Elorak városának házai s az általuk határolt kis tér, utcák, melyeket csak "haladóknak" hívnak. Alapjában véve a város szíve és pereme nem különbözik semmiben. Nem látható vagy alig észrevehető a társadalmi rétegződés.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Még mindig kótyagos vagyok, a fejem azóta is hasogat, az emlékeimet pedig próbálom összekaparni. Rettentő mód nehezen megy, főleg ekkora zaj mellett. Mégis ki az, aki hajnalok, hajnalán vágja a fát? Várjunk csak, ez nem is vágás. Résnyire nyitom szemhéjaimat, érzékelem, ahogy a plafonb deszkái közül lágyan száll a por, ahogy bejárati ajtóm majd beszakad. - Ó an má - nyöszörgöm több naposan a jól ismert "jól van márt". - Erek eeee - akarnám mondani, hogy gyertek be, ám még nehezemre esik a beszélgetés. Sokadjára fogadom meg, hogy nem eszek abból a bogyóból, éppen ezek miatt, de akkor mégis olyan bulinak tűnik minden. Vendégeim nem is várakoznak soká, két katona lép be, fetrengő porhüvelyem szemlélik. Nagy elánnal magyaráznak valamit, mégis csak annyit tudok kinyögni végül, hogy - Eh? - újra nekifutnak, én pedig felülök. Bár ne tettem volna. Visszahanyatlanék, ám az egyik férfi erősen megragadja a karom, kényszerít hogy felálljak. Én pedig belé kapaszkodom, hatalmasra tágult pupillákkal meredek magam elé. Kihallok a szavaiból néhány szót. Dana Rhe. Szentély. Parancs. Kíséret? - Jó, jó - felelem nekik, és megpróbálok eljutni a mosdótálamig. Két napos víz ázik benne, tegnap sem voltam épp magamnál, hogy újat tudjak hozni magamnak. Mégis az életet adó hűs víz mégis felébreszt valamennyire. Annyira, hogy szemeim ne csíkok legyenek, és leheletnyit jobban tudjak beszélni. Noha az utóbbihoz szükségem van a vödörből merített kupa vízre, mely frissítőként hat torkomra, szervezetemre. - Tssss - kérem tőlük, magyaráz tovább, de fejem majd széthasad tőle. Összeraktam magamba, hogy mi történik, számítottam rá, de reméltem, hogy kapok egy-két nap haladékot még, hogy ne fessek úgy, mintha egy boga szájából húztak volna ki. De több haladékot nem kapok. Közrefognak és úgy indulnak meg velem. Szűkös bejárati ajtómon akadunk csak fent, ugyanis eszem ágába sincs elállni kettejük mellől. Kivételesen rettentő hálás vagyok, amikért tartanak, egyedül biztos, hogy nem tudnék menni, vagyis de, csak a hosszabbik úton. Háztól, házig. Pocsék egy érzés ez. Valahogy kimatekozzák, hogy mégis miként jussunk ki és ők öles léptekkel indulnak meg. Esküszöm érzem, hogy egy ponton felemelnek, lábaim nem érik a földet, csakhogy haladjunk is valamennyit. A nap bántóan ragyog, arra késztet, hogy behunyjam a szemem, az egyik katona karjába temessem az arcomat. A gaz pedig nem engedi! Az álnok bestia! Végül, fogalmam sincs, hogy mennyi idő után, mert azt hiszem, hogy párszor rossz helyen akartam letérni, pedig én aztán nem is irányítok, megérkezünk a hatalmas csarnok elé. Mégsem oda megyünk. Vagyis de, csak átmegyünk rajta, hogy a mögötte húzódó kertbe kísérjenek. - Miért? - kérdezem fájdalmasan. Nem a találkozást illetően vannak fájdalmaim, hanem a kültéri helyszín miatt. Nem lehetne, hogy beássuk magunk a föld alá és ott mondják el, hogy mit szeretnének tőlem? - Hogy ityeg? - próbálom kedélyesen üdvözölni a Rhet, mosolyom mégsem teljesen önfeledt. Hajam kócos, akár egy madárfészek, ruhám többnapos, talán még bűzlik is, ezen gyanút fogva szagolok bele karomba. Nem, nem én bűzlök. Szerencsére. Mégis égi ruhát viselek. Szűk rövidnadrágot, trikót, bakancsot. A kabátom a meleg miatt otthon hagytam. - Nem mehetnénk be? - nézek városunk vezetőjére összeráncolt szemöldökkel, melyet leginkább a fény miatti bántalom és a csíkká szélesült szemem a felelős.
Hallottam, amit hallottam. Hivatalból is el kell járnom, s egyébként is szeretném megtenni. Nem azon a vérmes és szidalmazó, feddő módon, ahogyan egy esetleges büntetésre vágyó hiheti, de mégis tartva a szigor határait, ameddig és amennyire kell. Mellékes, hogy magánszemélyként mit gondolok, most Elorak danájának szerepéből nem bújhatok ki, s nem is akarok. A papnői öltözékemet viselem, egyet az egyszerűbbek közül. Sem a helyzet, sem egyébként a nap nem kíván magával vonni semmiféle extra cicomát. Eowenért tudatosan választott őröket küldök, egyikük az eseményben érintett fél, kinek képessége a blokkolás - nem véletlenül. Másikuk pedig valaki, aki pedig illúzióra képes. Ő a fiatalabb, szinte zsenge szolgálója a papságnak, ez az első feladatainak egyike. Egyrészt Eowen ügyében járhatok így el, másrészt pedig az ifjút is trenírozhatom. A kertet kevésbé fojtónak ítéltem, kevésbé hivatalosnak, így meghagytam, hogy kíésrjék ide társunkat. Akkor viszont, amikor megérkeznek, hirtelen más irányt vesznek fejemben a beszélgetés leendő vonulatai. - Shiennel fénye ragyogjon rád! - köszöntöm Eowent, nyílt, már-már vesébe látó tekintettel fordulva felé. A katonáknak egy intéssel adom tudtára, hogy elengedhetik s hátrálhatnak 1-2 lépést, de a feladatuk itt még nem ért véget, hát maradjanak a helyükön. A kérdés lazasága, a benne foglalt leheletnyi szemtelenség, s az égiek közt eltöltött idő lenyomata egyszerre bosszant és mulattat, de egyik érzésnek sem mutatom nyomát. Arcvonásaim lágyak és kedvesek maradnak, de hordozzák a rangom szigorát is valamilyen szinten. - Természetesen mehetünk máshová, hogyha a helyszín kényelmetlenséget okoz. Bizonyára jobb szeretnél saját falaid között beszélgetni velem. Kérlek, vezess minket otthonodba, hogy nyugodtan társaloghassunk. - engedek meg felé egy újabb mosolyt. Abból kiindulva, ahogyan kinéz, úgy gondolom, hogy az otthona sem lehet kevésbé ramaty állapotban, de nem mint rendcsősz kívánnék megjelenni. Egyszerre szánok terhet róni rá azzal, hogy készületlenül az otthonába megyünk (mert nem kérdés, hogyha már kimondtam, a végcél ígyis-úgyis Eowen lakhelye lesz), s kívánom érzékeltetni, hogy a kéréseknek - jelen esetben az általa elhangzott bemeneteli szándéknak mindig több éle van. Érdemes hát óvatosnak lenni azzal, hogy milyen helyzetben mily kívánalmat enged meg magának valaki.
The scariest moment is always just before you start. ◦ᵒ·○●·°
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Pontosan tudom, hogy miért vagyok itt, hogy miért hoznak ide. Számítottam rá, már akkor, amikor Henryt bevittem a szentélybe. Nem volt egy okos húzás tőlem, mégis úgy érzem, hogy sikerült a bizalmába kerülnöm. Ez később még kiderül. Ez akkor és ott olyan aduász volt a kezembe, amit muszáj voltam kijátszani. Már ha a perdaiak játszanának pókert és ha meg tudnám nekik ezt tanítani. Mégsem bánom egy pillanatig sem, hogy megtettem és vállalom a következményeket érte. Megölni tán nem fognak. A tagbaszakadtabb férfit felismerem, aznapról. Most sem kedélyesebb az arca, így érzem, hogy várható, hazudni nem fogok tudni. Nem mintha szeretnék is Rhenek. Ha valakinek, neki nem, vagyis nem úgy, ahogy másoknak. Azzal is tisztába vagyok, hogy a jelenlévő két őr előtt sem beszélhetek akármiről és akárhogy. Nagy levegőt veszek, amikor köszöntöm. Próbálok kedélyesen mosolyogni, mely inkább fintorba fut. Nem a danának szól, ha ismer, tudja, hogy nem. Inkább a fénynek, a világosságnak, a napsütésnek, a levegőnek, az állásnak. Lényegében a életnek. Ahogy tiszteletlen sem kívánok lenni, egyszerűen az égiek előtt sem tudtam magamévá tenni hitünket. Azóta legfeljebb a csipám nyílt ki. Tekintetétől mégsem leszek rosszul, inkább állom és próbálok tényleg vidáman mosolyogni rá. Ahogy azonban elállnak mellőlem, érzem, ahogy az egyensúlyom is alább hagy. - Köszi – fordulok mindkét férfi felé, ez most valódi köszönet tőlem. Nélkülük tényleg nem tudtam volna idejönni. Kissé terpeszbe állok, hátha így stabilabb tudok lenni. Felajánlására mégis elgondolkodok egy pillanatra. Szemöldökeim összevonom, ahogy megpróbálom felidézni otthonom látképét. - Jó lesz itt, kibírom – legyintek könnyedén, engedékenyen, noha nem tiszteletlenül. Azért még tudnom kellene, hogy hol a helyem a táplálékláncon, nem? Remélem még tudom. – Leülhetek? – kérdezem, mert ennyire még én sem vagyok nagyon pofátlan. Legalább is nem vele szembe. Kedvelem a nőt, sajnálom, hogy nem tudom osztani az ő nézeteit, világképét, mégis tisztelem azért, amiért ennyire kitart mellette. - Ha nem, legalább visszakaphatom magam mellé? – mutatok a tagbaszakadtra, aki amúgy is blokkolja a képességem, függetlenül, hogy milyen messze áll tőlem. – Olyan szívesen karolok bele erős karjába – sóhajtom el magam ábrándosan. Naná, hogy máshol jár az elmém. Íriszeim kitágulnak, már szinte ijedten kapom vissza a nőre a szemem. Torkom megköszörülöm, miközben a tízkarátos mosolyom villantom rá. - Szóóóval… - kezdek bele, mert hát mindketten tudjuk, hogy miért vagyok itt, mégsem ajánlom fel neki, hogy száműzzön, ha tehetném teljesen ki is bújnék most ezalól a beszélgetés alól.
Én magam sosem éltem semmiféle olyan szerrel, ami módosítaná a tudatomat akár csak egy pillanatra is, így a másnapról sincs tapasztalatom, saját semmiképp. De láttam már sok mindent az eltelt évek során, így felismerem, hogy mi tárul a szemeim elé. És ha fokozható még a helyzet nemtetsziksége, akkor most emelkedik bennem a szint, ami eddig sem volt alacsony. Nem szeretem a tiszteletlenséget. Nem írtom tűzzel-vassal, sokkal inkább szép és fordulatos szavakkal, de akkor sem szeretem. Se égitől, se perdaitól nem tűröm könnyen, látszódjék ez mosolygó ábrázatomon másképp, akkor sem. Eowen pedig nemcsak a csarnokot nem tisztelte, nemcsak az isteneinket, a népünket, de a saját testét sem. Fintorából következik, hogy nincs jól, s amit hiszek az előzményekről, abból pedig az következik, hogy a saját választása okán alakult így. Megfeddni viszont nem úgy fogom, hogy az őrök előtt akár csak egy rosszalló pillantást is vetek rá. Elég büntetés az számára, hogy nem állok kötélt a kérésének, mintha nem is hallanám. - Ó, Shiennel tisztaságára esküszöm, nem volna szívem a kibírásodra apellálni. Szeretném, ha kényelmesen éreznéd magad. Veled tartok, hazakísérünk, hogy aztán békében beszélgethessünk. - eresztek meg felé egy aggodalmas, engesztelő mosolyt. Mivel az őröknek intek, így azon újra támogatásuk alá veszik Eowent, így okafogyottá válik a leülési kérdése. Menet közben csak nem szeretne gólya viszi a fiát - jelen esetben a lányát - játszani a két őrrel. Így arra nem reagálok, csak felzárkózom melléjük és egyelőre szótlanságba burkolózom. - Szóval.. - veszek egy mélyebb lélegzetet, akárhol is érjen fizikálisan városon belül a kérdése.Nem szokásom hamarin felelni semmire sem, s mivel most nem vagyunk négyszemközt, pláne üdvös jól megforgassam a számban a szavakat, mielőtt azokat kimondanám. - Nyilvánvalóan tudod, hogy tudomásomra jutott a csarnokban történt esemény. Direkt nem használok incidens, vagy ehhez hasonló szavakat. Nem akarom minősíteni a történteket szóval, s tettel sem egyelőre. Maradok a semleges vonalon. - Szeretnék beszélgetni róla. Sosem ítélek anélkül, hogy minden fél igazságát meg ne hallgattam volna.
The scariest moment is always just before you start. ◦ᵒ·○●·°
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Két nap alatt igazán rendbe kellett volna, hogy jöjjek. Nem sikerült, azt hiszem, hogy ezúttal valóban túltoltam az adagomat. Vagy máskor is így reagálok rá, csak akkor épp nem lebeg egy képzeletbeli kasza a fejem fölött, mely alig várja, hogy csinos nyakam metssze. S ha már itt tartunk végig is simítok rajta, amíg még egyben van, mintha valóban tartanom kellene attól, hogy elveszítem. Halkan köszörülöm meg a torkomat. Tisztában vagyok azzal, hogy külön életmódom senki tetszését nem nyeri el Elorakban és ha jobban belegondolok nem is tartozom emiatt sehova. Ide nem, mert kitűnök, a Városba sem, égi nem lennék. A kettő között helyezkedem el, ezzel már azonban rég nincs problémám. Elvesztettem elmém azon rejtekét, aki még tisztában volt azzal, hogy miként viselkedjek Dana Rhe előtt. Vagy bármely szent hely előtt. - Rendben – mosolygok rá kedélyesen, ám hangom enyhén megcsuklik szenvedésem közepette. Imádom a Danat, amúgy tényleg! Rendkívüli nőnek tartom, de amikor szánt szándékkal ilyen… Na jó, valójában csak le a kalappal előtte. Mosolya mögé bújtatja aljas tanító szándékát. Egyszer majd rájön, hogy velem szemben ezekkel mit sem ér. – Remélem nem zavar a hosszabb séta – kicsi kis kunyhóm Elorak szélén helyezkedik el, annak is egy kietlenebb részén. Közel és távol nincs szomszédom, ám ez nem is zavar. Nem szívesen veszem, amikor perdaiak zavarják meg itthon töltött óráimat. Puritán hajlékomba mégis képes vagyok megteremteni a kreatív káoszt. Senki nem lát át semmit benne, én mégis pontosan tudom, hogy mi és hol van. Az őrök, újra közrefognak, de hogy tovább nyújtózzak a takaróval, átkarolom azt a férfit, akivel a szentély előtt is találkoztam. - Szóval? – kérdezek vissza, a férfiba csimpaszkodva. Mert, hogy csimpaszkodom, úgy próbálom tartani lépteimet egyenesen. Nem kizárt, hogy jól szórakozik magába, ám ennek jelét nem adja. Én már annál kevésbé, hisz amint újra kiérünk a napra, a világosság, a fény és a meleg egyáltalán nincs a közérzetemre jó hatással. - Sejtettem, hogy partnerem nem véletlenül lépked mellettem – vigyorgok fel a mellettem gyalogló férfira. Mosolyomba nincs semmi harag. Valóban nem vagyok rá mérges, csak azt tette, ami a munkája, még ha esetleg számára ez szokatlan is. A harag már rég elkerül engem, megtanultam kezelni, vagyis inkább nem törődni ezzel az érzéssel. - Köszönöm, kegyességed – hangom boldog, önfeledt, nincs benne sem gúny, sem él. Ha valakivel szemben nem használok, az épp Rhe. Még ha szabaddan is beszélek vele, mint azt bárki más megtenné. Igen, már rég akasztani kellett volna emiatt, ő mégis türelmes velem szemben. Még. Ezek után nem hiszem, hogy ez lesz. - Remélem nem zavar, hogy nem tudok neked bőséggel szolgálni odahaza. Teakészletem kifogyóban, de ribizlivel ízletessé tudom tenni őket – sose titkoltam, hogy nem bővelkedek semmilyen ingóságban. Szerényen élek, képességeim nem igazán alkalmasak semmilyen munkára, tehetségem meg hát, a folyamatos beszéde kívül nem igazán van.
* Lépteim csendesen szelik át a haladók kusza sorait, ezen a szép, napos délutáni órán hazafelé tartok a Gyógyítók házából és a gondolataim Aideen körül járnak. Épp csak annyira vagyok képes a környezetemre figyelni, hogy ne menjek neki senkinek, és fogadjam, viszonozzam tiszteletteljes köszöntésüket azoknak, akik jó érzékkel elállnak az utamból. Jól láthatóan a gondolataimba vagyok merülve, mert nem könnyű a húgommal, sosem volt könnyű de az iránta való szeretetem már sok mindenen átsegített, ám amióta az égiek megérkeztek, szinte fékezhetetlen. Nem csak a tettei, de a határozottan kimondott véleményei is és hiába próbáltam megmagyarázni mit miért tettem, még a tőlem szokatlan számító tervet sem látta meg. Nehéz úgy élni valakivel akit szeretünk, egy házban élünk vele, de nem szól hozzánk. Szomorúságom és tanácstalanságom mellett, most még az aggodalom is az arcomra ül, Aideen ugyanis napok óta nem tért haza és ez rosszabb mintha szótlanul kerülgetnénk egymást. Az az éjszaka amikor kimentettek az égiek városából, nem csak a kettőnk életét változtatta meg, hanem egész Elorakét és azóta semmi sem zajlik úgy ahogy régen. Nem vártam, hogy megértse hiszen egész másképp gondolkodunk, más a habitusunk is, ő vad…bennem nyoma sincs ilyesminek, ő minden porcikájával gyűlöli az égieket, én próbálom megtalálni az egyensúlyt, ő erővel én lélekkel harcolok. De legalább fogadta volna el tettemet, de inkább felhúzta az orrát sértettségében, vagy haragjában…és az sem tett jót, hogy mindazt ami történt csak jóval később tudta meg…de legalább tőlem. A hírek később keltek szárnyra Elorakban, mára már mindenki tudja, hogy odafent voltam a Dwa`woruun és segítettem az égi kancellárnak. Talán azt is pletykálják Eowennek hála, hogy ez a kancellár ugyanaz volt akivel a Dana tárgyalt azon az éjszakán, aki azóta nem egyszer tett látogatást Elorakban. A húgom körüli aggódó gondolataim közepette néhányszor felnézek, hogy lássam merre tartok, mert Shiennel a tanúm rá, hogy most figyelmetlenségből képes vagyok még túl is menni az otthonomon. Egy ilyen feltekintéskor látom meg Rhywen alakját, de csupán akkor tudatosul bennem ki közeledik felém, amikor újra felpillantok. Nos ő a másik akire túl nagy hatással volt az a bizonyos éjszaka. Azt hiszem azóta nem láttam őt, azt mondták, hogy elvándorolt valamerre…talán vadászni, talán Cadarba…ki tudja. Nem volt alkalmam azt sem megköszönni, hogy akkor segített, nem csak a kiszabadításomban hanem talán az életemet mentette meg. S azt is beszélték, hogy visszatért, de eddig még nem bukkant fel. Olyan akár egy szellem…pedig nem a láthatatlanság képességével rendelkezik. Meglátva őt, gyanútlanul torpanok meg, hogy mosolyogva főhajtással üdvözöljem. Nehéz tarisznyámat átveszem a másik kezembe, melyen egy köpenyt tartok, hogy kezemet a szívem fölé simítva köszöntsem.* -Shiennel hozott! Örülök, hogy látlak és, hogy visszatértél.
Kellett némi magány... a quorsákkal történt furcsa eset, hogy a Danával is olyan furcsán alakultak az események na meg Roda fogsága... hogy kikényszerítette az a nyomorult vezető égi fatty hogy segítsen Roda! Kihasználta! Pofátlan és gerinctelen személy az, nem akarom elhinni Roda nem kényszerűségből segített, miért segített volna?! Nem érdemlik meg! Aideent teljesen megértem hogy kiakadt, nem is beszéltem vele azóta érdemben, mert mindketten hallgatólag is egyetértettünk abban a hátranyalt hajú piszkafa magasztosnak tartott égi belefulladhatna a mocsárba míg egy feokray nyomja agyon! Hosszú vándorutam után melyből rengeteg füstölt hússal, hasznos növénnyel tértem vissza csak keveset pihentem. Ma is eladni járom a piacokat a haladók hálójában csalinkázva, de az egész folyamatot megakasztja Roda alakja. Hah, nem beszéltem vele mióta elhoztuk, lehet illene, így felé furakszom át a tömegen. -Shiennel fénye veled is... - Morgom oda, mert nem Shiennellel a bajom, őneki hála nem lett komoly bajunk állítom. Semmi köze ahhoz a fura quorsához! -Gondoltam idejövök megérdeklődni hogyléted mielőtt továbbállok. - Fonom keresztbe a karjaim magam előtt, a méretes táska és annak súlya az oldalamon látszólag cseppet sem zavar. -Meg esetleg megkérdem láttad-e Aideent. - Kurta vagyok és mogorvának ható, de nálam ez alap állapot általában. Oké, Rodára amúgy is pikkelek kicsit, mert hallottam most pár pletykát de hát maximum rákérdezek nyíltan, aztán meglátjuk joggal bosszankodom vagy sem. Egyszerű lélek vagyok én állítom, tehát nem lesz nehéz dolga velem ha nem csinált hülyeséget, ugye. Ugye....
*Rhywen mindig is olyan…hirtelen volt. A személyisége minden tekintetben lobogott akár a tűz, és sajnos Aideen hasonlít rá, ezért húgommal sem tudok néha mit kezdeni, de ő a testvérem, mindketten többet engedünk meg magunknak a másikkal szemben. Rhywenre sem tudok haragudni, de még csak helyteleníteni sem a modorát, ő ilyen és így fogadtam el, ha próbálnám megfékezni, csak rosszabb lenne, makacs akár egy öreg boga…de sokkal szebb. Már a morgással odavetett köszöntéséből tudom, hogy a pletykák nem kerülték el, talán még elébük is ment, oly régen volt Elorakban…érdeklődött mi történt azóta. Gyanútlanul állok hozzá az érdeklődéséhez, mosollyal fogadom még az összefont karú, büszke és távolságtartó testtartása ellenére is. * -Köszönöm érdeklődésed, jól vagyok. Hála neked. Nem felejtetem el, nem volt alkalmam megköszönni, hogy akkor segítettél. De…nem rég érkeztél s máris elmennél? Miért e nagy sietség? *Rhywen sosem tudott megmaradni egy helyben, vadász…az ő lelke mindig is szárnyalni fog, de örülnék ha kis ideig megpihenne Elorakban. Vagy megkereshetné Aideent.* -Nem tudom hol van. Komolyan aggódom miatta. Máskor is elmaradt napokra, hetekre, de most haraggal váltunk el. *Nem tagadom, hogy az én hibám és nem feltétlenül az amit tettem, hanem az amit nem tettem, hogy nem avattam be őt a terveimbe, csak azért, hogy megóvjam. S ez az aggodalom már az égiek perdai táboráig nyúlik. *
Nincs mit tenni, ha már az istenek úgy döntöttek elébem sodorják Rodát, akkor szót váltok vele. Elsőre persze az érdekel hogy van, halljon is a perdai bármit azok másodlagosak, tehát hiába vagyok mogorva, attól még igenis figyelek. Talán jobban is mint gondolni rólam, mert általában nem mutatom ha érdekel valaki vagy valami. -Csapatmunka volt, mindenki számára fontos vagy, Aideen pedig a barátom, természetes ott vagyok Nektek, mikor kell. - Nem vártam hálát, mert tudom ha bármi bajom esne és Roda tehetne valamit értem, megtenné. Szerintem Ő sem gondolkodna sokat, csak úgy tűnne, a látszat ellenére én sem vagyok hamari, csak sokkal gyorsabban lezavarom magamban a dolgokat kilyukadva ott hogy cselekedhessek is. -Abból élek hogy vadászom. - Kurta, nem épp kielégítő válasz, tudom én. De nehéz a perdaiak között lennem, főleg ha itt látni qoursákat is ritkán avagy a környéken, a hideg futkos tőle a hátamon. No meg tényleg megnyugtatott hogy a vadont járjam, könnyebb ott gondolkodni is mint ebben a zajban... Aideen miatt mondjuk maradnék pár éjszakát, emiatt is kérdezek rá látta-e. Kiderül Ő is haragos még, enyhén rázok a fejemen. -Ne aggódj, csak távolságra van szüksége. Ha hamarabb beszélne veled mint hogy átrágta magát a dolgokon olyat mondana amit nem akar. Adj neki időt. De szerintem teljesen érthető a haragja. Azt pletykálják önként gyógyítottad meg annak a puhány caravis kinézetű quorsának a valakijét és ráadásul még tartod is a kapcsolatot a quorsákkal... mond hogy nem szimpatizálsz velük csak kihasználod, hogy Ők áldatlanok és így fölényben vagy. - Fonom szorosabbra karom a mellkasom előtt, mert nehezen tagadnám aggódom érte. Aideen nincs itt hogy lebeszélje és óvja az égiek mételyező levegőjétől és szavaitól, főleg nem tetteitől. Pedig lehet kéne...
*Rhywen legyen olyan amilyen kívülről, akár egy harapós prookohog, vagy makacs wipite, tudom róla, hogy a szíve a helyén van. Nem köszönöm meg még egyszer amit értem, értünk tett, csupán fejet hajtok előtte. Azt viszont sajnálattal hallom, hogy épp csak jött s már menni is készül, noha régen sem maradt sokáig a városban, örültem volna, ha most másképp dönt. Bólintok a magyarázatára, ami csak felerészt lehet igaz, mert számára nem csak létkérdés a vadászat, hanem szórakozás is, izgalmas szórakozás, és nem az öldöklés hanem amíg becserkészi a vadat. Hallottam már más vadászoktól is, mi az ami élteti őket, ami izgalmat hoz az életükbe, ami elégedettséggel tölti el őket, egy-egy vadászat után. Másrészt túl közel vagyunk az égiek városához és mostanában gyakrabban is járnak ide, köszönhetően az én közreműködésemnek. Arra nem számítottam, hogy Callum Jenkins asszonyának meggyógyítása ilyen látogatottsági méreteket ölt. Aideen azonban nem az égiek miatt ment el, hanem miattam, a tettem miatt és nem is igazán tudtam elmagyarázni neki az indokaimat, mert nem hagyta. Szomorúan nézek Rhywenre, a vigasza mit sem segít, épp az a baj, hogy Aideen nem hagyta magát meggyőzni.* -Jobban örültem volna ha inkább a fejemhez vág valamit, de megvárja míg megmagyarázom mit miért tettem. *Rhywen most pont azt teszi, amit a húgomtól vártam, szerencsére nem kerül semmi a keze ügyébe, hogy hozzám vágja, de szemeinek villanása s feddő szavai elmossák előttem a benne keringő aggodalmat. De legalább lehetőséget kapok, hogy elmondjam azt amit Dana Rhenek is elmondtam, csak valahogy tőle nem kelt semmilyen formában szárnyra a városiak felé. Nagyot sóhajtok, megkönnyebbülten és oldalra húzom ajkaimat, egy szomorú és beletörődő mosoly árnyékaként.* -Callum Jenkins kancellár asszonyát gyógyítottam meg. Súlyos beteg volt, olyan betegségben szenvedett, amit mi szinte meg sem érzünk, rájuk mégis végzetes hatással van. Amikor tudomást szereztem róla, én magam ajánlottam fel, hogy segítek, mert segíteni akartam, de az égi kancellár szavát vettem cserébe, hogy egyszer majd segíteni fog nekem. Bármiben. S ő elfogadta, én pedig bízom benne. Másban nem, egyáltalán, de az asszonyáért tartani fogja a szavát. *Tudom, megmagyarázni viszont képtelen lennék. Egyszerűen csak érzem, éreztem akkor amikor a múltjába tekintettem. S ez talán többet segített, mintha bármit is elmondott volna. A szavak hazudhatnak, a lélek és az emlékek nem. * -Láttam a múltjának egy darabját. *Az égieknek ez nem mondana semmit, de Rhywen tudhatja mennyit jelent.* -Másrészt, ő nagy tudású égi, gyógyító a többiek között, segíthet megtudni milyen betegség az amit ők hoztak és amit nem vagyunk képesek mi gyógyítók sem meggyógyítani. Tudhatnád, hogy csak a népem érdekében cselekszem, ne kételkedj bennem, kérlek. *Nem sértődtem meg, nem haragszom rá amiért esetleg mást feltételezett volna rólam és tetteim indokairól, de ideje tisztázni mindent. *
Aideenre vall, hogy minden nélkül, hevesen távozott, mert ahogy szerinte, úgy szerintem is a tett önmagáért beszél. Ha Roda segített akkor nem érti azt, hogy az égiek csak csapások, nincs köztük jó, mind hazudik és érdekből cselekszik, ennyire egyértelmű. Roda pedig a vezetőik segíti, beengedi a többi romlott lelkűt is mondván lehet béke. Apám is ezt tette volna, tudom, ami miatt különösen fáj a dolog, hiszen Roda a saját bőrén tapasztalhatta hogy a quorsákban nem lehet megbízni. És mégis ezt csinálja... -Talán a cselekedeteid elég beszédesek voltak számára. - Ő jobban ismeri Rodát, mint én, a szavaim pedig inkább rideg tényként tekinthetőek mint dorgálásnak. Mert ami történt megtörtént, mit változtat rajta pár kigondolt szó? Ettől függetlenül apám megtanított hogy ne legyen bot fülem, éles hallásom ellenére képes vagyok süket lenni. De azt vallom amit Aideen, a tettek beszélnek... mégis meghallgatom Rodát, hátha mond olyat ami jobb belátásra bír. -Roda, naivabb vagy mint hittem. A vezetőik romlottabbak mint a többi ember, hát ők rendelték el a támadásokat, azt is hogy téged elfogjanak. Egy ilyen égin segítettél, aki nem törődik senkivel. Ha azt hiszed tartani fogja a szavát tévedsz. Maximum akkor ha neki nem származik belőle hátránya, de ha kényelmetlen lesz neki el fog utasítani. - Ezek nem értik az adott szó súlyát, semmit sem jelent nekik. Semmit. Aztán felhorkanok. -A múlt illékony a jelenre nézve, ha nem így lenne nem formálódna a személyiségünk, nem változnának a döntéseink. Én nem hiszek ebben, amiben Te, Roda. Tudom hogy Te hinni akarod gyökeresen nem változik senki, de ez nem igaz. Ahogy az sem hogy Téged előrébb helyezne esetleg mint a családját vagy a népét. Az a Callum nevezetű nem perdai. Égi. - Szögezem le hogy noha tudom egy perdai esetén mennyit jelent egy emlék, de egy égi esetén én nem hiszek ebben. Sőt, egy perdai is tud annyit változni, megtévessze a médiumot a látott dolog súlya vagy vélt igazsága. -A tetteid jószándékában sosem kételkedem. A tetteid következményeiben kételkedem. Te azt várod, hogy egy gesztus még sokat segíthet, hogy ez a férfi sokat segíthet. De így csak felfeded nekik a gyengéink és erre nem megoldást fog hozni, hanem további csapásokat. Egy égivel sem lenne szabad érintkezned, főleg nem neked, akinek már ismerik az áldásait. - Nem utasítom, nem is tehetném, de szerintem elfogult. Elfogult a saját bizodalma miatt, ami nem egészséges hozzáállás, szerintem legalább is nem. -Szerintem Aideen ezeket a mondandód nélkül is tudja, ezért nem kizárt arra vár, hogy módosítsd a cselekedeteid. Amíg nem így teszel, addig nem vagytok egy hullámhosszon és csak veszekedtek. - Ez már az én személyes meglátásom róluk, lehet tévedek, de akkor Roda kijavít.
-Olykor a cselekedetek mögött komoly indokok bújnak meg. *Rhywennel bár korában sem beszélgettünk túl sokat, azt pontosan tudja hogyan viszonyulok a quorsákhoz. Ha választanom kellene most, akkor is azt mondanám, menjenek el, ha oda nem tudnak menni ahonnan jöttek, akkor máshová. Még most is azt vallom, nincs helyük a Perdán, még a Callum Jenkins-el való megállapodásomat tekintve sem. Csak próbáltam a legjobbat kihozni abból, amit a sors kínált. Megmagyarázni nehéz, Rhywen és Aideen is csak egyfelé néznek, s ők nem voltak ott a raktárban az égi kancellárral, nem látták a múltját, nem érezték azt amit ő és általa én éreztem, a szenvedést a törődést az aggódást aminek egyetlen pontja volt csak, az asszonya. Tudtam és tudom most is, történjen bármi, a kancellár akár a népe ellen is feláll ha asszonyáról van szó. Ezt használtam ki és fogom ha úgy alakul. Rhywen érvelésére finoman elmosolyodom, hangom cseppet sem emelkedik meg, ugyanolyan nyugodt és halk, mint máskor lenni szokott. * -Callum Jenkins valóban égi, de más mint ahogy hittük. Sok mindent tett amit nem kellett volna, sok bűne van még a saját népe körében is, még több titka. Egyvalamit azonban biztosan tudok. Az asszonyáért bárkivel szembemegy. Ő egyvalakivel törődik és az az a nő akit megmentettem a biztos haláltól…és nem csak ez van a kezemben, hanem a titka is, mely hozzáköti. *Megalkudtam magammal, de nem tudtam nem segíteni. Ha viszont már így alakult, gondoskodtam arról, hogy a népem számára is előnyös legyen. Azt viszont nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen Elorak szerte, így a lényeget, ami talán kimentene Rhywen vagy a húgom előtt ha meghallgatna végre, elhallgatom. * -Az az égi segíthet a betegségeik leküzdésében. Ezt tartsd szem előtt, ne azt az ígéretet, amit még nem váltott be. Amíg maradnak, a kórok is maradnak és bármikor felütheti a fejét egy újabb járvány. Én próbáltam megmenteni a szüleimet is, de nem sikerült. Még a Dann sem tudott tenni ellene. Ők igen. *Elindulok lassan sétálva az otthonom irányába, kerülgetve azt a néhány kósza perdait akik még nézelődnek egy kicsit. Rhywen utolsó szavaira visszanézek rá, vagy csak oldalra fordulok ha elindult ő is velem.* -Hogyan módosíthatnám azt amit tettem? Öljem meg a kancellár asszonyát? *Nem tudom hogyan lehetne még érteni amit mondott, de ha csak így, akkor az képtelenség s ezt ő is nagyon jól tudja. * -Aideennek, s neked is, meg kell értenetek miért segítettem. Mert másképp nem tudok a népemen segíteni, a Dann pedig túl messze van, elzárkózik a quorsáktól. Neked nem tűnt fel, hogy Elorak magára maradt? *Teszem fel azt a kérdést, amit régóta magamban érzek. Nem volt bátorságom hangosan kimondani, most is halkabbra veszem amúgy sem nagy hangomat, hiszen felér egy váddal. *
-Szerintem nincs olyan indok ami ellensúlyozná egy tett negatív hatásait... - Makacs vagyok és csökönyös, de hát ismeri ezt a hozzáállást, olyan vagyok sokszor mint a Húga. És mondjon bármit az az égi halálmadár nem érdemelte meg hogy visszakapja a számára legfontosabbat, mikor sokan mások pont miatta is vesztették el szeretteik. Például én is. -És szerinted hinne Neked bárki ellenében? Mi természetesen tudjuk igazat szólsz, de a népe is el fogja hinni? Hiába ismered a titkait és hiába mondod el, ha egyetlen szóval eltörli azokat, minthogy rágalom az egész... - Sóhajtom megint, mert én ebben sem hiszek. Ami azt illeti eléggé szkeptikusan állok mindenhez ami quorsa, nem is értem Roda miben reménykedik előnyére tudja kovácsolni. -Én nem bízok benne. Segíthet, de szerintem nem fog. Neki az a célja le tudjanak telepedni nálunk, nem az hogy mi jól legyünk. - Nem vagyok hatalmilag érdekelt személy, csak egy harcos, de talán pont emiatt gondolkodom egyszerűen. Felesleges reménykedni és hitegetni magunk van kivétel, főleg hatalmi pozícióban. Nincs. Aztán megüti a fülem valami. -Az égi meggyógyította a szüleitek? - Ezt most nem értem. Hogy hogy Ő nem tudta de az égi igen? Mondjuk eleve az égiek miatt betegedtek meg szerintem, tehát körkörös szituáció ez. Elindulok vele az utcán, nem figyelve a többi perdaira, jelenleg csak Roda érdekel. //Ha valamit félreértettem bocs xD// -Nem, nem gondolnám. Az az asszony elvileg az események áldozata. De ha bontanád a kapcsolatot az égiekkel háborút szülne már joggal. Valami mást kéne kitalálnod, esetleg bizonyítanod nem pátyolgatod azt az égit meg a többit sem. - De a kivitelezést rájuk hagyom, én kerülöm mind és ennyi nekem elég is. Megfigyelni megfigyelem őket, ha tudom meg is ölöm. A hangja csitulása az enyém is arra készteti, közelebb is hajolok. -Nem az a megoldás, hogy akkor lepaktálunk az égiekkel. De érzem magam is, hogy valahogy minden megváltozott itt. Ám neked azt kellene megértened Roda, hogy féltünk téged és a népet is, mert az egy dolog mi beszivárgunk hozzájuk és kifigyeljük őket, de az hogy ők jönnek ide már más dolog. Veszélyesebb. Nem tudjuk meddig mennének el csak azért, hogy övék legyen minden terület. Nekik nem szent semmi élet, se a növények, se az állatok, az a város csupa... élettelen valami, felsőbbrendűnek hiszik magukat hogy csak Ők élhetnek ott, semmi más. Nem akarja szerintem senki a népünkből hogy az egész Perda erre a sivár sorsra jusson. Értem segíteni próbálsz de félek csak támadási felületet adsz a kezeikbe. - Tényleg nem Rodával a bajom, gyógyító, mentené akit tud, ahogy tud... de a quorsák mások. Teljesen mások. -Én a vadonban élő quorsákban sem bízom, tudod jól. Jönnek ide cserélgetni dolgokat, de lehet csak színjáték az egész és le akarnak igázni minket városonként. Félek talán nyernének is... - Mert már nincs meg a helyismeret adta előnyünk, szép lassan elfoszlik mint a levelek a fűben.
*Értem Rhywen indokait, tudom miért ilyen ellenszenves a quorsákkal szemben, és makacs mint egy viselős molaf, de remélem meg tudom győzni a magam igazáról is. Nem szeretném ha Callum Jenkinsnek akaratlanul is sikerülne az, amit a quorsák és vezetőik a törékeny békekötés óta tesznek, hogy megosszák a népemet. Nem akarom, hogy éket verjen közénk az ami a népünk győzelmét jelenthetné. * -A tettemnek nincsenek negatív hatásai és nem is lesznek. *Én tudom, hiszem és próbálom vele megértetni és próbálnám a húgommal is. Miért olyan nehéz? Dana Rhe megértette és bár nem helyeselte azt a döntésemet, hogy mindezt nélküle hoztam meg, abban a helyzetben amibe csöppentem, nem volt más választásom, különben még most is abban a raktárban lennék ahol az alku megköttetett. Persze abban is van valami igazság, hogy az égiek nem biztos, hogy hinnének nekem a kancellárjukkal szemben, de nem gondolom, hogy erre sor kerülhet. Mindaz amit tervezek, két irányba fordulhat. Egy az, hogy a quorsák végül elhagyják Perdát, a másik, hogy minden feltételünket elfogadják, hogy maradhassanak. Sajnos amilyen gyorsan terjeszkednek, az utóbbit látom jobban megvalósulni, épp ezért teszek meg mindent annak érdekében, hogy alkalomadtán megvédhessem a holdunkat, hogy ne történjen az, amit az égiek a saját otthonukkal tettek. * -Ha mégsem sikerül elűznünk őket, akkor mindent meg kell tennünk, hogy olyanná váljanak mint mi, hogy elfelejtsék a szerkezeteiket és ne pusztítsanak el többet a Perdából. Azok akik a hegyekbe menekültek a saját vezetőik elől, kezdik érteni, de talán csak az elenyésző lehetőségeik miatt. Ők azonban képesek tanulni tőlünk, és alázatosabbak mint égi társaik. *Nem véletlenül árulom el magam de nem is tudatosan terelem az ellenállókra a beszélgetést, több fronton próbálom meg érvényesíteni a nézeteimet és a népem védelmét. A gyógyítói képességem ebben az esetben előnnyé változott és ezt kell kihasználnom. Rhywen kérdésére szomorúan rázom a fejem, miközben kerülgetem a járókelőket úgy, hogy Rhywen mindig mellettem maradjon.* -Nem, őket nem, de ismeri azokat a betegségeket, melyek a népünket pusztította. Amiben ők szenvednek, abban tehetetlenek, csakúgy mint mi az övékével. Kölcsönösen segíthetünk egymáson. Nézd Rhywen, ha valamilyen csoda folytán sikerül távozásra bírnunk a quorsákat, a magukkal hozott betegségekből akkor is marad itt, addig meg kell tudnom hogyan gyógyítsam meg, hogyan űzzem el a kórt a betegekből. *Muszáj kihasználnom ezt a kapcsolatot, még ha nem is tetszik. Talán Shiennel vezette utamba a kancellárt, pont őt, épp azért, hogy segíthessek a népemen, hiszen nem lehet véletlen, hogy ő is gyógyító a saját népe körében. Szavaira aztán nagyot sóhajtok. * -Nincs mit tenni Rhywen, úgy harcolunk ellenük, ahogy tudunk. A béke törékeny, nem léphetünk fel nyíltan. Te figyeled őket, hogy megtudd a gyenge pontjaikat, én a magam képességével küzdök. A nép mindig a vezetőjét követi, Callum Jenkins pedig olyan égi, aki képes változni. Ha másért nem, az asszonyáért igen. Nem mondom, hogy holnap, vagy két holdnyi idő múlva, de hiszem, hogy meg tudom őt győzni. Elorakban pedig biztonságban vagyok, azért jobb ha ő jön hozzám, mintha én mennék ismét a városukba. *Igyekszem a lehető legtöbb érvet felhozni az övéi ellen. Tudom, hogy féltenek és tudom, hogy fontos vagyok Elorak számára, de ez kölcsönös. S nem csak Elorak népére gondolok, hanem az egész perdai népre amikor azt mondom, a legjobbat akarom kihozni a kancellárhoz fűződő kapcsolatból. Ami a hegyekbe menekülteket illeti, egészen másképp gondolom mint Rhywen. Bár az a kevés idő amit ott töltöttem nem volt elegendő arra, hogy mindent megtudjak róluk, nem üres kézzel távoztam.* -Azok akik a hegyekben élnek, a vezetőik ellen fordultak. Ők csak szabadon szeretnének élni, sok mindent megtanultak már rólunk és a Perdáról. Tisztelik a vadont és az állatokat, hogy túléljenek. Úgy hiszem nagy segítségünkre lehetnek akkor, ha a többi égi mégis maradna.
Nem, valóban nem látom át a terve briliánsságát, nekem eléggé lyukasnak tűnik mint egy laflova lakta hegyoldal. Mély sóhajom jelzi csupán hallottam amit mond, hogy tetteinek nem lesz negatív hatása, de attól hogy csendben maradok még nem fogok egyetérteni, ám a vita meddő. -Egyelőre... a fajuk sajátja az alkalmazkodás, a hazudozás... nem abban a fura településben laknak hanem valahol a hegyekben, de más különbség nincs. Jól látod, a lehetőségeik híján kímélik jobban a Perdát, nem másért, de ez kevés. Te is tudod az. - Nem akarja belátni az, de én meg nem vagyok hajlandó azt gondolni csak mert van egy-kettő égi a hegyekben aki hajlandó figyelni mit magyarázunk akkor már lehet békés együtt élés. Aztán egy pillanatra megállok és hunyorogva fürkészem. -Tapasztalatból beszéltél az előbb, ugye? Roda. - Ilyen nincs, az kéne még a többi quorsával is fecserésszen, nem elég azokkal akik a tóparton terpeszkednek. Remek... Arra csak szusszanok, hogy jó, rendben. A betegségeik örökre velünk maradnak, csodás... micsoda kegy. -Ez tény de idővel nélküle is rájönnél, lehet hamarabb mint gondolnád. Eddig is mindent kézben tartottál és tartottunk, nem szorulunk rájuk. - Igen, határozottan nem tetszik ez nekem. -Pfff, soha nem mehetsz vissza vagy úgy hogy leszúrok mindenkit aki csak három lépés távolságon belül lesz neked. Az se jó ha Ő jön de az a kisebbik rossz. Ebben a Callumban pedig nem hiszek. Te se tedd, akkor nem fogsz akkorát csalódni. - Szerintem az asszonyáért ha változik is semmi köze nem lesz hozzánk. Nem lesz belőle előnyünk. Maximum akkor ha elraboljuk a nőt és kényszerítjük, esetleg. Az talán nem is lenne rossz taktika, csak éppenséggel nem is olyan egyszerű kivitelezni. Nem is gondolkodom rajta. Főleg mert jön a hegyi égiekkel, úgy tudtam! -Roda... - Megnyomkodom az orrnyergem, mert... ajh. - Ha így van ahogy mondod akkor egyrészt mutatja nem szabad bíznod a Callumnak hívottban. A másik hogy ahogy fellázadtak a sajátjaik ellen úgy ellenünk is bármikor megtehetik, nem gondolod? Szabadon élni, ez pontosan mit takar? Ha nekik egyszer azt mi menjünk a sivatagokba vagy haljunk, mert korlátozzuk őket? Vagy ha úgy ítélik meg vesztésre állunk átállnak az esetleges következő háborúban? Gondold át, gyönyörűen tudok én is ígérgetni annak aki nem ismer eléggé. - Ami nem teljesen igaz, ahhoz túl egyenes vagyok, de ha kevésbé lennék az mi gátolna benne? Hogy azt mondjam amit hallaniuk kell a túlélés érdekében? Aztán lecsaphatok mikor a leggyengébbek.. én ezt tenném ha így hozná a szükség. Lehet ez is egy terv része.
*Rhywen már jól kiismerte az égieket, és igaza van ha csak a vezetőiket nézzük, a többiek azt teszik, amit ők mondanak. Valahol megértem őt és az érveit, de számításaim szerint hibádzik és csak egy oldalról közelíti meg a problémát. * -Igen, ez kevés, épp ezért kell közelítenünk feléjük. Másrészt nem is tehetünk mást, hiszen Elorakhoz vannak a legközelebb és nem úgy tűnik, hogy ideiglenesen rendezkedtek be. *Azok pedig, akik a hegyekbe vették be magukat, egyszer majd kimerészkednek…és nem szeretném ha a Perdán csapnának össze egymással, mindent elpusztítva, amit Shiennel és Shaz`or adott. Rhywen dühös kérdésére bűnbánóan bólintok, ha már sikerült elárulnom magam, vállalom a tettem, bár ezt mégúgy inkább nem fogja megérteni, mint a korábbit. * -Igen, találkoztam velük. Nem szándékosan…*Milyen egyszerű lett volna hagyni, hogy elterjedjen az általuk Breviusnak hívott kór, ami számunkra veszélytelen, de rájuk nézve halálos. Elzárva a külvilágtól, a hegy gyomrában…nem telt volna bele pár nap és mind meghalnak, hiába az elkülönítés. De én ismét előretekintettem, az a férfi is akivel találkoztam, a városukba indult, hogy gyógymódot szerezzen a bajukra, ha sikerül neki, megfékezik a járványt, maguknak köszönhetik, így nekem tartoznak. Erről azonban még nem ejtek szót Rhywennek. Megmosolyogtató az irántam és a képességem felé mutatott bizalma, de kétlem, hogy azzal sokra mennék. Köszönetem jeléül fejet hajtok, de szavaimmal nem értek vele egyet.* -Te is tudod, hogy az idő ellenünk játszik. Nem hagyhatjuk, hogy akár csak egy testvérünk is meghaljon, mert arra várunk, hogy a gyógyítóink rájöjjenek a gyógymódra. A Dann sem birkózott meg vele, pedig sokkal nagyobb a tudása és a tapasztalata mint az enyém. Be kell látnod, hogy segítségre van szükségünk. *Elnézően mosolygok rá és ez megmarad akkor is, amikor újra kifakad. * -S ezentúl mindig mellettem leszel, hogy megvédj? Rhywen, értékelem az elhivatottságodat és értem azt is amit mondasz, de olykor előrébb kell néznünk az orrunknál. Hiszek Callum Jenkinsben, de nem bízom benne. Sok olyan dolgot tudtam meg róla a múltjából, mely a segítségemre lehet, hagyd hát, hogy ezt kihasználjam. *Másrészt, bár eddig próbáltam magam távol tartani tőlük, rájöttem, hogy ez nem szolgálja népünk javát. Meg kell ismernünk őket ahhoz, hogy alkalomadtán fellépjünk ellenük, és nem feltétlenül egy háborúra gondoltam. Rhywen valószínűleg előbb rohanna ellenük csatakiáltással, amilyen lobbanékony természet, de még van remény arra, hogy békésen megoldjuk. * -Szabadon élni azt jelenti nekik, hogy ne törjenek meg a törvényeik súlya alatt. Nem értettek egyet azzal amit rájuk róttak. Úgy hiszem, a törvényeik elavultak és, hogy rátaláltak egy számukra is élhető holdra, át kell gondolniuk mind, ám a vezetőiknek kényelmesebb így. Gondolj arra Rhywen, hogy a barátaid mennyire közel álnak hozzád, s mennyi mindent tudsz róluk. Az ellenségeinket úgy ismerhetjük meg a legkönnyebben, ha közelebb tartjuk őket magunkhoz, mint a barátainkat. Az nem elég, ha csak megfigyeled őket messziről, ha tudod mikor van a Városuk kapujában őrségváltás. Ismerned kell a gondolataikat is. Te képes vagy erre? *Elismerem a képességeit, az erejét, az ügyességét és minden bizonnyal nagy hasznát vesszük majd akkor, amikor arra lesz szükség. De amíg ez csupán hátráltat minket, más taktikát kell választanunk. Ahhoz pedig türelem kell, mely népünk sajátja…egyesek persze kivételek. *
-Na ez az. Ezért nem hihetünk mikor azt mondják, el fognak menni. Nem akarnak, akkor nem települnek le. Hazudnak, mindig csak hazudnak... - Feszül meg az állkapcsom, mert mindenkit sok veszteség ért miattuk és továbbiakra lehet számítani. Így is majdnem Roda elvesztése maga lett a következő minket ért csapás, szerencse hogy ki tudtuk vinni. De hogy a hegyekben bujkáló fajtával is beszédbe elegyedik komolyan mondom... -Véletlenül mi? Ahh... mindenütt ott vannak lassan... - Mert jó, elhiszem ha azt mondja véletlen volt, bár én érzek némi szándékosságot is. Valamelyik oldalról mindenképp, csak remélem nem Roda lett ilyen öngyilkos hajlamú. -Hmpf.. - Kínos lenne bevallani ha a Dannak nem megy valami akkor tényleg gond van, de lehet csak elterelték a figyelmét. Ki tudja... minden esetre morgok magamban kicsit, de nem felelek, ami nálam azt jelenti hogy elfogadtam az érvelés kelletlen. Azért is csak szívom magam, hogy mindig mellette kéne maradnom. -Miért olyan sokat akarsz a quorsák közelében lenni?! Ha nem akkor melletted is lehetek... - Fonom keresztbe karjaim, mert nem tetszik hogy sokat van az égiekkel. Nem jó. De ettől független komolyan gondolom ha kell megvédem. Addig mindenképp míg Aideen nem veszi át a helyem, mert tudom Ő is megteszi gondolkodás nélkül. Azt pedig hogy azzal a Callummal akar tudást cserélni... sóhajtok. Abban értünk egyet hogy nem értünk egyet, ahogy szoktam mondani. De azt jól látja hogy hamarabb nyársalok fel mindenkit mintsem békésen próbálkozzak. Amire fel is hívja a figyelmem, duzzogónak is mondható fejet vágok ahogy szűkül össze a szemem. -Nem. De megpróbálom. - Közlöm fogcsikorgatva, mert noha nem hiszek abban hogy ne árulnák el akár önmaguk is azok a hegyben rekedt égiek, de tessék. Ha látok egy quorsát és úgy ítélem meg, majd próbálom megismerni a gondolkodásmódját. Többet nem ígérek, mert szívem szerint mindet megölném. Annyi bizonyos nem fűzök magamhoz sok reményt, de apám is olyan volt mint Roda, próbált meggyőzni a harc nem támadásra van, hanem önvédelemre. Vele sem értettem egyet, de nagyjából elfogadtam. Azonban apám már nincs, csak Rodára tudok vigyázni, no meg remélni nem jut apám sorsára. -Van valami jó híred is vagy csupa Shaz'or csapása... - Dünnyögöm mert ezekkel nem tett a kedvemre, meg sem győzött inkább csak plusz idegeskedni valót nyújtott velük. Ám bizakodó maradok, hátha történt vele valami kellemesebb is. Akármi.
*Sok mindenben egyetértek Rhywennel, de van amiben egészen mást látok mint ő. Őt talán elvakítja a gyűlölet, csak a rosszat látja, a lehetőségeket nem. Halványan elmosolyodom féktelen szenvedélyére, mellyel a quorsákat szidja, valahogy így van mindennel. Ő olyan, aki ha csinál valamit teljes szívéből és lelkéből teszi, érezni is így érez, mint a lobogó tűz, akár hajának színe. *Ü -De mi tudjuk, hogy ezt teszik. Elég csak úgy tennünk, hogy elhisszük minden szavukat, de közben az igazság után kutatunk. *Makacs voltam én is még az elején, akárcsak Rhywen, nem akartam egyetlen szót sem beszélni az égiekkel, Eowennek sem hittem korábban és nem nézem jó szemmel, hogy oly sokat van az égiek városában. Ám most már másképp gondolom, noha nem kedveltem meg, és nem fogadtam el őket…az álláspontom változott. Rhywen nem hiszi a szavam, de csak bólintok a kérdésére és ismét elmosolyodom azon, ahogy az orra alatt morog és puffog annak ellenére, hogy láthatóan legalább egy érvelésem hatott rá. Kelletlenül de elfogadja, persze talál mást, amin moroghat. * -Nem szeretnék, de valamennyit muszáj lesz, ám azért jó, ha ők jönnek ide, mert annál többen szemmel tarthatjuk őket. Még a kancellár is csupán egy kísérővel jön be Elorakba, mert a katonáik nem hajlandók letenni a fegyvereiket. Bolond egy népség. Bizalmatlanok, hogy ellenük fordítjuk a fegyvereiket, de a vezetőjüket beengedik egy harcossal. Nem kell hát megvédened tőlük…de örülnék ha velem tartanál amikor elhagyom Elorakot…vagy megkeresnéd Aideent. Nagyobb szolgálatot tennél vele. Harcolni sokan tudnak Elorakban, de nyomokat olvasni nem. *Próbálok a hiúságára hatni valamiképp, egyébiránt nem mondtam valótlant sem, elismerem Rhywen képességeit és fejet hajtok előttük. Ugyanezen okok miatt szeretném elmagyarázni neki és rávenni arra, miért jó, ha nem öljük le azonnal a quorsákat, hanem megismerjük őket. Az a duzzogó arc amit erre vág…nos nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne nevessem el magam, de akkor félő, hogy nem venne komolyan. Ezért csak egy elégedett mosollyal és biccentéssel köszönöm meg neki, hogy legalább megpróbálja. Arra, hogy van-e jó hírem, nagyot sóhajtok. Ezeknél rosszabb nincs, de jóval se szolgálhatok igazán. Sétánk közben elhagytuk már azokat a haladókat, melyek zsúfoltabbak voltak és hamarosan elérünk az Aidennel közös házunkig. * -Jó hír csupán az, hogy nincs több rossz hírem, de talán jólesne egy tea, vagy frissítő. Mit szólsz? S talán meg tudlak győzni arról, hogy ne siess el annyira ismét Elorakból. Tudom, hogy jobb szereted a városon kívüli szabadabb életet, de lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre.
-Ha egy hazugságot elég ideig hallasz elhiszed, ezt ne feledd. Nem szerencsés sokáig játszani elhiszed a valótlant... - Emiatt sem szeretem ha valaki nem egyenes. A hazugságok hálójába bele lehet akadni és benne ragadni, sose ki nem szabadulni, csak vergődni majd felégetni mindent hogy tiszta lappal kezdjünk. Nem bölcs. Roda szerintem az, de neki is vannak határai. Képes meggyőzni is hacsak részben is, de ne féljen, találok helyette kettő másik témát ami miatt puffoghatok mint egy vízbe pottyant príí. -Hmpff... idióta égiek. Az a kancellár nevű is idióta! - Részletkérdés az egy rang, ennyire érdekel...-Veled tartok, Aideent azóta nem láttam hogy elhagytam Elorakot. De ha látom szólok neki persze. Avagy mostanában kívánsz útra kelni? - Szűkítem a szemem, hogy így lenne? Bár felfoghatja levegőben lógó kérdésnek is, végtére is mi számít mostanában-nak, ugye. Akkor nem hagyom el a várost, vele tartok, nem kérdés. Más esetben nem hiszem megvár, pedig örvendetes lenne, kevésbé aggódnék érte. Aideent nem féltem, de szerintem ezt érzi is rajtam, Aideen tapasztalt és ügyes vadász, valamint ha nem akarja kövessék, nekem is bajos lenne megtalálnom. Ez már csak így megy. Szerencséje aztán hogy nem nevet ki az erőlködésem láttam, pedig tényleg nagy erőfeszítés megígérjem próbálkozni fogok a quorsáknál! Semmi érzékem ehhez és akkor is holtan akarom látni mind, de ezek szerint lehet lesz egy balszerencsés akit mogorván faggathatok. Csodálatos. Kérdés ki lesz a "szerencsés". Látom hazafele veszi az irányt, így elkísérem, semeddig nem tart. Addig is valami kellemesebb hírre szomjazom, hátha megoszt velem egyet. Vagy többet akár ha volt, reménykedem Shiennel kegyelmében akadt. Felfújom a hajam, hogy na tessék, nincs jó hír. Nincs kegy. Csak a szitkaim vannak, amiket visszafogok és némi duzzogás után bólintok. -Új szórakozásod lett győzködni égit és perdait mi? Miben segíthetek. - Mondom már kevésbé fújtatva, mert végső soron én magam ajánlottam a szolgálatába, tehát ha a hasznára lehetek csak előny. Ha menet közben megérkezünk hozzájuk akkor hagyom előre menni és beteszem magam mögött az ajtót, hagyva vezessen.
A bal kezemen hordott gyűrűt piszkálom. Az elmúlt hónapokban kaptam rá igazán, bár előtte is tetten lehetett érni, amikor izgultam vagy stresszesnek, tehetetlennek éreztem magamat. Újabban azonban lefoglalja az ujjaimat, amikor épp nincs mit csinálnom vagy csak esélyem támad gondolkozni és mivel hónapok óta alig alszom, ez gyakran megesik. Most sem tudom, jól tettem-e a kötelezően kiadott szabadságomat a srácaim nélkül töltöm, bár gyakorlatilag ők pateroltak ki otthonról és míg én itt vagyok, ők addig otthon maradtak, fent a Dominiumon. Kicsit mitévő fázisban vagyok, a megszokott rutin nélkül nincs mit csinálni, pihenésnek pedig nem nevezném azt, amiben egyébként létezem. Nem csak valószínűségében, hanem konkrétan ez az egyetlen nagyon is létező vezetett ahhoz, hogy végül felkeressem a helyi diplomatánkat, tudna-e találkozót szervezni az őslakosok közül, aki a saját fegyvereikkel kapcsolatban jártasságra tett szert - érdeklődésemnek ez a legkézenfekvőbb kapcsolódási pontja hozzájuk - és mondjuk hajlandó is egy emberrel szóba állni. Ha nem, tulajdonképpen nem történik semmi az ég világon, legrosszabb esetben is ugyanolyan ütemben telnek a napjaim, hol a szállás egyik, hol pedig másik pontján lézengve. A Várost még az érkezést követően körbejártam. Derekkel annak idején sokat beszéltünk arról, majd együtt tesszük, de ez a nap sosem jött el. Már nem is fog... Egyetlen másik látogatás van, amit még meg szeretnék ejteni, amíg itt vagyok helyben és ami tulajdonképpen elvezetett a holdra való utazás kérvényezéséhez és engedtem az ifjak nyomásának, de még nem volt merszem elküldeni azt az egyetlen üzenetet, amelyben kérem is a vizit lehetőségét. Olyasmivel készülök szembenézni, amit egyszer már nyíltan megtagadtak, amiről nem kaphattam több információt, noha szükségem van rá, most pedig kerülő utat tervezek és ez egyáltalán nem könnyű. Nem csupán meglépni, de egyáltalán felkészülni sem arra, mi történik, ha valóban válaszokhoz jutok. Kicsit igazából meg is lepett, mikor a visszajelzés szerint van, aki vállalja a fogadásomat, származásom ellenére. A háború még nem olyan régen ért véget és mindenkiben mély nyomokat hagyott, úgy hiszem. Sok mindent hallani odafent az itt élőkről, egyelőre nem tudom mire számíthatok. Mikor a béke megköttetett, a férjem ötlete volt a nyelvük megtanulása, már nem is emlékszem mi célból. Lelkesedése pedig könnyen ragadt, gyakorlatilag mindegy miről volt szó, így vele együtt ültem le, de élesben sosem volt lehetőségem vagy alkalmam próbára tenni az akkor megszerzett tudást. A harcok idején végig fent voltam beosztva, alkalmatlan vagyok éles helyzetek kezelésére és több feladatot is adott az ellátás- és logisztikai szárnynak a megfelelő utánpótlás biztosítása. Utána pedig egyszerűen nem volt rá alkalom, hogy együtt lejöjjünk. Derek járt itt, több alkalommal is, számomra ez az első. Furcsa érzés különben. A hajón születtem és éltem le eddigi életem, ezért gyakorlatilag minden új. ...és idegen. Elmesélve és szimulációkon átélve teljesen más, mint konkrétan megtapasztalva. Vagy, ha nem is teljesen, akkor is van különbség. Szerintem van. A Várostól Elorak kapujáig a diplomatánk társaságában érkezem. Az utat végigbeszélgetjük, illetve én inkább hallgatok, mire figyeljek, mik az általánosan bevett szabályok és még ezernyi dolog, amivel felkészít, amiről már volt szó korábban is, de még egyszer átveszi velem. Igyekezni fogok észben tartani, jobb is, könnyebb is, mint a saját gondolataimnak utat engedni, aztán meglátjuk mire jutok mindazzal, amit most elismétel. Hátizsákomban néhány apróság található, fegyver értelemszerűen semmi, a PDA-m viszont mindenképpen. Várakozni azonban nem marad mellettem, a formális, helyi szokásoknak megfelelő köszöntést követően – amit én magam is megejtek természetesen feléjük –, az őröknek elmondja mi a helyzet, a Dana tudtával és engedélyével léphetek be és majd értem jön az, akivel a találkozót leszervezték, a kíséretem is ez a perdai lesz. Magasságuk egyébként jelenleg hihetetlen szembetűnő, vagy inkább saját magam alacsonysága. Pedig a fiaim is húsz centivel lehagytak már és még növésben vannak, a lányom sem az én génállományomat örökölte ebből a szempontból és bár legtöbbször nem tudatosul bennem a dolog, jelenleg nagyon is szembetűnő, mennyire sudár a perdai nép eddig látott minden tagja. Szinte már szédítő a látvány, folyamatosan felfelé pillantani, ha az arcuk és szempárjuk is érdekel. Mindenesetre csendesen, nyugodtan ácsorgok, miután magamra maradok, mármint a diplomata távozásának értelmében, mert egyébként nyilvánvalóan nem hagytak egyedül a kaput őrzők. Próbálom, mára már teljesen hozzámnőtt, körbelengő gyászomat nem különösebben mutatni, de a mosoly mostanában rendkívül ritkává vált kísérőm lett, ezért az elmarad. Bár nem is igazán tudom, miként venné ki magát, ha odaívelődne ajkaimra, a diplomata semmit nem mondott arról, hogy viselik a helyiek, kedvükre van vagy sértésként kezelik. Mindegy, talán nem is lényeges, ha az volna, valószínűleg tesz róla említést. Várakozás közben pedig még mindig a gyűrűmet piszkálom.
Soha nem vallanám be magamnak, hogy izgulok. Nem tudom megmondani, miféle izgalom ez. Nem olyasmi, mint amikor egy ajándékot prezentálnak neked, és próbálod kitalálni, mi is lehet az. Nem is a vadászatot végig kísérő izgalom. Nem is az, amikor egy nő felé közelednék udvarlási szándékkal, és kétséges-e, hogy elfogadja-e az ajándékot. Ez valami egészen más. Olyan feszültség a testemben, ami megfájdítja a fejem. Miért is vállaltam el ezt? A kíváncsiság, és a józan ész harca kerget az őrületbe. Mély levegők. Megmosakodom, felveszem a kevésbé szakadt gönceimet, és talán még a hajamat is úgy ahogy rendbe szedem, most már kevésbé állnak szét. Bár, hogy miért akarok szépen megjelenni egy vészhozó előtt... talán azért, mert ha nem eleve ellenségesen, és undorítóan lépek elé, talán többet tudhatok meg tőle. Aztán ki tudja, lehet ő lesz undorító, és ellenséges. Magam elé képzelem az égit. Nagynak, szőrösnek. Fintorog, vicsorog, foga sárga, hangja rekedtes, és olyan lenéző, mintha abban a hitben élne, hogy Shiennel maga küldte le hozzánk. Köpni van kedvem. De elindulok, ha már a diplomatáknak megígértem. A város utcáin sétálva elmerengek. Kívülről úgy tűnik, mintha meg se érezné Elorak a vészhozók jelenlétét Perdán, pedig az igazság az, hogy a szemekben nagyon is kiül a változás. Sokakkal beszélgettem, és beszélgetnék róluk, és vegyes a visszajelzés. Most végre magam is megtapasztalhatom őket. A kapuhoz érve azonban minden várakozásom ellenére, nem egy nagy, szőrös férfi, hanem egy aprócska nő áll. Megtorpanok... Úgy nézek körbe, mintha csak a diplomatát várnám, hogy előugorjon az egyik városi mögül, és nevessen egyet az arcomon. Mivel hogy ez elmarad, kicsit közelebb sétálok, és habár lépteim határozottak, a bizonytalanság kiül arcomra. Ha ő tényleg az, aki, akkor érteni fogja mit mondok: a diplomata szerint nem kell aggódnom a nyelvi akadályok miatt. Szóval ha ez az égi, akit keresek, gond nélkül fogunk "cseverészni". - Shiennel fénye ragyogjon be. - üdvözlöm őt, bár valahogy nem gondolom megfelelőnek az ilyen köszöntést, ha nem is hisznek az Istenekben. Tudja egyáltalán, kik az Isteneink? - Téged hozott a diplomata a találkozóra? - kérdezem, és tekintetem azért még egyszer körbe futtatom a kapu környékén, hátha más quorsa is van itt rajta kívül. Nem úgy néz ki.
Kezeimet a kabátzsebeimbe rejtem. A légmozgás még mindig furcsa és idegen, különösen úgy, hogy hűvösnek, talán hidegnek is mondanám érzetre, odafent pedig ilyesmit nem igazán lehet tapasztalni a szimulátoron kívül. A hőmérséklet viszonylag állandó, a hideg-meleg érzet persze ettől még jelentkezik tevékenységtől vagy viselt ruhamennyiségtől függően, de korántsem ilyen módon, mint ahogyan itt lent, a holdon. Szél ott nincs. Felkészületlenül azért nem ér, de tényleg nincs mihez igazán hasonlítsam. Tincseimbe bele-belekap, felemeli a szálakat, aztán megszűnik, mintha sosem lett volna. Nem különösebben ver gyökeret gondolataim között maga a jelenség, inkább csak lefoglal arra az időre, amíg várok, merengésemből pedig a városukból közeledő alak von ki, egészen egyszerűen a felbukkanásának tényével és a természetesen felmerülővel, talán rá várakozom. Magas, mint a társai és bár tudom, hogy ez kellene a legkevéssé legyen meglepő – tulajdonképpen nem is az –, viszont szembetűnősége miatt egyszerűen nem figyelmen kívül hagyható, számomra mindenesetre semmiképpen. Kezeimet kihúzom a zsebekből, bár azt igazán magam sem tudom, hogy miért. Nem illik, mifelénk legalábbis, ami ide ugyan nem vonatkozik, valamiért mégis kényelmetlenül érintene, ha elhagynám a gesztust. Még ha számára esetleg semmiféle jelentőséggel nem is bír. Figyelem miként torpan meg és megmagyarázhatatlanul felmerül bennem a gyanú, talán mégsem ő lesz, akire várakozom, nem úgy tűnik, mint aki a kapuban egyedül ácsorgó – ez lennék én – emberért érkezne. Bár igazából értelemszerűen nem tudom. Előbb-utóbb csak kiderül. Körbepillantása és vonásain megülő bizonytalansága – vagyis annak tudom be, amit látok –, magam sem tudnám megmagyarázni miért húzza rám is ugyanezt a reakciót tükörmásként, majd éppen csak oldalirányban mérem fel, vajon mit láthat, hiába nem rám tartozik. Az valahogy meg sem fordul gondolataim tekervényei között, hogy esetleg elfelejtett a diplomata arról szólni, mégis kihez érkezik a találkozóra. Úgy értem, a legszembetűnőbb felismerhetőség jegyeit tekintve. Közelebb lépései viszont rögtön újra arcára vonzzák barna lélektükreimet és azon is állapodnak meg, amíg konkrétan elém nem ér. Kiejtése igazán érdekes ízt ad szavainak, bár azt nem tudnám megfogalmazni pontosan miért is és amíg a köszöntését újabb mondattal kíséri és újra elvonódik figyelme vagy csak szempárja, addig az enyémet a magáénak tudhatja. Jobb tenyeremet a szívem fölé emelem és meghajtom előtte barna tincsekkel keretezett fejemet. - Shiennel fénye ragyogjon rád is. - Az övéhez képest, már amilyen módon formálja a szavakat, akcentusom úgy érzem nagyon is szembeötlő, de azt nem tudom, mennyire erős vagy zavaró a számára. Élesben még sosem volt alkalmam használni a nyelvet korábban. Leengedem a kezemet előbb magam mellé, majd később megint az ujjamon lévő gyűrűvel kezdek el matatni és közben természetesen a főhajtást is abbahagyom. Igyekszem tiszteletteljes lenni vele a saját szokásaik, hagyományaik szerint, már amennyit ismerek belőle, mert egyáltalán nem célom megsérteni. - Igen, ha te kovács vagy. A nevem Jay.- Abban teljesen biztos vagyok, hibákat fogok ejteni, a nyelvtanuk eltér a miénktől, a szavak formálása pedig még inkább, ennek következtében egyáltalán nem fogom tökéletes mértékben beszélni a nyelvét, de megteszem, ami tőlem telik. - Köszön, hogy fogadsz engem és bocsásd meg, ha hibákat vétek a beszédben. Nem könnyű a nyelved. - Ráadásul izgatott is vagyok, ezt nem tagadnám le magam előtt. Az első találkozás alkalma akaratlanul is magával hozza az érzést, de ez alkalommal nem olyan, mint máskor, különbözőségét viszont nem tudnám megnevezni, pontosan miben is rejlik, szerencsére nem is kell. - A diplomata elmond neked miért a találkozó? - Igazából feltételezem, hogy igen, hiszen máskülönben miért lenne itt, de felénk az illendőség megkövetelné az udvarias érdeklődést, arról viszont nincs ismeretem, náluk ebben mi a szokás. Mindenesetre remélem nem veszi rossz néven vagy zokon. Nem tudom kíván-e még maradni itt a városkapuban vagy közben azért elindulunk valamerre, ha igen, akkor természetesen mellette haladva sétálok. A válláig sem érek fel, de amíg beszél – amikor megteszi – igyekszem mindig a tekintetén tartani a sajátjaimat és végig nagyon figyelmes lenni, hogy pontosan értsem, amit mond.
Elorak városának házai s az általuk határolt kis tér, utcák, melyeket csak "haladóknak" hívnak. Alapjában véve a város szíve és pereme nem különbözik semmiben. Nem látható vagy alig észrevehető a társadalmi rétegződés. 
Soha nem vallanám be magamnak, hogy izgulok. Nem tudom megmondani, miféle izgalom ez. Nem olyasmi, mint amikor egy ajándékot prezentálnak neked, és próbálod kitalálni, mi is lehet az. Nem is a vadászatot végig kísérő izgalom. Nem is az, amikor egy nő felé közelednék udvarlási szándékkal, és kétséges-e, hogy elfogadja-e az ajándékot. Ez valami egészen más. Olyan feszültség a testemben, ami megfájdítja a fejem. Miért is vállaltam el ezt? A kíváncsiság, és a józan ész harca kerget az őrületbe. Mély levegők. Megmosakodom, felveszem a kevésbé szakadt gönceimet, és talán még a hajamat is úgy ahogy rendbe szedem, most már kevésbé állnak szét. Bár, hogy miért akarok szépen megjelenni egy vészhozó előtt... talán azért, mert ha nem eleve ellenségesen, és undorítóan lépek elé, talán többet tudhatok meg tőle. Aztán ki tudja, lehet ő lesz undorító, és ellenséges. Magam elé képzelem az égit. Nagynak, szőrösnek. Fintorog, vicsorog, foga sárga, hangja rekedtes, és olyan lenéző, mintha abban a hitben élne, hogy Shiennel maga küldte le hozzánk. Köpni van kedvem. De elindulok, ha már a diplomatáknak megígértem.