A Clarával megbeszélt időpontban jelenek meg a kabinjuknál ismét. Néha-néha feltűntem itt, áthoztam a kért orvosi aktákat adathordozón, hogy ne legyen feltűnő az egymásnak küldözgetés, és tudom, hogy néhányszor már találkozott Clara és Saskia, de ahogy mondta is, a gyógyulást nem lehet siettetni, ezzel kapcsolatban is egyeztettünk pár alkalommal. Idegőrlően lassú a folyamat és bár igyekszem megfogadni a tanácsait, mégis rettentően tehetetlennek érzem magamat, mint aki csak sodródik az árral és bízik benne, hogy a tenger felé viszi az ár, nem pedig egy vízesés felé, hogy a mélybe zuhanjon. A munkám az több lett az ülést követően, egyelőre összegyűjtök mindent, ami fellelhető a perdaiakról tudományos szempontból és halasztgatok vele néhány találkozót. Halasztom a Jasmine-nal való találkozást is és a Rodával valót is, még ha előbb vagy utóbb le is kell mennem a Városba emiatt. Megkérdezem majd Saskiát, hogy velem tart-e, legalább egy része legyen az utamnak kellemes, ám ide a Gregor-kabinhoz nem kérhettem, hogy jöjjön el. Jelenléte biztos enyhített volna mindazon, amit a Gregor-lányok szánnak nekem, s ugyan tudom, hogy szükséges, de a hátam közepére se kívánom ezt az egészet. Kibújni mégsem lehet alóla, Clarának valóban sokkal tartozom és tudom, hogy Saskiának milyen fontosak voltak a lányok, még ha most nem is emlékszik rájuk. De ha egyszer eszébe jut, előre látom morcos nézését, amiért több, mint két éve hanyagolom a lányokkal való találkozást, és akkor még szépen is fogalmaztam, hogy azóta egyszer sem láttam őket. Az ajtó paneljénél jelzem jöttöm és várom, hogy beengedjen Clara. Nem fogom előre felmérni megsokasodtak-e tiszteletemre a munícióként használható párnák száma a kanapén, nem is nagyon nézek körbe. Külsőm nem sokat változott az elmúlt időben, ugyanolyan fekete az öltözetem mint eddig, gyászos egyhangúságát csak a váll-lapon lévő kancellári jelzés arany-ezüst fénye töri meg. A szemem alatti sötét árnyék mintha csak öltözetemhez és hajamhoz akarna passzolni színben, ráadásul állandósulni látszik arcomon, noha rosszabb nem lett az állapot, ám a tekintetem nagyon is élénken villan bárkire. Egy kicsit soványabbnak is tűnök, de ezt legfeljebb csak Clara venné észre, a lányok aligha és aligha törődnének vele.
Ha bárki is azzal az állítással illetne, hogy az utóbbi időszak eseménytelenül telt, akkor kedvesen nevetném ki. Fáradtság most mégsem telepszik testemre, elmémre, helyette egyfajta energikusság leng körbe. Saskia ébredése óta a lányok elég sokat acsarkodtak velem is, ízelítőt kapok abból, hogy férjem miként érezheti magát minden egyes alkalommal, amikor hazajön. A két szép szó tőlem nem elég, így örülök, hogy Callum újra meglátogat, amikor a lányok is itthon vannak. Drága barátnőm helyzete korántsem idilli, tudom, hogy a lányoknak annyi vágyuk csak van, hogy láthassák rég elveszett nagynénjüket. Még ha a vér nem is köt minket, mindig is azok voltak a lányoknak. Azonban napról, napra bizakodóbb vagyok felőle. Igyekszem Callumba is, amikor látom, amikor beszélünk erről tartani benne a lelket. Ő maga nem emlékszik, de a teste, az ösztönei igen, ezt minden egyes alkalommal egyre erősebben érzem, így pedig már csak idő kérdése az, hogy újra visszatérjen közénk, teljes valójában. A konyhában állok, a vázába álló pár szál virágot rendezgetem, a lányok vidám kacaja a szobájukból szűrődik ki. Ajkam szegletébe ott bujkál a mosoly, most még elrejteni sem vágyom. Oly válaszra van szükségük, amiket én már nem tudok megadni nekik és ami azt illeti az elkövetkezendő fél órába fog kiderülni, hogy milyen jól sikerült őket felnevelni. Callum enyhe feszengése - mely legfeljebb csak a képzeletemben él - mégis szórakoztat. Az ajtó finoman jelez, hogy a vendég megérkezett, a lányok aligha zavartatják magukat, én pedig pár táncol lépéssel termek az ajtónál és nyitom ki. - Szervusz! - mosolygok rá, ezúttal fesztelenül. Dühös tekintetem már a következő alkalommal eltűnt tekintetemből, vissza pedig nem tért, helyette kapott helyet az oly megszokott vidám mosolyom. - Fáradj beljebb - állok el az ajtótól és mutatok a nappali irányába. Addig van időm felmérni a férfit, fejem enyhén rázom csak meg. - Pihensz te valamennyit? - hangomba nincs megrovás, egyszerű érdeklődés, semmi több. Az ő esetében nem rám tartozik mennyire kialvatlan, viszont elég látványos. S ahogy elhagyja magát. Könnyedén sétálok utána. - Lányok! Gyertek ki, vendégünk van - emelem meg a hangom, hogy a szobájukba lévő lányok is biztos meghallják. A szöszmötölés arról tanúskodik, hogy sikerrel jártam. - Foglalj helyet - állok meg Callum mellett, ha magától nem ült volna le. Kezem csak jelzésértékűen simítom karjára, jelezve a korábbi szándékom komolyságát. Bárhogy is dönt én vidám mosollyal az arcomon foglalok helyet az egyik végén, s az egyik párnát az ölembe vonom - semmi hátsó szándékkal, csak hogy ott pihentessem kezem. Két csemetém pedig ekkor lép elő odujukból. Druscilla egy combközépig érő fekete-piros kockás ruhát visel, fekete harisnyával, haját hasonló színű hajpánttal díszíti. Tanúskodik arról, hogy hamarosan tova fog állni, vélhetőleg Jacobbal találkozni. Darla pedig egy egyszerű farmert, fekete kötött pulóvert visel a vékonyabbik fajtábóll, haja kiengedve omlik hátára, karjára. Vidám mosolyuk addig a pillanatig él, amíg meg nem látják a látogatót. - Oh - csúszik ki először Drue ajkain, meglepettsége ezúttal őszinte. - Callum hozzátok jött - hangom vidám, ahogy mosolyom is, még csak kárörvendés sincs benne. Azért le kell szögeznünk, hogy sose szeretnék a lányaimnak fájdalmat okozni és tudom, hogy Saskia legalább oly kényes téma náluk, ahogy nálam is. - Hogy van? - töri meg a pillanatnyi csendet Darla, átható tekintetét a férfira emeli, állát kicsit feljebb szegi. Arca komoly, tekintete fürkésző.
- Szervusz, Clara. Köszönöm. - A mosolyogva köszöntést nehéz megszokni, függetlenül attól, hogy Saskia ébresztését követő első találkozónk után mindig ott volt a mosoly Clara arcán, ráadásul az őszinte fajtából. Ez akkor lett egészen egyértelmű, mikor már találkozhatott is régi, húgaként szeretett barátnőjével. Noha a viszonzása még nem egészen megy, inkább csak tekintetemben jelent meg néha-néha némi derű, mikor megerősítette a reményteljes gyanúmat: Saskia emlékszik, a teste, a tudatalattija igen, és ez jelen helyzetben okot ad az optimizmusra, hiszen a pakliban benne volt, hogy ennyi sem lesz és soha nem is tér vissza. Ezt a kártyát a pakliból már óvatosan kihúzhatjuk, de hogy az emlékek mikor térnek vissza... ezt továbbra is ködös homály fedi. Ettől még értékelem minden szavát és igyekezetét, mellyel belém is önti a lelket. Talán azért is teszi, mert látja rajtam a változást. A külső ápolt, mint mindig, de meglátszódik rajtam a belső vívódás valamin, amin egyelőre nem tudok továbbjutni. Látja ezt sajnos Saskia is, nem csak én magamon a tükörképben, de látja Clara is, amit ezúttal már nem tud szó nélkül hagyni. - Amennyit csak tudok. - Hangzik egyszerű, könnyed feleletem, ami még igaz is. Az más kérdés, hogy pihenni tudok, aludni már kevesebbet. Alapvetően nem szándékoztam leülni, az valahogy mindig magával hozza azt, hogy az ember tovább marad, mint tervezné, pedig én nem tervezem hosszúra ezt a találkozót, ugyanakkor Clara finom jelzése karomon és szavai valahogy nem hagynak más lehetőséget nekem. Úgy nem, hogy ne sértsem meg a kabin úrnőjét. Leülök hát, és várom, hogy a megszakadó gyerekzsivaj után a közeledő lépteket törje meg egy pillanat alatt a látványom, ahogy a mosolyukat is azonnal múlttá teszi. Van, ami nem változik, ez gyakori reakció rám, bár itt nem volt megszokott... eddig. Magamban megállapítom, hogy a két és fél év mennyire jobban meglátszik a gyerekeken, hiszen a két lány csaknem felnőttnek tűnik fiatalságuk ellenére, legalábbis ahhoz képest, ahogy emlékeimben éltek. Kicsit talán megkönnyebbülés is, hogy nem gyerekek már annyira. - Sziasztok. - Köszöntöm őket komolyan a közvetlen formula ellenére, miután Drue-tól elhangzik a meglepettség rövidke szava. Egy pillanatig őt fürkészem, emlékeim alapján tőle várom előbb, hogy megszólaljon, ám tekintetem áttér Darla-ra, aki egyre jobban formázza édesanyját, ahogy idősödik, függetlenül attól, hogy szőke tincseit nem ő örökölte. De benne van szeme pillantásában, tartásában akaratlan, akárcsak abban, hogy mi az első kérdése, amit felém intéz. - Fizikailag egyre jobban. Szépen gyógyul és napról napra erősebb. Kérlek... - Bár nem én vagyok itthon, mégis egy kézmozdulattal jelzem nekik, hogy üljenek ők is le. Ám ha nem teszik, akkor én leszek az, aki feláll a kanapéról, s dacára annak, hogy végtére is gyerekek még, tisztelem őket azzal, hogy nem ülve folytatom, mintha csak odadobnám kényelmesen a szavakat. - Azért jöttem hozzátok, hogy elnézéseteket kérjem, amiért titeket is megtévesztettelek Saskia halálhírével.
Saskiával kapcsolatos optimizmusom töretlen. Hiszen még ha, és itt nagyon szeretném kihangsúlyozni, hogy ha, nem is térne vissza az emléke, attól mi még ugyanazt az embert kaptuk vissza. Érzése irányunkba ugyanaz lesz, mint régen, új emlékekkel pedig bármikor, újra megkoronázhatjuk őt. Ettől függetlenül nem hiszek abba, hogy ne térnének vissza. Az esettanulmányok is engem igazolnak. A stressz okozta amnézia szinte minden esetben visszatér, minden csak idő kérdése és lássuk be, ez nekünk megadatott. Fejem csak ingatom, miközben azt hallgatom, hogy pihen ő, amennyit csak tud. Mély sóhajom elnyomom, de a következő adag levegőt mégis mélyebben sikerül vennem. - Létrehozok egy, a kancellárok pihenését szolgáló szolgáltatást. Ha így haladtok apáink életkorát sem éritek el - az ötlet nem először fordul meg a fejembe, noha leginkább Victor és Peter kapcsán. De vélhetőleg a pakliba tehetném Rafaelt és Callumot is. S nem hinném, hogy a többiek is olyannyira pihennének. Többet erről mégsem szólok, a megrovás sem szándékos volt, leginkább aggodalmam fejezem ki eképpen. A kanapén helyet foglalva, alig pár szívdobbanásnyi időt kell várnia, hogy a két csemetém megjelenjen az ajtóba. Vidámságuk mégis csak addig tart, amíg vendégünk meg nem pillantják. Az én arcomon vidám mosoly terül szét, jelezve irányukba is, hogy nincs miért aggódniuk, ettől függetlenül még nem barátságosak. - Jó napot - hangzik szinte egyszerre a válasz, ahogy köszöntésre kerül a szó, még a levegőt is egyszerre veszik. A mai napig hihetetlen számomra a köztük lévő összhang, ilyen helyzetben mégis olyannyira mulattató. Na persze, amíg nem rajtam vagy Shanen köszörülik a pengéjüket. - És lelkileg? - teszi fel Darla az újabb kérdést. Kezeit maga előtt
fogja össze, vékonyka ujjaival morzsolja őket. Ajkaimon rögtön megszelídül a mosoly, mintha magam látnám külső szemmel. Csak hogy én alig pár napja Victornál morzsoltam ugyanígy. - Mit tehetünk Önért, Jenkins Kancellár? - tér a lényegre Drue rögtön, megkönnyebbülését próbálja titkolni, noha egy lélegzetvételnyi időre tekintete megnyugszik. Ám csak annyi időre, amíg vonásait meg nem keményíti, szemeibe fel nem üti magát a dac és a makacsság. Fejem enyhén félrehajtva tekintek rá, noha szavai nem voltak bántóak, sőt, ami azt illeti még illedelmesek is, bár a szobába lévők mindannyian tudják, hogy minek is szól ez valójában. Viszont egyikük sem ül le, bárhogy is kéri Callum. Sőt, Drue még kezeit is keresztbe fonja a mellkasán. - Mondtam már, hogy teljes szimbiózisban élnek? - hajolok egy kicsit Callum irányába, vidám mosollyal az ajkamon. Sejtéseim megvannak, hogy mily kellemetlenül érzi magát, már ami a bocsánatkérést illeti. Én mégis értékelem, hogy a lányok felé is megteszi eme gesztust. - Miért tette, ha sajnálja? - kérdi Druscilla, hangjába valódi érdeklődés van, tekintete mégsem olvadt még fel. Kérdéseik vannak, egy részére tudtam válaszolni is rájuk. - Mikor láthatjuk? - jön az újabb Darlától, melyre magam sem tudtam válaszolni, nem az én tisztem, de nem is szívesen engedném még Saskia közelébe, legalább is, amíg lehet. Fürkésző tekintetét mégsem veszi le Callumról, fejét enyhén félrehajtva figyeli, hátha valamit le tud olvasni az arcáról.
- Népszerű leszel, ha be tudjuk iktatni a napi teendőkbe ezt a szolgáltatást. - Hárítom el az ötletet rámutatva rögtön a problémás oldalára, a magam derűsebb módján téve ezt, még ha nem is mosolygok hozzá. Mindenesetre örülök, hogy a lányokért kiált és erről több szó nem esik, így is elég lesz az, hogy ő is itt fog ülni végig. Nem is a lányokkal való beszélgetés zavar - még ha utálok is bocsánatot kérni -, hanem hogy Clara önkéntelenül is tud szakmájának megfelelő szemel figyelni, pláne, hogy hála nekem, frissítheti fel ezt a fajta éles látását. Nem attól tartok, hogy látja majd, miként hazudok majd lányai szemeibe is, ha olyan a kérdés, ha hazudni kell, mert néha kell, nem opció az őszinteség minden helyzetben. Ezen szerintem ő sem lepődne meg igazán, ha tényleg ismer. Sokkal inkább zavar, hogy megláthatja, mi húzódhat a sötét szemkarikák mögött valós okként, és arra a beszélgetésre nem vágyom. A lányok végül egyszerre köszöntenek, mintha csak előre megbeszélték volna, pedig emlékszem, hogy ez régen is így volt, még akkor is, mikor a játékba vagy aktuális tevékenységükbe belemerültek, egyszerre emelték fel fejüket, kórusban mosolyogva köszöntek, és ugyanolyan egyforma mozdulattal merültek vissza az őket éppen foglalkoztató dologba. Valahol bámulatos ez az összhang, ami nem csak egypetéjű ikreknél fordul elő. - Lelkileg... Hullámzó. - Kis szünettel keresem meg a megfelelő szót, ami lefedi a valóságot, mégsem árulok el vele többet, mint kellene. - Ez a felépülés tovább fog tartani, mint a fizikai. - Egyelőre csak ennyit mondok, ha nem változtak belsőleg annyit, mint amennyit külsőre nőttek, akkor úgy is kérdeznek majd még, de egyelőre a kérdések egymást követően jönnek, nem egymás szavába vágva, így tekintetem és figyelmem könnyen szökken egyik lányról a másikra. Drue gyakorlatias és határozott hozzáállása apjára emlékeztet, ám mielőtt felelnék neki, hellyel kínálom őket. Nehéz nem észrevenni a megszólításomban bekövetkezett változást, mintha idegenek lennénk egymásnak és értem is ennek az üzenetértékét. A helykínálást vérmérsékletüknek megfelelő eltéréssel, mégis teljes összhangban utasítják el szó nélkül hagyva a kérésemet. Lehetne kicsinyeskedni ezen a részemről, de teljesen felesleges volna, így hezitálás nélkül én leszek az, aki feláll a kanapéról, míg vidáman duruzsol nekem Clara. Egyébiránt kicsit könnyebb is így állva, még ha termetem okán föléjük is magasodok, mégis valahogy felnőttesebb. Mindig is jellemzett egyfajta sutaság, ha gyerekekről volt szó, ami könnyen betudható annak, hogy férfi vagyok és se gyerekem, de még csak fiatalabb rokon se volt közelemben, így valamelyest jobb a lányokat is kisebb felnőttekként kezelni. A bocsánatkérés bár elhangzott, igazán válasz rá nem került, inkább újabb kérdéseket kapok. Druscilla kérdése inkább azt mutatja, hogy megérteni próbálja, még ha neheztel is érte. Meglepően érett, racionális gondolkodásúnak tűnik. Darla kérdése alapján a sérelmen mintha túl is lendült volna, és inkább gyakorlatiasan érzelmi oldalról közelíti meg a problémát, amiért cseppet sem hibáztatom. Hátam mögött fogom meg egyik kezemmel a másik csuklómat és előbb Drue kérdésére felelek őrá nézve. - Óvintézkedés. Saskia csaknem haldoklott már. Betegség miatt hibernálni valakit csak néhány hónapig engedélyezett, a tudománynak viszont idő kell. Reméltem, hogy hamar meg tudom oldani a problémát, de orvosként reálisan nézve a helyzetet tudtam, hogy kifutnék az időből. Halottnak tettetni őt az egyetlen mód volt a biztonságos elrejtésére, és éppígy az ő biztonságát szolgálta, hogy nem árultam el senkinek. - Nem tudom, hogy kérdéseik közül melyek hangoztak el Clara felé már és ő mit felelt rájuk, talán nem is számít, hiszen tőlem is megkérdezik. Beszéd közben figyeltem Drue reakcióját, szokásomhoz híven, figyelvén a nonverbális kis jelekre, még ha azok nem is olyan szembetűnőek, mint egy karba font kéz. Darla felé fordul pillantásom végül. - Még pár hét türelmeteket kérnénk. A gyász még nagyon friss, és vannak sebek, amelyeknek nemcsak idő, hanem némi magány is kell, hogy gyógyulni tudjanak. - Felelem neki nyugodtan, nem gondolkozván sokat a válaszon, mert ez az egyik olyan kérdés volt, amire számítottam és nem csak azért, mert Clara is említette már, hogy a lányok kérdezgették, mikor találkozhatnak Saskiával. Azt meg Clara is tudja, hogy ez volt a legfinomabb megfogalmazása annak, hogy eltakarjuk az amnézia valóságát.
Fejemet csak megcsóválom, megjegyzése hallatán. De gondolataim túl gyorsan kapnak szárnyra és mire bezárom az ajtót már ott járok, hogy milyen ürüggyel tudnám megszerezni a naptárjukat. Peteré nem menne nehezemre, de a többieké? Na meg, miként pakolgatnám át úgy a menetrendjüket, hogy nagy felfordulást ne okozzon, mégis legyen egy-két óra lyuk benne, hogy aztán galádul elrabolva őket bezárjam a wellness részlegbe őket. Na persze utána már valahol ott is tartok elméleti síkon, hogy vajon milyen arcot vágnának, ha eléjük tárnám, hogy mi is vár majd rájuk. Elképzelem, hogy egyikük-másikuk feszengne az egyenruhába, jelen pillanatban a gondolat elszórakoztat. Egyszer ezt a fenyegetésem be fogom még iktatni irányukba, csak várjam ki a sorom, igaz? A lányok pedig hamar megjelennek közöttünk, itallal vendégünk nem tudom kínálni, bár sejtem, hogy nem fogadná el. Ahogy elnézem feszengését, nem kíván sokáig maradni. Szórakozottan pillantok rá, róla pedig a lányokra. Nos, az ő arcukon semmi szórakozottság nincs. Darlámat a válasz nem nyugtatta meg, látom, ahogy jobban morzsolja ujjait. - Tudunk segíteni? - jön az újabb kérdés tőle, tekintetét továbbra is Callumon tartja. Alig észrevehető, de jobban megszorítja ujjait, szinte hallom, hogy a csont lassan finoman roppan meg. Bőre elfehéredik a szorítás miatt, s amint tudatosul csepp testébe, már enyhít is rajta. Szívét mégis fájdalom marja, a tehetetlenség az, mely kikészíti őt is. Ajkamról a mosoly eltűnik, egy pillanatig figyelem lányom arcát, egyenes tartását. Bármit is hall, azt egyenes háttal tűri, tudom, hogyha megroppanna alatta később tenné meg, amikor nem látná senki más. Ahogy Drue is, ebben a pillanatban erősen figyel, szemöldökét csak lágyan vonja össze, két hosszanti mélyedés jelenik meg orrnyerge felett.
A lányok viszont nem ülnek le, így Callum áll fel hozzá, vélhetőleg kényelmesebb is számára, az etikett eme formáját most mindhárman mellőzik az én szórakozottságom pedig rögtön vissza is tér, ezért is hajolok közelebb a férfihoz. De nem követem őket a felállással, inkább csak kényelmesen dőlök hátra, a párnát jobban vonom magamhoz. Talán Callum nem tudja, nem is sejti, de nem célom sem őt, sem más közeli hozzátartozómat más szemmel vizsgálni, mint ami. Hogy ember. Ha észre is vennék rajta valamit, empátiából tenném, ha pedig többet… Jó érzékem van arra, hogy ne vessek semmit mások szemére, ami lényegében nem tartozik rám. Ajkamon mosollyal figyelem, miként fogja hátul össze a kezét, ajkaim préselve, tekintek inkább a lányokra. Bárhogy is legyen, az ő lelki állapotuk ebben jobban érdekel. - És szüksége volt, mindenkinek hazudni? - kérdezi Druscilla, a választ, még ha tudja, hogy logikailag megállja a helyét, nem tud egyetérteni vele. - Anya is tudta? - a kérdés megfogalmazása direkt. Mosolyomon nem változtat, már tudom, hogy nem tőlem kell hallani, hogy nem tudtam. Ahhoz, hogy nekem megbocsássák ezt, ahhoz az kell, hogy tőle hallják. Nyilván ők is nehezen tudják megérteni, hogy nem, bennem sem bízott meg ennyire Callum és okkal. Ezt az okot, pedig az első nap elfogadtam, mégha nem is tetszik. - Még pár hét? Az mennyi? Kettő, három? Több? - ezúttal Darla hangjába van némi kelletlenség. - Darla - emelem rá tekintetem, ő pedig villámokat szórva tekint rám. - Miért? Mennyi legyen? Anya miért látogathatja? - fordul vissza Callumhoz. A gyászt még el is tudja fogadni, hogy ahhoz idő kell, egyszerűen azt nem tudja, hogy ők miért nem segíthetnek ebben. Saskia elvesztését Darla nehezebben dolgozta fel, mint nővére.
Darlán látom az aggodalmat, amin valószínűleg testvére is osztozik, csak ő kevéssé mutatja ezt ki. A felvetett kérdés jogos és meg tudom érteni őket, mert pontosan tudom, milyen a tehetetlenség érzése pusztán várakozva. A legapróbb, bármilyen csekélynek látszó teendő is jó lehet ilyenkor, mert elfoglalja magát és a gondolatait az ember. Ezen bár nem gondolkoztam előre, de pillanatnyi tűnődés után jut eszembe az ötlet, még ha közben elér az újabb felismerés is, hogy nem tudom, mivel foglalkoztak az elmúlt két és fél évben a lányok. Már nem tudom... - Segíteni, nos... Nem tudom, szoktatok-e még rajzolni, de szerintem biztosan örülne egy-egy rajznak, mondjuk valami szép közös emlékről vagy olyanról, amiről tudjátok, hogy szeret, hogy sokat jelent neki. A kommunikációs vonala él, át tudjátok küldeni oda vagy digitális képkeretbe téve. De éppígy egy-egy üzenet is segíthet. - Majd legfeljebb finomítja az ötletet Clara, ha nem tartja jó ötletnek Saskiára nézve, bár talán nem lőttem nagyon mellé ezzel. A lányok mindig is kreatívak voltak, valami jót biztos ki tudnak találni, ha nem is rajzolnának már, és talán ezek az apróságok is segítenek Saskiának, hogy ismét elkapja az a deja vu érzés, amit emlegetni szokott, lehetőleg anélkül, hogy megint elszomorodna, amiért nem emlékszik ezekre az édes lányokra. Mert édesek, akkor is, mikor nem ülnek le és nekem kell hozzájuk felállni, így kérve bocsánatukat. Druscillára pillantok utána, és legalább nem azt kérdezi, amit minden felnőtt eddig: konkrétan neki miért hazudtam, még ha a kérdésében ez is benne van. - Igen, szükséges. A hazug ember büntetése nem az, hogy neki nem hisznek vagy nem bíznak benne, hanem hogy ő sem tud bízni senkiben. - Ha nem értik, majd egyszer megértik. - Nem tudta édesanyátok sem, senkit se avattam be. - Jelentem ki határozottan anélkül, hogy Clarára pillantanék, amiben talán cinkosságot sejtenének. Pontosan értem, hogy eddig kimondva vagy kimondatlanul, de ez a vád is érte Clarát. Sovány vigasz neki, hogy mivel nem kellett titkomban osztoznia, így a lányainak sem kellett hazudnia. Talán a lányoknak ez több vigasz, nem rendül meg szerető anyjukba vetett bizalmuk. - Három-négy hét. Ha kevesebb is elég lesz, akkor nyilvánvalóan nem várjuk ki. Édesanyátok segít feldolgozni a gyászt... Senki mással nem akar egyelőre Saskia találkozni, így kérlek, adjatok neki még egy kis időt. - Próbálom kerülni a hazugságokat, az újabbakat, ha csak lehet, így inkább az igazságnak csak egy kis részét említem csak. Egyelőre úgy tűnt, Saskia sem akar nagyon kimozdulni, így van még időnk... Aztán kitaláljuk majd, hogyan tovább. Meg nagyban függ attól is, miként reagál majd a kis lány által küldött akármikre, ha küldenek neki.
Szívem szakad bele, ahogy látom lányaimat szenvedni. A mosoly az arcomról egyre jobban tűnik el, helyét felváltja egy szokatlan komolyság, mely csak ritkán uralkodik el rajtam. Átható tekintettel szemlélem a mellettem, előttem álló hármas, felállásukból adódóan mégsem látnak rám, nem engem figyelnek. Callumnak így is csak arcának élét láthatom. - Szoktunk - vágják rá egyszerre, Drue még bólint is mellé egy határozottan, Darla viszont saját fürkésző íriszeit le nem venné a férfiról. Belekapaszkodik, mintha megváltást remélhetne tőle, mintha az elmúlt több mint két év semmissé válhatna. Lenne a zsebébe egy egyszerű szerkezet, mely visszafordíthatná az időt és visszatérhetne oda, amikor Saskia még élt és ez az egész nem történne meg. Keserű nyál gyűlik össze számba. Callum szavaira mégis most ráemelem a tekintetem. - Emlékeztek, amikor a dédi régi tollpárnáiból csináltatok közösen hófödte tájat? - tekintek újra a két lányra, kik most rám néznek, magamon tudom vádló pillantásukat. Mosolyom mégsem lankad. Gyerekek voltak még, még maga Saskia is, friss házas, de milyen élvezettel szedték szét a párnákat, minden csupa toll volt, mire észbekaptam, Shane pedig már a tollgolyó csatára ért haza - mivel havat nem tudtunk így sem csinálni. - Vagy a közös teázásokra, az Evenstarba - itt most csak somolyogva tekintek Callumra. - Akár, amikor a botanikai kertbe voltatok közösen - látom, hogy itt Darla tekintete egy pillanatra megvillan - Jól esne neki, ha a régi emlékekkel felevenedésével csalnátok mosolyt az arcára, nem igaz? - tekintek Callumra, az ötlet nem is annyira elvetendő, ami azt illeti. Emlékeket idézhet, talán találhat is közöttük Saskia, anélkül, hogy a lányok tudnák, hogy mi folyik a háttérbe. Ha lehet nem hazudnék nekik, ám még szavainkba semmi hazugság. Lelkileg tényleg megviselt és ez valóban sok segítség lenne nekik. Drue szemöldökeit Callum szavaira összevonja. Csepp lányom túl fogékony alapesetben a hasonló beszélgetésre, most mégis némán, szikrázó pillantással áll, kezeinek tartásán nem változtat most pedig megállja, hogy egyik lábáról, a másikra álljon. - Mhh - reagál egyelőre csak ennyit, úgy tűnik jobban megértette, mint számítottunk rá. Vagy legalább is véleményét magába tartja, és látszik rajta, hogy nehezen türtőzteti magát, Callummal szembe mégsem szólal fel. Darla kifakadásán viszont meglepődöm és ezt nem is vagyok titkolni, vonásaim mégis akkor keményítem meg, amikor szikrázó pillantása tüzébe én kerülök. Mégis felszívja magát és úgy tekint vissza Callumra, a kegyelemdöfést, pedig az egyszerű mondata adja meg neki. Nem akar mást látni. - Saskia nehéz időszakon megy keresztül, nem először - szorítom meg a párnát, hogy ők ne lássák. A lányok előtt sem volt ez sose titok. - Időbe telik neki, hogy lábra álljon, addig is, ha máshogy nem, tudtok neki segíteni messziről - egészítem ki Callum szavait. Tudom, hogy türelmetlenek, fiatalok, persze, hogy azok. - És, akkor ez segítség lesz neki? - kérdezi Darla, mert szemmel láthatóan, megpróbál segíteni neki, valahogy, bárhogy. Mégis ezt az időt túl hosszúnak élik meg, jelen pillanatban.
- Tisztában volt vele, hogy oly sokan eltemettük őt? Nem is érdekel, az oly sok, de mi igen? Mi szerettük és tényleg azt hittük, hogy meghalt - kezd bele Drue, arca továbbra sem enged fel, hangja is szokatlanul… kemény? Nem olyan, mint amit apjával szembe használ. Nem vádol, csak mesél. - Életünk addig a pontig elképzelhetetlen volt nélküle, mégis hozzá kellett ehhez szoknunk, ahhoz, hogy nincs nekünk, nem mehetünk hozzá tanácsért, segítségért, nem hallhatjuk anyával a közös, felszabadult nevetésüket. Sőt, azóta anyát senkivel sem hallottuk úgy nevetni, mint neki. De megszoktuk, mert megkellett, mert meghalt. Lassan, fájdalmasan, de eltemettük. Most pedig azt mondja, hogy él? Minden, amit éreztünk, az nem valós, nem is volt valós? A semmiért gyötörtük a lelkünket, az emlékeinket? - vonja össze leheletnyit a leheteletét. - S, azt akarja, hogy mindezek után, képesek legyünk megbocsátani? - szavait jól válogatja meg, ezúttal. - Igen - jön a tömör válasz Darlától, Drue pedig lassan fordul felé, de barna hajú angyalom továbbra is Callumot figyeli.
Ha Darla-nak valóban volna ilyen szerkezete, amivel az időben vissza lehetne menni, biztosan elkérném tőle, de jóval több mint két évet mennék vissza. Ám ennek híján marad a múlt terhe, a jelen fájdalma és az a csekélyke remény, amit a jövő iránt érzek. Mint megtudom, rajzolnak még a lányok, ez remek hír, legalábbis gondolom, így előadom az ötletemet, amit úgy tűnik, hogy Clara is támogat, mert jó érzékkel siet mindannyiunk segítségére néhány ötlettel. Mosolyát nem tudom viszonozni, de egy biccentéssel felé köszönöm meg segítségét, pláne hogy olyan emléket is felsorolt, amelyben még én is benne voltam, például az a halas teás eset. Magam részéről kételkedem benne, hogy engem is belevonni jó ötlet-e, de Clara ismeri a lányait, tudja mit tesz, másnem majd lehagynak a rajzról a lányok. - A tollgolyó-csatát gyakran emlegette nevetve. - Ittlétem alatt most először látni, hogy szám sarka éppen csak alig, de mosolyba rándul, hogy a következő pillanatra már ott se legyen. Rendszerint az mindig kimaradt a mesélésből, hogyan lett a tolltengerből itt utána rend és tisztaság, az már talán nem volt olyan mókás, mint maga a tollcsata és az imitált hóesés. - Igen, úgy vélem, segítség lesz neki. - Felelek Darlának, de alig tudom befejezni a mondatot, máris figyelmem a másik lányé, aki most először szólal meg hosszabban. Már-már felmerül bennem, hogy egyszerűbb lett volna egy sajtótájékoztatót összehívnom vagy valami ilyesmit, ahol az érintettek kérdeznek, s ne érezném úgy, hogy újra és újra ugyanazokat a kérdéseket kell megválaszolnom. Már ha megválaszolnám, mert most már költői kérdésnek veszem a felét, például Drue azon kérdéseit is, amely arra vonatkozik, tudom-e, hogy eltemették magukban Saskiát és ez mennyire fájt nekik. Mikor Clara-t említi és a nevetése ragyogásának hiányát, akkor pillantok csak az említett felé szemem sarkából, de újra nem kérek tőle sem bocsánatot, a gesztus kifejezetlen marad a röpke pillantáson kívül és visszatér tekintetem Druscillához. Talán felelnem sem kellene, mert Darla helyettem is megteszi, kiérezhető hangjából a neheztelést, na meg persze azt, hogy leshetem azt a megbocsátást. Valószínűleg helyén való lenne emiatt szomorodnom, de jobban bosszant az életkori sajátosságukból eredő önzőségük, amivel a maguk fájdalmánál és sértettségénél nem látnak tovább. - Mint mondtam, azért jöttem, hogy az elnézésetek kérjem. Ez megtörtént és meglehet üres kézzel távozom. Nem kétlem, hogy fájdalmat okoztam nektek is, ahogy édesanyátoknak is, az okozott fájdalmat sajnálom. Nem kétlem, hogy nehéz megérteni a döntést, amit hoztam, de a döntésemet és azt hogy kihagytalak titeket is és mindenki mást belőle, azt nem sajnálom. Azt viszont ne várjátok el, hogy sajnáljalak titeket azért, amiért a két éves valóságotokról kiderült, hogy így lett hamis. Sokaknak ez nem adatik meg, ahogy Saskiának sem. Neki nincs hova felébredni. Neki bármennyi éve is van hátra, pár év vagy sok évtized, ez örökre nyomja majd a lelkét. - Hallgatok el komor és komoly szavaim után, a kemény szavak inkább emlékeztethetik őket a kancellárra, mint arra a magánemberre, aki talán voltam az emlékeikben. Kemény szavak, melyek talán nem éppen a legjobbak egy - vagyis két - gyerekkel szemben, de ideje lesz saját világukon túllátni. És gondosan ügyelek rá, hogy csak Saskiáról beszéljek, ne többesszámban. Egy fokkal lágyabban folytatom aztán pár pillanatnyi csend után. - Az elnézéseteket kértem, de nem kell megbocsátanotok, se megértenetek, se kedvelnetek. Még Saskia kedvéért sem. De köszönöm, hogy adtatok esélyt választ adni a kérdéseitekre. - Igazság szerint távozóra venném, aligha van itt már miről beszélni, de a lányok nem először cáfolnának rá a gondolataimra, így még kivárok, hátha van kérdésük, vagy bármi, amiről még szólni kell.
Nem tartom elvetélt ötletnek, hogy Jenkinst is megjelenítsék a képeken. Legalább is, ahogy emlékeikben él, nem úgy, ahogy pillanatok múlva érezni fognak iránta, vagy már éreznek is. Saskia emlékeihez ő is hozzátartozik, a lányokhoz is. Többször is voltak együtt, így nincs gond, ha drága barátosném látja, hogy miként viszonyultak egymáshoz, ők négyen. Legfeljebb, mielőtt elküldik neki, megnézem. Mosolyom szelídül, ahogy felém biccent Callum, tekintetem majd visszavezetem a lányokhoz. - Sok szép emlékeink van vele, tudunk válogatni - teszem még hozzá. Darla határozottan bólint egyet, látom tekintetén, hogy egy pillanatra már máshol van. Emlékeibe keresi azt, amit a legszívesebben tárna elé, bár nincs könnyű dolga. Ő úgy hiszi, hogy a gyász miatt nem láthatják, így túl gyerekkorit sem kíván válsztani. Szívem szakad meg érte, de később megbeszélhetjük vele. Drue szemöldöke leheletnyit ráncolódik csak, amikor Callum ajkainak széle megremeg. S ha úgy éreztem, hogy könnyen megúsztuk, akkor szólal meg nagyobbik lányom. Mélyebben veszem a levegőt, szavaiba mégsem tudnék belekötni, mégis érzem, hogy a számonkérés eme formája Callumnak sem fog tetszeni. Egy pillanatra tekint csak rám, kettőnk viszonyát megtárgyaltuk, ha tudom is, hogy miért tette, én a magam részéről megbocsátottam neki. Egy apró ok miatt: Saskia él. És ez mindennél többet ér nekem, az már más kérdés, hogy miként fogok a későbbiekben tudni megbízni a férfiban. Monológja végén, mégis Darla könnyed szavai vonják magára a figyelmem. De nem csak az enyém, Drue is rátekint, hitetlenkedve, ő mégis farkasszemet néz Callummal, ha kell. Arca, tekintete eltökélt. Druscilláé pedig megkeményedik, szinte látni, hogy miként szorítja a fogait, a bőr is megfeszül arccsontján, makacsul tekint Callumra, mégis megpróbálja nyugodtan venni a levegőt.
- Megbocsátok - szólal meg végül Darla, állát kissé feljebb emeli, hogy kényelmesebben nézhessen újra a férfi szemeibe. Szívének verése felgyorsul, látni, ahogy orcája pirosodik, de nem a harag, vagy a szégyenérzet miatt. Inkább a szituáció adta stressz, idegesség jön így ki rajta. - Nem azonnal, időt szeretnék kérni… - Darla - fordul felé hitetlenkedve, Drue, ám kisebbik lányom, csak a kezét fogja meg nővérének. Nem néz rá. - Mindkettőnk nevébe mondhatom, hogy idő számunkra. Saskia életét képzi, ő pedig fontos nekünk… - Drue erősen megszorítja Darla kezét, több ponton sem ért vele egyet, jelen pillanatba. Testvére mégis most fordul felé először, eltökéltségének lángja íriszeibe lobog. - Ha mikrobiológus szeretnék lenni, előbb, vagy utóbb, de Jenkins Kancellár a felettesem lesz. A munkám pedig egyszer jól szeretném végezni és nem kívánom, hogy egy régi, gyerekes sértettségem ennek útját állja - jelenti ki határozottan. Drueba megakasztja a lélegzetet, én pedig már másodpercek óta nem merek levegőt venni, most mégis lassan fújom ki. Nem tudom mi lep meg igazán a kialakult helyzetben, talán, ahogy kezeli a helyzetet, noha ez a fajta érdekbéli dolog nem szívem csücske. Szavait én mégis megértem, Drue szájára pedig lakatot tesz. Ismerem a lányom, tudom, hogy testvéréért bármit megtenne. - Idővel ez nem lesz több, mint egy rossz emlék - próbál meg mosolyogni Darla, és ebben most több az őszinteség, mint eddig bármikor. Ebben tényleg hisz, hogy az idő meggyógyítja a sebeket.
Hogy mennyire fognak bennem megbízni ezután, akár Clara, akár Rafael, akár a lányok, nos, leginkább úgy, mint bárki más: semennyire. Annyira nem, mint korábban, és bizonyos szempontból jobb is így, éberebbek maradnak, amivel hosszú távon csak jól járhatnak, ha másokra is alkalmaznák, de úgy sem fogják. Másrészről nekem nem annyira kedvező a bizalmatlanságuk, de csak ki kell ismernem az új helyzet szülte határokat, és hamar meglesznek a lehetőségek is. Ahogy a kancellárok nevetséges bocsánatkérő levelét is saját szám íze szerint alkalmaztam, ha már nem ragaszkodtak hozzá, hogy korrektúrázzák. Nem is kérdeztem meg persze, sokkal jobban viselik a dolgokat kancellártársaim is, ha kész tények elé állítom őket. Valamennyire így van ez minden emberrel is, beleértve a lányokat. Lehetne toporzékolni, hisztizni, durcáskodni vérmérsékletnek megfelelően, de semmin nem változtat lényegében. Kár, hogy ez a bölcsesség saját haragomnál nem segít. A farkasszemnézést állom, bármennyire is erős a lányok jelleme, nem pont előlük fogok megfutamodni és elkapni a pillantásomat, és kezdő szavára, amivel kijelenti Darla, hogy megbocsát, még a szemöldököm is leheletnyit feljebb moccan, de figyelem őt tovább. Csak perifériásan látom így Drue mozdulatait, de nem is kell tisztán látni ahhoz, hogy tapintható legyen egyet nem értése, végül beletörődése. Darla szavai viszont... lám-lám, miből lesz a cserebogár - bármi is volt az a Földön -, de megállom, hogy elmosolyodjak számításán. A mikrobiológia felé való fordulása meglep valamennyire, kisebb korában nem láttam ilyen irányú érdeklődést, de igaz, kevesen tudják olyan fiatalon, mit akarnak az élettől. Sokan felnőttként sem, csak sodródnak az árral. Megkérdezném Druscilla-t is, hogy ő mi akar lenni, de jelen helyzetben, ha már ilyen számítás és érdek került szóba, visszásan tetszene az érdeklődésem. - Köszönöm, hogy hajlasz a megbocsátásra. Ám hogy jó mikrobiológus leszel, az nem tőlem fog függeni vagy attól, hogy megbocsátasz-e vagy sem. Kedvelj vagy gyűlölj, ahogy akarod, az eredményeid nem a döntésedet tükrözik majd, hanem a tudásodat... - Nemcsak Clara jelenléte miatt nem alapozok érzelmi zsarolásra, semmi szükség ilyenre. Nem hiszem, hogy a harag elvakítaná és süketté tenné Darla-t, hiszen most is meghallgatott és racionálisan döntött érzelmei ellenére. Egyébként is csak akkor gáncsolok vagy éppen támogatok valakit tudományos téren eredményei ellenére, ha erre különösen nyomós okom van, de azért sosem, mert szeretnek vagy nem szeretnek. Ez lapján a vezetői posztok az általam felügyelt tudományok terén mind üresen állnának, figyelembe véve az évek óta töretlen népszerűségi indexemet. - Igen, ezt én is remélem. - Bólintok az őszintének ítélt mosolyára és vágyára, hogy ez csak egy rossz emlék legyen. Bárcsak inkább egy rossz álom, de ezt a harcot elbuktam és még nem tudom, az idő jobb orvos-e nálam. - Ha nincs más, akár kérdés, akár elmondanivaló... akkor nem is tartalak fel titeket. - Nézek előbb a lányokra, először Darla-ra, aztán Drue-ra, hátha mégis mondana valamit, legvégül pedig Clara-ra. Amennyiben nincs, akkor biccentek feléjük és elindulok kifelé, azt latolgatva, vajon hány párna fog repülni, hogy kisegítsen az ajtón?
//Hacsak nincs visszataps, akkor lehet itt vége a játéknak Ebben az esetben köszönöm nagyon //
Darla talán felismeri, hogy gyerekes viselkedéssel nem mennek semmire. Főként nem egy kancellárral szembe. Helyzetük soha nem volt igazán könnyű, két világ közepén élnek. Egyrészt rokonságuk egy része magasrangú tisztviselők, nem segít ezen az sem, hogy anyjuk fivére, de még egy jó barátja is kancellár. Az sem segített nekik, hogy nagynénjük férje is ezt a titulust viseli, mégis csak az egyikükkel van igazán szoros viszonyuk. Megismerhették világunk azon részét, ahol a kiváltságos ranggal, kiváltságok is járnak, egyfajta szabadság, ami kecsegtet azzal a hiú ábránddal, hogy bármit megtehetnek. Egy másik részük viszont ettől teljesen elszeparáltan él. Shane a legelejétől nem kívánta kihasználni családjaink hátterét én pedig, még ha nem is minden egyes esetben, de messzemenőleg támogattam ebbe. Az, hogy ma a lányok, azok, amik, azt csak önmaguknak köszönhetik. Eredményeiket maguk érték el, apjukkal mindig is azt mutattuk meg, hogy a rang nem számít, csak az, amit tesznek. Hogy a világunk alapjai egy kemény és olykor igazságtalan rendszeren alapul és a fent ülőket minden esetben tisztelniük kell. Drága lányom pedig ezt nem felejtette el. Szívemet büszkeség önti el - részben. Másik része mégis aggódik érte, hogy ilyet feltételez, noha sejtéseim megvannak, hogy miért teszi. Nyílt lapokkal játszik és tudom, hogy lelkiismerete diktálja ezt. Soha nem lesz könnyű dolga az életben, mert bármennyire is büszke vagyok rá, tudom, hogy sokan fel fogják használni ellene. Callum régen látta már őket, talán nem is tudja, hogy részben Saskia, részben pedig nagyanyja miatt fordult eme irányba és elhatározása egyre biztosabb. - Köszönöm - bólint egy aprót, kezeivel most csak jobban rászorít Drue-ra, aki immár némaságba burkolózik. Megérti húgának gondolatait és ő ezt tartja tiszteletben. Tudom, hogy a világon neki nincs fontosabb a húgánál, szinte bármit megtenne érte - és tudom, hogy ez fordítva is kölcsönös. - Igyekszem mindent megtenni, hogy a tanulmányaim és a munkáim magukért beszéljenek. Mégis úgy gondolom, hogy a gyűlölet csak pusztítani képes, építeni nem. Mióta az eszünket tudjuk azt súlykoljánk belénk, hogy az emberiség jövőre a legfontosabb számunkra, ám ezt kiépíteni nem lehet, ha az emberbe sok negatív érzelem van - ajkamra halovány mosoly kúszik. Néha elfelejtem, hogy még csak gyerek. Amikor így beszél, így viselkedik, elfelejtem, hogy még siheder, hogy tud hisztizni, kiabálni, kiakadni. Elfelejtem, mert vannak dolgok, melyeket jobban átlát, mint saját kortársai. Szavain pedig még Drue is elgondolkozik. Tekintete egy ideig a földet pásztázza, majd felemeli, mégsem szól semmit. Amit mondana, magába tartja. A két lánynak nincs további mondanivalója, egyszerre rázzák meg fejüket. De még ezt is összhangba teszik, szinte egyszerre mozdítjak előbb balra, majd innen jobbra és még újra kétszer a fejüket. Nem tehetek róla, hogy bazsalygok az orrom alatt, s Callumnak sikerül majdnem megszöknie. - Callum, én még beszélnék veled - állok fel a kanapéról, a párnát visszahelyezem a helyére, remélem megakasztom távozásába, addig is a két sihederre pillantok. - Nagyanyátok hamarosan vár titeket. Ne hagyjátok cserbe Kiskuzint - mosolygok rájuk, kik felélénkült mosollyal jönnek előbb hozzám, hogy csókot nyomjanak arcomra, búcsújuk jeleként. Peter kisebbik gyermekét túlságosan szeretik ahhoz, hogy hagyják, egyedül étkezni nagyanyjukkal. Callum előtt még megállnak, láthatóan zavarban vannak, hogy miként is reagáljanak rá. Végül csak illedelmesen elköszönnek, fejüket meghajtva a férfi előtt. Továbbra is mosolyra fakaszt viselkedésük, egy fél másodperc múlva pedig az ajtó halkan zárul be alakjuk előtt. Nyertem egy fél napot, mielőtt nekem akadnak ki. Most talán átérezhetem, hogy mit is élt át Shane az ébresztés éjszakáján. - Köszönöm, hogy eljöttél és megtetted - tudom, hogy nem volt kötelező, meg sem kellett volna tennie. - Sokat jelentett nekik, mégha most nem is látják - afelől pedig nincs kétségem, hogy megfognak bocsátani. Tinik, két nap múlva más gondjuk lesz az életben, mint ez. - Viszont beszélni akartam veled Saskiáról, egy kávét? - kérdezem és én már a főző irányába is veszem az irányt, melyben ott pihen melegen egy adagnyi. Saját bögrémbe kiöntök egy adagot és annak függvényében, hogy ő kér-e vagy sem, neki is. Vagy nem.
- Megszívlelendő gondolat. - Bólintok aprót Darla nagyon is komoly szavaira, még ha pont én nem osztozhatnék ebben a gondolatban, hiszen nagyon sok tettemet negatív érzelmek hozták elő, amelyek között szinte elveszni látszik apósom és anyám árulása keltett harag és gyűlölet, pedig ezek is hidegvérű, soha meg nem bánt gyilkosságokhoz vezettek. Sors fintora, hogy szükséges lépés volt ahhoz, hogy itt tartsunk, ahol, akár magánemberként, akár a kancellárként. Ám ezek nem olyan gondolatok, melyeket valaha bárkivel is megosztanék, főleg nem egy ilyen fiatalka lánnyal. Nincs jogom összetörni nagyívű, messzire mutató gondolatait, hiszen lehet egyszer a történelem őt fogja igazolni. Druscilla-ra pillantok, de nem kíván szólni, így én leszek az, aki búcsúzni kezd, amit Clara szavai akasztanak meg. - Hogyne. - Nyugtázom röviden megszakítva a búcsúzást, hiszen Clara figyelme immár gyermekeié, én meg az arcra adott puszik látványa elől azonnal inkább a lakrész berendezésének tűnődő szemlélődésébe menekülök, és csak akkor pillantok újra a lányok felé, mikor megállnak előttem és hasonlóan szavak nélkül biccentek nekik, mint tettem volna, ha én távozok innen előbb. Követem tekintetemmel távozó alakjukat, és az ajtó halk záródása után lesz újra figyelmem Clará-é. - Kérlek, ne köszönd. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem értük a történtek és két évnyi hanyagolás után... - Hárítom el gyorsan a köszönetét még akkor is, ha csak udvariassági szófordulat lenne tőle. - Sajnálom, hogy neked kellett elszenvedned mindazt tőlük, ami engem illetett volna. - Utalok arra az egyetlen kis kérdésre, melyben azt firtatta a lányok egyike, hogy anyjuk tudott-e minderről egész idő alatt. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy az ember hozzáképzelje az előbbi beszélgetés és szúrós pillantások alapján a többit, mert azt biztosra veszem, hogy egy-két vádló pillantásnál többet kellett elviselnie Clarának miattam. Sovány vigasz ebben, hogy tiszta lelkiismerettel állhatott a lányai előtt, de nincsenek olyan tévképzeteim, hogy emiatt hálás lenne nekem. - Köszönöm, elfogadom. - Jószerivel kávén élek úgy is. Követem őt a konyha felé, de a tisztes távolságot megtartva továbbra is, nem mert repülő kávéscsészéktől tartanék, mindig ilyen voltam és vagyok. Amíg nem fogja felém nyújtani a bögrét, addig kezeim is hátul maradnak, egyikkel a másik csuklóját fogva. A kávét átvéve mindkét kezembe fogom azt egyelőre és egy köszönömmel fejezem ki a vendége iránt tanúsított gondoskodásáért való hálámat, de még nem kortyolok bele a kávéba. - Még mindig nagyon bájosak és okosak a lányaid és látszik, hogy jó anyjuk van. - A férje majd elnézi nekem ezt a mondatot és átengedi feleségének az érdemet, mert a kevés látottak alapján ugyan nem gondolnám, hogy rossz apa lenne, de munkájából kifolyólag is kevesebbet lehet itt velük, hogy kivehesse ebből a részét. És még én is ráteszek egy lapáttal majd a perdai orvosi kutatásokkal, bár felőlem mehetnek családostul is. Amíg Clara nem említi, addig én sem hozom szóba Saskiát és nem kérdezek rá, miről akar vele kapcsolatban beszélni, pedig nagyon is kíváncsi vagyok. Remélem, hogy valami jó hír. Ráférne már...
Egy pislogás kíséretében tekintek Callumra, rövid mondatát követően. Ajkam szeglete megremeg, enyhén, de mivel a két lágy nem engem figyel, fel sem tűnik neki. Lányom szavai szívemet melengetik, mégis, ha valaki, akkor én tudom, hogy milyen nehéz dolga lesz ezzel a hozzáállással a világba. Mégis, nem láttak mást, mint ezt itthon, tőlünk is. Apjukkal rendkívül ritkán vitatkozunk - szinte soha. Ha mégis előfordul értelmes módon tudjuk megvitatni a dolgokat. Egyikünk sem épp a veszekedős fajta, hajlunk a megbeszélésre. A bocsánatra. S lányunk is. Mindkettő, mégha Druscillának ez nehezebben ism egy. Egyelőre. Mégis egy pillanat erejéig itt marasztalnám Callumot, ehhez a kanapéról is felállok, a lányokat pedig útjukra engedem. Talán ők is sejtik, hogy ami itt elhangzik nem tartozik rájuk - nem mintha ez egyébként visszatartaná attól őket, hogy itthon maradjanak. - Pontosan tudjuk, hogy feléjük végképp nem tartozol elszámolással, szóval de, van mit köszönnöm. Legalább is a nevükbe - mosolygok rá kedvesen. Callum nem az a fajta ember, ki annyira adna az emberek véleményére, haragjára. Sejtem, hogy nem miattam és még csak nem is a lányok miatt járult ma ide. Feleségének annál több köze van ehhez. Sajnálatára könnyedén, vidáman vonom meg a vállam. - Ha nem ez, kitalálnak valami mást. Minden nap van valami, amin kiakadhatnak, ez sem fog tovább tartani, mint a többi. Holnapra már más bajuk lesz - nyugtázom ennyivel és ha jól ismerem őket, és szeretném hinni, hogy igen, akkor valóban így lesz. Mint, hogy kirojtosodott a ruhájuk, gyorsabban zsírosodik a hajuk, mint múlt héten, egy újabb pattanás, vagy a kedvenc vitám egyike: miért nem sminkelhetik magukat. Neheztelni magam sem kívánok Callumra, ezért sem megyek bele jobban, hogy mit kaptam én is a fejemre. Mégis tudom, hogy tőle kellett hallaniuk, hogy el is higgyék - nem mintha valaha hazugságon kaptak volna, ám ez egy teljesen ismeretlen történés is volt életükbe. Valahol érthető volt reakciójuk, még ha szívem is szakadt közbe bele. A kávét elfogadja én pedig a főzőhöz lépek, a konyhába, mégis könnyedén rálátok, hallom innen is a férfit. Szemem sarkából figyelem csak miként tartja meg a távolságot, mint máskor is. Halványan bazsalygok orrom alatt, mégsem szólok semmit sem. Sokadszorra fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy Victorral össze kellene kötni a bokájukat. Amennyire hasonlít egy-egy gesztusok, annyira különbözőnek is egymástól. - Az apjuk eszét örökölték. Az érdem nem lehet csak az enyém - mosolygok rá, miközben a lefőzött kávé egyik adagját útnyújtom neki, egy sima, egyszerű, fekete bögrébe, melynek az alja szűkebb, s folyamatosan tágul, mégsem annyira, hogy bántóan nagy vagy zavaró legyen. Szinte az összes bögrénk itthon ilyen. Ami tény, az pedig tény. Mindig, minden döntést közösen hoztunk meg Shanenel még ha az utóbbi nyolc évben én voltam, ki érvényt szereztem ezeknek. - Hogy van Saskia? - kérdezem én is most, hiszen pár napja nem láttam már, hallani is keveset, most engem is eltemetett a munka és a lányok haragját is valahogy muszáj voltam kezelni. - Mutatott előrelépést? - kérdezek először, aztán ha meghallom a válaszát csak utána tudom bővebben kifejteni a véleményem az állapotával kapcsolatban.
- Nevükben meg végképp ne tedd. Ahogy láttam, nem kell félteni őket, hogy kifejezzék véleményüket. - Nem mert vitába akarnék bocsátkozni, hogy kell-e bárkinek is bármit megköszönnie, de amúgy is úgy illő, hogy ezeket az udvariassági köröket lejárjuk. Arra biccentek, hogy nem tart majd a lányok haragja sokáig Clara felé. Megkérdezném, hogy okozott-e súrlódást közte és a férje között, de ez olyan személyes terület már, melynek határát nem kívánom átlépni. Ha említésre méltó lenne, Clara nem az a fajta nő, aki kertelne, még ha véleménye kifejezésmódja soha nem is hagy kívánnivalót maga után, még akkor sem, ha olyant közölne, amit nem akarunk hallani. Hogy Saskiáról mit akar mondani, azt nem tudom, bízom benne, hogy a kávézási felajánlást nem követi egy hellyel kínálás, mintha ülve kellene végighallgatnom valami rosszat, nehogy estemben lefejeljem a pultot vagy eltörjem a fekete csészéjüket, amelyek egyébként igencsak tetszetősek, de nem cserélném le a sajátjaink eklektikus kavalkádját, mert kötődünk azokhoz a darabokhoz. Precízségem ellenére nem zavar, hogy nincs hat egyforma közöttük, de hát nem is szokott nálunk annyi vendég járni, hogy ez a hiány bárkinek is szemet szúrhatna. - Azt nem csak tőle, de kétségkívül mindenhonnan csak a jót. - Kár is ellenkeznie egy genetikussal, még ha nem is mérési eredményeken alapul véleményem, de úgy hiszem, ez ellen Clara sem tiltakozna. Lányai tényleg okosak és bájosak, van bennük nem kevés naívság is, amit az ember részben szinte irigyel, részben meg helyteleníti a neveléssel együtt, ami előidézte, ám ez utóbbi olyan, amit nem áll szándékomban megfogalmazni nekik. Jogom se lenne rá. És nem is ezért vagyok itt. - Emlékek terén, ami a tudatos emlékezést jelenti, abban nincs előrelépés. Látom, hogy olykor el-elgondolkozik, mikor meglát, meghall vagy megérint valamit. Néha megkérdezi, hogy mit jelentett számára az a dolog, honnan ismerős? Sose tudom eldönteni, hogy erre felelnem jó-e ilyenkor vagy hagynom kellene, hogy maga jöjjön rá? - Nézek Clarára némileg kérdőn, mert ezt vélhetően ő jobban meg tudja ítélni. - A sikertelensége még mindig bosszantja, pedig sok mindenre emlékszik szerintem nem tudatos szinten. Annyi mozdulata van, ami hajszálra ugyanolyan, mint régen, vagy a hangsúlya, a humora... - Most először látni meg rajtam apró mosolyt, nem is a szám sarkában, inkább a szemeimben, ahogy Saskiáról mesélek. A fizikaira állapotra nem térek ki, azt láthatta már Clara is, hogy napról napra jobban van, a heg már semmiben sem akadályozza, nem is érződik már, s az a kevés hibernációs mellékhatás, ami jelentkezett, már szintén a múlté. A humor említése is jó jel, legalábbis a gyászidőszakhoz képest az, néha meg tudunk feledkezni a veszteségünkről. Azt viszont már nem említem, hogy mikor újra eszünkbe jut, sokkal elemibb erővel sújt le mindkettőnket, még ha én ezt nem is mutatom nagyon még Saskia felé sem, nemhogy mások felé. - Te hogy látod az állapotát? - Kérdezek rá, s csak most kortyolok bele először a kávéba, ám csak egy aprót. Vajon csak ezt akarta tőlem kérdezni vagy volna más is?
Mosolyom hálás az irányába, de végül csak fejem rázom meg. Parttalan vita alakulna ki, ha ragaszkodnék ahhoz, hogy elfogadja a köszönetemet. Ezért is engedem el, némán értek egyet azzal, hogy a lányokat nem kell félteni. Szerettük volna mindig is, ha ki tudnak állni magukért, persze az érvelések biztonságos határain belül. Callummal szembe mégis rendkívüli nagy hátránnyal indulnak: ő kancellár, neki nem mondhatnak akármit. Ő nem Peter, aki szívesen veszi, ha a két sihederrel vitázhat, akár hevesebben is, fivéremet valahol szórakoztatja is, hogy ekként tanítja őket az érvelés nagyságára. Ő is azonfajta ritka emberek közé tartozik, ki mesterien műveli ezt, anélkül, hogy hangját felemelné, mérges, vagy épp ideges lenne. Rangjából kifolyólag nem is tehetné, a lányok pedig lassan, de biztosan tanulnak tőle. Darlán jobban látszik, Druen az utóbbi időben nem. Régen volt már, hogy Callum életünkbe az egészségesnél többször megforduljon, de lassan jönnek vissza a régi emlékek. Mint a kávézás iránti rajongása - mely eléggé közös vonásunk. Valamint, hogy mennyire feszeng, ha ülnie kell. A kávét átnyújtom neki, ám nem ülök le, inkább csak a konyhapultnak támaszkodom, két kezem között fogom a bögrémet, hagyom hűlni a keserű nedűt. - Édesítőt, tejport? - kérdezem tőle, bevallom, azt már elfelejtettem, hogy miként issza. Hajlamos vagyok magamból kiindulni, ki mindent üresen iszik. - Való igaz - mosolygok rá lelkesen. Szívemet akaratlanul melengeti a büszkeség, hogy ezt mondja róluk, többet mégsem gondolok bele, mint ami. Udvariasságnak, okot ugyanis nem adtak a lányok arra, hogy ne ezt mondja. Pedig egy pillanat erejéig megállt bennem az ütő a kanapén. Ezt követően figyelmesen hallgatom a beszámolót drága barátnőm állapotát illetően, ajkaimon megül a mosoly. - Nyugodtan mesélhetsz róla. Segíthet neki, hogy merre keresse emlékeit, kapaszkodót jelenthet neki. Egy-egy történetbe az elme belekapaszkodik, kilincsként működhet, ahogy egy illat, egy hang, egy érintés is. Akár vidám, akár kevésbé az emlékről is van szó - mosolygok rá. - Persze, amíg ő is igényli és tényelg nem teherként éli meg - mosolyom egy pillanatra eltűnik az arcomról. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, amikor melletted mindenki csak segíteni akar, kedves veled, te pedig nem tudsz miként reagálni rá. Szörnyű lehet, ezért is igyekszem sajnálatom elnyomni magamba, akárhányszor csak látom, úgy kezelni, mintha újra megismernénk egymást. Valahol ez így is van. - A bosszantása természetes, valójában egyikünk sem tudhatja, hogy valójában miként éli meg a helyzetét, mely nem könnyű. Világunk nem egyszerű ő pedig rögtön a krémek krémjébe csöppent, úgy hogy körülötte mindenki úgy tudja, hogy pontosan tudja, hogy miről van szó - egyáltalán nincs könnyű helyzetbe és természetesen megértem Callum döntését, hogy miért mondta el oly kevés embernek nehéz helyzetüket. Tiszteletben is tartom ezt, s azért is szeretnék segíteni nekik, hogy ebből mihamarabb rendeződjenek. - Valójában emlékszik. Az elméje, a mozdulatai, a hangszíne, egész lénye, emlékszik mindenre. Ami azt jelenti, hogy idővel vissza fognak térni az emlékei. Ahogy te is mondtad, a mozdulatai is ugyanolyanok, a teste nem feledett el semmit - rázom meg enyhén a fejem. Hiszek benne, napról, napra jobban, hogy vissza fog emlékezni. - Viszont amire te jobban tudsz nekem felelni, ami nekem is sokat segíthetne, az az, hogy milyen volt az utolsó napjaiba. Egyértelmű, hogy lelki trauma érte, melyre nem emlékszik, nem tudja - azt már nem mondom el, hogy amint ezt fel tudjuk oldani, akkor vissza is emlékszik, mert nem így van. Lehet, hogy nem fog. Lehet még azelőtt visszatérnek az emlékei, hogy komolyabban tudnánk vele foglalkozni. - Az elme egyáltalán nem kiszámítható, de segítségemre lehet, ha szeretnék neki segíteni - egyelőre mégis túl sok opció van a fejembe. Következtetésekbe pedig nem szeretnék belefolyni, nem vele szemben.
- Nem kérek, köszönöm. - Utasítom el mind az édesítőt, mind a tejport. A kávét üresen iszom, ahogy a legtöbb teát is, még ha ezek között akad is kivétel és e kivételek szép lassan visszacsempésződtek a napjaimba két és fél éves kihagyás után. Ahogy sok más is visszatért, mert bár Saskia nem emlékszik, nekem megmaradtak az emlékek, így régi ismerősként üdvözölhetek egy-egy mozdulatot, korábban jelentéktelennek tűnő apróságot, és egészen át tud értékelődni az is, amit korábban esetleg bosszantónak talált az ember. Különös módon a bosszantó dolgok hiánya tűnt fel legelőször, és most jöttem rá, hogy még ezeket is szeretem minden bosszantó mivoltuk ellenére. Nekem ebben helyzeti előnyöm van, csak szegény Saskiának kell elviselnie az én rossz szokásaimat és legfeljebb csak magában sejtheti, hogy korábban is így volt. Főleg mikor akaratlanul is elébe megyek a reakciójának, mert tudom, hogy mit mondana. Kellemetlen lehet, hogy valaki jobban ismeri őt, mint ő saját magát, talán emiatt is kérdez rá egy-egy dologra tőlem várva a választ. - Rendben, akkor így teszek továbbra is. - Biccentek megerősítésére, mert ez nekem is segít, hogy nem viszem rossz irányba Saskia kezelését és remélhetőleg ő sem úgy éli meg, hogy más mondja meg, milyennek kell lennie. Habár ha ennyi mindenre emlékszik a teste és a lelke, nem hiszem, hogy pont a makacssága és határozottsága az, ami elveszett volna út közben az emlékeivel együtt. Néha adtam olyan választási lehetőséget is, amelyben tudtam, hogy benne van az is, amit korábban kifejezetten nem szeretett, és láttam, hogy nincs az az ajánlás vagy kreált korábbi történet, ami meggyőzhette volna az ellenkezőjéről. Nem is ajánlgattam vagy erősködtem, csak választási lehetőséget adtam, hogy ne érezze úgy, hogy én szabom meg az ízlését, pedig csak az emlékeim szerint cselekednék. - Igen, emiatt is gondoltam, hogy lelátogatunk együtt a héten vagy a jövő héten a Perdára. Szerintem tetszene neki és olyan hely, ahol még sosem járt és nem futnánk lépten-nyomon ismerősbe, akire emlékezni kellene. - Mesélem el egyik tervemet, új közös emléknek is kiváló és bár tudatosan nem fogalmazódott meg bennem korábban, de azért sem szerettem lemenni a Városba ezelőtt, mert vele akartam felfedezni, rá vártam. És mert gyűlöltem a helyet, melynek betegsége majdnem elvette tőlem az egyetlent, aki számít. De hogy rám most milyen hatással lesz a hold az ezredrangú dolog, sokkal inkább számít, hogy Saskia is élvezhesse a kimozdulást önfeledten és közösen töltsük el az időt. Felőlem lehetne az a kietlen Yorubán is. Jól esik Clara megerősítése is, hogy jól láttam Saskián, hogy teste emlékszik és ez jó jel az emlékek visszatéréséhez, ugyanakkor nem én lennék, ha ne tűnne fel a fogalmazásból és a hangsúlyok elhelyezéséből, hogy most fog jönni egy "de" vagy ennek szinonimája. Néha tényleg azt kívánom, hogy bár tévednék. Ám most is igazam lett, elhangzik az a "viszont" és ugyan éppen kortyolok egyet a kávéból, de az utolsó napok említésekor az akkor is megkeseredne a számban, ha Clara otthonának összes édesítője beleborult volna korábban. Az előbbi mosoly a tekintetemből a szívdobbanásnyi idő törtrésze alatt tűnik el úgy, hogy kétségessé teszi, hogy valaha is ott volt és helyét komoly, komor keménység veszi át... és Clarában élhet a gyanú, hogy elég határozott körvonalú sejtéseim lehetnek erről a traumáról. Nem szakítom félbe, végighallgatom és csak utána szólalok meg leengedve magam előtt a kezeimet a kávéscsészével együtt, hogy az a pulton koccan nagyon halkan. - Ha amiatt szükséges, hogy egy újabb hasonló traumával hozzuk vissza az emlékeit, akkor inkább megmaradok örökre idegennek a szemeiben. - Felelem halkan, de határozottan, még ha ezt a döntést nem is az én jogom meghozni, hiszen Saskiának kellene határoznia erről, ő tudhatja a legjobban, mennyire rossz neki, ha nem térnek vissza az emlékei vagy csak sokára, trauma okozása nélkül talán hónapok, évek múltán.. vagy igazán soha. De hogyan dönthetne olyasmiről, amiről nem tud, ha meg elmondjuk, akkor már nincs miről dönteni?
Nem veszek elő semmi édesítőt, melyet leginkább vendégek miatt tartunk itthon. Sem én, sem Shane nem teszünk bele semmit, kesernyés ízét mindketten szeretjük - én meg valahol hiszem, hogy így jobban üt. Legalább az íze is felébreszt, kesernyessége foglalkoztat. Saskiára áttérve, mindenfigyelmem az övé, feszülten, noha arcomon ott a halovány, gyengéd mosoly, vonásaimat most mégis komolyság övezi. Szeretnék, tényleg, szívből szeretnék segíteni nekik és adja a jó Isten, hogy képes is legyek erre. Elég legyek nekik én is, ne kelljen másokat is belevonni. Nem kívánom cserben hagyni őket. Legfőképp barátnőmet is. Egy bólintással adózok annak, hogy így fog tenni. Két kezem között fogom a bögrét, Két mutatóujjammal a peremén járok, csak félkörben, amíg ujjaim hegyei nem találkoznak. - De jóó! - szélesedik ki mosolyom, ahogy meghallom, hogy a Perdára készülnek. Még ha én többé le sem kívánok menni a holdra - nincs az az isten, ami engem rávegyen erre, tudom, hamari kijelentés - mások akkor is érezhetik magukat jól lent. - Igen, ez egy nagyszerű gondolat, ott nem kell tartani attól, hogy ismerősbe botlottok. Na meg a természet, biztos élvezni fogja. A kertben van egy kis elrejtett, virágokkal benőtt rész, boltíven keresztül lehet menni. Pár méterig kitart a boltív és tényleg egy takaros virágos részre ér az ember. Uh, meg a Városhoz tartozó tó! Biztos vagyok abban, hogy élvezné azt is - lelkesedem helyettük én is, még akkor is, ha nem hiszem, hogy lelkesedésből hiány lenne náluk. Ötletekkel azonban tele vagyok, ha nem ért volna oly gyorsan véget az én első és egyetlen leutazásom, akkor ezeket mi is végigjártuk volna a lányokkal. És Shanenel is kellett volna, de ez már egy másik történet. Szépen és gondosan meg volt minden tervezve, csak sajnálom, hogy a magunk részéről nem így alakult. - Meddig maradtok lent? - kérdem érdeklődve, csak hogy tudjam, hogy meddig ne várjam vissza Saskiát. Nem teszem hozzá, hogy egyéb esetben bármikor nyugodtan kereshetnek, odalentről is. Egyrészt mert tudom, hogy tudja, hogy így van. Másrészt, meg nem hiszem, hogy megtenné, vagyis csak nagyon drasztikus esetben tudnám elhinni. A kérdés ettől még él, hangomban nincs számonkérés, egyszerű udvariasság, még akkor is, ha most elsősorban terapeuta vagyok, a barátnője is. Továbbra is jobban érzem magam annak, mint terapeutának. S mint olyan ez persze, hogy érdekel. Figyelem, miként engedi le maga előtt a bögrét, s amikor megszólal, előbb csak mélyen szívom le a levegőt. Szinte sejthettem volna, hogy egy egyszerű kérdés nem lesz elég arra, hogy elmondja, mégis bíztam benne, hogy ezúttal elég lesz. Fejem mégis nemlegesen rázom meg. - Eszem ágába sincs több traumát okozni neki. Nem az vagyok, aki ebben a kezelési módban hisz, Callum - tekintek rá komolyan, kicsit ki is húzom magam, állam enyhén emelem meg. - Okkal zárta el ezt az emléket magába, viszont, ahogy látom idővel újra emlékezni fog, mindenre. Az idő talán függ attól, hogy fel tudja-e magába oldani a vele történteket, avagy sem. Ez mégis ott van benne, nem kívánok neki ártani, Callum. Viszont segíthetek neki, hogy feldolgozza. Előbb, vagy utóbb ezzel foglalkoznotok kell, mindkettőtöknek - ne rejtsétek el, kérlek. Eszem ágába sincs lelkükbe vájkálni ok nélkül, rosszhiszeműen kutakodni, ennél jobban kell, hogy ismerjen. Segíteni kívánok nekik. Amikor vállalkoztam arra, hogy segítek, akkor erre is vállalkoztam, talán ezt nem sejtette még akkor, most viszont már tudja.
Sosem gondolnám, hogy hasonló érzésekkel viseltetünk mi ketten a Perda iránt, mert nem kifejezetten jó élményekkel gazdagodtunk, és hiába a természet szépsége, egyelőre ez egyikünknél sem tudta ellensúlyozni a másik oldalt. De már csak a bennem lévő tudós se jelenthetne ki olyant, hogy nem ad még egy esélyt, mintha csak egy kísérletről lenne szó. - Megpróbáljuk megtalálni, köszönjük a tippet. - Egyelőre nekem arról sem volt fogalmam, hogy van kert is odalent. Az üvegházról tudtam, de azért azt igen nagylelkű lenne kertnek nevezni. De majd felderítjük ketten Saskiával, mert ezek szerint legalább a Város is rejteget újdonságokat számomra is. Igazán nem is kellene ezen meglepődnöm, mert jobbára csak az orvosi épületeket látogattam meg, mikor lent voltam, de azokat viszont úgy ismerem, mint a tenyeremet. Ezeket most messziről el is kerülném, amely gondolattal szerintem Saskia is osztozni fog. - Két-három napra gondoltam, ha neki sem lesz ellenvetése és sikerül is leszervezni. Meséltem neki, hogy vannak erdőrészek, amelyek sötétben világítanak, ezek nagyon érdekelték. Nem biztos, hogy eljutunk most oda, a Várostól elég messze van, de biztos van mit nézni így is este, másnem a csillagokat onnan lentről. - Felelek őszintén, egyébként sem érezvén számonkérőnek a kérdést. A terveimbe nem szoktam másokat beavatni, legfeljebb Jade-t praktikussági okokból, de nem látom okát, hogy ezt miért ne osszam meg Clarával. Válaszomból kitűnik az is, hogy Saskia még nem tudja, hogy ennyi ideig lennénk lent és hogy az idő nem csak miatta képlékeny. Clarának nem kell magyarázni, mennyi dolga van egy kancellárnak, elég közelről ismer párat. Mindenesetre próbálom majd úgy szervezni a munkámat, hogy ne kelljen feljönni a Dominiumra, pláne hamarabb megszakítani a lenti tartózkodást, ha nem muszáj. Ám ezeket a kellemes terveket félre kell tennem, és a csillagoknál is gyorsabban huny ki a vidám csillanás a szemeimből, amikor a trauma témájára térünk rá és úgy tűnik, akaratlan is megsértettem őt. - Tudom, hogy nem ártanál neki, nézd el, kérlek, ha ezt a benyomást keltették a szavaim. - Helyesbítem a korábbiakat, mert rossz szándékot nem feltételeztem Claráról. Ha képes is lenne rossz szándékra, úgy hiszem csak annyira, mint amennyire Saskia, és repülő párnák formájában fejeződne ki. - Én csupán... látom így is a fájdalmát, amit nem tudok tőle átvállalni, bármennyire is szeretném. A traumáról beszélve nem lesz-e rosszabb? Nem zárkózik el jobban, mert nem is akarna emlékezni rá? - Nem tudom, akarna-e róla beszélni, hallani, még ha érzem én is, hogy elkerülhetetlen lesz. Előbb vagy utóbb lehet rákérdez, milyenek voltak az utolsó napok, ha már a korábbi évek kirakósdarabjai nagyjából a helyére kerültek. Különösen, ha akár csak írásos formában is, de szembesül már Brevius-os betegek esetével, s belőlük volt jó pár, kezdve a nővérével és sógorával. - Mire lenne szükséged az utolsó napokból, mi lehet érdekes? És miként tudnál segíteni feldolgozni? - Kérdezek most én, s egyelőre csak ennyit, mielőtt további kérdéseket tennék fel vagy azok nélkül döntenék valamely oldal mellett.
Emlékszem, milyen izgatottak voltak, amikor először mentünk a Perdára. Sokáig csak álom volt számunkra, hogy új, élhető földet találunk és még oly sok időbe telt, mire le is juthattunk. Peter rengeteget mesélt a lélegző, élő holdról, a lányok minden szavát itták, s alig vártuk, mindannyian. A sors sanyarú fintora, hogy úgy alakult, ahogy. Hogy én rettegjek lemenni, a lányok szívébe pedig akaratlanul ültettük bele a keserűséget, ha a Perdáról van szó. Lényem egy része vágyik le, mégis, ha választanom kell az ikrek és közötte, egyértelmű, hogy az előbbit fogom. Többé nem tudnám kockáztatni egészségem, hogy egyedül maradjanak, mert oly humánus bánásmódot nem várok el Scottól, hogy eltávra engedje férjem, ha bármi bajom esne. Ennyire azért nem érdekli a lányok sorsa, az elmúlt években megtanultam már ezt. - A Város mellett is rengeteg érdekes hely van, amit biztos, hogy élvezni fog - mosolygok lelkesen, halkan nevetve. - Lényegében kiviszed a természetbe és ő ott feltalálja magát, ellesz, kint is hagyhatnád, nem hiszem, hogy nagyon igyekezne fel - lelki szemeim előtt látom, hogy miként viselkedne, milyen lelkesen érintene meg minden virágot, fát, füvet, bokrot. Mindent, ami él és mozog, az állatokról nem is beszélve. Nem tehetek róla, hogy nevetésem halkká változik, mosolyom kiszélesedik. Biztos vagyok abban, hogy élvezni fogja a lent töltött időszakot, függetlenül attól, ami történt velük. A közös emlékek erősíteni fogják a köztük lévő viszonyt. - Csak vigyél naptejet, nehogy a hófehér bőröd három másodperc alatt leégjen, ha kifeküdtök napozni a tópartra - somolygok az orrom alatt, egy pillanatig még engedve a jó hangulatomnak. Lelki szemeim elútt egy újabb kép jelenik meg, ahogy Callum hófehér bőrrel, fekete-fehér csíkos fürdődresszben ül Saskia mellett, feje felett egy hatalmas, fekete napernyővel, arcán, vállán pedig vastagon virít a naptej fehérsége. Ajkaim préselve nyomom el nevetésem, mely azon nyomban eltűnik az arcomról, ahogy témát váltunk. Igen, képes vagyok pillanatról, pillanatra változtatni a hangulaton, főként ha ez ilyen komoly fordulatot vesz. Fejem végül csak megrázom, hogy nincs mit elnéznem számára, figyelmem mégis újra az övé, szürke íriszeim az övéibe fúrom, majd arcának vonásait vizsgálom, szavain gondolkozom, rágom meg. - Olyannak ismered Saskiát, aki ne akarná tudni? Nem, a kérdést rosszul teszem fel. Olyannak, aki nem akarna emlékezni rá? - ráncolom össze szemöldököm. - Az emléke fájó lesz most is, később is, nem kívánlak áltatni ezzel egyikőtöket sem. De nincs olyan trauma, amit nem lehetne feldolgozni, főleg olyan szerető közegbe, amibe ő is van - hajtom fejem enyhén félre. Messze előnyből indul Saskia. Nem mondom, hogy nem lesz nehéz, mert rettentően az lesz, mindkettőjük számára. - Ő mégis az, aki képes lesz megbirkózni vele, végül felülemelkedni. Tudom, hogy ha választhatott volna Saskia, akkor a fájdalmait és az emlékeit választja, mint hogy mindent elfeledjen - s az továbbra is ott van, hogyha az emlékei visszatérnek, akkor az is visszafog, ami miatt az emlékeit elveszítette. Előbb, vagy utóbb foglalkozniuk kell ezzel. Nem muszáj most, nem fogom rájuk erőltetni. Véleményem elmondhatom, ezt is kérte tőlem, megfogadniuk nem kell. Más utat is tudunk választani. Hosszabb távon mégis tudom, hogy segítségére lehetünk. - Mit mondott, mit tett az utolsó napjaiba, az utolsó óráiba? Egyelőre arra tudok gondolni, hogy a halál szele megérintette. Tudta, hogy elaltatod, vagy azt hitte, hogy meghalt? Ha az utóbbi, a halál traumája, az hogy cserben hagyott téged és Ewan Noaht - itt elhallgatok egy pillanatra, továbbra is őt figyelem. Tudom, hogy a gyermekük érzékeny téma és nem kívánok belerondítani az emlékükbe. Távol álljon tőlem. - Tudatosítani benne, hogy ami történt nem az ő hibája, nem a tied, senkié sem volt - hogy tudnék segíteni? Beszélgetéssel, támogatással, amivel mindig is. Azonban, ezúttal a megfelelő kérdésekkel terelném az irányát.
- Valóban, nálam biztosan jobban feltalálná magát. Mondjuk ha hozzám mérjük, nem lesz nehéz dolga. - Ismerem el kelletlen, hogy a természet nem az én közegem, ahol otthonosan mozgok. Saskiának bezzeg első kérdései között volt, mikor a Perda szóba került, hogy elmegyünk-e abba az erdőbe, ahol több növény is éjjel világít. Mondjuk valószínűleg akkor is igent mondtam volna, ha a Tűzvölgyet vágyta volna megnézni, csak az több biztonsági óvintézkedést igényelt volna holmi naptejnél. - Legalább kiderülne, hogy áll nekem a piros. - Ütöm el finom mosollyal - mely szemeimben nem tükröződik - a viccelődést, ami szerintem sokkal kikerekedettebb képet vagy történetet öltött Clara fejében, ahogy összepréselt ajkait figyelem, de minthogy a mulatság tárgya én lehetek, meghagyom neki a szórakozás eme formáját és nem firtatom jobban a dolgot. Egyébként jó tipp a naptej is, nekem eszembe sem jutott eddig, hiszen csak télen és tavasszal voltam odalent, s hideg tenger, árnyas mocsár és viharos fennsík jutott nekem osztályrészül, egyedül az eloraki utam Rodához számított kivételnek, bár a nap akkor sem ragyogott ki a felhők mögül. Mintha csak tükrözték volna borús hangulatom és most is hasonlóan sötétszürke esőfelhők illenének ide, ahogy a témát váltunk. Hirtelen csábítóbbnak tűnik megkérdezni, min derült annyira magában Clara. Hiába teszi fel másképp a kérdést Clara, én még mindig azon a véleményen lennék, hogy ilyenre ki akarna emlékezni? Én is feledném, ha lehetne, ugyanakkor nem szólok közbe, végighallgatom Clara érvelését. Sosem tagadtam, hogy jó érvekkel meggyőzhető lennék, és Clara jól érvel most. Láthatja ő is rajtam, hogy elgondolkozom a szavain, annak ellenére, hogy érezhetően ellene lennék, hogy nemcsak Saskiának, de Clarának is az utolsó napokról essen szó. Igazat kell adnom neki abban, hogy Saskia megbirkózik vele, sokkal erősebb nő annál, mint azt első vagy második pillantásra bárki hinné róla. Igaza van abban is, hogy inkább választaná az ember a fájdalmas emlékeket, minthogy így elveszve és összezavarodva, önmagát sem ismerve bolyongjon a világunkban, ami anélkül is elég veszélyes, hogy emlékei és tapasztalatai híján legyen az ember. Igaza van abban is, hogy halogathatjuk, de idővel az emlékek visszatérnek, a rosszak is, vajon nem jobb-e hamarabb túlesni rajta? - Te is így látod, hogy magát okolja, igaz? - Kérdezem csendesen - inkább költőien - nem is Clarára nézve, hanem le a kávémra a csészében. Nekem is ez volt a benyomásom már nem egyszer, és attól tartok, hogy az se sokat segítene, ha elmondanám Saskiának, hogy mindez nem az ő hibája volt, hanem az enyém. Ez az egyetlen, amit rosszul lát Clara. Hosszabban hallgatok, még mindig mérlegelve, pro és kontra hozva érveket, hogy már úgy tűnthet, a hallgatásom a válasz, nem akarok semmit se mondani, mígnem megszólalok, de továbbra is a kávéhoz beszélek, legalábbis tekintetem ott maradt. Komor vagyok, csendes, de nyugodt és összeszedett, valami borzongató hideg számítás is van a hangomban, ám lehet most ezzel csak takargatni próbálok valamit. - Először Sybella halálhíre jutott el hozzánk, ami lesújtotta Saskiát, de akkor már jelentkeztek a tünetek és talán a tragédia is hozzájárult, hogy ágynak essen. Az állapota rohamosan romlott és ahogy mondtam a lányaidnak, Saskia haldoklott. Amennyire lehetett, csillaptottam a fájdalmait, de szenvedett... és mikor eszméletét vesztette, akkor döntöttem a hibernálás mellett, azt hiszem az utolsó pillanatban. - Meg kell válogatnom a szavaimat, dacára annak, hogy ha minderről beszél majd Clara vele, Saskiában önkéntelenül is előtörhetnek a visszatérő emlékképekkel olyan szavak, amelyek elárulják, hogy nem a terhességi toxémia volt a gond. Ám ez a kisebbik gond, inkább lebukom és azért is döntöttem úgy, hogy valamennyit megosztok Clarával, mert Saskia érdekét kell szem előtt tartanom. Neki pedig a mielőbbi felépülés a fontos, és semmi értelme nem volt megkérni Clarát, hogy segítsen, ha megtagadom tőle az eszközöket hozzá. Ráadásul magától is megtalálta volna a módját, hogy Saskiánál szóba hozza és megtudjon végül legalább ennyit, ami elhangzott. Nem lehetek önző. Másodjára nem követhetem el ugyanazt a hibát. - Az utolsó órák elég... személyesek. Azt egyelőre megpróbálnám én megbeszélni vele, még ha nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá. - Pillantok fel Clarára be nem ismert segítségkéréssel, pedig majdnem vaktában tapogatózhat e tekintetben Clara, hiszen csak annyit tudhat az utolsó órákról, hogy Saskia tudta, hogy haldoklik. Ritkán ismerem be, ha valamit nem tudok, ha tanácstalan vagyok, ha híján vagyok a terveknek. Erre nem készültem fel, nem is tudom, fel lehetne-e. Ennél többet nem akarok mondani Clarának, ahogy nem beszélek a fiúnkról, nem beszélek a hazugságomról, nem beszélek Saskia búcsújáról sem, melyek két és fél éve ott vannak tőrként a szívemben. Igaza volt Clarának, Saskia fel fog épülni, mert szerető közeg veszi körül, akik segítenek neki. Javarészt tudatos döntés eredménye, hogy én viszont magamra maradtam. - Sybella-t te sokkal jobban ismerted nálam, Saskiának fájó lehetett az utolsó élő vérrokonát is elveszítenie, de az állapota romlása miatt nem volt alkalom erről beszélnünk. - Ki nem mondva kérem ennek feldolgozásában Clara segítségét. Nem különösebben titok, hogy magam nem rajongtam Saskia nővéréért és ez kölcsönös volt. Nem voltunk ellenségesek, csak hűvös távolságtartás jellemzett minket, az érdeklődés hiányával és a hallgatólagos egyetértéssel, hogy akkor látogatta Saskiát, amikor én nem voltam otthon. Sosem hangoltuk egymás ellen Saskiát, rossz szavunk sem volt a másikra, ugyanakkor jó se. Sosem derül ki már, hogy apámnak vagy a McCart lányok apjának volt ahhoz elég jó szeme vagy egyéb érdeke, hogy nem nekem szánták Sybella-t, hanem Saskiára esett választásuk, még ha várni is kellett hozzá pár évet, hogy betöltse a tizenhetet.
Halkan, jólesően nevetek csak azon, hogy Callumhoz képest jobban feltalálná magát. Sose értettem azokat, akik valamilyen oknál fogva idegennek érzik az élő természetet. Ha belegondolunk, akkor az kellene a természetes közegünknek lennie. Persze, pont nekem nincs okom arra, hogy bárkit elítéljek miatta - soha nem is tenném. Mi az első lehető alkalommal lementünk, az már igazán nem a környezeten, vagy a lányokon múlt, hogy úgy alakult, ahogy. Akkor és ott a lelkembe égett a lányok aggódó tekintete, rémülete lélektükreikbe, melyeket többé nem kívánok látni. Nem velem kapcsolatban. - Fájdalmasan és bosszantóan és még csak nem is állna jól - rázom meg enyhén a fejem, tekintetem csak egy szívdobbanásnyi időre hunyva le. Az égés nyom lényegében senkinek sem, az viszont tény, hogy vicces lenne. Én legalább is jót szórakoznék rajta, és meglehet, hogy titokban mások is. Vagy, Callumot ismerve, nem mutatkozna addig, amíg el nem múlna, épp amiatt, hogy senki ne űzzön belőle viccet. Szavaim irányába mégis nyugodt, nem emelem fel őket hangszínem, nem követelőzöm, soha nem is tettem. Elmondom, hogy én miként látom a dolgokat és látom rajta, hogy elgondolkozik. Ő az, aki a legjobban ismeri Saskiát, én aki a legrégebb óta. Kettőnk segítségével nincs olyan, amivel ne birkózhatna meg. Callum mellett nincs olyan, amivel nem bírnának el, bármilyen nehéz is, ezt láttam már rajtuk. Ezért is tudom magabiztosan állítani, hogy ezúttal is sikerülne. A szeretet a legnagyobb fegyverük, oly kapocs két ember között, melyet csak nagy erők árán lehet elszakítani és mely oly erőt ad nekik, melyekkel még maguk sincsenek minden esetben tisztába. Az egyszerű tudata annak, hogy a másik minden esetben ott van a másiknak, bármikor elmondhatja mi lelkét nyomja nagy kegy. Főként a mi világunkban a magunkfajtákba. - Természetes, hogy minden nő magát okolja elsősorban, ha gyermekét elveszti. A bűntudat a lelkére telepszik és rettentő nehezen tud megszabadulni tőle. Ehhez persze hozzátesz, hogy a törvényeink is épp ezt erőltetik, hogy erre van ránk a legnagyobb szükség, és még ha hozzáveszem, hogy Saskia milyen mély és erős érzelmeket táplál irántad, önmagát okolja, hogy cserben hagyott - és mint mondtam, ez teljesen természetes reakció. Bármely nőt megnézi a Dominiumon, ki gyermekét veszítette, elsőként magát fogja okolni, a testét, mely cserben hagyta. Pedig nem ők tehetnek róla. S az ő esetében még ott van, hogy a halálával is úgy érezheti, hogy cserben hagyta Callumot. Fejem enyhén félrehajtom, ekként tekintek rá, ahogy kávéjába mered. Szívem csak egy pillanatra szorul meg, fájdalmukat még csak elképzelni sem tudom, s tudom, hogy milyen nagy szó Callumtól, hogy eme reakciót megengedte most előttem. Keserű nyál gyűlik össze számba. Várok. Türelmesen, csendesen, némán szemlélve őt. A témánk nem egyszerű és eszem ágába sincs semmit sem siettetni. Tudom, hogy az nem vezetne előre minket, a döntést neki kell meghoznia, hogy megosztja-e velem, avagy sem. Elmehet bármikor, az ajtó most is nyitva áll előtte, nem tartanám vissza, ahogy azt is tudnia kell, hogy bármikor visszatérhet, ha úgy dönt. Szavaimat komolyan gondoltam, akkor. Tényleg szeretnék nekik segíteni, sürgetni mégsincs értelme. Minden, ahogy magától jön, számára is. Callum csak azt hiszi, hogy Saskiára van kihatással a történetk, hogy őt nem viseli meg, vagy épp tudja, csak próbálja elrejteni, titkolni. Akaratát tiszteletben tartom, tudom, hogy nem nekem fog megnyílni és tudom, hogy Saskiának sem fog tudni teljesen, amíg emlékei vissza nem térnek. Nem terhelné saját gondolataival az amúgy is gyötrő barátnőmet. Végül mégis belekezd, én pedig csak csendesen hallgatom. Csendben hallgatom, akkor is, amikor megáll a gondolataiba. Szívem újra összeszorul, mégis egy lélegzetvétellel űzöm ki a rossz érzést magamból. - Mondd el neki, hogy nem az ő hibája. Először azt fogja mondani, hogy tudja, vagy csak félvállról veszi, elhiteti veled, hogy így gondolja, de ez nincs így. Sosincs így - rázom meg a fejem és ezt nem csak Saskiára érvényes. - Mondd el neki addig, amíg nem látod a tekintetén, hogy valóban meghallja, hogy valóban megérti és valóban el is hiszi. Nem állítom, hogy könnyű pillanatok állnak előtted - mert látni fogja megtörni, sírni, támaszra várva. Egyik esetben sem hiszem, hogy nem tudna Callum helyt állni. Ám ettől még nem lesz kevésbé könnyű a helyzetük. - A halálával úgy érezheti, hogy cserben hagyott, mindkettőtöket, főként téged. Szerelmetek mindig is elég erős volt és ha csak egy másodpercig gondolt abba bele, hogy számára milyen lenne az élet nélküled, akkor a bűntudat csak még jobban mardoshatta a lelkét. Ewan Noah iránt érzett szerelme pedig még ennél is erősebb - a gyermek és anya között oly kapcsolat van, melyet nem sokan tudnak megérteni, de ezzel nincs is gond. Az első pillanattól kezdve szerelmesek vagyunk gyermekeinkbe, még akkor, amikor csak gyarapszik bennünk, az érzés pedig napról, napra erősebb lesz. Sybella pedig… - Fájt neki, a nővére volt, még ha a jellemük tűz és víz, de szerették egymást - hajtom oldalra enyhén a fejemet. - Bevallom ezzel kapcsolatban még magam sem tudom, hogy miként kérdezzek rá. Nem emlékszik rá sem, érzéseit vele kapcsolatban nem tudja összeszedni, legfeljebb feltételekbe tud bocsátkozni. Amit te is megtehetsz érte, hogy megkérdezed, hogy mit érez, ha meghallja Sybella nevét. Mi az első impulzus szívébe, mely a név kivált belőle és hogy szerinte ez mitől lehet - tiszteletben tartom, hogy először maga akar vele beszélni, bár nem örülök neki. Nem Sybelláról, hanem az utolsó óráiról, napjairól. De tiszteletben tartom, tudom, hogy nem okozna neki fájdalmat, és ha most csak ekként tudok segíteni, akkor tanácsaimmal látom el. - Később vélhetőleg én is megkérdezem tőle és nem csak vele kapcsolatban. Az emlékeit az érzései útján fogja tudni újra megtalálni. Legalább is nagy segítség lesz benne - igazából tényleg bármi kiválthatja, hogy visszatérjenek. Az is lehet, hogy egy nap felkel és minden ott van. Az is lehet, hogy csak apránként jönnek vissza, túl sok lehetőség van, s ebben tényleg nincs egységesen járható út. Ahány ember, annyiféleképpen történik meg.
- Hiszek az ízlésednek. - Felelem engedékenyen, hiszen nem is esik nehezemre ebben annak lenni, mert magam sem tudom a pirosat magamra képzelni. Más kérdés, ha leégek a napon, akkor sokat úgy sem tehetek ellene, mint fogadni a kaján bókokat másoktól, hogy milyen jó színem lett, biztos nem az Alvó-részlegen szereztem és hasonló elmésségeket. Mindegy is, nem igazi probléma, sértett büszkeségem is túlélné, és inkább az foglalkoztat, mi van Saskiával és mit lehet tenni, hogy visszatérjen ha nem is minden a régi kerékvágásba, de legalább az emlékei visszatérjenek. Az új kerékvágást meg majd kialakítjuk, vagy már el is kezdtük. Ugyanakkor az emlékeket sokkal nehezebb visszaszerezni, mint elveszíteni. Clara érvei lassan, de meggyőznek, Saskiának valóban az a jobb, ha emlékszik mindenre, mert így "csak" pár fájó pont lesz az életében, szemben a jelenlegivel, ahol az egészet áthatja a fájdalom. Mintha egész eget betakaró esőfelhő lenne felette, amelyek közül csak néha tud átvilágítani némi napfény vagy egy-egy csillag fénye, mint néhány vidám perc, amit vagy Clara vagy én okozunk neki. Ám ez kevés és igaza van benne Clarának, hogy Saskia erős nő, a segítségünkkel, támogatásunkkal meg fog tudni küzdeni vele... Ám addig is más problémát is meg kell oldani, például önmaga hibáztatását, amit magamon is érzek és elszomorít Clara megerősítése, hogy Saskia kapcsán nem tévedtem, jól láttam, amit láttam. - Mondom neki akkor.. de majd mondd te is, kérlek, ha alkalom adódik rá. Talán egy nőtől is hallania kell, olyantól, akiben szintén megbízik, nemcsak a férjétől. - Felelem tűnődve, megerősítésre vagy éppen ellenkezésre várva Clara részéről, mert a lélek ilyen mélységeit ő értheti szakmájánál fogva... Ráadásul anya is, és bár - tudtommal - nem veszített el egy magzatot sem, mégis ő jobban értheti miként gondolkodhat e téren Saskia. - Vajon akkor is így gondolná, ha emlékezne rám? - Csak félig-meddig filozofikus a kérdésem, mert ilyen esettel még nem álltunk szemben. A korábbi korai vetélések is lesújtottak minket, de akkor nem láttam rajta, hogy magát hibáztatná. Vagy csak nem vettem észre és szépen rakodtak egymásra az ilyen érzelmek a vetélések és a nehezen létrejövő fogantatások miatt, hogy jéghegy csúcsa legyen egy kézzel fogható gyermek elvesztése. Tudat alatt talán emlékszik ezekre a korábbiakra is és talán közrejátszanak ezek is, noha én soha nem hibáztattam őt. Hogy is tehettem volna? Mindez megerősít abban, hogy többet kell mondanom Clarának, hogy jobban beengedni abba a privát közegbe, amit az utolsó napok és órák emlékei jelentenek, még ha nem is mondok el mindent. De amit igen, arra figyelem a válaszát és kénytelen vagyok megbízni annyira Clarában, hogy elhiggyem, az utolsó órák emlékeit egyelőre ránk hagyja. Nyilván ha a helyzet úgy hozza, hogy ő tud majd áttörni kapukat vele, melyek elzárják az emlékeket, akkor tegye és szerintem nem is hezitálna emiatt különösebben, mert Saskia érdeke előbbre való az én kérésemnél. Így az elhangzottakra figyelek és bólintok és köszönöm a megértését is, ahogy a tanácsait is. - Rendben, így fogok tenni. Van esetleg még bármi hasznos tanácsod, meglátásod számunkra? Vagy olyan, amit még tudnod kellene a továbblépéshez? - Szívesen megkérdezném, mit lehetne tenni a gyerekszobával, ami már nem az, mégsem lépünk be oda, mióta kihoztam onnan Saskia dobozait, de egyrészt ez olyan dolog, amire nekünk kell megoldást találni, másrészt talán erre nincs is megoldás vagy drasztikusabb, amit egy ideje fontolgatok, ám az még időben jóval odébb van, hogy felvessem Saskia előtt, harmadrészt pedig még szóba hozni sem esik jól a fiúnkat vagy azt, ami hozzá kötődik. Ez olyan, amit nem Clarának kell megoldania helyettünk.
Orrom alatt bazsalygok még pár szívdobbanásnyi ideig, mielőtt témánk túl komolyra fordulna. Hiszek a humor erejébe, hogy néha kell egy kis feltöltődés, egy kis pihenés a komoly hétköznapokban. Még nekik, kancellároknak is. A humor erre pedig tökéletes, még ha nem is tart pár percnél tovább. Talán nekik fel sem tűnik, talán nem is érdekli őket. Talán teljesen rosszul gondolom és ugyanúgy nem éreznek egy cseppnyi felszabadultságot utána. Ám, ha ők nem is, én igen. S nekem többször van erre szükségem, hogy a szürke hétköznapok súlyát ne érezzem oly nehéznek a vállamon. - Természetesen - bólintok egy határozottat. - De legjobban tőled kell hallania. Fájdalmatok még csak át sem tudom élni, sosem voltam hasonló helyzetbe - nem is kívánok, de talán egy nő sem szeretné gyermekét elveszteni. - Fájdalmát te tudod a legjobban megérteni és ha tőled hallja, határozottan, úgy, hogy ne is gondoljon arra, hogy vitába szálljon veled, akkor el tudja fogadni. Innentől pedig lassan, de biztosan fel fog tudni állni - reményeim szerint az emlékeivel együtt. De ez még mindig édes kevés tett. Olykor a sötétben tapogatózunk, mind a ketten. Gyógyszeres kezelést egyikük sem szeretne és ennek csak kevés köze van ahhoz, hogy ehhez egy másik szakembert kellene bevonniuk. Megértem, hogy Callum miért nem kívánja, így is nehezen bízik meg másokban. Bennem is, pedig tudnia kell, hogyha valakinek, akkor épp Saskiának nem ártanék egy grammot sem. - Valahol, magába mélyen, biztosan. Egy anya dolga, hogy vigyázzon a gyermekeire, ez az ösztön bennünk van évezredek óta, nem egy olyan, amit könnyen ki lehetne irtani belőlünk. Természetesen vannak kivételek, nem is egy, de a nagy általánosságra ez igaz. Főként, kinek szíve oly tiszta és aki oly lelkiismeretes, mint Ő - nincs bennem kétely, hogy ne hibáztatná magát drága barátnőm. De ezt meg tudom érteni, valóban. Akkor is ezt teszed, amikor a gyermekeid csalódnak, még ha nem is te tehetsz róla, akkor is hibáztatod magad. Minden egyes pillanatban, amikor baj éri őket. Akár az életük is. - Egyelőre ennyi elég - rázom meg a fejem. - Ahhoz, hogy többet tudjak meg, tőle is többet kell megtudnom. Sokat elárul magáról, nem csak szavakkal. Mozdulatokkal, szemeinek villanásával. Nem véletlenül mondják, hogy a szem a lélek tükre - rajta pedig ez most teljesen megmutatkozik. Valószínűleg nem tudatos a részéről, meglehet, hogy nincs is tisztába ezzel, számomra ezek mégis apró kapaszkodók, iránymutatók, hogy mégis merre induljak tovább, azon az ösvényen, melyet elém helyez. Nem könnyű, korántsem, de elég makacs és elszánt vagyok, hogy ne adjam fel - okom sem lenne rá. Egykor ennek szenteltem magam, tudom, legalább is sejtettem, hogy mibe vágom a fejszém, amikor elsősorban a lélekkel kívántam foglalkozni az fizikális emberi testtel szembe. Hittem abban, hogy van bennem annyi empátia, hogy könnyedén fel tudom mérni az emberek érzéseit és ez a szakmámba nagy előny tud lenni. - Egyelőre csak ennyi. Hosszú folyamat lesz, de nem reményvesztett - rázom meg a fejem. - Emiatt viszont el kell gondolkoznod azon, hogy miként fog visszaállni a munkába, kijátszhatnád a kancellár vagyok kártyát, nem engedem vissza dolgot, de ez nem feltétlen okos gondolat - tekintve, hogy most eléggé pipa rá mindenki és nem kellene húzogatni az oroszlán bajszát, de ez csak az én magánvéleményem, ettől még úgyis úgy fog tenni, ahogy ő jónak látja. - És lassan elkezdik kérdezgetni, hogy vajon hol van, mit csinál, merre jár, miért nem látják. Pletykáknak adhatnak táptalajt, ami viszont egyikőtöknek sem tesz jót, sem rövid, sem hosszútávon - ezek csak egyszerű észrevételek a részemről. Ha valamiben, ebben messze nagy tapasztalatom van, drága bátyám miatt, hogy mire, hogy reagál a közvélemény, a nép. Az emberek. Mi tűnik fel nekik és Saskia életben maradása rendkívül jó pletykatáptalaj. Még ha őt nem is érdekli, a megítélésében kárt tehet.
Ebben az esetben köszönöm nagyon 
//
// 
//