*Vadembernek mindenre van megoldása, épp csak nem nagyon tetszik fejfájósan az ivásra gondolnom, még akkor sem, ha esetleg megint nevetnék tőle. Az még inkább távol tartja a gondolatot tőlem, hogy arra sem emlékeznék jó eséllyel. Ő persze vigyorog, nem fáj a feje.* -Nem hiszem, hogy mostanában az ivásra gondolnék. *Elkezdem rázni a fejem, de még időben eszembe jut, hogy ez nem igazán fájdalommentes próbálkozás lenne, így ez már az első pillanatban hamvában holt. * -Nem mindegy. *Nyöszörgöm, sejtésem szerint csak azért, hogy ellent mondjak neki, de azért benne van a pakliban az is, hogy gondolok a jó híremre. Az sem mindegy, hogy Vadember milyennek gondol és milyennek látott. De! A kis ördög bennem azt suttogja, hogy az ő baja, elvégre ő itatott le. Ettől persze nem lesz könnyebb, főleg amikor kacérnak nevez. Csipetke meg mintha már nem is lenne ellene annyira, mert a csapkodásra sem reagál. Valahol talán érzi, hogy a féltett gazdáját ez a borostás képű, nagy hangú, pimasz lény mentette meg. * -Nem vagyok biztos abban, hogy a gátlásaim részleges elvesztése olyan jó lenne. Ha emlékeznék minden pillanatra, talán még meg is tudnál ezzel nyugtatni. *Az egyik szívfájdalmam az, hogy nem emlékszem, de reménykedem abban, hogy ha kitisztul a fejem és már nem fog fájni, képes leszek gondolkodni és emlékezni is. Nagyon, nagyon remélem. Vademberrel minden egyes eltöltött nap szép szokott lenni, kivéve amikor veszekszünk és szakít velem….ha ő mondja a mai éjszaka is szép volt. A horkolásom már egészen más téma, bár szorosan kapcsolódik a lerészegedésemhez, sokkal kellemetlenebb számomra, mint bármilyen kacérkodás. Legszívesebben elsüllyednék, de most bezzeg nem megy. Kész szerencse, hogy Csipetke összegyömöszöl minket és van alibim belebújni Vadember vállába, hogy elrejtsem a szörnyülködésem bizonyítékát, a lángoló arcomat. Nem kétlem, hogy sejti de legalább nem látja. Ugye? Meg is csapkodom, már amennyire a helyzetünk engedi. Ezzel elrontotta a legjobb dolgot…a majdnem legjobb dolgot amit vele szeretek csinálni. Együtt aludni. Ha legközelebb találkozunk, minden bizonnyal egész éjjel fent leszek és úgy érek vissza a Városba, mint a mosott szar. A hasonlat, amit szintén máshonnan hallottam és amin akkor elszörnyülködtem, most hűen festi le azt ahogyan érzem magam. Gondolom, de nem ismerem a mosott szar érzéseit. Elkeseredem és ez a csapkodásra való lelkesedésemet is aláaknázza, bár egészen jól mossa ki magát Vadember azt meg kell hagyni. De mikor nem sikerült ez neki? Mondjuk az amit mond, jobban esett volna a horkolással való vicces vád nélkül, de így is megenyhülök. Annál is inkább, mert az arcom simogatásával már egészen hihető. * -Tényleg? *Nézek fel rá fejfájós csillogó szemekkel és már egy halvány mosolyt is ki tudok magamból csikarni. Naná, ha az ember lányát a legszebbnek nevezik, megy az. Mielőtt Csipetke elengedne minket, elveszek a csókjában…talán hosszú ideig az utolsóban, vagy az utolsó előttiben. S mintha a boga is érezné hogy szent a béke közöttünk, kinyújtja a nyakát és arrébb megy. S még mondja valaki, hogy ezek az állatok nem intelligensek. Ahogy aztán Vadember elenged, hirtelen minden olyan hűvös lesz és összefonom a karjaimat magamon picit fázósan, de végül megkapom azt a tablettát amiről mesélt és meglepődöm. El nem tudom képzelni hogyan készíthették, mert bár nem tökéletes, azért elég szép formás. A megjegyzésén már halkan nevetek.* -Nem véletlenül adtam neked ezt a nevet. *Megszagolom a gyógyírt, a vizet azért nem, mert bízom abban, hogy nem akar nekem rosszat. * -Nekem már az is elég ha nem fáj. *Csak kis lépésekkel haladjunk, a legnagyobb bajom a fájdalom, ha az elmúlik, jobb kedvem lesz. Nem is tudom mikor fájt utoljára a fejem. Talán a fennsíkon a mertertől. Eszembe jut a kéklő kő és az amit tett velem. De csak villanásnyira, arra már nem elég az emlék, hogy meg is osszam Vademberrel. Csak elérzékenyülök és a korábbi hűvös hiányát akarom csökkenteni azzal, hogy átölelem és megcsókolom. Nagyon szeretnék vele maradni, de tudom, hogy nem lehet. A szétszakítottság érzése vesz elő újra….beveszem a tablettát és jó sok vizet iszom rá, ami hűs és már attól is sokkal jobb és egy időre lemossa azt a gyomorban megkövült, nehéz, rossz érzést is. Később a könnyeimet nyelem a boga nyergében ülve és nem merek visszanézni a kis zugra ahol együtt töltöttünk egy újabb éjszakát. Nem sok ilyen alkalom van, de most örülök annak, hogy elsodort a víz és Vadember talált rám, mindegy milyen ára volt. A Városhoz érzésem szerint nagyon gyorsan közeledünk, pedig Csipetke lépésben megy előre, mintha ő sem akarna visszatérni. Én próbálom kihasználni az időt és elringatózni Vadember karjaiban, a mellkasának feszülve, lehunyt szemekkel élvezve a közelségét, mert így minden egyes érintést jobban érzek. Kicsit talán túl is képzelem a dolgokat, történeteket gyártok melyek szöges ellentétben állnak jelenünk valóságával. Ebből rángat ki Vadember kényszerű kegyetlenséggel amikor megállítja a bogát és tudom, hogy itt a búcsú ideje. Ajánlatára leegyszerűsítem a magam hazudós képességeire a történetet és elmosolyodom amikor nagyot sóhajt, mert kihagytam belőle. Leszállok vele én is, és hozzá bújok, még egy kicsit tologatva magam előtt az elkerülhetetlent. * -Jobban, köszönöm. *Átölelem és most érzem nagyon azt, hogy nem akarok tőle elválni, nem akarok visszamenni a Városba….de mindebből „csak” csókok és ölelések özöne lesz, de nem tudom jobban ölelni…* -TE vigyázz magadra nagyon. *Azt hiszem túl gyorsan engedem el, mert tudom, hogy el kell engednem de azt nem akarom, hogy lássa; könnyezem. Letépem hát a ragtapaszt. Fáj. Jobban mint a fejem, hiszen az már enyhült jelentősen, de ez a búcsú a lelkemből tépett ki egy darabot. Ujjaim a kantárszárra szorulnak, teljesen kifehérednek annyira szorítom. Csak egyszer nézek hátra amikor úgy rézem már elég messze vagyok Vadembertől, hogy ne lássa az arcomon legördülő könnycseppeket. Integetek, mosolygok, belül pedig ordítok. * -Szeretlek. Akkor is ha te nem akarod. *Suttogom az orrom alatt, miközben a Város kapuja felé közeledek. Tudom, hogy velem van. Nem látom, de érzem. Ez az érzés hűl ki amikor becsapódik mögöttem a súlyos kapu. S ahogy leszállok, mindenki megrohamoz a kérdéseivel, anya rohanó alakját látom s leszállva a boga hátáról, az ölelésébe menekülök. Minden egyes megtett lépés ami távolabb visz Vadembertől, fáj. Érzem ahogy egyre halványul a jelenléte a lelkemben, s végül elszakad az a láthatatlan fonal ami összekötött minket. Rezignáltan tűröm, hogy anya az orvosiba vezessen és megvizsgáljanak. A kérdésekre csak motyogok, kimerült vagyok, nem is kell megjátszanom. Órákkal később tisztán, bekötözve, gyógyszerrel teletömve a tó partján állva nézek a messzeségbe és odaképzelem magam a Rebelliumba, Vadember mellé. Egyre inkább érik bennem az odatartozás vágya….*
//Érzelmi hullámvasút! Mikor nem? Kellett ez mindkettőnek. Köszönöm én is a lehetőséget és az idődet! Folyt. köv. //
Mikor nem? 
Kellett ez mindkettőnek. 
Köszönöm én is a lehetőséget és az idődet! Folyt. köv. 
//
