Pyesle

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Hogy milyen is vagyok? Hát kedves, meg barátságos meg tudok bánni az állatokkal. Mármint, az elmúlt esztendők során megtanultam a testbeszédüket, a testük beszédét, rezdüléseik jelentését. Itt van ez az új állatfaj, mely magát embernek nevezi, és néha tévedek, hogy mit akarnak. De mit tehetnék, hisz megtévesztésre játszanak, nem az igazat mutatják. Olyan furák, kis esetlenek a természetben. Olyanok, mintha védelemre szorulnának, ugyanakkor önzők és zsugoriak és gyerekesek és csak rombolni tudnak, bántanak másokat.
Szeretek színes ruhákban járni, azokat viselni, szeretem a színeket, az édességeket, az állatokat, az élővilágot. Imádok úszni, a vízben lenni. Kedves vagyok, meg szeretteljes és vidám. Egyesek szerint naiv vagyok és gyerekes, sose komolyodok meg. Pedig ez nem igaz, igenis tudok komoly lenni és felelősség teljes, összeszedett. Meglepően okos is vagyok. Rá tudok koncentrálni az adott feladatra, tudok sorrendet felállí – ú, pillangó!

4 évvel ezelőtt

- De Kreykar! Ez csalás, sokkal magasabb vagy nálam – nevetek fel, miközben könnyedén elkap és felkap. Ő a bátyám, sötétszőke és képes lökéshullámra. Ő a legidősebb közülünk, 15 évvel idősebb nálam. Hamarosan jelentkezni fog a második képessége, kíváncsi vagyok, hogy mi lesz. Mondjuk, ő nem, állítása szerint, viszont szerény véleményem szerint igen. Miért ne várná a képessége megmutatkozását? Van még két bátyám, Ridos aki 11 évvel idősebb nálam és Kzerkai aki 13-al. Én vagyok a legfiatalabb, a legkisebb a családban. Mármint, a szűk családban, az unokatestvéreim is idősebbek nálam, igaz, hogy Elara csak három hónappal és ő a tejtestvérem is.
- Mi az prücsök, valami nem tetszik?  - A férfi csak egy megpörgetés után tette le a húgát. Hosszú, barna haját egy vékony bőrmadzaggal kötötte hátra, izmos felsőtesttel rendelkezett. Olyan fura belegondolni, hogy barátnője van.
- Nem vagyok prücsök! – Amint földre tesz, szavaim nyomatékosítása céljából jól bokán is rúgom, értse meg, ne hívjon így, nem szeretem ezt a nevet. Pyesle, ilyen nehéz megjegyezni? 10 év alatt nem sikerült neki. Kinyúl és beletúr a hajamba. Most épp világosbarna színben tündököl. A nagynénim, aki egyben Elara anyukája is, előszeretettel festi be a hajamat, amit imádok, olyankor mindig beszélgetünk, meg mesél az anyukámról. Ért a növényekhez, tudja hogyan nyerje ki belőlük a festékanyagot. Bár azt nem érten, hogy miért festi a hajamat. Eredetileg hirtelenszőke vagyok, szinte fehér hajjal.
- Most épp barna vagy. Elgondolkoztál már azon, hogy miért is festi a nénikénk a hajadat? – Még mielőtt válaszolhatnék, felkap, hogy pár méter megtétele után letegyen egy faágra, ő meg csak neki dől. Lóbálom a lábamat, nézem őt, majd a tájat. Az aranyos kis bledákat, kik alig tíz méterre vannak tőlünk, távolból egy tither hangja hallatszik. Tudom a kérdésére a választ, de nem vagyok benne biztos, hogy szeretné hallani. Ránézek, végül szólásra nyitom a számat.
- Apuék eredetileg öten voltak testvérek. A legkisebb viszont bölcsőhalált halt, és ő is hirtelenszőke volt, akár csak én. Maemma nénit meg a nagyit nagyon emlékeztettem rá ezért először a nagyi volt aki megcsinálta – mesélem el neki a rövid történetet. Az én születésem anyu halálát is jelentette egyben, keserédes nap – de mindegy is. Mit szólnál, ha keresnénk wipiteket? Annyira kis aranyosak és cukik és édibédik! – Lelkes vagyok, mert ők a világ egyik legaranyosabb lényei. felnevet a bátyám.
- Jól van, keressünk – leugrok a faágról, megfogom a kezét és elindulunk a folyó felé. Wipite, wipite, édeibédi kispipe.

Napjainkban
- Egyszerű a lényeg, a quorsáknak szükségük van mindenféle tudásra a természetről, forissére, arisherre. kérdés az, hogy mi mit kérni tőlük úgy, hogy azt meg is értsék – kezdett bele a magyarázásba a bátyám, Ridos. 25 éves, elsődleges képessége a karizma, másodlagos a kiélezett érzékszervek.  Kíváncsi vagyok, nekem mi lesz, igaz, arra még vagy 11 évet kell várnom, hogy kiderüljön. Nem vagyok türelmetlen, meg ki kell bírnom valahogy, de szeretném már most tudni.
- Persze, ez meg van, én mire kellek? – Kérdezem meg tőle, hiszen általában csak kikönyörögni tudom azt, hogy vigyen magával, nagy ritkán sikerül csak. Kérdőn nézek rá és túrok bele a vörös tincseimbe. Szeretem mikor vörös, még ha elég hamar ki is megy belőle. Annyira jól néz ki egyszerűen.
- Kicsi vagy és cuki – hát én most megharapom. Nem vagyok se kicsi, se cuki! Biztos vághatok egy fejet, ugyanis kinevetett. Hmpf, morcosan bámulom őt – aztán meg, te szereted őket, valami oknál fogva legalábbis nem vagy velük ellenséges. Hiába volt ott a háború, vérontás.
- Idegen helyre jöttek, kis esetlenek, akik mindent támadásnak vélnek. Pedig igen sokat jelent a hozzáállásuk. És sok múlik a kommunikáción, gesztusokon, ha nem értjük egymást, értem. Meg kéne tanulni a nyelvüket – jegyzem meg halkan, értem én. Én eleve barátságosan állok az égiekhez, nem lesz gond, míg neki lehetnek ellenérzetei. Na, csak kérdés, hogy eddig miért volt hajthatatlan.
- Pontosan! Biztos vagyok benne, hogy te is találsz olyat mi tetszik, például ruhákat – szeretem a színes ruhákat, néha hoz egy-két pólót, vagy mást, simán fel tudnék öltözni egy éginek és senki se gyanakodna. Rengeteg minden szól a piac mellett, például nem kell nagymamának segíteni sütni vagy főzni, a prííket megnézni, molafokat ellátni, vagy megnézni a hexákat, minden okés-e velük. Még gyerek volt az apukám, mikor nagyapjának az az ötlete támadt, hogy befog párat, hogy majd tartja őket. Azt hiszem, az égiek farmnak hívnák nagyszüleim lakhelyét. Van itt soook állat meg miegyéb, sokszor gyűlik ott össze a család, egy-egy fontosabb nap alkalmából. kicsiként Maemme nénikémmel nevelkedtem az unokatestvéreimmel együtt, majd kerültem át ide két évesen, hogy ők neveljenek, ahogy a bátyáimmal is teszik.
- Igen! Menjünk, kérlek színes mütyőrök, itt jövök – én már menni karok, kimozdulni, rohanni és futni és szaladni és új dolgokat felfedezni. Annyi újat tudnak mutatni, annyival jobbak és erősebbek nálunk, annyira hasonlítanak a sima nyakúak és egyben különböznek tőlünk.
Azon a napon találtam rá egy égi mesekönyvre, az ábrák keltették fel érdeklődésemet.

A családom és én. Igazából, sokan vagyunk a családban, amely, szerény véleményem szerint az egyik legjobb dolog a világon, hiszen így bárkinek bármi baja van, nyugodtan fordulhat valakihez, mindig lesz olyan, ki képes megoldani a gondját. Legalábbis, én ezt hittem, de a jelenlegi körülmények miatt nem tudom biztosra mondani. Nem szeretném hogy bárki is meghaljon. Nem szeretném, hogy bárki megsérüljön a családtagjaim közül. Nem szeretném, hogy bárkinek baja legyen, sérüljön vagy bármi, hogy elkapják az égiek betegségeit. Vészhozók ők, nem többek mint bajok forrásai, legtöbb fajtársam szerint, de kérdem én, mindegyik? Vagy van köztük ártatlan esetleg? Hiszen mi másért küldtek volna ide egy népet az istenink? Ha nem azért, hogy megtanuljunk velük együtt élni. Tanulom a nyelvüket, az írásukat, hisz kereskedni nem csak tárgyakkal lehet, de tudással is. És a tudás mindig is egy hasznos cserealap. Sajnálom őket, hogy egy idegen helyen, idegen környezetben kell felépíteniük az életüket újra. Nem értem, hogy lehetnek ennyire optimisták a többiek, hogy majd valamikor útnak indulnak megint, pedig cserekereskedelem is kialakult itt már, meg lakhelyeket építenek maguknak.
Bárhogyan is próbálom megérteni, nem megy. Nem értem, hogy mit követtünk el, mit követtek el, hogy idekerültek, hiszen azért még ha küldték is őket, ott volt a háború. A járványok. És az, hogy szerintük nem létezik se Shaz’or, se Shiennel. Én nem hiszek nekik, meg mi az, hogy a lakhelyükön sincsenek? Hiszen lenniük kell. Ez így van, mióta világ a világ, nem lehet hogy nem igaz. Igaznak kell lennie és kész.

Az apukám neve Pyerce, az anyukámé Waisle. A nagynénim nevezett el Pyeslenek, a szüleim után. Apa egy errator támadásban halt meg. Mikor anyám megtudta ezt, beindult nála a szülés, nem tudták megállítani. Se megmenteni. Sose ismertem őket, csak a többiek történeteinek hála tudom elképzelni milyenek is lehettek. Ez az én történetem.
.