- Szóljanak a kapitánynak – emelem tekintetem az egyik katonára, miután Connor összeroskad alattam. Fejemmel felé intek két társának. – És vigyék a fogdába – adom ki az utasítást, miután felállok. Vérző, enyhén sajgó karomra tekintek. Arcomra fintor ül ki. Vérem lassan bugyog ki a seben keresztül, ahogy megmozgatom a karom, érzem a fájdalom egyre intenzívebb. Karomon folyik végig vöröslő nedvem. Döbbent néma csend uralkodik, nem foglalkozom a tisztekkel, miután felnyalábolják a lázadó éllettelennek tűnő testét. Pár órát fog csak pihenni, utána pedig az átgondolhatja maradék órájába, hogy mit is művelt – hiszem én naivan. Tovább mégsem foglalkozom vele, megfordulva indulok el a hajó ellentétes irányába. Ép kezemet a sebemre tapasztom, nem csak a vérzés csillapítására. Nincs időm elkötni, majd az orvos megteszi helyettem. Most az a legfontosabb, hogy ne vérezzem össze a hajót. Igen, nekem most ez a legfontosabb. Az elmúlt pillanatok percei még mindig a lelki szemeim előtt játszódnak le. A hír, hogy az egyik közlegény elvesztette az eszét és éles fegyverrel fenyegeti társait. A legjobb katona, kit az elmúlt években láttam, mégis, teljesen megőrült. Nem késlekedtem sokáig, nem tehettem, amint a közösségi helyhez értem, amint tudtam, megállítottam. Módszereim drasztikusak, ezt elismerem, mégis inkább érjen engem golyó, mint bárki mást. Connor az én felelősségem, így úgy a helyes, ha én szenvedek az ostobasága miatt. Ez volt, az, amit az Admirális tanított nekem. Észre sem veszem, hogy miként szorul ökölbe a sérült kezem. Az Imperiumon egy ellenálló. Lehet egyáltalán így hívni? Lehet, és hívom is így. Szigorú szabályok uralkodnak a hajón, melyet mindenkitől megkövetelek, rangtól, nemtől, beosztástól függetlenül. Hadnagyként ez a dolgom, így is cselekszem. Nem vagyok hajlandó semmilyen félrelépést eltűrni. Remélhetőleg, hogy Wellsey Kapitány is így látja majd, pár nap még, mire visszaérünk a Dominiumra. Érthetetlen a viselkedése. A lövés hangja vélhetőleg a hajó több pontján is észlelhető volt, az orvosi szoba mégis távolabb van, nem számítok arra, hogy Gregor a helyén van, még ha ez is lenne a feladata jelenleg. Az orvos mégsem okozott még eddig csalódást, tán most sem fog. Nem sűrűn kerülök bele a hálójába, de tisztába vagyok, hogy ez egy olyan helyzet, amibe kénytelen vagyok. Nem csak saját magam testi épsége miatt. Az Imperiumot még vissza kell juttatni az Űrállomásra. Magabiztos léptekkel közlekedek, nem találkozom út közben senkivel. Az egyenruhám zsebébe hallom, a PDA-m folyamatos csipogását. Persze, a hír futótűzként terjed, vélhetőleg átvizsgálások is lesznek. Előbb azonban beszélni akarok vele. Amint felkel. Amint ellátják a sérülésemet. Nem súlyos – mondom ezt, hiszen így is érzem. Remélem, hogy Gregor is így fogja látni. Érzem, hogy forró vérem az ujjaim között próbál utat találni magának, mégis vasujjakkal szorítom, a fájdalmat, melyet akaratlanul okozok magamnak nem érzem, ám ezt betudom az adrenalin hatásának. Élesen kanyarodok be az orvosi szoba folyosójára, könnyedén haladok el a karantén mellett és állok meg az ajtó előtt. Nem kopogok, kezemet elveszem a sebről, véres kezemmel érintem meg az ajtót nyitó panelt. Ennyi is elég, hogy ruhám ujját teljesen átáztassa könyékig a vöröslő életnedv. - Gregor – lépek be az ajtón és rideg tekintetemmel az orvost keresem. Ha megtalálom csak fegyelmezetten állok meg vele szemben. – Karon lőttek – jön az egyszerű diagnosztika. Nem részletezem, hogy miként, esetünkben ez most nem lényeges. – Vélhetőleg csontot is ért – fejemmel csak karom irányába mutatok, noha feltételezem, hogy észrevette már.
Utolsó poszt ☽Kedd Szept. 03, 2019 8:59 pm Következő oldal☽
once upon a double 'G'
Murphy törvénye, hogyha már nagyon szeretném a szolgálat végét, akkor az utolsó pillanatban lesz valaki aki ad1: tuti beesik; ad2: lehetőleg olyan problémával, ami nem öt perccel húzza meg az időmet, hanem akár órákkal is. Ebben a szent minutumban ugyan ezt még nem feltételezem, bár sejthetném, ha azt veszem alapul, hogy a lehúzandó idő legnagyobb részében semmi, de az ég egy adta világon sem történt. Totál nyugis nap, betegellátás szempontjából mindenesetre. Jobb híján, mert lazázás azért ilyenkor sincs, a nap első felében a hordozható analizátor fejlesztésének szentelem az időmet, inkább kevesebb, mint több sikerrel egyelőre, aztán pihenésképpen a szolgálat másik felét készlet ellenőrzéssel és rendelés összeírással töltöm. A legtöbb esetben a rendszerben megjelenő adatok tökéletesen fedik a valóságot, köszönhetően a pontos feljegyzéseknek, de egyfelől baki bármikor bárhová becsúszhat, másfelől meg nem én vagyok az egyetlen hajóorvos és mint tudjuk, ahány kabin, annyi szokás még a szabályzat útmutatásain belül is. Különösebb programon igazán nincs, nem ez az oka, amiért szabadulnék a mai kötelező alól. Ez persze nem befolyásolja a morálomat vagy azt, hogy kivárjam a pontos időt, amikor megérkezik a váltás. Van néhány fogyóeszköz, ami ugyan még nem fenyeget az azonnali készlethiány lehetséges főfelütésével, de nem árt előre gondolkozni és, ha már úgy alakult, hogy jelenleg inkább vagyok dísz az orvosiban, mint hasznos elem, akkor feljegyzem, a legközelebbi ellátmánycsomagba miből mennyi kerüljön. Hangvezérléssel jegyzem a listát, amikor a PDA gyakorlatilag megőrül. Egyre ráncolódóbb képpel nézek rá, mégis mi a fészkes történt, de nincs időm semmit sem átfutni, mert nyílik az ajtó és megjelenik Gardel. Őt se gyakran látni errefelé… bár lehet csak a véletlen folytán elkerüljük egymást. Nem mintha mondjuk bárkit is szívesen látnék az orvosiban ellátásra jelentkezni. Abbahagyom, amiben benne vagyok és az érkezőre függesztem a szempáromat. Az nyilvánvaló, hogy vérzik és az is, hogy a bal felkarja lesz ebben a ludas, de mindezek csupán az első pillantásból levonható következtetések a másodperc tört része alatt. - Hadnagy. - Biccentek, amint elém lépve megáll. A rövid és nagyon is informatív tájékoztatás közben kesztyűket húzok és egy nagyobb olló kerül a kezem ügyébe. A folytatáshoz már a vizsgálóasztal felé bökök, üljön le, mert úgy neki és nekem is kényelmesebb lesz, amiért jött. Plusz nem szívesen kanalaznám össze a padlóról, ha esetleg el találna ájulni a vérveszteségtől. - Az asztalra, ha kérhetem, hogy elláthassam. - Amint stabil helyre kerül - és nekem mindegy, hogy ül vagy fekszik, lényeg, hogy ne ficánkoljon -, szétvágom a karját fedő ruhaanyagot, ha volt rajta. Hallottam, hogy szerinte csontot ért, de a sebész én vagyok és fenntartom a jogot a diagnosztizálásra, ezért konkrétan figyelmen kívül hagyom az elgondolását. Majd kiderül. Ha szabad a felület, akkor olló helyett azonnal az érzéstelenítő injekció után nyúlok, szabászat esetén pedig rögtön ez a második lépés. - Páciens: Gardel, Katrina; hadnagy. Kórtörténet lehívása, ismert allergiák listázása. - Az utasítás nem neki, hanem a rendszernek szól. Tudni akarom, hogy van-e bármi olyasmi az előzményeiben, amiről tudnom kellene. Az abból megtudottak ellenére azonban felteszem a kérdést neki is: - Bármi egyéb, amiről nem ártana tájékoztatást nyújtani és nincs az adatbázisban? - Ráemelem a tekintetemet, kezemben a fecskendővel. Nem kívánságműsor a beadása, egyfelől protokoll is, másfelől addig nem fogom tudni rendesen megvizsgálni, ha kimegy az adrenalin és nekiáll nekem ugrabugrálni. Egy lövés enyhén szólva is kibaszottul fáj. Közben kézbe veszem a szkennert is, az a következő lépés, lássam egyáltalán mi a helyzet pontosan odabent. - Jó hírem nincs, a lövedék bent maradt és valóban ért csontot, ki kell szedjem. Az idegi károsodást utána fogom tudni ellenőrizni, ha van. - Teszem le a szkennert, leolvasva az eredményeket és egyúttal tájékoztatom is, most van lehetősége, ha bármivel kapcsolatban észrevétele akad. A fájdalomcsillapítónak azonnal hatnia kellett, a vérzés csillapítása viszont egyelőre másodlagos, mivel artériát nem ért a lövedék. Ha ért volna, az teljesen biztos, hogy nem a két lábán jön be, hamarabb elvérzett volna.
Igyekszem a lehető legrövidebb időn belül és egyenesen az orvosi szoba felé venni az irányt. Még ha sokszor úgy is gondolom, hogy az orvosok a kelleténél jobban aggódnak és semmi dolgokért is képesek az emberre hozni a frászt, csakhogy fontosnak érezzék magukat - vagy bármi más okból kifolyólag - azért azt elismerem, hogy ilyen esetekben ők a legjobb megoldás. Ennyire még én sem vagyok tudatlan vagy épp makacs, kinek miként tetszik. Ahogy belépek az ajtón elsők között szúr szemet, hogy nemcsak az én PDA-m zavarodott meg teljesen. Az információk áramlása mindkettőnket érint. Attól nem aggódok, hogy csacsogók és pletykákra éhesek keresnének engem, inkább rangomból kifolyólag kapom az értesítéseket. A férfi esetében is sejtek hasonlót. Röviden köszöntjük egymást, a saját magam diagnosztikájával előállok - vélhetőleg most sem hisznek nekem maradéktalanul. Ezzel semmi gond, nyilvánvaló, hogy meg kell vizsgálniuk. A kérésre csak biccentek, majd az asztalhoz sétálok először csak felülök rá. A kezemre tekintek, szemöldökömet lágyan ráncolom, ahogy a vér folyamatosan áztatja kezem, ruhámat, mossa a bőröm. Mégis úgy döntök, hogy nem fekszem le. Tán kibírom így is, ha nem, akkor… Útközben változtatunk ehhez. Egyenruhámat viselem, mint mindig, így, ha hozzá kíván férni a sebhez, előbb az a csuklómtól kell felvágnia. A listázás során a Zászlós láthatja, hogy semmilyen allergiával nem rendelkezem, habár a kórtörténetem nem igazán rövid, ám a legtöbb eset a gyerek- és az akadémiai koromból származik. Ez katonáknál még normális is lehet, a rendszeres borda repedés, törés, húzódások és egyéb esetek. - Nincs semmi, nem vagyok allergiás, a vércsoportom nem ritka - A, pozitív. Ezúttal a tű ellen sem ellenkezek, hagyom, hogy az éles tárggyal a bőröm alá szúrjon a benne lévő folyadék elárassza a szervezetem, a seb környékén kifejtse bénító hatását. Nem most fogom a tudtára adni, hogy az érzéstelenítő nélkül is kibírnám, nem kell elborzasztanom és nekem sem feleslegesen kockáztatnom. - Ahogy sejtettem - felelem szokatlan nyugodtsággal a hangomba, habár ez neki sem lehet idegen. A legnyugodtabb mindig a stresszhelyzetekben vagyok, mintha itt lennék igazán elemembe, mintha a teljes nyugalom ilyenkor árasztana el. A pániknak nincs ugyanis helye az ilyen esetekben. Neki sem segítenék és nekem sem lenne jó. Kezemet már korábban elvettem a sebről, tenyérrel felfelé pihentetem az ölébe. - Ha nem bánja, egyelőre megelégednék a golyó kiszedésével, a további vizsgálatokra később is ráérek. Még dolgom van, a Kapitánnyal is beszélnem kell - felelem neki. Nem ülhetek itt egész nap, ő sem kívánja ezt tenni fordítva. És még beszélnem kell a Kapitánnyal a kadét ügyében, valamint az utóbbival is, hogy kivégzésének a döntését tudassam vele - ha tudnám, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű…
Utolsó poszt ☽Szer. Szept. 04, 2019 7:35 pm Következő oldal☽
once upon a double 'G'
A lehívott adatokból jelenleg csak annyi érdekel, hogy számolnom szükséges-e bármiféle tudott összeférhetetlenséggel a protokoll szerint előírt, beadandó szerek és a páciens testének válasz reakciójával kapcsolatban. Erre utalást azonban az akta nem tartalmaz. Kötelességem szóban is megkérdezni, mindegy mennyire számít pontosnak a nyilvántartás és csak ezt követően vállalhatom a felelősséget és kalkulálhatok a későbbiekkel is a gyógyszerezése, illetőleg az ellátása kapcsán. Az egyenruha szétvágását követően szemügyre veszem a kis kaliber okozta sebet. A mérete és később a szkenner adatai alapján a távolság, a szög és a fegyvertípus is azonosítható lesz és noha a ballisztika nem szakterületem, elég ilyen típusú sérülést láttam már ahhoz, hogy a következtetéseket a tesztek lefuttatása előtt is levonhassam. - Rendben, köszönöm. - A részéről történő megerősítés után, amely a lehívott információkban is megjelent, újabbat biccentek. - Új bejegyzés, mai dátum, hozzáadás Gardel, Katrina hadnagy aktájához. Golyó ütötte seb, bal felkarba ágyazódva, kimeneti seb nincs. Ismert allergia nincs, vércsoport A+. Csatolmány a szkenner felvétele. - A lecke felmondása a kórtörténet felvétele miatt van és nem állít meg abban, hogy közben mindvégig a kezem is járjon, ne csak a szám. Az injekció adag első lökete azonnal elzsibbasztja a környező területet, a többit már nem szabad éreznie, amelyekkel teljesen körbeveszem a roncsolt felületet. - Gyakran van benne része? - Ha lenne időm átfutni a koránt sem nyúlfarknyi korábbi bejegyzéseket, akkor nyilván magamtól is tudnám mitől volt annyira biztos a tippje, de minthogy jelenleg az ellátásával vagyok elfoglalva, nem fér bele a végigolvasás, ennél fogva inkább kérdezek. A nyugalom éppen annyira jellemez, ahogyan őt is. Amikor munka van, szeretek arra koncentrálni teljesen és hideg fejjel gondolkozni. Az előzetes feltáró vizsgálat végeztével tájékoztatom a tényekről, amelyeket eddig meg tudtam állapítani. A kérést, felvetést hallva pedig megingatom a fejemet. Előveszek egy infúziós tasakot, amely többek között arra is kell, hogy a teste ne kapjon orvosi értelemben vett sokkot, amíg a golyót eltávolítom. Ráadásul azon keresztül gyógyszert adagolni messze egyszerűbb. - Ha valaki azt mondaná hadnagy, hogy az előírásokkal menjen szembe, megszegve ezzel számtalan vonatkozó szabályt és végezzen csak félmunkát, mint amit egyébként az adott körülményekhez mérten köteles lenne megtenni, mit felelne? - Emelem rá a szempáromat, de csak rövid ideig, amíg bekötöm a folyadékot. Minden páciens más, mindenki más okból kifolyólag sürgetné a felépülést és amennyiben nem egy teljesen vadidegennel kell szót értenem, akkor igyekszem a számára megfelelőbb módon tájékoztatni. Nem azért, mert ez a heppem, hanem, mert engem is szabályok kötnek, szigorúak. Élet-halál közötti döntés jellegűek, teljesen mindegy, hogy mi is a konkrét eset, amin dolgozok. - Gregor zászlós a Hídnak; Gardel hadnagyot az orvosiban látom el. - A hangvezérléshez kötött üzenet tájékoztatás a Kapitány felé. - Ha keresik már, tudják hol találják. - Részemről ezzel rövidre zártam a felvetett probléma tárgyát. Nem varázsló vagyok, hanem sebész. Nem pár másodperc lesz kiszedni azt a golyót és kuruzsló sem, hogy fércmunkát végezzek. - Megkérem, hogy feküdjön le. - Közel húzom a műtéthez szükséges eszközöket tartalmazó készenléti tálcát. Nem kockáztatnám meg, hogy valamikor útközben mondjuk elájuljon, ami akarattal nem befolyásolható, akarja-e vagy sem.
Nem állítom, hogy sűrűn történnek ehhez hasonló esetek a hajón. Az orvosi vizsgálószoba olykor csak dísznek van, az elmúlt öt évben két kezemen össze tudom számolni, hogy akár én, akár más is, mennyi időt töltött el itt. A karanténban talán ha kétszer, vírusos fertőzés miatt. De sebészeti baleset? Nem sűrűn akad errefelé. Ezért sem értette soha senki, hogy Shane Gregor miért szolgál a hajón. Szinte rangidős, az itt töltött éveit számolva, mégsem kérdezte még meg tőle senki - legalább is nem az én fülem hallatára. Ez nem jelenti azt, hogy máskor ne tették volna meg. Joggal hihetné azt az ember, hogy ennyi év kihagyás, vagy úgymond semmittevés után - még ha a Dominiumon olykor műt is - a rutin kiszökött az ujjaiból. Ez még sincs így. Szakszerűen dolgozik, beszél, mely nem hátráltatja a munkájában. S ami a legtiszteletreméltóbb. Nem kommunikál feleslegesen, nem futunk felesleges köröket. Szakszerű marad, legalábbis még most. A karom felső része teljesen elzsibbad, mégsem próbálkozom azzal az aprósággal sem, hogy megmozgassam az ujjaimat. Ártalmas is lehetne. - Ez az első golyó ütötte sebem. A csontba ható éles fájdalom mégsem az első - tudatom a férfival. Minden izület, minden izom, minden ín, minden csont máshogy fáj. Máshogy érezzük, ha meghúzzuk a lábunkat, ha kificamodik a vállunk, ha eltörik a csontunk. Teljesen más fájdalmak járják át az embert, a fájdalmat pedig elég hamar megtanultam. Épp azért, hogy megtanuljam kezelni. Éles terepen nem sűrűn jártunk, a dominiumi harcok idején nem voltunk az űrállomás közelébe, így abból kimaradtunk. Az új bolygók terepei nem feltétlen veszélyesek, az időjárási körülmények annál inkább. Mondhatnám nagyképűen, hogy igazából nem ez az első lőtt sebem, a szimulátori baleseteket mégsem számolom. Az csak egy virtuális világ, nem pedig a valóság, ott komolyabb sérülések nem esnek senkivel. Legalább is nem lőtt seb. Szemöldököm lágyan vonom össze hallgatva az érvelését, mellyel nem teljesen értek egyet. Nem először. - Nem azt kérem, hogy menjen szembe az előírásokkal. Természetesen visszajönnék, hiszen ez az én érdekem is - nem akarok egy ilyen apróság miatt több hónapra betegállományba menni. Pillantását állom. - Azonban egy veszélyes férfi van a hajón, kinek a kiiktatását minél hamarabb el kell végezni. Nincs időm a műtét utáni felesleges körökre - még ha nem is feleslegesek, mert az én érdekeimet szolgálják. Ezzel is tisztában vagyok, ahogy azzal, hogy nem úszhatom meg. Nem is szeretném, az előírást betartom, főként ilyen esetekben. Az tény, hogy máskor nem foglalkozok velük. Továbbra is hiszem, hogy sokszor túloznak az orvosok, jobban aggódnak, mint ahogy azt kellene. A hangosbemondó mégis nem várt hatást ér el. Mindkettőnk PDA-ja a kelleténél jobban megőrül, csipog, rezeg, az értesítések tömkelegével jönnek rá. Legalább is a megszokottakhoz képest. Egyelőre mégsem szólok egy szót sem, vitatkozni most még felesleges, később is lesz erre időm. Így hát készséggel felfekszem az asztalra, lábamat, kinyújtom, tekintetem a plafon irányába emelem. - Mennyi időt vesz igénybe? - kérdezem miközben korán sem próbálom magam kényelembe helyezni. Nem is tudnék, mennék, beszélnék a Kapitánnyal a többi kadéttal, hogy megtudjam, mégis mi a franc történt, honnan szerzett fegyvert, ki engedélyezte neki. Az ég szerelmére, senki sem járhat éles fegyverrel nap, mint nap a fedélzeten. Főként nem egy olyan, aki alig pár hónapja van itt, legfeljebb egy éve?
Utolsó poszt ☽Csüt. Szept. 05, 2019 9:15 pm Következő oldal☽
once upon a double 'G'
- Nocsak. - Nem fogok feltenni vájkáló kérdéseket azon egyszerű oknál fogva, hogy nem az én dolgom. Ami rám tartozik, azt az orvosi aktájában elolvashatom, ez viszont nem jelenti azt, hogy beleütöm az orromat mégis honnan olyan ismerős számára, ha a fájdalomérzetből sejti, a csontja is érintett lehet esetleg egy-egy adott esetnél, mint amilyen a jelenlegi is. Csendes érdeklődéssel hallgatom végig a válaszát, miközben továbbra is jár a kezem és a figyelmem koncentráltan arra fókuszál, ami a dolgom. Nem ejtek felesleges mozdulatot, az első szúrást követően pedig valószínűleg fájdalmat sem sikerül okozzak, legalábbis az eddig ismert adatai szerint és a gyakorlat alapján, amit szereztem. Bár kivételek mindig akadhatnak, ezt nem tagadom. - Az előírások sajnos vagy sem, de nem így működnek, nálunk, egyszerű hajóorvosoknál sem. Attól a pillanattól kezdve, hogy betette ide a lábát ellátásért, az én felelősségem és a rám vonatkozó szabályzat alól nem vonhatom ki magamat. - Előkészítem a sebet és az azt körülölelő bőrfelületet is a műtétre. - Nincs kétségem efelől, de afelől sincs, hogy képesek lesznek kezelni a helyzetet a társaink. Nyilván nem véletlenségből bolondult meg egyikünk PDA-ja sem. - Emelem meg enyhén mindkét szemöldökömet. Nem veszem magamra, hogy feleslegesnek titulálja a munkámat vagy, hogy teljeskörűen végezném a dolgomat én is, pont úgy, mint bárki más a hajón. Már megszoktam, hogy sokan tesznek arra, az emberi szervezet nem nyűhető akárhogyan, de ezzel együtt mindenki azt tesz a sajátjával, amit akar. Mindaddig, amíg nem engem vesznek elő azért, ha az én mulasztásom miatt válik valaki például munkaképtelenné. Amint felfekszik az asztalra, beállítom a lámpát, steril anyaggal fedem körbe a terültet és kezembe veszem az első eszközöket. - Az eddigi rekordom mindennel együtt harminc perc. Ha valaki nagyon akadékoskodik, akkor több óra is… magán múlik. - Emelem fel rá a tekintetem egy rövid időre, aztán hozzálátok a golyó kiszedéséhez. A szkenner képét használom a megfelelő szög és mélység eléréséhez, hogy a fogóval elkapjam a golyót, vigyázva arra, hogy nagyobb károsodást ne okozzak a meglévőeknél. Már a közelében vagyok, amikor a szkenner alapján és a most már szemmel is láthatóan egy felszakadt, nagyobb ér körvonalazódik a kifolyt és megalvadt vérmennyiség alatt. - Meg is van. - Nagyjából tíz perccel a kezdés után hangos koppanással végzi a tárgy az egyik fémtálcában. Egyelőre viszont még nem végeztem. Az erős vérzést okozó eret orvosi szövetragasztóval hozom helyre, a sebet pedig kitisztítom. A szkennerrel újabb képet készítek, látni akarom, hogy van-e lepattant csontszilánk a sebben. - Hogy bírja, hadnagy? - Tudni szeretném, ha szédül vagy fájdalmat érez vagy akármi mást, amely rám is tartozik momentán.
Ha feltenné a kérdést még válaszolnék is neki, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs mit titkolnom, vagy bármit szégyellnem. Nekem legalább is nincs, az viszont tény, hogy sokan viszolyognának a választól. Katonacsaládból származom, apám is az, a nagyapám is az az ő családja is az volt még a Földön. Van egy hagyományuk, melyből nem engedtek a Dominiumon sem. Maguk képzik ki gyermekeiket a katonai létre, ebből kifolyólag pedig az elsődleges céljuk, hogy bármi áron kiöljék az érzéseket. Hiszik és vallják, én pedig nem láttam még kárát, hogy az érzelmek csak hátráltatják az embert az életben, főként ebben, a mi világunkban. Az eszközeik és módszereik hagynak maguk után kivetni valót, már ha lennének emberjogi aktivisták még. Soka fel is háborodnak - ezért sem beszélek róla magamtól. Valahol unalmasnak találom, hogyha én meg vagyok ezzel elégedve, más miért van felháborodva? - Nem véletlenül, hiszen válaszokat várnak, melyekre nem lehet várni. A szabályzat egy pontját sem hágjuk át ezzel, legfeljebb csak eltoljuk a további vizsgálatokat - ez még nem bűn, ez még nem vétség. Főként, hogy én mondom neki, még ha az orvosom is, hosszabb távon engedelmességgel tartozik, ám ezt mégsem most fogjuk megbeszélni. Elég lesz akkor, amikor összefoltoz, egy másodpercre nem figyel és én már itt sem leszek. Ugyanis magam is utána akarok járni, hogy mi történt. Beszélni a Kapitánnyal, a kadéttal. A lámpa fénye, ahogy átsuhan fejem felett egy pillanatra megvakít. Lélektükreimet lefedem, az apró fehér fénypöttyök mégis előttem keringenek, egyre nagyobbakká válnak, mígnem szemhéjamon keresztül is megvakít. Lassan nyitom ki, egy pillanatra Gregor felé fordítom fejemet, majd vissza a plafon irányába, el a lámpa mellett. A fények egyre kisebb darabokra hullanak, ám a forgó mozgásuk nem szűnik meg. - Nem fogok megmozdulni - tudatom a férfival, és ez egy kósza ígéret is. Az érintett területen nem érzek semmit. A percek lassan vándorolnak, óra mégsem ketyeg idebent. Ő koncentrál, én sem szólok hozzá. Az ígéretemhez híven pedig nem mozdulok, még csak meg sem remegnek az izmaim, ujjaim, hagyom, hogy matasson, még akkor is ha a fájdalomcsillapító hatása percről, percre kezd múlni. Ekkor csak a szemöldököm vonom össze lágyan, egy pillanat tört részéig. Előbb a Zászlós hangja, majd pedig a golyóé töri meg a csendet. Tekintetem ezúttal a belőlem kiszedett fém felé vándorol, melyen ott csillan a vérem. - Jól vagyok - tekintek a férfira, arcom, hangom nyugodt, nem vagyok ideges. Igazából nincs miért. Tudom, hogy a férfi rendkívüli jó szakember, ezért sem értem, hogy miért itt szolgál. Az ő szaktudása itt csak elvész, elpocsékolják, bár a döntést nem én hozom ezen ügyekbe. Nem látok bele, hogy mi, miért történt vele kapcsolatban. Szavaim mégis igazak, a körülményekhez képest jól vagyok, a vérhiányt még nem érzékelem, habár a szomjúság megkörnyékez, az elmém felett még bírok hatalommal, a fájdalom sem jelentős. Egy pár pillanat múlva, azonban a hermetikusan záródó ajtó halk, szisszenő hangokkal nyílik, rajta pedig a kócos, tán épp most ébredt - vagy nemrég - Kapitány alakja jelenik meg. - Az ég szerelmére, mi történt? - kérdezi, előbb rajtam mér végig, majd Gregoron. - Shane, milyen súlyos? - teszi kezét keresztbe mellkasa előtt, majd ha választ kap, akkor hozzám fordult. - Mégis mi történt? - hangjában hitetlenkedést vélek felfedezni, ezek szerint hallotta, mégsem hinne ezeknek? A mindig kedélyes, jó kedvű kedves nő, most idegesnek és türelmetlennek tűnik. Sugárzó arca most inkább gyűrött, mint kisimult, ezekben a pillanatokban mutatkozik meg, hogy miért is ő a Kapitány. - Connor Smith kadét, Asszonyom, fegyvert ragadott és a társai életét veszélyeztette. Ennek útjába álltam, a golyó onnan származik, más testi sérülés nem történt - senkinél sem. - Amint a Zászlós kiveszi a golyót, a fogdába kísért rabhoz megyek, hogy a büntetését… - befejezni nem tudom, mert Wellsey felemelt kezével állít meg. - Ne olyan sietősen, még beszélnem kell a Dominummal - érdeklődését irántam pedig el is vesztette. Tekintetét újra Gregorra emeli. - Ne engedd ki, ne hagyd ugrálni, dugd betegágyba, bánom is én, tartsd itt még pár óráig. Ha megszületett a döntés, értesítelek titeket - barna íriszeik fel-alá járkálnak köztem és az orvos között. Ha kap is valamilyen választ, nem sokat vár. Idegesen túr a hajába, másik kezét csípőjére teszi, így fordul el tőlünk és már viharzik is tova.
Utolsó poszt ☽Szer. Szept. 11, 2019 10:24 pm Következő oldal☽
once upon a double 'G'
- Ez nem egészen így van. - Egyáltalán nem várom el tőle, hogy pontosan tudja, miféle szabályok vonatkoznak az orvosokra. Olyan, hogy megszakított vagy eltolt eljárás nincs az olyan jellegű eseteknél, mint amilyen az övé is. Külön kérésre sem, illetve, ha igen, azt szigorúan csak a saját felelősségére, amellett, hogy orvosként kifejezetten ellenzem a dolgot, de a tájékoztatást a következményekről megkapta. Azaz még nem, majd csak akkor, ha ennek az esete áll fenn, addig viszont szükségtelen. Megrázom a fejem röviden. - De nem venném a szívemre, ha bármiről lemaradna, ezért döntsön hadnagy; mi legyen? Megy beszámolót tartani vagy szedjem ki magából a golyót, állítsam el a vérzést és lássam el? - Gyakorlatilag már minden kész a műtéthez, még az infúziót kell bekössem. Nem csak folyadékpótlás az oka, a vérveszteség okán, de a szervezete jó lenne, ha nem kapna sokkot a közeljövőben és a gyógyszeradagolást is megkönnyíti nagyban. Erőltetni viszont nem lehet semmit, ha visszautasítja az ellátást, joga van hozzá és úgy megkapja a megfelelő tájékoztatást. Rajta múlik mit választ. Ha nem rohan ki, akkor folytatom a megkezdett munkát, előbb az infúzió, aztán a többi körítés, hogy szakszerű ellátást kapjon, ahogyan annak lennie kell. - Azért hálás leszek. - Tudomásul veszem az ígéretét a mozdulatlanságára. Azzal nagyban segíti elő a munkámat és amennyire jó néhányan megbecsülik a ténykedésemet, tulajdonképpen ez is több, mint értékelendő számomra. A fájdalomcsillapító adagolásáról nem feledkezem meg, amikor szükséges, újabb adagot kap, nem szeretnék senkit sem szenvedtetni a kezeim alatt. Szadista nem vagyok. - Az jó hír. - Bólintok és közben folytatom a munkát. A golyó eltávolításával még koránt sem ért véget a dolgom. A hirtelen nyíló ajtó felé fordítom a fejemet, ahhoz képest amekkora forgalom volt itt ma korábban, most kifejezetten sűrűnek hat az átjárás. - Kapitány. - Nem állok fel, élő húsban matatok, ilyenkor nem dobhatom el, ami a kezemben van, de a tiszteletet megadom a belépőnek, amikor realizálom a személyét. - A golyó kint van, a vérzés okát megszüntettem, az idegi károsodás mértékét most mérem fel. - Adok tájékoztatást és a megfelelő műszer után nyúlok. Amíg a hadnagy beszámol a történtekről, addig folytatom a dolgomat, nagy gonddal figyelve a saját munkámra és inkább csak fél füllel hallva a felettem zajló jelentést. - Értettem, asszonyom. - A parancs igen tiszta és egyértelmű. Befejezem a dolgomat, a sebet azonban nem varrom össze, lövés után az tilos ugyanis. - A jó hír az, hogy az idegek épnek tűnnek egyelőre, nagy szerencséje volt, hadnagy. A rossz hírt pedig az előbb hallotta. - Maradnia kell, ha szeretne menni, ha nem. - Lehetőleg ne erőltesse, mert a seb nyílt marad. Adok valamit a gyorsabb regeneráció érdekében, de mást nem tehetek. - Elvégzem az utolsó simításokat, az infúzióba jó adag antibiotikum is kerül és megkezdem a kötözést. Újabb fájdalomcsillapító adag is jár, azt is beadom. - Annyira nem volt szörnyű vagy igen? - Egyelőre még maradok mellette úgy, ahogy eddig is, csak a lámpát húzom odébb, ami a műtéthez kellett elsősorban. Mint azt ő is hallhatta, egy darabig még egyébként is itt kell maradnia.
Fogaimat szorítom, államon, arccsontomon megfeszül a bőr, ahogy meghallom Gregor ellenkezését. Nem inkább kérés volt felé, mint inkább parancs, hangsúlyom ezek szerint mégsem volt kellőleg megfelelő. Még úgy is, hogy pontosan tudom, hogy ezen négy fal között az ő szava többet számít, mint az enyém. Mégis elég sokszor próbálok rá hatni, a legtöbbször eredménytelenül. Nem hibáztatom érte, azon ritka egyedek egyike, ki betartja a szabályokat, Mindenkitől ezt várom el, ő pedig csak ennek tesz eleget. Jelenleg az én káromra. - Tegye a dolgát - látom be végül. Azzal még én is tisztában vagyok, hogy egy, a csontba beágyazott golyó nem épp kellemes hosszabbtávon és nem csak a vérmérgezés miatt. Így hát csak nyugton maradok, és fekszem az asztalán, hogy ellássa a sebemet, a golyót szedje ki. Nem moccanok izmaim sem remegnek meg és nem csak azért, mert nem érzek nagyon semmit. Még csak egy kósza pillantást sem vetek a sérülés felé, nem más ez, mint egy rutineljárás, ez jár csak a fejemben. Még akkor is, ha ehhez hasonló esetek lássuk be nem sűrűn történnek az Imperiumon, de még a Dominiumon sem nagyon. Szerintem két kezünkön meg tudnánk számolni, hogy mennyi hasonló eset történt. Mégsem szólalok meg, nem moccanok. Amikor azonban újabb adag érzéstelenítőt ad az infúzióhoz mégis felé fordulok. - Nincs szükségem több fájdalomcsillapítóra - tekintek rá. - Tényleg - teszem még hozzá, mielőtt értetlenkedne, vagy hitetlenkedne. Az utóbbit jobban el tudom képzelni, ami azt illeti. Persze a beszélgetésünket a Kapitány szakítja félbe. Így hát nem is figyelem, hogy végül be adja-e avagy sem, hiszen az ajtó irányába tekintek. Először én is csendben hallgatom Gregor válaszát. Hasonlóra számítottam én is. - Kapitány, nem hinném - emelkedek fel kissé, legalábbis a fejemet, a vállaimat igyekszem az ágyon tartani, ahhoz szorítani, de minden szavam hasztalan. Egy pillanatra még hátrafordul, szúrós tekintettel néz rám, és ez mindennél többet elárul, mindennél többet mond. Így hát csak egy sóhaj kíséretében ejtem vissza a fejemet az asztal nem is annyira puha támlájára. - Egyelőre? - kérdezek vissza. Mások már a jó hírnek is örülnének, én ebben mégis azt hallom, hogy nem feltétlenül járok jól a jövőben. - Miért nem varrja össze? - kérdezem tőle és ezzel a gondolattal ülnék fel. Ám a kötözést még nem fejezte be. Ezért sem szeretem az érzéstelenítőket. Nem igazán érzem, hogy mit művelnek velem, ha nem nézek oda. Így hiába kezdtem felülni, legalább is ép kezem könyökével kitámasztani magam, visszahanyatlok. Kérdés a számból logikusnak is tűnhet. Nem vagyok orvos, számomra az a normális, ha a nyílt sebeket, legalább is az ilyeneket bekötik. - Az érzéstelenítő megtette a hatását. Volt már komolyabb sebbe részem, anélkül - adom a tudtára, mielőtt még ő is furcsán nézne rám. Mégis engedékeny vagyok vele szembe, noha szabadulnék, tudom, hogy nem tehetem. - Nem volt vészes - teszem még hozzá, majd letekintek a kezemre. - Precíz munka. Egy ilyen tudású sebész, mint maga, mit keres egy hajón? - kérdezem szemöldököm enyhén ráncolva. A hasonló jó munkákat könnyű felismerni, nem sokan értenek hozzá és nem hinném, hogy ne lenne belőle hiány az anyahajón.
Utolsó poszt ☽Kedd Szept. 17, 2019 1:47 pm Következő oldal☽
once upon a double 'G'
Nyilván feltűnnek a nem tetszés jelei a hadnagy mimikáján. Nem az első eset, amikor ezzel találkozom és bármiben lefogadnám, hogy nem is az utolsó a pályám során. Ritka az, amikor a páciens elfogadja, értek a dolgomhoz és nem viccből mondom vagy csinálom, ami az ellátásához szükséges. A közhiedelemmel ellentétben, nem szokásunk ijesztgetni vagy felesleges körökkel sújtani azt, aki a kezeink közé kerül. Nekem meg főleg nem. Az észrevételezésen kívül azonban mást nem teszek, csak felteszem a kérdést arra irányulóan, hogy mégis mit is szeretne akkor pontosan tőlem. Teszem a dolgom, ha hagyják, de bele ne szóljanak, én sem teszem másokkal. - Értettem. - Ő mondta ki, bólintok és hozzálátok a sebe ellátásához. Nem siettetem saját magamat, de igyekszek gyorsan dolgozni. A felesleges időhúzást én sem szeretem és legyen bármennyire is a szenvedélyem a műtés és a hivatásom, felesleges köröket senkinél nem eresztek meg. Nem arra esküdtem fel. Sebésznek lenni pedig számomra több, mint élvezettel élő húsban kotorászni csak a hecc kedvéért. - Hadnagy, minden tisztelettel, kétségtelenül elhiszem, hogy kibírja a fájdalmat és tisztelem is érte, de az izmok és az agy fájdalomra adott reflexiója nem az akaraterőn vagy a kitartáson múlik. - A felépülése során az ő dolga lesz, hogy él-e a fájdalomcsillapítás lehetőségével vagy sem, de műtét közben hiába van öntudatánál, kettőnk közül még mindig én vagyok a sebész és nagyon nem szeretném, ha önkéntelen izom rándulást tapasztalnék. Mégiscsak benne turkálok, még ha szakszerűen is. A kapitány megjelenése nem, a páciens mozgása viszont problémát okoz. Jók a reflexeim, kiemelem az eszközöket belőle, de kicsit sem örülök.- Mintha arról lett volna szó, hogy nem fog megmozdulni... - Az ő állítása volt, nem az enyém és akármennyire is csak a fejét emelte, a biológiai felépítése az embernek nem olyan, hogy ne húzná azonnal a váll izmait is a fej emelkedése fekvő helyzetben, hozzáadva azt, hogy már erővel próbálja a műtéti területet lent tartani. - Igen, egyelőre. Én megtettem, ami tőlem telt, a többi részben magán múlik. Ha nem vigyáz magára vagy nem tartja be, amit el fogok mondani, az idegek még mindig sérülhetnek, továbbá hiába a modern eszközök, az emberi test bonyolultabb annál, mint amennyire képes egy gép felmérni azt. Van akinél orvosi indok vagy magyarázat egyszerűen nincs, mégis károsodást tapasztal. A lehetséges fertőzésveszély szövődményeiről nem is beszélve, szóval igen, egyelőre. - Nem szokásom senkit sem hitegetni semmivel, nem most fogok rákapni. Minden páciens más, minddel más módon szükséges kommunikálni, de a hitegetés mellett sosem voltam képes letenni a voksomat. Van rizikó, nem is kevés egy olyan sérüléssel, amit beszerzett és eszem ágában sincs hozzájárulni ahhoz, hogy lekicsinyelje, csak azért, mert viszonylag ép bőrrel megúszta. Természetesen nem kell megfogadnia a tanácsaimat, de a következményekkel neki kell számolnia, ha mondjuk korlátozottá válik a mozgása vagy az érzékelése a karjában. - Mert lőtt sebet a fertőzésveszély fennállása miatt szigorúan tilos összevarrni. Amennyiben hat nap múlva, ha nincs jele semmiféle fertőzésnek, össze fogom, addig azonban ez a protokoll. - Mindenféle indulat nélkül, tényként közlöm az orvosi álláspontot sebkezelésével kapcsolatban. - Két percet, kérem még bírjon ki hadnagy. - Emelem rá sötétkék íriszeimet a kötözés közben. Mozdulatlanságot ígért, amit másodszorra szegett meg és bár szemrehányás nem vegyül a hangomba, bízom abban, hogy kicsit még nyugton tud maradni, amíg legalább bekötözöm a területet. - Ha minden rendben lesz és összevarrhatom majd a sebet, újra körbe kell metszenem a sebszéleket, jó esetben is még egy műtéti eljárás vár még magára, ugyanígy érzéstelenítésben. - Adom a tudtára a lehető legjobb forgatókönyvet. - Addig naponta javasolt sebkötözésen megjelennie. Orvosi előírásra. - Senkit nem citálhatok ide értelemszerűen. Ő dönt, hajlandó-e felbukkanni vagy sem, a magam részéről csak az ajánlást közöltem vele. Bólintva veszem tudomásul az érzéstelenítővel kapcsolatos újabb megjegyzését és befejezem a kötözést, megfelelően rögzítve azt. - Ezt örömmel hallom. Víz ne érje a területet lehetőleg. - Leveszem a kesztyűket a kezeimről. Ott maradok mellette, közben azonban a kórtörténetéhez kezdem hozzáírni a legfontosabbakat, amikor az elismerés mellé olyan kérdést is kapok, amire ha nem is szívesen, de annál őszintébben fogok felelni. Nem titok, sosem volt az. - Köszönöm. - Bólintok előbb egy aprót és abbahagyom az információk felvitelét, majd pedig a hadnagy felé fordulok. - A flottagenerális úgy vélte, itt és így kamatoztathatom a tudásomat a legmegfelelőbb módon. Scott Faser az apám. - Egyáltalán nem szégyellem vagy titkolom, milyen rokoni szálak fűznek Faser generálishoz és, ha már szóba hozta a hadnagy eszembe sem jut úgy csűrni a szavakat, hogy ne legyen teljesen tiszta és érthető a helyzetem. Nem mintha különösebben rajongnék ezért.
Nem titkolom, főként nem előtte, hogy szabadulnék amilyen gyorsan csak tudnék. Nem ez lenne az első eset, pont az ő keze alatt – igaz ez az első, hogy valóban össze kell varrnia. Meglehet, hogy máskor, egyéb esetekben azért nem is mutatkozott annyira ellenfélnek, mert nem igaz a szakterületén ténykedett. Most viszont hinnem kell neki, hiszen ő a sebész én meg a katona. Kelletlenül egyezek bele hát a kezelés hosszabb folyamatába, mely korán sincs ínyemre. Nagyon nem szeretem, amikor csak egy percig is éreztetik velem, hogy kispadra küldenek – és ha tudnám, hogy ez még hova fog fajulni az elkövetkezendő hónapokban? Egyelőre mégis csak az az egy cél lebeg a szemem előtt, hogy Connor Smith fejébe golyót küldhessek, lázadása miatt, hiszen mi miatt is kapna kegyelmet? Nem elég, hogy fellázadt, de még feljebbvalójába is kárt tett. És persze a fájdalomcsillapítóból sem enged, mit nem enged, egyenesen logikus érvekkel támasztja alá, hogy miért nem hagyhatja el. Kelletlen sóhaj hagyja el ajkamat, majd az arcom izmai újra megfeszülnek, a levegőt is eképp veszem. - Tudomásul veszem – legalább is, amíg bennem ténykedik. Mégsem szeretem, mert eltompít, nem enged tisztán gondolkodni, hisz fejben már rég nem itt járok. De dolgomat a Kapitány sem könnyíti meg. Kelletlenül veszem tudomásul az ő szavait is, bár tekintetem pillanatról, pillanatra sötétedik el. Ha azt hittem, hogy a mai nap is unalmasan fog eltelni, mint bármelyik másik az Imperiumon csalódnom kellett, nem is kicsit. A történtek mégis vegyes érzéseket keltenek bennem. - Elnézést – helyezem vissza a fejemet az asztalra, tekintetemmel a plafont pásztázom, a acélillesztések apró repedéseit. Akaratlanul is eszembe jut a megannyi földi sci-fi, ahol az ilyen illesztéseknél tört elő az ellen, ami mindig valami undormányos szörny volt. S tessék, a gondolataim megint nem ott járnak, ahol kellene. Inkább beszélek – tőlem merőben szokatlanul – és érdeklődök. - Értem – azt hiszem, szemöldököm enyhén ráncolom, ez adhat számára egy kis útmutatást, hogy mennyire is értettem meg szavait. Többet, mint gondolná, az egészből mégis csak egyvalamit szűrtem le. – Mibe, hogy majdhogynem ágyfogságra ítél – morgom az orrom alatt, leginkább csak magamnak, mint neki. Az ok, amiért nem szívesen járok orvosokhoz. Persze megértem én, nyílt a seb, mégsem vagyok ehhez hozzászokva, olyannyira nem, hogy már mozognék is. - Nem épp azzal veszélyezteti a fertőzöttséget, ha nyílt marad? – kérdezem, ezúttal valódi őszinteséggel a hangomban. Ez az egy dolog mégis érdekel. Ezt sem titkolnám, még ha megkérdezné meg is magyaráznám. A harctéren nem tudhatjuk, hogy mikor kerülünk hasonló helyzetben. Nem csak a Imperiumon, vagy egyéb, ismeretlen bolygókon, de akár a Dominiumon is. Nemrég múlt el egy háború. Az ehhez hasonló tippeket jobb ha megfogadja a katona, ha nincs a keze ügyében egy képzett sebész. Amikor rámszól, felé kapom a tekintetem, egy pillanatra találkozik az ő mélykékje az én mélyzöldemmel. Végül csak egy újabb sóhajtás kíséretében – az elmúlt percek során a sokadik – válok mozdulatlanná. Ezúttal valóban, holott el sem tudja képzelni, hogy mennyire szabadulnék már. - Rendben – konstatálom, hogy újabb műtét vár rám. Ez még nem a világ vége, az Imperiumnak még idő kell, amíg visszajut az űrállomásra. Az újabb utasításra is bólintanék, mégsem teszem. Teljesen mozdulatlan maradok. – Ez természetes. Még ha ellenemre is van, nem veszélyeztetném hivatásomat egy ilyen miatt – még ha ellenkezek is, még ha nem is akarom, akkor is belátom, ennyire vagyok előrelátó, ennyire még én is képes vagyok. Mégsem mozdulok, addig, amíg nem szól, nem mozdulok. - Egy kicsit luxus a víz, nem pazarlom majd rá – felelem neki. Mégsem mozdulok, akkor sem, amikor a kesztyűket leveszi. – Most már mozoghatok? – teszem fel a kérdést, hangomban talán némi epe is érződik, tőlem csak még szokatlanabbul. Ha a válasza igen, akkor az ép kezemre támaszkodva ülök fel, ha nem, akkor újra csak egy sóhajtás kíséretébe maradok mozdulatlan, tekintetem újra a plafon irányába vezetem vissza. Azok az átkozott illesztések. Tudom, hogy ki az apja, olvastam az aktáját, nem egyszer, ahogy mindenki másét is a hajón. - Sebészként? – vonom fel kérdőn a szemöldököm. – Őszintén, mennyi sebészi munka volt az elmúlt években a hajón? Ezt leszámítva – nem hinném, hogy épp itt tudná kamatoztatni a tudását, főleg, ha igaz, amit róla írnak és miért ne lenne igaz? Kevés esélyt látok, hogy hasonló helyen képes legyen implantátumot felhelyezni.
Utolsó poszt ☽Szer. Szept. 18, 2019 4:41 pm Következő oldal☽
once upon a double 'G'
Újabb pont, amiben végre közös nevezőre jutunk. Habár jobban haladnék, ha nem kellene minden egyes mozdulatomat szinte megmagyarázzam, töretlenül válaszolok a kérdéseire és sorakoztatom fel az érveket, mintha a döntéseimet meg kellene védenem úgy, hogy a helyiségben tartózkodók közül a témában nekem van szaktudásom. Az bizonyos, hogy nagyon sokan nem könnyítik meg a saját ellátásukat és az elmúlt évek alatt ehhez tulajdonképpen hozzászoktam. Muszáj volt. - El van nézve. - Amint megint visszahelyezkedik az asztalra, folytatom azt, amiben benne voltam. Készséggel adok a szavára, de azért óvatos vagyok abból a szempontból, ha bármi miatt megint megmozdulna, időben ki tudjak szállni az élő húsból. - Nem vagyok sem az elöljárója, sem az apja, sem pedig a férje, hogy bármire is ítéljem, a sorban utolsóként feltüntetettként egyébként sem tenném. Az orvosi javaslatom annyi, hogy kímélje, mellőzze a hirtelen és/vagy megerőltető mozdulatokat, ne most kísérletezzen a teherbírásával. Tartsa tisztán, ne hanyagolja el. Minden más a saját belátásán múlik hadnagy. - Türelmesen válaszolok az orra alatt elejtett morgásra, miközben nem nézek fel abból, amit éppen csinálok. Elmondhatom a kockázatokat és a lehetséges következményeket, szövődményeket, de eszemben sincs bármire is ítélni. Nem bíró vagyok, hanem sebész. - Zárt térben a baktériumok számára sokkal komfortosabb körülmények jönnek létre, mint szabad levegőn. - Nem, egyáltalán nem azzal veszélyeztetem a fertőzés lehetőségét, ha úgy járok el, ahogyan azt kell. Tájékoztatom a további eljárásról, amely remélhetőleg a következő lépés lesz. Ha máshogy alakulnának a dolgok, akkor arról ráérünk még később diskurálni, most még felesleges lenne. - Nagyon helyes, bölcs döntés. - Ahogy látom és hallom, megértette, ami elhangzott és örvendek annak, hogy nem feltétlen célja kísérteni mindazt, aminek a bekövetkezése nem volna kedvére. Nekem sem különben. - Minden további nélkül. - Tárom kicsit széjjelebb a kezeimet. Feltételezem, hogy nem cigánykereket óhajt hányni, hanem a józan ész keretein belül mozogna, felülne. Ha szeretne, tegye, nem látom akadályát. A hangsúlyát pedig figyelmen kívül hagyom, nem ő az első, aki ezt megüti, rászolgálással vagy anélkül. - Japp, akként. - Bólintok egyet röviden, bár a hajóorvos találóbb megnevezés volna talán. - Azt hiszem, ez nem számít, de tulajdonképpen nem bánom. Oda megyek, ahová küldenek. - Más választásom nincs, főleg, ha utasítanak. - Van még kérdése, amire választ szeretne? - Leginkább a karjára gondolok, de hagyom, értse úgy a kérdést, ahogy szeretné.
Épp ebből fakad a tömérdek ellenállás. Mi, én nem értek hozzá, nem azon a szinten, ahogy ő. Így nem is hiszem, hogy ezek valóban olyan komoly problémák lennének, főként mert tudom, korlátozni fognak, lényegében mindenben. Ellenben ő meg tudja, s bár elismerem a szaktudását hiszek abban, hogy sokszor túldramatizálja ő is a sérüléseket, ebből adódik az én vitatkozási sorozatom. Ördögi kör, azt hiszem. Ezúttal tényleg mozdulatlan maradok, hiszen én sem szeretném, hogyha bármilyen károsodás érne hosszabb távon. Korán sem állítom, hogy nem élném túl. Leginkább csak nincs kedvem azzal is együtt élni, főleg ha tehetek ellene. Látjátok nem vagyok annyira menthetetlen egy eset. - Sorban utolsóként, amúgy sem tenné? – ismétlem meg szavait, szemöldököm enyhén ráncolom, ha fejemet nem is, szemeimet ráfüggesztem. Kérdésem már csak azért is szól, mert épp a férjeknek van erre a legnagyobb joguk – legalább is az én családomban, az én neveltetésemben. Az már más kérdés, hogy a férjem mennyire is használja ezt kit. Inkább kér, mint parancsol, nem hajlandó a katonás családunknak megfelel, mivel, hogy nem katona. Bár tény, hogy nem épp ő lesz az, aki majd ezzel kapcsolatban megtilthatna bármit is. Még egy jó darabig nem fogom látni. – Rendben, ezek élhető konstrukciók – látom be magam is. Nem lesz nehéz betartanom – oh, ha tudnám, hogy mire is vállalkoztam. Ha tudnám, hogy mi fogja ma kezdetét venni, mily elemi és pusztító düh kezdi el égetni belsőmet, akkor nem tennék ilyen könnyelmű javaslatokat. - Ám, ha le van ragasztva, akkor is zárt térben van – tény, nem igazán értek a sebészethez, ez a téma jelenleg pedig eltereli a gondolataimat, ezért is ragadom meg és kérdezek. Ezúttal valódi őszinteséggel és érdeklődéssel. Szeretek új dolgokat tanulni, elmémet tágítani, tanulni másoktól, még ha a magam zord módján is teszem. Az eljárást könnyedén veszem tudomásul, vitatkozni felesleges, kötelező, kell én pedig nem akarok hónapokra kiesni a munkából egy nyavalyás golyó miatt. Nem, egy percig sem bánom, hogy beleálltam. Inkább én, mint mások. Eszem ágába sincs ellenállni. A munkám az életem, ha úgy tetszik. Lényegében ehhez értek csak, ezt viszont nem kívánom elveszíteni. Mikor az engedélyt megkapom, már fel is ülök, persze csak óvatosan. Tekintetem simítom a lekötözött karomra, késztetést nem érzek, hogy hozzáérjek, még csak meg sem mozgatom, tudom, hogy még a fájdalomcsillapító hatása alatt van. Ujjaimat próbálom óvatosan mozgatni csak, hogy azokat érzem-e. S úgy tűnik, hogy igen. Válaszára szokatlanul egy félmosoly vonaglik meg ajkam szegletébe. - Katonacsaládok – felelek csak annyit. – Oda megyünk, ahova vezényelnek, végülis mindenhol helyt kell állnunk, nem igaz? – teszem fel a költői kérdést. Kevesen tudnak ehhez alkalmazkodni, még a katonák között is. Ami engem illet érzelmek nem kötnek a hajóhoz, felelősséget a pozíciómból élve, mégis érzek iránta. - Mikor jöjjek vissza legközelebb? Átkötözésre? – ezt mégis csak ő tudja, hogy mennyi óránként van erre szükség. Mi az, amitől már kifutok az időből és veszélyeztetem a fertőzöttséget.
Utolsó poszt ☽Vas. Szept. 22, 2019 5:58 pm Következő oldal☽
once upon a double 'G'
- „...sorban utolsóként feltüntetettként.” - Pontosítok, de valójában nem kukacoskodásból fakadóan, hanem a lehetséges félreértések elkerülése okán. - És, hogy a kérdésre válaszoljak; nem tenném. Férjként sosem volt célom megmondani a nejemnek mikor és mit csináljon. - Még mindig arra koncentrálok, amit éppen csinálok, így fel sem nézek válaszadás közben. Az, hogy nős vagyok, éppen annyira nem titok, mint, hogy milyen teljesítményt nyújtottam a szakmámban eddig akár itt, akár a Domíniumon. Egyáltalán nem vagyok híve annak, hogy felnőtt embereknek, megszabjam mit csináljanak, amikor teljes beszámíthatóságnak örvendenek és itt most nem a rangból fakadó eligazításokra gondolok. A feleségem nem az alattvalóm, sosem gondoltam rá így és nem is kezeltem ekként. - A leragasztás sem jelent légmentes lezárást, mint az összevarrás tenné, ráadásul csak kötöztem a sebet. - Ha emiatt aggódna, a kétségeit igyekszem eloszlatni, amennyire csak lehet. Persze, furcsa, hogy kétségeket támaszt, a motivációját és célját pedig nem is teljesen értem, nyilvánvalóan nem kreditért vettem a diplomámat és a tudásomat. Ennek azért eléggé egyszerű utánajárni tulajdonképpen bárkinek, aki magasabb rangban van nálam. A családomra minden különösebb kerítés nélkül térek ki, amikor rákérdez. Sosem éreztem vágyat korábban sem az iránt, hogy manipuláljam a valóságot így vagy úgy. Az, hogy mi az őszinte véleményem, egyáltalán nem számít, a rendszer és a feljebb valóim nem azt dobták számomra. Elfogadom hát, ami van. Tulajdonképpen rossz sorom nincs és az igen messze áll tőlem, hogy bármi miatt berzenkedjek. Az igazságérzetem annyira sosem volt magas és nem is hiszem, valaha is lenne. - Valami olyasmi. - Bólintok az egyetértésem egyetemes jeleként. Vannak, akik úgy vélték itt a helyem és ezt teljes mértékig ez tudtam fogadni a múltban és el fogom ezután is. Teszem a dolgomat, ahogy eddig és, ahogyan ezután is fogom terveim szerint. - Huszonnégy óra múlva. Viszont azt hiszem jobban tenné, ha még maradna. A Kapitány parancsa miatt. - Ha le akar lépni, a jelentésembe beleveszem, hogy elleneztem, de ennyi. Fizikai ráhatásra parancsot nem kaptam és a nő nem elítélt vagy lefokozott per pillanat, ennél fogva, ha akarnám se tudnám másképpen marasztalni, minthogy a józan eszére próbálok hatni. Az pedig, hogy sikerül-e, már csak rajta múlik.
Még ha ki is javít – vagyis inkább pontosít – még akkor sem igazán értem, hogy mit szeretne mondani, mire szeretne utalni. Számomra a házasság… persze a törvények, mégis talán ez az egyetlen terület, ahol nem ágállok kihasználni a kiskapukat, mégis számomra a férjem szava szent és már-már sérthetetlen, még akkor is, ha tudom, hogy nem használná ellenem – épp ezért. - Értem – látom be végül, hogy mire kívánt utalni, noha nem értem, hogy az én esetembe miért látta szükségesnek ezt megemlíteni. Mégis ez egy olyan dolog, melyet kezdek megszokni az emberektől. Nem állítom, hogy teljes mértékben kivetíti rám a saját világképét, meglehet, hogy ez csak egy egyszerű megjegyzés volt. – Ritka az Önhöz hasonló. Legalábbis gondolkodásban – jegyzem még meg a végére, ám szavaimat őszintén gondolom. Tudom, hogy vannak férfiak, akik alávetettként gondol a feleségeikre. Már maga a gondolat is frusztrál. Mint említettem én is csak mázlista vagyok, mégis nők százai vannak szorultabb helyzetbe, ám a rendszerünk nem enged nekik mozgásteret. Még akkor is ha épp a nők vannak a legjobban megbecsülve. Furcsa paradoxon ez, a mi világunkban. - Értem – bólintok egyet kószán, már amennyire ez lehetséges fekvő állapotomban. Ha rám tekintene láthatná, hogy tekintetem nem kétkedést sugall, sokkal inkább érdeklődést. Nem kívánom a szaktudását megkérdőjelezni, valóban érdekel, hogy miért döntött így, miért kezeli így. Hiszen bármikor megeshet velünk hasonló eset és meglehet, hogy akkor tényleg nem lesz ott egy képzett sebész. Katona ő is. Legalább is olyan családból származik, nekünk nem lehet engedetlennek lennünk, sőt mi több, kérdés és kétkedés nélkül kell elvégeznünk azt, amit parancsolnak. Zokszó nélkül végre kell hajtanunk, még akkor is, hogyha méltatlan hozzánk. Így hát csak szám sarka rándul meg, félmosoly féleképp, amikor egyetért velem. - Valóban – felelem keserűen, mégsem tudok egyhelyben maradni. Muszáj vagyok mozogni, még akkor is, hogyha ez nem másból áll, mint céltalan járkálásból. Már ha a férfi nem szól rám és nem parancsol vissza az ágyra akkor csak az orvosi szoba egyik végéből, a másikba sétálok, oda és vissza. - Nem kívánna visszatérni az anyahajóra? Valódi sebészként? – kérdezem tőle. Rangomnál fogva tán tudnék mondani érte két jó szót, fel tudnám terjeszteni – még akkor is, ha fogalmam sincs a háttérben folyó politikai erőkről, melyeket a családjaink képviselnek.
