Kétségtelen tény, hogy megfontolt tempóban haladunk ezzel az új keletű, önvezető járművel, amit egyesek inkább csigalassúként jellemeznének, pedig a lassan járj, tovább érsz elvet követve eddig még bizonyítottan többen célhoz értek. - Ez ellen nincs mit tennünk, még kormány sincs ebben a típusban. - lemondóan erősítem meg a látottakat, mert abban biztos vagyok, hogy a mellettem helyet foglaló nőnek az első dolga volt lekövetni, hogy vajon át tudja-e venni az uralmat a poroszkáló járgány fölött. - Gyanítom, ez azért van így, hogy a házigazda lenyűgözze az összes vendégét, mert elvileg mindenkiért egy efféle négykerekű érkezett... szívből remélem, hogy elbűvölte... - szélesen vigyorodok el, mert tudom, hogy a válasza az lesz, hogy "nem", de összességében olyan jó látni, hogy ilyesmitől is úgy tud szenvedni, mintha csak a fogát húznák. - ...hát... akkor kénytelen lesz majd egy kicsit magyarázkodni, mert van itt a bal karomnál egy aprócska szakadás... - megpróbálok odafordulni, hogy lássa a lyukat - gondolom, majd megstoppolja vagy valami, nem? - mire a lány szemei elé kerülne a minőségi anyag, újból felnevetek, mert csak ugratom, semmiféle hiba nincs a méregdrága zakón. - Ne vicceljen, nem mondja, hogy egy kontaktlencsével szöszöltünk ennyit indulás előtt? Én meg már azt hittem, hogy a legfrissebb hadászati eszközökkel csempésszük be magunkat a kapun belülre. - mímelt csalódottságomban elhúzom a számat és egy kicsit a fejemet is megrázom, hogy elégedettségemet is jól láttathassam. - Milyen másik? Miért, volt másik is? - egy fokkal komolyabban folytatom, mert, ha ez igaz, akkor most Szibériai Husky-kat megszégyenítő szemszínváltóként vagyok jelen. - Várjon. - tapogatom körbe az összes fellelhető zsebemet, majd meglátok valamit az ülés előtt. - ez lesz az, megvan... de tudna segíteni? - életemben nem kellett ilyesmivel foglalkozni és félek, hogy nem éppen a kontaktlencsék behelyezésére szakosodott ujjaimmal több kárt hajtanék, mint hasznot. - Jól áll a vörös. - most, hogy magára mutatott már én is észrevettem a változást, azaz nem, mert eddig is láttam, de valahogy sosem volt erősségem a bókolás, a jól időzített bókokról meg aztán nem is beszélve. - De jobb a fekete... - őszinte viszont annál inkább vagyok, szóval ezt mindenképp hozzá kellett tennem a teljes kép kedvéért. - Eddig nem volt alkalmam finom úriember módjára viselkedni, mert valahogy mindig ki akartak nyírni minket, és az effélékkel nem nagyon lehet jópofizni, azonban most más a helyzet. - egy "na majd most" bólintással hozom tudomására, hogy bizony a mai este más lesz mint a többi, mert itt és most nem a lövöldéz a prioritás. - Hogy lenne? Talán hozott nekem fegyvert odafentről? Egy méregköpő csövet, vagy egy díszes végű dárdát azért nem akartam magammal hozni. - egyébként is, Raven-t magát tekintem ma este a nehéztüzérségnek, nála tuti lapul valahol egy diszkrét dobókés. - Mert... Sajnálom, de nem rendelkezem kommunikációs egységgel, kérem élvezze az utazást. ...hallja, most is azt hitte a szerencsétlen, hogy neki magyarázott és újat nem mondott, csak mantrázott. - kb tíz byte-on elfér a mondanivalójának szövege, csodát nem lehet tőle várni, de arra tökéletesen elég, hogy érzékeltesse, hogy nem egy társalkodó hölgy "ül" a volánnál. - Szóval ez volt a rongyrázós házigazda kívánsága, és attól tartok kiszállni sem lehet. - próbálok rá a menekülőútra, viszont az érintőpanel csütörtököt mond szombaton, ami egyet jelen azzal, hogy türelemmel kell lennünk a megérkezésünkig. - Egy két kellemes zeneszámmal már meg is vette erre az útra? Mondhatom olcsón számítja. - mosolygok egészen addig a pillanatig míg nem szembesülök Fhazid-dal. - Igen, csak a térkép érdekel minket. - ellenállhatatlan képet vágva nyergelek át a probléma eredőjére. - ...akár két tojás... - nézegetem, de csak nem akar hasonlítani rám, vagy fordítva, na mindegy van még úgy másfél percünk, addig hátha összekapja magát és mutat néhány Denisov-os vonást a látott kép. - Csodás, én és a gazdaság, ettől remélem ma már nem tud jobbat mondani. - ó, ha tudnám, hogy mi vár még rám amolyan "meglepetésként", bizonyára nem bánnék ilyen könnyelműen a "remélem" szóval. - Mertem remélni, hogy csak szimplán a névrokonom, de ahogy hallom, ma estére a feleségem lesz. Valóban, minden álmom egy egyéjszakás feleség volt, honnan tudta? - vigyorodok el, mert a helyzetünk sokkal rosszabb már úgy sem lehet. Mindeközben begördülünk a birtok kapuján, ahol még az őrszemeknek is automata fegyverük van. Jó pont, hogy legalább elegánsan fel vannak öltözve, na de mégis kinek a felbukkanására számítanak ma este, hogy ilyen biztonsági előkészületek vannak? - Hát mondhatom, ezt jól kifundálta. - ezen a ponton már érzek némi direkt kiszúrást is az ügyünkben, de semmi gond, nem maradok hálátlan kedves "feleségemmel". - Mégis mi baja a nyalifalival? Egy igyekvő, látens-meleg férj inkognitójába még bőven belefér nemde? - kérdésem végén automatikusan nyílik a prototípus ajtaja és már fogadóbizottságunk is akad. Kellemes háttér zene fogad minket a fényárban úszó, ízlésesen feldíszített fogadótérben, ami Raven szerencséjére egy fűtött hely. - Üdvözöljük Önöket a Melikov-rezidencián, Heather és Fhazid Al-Ghaffari. - egy idősödő, sokat próbált, ősz üstökű ajtónálló fogad minket, fehér kesztyűben, frakkban, kifinomult öltözetben. Úgy érezhetjük magunkat, akár az egykori filmsztárok, vörös szőnyeg, rivaldafény és összesúgó jelenlévők, amint kilépünk az önjáró mobilból. - Mosolyogj, Heather. - sziszegem, de nem is tudok többet hozzáfűzni, mert máris letámad minket egy üdvözlő páros. - Fhazid! Engedd meg, hogy gratuláljak... a legutóbbi értekezésed a Városi befektetési-tőkegaranciákról, egyszerűen fenomenális, egy igazi kreditinjekció lesz ez számunkra, később beszélünk. - rázok kezet valakivel, aki után egy újabb alak kap el néhány szó erejéig. - Al-Ghaffari úr, a tizenkettedike megfelelő lenne egy találkozóra? Kérem, fogadja a névjegyemet. - biztosítom a magas, szőke urat, hogy rá fogok érni a megjelölt időben és még a PDA-n csippanó kártyát is leokézom. Néhány lépés megtétele után ugyan hallom, hogy "ennyit jelent, ha valaki levágja a szakállát, szinte rá sem lehet ismerni." de szerencsére osztom a nézetüket és nem foglalkozok ezzel többet. Egy dolog lebeg a szemem előtt, hogy mielőbb beljebb kerüljünk. A körénk sereglett forgatag mögött azonban egy valaki feltűnik nekem. Nem az a fajta, aki a nyakamba vetné magát, talán egy ellenségem, egy vetélytársam, jó lesz, ha vigyázok magamra. - Hogy érzi magát kedvesem? - ajánlom fel karomat alkalmi feleségemnek, kivel lassan eltűnünk a fogadóőrületből. - Tizenegy óránál, látja azt a nőt? Róla tudunk valamit? Pontosabban kell-e tudnunk róla valamit? - elegánsan biccentek felé, hogy tudassam vettem a lapot és én is felmértem magamnak. - Jöjjön Al-Ghaffariné, táncoljunk egyet. - remélem nem lesz nehéz táncba csábítanom, mikor egy ilyen zeneszám csendül fel. - Ó, én sem tudok, ne aggódjon. - elébe megyek a kifogásoknak és már válaszolok is, mert én sem vagyok egy géppuskalábú, de ellötyögünk odabent, addig is felmérve a terepet a célszemélyünk után kutatva.
-Hát látja, ez a legborzasztóbb és legijesztőbb dolog amit valaha tapasztaltam. *Nyilván nem, mert Alec majdnem lebukása Jenkins előtt, azért meglehetős erősséggel üti a kormány nélküli autót, de az már elmúlt. Persze akár meg is hackelhettem volna a jármű számítógépes rendszerét, de azzal minden bizonnyal felhívtam volna magamra a figyelmet, másrészt több időbe telt volna míg a nyomaimat is eltüntetem, mint ahogy a ház elé érünk. Még ezzel a tempóval is. * -Kurvára le vagyok nyűgözve. *Vigyorodom én is el, de csak egy pillanatra, s aztán visszaváltok a durcába. Nem szívelem a pasit akié az autó, már csak azért sem, mert ennyi kreditből egészen mást képzeltem volna el. Feleslegesnek tartom. A ruhára figyelmeztetem, mert kivételesen igazat mondtam, tényleg csak kölcsönbe van, mert ennyit nem tudtam volna kicsengetni és a pofátlanság netovábbja lett volna, ha ráterheltetem Jenkins számlájára, arról nem is beszélve, hogy joggal kérdezősködhetett volna. Gyanítom így is lesz valamelyik kancellárnak kérdése, amint véget ér a buli…kis szerencsével csak akkor, és nem Mills-t küldik ránk megint. Denisov azonban a frászt hozza rám és csak azért hiszek neki az első pillanatokban, mert kinézem belőle, hogy máris szétrepedt rajta. Bár DeVitto ennél sokkal precízebb, de sosem lehet tudni Denisov mikor és mennyit dagaszt az izmain. Szerintem megint nagyobb lett. Eltátom a számat, majd összébb húzom a szemöldökeimet.* -Na ne szórakozzon velem, mert itt hagyom! *Ez a legnagyobb fenyegetés amit komolyan is gondolok és ő is annak veheti, de már nevet is, mielőtt szemrevételezhetném a nem létező szakadást. Vállon ütöm.* -Baszki! Ilyet ne csináljon még egyszer! *Szemet forgatva fordulok ismét előre, de ez is csak szösszenetnyi, mert társam folytatja a szívatást. Jó lesz ha én is beindulok, különben lemaradok. * -Azt ne mondja, hogy elhagyta! Akkor csak az egyik szemét hagyja nyitva. Nem egyszerű betenni azt a szart, egyébként meg én vagyok a legfrissebb hadászati eszköz. *Közlöm felháborodva, hiszen már a feltételezés is sértés, hogy engem lehet valamivel pótolni. Legalábbis így teszek, higgye csak. * -Hány szeme van Denisov? *Kínzó lassúsággal fordulok megint felé és teszem fel a kérdést, szinte már tagolva, mint az öt éves gyereknek. Szemöldököm hasonló sebességgel kúszik feljebb, de csak az egyik, így téve aszimmetrikussá arcomat. Aztán a lágy ív kifejezőbbé válik amikor várnom kell. Mégis mire? Érdeklődve nézem mit csinál, hogyan hajol le az elveszett kontaktlencséért, lopva megnézem addig a zakója hátulját, a varrásokat, hogy rendben van-e minden. Hát legalább az igen. Elveszem a kezéből a kissé poros lencsét, majd nemes egyszerűséggel lenyalom, megnedvesítem, mert másképp nem lehet betenni, vagy homokot lát egész este. * -Ne mozogjon, nézzen fel…*Osztom az utasításokat, odahajolok hozzá, két ujjal szétfeszítem a szemhéjait, a másik kezem ujjain tartott, lenyalt lencsét pedig bedolgozom a szemébe. * -Pislogjon. Lát engem? Oké, akkor jó. *Meg sem várom a választ, kielégítőnek nyilvánítom. A magyarázatom, miért is kellettek a lencsék, egy bókot csal ki Denisovból…na meg egy őszinte véleményt is és a kettő nem ugyanaz.* -Köszönöm….köszönöm, szerintem is. De most az a lényeg, hogy ne ismerjenek rám. Ezért nem fogok vigyorogni és sikítani egész este. *A második köszönöm egészen más hangsúlyú, már-már elnyújtott, mosolygós és valóban hálás. S, hogy mi sem mutatja jobban, ez az este más mint a többi, Denisovnak jól kell viselkednie, elvégre bálba megyünk, vagy mi a szöszbe és nem egy raktárépület hátsó sarkába. Elvileg a mai akciónk csendes és gyors lesz. Denisovra nézek és megváltoztatom az iménti gondolatomat.* -Kénytelen lesz szerezni egyet. *Bólintok rá, de végül is nem mondta, hogy hozzak neki fegyvert, eddig is mindig felszerelte magát. Hogy én hova tenném, arra azért kíváncsi lennék…bár profi módon el tudok raktározni néhány holmit a bugyimban és a melltartómban, azért egy pörölyt még én sem tudnék hova dugni. Legfeljebb a buborék figurát, azzal viszont nem sokra mennénk.* -Kurvára nem élvezem baszki, menjél gyorsabban, még én is nagymama leszek mire odaérünk. *Hajolok előre és csak mondom, hátha a „gyorsabban” szóra megindul. Kétlem, valószínűleg be van programozva az egész útvonal, a sebesség…minden. Gyanúmat Danisov igazolja. * -Baszki! Be vagyunk zárva és ha ez a dög zárlatos lesz, benne égünk, megfulladunk. Jó volt magával Denisov. Megtiszteltetés volt önnel harcolni uram…blablabla…*Megjátszottan elkínzott arcot vágva fordulok felé, a pánikhangulatot csak imitálom. Egyelőre. A zenére halkan dobolni kezd a lábam, de ez nem jelenti azt, hogy tényleg élvezem az utazást, a fejemet ingatom a megjegyzésre, majd nyelvet öltök válaszként. Akkor nevetek fel igazán és őszintén derűsen, amikor Denisov lehetetlen képet vág. Persze meg van az oka, egy kis fricska tőlem a személyazonosságokat illetően. Míg méltatlankodik, én csendesen sírok a nevetéstől. * -Belőlem annyi is elég Denisov, majd meglátja. *Közben begördülünk a ház elé, kis túlzással palota. Pofátlanság. Kezdem értékelni Jenkins puritánságát a kis lakosztályával. * -Attól függ, mit akar nyalnifalni. *Vágok vissza, miközben kifelé tekintek az ablakon és az őrséget veszem szemügyre, meg a fegyvereiket, a számukat…kezdek olyan lenni, mint Denisov. Ám én azt is megnézem milyen technikai vívmányokkal van tele a bejárat, hol és mennyi kamera van. Mielőtt kiszállnánk, a pici kis arany színű táskámba nyúlok és Denisov hajtókájára tűzök egy nemesfémből öntött virágot. Akkora mint a szemem. Bár most más formája van, ismerős lehet neki első akciónkból, amikor a bárba tartottunk. Nekem is van, csak annyira nem feltűnő az amúgy is arany színű ruhán, de pasinak jár, hogy látszódjon. Szép dísz. Kezemet nyújtom, bár anélkül is ki tudok szállni, hogy Denisovba kapaszkodnék, lehet úgy is kell, mert nem figyel, vagy szimplán csak fogalma sincs, hogy ki kellene segítenie. Valahogy megoldom, az előtérben pedig valaki lesegíti rólam a meleg kabátot. Egy hosszú pillanatra megborzongok, lévén a vállam is csupasz és bár a fűtés kellemes meleget csinált, a hirtelen hőmérsékletváltozást megérzem. Belekarolok és úgy lépkedek mellette. Mosolygok, nem vadító vigyorgással, hanem diszkréten…épp csak, ahogy azt kell és vonulok, ahogy annak idején Jenkins lakosztályában tettem. Mosolygok és bólogatok mindenkinek, aki odajön hozzánk. Szerintem vakok, vagy csak fel akarnak vágni azzal, hogy ismernek minket, mint kőgazdag tőkeinjektorokat. Leginkább feleségek fordulnak felé, van akivel még kezet is fogok, kecsesen-kényesen és kapok pár puszit a levegőbe. * -Hányok ettől a társaságtól. *Jegyzem meg finoman, halkan Denisov érdeklődő kérdésére, mikor épp nincs senki a közelben. A szám meg sem mozdul, az asszonyos mosoly látszik csak; hasbeszélek. * -Hol van itt tizenegy óra? Egyet sem látok. *Még mindig mosolygok és fogalmam sincs, hogy ezt az órás dolgot egyszer már megbeszéltük. A nőt viszont látom, mert összetéveszthetetlen. Feltűnően szép és ravasz szemei vannak. * -A nőt viszont látom. A fekete ruhás földi gazellára gondol? Egyszer hallottam egy filmben, hogy így jellemezték a szép és karcsú nőket. Rákerestem a gazellára. Én nem szeretném ha állathoz hasonlítana…drágám. Egyébként fogalmam sincs ki ő…de gyanítom, hogy meg fogom tudni. Szólhatott volna, hogy nézzek utána. *Méltatlankodom, és már majdnem felemlegetem Denisov „terveit” amikor táncba hív. Úgy nézek rá, mint aki meglátta saját maga kísértetét. Denisov és a tánc. Baszki! A zene ami felcsendül, nem épp olyan amire előkelően lehet táncolni, legszívesebben elindulnék ugrálni. Azért kíváncsi vagyok Denisov milyen figurát vet be. Emelem a kezem, egyiket a válla felé, a másikat a szemben lévő keze ügyébe. Hartley is így csinálta, derékon ragadott és léptünk egyszerre mint a katonák. Csak nem olyan nehéz.*
- Bizarr, ha azt mondom, hogy ez a jövő, amit itt tapasztalunk? - maga a kérdés feltevése is rendkívül furcsa, hiszen én magam a múltban születtem, ott is éltem, majd hála a genetikusok gyöngyének, a jövőben ébredtem és a kőkorszaki gondolatokkal teli agyam egy merőben új dologról feltételezi, hogy az maga a nagybetűs jövő. A válaszon elmosolyodok, hiszen valahol egy ilyen fogadtatást és a vele együtt járó őszinte megnyilvánulást reméltem. A viccem telibe talál, melynek eredménye egy azonnali, fenyegető éllel bíró szóbeli regulázás a miheztartás végett. - Csak tessék, akár már most is kiszállhat. - mutatok a tökéletesen zárt állapotban lévő ajtóra, mely talán még a híres neves hack-készletének bevetésére sem reagálna, olyan biztossággal garantálja a vendégek megérkezését a partira. Teszem mindezt kellő komolysággal, minek a végén azért újabb vigyorra húzom az orcám. - Hé-hé, csak óvatosan bökdössön, mert tényleg elveszítjük. - nem vagyok hozzászokva, hogy efféle kis mütyürökkel a mutatóujjam begyén egyensúlyozzak egy folyamatosan mozgó fémdobozban, miközben még inzultálnak is közben. - Itt van, tessék. - akár egy hímes tojást, olyan körültekintéssel nyújtom oda a lencsemesternek a szemszínváltoztató egységet. - biztosíthatom, hogy a szemeim kellő kenést kaptak az utóbbi percekben. - nézem a szokatlan, de annál hasznosabb nyalakodó műveletet és még az előtt elkaszálom a gondolatcsíráját, hogy az egyáltalán kipattant volna agyában. - Még néhány ilyen megmozdulás és el is hiszem, hogy maga a legújabb dominiumi nehéztüzérség. - engedelmesen nézek fölfelé, míg Raven a szemeimen turkál a hozzávalókkal. - Kettőt is látok, az remélem nem gond. - az elhadart információ-nyugtázásra nem hagy más választást, mint ezt. - mondja csak, a kedves ikertestvére is legalább olyan jól tud sikítani, mint ön? - szemtelenkedek egy sort, mikor felvetődik, hogy ma este bármi is történjék, biztosan nem lesz üvegrepesztő sikolyokkal átitatva a perdai éjszaka. - Rögtön visszamegyek valamelyikért... - fordulok az ajtó irányába, majd miután színpadiasan realizáltam, hogy ez több okból is lehetetlen feladat visszanézek beszélgetőtársam irányába. - Egy percet se féljen, majd magácskát használom, ha úgy alakul. - bólogatok és újabb széles vigyort láttatok, viszont annyiból már ismerhet, hogy minden tréfám fele valós elképzeléseken alapszik, bármilyen abszurdak is azok. - Ne egzecíroztassa már annyit azt a gépet, mert tényleg megun bennünket és a tóba vezeti magát. Aztán megnézhetjük magunkat. Csurom vizesen, hogy festünk utána ezen az előkelő partin? - fogom meg direkt "jó" helyen a felvázolt tragikus képet komoly arcot vágva, de mindezt csak azért, hogy újból meghalljam társam szépen csilingelő hangját. - Hogy mit akarok nyalni? Abba itt és most, nem vagyok hajlandó belemenni, de ez mégis micsoda, amivel megajándékozott? Ha jól sejtem, nem kabala... - pillantok az aranymandzsettára, végül tekintetem Raven-en állapodik meg. Mert az játszik, hogy én nem osztok meg mindent egy küldetéssel kapcsolatban, ám az, hogy engem további meglepetések érjenek az Al-Ghaffari szembesítés után, na, azt már nem. Nem mellesleg pedig biztosítok én mindent, amit csak kell, hogy az álcánk ne sérüljön, szóval, ha igény és szükség van jelenlétemre, kisegítem legkedvesebb nejemet a járműből, ha kell, még a karomat is felajánlom, hogy ha kedve és módja engedi, nyugodtan belém is karolhat, de valahogy ez a végtelen úriember miliő olyan távol áll tőlem, mint ide az Aquillon-hold. Szóval akaratlanul is meg fogok szegni néhány illemszabályt a közeljövőben, de elsősorban most arra fókuszálok, hogy mielőbb beilleszkedjünk a jelen lévő párok közé, aminek az első lépése az, hogy átvészeljük az érkezés nehézségeit. - Csak a ruhájára vigyázzon. - jegyzem meg a hányós kijelentésre egy kedélyesen mű üdvözlőmosoly és biccentés közben, mindezt nyelvem hegyéről sziszegve, mielőtt a velünk szembejövő párban ellenérzéseket keltenék. - Még az is lehet, hogy szimplán csak meg kell szokni ezt a közeget, nem gondolja? - teszem fel az elgondolkodtató kérdést, amire még véletlenül sem várok komoly választ. - Igen, rá gondolok. - nem forgatok szemet a tizenegyórás kijelentésére, mert az feltűnő lenne, inkább csak helyeslek, az legalább egyértelmű. - Rendben, madárkám, nem fogok ilyen hasonlatokkal élni, ezt megígérhetem. - tudom, hogy nincs már túl sok esélyem, mielőtt bokán rúgna a pimaszságomért cserébe, de szinte kínálta magát most is a helyzet. - Nem tudom ki ő, de kiszúrt minket, próbáljunk elvegyülni... - mint első osztályú feleség, szó nélkül indul az urával táncolni és meg kell mondjam, egész jól táncol. Annyi bizonyos, hogy senkit sem pörgünk le a parkettről, és az is tuti, hogy nem fogjuk effélével sem elkápráztatni a nagyérdeműt, de mindent megteszünk azért, hogy ne mosolyogtassuk meg a ránk tapadt pillantások tulajdonosait. Egy szám nem szám és ennyi idő alatt körbe sem lehet nagyon nézni a forgatagban, ezért a soron következő másodikra is benevezünk, csakhogy ne érjen minket az a vád, hogy elalibizzük a küldetésünket. Tagadhatatlan, hogy egész jól összecsiszolódtunk, és ez a közös táncunkon is meglátszik, melyről lassan már egy egész mozgáskultúrát is el lehetne nevezni. Azonban minden jónak vége szakad egyszer és a helyébe sokszor, -mint ahogy most is- némi kellemetlenség tódul. - Hölgyeim és Uraim! Köszöntöm Önöket a Melikov-rezidencián! - miután elhangzik a beköszönő mondat, a fények felerősödnek és világossá, valamint jól átláthatóvá varázsolják a helyszínt. A nem túl hosszú, de kiválóan betanult, és némi humorral is fűszerezett megnyitóbeszédet követően egyszercsak a nevemet hallom, pontosabban Al-Ghaffari nevét... - ...ígérjük nem lesz hosszú, csak úgy húsz percnyi elmélkedés. - szórvány nevetés hallatszik, majd egyre több pillantása szegeződik egyenesen rám és az út a nem messze lévő emelvény felé, lassacskán meg is nyílik előttem. Főleg azután, hogy a konferáló mögötti háttérben lévő kivetítőn meglátom magamat, amint meglepettségemet igyekszek leplezni. - Csináljon valamit, Ms. Software, mert már azt is elfelejtettem, hogy mit jelent ennek az ipsének a foglalkozása, nem, hogy kiselőadást tartsak róla a közönségnek. - hadarom Heather-nek, majd megtartva az álcát magasra emelem a kezemet, mintegy jelezve, hogy itt vagyok és készen állok a rögtönzött fellépésre. Út közben oldalra pillantva a "gazella" ravasz mosolyával találkozok szembe, amiből rögtön tudom, hogy személyesen az ő játékába csöppentünk. Csak remélni tudom, hogy a társam ez alatt a rövid idő alatt lépni tud valamit, vagy máskülönben kénytelen lesz meghallgatni a dominiumi kreditvilágról alkotott lesújtó véleményemet, amit garantálok, hogy senki sem fog zsebre tenni. Ahogy távolodok a "nejem" mellől, ugyanazzal a sebességgel közelít felé a fekete ruhás nő oldalirányból. Könnyen lehet, hogy észre sem veszi az emberek között az alakját, ami nem lenne meglepő, hiszen éppen az azonnali kimentésemen kellene ügyködnie. - Nagy rajongója vagyok a férje munkásságának, Raven. - állapodik meg a lány közvetlen közelében a tizenegyóránál feltűnt nő, kezében egy félpohárnyi alkoholt tartalmazó szomjoltóval. - Tudjuk, hogy meg tudnák oldani, de most nagyon sok forog kockán, ezért kérem, ma este hagyják a józan észt érvényesülni, máskülönben a Kancellárt el fogjuk szomorítani és az senkinek sem kedvezne. - ha az aranyló ruhát viselő nő kéri az idegnyugtató itókát, szó nélkül átveheti azt, de így vagy úgy, a földi gazella egy pillanattal később már tovább is libben.
-Nem bizarr hanem szar. *egyszerű és velős mondatom jelzi, mit is gondolok minderről. Persze ha azt vesszük, a megmaradt emberiség eljutott egy másik galaxisba, egy mesterséges „Földben” élve, megoldották már az elején, hogy legyenek akik átvészelik a hosszú utazást és újrakezdhetik az életüket, miért is lenne probléma egy önvezető autó? Mert utálom ha mások irányítanak, pontosan tudom milyen határai, korlátai és veszélyei vannak a számítógép vezérelte dolgoknak. Ha Parker kimentésénél nem én vezetek hanem a kocsi, még az utcából sem jutottunk volna ki. Pont. * -Nehogy azt higgye, hogy nem tudnám felülírni. *Húzom fel méltán sértetten az orromat a kárörvendő poénnak szánt noszogatására. A pda is nálam van…hát legalább az és ne kérdezze hova rejtettem, épp csak nem akarom ilyen felesleges marhaságokkal már az elején szabotálni az akciót, másrészt felhívnám magamra a figyelmet. Az meg senkinek nem lenne jó. Van épp elég mütyür kütyü nálam ahhoz, hogy elevickélünk ennek a mai estének végéig, és eddig Denisov csak a feléről tud. Az általa elhagyott kontaktlencse épp nem ilyen kütyü, de fontos kiegészítő, tekintve a hamis személyazonosságunkat. Ezért gondosan a helyére kell illeszteni.* -Miért, kisírta a szemeit? A lencse viszont száraz és poros. *Közlöm nyalás után, s még pislognia sincs ideje, a helyén van. Mondjuk nem is tudott volna kifeszített szemhéjjal. * -Majd ha a végére értünk, elmondhatja. *Biztosítom arról, hogy nem kell csalódnia bennem, de nem csak ilyesféle meglepetéseket tartogatok neki. Kaptam tőle eleget, szóval viszonoznom kell és már előre mosolygok magamban. Arra, hogy kettőt lát belőlem, csak megvonom a vállam. Ha tényleg úgy van, majd erősködni fog, ha nem akkor meg csak heccel, és abba fogja hagyni mielőtt bedurvulnék. Annyira már ismerhet, hogy tudja hol a határ egy akció kellős közepén, mert egyébként bírom én a tréfákat csak amikor koncentrálni kell, nem igazán értékelem egy ponton túl. Persze van olyan is, amivel motiválhat, felpörgethet és ezekről is tudomása van. Bár nem vagyunk együtt mindennap, olyan helyzeteket éltünk meg egymás társaságában, hogy ennél már a házasság sem komolyabb. Most legalább a gyakorlatban is kipróbálhatjuk…gondolom még csak én, a meglepi még várat magára. Hagyom, hogy a derű eltöltse a kocsibelsőt néhány röpke pillanatra, még el is mosolyodom, igazán.* -Oké, csőre töltöm a beszélőkémet és majd gyorstüzelésre kapcsoljon, másra ne számítson, nem tartok a bugyimban dugifegyvert. *A kocsi kínos lassúsággal vánszorog, értem én, hogy a Városon belül nem lehet száguldozni…vagyis lehetni lehet csak nem szabad….de azért mehetnénk picit gyorsabban is, mert ennél lassabban megyünk, az már egyhelyben állás. Ki is fakadok picit, hátha egy-két véletlenül elejtett szó felülírja az előre betáplált programot. De nem. * -Kétlem, hogy eltérne az előre bírt útiránytól. Nem lesz ma vizespóló verseny. *Vágok egy szándékosan gúnyosra vett mosolyt Denisov felé, de ez már előszele annak, amit még tartogatok. Személyazonosság, nemi identitás mint féltve őrzött titok, és családi kapcsolatok. Kap még egy ajándékot, lássa és érezze a törődést, hogy fontos nekem, s közben halk de gurgulázó gyerekkacajjal szórakoztatom. * -Ó, pedig kíváncsi vagyok rá. Egyszer majd elárulja? Nem, nem kabala. Emlékszik még a báros bulira? Itt nem lőhetem ki a kamerákat, de az arcunk rejtve marad. *És még mindig nem vettem elő mindent, szerencse, hogy a kabátom zsebeibe sok apróság belefér, mire le kell adni, ki is ürülnek. Azért maximálisan kiélvezem, hogy Denisov vakon tapogatózik és ez mondhatni ott hagy egy aprócska mosoly kezdeményt az ajkaim szegletében, ez csak akkor szélesedik a helyhez és alkalomhoz illően diszkréten szélesebb változatba, amikor elegánsan kisegít a kocsiból. S elkezdődik a színjáték, sajnálatos módon a ruhára való figyelmeztetést már nem viszonozhatom a tőlem megszokott módon, ezért csak egy bájos mosolyt villantok fogcsikorgatva. Valamilyen szinten beazonosítjuk a megfigyelni kívánt személyt, aki nő és nem kevésbé szép, viszont tudjuk, hogy ez nem jár azzal, hogy kedves is lesz velünk. * -Inkább megszököm. *Adom meg aztán a várt komolytalan választ komolyan s közben a nőn csüng a figyelmem egyik fele, felmérve, hogy merre is a hány méter. Denisov meg kezd az idegeimen táncolni, hasonlattal oldja az ígéretét amit nem tudok szó nélkül hagyni. Ezt is a már begyakorolt bájos mosollyal adom elő, foghegyről odavetve, hasbeszélve.* -Azért ilyen bátor, mert kipárnázta az összes nemesebb szervét kedvesem? *S még ráteszek egy lapáttal a házasságunk alibijére azzal, hogy miután egy arra járó kabátokra specializálódott alkalmazott megszabadít a melegítő felsőruházatomtól, belekarolok és azzal a mozdulattal megsimogatom. Mindezek a mozdulatok azt a célt szolgálják, hogy a kabátzsebből kivett utolsó darabok is rejtve maradjanak a tenyeremben. Elvegyülni a tömegben, nem hiszem, hogy csak táncolva lehet, de beadom a derekam…szó szerint, felkínálva Denisov ölelő karjának, míg a kezeimet én is elhelyezem az illendő helyekre. Szerencse, hogy Hartley-val már gyakoroltam, így esélyesen nem fogok Denisov lábaira taposni. Két zeneszám között igazítom meg a hajam, a mozdulat gyanútlan és annál inkább céllal történik. Kis füles a fülembe, mellyel majd kommunikálhatunk ha esetleg eltávolodnánk egymástól, már csak Denisovét kell a fülébe csempésznem, amire várom a kínálkozó alkalmat….ami csak nem akar jönni, én meg már majdnem hányok a nyitóbeszéden, amit kénytelen vagyok végighallgatni. Az álcanevünkre én is felkapom a fejem, bevallom meglepetésként ér, hogy Denisovot a színpadra hívják, ártatlan képpel fordulok felé, hogy jelezzem, ebben most kivételesen nincsenek benne a szép kacsóim, abban viszont már igen, ahogy míg ő a megmentéséért rebeg én két tenyerem közé fogom az arcát, s mint büszke feleség szájon csókolom. A hatalmas kivetítőn ennyi látszik, de nem én lennék ha a kis füles párját nem egy báli sereglet szemei előtt dugnám a fülébe. Pedig így történik, az arca már úgy is meglepett, nem fog feltűnni még néhány dermedt vonás. Ahogy eltávolodik tőlem szabaddá vált két tenyeremet tapsolva ütögetem össze. Így tesznek a büszke és gazdag feleségek….hát remélem, hogy így. Közben azon agyalok, hogyan mentsem meg Denisovot a kredit kamatlábak erdejéből, azonban mielőtt még megszólalhatnék, a gazella odalép hozzám. Szemöldököm csak leheletnyit emelkedik feljebb a megszólításon, aztán kissé zavartra veszem a figurát.* -Sajnálom, bizonyára összekever valakivel. Az én nevem Heather. *Elnéző ám kedves mosolyt villantok rá, s azért meghallgatom még mit akar mondani, a poharat amit ha felém nyújt, elveszem egy biccentéssel. * -Ó, hát persze. Eszembe sem jutott semmivel sem elszomorítani a kancellárt. Melyik kancellárra is gondolt kedves….?*Érdeklődö ártatlanul egyszerre két személy iránt is. Az egyik ő, hátha lesz olyan udvarias és bemutatkozik, a másik pedig a kancellár személye. Vajh` melyik kancellár könnyeit kell törölgetni az este végeztével? Mindenesetre igyekszem válasszal vagy anélkül eloldalazni, ki a tömegből, és a színpad felé lépegetni, mielőtt még Denisovnak meg kellene szólalnia…vagy…* -Mosolyogjon, köszöntse a vendégeket, mutatkozzon be, húzza az időt, mondjon viccet. Mondja azt, hogy a legjobb befektetés ha patronálják az ellenállókat, higgye el zabálni fogják. *Félhangosan mondom, nehogy más is meghallja, vagy csupán egy apró részlettel legyen gazdagabb, s igyekszem előrébb menni. Valahol kell, hogy legyen valamilyen elektromos berendezés, noha minden vezeték nélkül működik, kell egy központi irányítópanel, vagy a falon egy világítás szabályozó. Bármit is találok ráöntöm a kapott italt, úgy is mindenki Denisovra figyel. S közben nagyon remélem, hogy hallja a fülébe tett kis kommunikátoron a hangomat, ami egyben mikrofont is rejt.*
