Rhywen

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Nézz rám és rögtön látod milyen vagyok.  Hogy miért? Mert mindig elszánt és dacos arcot vágok a bátyám szerint. No meg azt mondja, sosem mosolygok, csak negédesen. Ez mellékesen megjegyzem nem igaz, csak amit más humornak hív számomra az cseppet sem vicces csak fárasztó. Mondanom sem kell, az idióta szóviccekkel az őrületbe lehet kergetni meg a bárgyú vigyorgással. Ha meg hazudni próbálnak, attól különösen ideges leszek. Hogy honnan tudom, ha más füllent, vagy szimplán át akar verni? Több opció van: vagy szúrósabban izzad vagy hevesebben ver a szíve, másképp veszi a levegőt. Nem, én nem születtem igaz-hamis képességgel, csak kiélezett érzékszervekkel. Az elején sokat fájt a fejem és voltam ideges gyerek. Idővel kezeltem, megtanultam használni és élni vele. Ám bizonyos felismerések nyomot hagynak a perdaiban és nehezen szabadul tőlük. A bátyám azt mondja már kiforrtam, hamarabb kellett volna párt keresnem, amikor még sokkal rugalmasabb voltam, alakultam, csiszolódtam, de már kiforrtam és így melyik épeszű férfi fog társának választani?! Attól, hogy Ő hamar megtalálta ki felel meg neki én nem fogom lejjebb adni. Tudom jót akar, de független vagyok és erős mint a szél, emésztő és szenvedélyes mint a tűz, de amit kevesen tudnak legalább annyira simulékony és befogadó mint a víz, támogató mint a föld. Nehéz és szeszélyes természet vagyok, de nem elviselhetetlen, próbálok hajlani is, bár sokszor úgy érzem, eltörnének inkább. Ez a bizalmatlanság csak tovább fokozódott a második képességem után, mert nem is kaphattam volna tőlem távol állóbbat, mint a mártírság. Nem tudom elképzelni, hogy a családomon kívül, esetleg pár bajbajutott állaton kívül használjam. Tökéletes testőr lehettem volna, de azt hiszem, én önzőbb és függetlenebb vagyok. Vagy csak nagyobb eszmékben hiszek, magam sem tudom.  

A család második gyermeke, aki apja függetlenségét hivatott örökölni és tovább vinni. Apám a Dann testőreinek egyike volt annak ellenére, hogy nem szeretett harcolni. Mindig azt tanította, hogy a harc eszköz az ön- és mások védelmére, semmi több. Sokat nevetett és nála segítőkészebb és kedvesebb perdait keveset ismerek. Anyám egyszerű lélek, csupa szív gondoskodás. A bátyám inkább az Ő vonásait örökölte, már jellemben. Küllemben rá ütök, de személyiségjegyeink nem tudnának jobban eltérni. Folyton arra próbál nevelni, hogy mosolyogjak többet, legyek kedvesebb, legyek csinosabb, mert olyan szép vagyok, de nem próbálok meg csinos lenni. Nos… én a praktikum híveként igenis összefonom a hajam, a kényelmes és nem a szép ruhákat részesítem előnyben, hovatovább bájologni nem fogok egy férfinak sem. A képességem megszokni is eleinte nehéz volt, nem voltam egy fókuszált gyermek. Csapongtam, a természet az ellenségem volt a rengeteg  színnel, hanggal, illattal… zsongott a fejem hosszú évekig, mígnem Apa elvitt egy időre lakni az erdőbe és megtanította mire figyeljek és mire ne, mire reagáljak és mit hagyjak figyelmen kívül. Szép lassan uralni kezdtem a képességem és kitárult a világ. Heccelhettem a bátyám, hogy nem érez ki valami ízt, nem hall messziről valamit amit én igen, hovatovább mindig tudom ha füllent. Emiatt annyira nem is kedvel, de persze csak addig a röpke pár percig. Olyan mint anya, első a család. Később, mikor 13-14 éves lettem Apa úgy gondolta megtanít az önvédelemre. Imádtam vele lenni, így nem volt ellenvetésem, a bátyám csendesebb alkat, ráadásul imádja a gyerekeket, inkább velük volt el, nem ragadott lándzsát, mint én.

* Amikor érezte, hogy talált a mozdulat kicsit meglepődött, de nem mutatta jelét. Ahogy lánya földet ért rögtön nyújtotta a kezét. Mielőtt szólhatott volna bármit is a másik megelőzte. Csak bólintott. Jobban megnézte azért és sejtette mi lehetett a gond.*
-Igen, igazad lesz. Nem jól helyezed a súlyod, azért gáncsolhattalak ki ilyen könnyen. Sebaj. Ezt told kissé még hátrább *mutat a jobb lábára* úgy, aztán a vállaid is kicsit forgasd be a törzseddel együtt. *mutatja a mozdulatot közben mire is gondol.* Aha. Jó lesz. Elsőre talán kényelmetlennek hat, de rá fogsz jönni, hogy így gyorsabban tudsz fordulni. Meg majd ha gyakorolsz, eddzed egy kicsit magad erre a testtartásra, mert fárasztó lehet. Szóval majd szólj, én már nagyon megszoktam, fel sem tűnik. *Vakarja meg mosolyogva a tarkóját és újra felveszi a támadóállást.* Na, ha én támadok mindig arra figyelj, hogy a bot relatív középen legyen addig amíg nem tudod nagyon gyorsan forgatni úgy hogy azt meg is tartsd ha rá is ütök. De ha itt *mutat rá a másik botjára a közepétől nem messze* és itt * másik oldalán kicsit kijjebb szintén* jobban ráfogsz, akkor jobban rá tudsz nehezedni, ha nekifeszül az én botom. Azért érezhetted áttörőnek az ütésem, mert rosszul fogtad. Mármint nem rosszul csak nem pont jó helyen. *Javítja ki magát gyorsan.* Szóval próbaképp most odaütök neked közel olyan erősen mint az előbb, és nézd meg, jobb-e. Mindenkinek más, mert magasságra és súlyra nem vagyunk egyformák, de körülbelül úgy saccolom neked itt lesz a jó. *Elmosolyodik és végrehajtja mozdulatot. Nem üt olyan erősen mint az előbb, mert nem akarja megütni a másikat, csak éreztetni mire is gondol.*

Gyorsan tanultam és fejlődtem, mert kihasználtam a képességemet. Nem egyszerű ráhangolódni másnak a légzésére, a fegyverek suhogására és olvasni ezekből, de nem volt gond a koncentrálással évek gyakorlása után. Nem mondom nem fáradtam le tőle, de élveztem minden percét. Puszta kézzel is kitanultam a dolgokat, birkózással végképp kikészítem a bátyám. Sosem nyert még ellenem. Közeledvén a 25-höz Apa pedzegette, hogy csatlakozzam a testőrségbe, ha lesz üresedés. Hamarosan lesz, aki visszavonul kora miatt és akkor átvehetem a helyét. Valahogy mégsem akartam. Annyira hívott az erdő, sokszor hetekre eltűntem és előbukkantam pár napra, hogy megint hosszú sétákkal utazgassak. Emiatt úgy ismerem a vidéket, mint a tenyerem és nem kell egy sas szeme hozzá. A tény, hogy egyetlen embert védjek… nem akartam. Pedig az egyik fiatalabb férfi, Talner minden szeszélyem elviselte, méltó edzőtársa lettem Apám kérésére. Tudta, hogy tetszem a társának, emiatt is szervezte össze az edzéseket. Ám bennem nem mozgatott meg semmit a férfi és az udvarlásával sem tudtam mit kezdeni. Anyám mondta adjak időt a dolognak, később is fellángolhat a szikra. Nem, nem így lett. El is utasítottam Őt, kétszer is. Persze sosem nyilvánosan, mert alapjáraton nincs bajom vele, kedvelem, de ennyi. Ha egy életre vele kellene élnem… huh, nem.

25 évesen nagyon vártam mi lesz az új képességem, mivel ajándékoz meg Shiennel. Telepátia? Gyógyítás? Netán az élet fintoraként karizmatikusággal? De… mikor tesztelgettem magam, nem éreztem semmit. Fogalmam nem volt mit kaptam. Nem a képességvesztést, mert még mindig hallottam élesebben ha akartam, ez mondjuk megnyugtató volt. Egészen addig míg nem néztem ahogy Apám edz egy másik testőrrel és láttam Apám már bizony nem olyan fiatal és bekapott egy nagyobb ütést a bordáira. Nem is vettem észre, ahogy megtámasztottam, el ne essen létrehoztam a kapcsolatot köztünk és én nyögtem fel pár pillanat múlva, apa meg fellélegzett. Akkor már tudtam miféle kegyet kaptam, de mondani sem kell, nem tetszett. Már azzal semmi bajom nem volt, hogy Apa helyett én kaptam az ütést, csak maga a tény, hogy annyi jobb és érdekesebb van, mint ez. Pedig a képességeim párosítása nagyon is jó testőrré tehettek volna, ha akartam volna. Apán éreztem valahol csalódott, hogy nem követem a nyomdokait végtére is óriási kiváltság lenne, de sokat beszélgettünk és én imádom a természetet járni, együtt mozogni az állatokkal, kiismerni a növényeket. Az igazat megvallva, sokszor jobban szerettem a természetet mint a városunk. Pedig nem mondanám nem kedvelem a népem, mert szeretem és becsülöm őket, a vallásunknak is áldozok, ünnepeinkkor mindig a családommal vagyok. Békés és nyugodt életünk volt, amit megbecsültem. Rengeteget vagyok víz alatt is, úszok el messzire, bár néha ármányokkal gyűlt meg a bajom alapjáraton imádok kinn lenni. Holdszeműekkel, neonhalakkal, sárkánymajmokkal gyakorta játszom, bár egy állatot sem szoktattam magamhoz, inkább sűrűbben felkeresem őket és játszom velük, vannak olyan állatok már, akik megismernek és szívesen töltenek velem némi időt. Volt amelyik már a zsákmányt is megosztotta velem, így ha tehetem én is hasonlóan teszek.

Aztán jött a Dwa'woruu, vele pedig a Quorsa… Féltünk és aggódtunk. Apám persze harcolt a hosszú és fájdalmas háborúban. A végsőkig védte a Dannt és a testőr társait. Így lehet az, hogy próbáltam besegíteni de arra ösztökélt, hogy maradjak anyával és a bátyámmal, mert dühből nem harcolhatok. Persze ellenszegültem, követtem őket, segítettem. Aztán rátaláltam apámra. Valami lyukad vágott a hasába, dőlt a vér. Rögtön próbáltam átvenni a sebet, de megfogta a kezem és felvonta az elmepajzsát. Sírva könyörögtem ne csinálja, de csak mosolygott és csitított, hiszen tudta nem fogja túlélni és nem akart elveszteni. Elbúcsúztunk és megígértem neki, hogy nem fogok a haragomnak engedni és végképp nem rohanok a csatába holmi bosszúból. Hogy elgondolkodom azon, hogy Shiennel miért a mártír képességet adta nekem, mert nem véletlen. Mikor örök álomba merült még sírtam a mellkasára borulva, majd lándzsáját magamhoz véve tértem haza. Később újabb csapás volt a rengeteg kór és ragály, amit a Quorsa ránk szabadított. Buzgón imádkoztam Shaz'orhoz, hogy ne vegye el szeretett teremtményeit, kímélje meg a népem és a családom. Szerencsére a családommal átvészeltük a járványokat, de sok jó ismerősünk odalett. A veszteségek korát szabadították ránk és folyamatosan apám szavai hűtöttek le. Személy szerint gyűlölöm a Quorsa minden tagját és próbálok az ismereteim által taktikai előnyt szerezni magunknak. Nem hiszek a békében, mert azzal érkeztek ide eleve, hogy lerombolták szent helyünk és elvették a tiszteletreméltó dana életét is. Hogyan bocsássak meg az égieknek, mikor nyomukban csak halál jár? Mikor elvették sokunk életét, az Apám életét? Nem értem Apám sem, miért hiszi hogy a béke lehetséges. Azaz hitte, de Ő valóban csitította a háborgókat. Szerinte az „emberek” ahogy Ők nevezik magukat nem gonoszok, csak eltévelyedettek és Shaz'or vezette Őket ide, bár a cél még nem világos. Kétségek gyötörnek, de pont emiatt látogatok el sűrűn Elorakba, hogy megfigyeljem az ellenséget és próbáljak szót érteni azon perdaiakkal, akik apám felfogását képviselik. Persze könnyebben vállalok közös munkát olyanokkal, akik világszemlélete az enyémet tükrözi, példának okáért Aideennel. Kevesek egyike, akivel könnyebben szót értek, talán több is kialakult köztünk mint bajtársiasság és nevezhetem a barátomnak is. Nagy veszteségek érték Őt is, sőt, mint kiderült Ő is Cadar vízi városából származik, mint én. Terveztük is majd hazalátogatunk, bemutatom a családomnak. Tudom, hogy anyám gyermekeként bánna vele, ahogy bátyám is csak kedves szavakkal illetné. Nem szorulunk pátyolgatásra, de jól tudni esni.