már leharapott falatot megrágjam és lenyeljem, kénytelen vagyok felháborodni, ami nálam enyhén elnyíló ajkakat és kikerekedett szemeket jelent, melyek alig néhány pillanattal később szigorúan összehúzódnak.* -Ez a hivatásával való visszaélés uram! *Az ellenkezésem is játékos volt, hiszen tudtam, hogy felesleges. Így vagy úgy rávett volna ha eljön a szurkálás ideje és persze ha nem is dalolva, de önként nyújtottam volna a kezem. De ez a nagy tű…ez gonoszság volt. Beletörődve a betegsorsba, váltok témát, mert van olyan is ami jobban érdekel a tűknél és a szobafogságnál és talán abban nem kell ellenkeznem Callummal. Nos, ez sem jött be, mert bár remek ötletnek tartom a közös fényképet és örülök annak, hogy lesz egy kézzelfogható emlékem arról a napról, amikor minden gyötrelmes próbálkozás után, néhány óra leforgása alatt fordult meg velem a világ. Az együtt töltött idő értékesebbnek bizonyult mint az egymástól távol töltött, s noha az érzéseimen nem tudott változtatni, a hozzáállásomon igen. Legutóbb csak azt mondtam, hogy elfogadtam az elfogadhatatlant, most már képes is vagyok rá. Ha másképp nem, akkor a barátjaként leszek jelen az életében, és ez mindennél fontosabb. Finoman elmosolyodom, jólesik, hogy védeni akar és tudom, hogy ha arra kerülne a sor, meg is tenné bármilyen eszközzel, és talán igaza is van egy pontig…de nekem még vannak érveim a kép elkészítése mellett.* -Senki nem mondta, hogy a barátságunk könnyű lesz, de annál értékesebb, és a barátok néha titkokat őriznek. A titkok egyike a sok más dolognak, amik összetartják a barátságot. A közös kép csak a miénk lesz Callum, nem kell senkinek sem látnia és nem is fogja. *Magabiztosan kihúzom magam, már amennyire ez lehetséges egy betegágyon ülve, és a mosolyom sem hagy kételkedést maga után. Leteszem a lepényt, vissza a dobozba és a szalvétával megtörlöm a kezemet és a számat, míg Callum feláll és már készíti is a pda-t. a szavai bizonyítják, hogy ezt a csatát végre én nyertem meg és már az is elégtétellel tölt el, hogy én vehetem elő a „na ugye” mosolyomat. Nem, most nem nézek szúrósan, de megtettem volna ha tovább próbál lebeszélni arról, amit ő maga vetett fel. Meg sem szólalok, az a mosoly tökéletesen elég lesz válaszként. Helyet csinálok magam mellett az ágyon és elhelyezkedem.* -Jobb lett volna ott a barlangban közös képet készíteni, de így legalább a boldog és szerencsés véget örökítjük meg. Gyere, persze ülj ide…igen, a lepényeket is örökítsd meg, még az is lehet, hogy megeszem mind. *Nevetek az ugratásán, de magamban azon a nehézségen gondolkodom, milyen helyzet lenne egyszerre jó és…biztonságos…vagy illő. Mivel nem tudom eldönteni, inkább rábízom és én csak mosolygok. A kép elkészülte után nekem van kérésem felé, akkor jutott eszembe amikor a barlang és a közös kép szóba került. Megvárom amíg elmenti a képet, majd könnyedén megérintem a felkarját ha még az ágyon ül és elérem.* -Kérhetnék én is valamit? Elküldenéd nekem a barlangról készült videót? Szeretném megfesteni, szép kihívás lenne a világító fényekkel és a sok sötét árnyékkal.
Utolsó poszt ☽Kedd Jan. 14, 2020 8:13 pm Következő oldal☽
Lábadozás
A legártatlanabb mosolyomat - igen, van olyan - veszem elő és vonom feljebb picit a vállaimat arra, hogy mindenre tudom a választ, majd rögtön ismételhetem meg arra is, hogy elérem, amit akarok. Hát én igazán nem tehetek róla, hogy ilyen meggyőző személyiség vagyok! Így van ez a tűnél is, Jasmine vérét is meg fogom szerezni, ehhez elég csak a jól bevált trükkhöz folyamodni: beígérni egy hatalmas méretű tűt, ami amúgy ezen feladatra teljesen alkalmatlan lenne, de még nem akadt senki, aki meg merje kérdőjelezni, vajon tényleg így van-e? De nemcsak a hallgatólagos beleegyezését nyerem el a szúráshoz, hanem a meglepett majd felháborodott arckifejezését is. Már ezért megérte, komolyan! - Tegyen panaszt, hölgyem! - Bólogatok lelkesen és széles mosolyom már nyomokban sem tartalmaz ártatlanságot, teljesen tisztában vagyok vele, hogy a vád megalapozott. De jó játszani kicsit, mert ő biztos nem tesz panaszt - kinél is tenné? Nálam? -, és én se élnék vissza a hivatalommal - e téren most itt nála -, és semmiképp se váltanám be a fenyegetésemet a hatalmas tűvel. Észérvekkel meggyőzhető, már amiben, mert a fénykép kapcsán már nem aratok ilyen sikert... De lehet nem is próbálkozom igazán, mert én is örülnék a képnek. Nem is vitatkozom a szavaival, noha tudnék, már csak azzal is, hogy a barátoknak egymás előtt is vannak titkaik... Nekem mindenképpen vannak és lehet ezek zilálják majd szét a barátságunkat. Majd az idő eldönti. - Meghajlok ezen érvelés előtt! - Adom meg magamat mosolyogva, de fehér zászló helyett a pda-t veszem elő, igaz, nem lobogtatni, hanem fotózáshoz előkészíteni. Ehhez célszerűen közelebb is húzódom Jasmine-hoz, miután engedélyét adta, azaz leülök az ágy szélére mellé és figyelek rá, míg elhelyezkedik ő is. - Egy kis fotómanipuláció és azt hinné bárki, hogy a barlangban lepényeztünk kényelmes takaróba burkolózva párnával a derekunk mögött. - Somolygok, mert természetesen nem gondolom komolyan az ötletet. Annak ott lett volna a varázsa, ennek meg itt egy másik varázsa van. Van neki? A képkészítéshez kinyújtom a karomat, hogy jól beleférjünk a képbe, a kijelzőn látjuk saját magunkat, a jól fésült, udvarias, tanárnénis mosolyát is beleértve Jasmine-nak. Ha résen van, még éppen láthatja a képen megvillanni ravaszul a tekintetem, mert a következő pillanatban már készítem is a képet. - Akkor mosoooly! - Én mosolygok is szélesen, annál is inkább, mert mikor megnyomtam a megfelelő gombot, azzal egy időben kaptam fel a másik kezemet, benne még a lepénnyel, pimaszul úgy időzítve, hogy az első képen jól látható módon szegény Jasmine-t ki is takarja a lepény, alig a szeme és a homloka villan ki mögüle. Én meg nevetek a képen, meg az összes többin is. Utána persze rögtön leengedtem a lepényt és nyomva tartottam a gombot, hogy megörökítve legyen egy esetleges felháborodás, vagy kis szerencsével a hirtelen jókedv, akár nem is a kamerába nézve, hanem egymásra, illetőleg bármilyen más reakció, amit tettem szült. A pár elkészült közül csak lesz olyan, ami vállalható, vagy ha nem, hát megemberelem magam és jöjjön az a beállított mosoly! - Mondd csak! - Pillantok rá az érintés után, elmentve a képeket, nem rejtegetvén előle a pda-m tartalmát és így nem is siettem elugrani az ágyról mellőle. Ha figyeli, akkor néhány munka jellegű valamint mókásan célorientált Világuralmi-terv nevű mappák mellett láthatja, hogy a képeket egy Virágocska nevűbe mentem, amin belül külön van egy Festmények almappa is. - Hogyne! Természetes... Azt hittem, képről nem szeretsz festeni. - Pillantok fel rá érdeklődőn, majd vissza a pda-ra, miközben kikeresem gyorsan a megfelelő videót, hogy elküldhessem a frissen készített szelfikkel együtt. - Gondolom, olyant küldjek, amin üres a barlang, vagy esetleg egy önarckép festése is lázba hoz? - Fordítom felé mosolyogva a pda-t, amin az első videó látható, barlanggal, fénylő kék kövekkel, középen a sérült és éppen békésen alvó Jasmine-nal. Míg ő választ, addig tovább eszem a lepényemből és a videót elnézve felvetődik bennem még egy kérdés, aminek hangot is adok a falat lenyelése után. - Ki tudsz keverni ilyen kék színt? - Értek a vegyészethez is anyám révén, mégis, ötletem se lenne, hogyan kellene nekiállni festéket keverni, pláne ezt a színárnyalatot eltalálni. És még azt a hatást is elérni, hogy világítson! Mármint aki a festményre néz, az lássa, hogy ezek a valóságban fénylenek, holott a festmény maga nem világít. Hogy...?
Utolsó poszt ☽Pént. Jan. 17, 2020 3:59 pm Következő oldal☽
Callum& Jasmine Lábadozás
*Callum mosolya és minden gesztusa olyan akár egy ártatlan és szerény gyermeké…mely kissé ellentmondásban van a társadalmi pozíciójából fakadó előnyökkel, a ranggal, ami már önmagában is elég ahhoz, hogy ne ellenkezzen vele senki. Kivéve persze engem…de én is csak apróságokban próbálkozom, teljesen feleslegesen. Amikor az újabb tűszúrásról esik szó, még teljesen abban a hitben vagyok, hogy soha nem tudom semmiről sem meggyőzni, hacsak ő nem akarja úgy ahogy én is, de valójában nem igazán zavar. Senki sem szeret beteg lenni, minél hamarabb kikerül az orvosok kezei közül, annál jobb és mindenki erre is törekszik, ahogy én is próbálom, de túl erős az őrangyalom és persze makacs is, és férfi, és kancellár…halmozottan le vagyok szavazva. Hogy kinél tehetnék panaszt? Erre a megjegyzésre – ez is játékos, hiszen már én magam is tréfálkoztam – összevonom a szemöldökeimet és szúrósan tekintek rá, mert hiszen csak nála panaszkodhatnék. Válasz helyett elég a nézés is, majd egy lemondó sóhaj. Ám én is bezsebelhetek egy apró győzelmet, a tényt, miszerint nem is igazán harcolt ellenem, könnyedén félresöpröm, szükségem van egy kis diadalra. A közös kép mellett sikerül verhetetlenül érvelnem, így nekikészülök, hogy ne lepénymorzsákkal az ajkaim zugában mosolyogjak Callum mellett. Jobban örültem volna ha ott a barlangban jut eszünkbe képet készíteni magunkról, még azelőtt, hogy a mentőcsapat megérkezett volna, más lenne a varázsa és több emléket hordozna, ám nem vagyok telhetetlen. Megjegyzésem azonban ismét tréfára ösztönzi Callumot, melyen csak mosolyogni tudok, annak is a képtelenségén, ám belegondolok abba is, mi lenne ha valóban készülne egy olyan kép is.* -Az a kép lenne igazán árulónk. Le sem moshatnánk magunkról, hogy szereztünk magunknak egy romantikus hétvégét. *Callumra nézek, minden hátsó szándék nélkül mondtam ezt, s egyik szemöldökömet emelve mosolygok rá. Azt nem mondom, hogy a gondolataimban nem fordult meg soha egy ilyen hétvége, de az említése már nem jár sem fájdalommal sem keserűséggel. Jól érzem magam a társaságában, élvezem a barátságunkat, azt, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült jobban megismernünk egymást, hogy a megvallott érzelmeim ellenére volt hajlandó megismerni, elfogadni. Csak kicsit kell igazítanom a mosolyomon, hiszen az már eleve az arcomon ül, nincs is jobb gyógyszer mint egy tréfáskedvű barát látogatása…mely kedv még a közös kép készítésekor is kitart, olyannyira, hogy az elsőnél nem is látszom. * -Hééé! *Fordulok felé felháborodva, noha ez nem komoly de annak látszódhat, és még arra is vetemedem, hogy kezemmel picit, barátian megüssem a felém közelebb lévő vállát, nem is figyelve, hogy további fényképek készülnek, így megörökítve az, hogy…megütök egy kancellárt. A következőknél próbálom helyrehozni valamennyire a bakikat, de van amit én okozhatok, ha gyorsabb vagyok Callumnál. Előrenyúlok és belemártom a szószba az ujjam, hogy azt az orrára kenjem. Legyen egy ilyen kép is amellett, amelyiken épp csak a szemeim látszanak, meg egy hatalmas lepénydarab. A kalandunkról az is eszembe jut, hogy milyen jó lenne megfesteni a barlangot és nem kis kihívás a kék fényeket úgy megörökíteni, hogy azok valóban fényeknek látszódjanak és ne csak kék pacáknak. * -Nem is, de nem valószínű, hogy a közeljövőben újra el tudok látogatni abba a barlangba. *Elmosolyodom, hiszen ez egy remek érv, még ha a téma gyenge is. S mivel nem távolodik el tőlem, s közben a készített képeket menti el, akaratlanul is a kezére és a pda-ra vetül a figyelmem néhányszor. Ha nem akarnám is el tudnám olvasni a mappák alá írt címszavakat, és mindegyik külön-külön is megemeli a szemöldökeimet. * -Ó! Világuralmi-tervek? Virágocska? *S ahogy kimondom, már pirulok is el a rajtakapottság érzésével. Időt sem hagyok magamnak arra, hogy elmerengjek a mappa nevén, ami minden bizonnyal engem takar. Virágocska.* -Ne haragudj, nem akartam kíváncsiskodni. Nem volt szándékos. *Kapom is el a tekintetem a pda-ról és nézek rá, majd bárhova ami nem ő vagy nem a pda, de aztán muszáj megint ránéznem, amikor a barlangot önarcképpel együtt emlegeti. Újra döbbenet suhan át rajtam az elém tolt pda-n látva a rólam – is – készült videót. * -Te felvettél mikor aludtam? *Nem is tudom hirtelen mit mondjak erre, vagy hogyan reagáljak. A harag nincs a választható lehetőségek között, de egyelőre a döbbenetnél és a kérdőjelnél nem jutok tovább. Feltételezem a kövek megörökítése volt a cél, de azt megtehette volna úgy is, hogy én nem látszódom. * -Mindegyiket kérem. Minél több nézőpontból van felvéve, annál jobb. *Most látva azonban már tudom, hogy igen nehéz lesz élethűen visszaadni a barlangot a fénylő kövekkel, meg fog gyűlni a bajom vele, de szép kihívás. A kérdésén nem is nagyon gondolkodom el. * -A kéket nem nehéz kikeverni, a világítós részével lesz gond, mivel a kövek nagyon aprók, a munka is aprólékos lesz és minden bizonnyal bosszantó, hogy nem megy és újra és újra nekifutok majd. Amennyiben lesz rá időm. *Mindketten tudjuk, hogy a történtek után sokkal több munka szakad a nyakamba, talán olyan is, amit nem nekem kellene elvégeznem, de Castillo kancellárnak nem mondhatok nemet. *
Utolsó poszt ☽Vas. Jan. 19, 2020 8:51 pm Következő oldal☽
Lábadozás
- Aki ezt gondolja, beutalom én is egy olyan romantikára az előzményekkel együtt! - Mosolygok Jasmine szavain, mert ugyan meglenne a romantikus bája összezárva lenni egy barlangban, ha lett volna késztetésünk dideregve összebújni és előtte nem sérülünk meg, nem vagyunk alapból súlyos betegek. Ezek azért erősen rontanak a romantika fokán. Ez a kép meg a jókedv fokán rontanak, ami ott megvolt, még ha nem is nevethettünk túl sokat, hogy kíméljük a nehezen lélegző Jasmine-t, de itt erre már nincs szükség. Jön is az ötlet azonnal, hogyan lehetne a képeken kicsit természetesebb hatást kelteni, ne feszengős mosolygóst, így az ezekből való emlék is kellemes lesz, még ha nem is a barlangban készültek. A csíny eléri a célját, lesz így naphajú lepényem, majd felháborodottan engem megpaskoló kép, amin én szélesen vigyorgok, és minthogy egyik kezemben a lepény, másikban a pda, hát esélyem sincs kivédeni a szószos támadást. Próbáltam elhajolni, majdhogynem ki is hajoltam a képből, de ha tovább erőltetem ezt, biztosan leesek az ágyról, így Jasmine utolér és a következő képen már azt látni, ahogy nevető képemre, orrom hegyére keni a szószt. - Neee, ne az édeset! - Nevetem, mintha ez lenne a legnagyobb probléma és nem volna amúgy teljesen mindegy, melyik szósz díszeleg az orrom hegyén. Letéve a lepényt, szalvétával törlöm le a szószt, hogy az utolsó képen már nevetéstől kifulladtan, vigyorogva dőljek a vállának és készítsek egy "tisztességes" képet is. Nem mintha másnak mutatnánk, de azért legyen egy "vállalható" is. A képek elkészítése után figyelek arra, mit kér, és miután lementettem a képeket, na meg átküldtem neki nagy mosollyal az összes remekül sikerült képet nem hagyva ki egyet sem - mindenre ott a bizonyíték hát nála és nálam is -, elkezdem kikeresni a videót is. - Kíváncsi lennék, vajon hol lehet még ilyen barlang? Egyszer lehet meg kellene mutatni egy perdainak a videót, hátha van elérhetőbb helyen is és tudnánk tanulmányozni. Na meg meg tudnák mondani, mit tudhatnak még a kék kövek. - Mesélem neki, mi jutott eszembe, mert kevés esélyt látok rá, hogy a perdaiak még nem fedezték fel, habár a barlangban nem láttam arra utaló jelet, hogy járnának oda. Talán túl messze van a víztől, amit annyira szeretnek a perdaiak, vagy van közelebbi is. - Eh.. igen, a Virágocska te lettél. - Mosolyodok el, és most először látni rajtam némi zavar jelét, de nem haragszom, mert belenézett a pda-ba, főleg, hogy én nem ültem el a közeléből és nem is teszt volt, belenéz-e vagy sem? - Nem akartalak a neveden szólítani, de magamban a "hölgyem" nagyon furán hangzott... és passzolt a neved jelentéséhez. Zavar? - Valamiért szükségét éreztem megmagyarázni a névadást, noha a Világuralmi tervekre nem térek ki, az mi lehet. Inkább a megtalált videót mutatom neki mosolyogva. Az, hogy lefilmeztem, míg ő aludt, nekem nem olyan meglepő, arról sokkal természetesebben tudok mesélni. - Igen, ekkor értem vissza az orvosi táskával és ez a látvány fogadott. Nézd csak, a fényük pulzálása a szívdobbanásod ütemére ment és mint a vízben a hullámok távolodott egy-egy fényhullám tőled... és itt értek véget, egészen fent. - Mutatom neki a videón a barlang teteje felé eső részt és a pulzáló köröket körülötte. Majd kérésének megfelelően átküldöm mindegyik videót, a többin ő már nem lesz rajta, talán festéshez jobbak is, mert a kövek állandó fénnyel égnek és nem pulzálnak mindig változtatva a látványt. - Gondolom, mondanom sem kell, hogy érdekel, mire jutsz, akkor is, ha szerinted nem elég jó! - Nézek rá könnyed mosollyal, mert valóban érdekel, hogyan lehet ezt festménybe átültetni, mit ragad meg belőle Jasmine és milyen hangulata lesz a festménynek. - Ha orvosi igazolás kell a pihenéshez, nos, tudod, hogy ki szeret visszaélni a hivatalával. - Mosolyodom el szélesebben némi szemöldökvonogatás mellett, kíváncsi vagyok, mennyire lehetne rosszra csábítani Jasmine-t. Eszembe jut pár remek kép is Moor tizedes gyűjteményéből, ahol az átszerkesztés áldozata lett Castillo kancellár is, de ennyire még nem rossz a helyzet, hogy ezt kelljen bedobnom, mint jó kedvre derítő képeket. Inkább megeszem a lepényem maradékát, már ha nem ette meg közben a kezemből Jasmine. Most jönne a tűszúrás, mert lassan mennem kellene, de nem nagyon akaródzik egyik sem, mert mindkettővel megszakadna a mostani jó kedvünk.
Utolsó poszt ☽Kedd Jan. 21, 2020 9:29 am Következő oldal☽
Callum& Jasmine Lábadozás
-Örök barátok lesznek. *Nem tudom, hogy ott a barlangban eszembe jutott volna-e ilyesmi, de most mindenképp. Voltak szép pillanatok, és eltekintve attól, hogy mindketten megsebesültünk, képesek voltunk a jót kihozni az egészből, ezért én is csak a szépre és jóra emlékezem. Persze nem biztos, hogy az ott készült képek is olyan mulatságosak és felszabadultak lettek volna, mint amilyenek most készültek, hiszen Callum is képes felszabadultan nevetni és bohóckodni, és ez jó érzéssel tölt el…mégis, az utolsóként elkészült kép az amelyen sikerül elcsípnie egy olyan pillanatot, amikor minden bizonnyal látszik az arcomon, a tekintetemen és a mosolyomon a félretett, de nem feledett érzelmem iránta. De az a pillanat megkívánja és amikor megnézem a képeket én is látom a különbséget. * -Nem mondasz le azokról a kövekről, ugye? Tény, hogy sokat segítettek, de láttad mi történt amikor kivettél belőle egy darabot. Ne bántsd a kék köveket. *Már akkor is csúnyán néztem a belőle kibújt tudósra, látva a feketén maradt foltot, s noha én is kíváncsi vagyok azokra a kövekre, inkább háttérbe szorítom a bennem élő tudóst. Ő persze nem fogja annyiban hagyni, ebben biztos vagyok, megtalálja a módját, hogy a végére járjon. Nekem elég annyi, hogy megörökítsem és kihívás fénylő köveket festeni, még nem tudom, hogy sikerül-e majd teljes mértékben visszaadni a látványt, de tudom, hogy sokkal szebb lesz egy fotónál. Nem mintha zseninek képzelném magam, egyáltalán…de abban a képben a szívem is benne lesz. Ami jobban meglep, az Callum pda-jában lévő mappák nevei. Véletlenül fedezem fel, s bár nem voltam hibás abban, hogy megláttam, lelkiismeret furdalásom van miatta, ezért nem is kérdezek rá arra, amire nem tér ki külön, ám a Virágocska…az biztosan én vagyok. Kicsit vicces ez egy kancellártól, de én meghatódom tőle, és ez a mosolyomon is látszik…azt hiszem mindkettő.* -A hölgyem az borzasztó lett volna…nem zavar, egyáltalán. Aranyos. *Már megismerkedésünk elején sem tetszett a „hölgyem” megszólítás, de annál jobbra nem gondolhattam, hiszen volt még a Mrs. Montgomery és ennyi. A Hölgyem a szükséges rossz volt amit elfogadtam, de már erre sem kell gondolnom…legalábbis ha kettesben vagyunk. Azt még nem tudom, hogy a barátságunk számára vállalható-e nyíltan és ha igen, milyen mértékben, de ez most nem is olyan fontos. A fotók mellé elkérem a videót is amit a barlangban készített, ám én csupán a kéken fénylő kövekre számítok, de meglátom magamat alvás közben. Nem haragszom, felháborodásom csupán megjátszott, ahogy korábban a közös fotó készítésekor is, de mint megtudom Callum szavaiból, és persze nem is hittem róla, hogy semmilyen hátsó szándék nem lapul a tette mögött. Az viszont amit mutat a videón, meglep. * -Ó! Ezt nem láttam, csak annyit, hogy kék lesz a kezem tőle. De ez nagyon érdekes. *Most már értem miért érdekli őt annyira a kéken fénylő kövekkel teli barlang. Izgalmas, hogy egy véletlen és talán forradalmi felfedezés tanúja lehetek…már ha sikerül bármit is kideríteni a kövekről. Ám az én munkám úgy hiszem a merterrel véget ért, a kövek nem az én szakterületem, legfeljebb megfesthetem a barlangot de az is nagy kihívás.* -Természetesen te leszel az első akinek megmutatom, végül is te vagy a mecénásom. *Mosolyogva válaszolok utalva az ő szavaira…de azt már nem tudom mikor állíthatom azt, hogy a kép készen van, gyanítom most, hogy idő előtt be kellett fejeznem a kutatást az expedícióval, újabb munkát kapok nehogy unatkozzak. A gondolat hirtelen nagyon vonzóvá teszi azt a pár nap pihenőt a karanténon kívül, ahol Callum ígérete szerint akár még festhetek is az udvaron. Aggodalmamra azonnal választ kapok, ami megnevettet hiszen nem rég még azzal vádoltam viccesen Callumot, hogy visszaél a hivatalával, most meg visszakapom. ÉS az a szemöldökvonogatás, a csibészessé váló szemek…egyáltalán nem csoda, hogy beleszeretem. * -Ó, igen, pontosan tudom. Mennyibe fog kerülni Dr. Jenkins? *Még néhány lepénybe, több festménybe? A lepényről jut eszembe, hogy a fotózás miatt letettem a magamét, így most érte nyúlok, dea tréfa kedvéért és, hogy cukkoljam Callumot, az övére is sóvárgó pillantásokat vetek. Nem sokára úgy is tűt fog belém szúrni, megérdemlek ennyit.*
Utolsó poszt ☽Szer. Jan. 22, 2020 9:30 am Következő oldal☽
Lábadozás
- Akkor meg kell gondolnom, kiket küldök oda. - Mosolyodom el, mert mégse küldhetem ide számos ellenségemet, sajnos. De a mosolyomban van melegség is, Jasmine felé, amiért azt mondta ezzel, hogy örök barátok leszünk. Nehéz hinnem benne, és nem azért, amit az utolsó készült képen a tekintete és mosolya sugall. - Nem akarom bántani a kék köveket. - Sietem megnyugtatni. - Megígérem egyet sem fogok leszedni. Se mással nem szedetek le. - Egészítem ki ravasz kis mosollyal saját magamat buktatva le, hogy elsőnek elhangzó ígéretem alól könnyedén kibújhatnék, de azért annál picit többet ígérek meg Jasmine-nak, csak hogy ne aggódjon a kék kövek miatt. - De hátha a perdaiak többet tudnak róla, mire lehet használni... esetleg hogyan lehet biztonságosan áttelepíteni őket. Gondold el, ha itt a Városban is lehetne egy vagy a közelben. A festést is megkönnyítené! - Hozakodok elő gyorsan olyan érvekkel, amelyekkel szerintem ha meggyőzni nem is, de elbizonytalanítani lehet Jasmine-t, hiszen ő akarja lefesteni azt a barlangot és csak egyszerűbb élőben. Na meg ki tudja, milyen áldásos hatásait lehetne még élvezni! Néhány kérdést szerintem mindenképpen megér, és persze kíváncsi a bennem lévő tudós is, annál inkább, hogy nem tudom a köveket elmozdítani onnan. - Mappanévként is borzasztó lett volna. - Mosolyodom el a Hölgyem mappanév ötletére. - Na ugye, hogy kutatni kell! - Veszem elő a "na ugye" pillantásomat, ha nem is a mosolyomat, mikor érdekesnek találja a körülötte pulzálva jelentkező fényeket. Csináltam ilyen videót a saját kezemmel is a végén, hogy kutatáshoz majd azt használják, ne Jasmine-t, és bár látszik azon is a lényeg, azért az alvó Jasmine-nal látványosabb, mert messzebbről lehetett felvételt készíteni. - Köszönöm. Megtisztelsz. - Picit ki is húzom magam ültömben, mikor mecénásnak nevez, de az jobban megtisztelő, hogy nekem mutatja meg a képet először és nem mondjuk az édesanyjának. Hogy is ne ajánlanám fel ezek után, hogy szívesen kiírom "betegszabadságra", ha kell egy kis pihenés neki vagy festésidő? Mint mecénás is kötelességemnek érzem ezt. - Mennyibe? Hmmm, az általam szerzett plusz szabadidőbe meghagysz nekem egy pici időt egy közös kávéra vagy teára. - Vagy perdai gyümölcslére vagy lepényre, végülis mindegy, igazából pár percnyi beszélgetést is mondhattam volna, mert sokszor többre időt úgy sem tudok szakítani, ahogy most se tudok már sokáig maradni itt. A pillantást elkapom a lepényre, kuncogok rajta és eltéve a pda-t, a lepényről letépem azt a részt, amibe haraptam, és a fennmaradó részt Jasmine-nak nyújtom, míg én megeszem a kisebbiket, amely részbe már úgy is beleharaptam. - Lassan mennem kell, de a tűszúrást nem úszod meg. - Pillantok rá most én olyan cukkolósan. - Igazából arra gondoltam, hogy ha kikerülsz a gyengélkedőről is, akkor adnék egy kis készüléket, aprócska tűszúrást ejt és elmenti az értéket. Javaslom, hogy itt az ujjbegy külső oldalánál próbáld, ott kevésbé érzékeny. Szeretném, ha egy hónapon át minden reggel mérnél így egyet, egy ciklust végig tudnék ezáltal követni, hogyan változik a hormonszint. - Beszéd közben mutattam saját ujjaimon, hogy hol célszerű a tűszúrást ejteni és bocsánatkérően nézek rá, mert sejtem, mennyire fog rajongani ennyi tűszúrásért. Legfeljebb majd ő is megmondja, hogy ez nekem mennyibe fog kerülni.
Utolsó poszt ☽Szomb. Jan. 25, 2020 6:34 pm Következő oldal☽
Callum& Jasmine Lábadozás
*Bizony, meg kell gondolnia kiket küld oda, már ha egyáltalán bekövetkezik ilyesmi, mert azt a barlangot nem érdemli meg bárki, az a barlang számomra szimbolikus jelentéssel is bír, egyfajta vízválasztó, egy becses történés őrzője, talán a szívemé is. Mintha otthagytam volna valamit magamból amit mással helyettesítettem, amit ott kaptam cserébe…csupán bólintok és a gondolataimat megtartom magamnak, a mosolyom elárulhatja, hogy van amit nem mondtam ki, ami számomra kedves…de szeretném megtartani magamnak. Egyelőre. Már csak ezért sem szeretném ha akár egyetlen kis darabnyi is kikerülne onnan azokból a kövekből és már-már dorgálón kérem, hogy ne bántsa a köveket. A válaszán nevetnem kell, de amint eljut a tudatomig, miért is mondta azt amit mondott, ajkaim elnyílnak egy röpke pillanatra, majd fejcsóválva szemet forgatok a mosolyom előtt.* -Ó, nagyon oda kell figyelnem mit mondasz. *Mindezt azonban viccesen mondom, mert tudom, hogy nem tenné meg, ha megígérte nekem. Ennyire már azért ismerem, még ha sok is a fehér folt előttem. De pont ezért nem lep meg, ahogyan folytatja, más lehetőséget keresve, hogy megszerezhesse a köveket. Megértem mint tudós a tudóst, nagyon is érdekelheti és nagy felfedezés lehetne ha megismernénk a kék kövek titkát, de nem minden áron. Még azt sem tudjuk, hogy a perdaiaknak mit jelentenek azok a kövek, az is meglehet, hogy hasonlóan nagy becsben tartják mint a CQL kristályt. * -Szeretnél egy saját kék fényű barlangot? *Nagyon felkeltette a kíváncsiságát, ahogy az enyémet is, csak én szívem szerint otthagynám az összes követ ahol most vannak, de Callum kijátssza a művész kártyát. * -Igen, az nagyon jó lenne, de nem a festés lehetősége miatt örülnék neki elsősorban, hanem mert rajtunk, embereken segíthet. *Magam is éreztem a hatását, kellemes volt és csillapította a fájdalmamat, valóban remek lenne ha mindezt áttelepíthetnénk oda ahol szükség van rá…de csak ha nem tesszük tönkre az egészet. Néhány ecsetvonásnál sokkal többet ér, hogy lefessem elég az is, ha látom a felvételeket, melyeket Callum készített, ám azokon más is látható. Konkrétan én, ahogy alszom…és ahogy a fénylő kövek a bőröm alá kúsznak. Ezek a felvételek nem a Virágocska mappában voltak, mely név meglep de örömmel tölt el. A másik lehetőség viszont kimondatlanul is borzasztó, fintorogva mosolyodom el mikor Callum egyetért velem, de aztán a figyelmemet jobban leköti a kéken fénylő kövek pulzálása, az intenzív fényük, melyek szinte körbeszőnek. Lelkesedésemre Callum azonnal lecsap, én pedig nem tudom visszafogni a nevetésemet amit az a pillantás hív elő, mellyel rám néz. Az a pillantás amivel első nap bejött hozzám, csak most másról szól. * -Nagyon meggyőző tudsz lenni. Sosem mondtam, hogy ne próbáljuk meg felkutatni a hatását, csak azt, hogy ne bántsuk. Helyben kell vizsgálni, ami ugye a merter miatt most lehetetlen. Talán a szél már teljesen szétszórta a spórákat és amíg azok a levegőben vannak, még a barlang közelébe sem lehet menni. *Még azt sem tudom milyen messze voltunk a tábortól, hogy mennyit zuhantunk, mennyire védet az a barlang, de később szívesen visszamennék oda, felkészülve minden eshetőségre. Addig marad a festés és ha sikeresen elkészül a kép, az abban való gyönyörködés. Mindez természetesen csak a munka után, mert az az elsődleges…csupán három napom maradt és az nem sok mindenre elég, de Callum mint mecénás és kancellár, felajánlja a segítségét. Nem mintha ki akarnám használni, de eljátszani a gondolattal még lehet, főleg ha az a játék annyira mókás, hogy mindketten tovább szőjük. Megjátszott döbbenettel fogadom a fizetséget amit cserébe kér.* -Egy kevés idő kávéra vagy teára? Csak ennyi? Nos ez nem túl nagy ár, úgyhogy elfogadom. *Kézrázás helyett mondhatnám azt is, hogy „lepényt rá” hiszen szó szerint kinézem a kezéből a maradékot, bár csak tréfának szántam, mégis nekem nyújtja a nagyobbik felét. Elmosolyodom én is, annyira kedves gesztus, ennek ellenére nem szeretném elfogadni, hiszen a lepény mennyei és elvonni tőle a finomságot nem lenne tisztességes, de mielőtt visszanyújtanám előhozakodik a tűvel. Ez még nem is lenne gond, pontosan tudtam mi vár rám, ám az, hogy még magamat is szurkáljam, minden nap. Őszintén és…gyerekesen felháborít. Visszahúzom biztos közelségbe a kapott lepényt, durcásan nézek rá, összehúzott szemöldökeim alól, csalódottan.* -Erről nem volt szó. Minden nap. Saját magamat szurkáljam? Neeem! *Nem vagyok túlságosan határozott, mert kiderül miért is van erre szükség és csak a javamat szolgálná a vizsgálat, de nem lelkesedem az egészért, ami azt hiszem érthető is. A hormonszintről jut eszembe a lepény, mely elég édes és finom ahhoz, hogy nem túl tudományosan megfogalmazva, nyújtson némi boldogsághormont, bele is harapok. Egymás után mindkettőbe, a sajátomba és abba is amit Callum adott. Jelzem, hogy nem adom vissza ezek után, bármi is volt a szándékom és míg a két falattal birkózom, dacosan nézek rá. Egy teljes hónapig, minden nap. Míg le nem nyelem a falatot, amivel igencsak meg kell harcolnom, mert túl nagyra sikeredett, azon merengek, hogy ezért jár nekem valamilyen vigaszajándék. De más is eszembe jut. * -Egy teljes hónapig nem találkozunk? *Jellemző, hogy ezt ragadtam ki elsőként, miután sikerült lenyelnem a lepényt.* -Ez nem egy teába fog kerülni kancellár úr!
Utolsó poszt ☽Kedd Jan. 28, 2020 2:45 pm Következő oldal☽
Lábadozás
- Saját kék fényű barlang? Erre még így nem is gondoltam, de jól hangzik! Még jobb lenne, ha a Dominiumra is fel lehetne vinni valami módon. - Mosolyodom el, de én is érzem, hogy ezek a fénylő kék kövek nem mozgathatóak úgy, mint a CQL-kristály, már amennyire az ezen a holdon mozgathatónak számít, ha a perdaiak rajta csücsülnek. - Persze a lakosztályba azért nem vinném. Tudtad, hogy a tőled kapott virág is világít a sötétben? Miket kérdezek, botanikus vagy, persze, hogy tudtad. Engem első este meglepett. - Mesélem neki mosolyogva, azt a részt kihagyva, hogy sürgősen ki is lett így paterolva a hálószobából, mert amúgy se vagyok jó alvó, a világító dolgok meg pláne zavarnak benne. Pedig jól mutatott ott, de így legalább lett társasága a nappaliban lévő virágnak, még ha méterekkel arrébb is vannak egymástól. Arra meg bólintok, hogy elsősorban rajtunk embereken segítenének a fénylő kövek, nyilván ezért is érdekel engem, de ettől még miért ne játszanám ki a művész-kártyát, ha már a kezemben van? - Vajon mikor veszélytelen a merter? Ősszel? Vagy télen, mikor vörösek a virágai? - Tűnődöm el, de télnek kell lennie, legalábbis ezt szűrtem le annak idején a haldokló perdai szavaiból, már ha jól értettem, amit mond. Mai napig nem vagyok biztos benne, és lehet, hogy sose tudom meg. Majd az idő eldönti, és ha már idő, akkor kérek egy kicsit Jasmine-éból is, még ha tudom is, hogy sosem fog élni a lehetőséggel, hogy mondvacsinált betegséggel kivonjam pár napra a munkából és a kötelezettségei alól, amiket Dorian ró rá. Ennél sokkal becsületesebb és lelkiismeretesebb Jasmine, ám ettől még remélem, hogy alkalmanként össze tudunk futni, még ha csak pár szó erejéig is valami automatából nyert löttyöt kortyolva, így elfogadását mosolyogva nyugtázom. Itt még mosolygunk, aztán felvázolom neki a rossz hírt, hogy több tűszúrást helyezek kilátásba, amitől ő rögtön nem mosolyog, nekem viszont nem tűnik el a mosoly az arcomról. Nem mert kárörvendenék, hanem mert olyan aranyos, mikor ilyen durcás. - Megkérhetek rá egy orvost is, de gondoltam kényelmesebb, ha reggelente nem itt kell kezdened a napodat. - Magyarázom, még ha tudom is, hogy a legfőbb gond maga a szúrás ténye naponta, nem pedig az, hogy neki kell elvégeznie. El is kezdem magyarázni azt is, miért van erre szükség, de mosolyom vigyorrá lesz közben, ahogy dacosan kettőt is harap a lepényekből. Kihasználom a rágás miatt keletkező csendet és úgy folytatom. - Szeretném nyomon követni egy hónapig a változást. Amire gyanakodtam, annál közel állandó szinten kellene maradnia, állandó de rossz tartományban. A tied viszont az elmúlt pár napban javulásnak indult. Érdekes ez a tendencia és nem tudom, így marad-e és hamarabb megoldódik a gond, mint hittük volna vagy hullámzik és visszaesés lesz? Talán a kék kövek ezen is segítettek. Még nem tudom magam sem, de ezért szeretném figyelni. - Azt már nem is merem mondani, hogy lehet két hónap is lesz az egy hónapból, és azt sem említem, hogy nem annyira a kék köveket gyanúsítom - még ha nem is zárom ki a lehetőségét -, hanem hogy valami változott: eddigi tesztek alapján az itt kapott gyógyszerek nem lehetnek rá ilyen hatással, így ott motoszkál a gondolataimban az eshetőség, hogy valami valahogy bejut Jasmine szervezetébe. Vagy bejuttatják. Itt meg javulásnak indultak az eredményei, mert el volt szigetelve, nem kaphatott semmit kintről. A nagy falat lenyelése utáni kérdés majd a következmény megnevettet. - Nem feltétlen, találkozhatunk. Igyekszem majd valamikor lejönni a Városba. De azért mondd el, mi az árfolyama a tűszúrásnak és a teának? Illetőleg számítsak-e inflációra? - Kérdezem nevetve, mert ez alapján rendesen eladósom teázási alkalmakkal Jasmine felé, habár kicsit sem bánom. A közeli asztalkáról a kézfertőtlenítőt veszem magamhoz, előbb a saját kezemet mosom át vele, majd Jasmine kezéért nyúlok, amelyikben már nincs lepény és azt is fertőtlenítem. A felöltő belső zsebéből a szúráshoz és vérminta elemzés való kis tenyérnyi készüléket veszem elő. - Akkor hát... az első teáért! - Pillantok fel rá elnézést kérően, és középső ujja begyének szélénél szúrok, tapasztalat szerint ott kevésbé érzékeny, mintha magát az ujjbegyet szúrnám meg. A szúrást követően a kibuggyanó cseppet az érzékelőre cseppentem fordítva gyengéden és odatartva Jasmine ujját, magamban megállapítva, hogy milyen finom kezei vannak neki is, és a készülék ki is írja az értéket. Rányomok a mentésre, mindent úgy csinálva, hogy Jasmine jól lássa. - Szúrás, idecseppented a vért, majd az érték kiírása után mentés, aztán letörölni ezt a felületet, ahova a vér került. Ennyi lenne az egész. Minden reggel, egyél-igyál előtte, ahogy szoktál. Érthető minden? - Mondom is közben mit csinálok, habár lehet látott már ilyen készüléket Jasmine és maga is tudja, de addig is míg én beszélek, ő befejezheti a lepénye majszolását. A készülék érzékelőjét aztán letörlöm tisztára, majd kikapcsolva a mérőt odateszem az asztalkára Jasmine ágya mellé. - Mennem kell sajnos, pedig szívesen maradnék még beszélgetni. Nemsokára átvisznek a gyengélkedőre téged és ha minden jól megy, 3 nap múlva már otthon aludhatsz... és reggel otthon szúrhatod az ujjadat. - Mosolyodom el gonoszkásan, ugratva Jasmine-t kicsit. - Várom a teadélutánt! Vigyázz magadra addig! - Búcsúzom tőle kezét finoman fogva és picit megszorítva bátorítóan. Teadélután helyett lehet teadélelőttünk lesz, vagy ahogy összejön, de mosolyom jelzi, hogy bárhogy is legyen, én örülni fogok neki. Felállok mellőle és ha kéri, akkor a lepény üres dobozkáját kiviszem, vagy közelebb adom neki az innivalóját az asztalkáról, de utána valóban kifelé indulok, az ajtóból pillantva vissza még rá egy mosollyal, hogy a folyosóra kilépve már ugyanaz a komoly és rideg kancellár legyek, aki szoktam lenni. Elgondolkodom a vérminta-elemző által kiírt értéken. Ma is kisebb volt a szám, mint tegnap. Különös...
Utolsó poszt ☽Szomb. Feb. 01, 2020 10:03 am Következő oldal☽
Callum& Jasmine Lábadozás
*Nem szoktam túl gyakran, de erre a válaszra most szemeket kell forgatnom.* -Neked nem szabad ötleteket adni. *Feddem meg játékosan mégis egy kicsit komolyan. Callum egy percre sem tudja feledni tudós énjét, ami érthető is, de néha azért el kellene engedni. A tőlem kapott virágról szóló információ nem lep meg. Ám az igen, hogy ezt tényleg megkérdezi tőlem. * -Tudod, néha remek kérdéseid vannak. Szándékosan nem szóltam róla. *Mosolyodom el szavaim közben, és remélem, hogy a virág azóta is világít a sötétben, mert akkor még él. Callum elmondása szerint nem igazán jó virág szülő, így már az is jelentős haladás, hogy eddig életben maradt. Persze ismerve a férfi nemet, igyekeztem olyan virágot választani, ami igénytelenebb a többihez képest, de azért víz kell neki időnként. A kéken fénylő kövek, nagyon lassan tudnak minket elhagyni, így az még téma marad és gyanítom, újra és újra fel fog bukkanni, míg Callum meg nem fejti a titkukat. * -Télen, virágzás idején, bár ellentmond minden általam ismert növény bioritmusának, amiért télen virágzik, de mindenképpen akkor a legveszélytelenebb. Akkor nincsenek spórák, nedves környezet…azt még nem tudom, hogy mikor kezd el pontosan virágzani, hiszen csak nekünk van ősz, a holdon két évszak váltja egymást. *Néhány pillanatig elgondolkodva meredek magam elé, de aztán szóba kerül sok minden más, amire válaszolnom kell. Bár igen csábító a gondolat, hogy Callum segítségével kibújjak a kötelezettségeim alól, sosem tenném, másrészt szeretem a munkámat és a festészetnek sem lenne meg a varázsa, ha mindennap művelhetném. A festés egyfajta menedék számomra, lelki egyensúlyt hoz, nyugalmat. Kell, hogy legyen amire a szürke hétköznapokon vágyom, kell, hogy maradjanak vágyaim. Ám amilyen gyorsan túllendülünk ezen, olyan sokáig maradunk a tű témában. Váratlanul ér a további, egy hónapos szurkálás felvetése, bár tudom, hogy az én javamra szól, mégis nehéz önként és dalolva elfogadni. Hiába a durcás viselkedés és a kapott lepény makacsul visszatartása, Callum nem enged s míg én a falatokkal harcolok, tovább színesíti életem elkövetkezendő hónapját. Végül nagyot sóhajtok, megadóan, de továbbra sem tetszik amit rám rótt. * -Na jó…majd erőt veszek magamon. *Tudom, hogy csak segíteni akar és hálás vagyok azért, hogy mindezt titokban tartja. Az én érdekem is, mert bár Charles nem az a társ akire számítottam, akire vágynék, egy gyermek minden bizonnyal feledtetné a problémáimat, még akkor is, ha Charlestól van. * -Köszönöm, hogy figyelsz rám és gondoskodsz rólam…és köszönöm, hogy ez…kettőnk között marad. *Már megenyhülve mondok köszönetet és meg is érintem a kezét egy röpke pillanatra. S noha az egy hónap nagyon hosszúnak tűnik, újra eszembe jut az amit korábban beszéltünk az időről és arról, hogy mindent megszépít…feledtet. A megjegyzése mosolyt csal az arcomra, a végére még el is nevetem magam. * -Örülök neki…igen, feltétlenül számíts inflációra. Benyújtom a számlát, ne aggódj. *S az elsőért már akár meg is tehetném. Nem kellett volna olyan gyorsan megenni azt a lepényt, mert szabaddá vált a kezem és Callum azonnal le is csap rá. Csak a tisztességtelenség kedvéért fintorgok, neki se legyen könnyű és amikor megszúrja az ujjam…* -Áúúúú! *Fájdalmasan felkiáltok. Azért nem olyan hangosan, hogy odakint is hallják, de eléggé ahhoz, hogy lelkiismeret furdalása legyen néhány lélegzetvételnyi ideig, míg el nem mosolyodom.* -Vicceltem. Nem fájt…annyira. *Mókásan összeráncolom az orrom, majd a másik kezemben tartott maradék lepényt kezdem majszolni míg a véremet veszi és megmutatja mit hogyan kell csinálni. Erre azért már komolyan figyelek, mert nem szeretném elrontani, a szúrástól eltekintve nem olyan bonyolult. * - Mindent értek, menni fog. Azután, hogy képes voltam megszúrni magam. Vagy, majd anya segít. Ő biztosan kapható erre. *Nagyon valószínű, hogy minden nap látni fogom, főleg ha Charles távol van, már csak azért is, hogy ne legyek egyedül. A szúrás végeztével azonban a m i időnk is elfogyott, így már csak a fájó búcsúzás marad hátra, amit igyekszem felnőtt módra viselni, mosollyal, megbékéléssel.* -Már ennyi is felüdülés volt, köszönöm, hogy meglátogattál….ó, de kedves, nem tudtad kihagyni. *A mosolyom egy kicsit lehervad az újabb szurkálás emlegetésére, de az együtt teázás majd feledteti velem a kellemetlen reggeleket. * -Tőled függ mikor érsz rám, de én is várom. Feltéve ha itt leszek a városban. *Korántsem biztos, ismerve Castillo kancellárt és az ő törekvéseit, melyekkel szeretne eltávolítani a városból, ki tudja milyen okból. Megszorítom én is a kezét és rámosolygok, majd az üres dobozt felé nyújtom némán kérve, hogy ne hagyja itt. A végén még lebukok az ápolószemélyzet előtt és én hallgathatok, hogy miért nem tartom be az ilyenkor „feltétlenül szükséges” diétát. * -Akkor a legközelebbi viszontlátásig. Vigyázz magadra, ne ülj siklóra. *Nem, én sem tudtam kihagyni, bár legutóbb még addig sem jutottunk el. Ám ez a gondolat nagyon hamar kihull az elmémből, a helyét Callum távozásával a vele eltöltött idő újraélése tölti ki. *
//
imádtam! 
//