Max Warrent

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

A nevem Max Warrent, 31 éves exkatona vagyok, aki jelenleg az Ellenállás tagjaként tevékenykedik. Mit is lehetne rólam tudni... Nem vagyok a nagy szavak embere. Mindig jobban szerettem ha a tetteim beszéltek helyettem. Rajongok az önfejlesztésért mind mentálisan mind fizikailag, imádom a fegyvereket, a közelharci tréningeket, és a nőket. Úgy gondolom időről időre elég keményfejű vagyok bizonyos dolgokban, és ragaszkodom a saját véleményemhez, de ez nem egy rossz dolog. Kitartó vagyok és végigviszem ha valamit a fejembe veszek. Nem érdekelnek a rangok és kitüntetések, sem a csillogás, sem az hogy ki mit gondol rólam. Azt vallom, hogy ha két ember egymásnak esik akkor gyorsabban kiderül hogy ki milyen ember, mint több órás beszélgetés során. De persze nem azt mondom, hogy mindenkivel péppé verjük egymást akivel találkozom. Röviden, egyszerű személyiség vagyok, aki a saját meggyőződése után megy és nem engedi, hogy megmondják neki, hogy valami ami rossz, az jó dolog. Még ha jónak is mutatják be az emberek számára ezt a háborút akkor is a rossz oldalon harcoltunk eddig. Most jó helyen vagyok úgy hiszem.

Háború... Ez az egyetlen dolog, amit mi emberek képtelenek vagyunk magunk mögött hagyni. Az őseink, azok a felelőtlen seggfejek szépen lalakták az otthonukul szolgáló bolygót. Pazaroltak, háborúztak és felélték a bolygó erőforrásait. Aztán az űrbe költöztünk, és elkezdtünk élhető bolygó után kutatni. Hát sikerült. De ne rohanjunk ennyire előre a történetben.
A nevem Max... Földi idő szerint a 2385. évben láttam meg a napvilágot... ami azt jelenti hogy jelenleg a 31. évemet tengetem. A világűrben nőttem fel, folyamatosan úton új otthon után kutatva. Nem mondanám hogy ez a legoptimálisabb egy gyerek számára, de a koldus ne válogasson ugye. Tehát kezdjük ott, hogy egy bártulajdonos és egy flotta tiszt voltak a szüleim, fura egy páros, és a mai napig fogalmam sincs ők ketten hogyan jöttek össze. Az apám a bártulaj, anyám pedig... hát ő nagyon fegyelmezett és sosem láttam inni, dehát lehet az ellentétek vonzzák egymást. Mindegy is. Lényeg hogy mivel mind a ketten elfoglaltak voltak elég balhés srác voltam, és 16 éves koromig úgy nézett ki, hogy az életem elmegy egy olyan irányba ahonnan nem igen van visszaút. Alkohol, drogok és miegyéb, pedig talán csak egy pár pofon kellett volna hogy helyre billentse a dolgokat, ami sajna nem történt meg. 17 éves koromtól a bárban segítettem ki apámat pultozva, és néha néha rá rá jártam a tartalékokra. Így telt el egy, aztán két év... Csúsztam mélyebbnél mélyebbre, míg egy este annyira kiütöttem magam hogy nem tudtam hol vagyok, és elaludtam a raktárban, nem ébredtem fel semmilyen zajra. Telt múlt az idő, és egy pár óra után magamhoz térve visszatértem körülnézni. Sötét volt, tudtam hogy valószínűleg zárás után vagyunk már, így kilépve a pult mögül megindultam hogy feloltsam a lámpát, és félúton botorkálva a sötétben átestem valamin. Szerencsésen meg tudtam magam támasztani, így nem estem orra. Gyorsan elbaktattam a világítást kezelő panelig, ahol fel is oltottam a világítást.
Sosem felejtem el azt a látványt ami akkor tárult elém. Mindenhol vér és belsőségek... Apám szinte felismerhetetlenségig eltorzítva és megcsonkítva...  Először egy pánikroham kapott el, majd egy hatalmas hányinger, aztán a kettő kombinációjával a gyomromban gyorsan oda rendeltem a rendfenntartást, akik órákon keresztül faggattak és nem engedtek sehova. Én pedig minden alkalommal csak azt tudtam válaszolni, hogy hátul voltam, így nem láttam semmit. Hetekig vagy hónapokig nem engedtek el. Mint kiderült én voltam a legkézenfekvőbb gyanúsított, bár azt nem mondták meg miért is öltem volna meg az egyetlen embert aki foglalkozott velem. Mert ugye azt tudni kell hogy anyám nem igazán volt a helyzet magaslatán a szülői feladatokban, de nagyon jól tudta ellátni a feladatait a flottánál. Havonta ha egyszer kétszer láttuk.
Ahogy teltek a napok és egy kis cellában ücsörögve üvölteni tudtam volna az elvonási tünetektől, egyszer csak bejelentették hogy jött egy látogatóm...
Az én jó anyám eljött hogy meglátogasson. Természetesen nem lelki jóságból, vagy azért mert annyira foglalkozott velem. Na jó talán egy kissé az is közre játszott. Elég rideg stílusban közölte, hogy két lehetőségem van, vagy itt maradok és lecsuknak jó pár évre, és öregember leszek mire kijutok ebből a lyukból, vagy elintézhet egy meghallgatást a hadsereggel, bár a flottához nem alkalmaznának viszont a terepen katonaként még megállhatom a helyem.
Na találjátok ki melyiket választottam. Megvolt a meghallgatásom, jó nagy szájhúzással rábólintottak arra, hogy megkapjam a kiképzés első felvonását, azzal a kikötéssel, ha akármilyen teszten megbukom, vagy akármilyen kihágásom lesz repülök vissza a börtönbe.
Igazából ha nem lett volna ilyen magas szinten a flottán belül és ne ismert volna ennyi embert, akkor a mai napig abban a börtönben ülnék. Ebben legalább hálás lehetek neki.
Repüljünk előre egy pár évet. Megkaptam a kiképzésem, maradjunk annyiban hogy nem volt a világ legkönnyebb dolga összekaparnom az életem, de ahogy telt az idő annál kevésbé hiányzott az alkohol és a különböző szerek, és egész jól éreztem magam a hadsereg kötelékében, sok új embert ismertem meg, folyamatosan fejlődtem mentálisan és fizikailag is.
Ahogy az várható volt, találtam magamnak egy lányt, a flottánál szolgált, és úgy gondoltam ő és én tökéletes összehangban mind a ketten sűrű életmódot éltünk, hasonló dolgok foglalkoztattak minket és el is vettem. Kis esküvő volt kevés emberrel, egy év múlva pedig érkeztek az ikrek, Marius és Valentina.
Szóval jól is mentek a dolgok három egész évig, amikor már a kapcsolatunk olyan szintre jutott hogy alig beszéltünk egymással és csak a gyerekek tartottak együtt bennünket.
Ő elvolt a saját munkájával, én pedig az enyémmel, és csak a porontyoknak volt szerepe a közös életünkben.
Visszatérve a seregre úgy éreztem én vagyok a legjobb, bár az is igaz, hogy akkoriban nem igazán volt hely vagy idő tesztelni a tudásunkat élesben, hisz nem volt sem háború sem csatatér ahol vívhattuk.
Később mind a kettő lett. Az emberiség megtalálta az új otthonát, csak az volt az egyetlen probléma hogy valaki más már élt ott, és mi erre a megoldásunk? Irtsuk ki őket és költözzünk be. Igazán civilizált.
De jó katona voltam, tettem amit tennem kellett. Felderítőként kerültem a kötelékbe, és mi voltunk mindig az első hullám a többi egység előtt akik a szárazföldön érkeztek.
Az az igazság, hogy sok sok csúnya dolgot láttam, és nem akarok belemenni a részletekbe, mert bőven lenne indokom, de röviden tömören elveszett a hitem abban amit csinálunk. Harcoltunk a helyiek ellen, és már saját magunk ellen is, mivel szerveződött egy csoport akik Ellenállásnak nevezték magukat, és a jelenlegi beköltözésünk ellen harcoltak.
Egy ponton ahol már nem bírtam tovább megszöktem, és felkerestem az ellenállást, hogy az ő oldalukra álljak. Jelen pillanatban másfél éve harcolok az ellenállás berkeiben, és elég jól haladok affelé, hogy én legyek az egyik alvezére a csoportnak. Nem mintha annyira érdekelne a rang, de azért megvannak az előnyei annak ha van mi felé dolgozni. A helyzetünk nem túl rózsás, de nem is katasztrofális. Majd meglátjuk hogy alakul ez a kis kaland. Időről időre eszembe jut a mostanra tízen éves fiam, és nagyon remélem hogy jól van, na meg azt is, hogy nem választja ezt a hívatást, és nem kell esetleg vele is szembenéznem a csatatéren. Na meg a lányomra, aki remélem továbbra is olyan szorgalmas és életvidám, ahogy megismertem. Remélhetőleg egy nap megértik miért nem lehetek mellettük. A másik pedig, hogy továbbra sem tettem le arról hogy kiderítsem mi történt apámmal azon az estén, de a nyomok és a körülmények más irányba tereltek így most ez nem kivetelezhető.