Noira Landrow

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

„Késői gyermek lévén visszahúzódó volt a többiekhez képest, bár korán elvesztette az Édesapját, így hamar alkalmazkodnia kellett a felnőttek szabályaihoz.” Talán így jellemezném a kislányomat, akit mindennél jobban szeretek. Noira inkább csendesebb volt, mint a korabeli gyerekek. Sokszor húzódott vissza a lakóhelyünk magányába, és ott szeretett foglalatoskodni. Korán megtapasztalta a Kancellárok hatalmát, miszerint odaígérték egy tiszt fiához, de házasságuk nem volt hosszú életű, amit a Kancellária kirendelt számunkra, mivel a férje meghalt. A gyász nem viselte meg annyira, mint amúgy egy "normális" özvegyet érintene, de nem is tartott sokáig a szabadsága, mert pár hónapra rá egy újabb "elrendeltetett" házasságban találta magát. Jobb híján elfogadta a vissza nem utasítható "kérést", és ismét bekötötték a fejét. A Botanikával kezdett el foglalkozni, de nem találta meg a számítását és kedvét se lelte benne. Aztán egy időre a hadi-fejlesztés és a navigáció felé kacsingatott. De nehezen tudta eldönteni, hogy melyiket is válassza végül. Egzotikus külleme sokak figyelmét felkeltette, bár eleinte nem viselt kihívóan merész ruhadarabokat. Később, mikor elérte a 19 évét, már nőies idomai sokkal jobban hangsúlyozódtak. Több Férfi is megkörnyékezte, hogy „megszerezzék” maguknak, de nem jártak sikerrel. Viszont nemrégiben egy magas-rangú tiszt is szemet vetett rá, de inkább azért, mert a tehetsége többféle irányban is megmutatkozott. Kedveli az Archívumot, amiben sokat „kutakodik” a múlttal kapcsolatban, de mostanság a sportolásba vetette bele magát. Nekem nem igazán mesél erről, bár én idős vagyok már az atlétikához, de ismerem már annyira, hogy nála a sport nemcsak tornából és futásból állhat. Erre később jöttem rá, amikor egy napon pár darab kékülő folttal tért haza, bár akkor sem mondta el, hogy hogyan szerezte, hiába kérleltem. Nagyon makacs tud lenni, ahogy kitartó is, de néha az agyamra megy az aggódás miatta. Jona’ már rég meghalt, hogy apjaként tudjon rá hatni, de én lassan már járni sem tudok. A nemrégiben felkereső Tiszt viszont ajánlott egy lehetőséget, hogy Noira veleszületett tehetségét kihasználva elviszi az Akadémiára, hogy ott tanulhasson. Nagy döntés előtt álltam, mikor választanom kellett, de végül a kislányom is beleegyezett, hogy azzal az emberrel megy, és a lehetőséget elfogadja. Örültem is meg nem is. De tudom, hogy jó élete lesz az új otthonában, bár a szívem szakad meg, hogy távol lesz tőlem. Azt viszont biztosan tudom állítani, hogy meg fogja állni a helyét, bármerre sodorja majd az élete. Én ott leszek mellette lelkiekben, bármerre viszi majd a lába.

A Dominium-on születtem abban az időben, mikor az új élet reményében a túlélők a gyászból egy következő világot vártak megszületni. Apa az egyik mentőcsapat Pilótája volt, akik menekítették az embereket. Később, mikor 14. évemet betöltöttem, Apa egyik bevetésénél életét vesztette, ahogy sokan mások. Azt mondták, hogy sugárfertőzött lett és valahol az egyik bázison érte utol a végzet. Nagyon megsirattam, ahogy Anya is összeomlott a történtek után. Idősek a szüleim, vagyis már csak Anya van nekem. Régen, mikor a Földön éltek Apával, egy farmon laktak, de sajnos nem született gyermekük a házasságuk alatt. Nem tudni miért nem lett nővérem, vagy bátyám, mert ezekről az időkről sohasem beszéltek nekem. Amikor megszülettem már jócskán túl voltak életük „delén”, bár nem voltak fiatalok, de nagy szeretettel neveltek. Az más kérdés, hogy én nem voltam valami társaságkedvelő gyerekként, de ezt nem is akartam akkor sem részletezni. Sok korombélit inkább elkerültem, és a lakóhelyünkön múlattam az időm. Inkább érdekeltek a történetek a Földről, mint a bújócskázás vagy a társasjáték. Különcnek is tartottak a többiek, de nem figyeltem rájuk. Anya biztosan szomorú volt miattam, amikor látta, hogy nem játszom a társaimmal, inkább otthon „gubbasztok” a kijelzők és könyvek felett. Néha azt hihette, hogy nem vagyok teljesen normális és átlagos, de nem akartam a többi gyerekkel játszani. Nem ismertem őket és nem is akartam. Eleinte csúfoltak, hogy nekem olyan öregek a szüleim, hogy nagyinak is szólíthatnák, de én kiálltam a csúfolódók ellen és „megvédtem” a családomat. Idővel aztán inkább csak a magányomba temetkeztem és nem voltam kíváncsi a sok mocskolódó szavaikra, amikkel illették Anyát és Apát. Most kicsit hiányzott, hogy nem volt testvérem, de lassan alkalmazkodtam a kialakított életritmusomhoz. Mindaddig jól éreztem magam a saját világomban, mikor a Kancellária kiszabott nekem egy leendő férjet, akiről semmit nem tudtam. Ekkor voltam 17 éves kamasz, s ahogy a „határozatot” megkaptuk, egyre jobban elzárkóztam a külvilág elöl. Eszem ágában se volt férjhez menni, főleg olyanhoz, akit életemben nem láttam. Hetekig bujkáltam a lakrészemben és mindenféle kifogással jártam az anyahajó rejtett zugait keresve. Változást csak az a hír tette, amikor megtudtam, hogy a kijelölt férjet és a szüleit baleset érte. Sajnáltam, mint embereket, de igazából nem tudtam mély gyászba tölteni a gondolataimat velük kapcsolatban, mert nem is ismertem őket. Szerintem Anya is észrevette rajtam. De aztán felkereste Anyát egy tiszt, aki ajánlotta, hogy elvisz az Akadémiára, ahol tanulhatok, és annak szentelhetem az életem, amit szeretek. Igyekeztem inkább valami más elfoglaltságot keresni magamnak, mint új hobbi vagy cél, de aztán a sportot kedveltem meg. Noha azért a sorsnak is van humorérzéke, bár az én esetemben inkább mondhatjuk, hogy véletlen egybeesés. Ahogy elmúltam 20 éves, már nemcsak gyerekként tekintettek rám a fiúk. Azt persze nem igazán vették tudomásul, hogy nemtetszésemet hamar ki is nyilvánítom. Tisztában vagyok azzal, hogy a külsőm nem éppen „átlagos’, bár eddig nem nagyon foglalkoztatott a smink vagy egyéb nőies ruhák hordása. A Törvények értelmében már Anyának kellene minősülnöm, de valamiért csak "Férjes" vagyok, bár gondolom, hogy az akkoriban nekem rendelt férjjelölt halála kicsit megkuszálhatta az aktámat, de az is nagyban hozzájárulhat, hogy sohasem találkoztam a férjemmel azóta a nap óta. Ha még él egyáltalán.. de nem is kerestem, ahogy ő sem engem.. Igazából nem is gondoltam rá, vagyis a házasságra, mert jobban lekötött a tanulás és a vele járó kihívások. Kislány koromban is vonzottak a történetek és a legendák, ahogy a fegyverek és a küzdősportok. A navigáció és a fegyvertervezés felé hajlottam, ami majdnem minden időmet lekötötte. Sorra „gyártottam” a fejemből kipattant terveket, hogy azokat később megvalósíthassam, és fizikai valót adjak a megálmodott modelleknek. Talán több időt is töltöttem a tervek rajzolásával és dokumentálásával, mint egy „átlagos” tanuló, de minden érdekelt, ami ehhez a témához kapcsolódhat bármilyen formában. A navigáció és a csillagászat is sok időmet lekötötte, bár inkább a gyakorlati része izgatott a dolgoknak, mint a misztikus része, de általa sok mindent másként láthattam. Igaz, hogy Édesanyámnak nem mondtam el soha azt sem, hogy pontosan mit takar nálam a sport szeretete, de tudtam, hogy ha el is mondanám, nem örülne neki. Bokszolni tanultam és pár önvédelmi technikát is elsajátítottam. Azt nem mondhatni, hogy tökéletesek a mozdulataim, de ezzel a lehetőséggel, hogy iskolában fejleszthetem a gyér tudásom, inkább ad egy új reményt, hogy megtaláljam azt a célt, amit eddig csak az álmaimban dédelgethettem magamban. A tanok befejeztével a „pártfogóm” ismét egyengette a sorsom, bár inkább a háttérből talán, mert azóta nem láttam. Addig a napig nem is foglalkoztatott az ellenkező Nem kérdése, ahogy a házasságé sem, míg meg nem láttam a folyosón elhaladni mellettem azt a Férfit. Kicsit zavarba jöttem, mert ilyen hatással nem volt még rám senki. Amint elhaladt mellettem, félénken fordultam vissza felé, majd lestem merre tart. Egy siklóba szállt be, ami hamarosan indult is. Nem tudtam róla semmit, ahogy még nem is láttam ezelőtt sohasem, de egyre kíváncsibb lettem, hogy ki lehet? Amikor elhagyta a szállító a dokkot, odaosontam a vezérlőhöz, hogy kilessem az úti célját a járműnek, de sajnos nem sikerült. Szomorúan ballagtam vissza a folyosóra, bár még mindig a szemem előtt volt az a férfi és az egyenruhája. Fogalmam sincs, hogy miért ragadta meg a szemem, de abban biztos vagyok, hogy volt valami oka ennek, csak még akkor nem tudtam. Valamiért nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni az emlékeim közt. Napokig gondolkodtam rajta, és elég hihetetlennek tűnt a felismerés, mert én úgy tudtam, hogy az a fiú meghalt a szüleivel együtt egy balesetben. Létezhet, hogy őt láttam? Vagy csak nagyon hasonlított rá? Igaz, hogy csak egyszer láttam, de akkor másképp nézett ki. Fiatalabb voltam és ő is, bár az sem kizárt, hogy valami oka van, hogy ő sem ismert meg. Ki szerettem volna deríteni, hogy kicsoda, de pár nap múlva egy üzenet érkezett, amiről álmodni sem mertem volna. Izgatottan készítettem össze a holmimat, mert jelenésem van egy különleges részlegen, ahol már várnak… és talán újra találkozhatom azzal a férfivel, akit akkor láttam. Lehet, hogy mégiscsak jó a megérzésem, és tényleg ő az...