John Baker

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Ide sorolhatnék egy csomó jó tulajdonságot, de elég rövid lenne a lista. De, ha már a jellememnél tartunk, akkor illik elmondanom valamit magamról. Amit nagyra értékelek magamban, - a többiek nem annyira- az a pofátlan és néha kissé nyers modorom. Lehetne cifrázni, de felesleges. Kimondom, amit gondolok, és ha nincs hozzá kedvem, akkor tettlegességig is elmegyek, ha valaki kihoz a sodromból. Utálatos is tudok lenni, amit őszintén belemondok az arcába az illetőnek. Nem mondhatnám, hogy „népszerű” vagyok sokak körében, de nem izgat! A magamutogató bájgúnárokat ki nem állhatom, és ebben élen járnak a piperkőc Kancellárurak! A képmutatás és a hazugság a mindennapjaik részévé vált és észre sem vennék, ha egy pár toldással megspécizném a szavukat. Eggyel több vagy kevesebb ezeknek a sakkfigurák első sorában sorakozóknak fel se tűnne. Nem takargatom az ellenszenvemet irányukban, mert okom is van rá, nemcsak a szám jár. Ha már a számnál tartok… Jó nagy a pofám. Ezt sem igazán kedvelik bennem, de jó magasról leszarom. Senki ne mondja meg nekem, hogyan és miként éljek vagy haljak. Az utóbbit is inkább én dönteném el, nem pedig valami nyakatekert baromsággal palástolt Szabály vagy Törvény. De sorolhatnám, hogy mennyi minden lakozik bennem, amit ide le sem merek írni. Nem azért, mert szégyellem, inkább azért, mert egyből bitóra küldenének és a legenyhébb büntetés az lenne nekem, hogy a belső szerveimet valami kötéllé formálnák és kilógatnák a Kancellária dísztribünjére, vagy legalábbis egy olyan helyre, ahol mindenki láthatna. Igazán szép kilátások várnak majd rám, de nem hátrálok meg előlük! Hiszem, hogy egy napon visszakapja mindegyik hazug Csóka, amit érdemel. De ha nem, akkor lehet, hogy egy kicsit besegítek a Gondviselésnek.

A nevem John Baker. Erre emlékszem, de sok minden nem rémlik, az utolsó pár hónapról. Viszont a kezdetek, igen.. Volt egy sötét időszak, mikor bujkáltak a szüleim, és karon-ülő gyermekként fel se fogtam teljesen, mi miért történik, csak a félelem, ami belém vésődött. Nem szeretek ezekre az évekre visszagondolni, de ez is az életem része. Ha azt hozzávesszük, hogy a Hatóságok elől menekültünk, akkor talán jobban érthető a tetteik Anyámnak és Apámnak egyaránt. Akkoriban nem tudtam felfogni, hogy miért kell mindig más helyen aludnunk és egy normális kunyhóban sem maradhattunk sokáig. Három évesen mindezt nehezebb volt átélni, de akkor még nem tudtam, hogy ennek lesznek még következményei. Az örökös rettegés és félelem átjárta a családunk mindennapjait. Ahogy teltek az évek, sok minden nem változott. A gyakori lakhelyek és a hegyekben töltött idő is mind-mind haladékot adott, hogy együtt maradhassunk, és ne kelljen külön élnünk. A testvéremet elhurcolták, és soha többé nem láttuk. Fájdalmas volt a tudat, hogy bármikor elfognak minket és cellába zárnak, vagy ki tudja, milyen szörnyűséget művelnének a családommal és lehet, velem is?! Az évek múltak és lassan már hozzászoktunk a gyakori költözéshez. Talán 12 éves lehettem, mikor már mindennapossá vált, hogy bármikor szedjük a sátorfánkat és egy új helyet keresünk, amit otthonnak hívunk, legalább egy pár napig. Ebből a korszakból ez volt a legnehezebb, mert kevés barátot mondhattam magaménak, és többségében még a nevem sem mondhattam ki nyíltan. Tudom, hogy ez elég bizarr, de ez volt az egyetlen megoldás, hogy egy ideig legalább csendesen élhessünk valahol. Soha nem volt téma közöttünk, hogy ez miért történik, csak egyszerűen elfogadtam. Végignéztem Anyám szomorúságát és Apám elszántságát, és valahogy ezek többet árultak el, mint bármilyen szavak. Nehéz idők voltak, de ez volt a magja a későbbi életemnek. Hamarosan azon kaptam magam, hogy az Apám nyomdokaiba lépve gyorsan kitanultam a fegyverek használatát és a szerszámokét. Igazából vágytam volna barátokra, és ami ezzel járna, de tudtam, ha véletlenül elszólnám magam, és olyan tudomására jutna a kilétem, akkor nem hinném, hogy sokáig élhetnénk… Ezért, megtanultam a rejtőzés minden létező formáját és talán más esetben nem lennék rá büszke, de jelen helyzetben azért van benne némi dicséretesség. Pár év múlva összeismerkedtem egy lánnyal, akibe beleszerettem és felségül is vettem. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy rátaláltam, és Vele, új reményt kaphattam a jövőmre nézve. Patricia új életformát és biztonságot adott nekem, bár a szüleim nem igazán örültek a frigyünknek, de elfogadták, hogy felnőttem, és családot alapítottam. Amikor megszületett az első lányom (Carla), a legboldogabbnak éreztem magam és úgy hittem, hogy bármire képes vagyok. Ez azért, nem volt igaz, de hinni akartam és remélni, hogy egy szebb jövőt építhetünk közösen családként és véget vethetünk a sorozatos költözésnek, amik eddig beárnyékolták az életem eddigi szakaszát. Ekkor sem merült fel bennem, hogy az eddigi életem gyerekkora, egy merő hazugság! Ahogy az sem, hogy a szüleim se azok, akiknek eddig hittem őket! Egyedül Pat’ volt az egyetlen az életemben és a múltam minden része egy kitaláció… Amit az ébredésem után nekem is szegeznek majd, ha egyáltalán az tényleg a valóság lesz, és nem egy mese…
Pár év eltelt, és azt hittem, hogy végre minden úgy alakul, ahogy mindig is szerettem volna. Megszületett a második lányom (Mousey). Pat’-al minden szempontból, tökéletes volt az életünk. Még egy kis házat is tudtunk bérelni, ahol szépen cseperedtek a lányok. Úgy éreztem, hogy végre révbe értem, s valahol, a zűrös és balhés „énemet” is sikerült „betörnie” a nejemnek. Voltak azért kétes üzelmeim, de már koránt sem annyira veszélyesek, hogy a guillotine alá raktak volna egyből, ha elkapnak. Egy idő után még rendes melót is kaptam, aminek tényleg örültünk. Kezdett olyanná válni az életünk, amit eddig csak álomként képzelhettem el. Egy bizonyos napig…
Egyik éjjel fekete-ruhások törtek ránk, akik az éj közepén kirángattak az ágyunkból és fegyverekkel kényszerítettek minket a földre feküdni. Próbáltam védeni a Családom, de ennek az volt az eredménye, hogy mindenkit megkötözve, szánkat betapasztva a nappali szőnyegére toloncoltak és a szemem láttára agyonlőtték a szeretteimet. Sorba egymás után..… Mint talán a kutyákat sem ily kegyetlenséggel… Tehetetlenül és értetlenül néztem a fekete-ruhásokra, akik egy pillanat alatt mindenemet elvették. A feleségem… a gyermekeim… az életem. Mindent! A mérhetetlen keserűségem és a gyerekkori éveim mind belém hasítva törtek a felszínre, s ahogy eddig soha nem éreztem ennyi dühöt és gyűlöletet, most minden egybeolvadva elhatalmasodott a lelkem felett sötét fellegekké alakulva. A Szeretteim élettelen testét látva, ahogy üveges szemmel merednek a semmibe, minden megváltozott bennem. A Föld már eleve halálra volt ítélve, de ami eztán következett, nem voltam rá felkészülve! Az Apám hangját hallottam, a „verőemberek” háta mögül. Eleinte azt hittem képzelődöm a sokk és a temérdek rúgás és ütés után, de nagyon is a valóság ütött belém egy hatalmasat, mikor a vérembe feküdve megláttam az alakját magam-fölé tornyosulva. Ha nem lettem volna összekötözve és a szám sem betapasztva, akkor kérdéseket tettem volna fel, miközben egyenként téptem volna le a körmeit és a szívét vájtam volna ki egy bárddal… De csak némán és könnyeim közt ziháltam, ahogy a törött bordáim és a vérmocskos arcom közül a hangját hallottam, ahogy közönyösen dörren a parancsa a démoni „seregének”.
-Most már vihetitek!- Ez örökre a lelkembe vésődött és soha nem bocsátom meg neki! Elvette mindenemet! Akikért éltem és küzdöttem! Most egy jó nagy filmszakadás után ébredtem, de semmi sem olyan, amire emlékszem a Földi életem környezetéből. Sötét és dohos helyen vagyok, bár a köteleim nincsenek rajtam és egy Barlanghoz hasonlatos szobában vagyok. Nem tudom, hogy mennyi az idő, de a csendből és a távoli ütemes vízcsobogásból felismerem, hogy ismét rémálmokkal küzdök, ahogy pár évvel ezelőtt. Megint átéltem azt a borzalmas éjt, ami lassan két éve minden éjjel felrémlik előttem. Az olvasztásom után a Perdára kerültem, bár sok minden kiesett azokból a hónapokból, de egy megmaradt… A gyűlöletem a Kancellária és az apám felé… Ahogy a fájdalom is, ha a Családomra gondolok, és magam előtt látom vérbe fagyott testüket. Ellenálló lettem, ahogy még páran, de nekem külön okom van, hogy még jobban gyűlöljem őket és mindazt, amit tettek velem és a hozzám hasonlókkal. Nem fogom annyiban hagyni! Megfizet mindenki, aki ártott nekem, és ebből, az apám se fog kimaradni. Ezt, garantálom!