Egy hónapja, hogy a feje tetejére állt az életem. Egy hónapja nem láttam a húgomat, egy hónapja már, hogy szó nélkül eltűntek, itt hagytak, azóta pedig megváltozott, idegen lett minden.
El kellett költöznöm a család lakrészéből, amit még annyira nem is bánnék. Az Akadémián töltöttem eddig is az időm legnagyobb részét, de a hat ágyas szobában, az étkezőben, az edzőtermekben összesúgnak a hátam mögött, bárhova megyek, bármit teszek, tudom, érzem, hogy figyelnek. Viszkető, bosszantó, nyomorúságos érzés. A tarkómból indul, de elér egészen a mellkasomba.
Árulást suttognak mögöttem, mikor azt hiszik nem hallom, vagy éppen szándékosan úgy, hogy halljam. Nem bíznak bennem a társaim, az oktatóim, a rendszer sem, pedig sosem adtam okot a kételkedésre, és ez fáj.
Hány felől lehet egy embert egyszerre elárulni? Merre fordulj, merre bizonyíts, ha minden irányból csak kétkedés árad feléd?
Nem emlékszem arra az időre, mikor még csak én voltam a szüleimnek, így nyugodtan mondhatom, hogy mindig második voltam a húgom mögött. Tehettem, mondhattam bármit, lehettek bármilyen eredményeim, örökké feleslegesnek, megtűrtnek éreztem magam, legalábbis ha a szüleinkről volt szó.
Caily mindig más volt. Ő igazán, szívből szeretett, mindig ott volt, miatta, tőle tanultam meg milyen feltétel nélkül szeretni valakit, ezért is fáj annyira a hiánya. Ő volt az, aki a szemem villanásából, egy fújtatásomból tudta mire gondolok, hogy érzem magam, és ő volt, akinek a legapróbb orr-ráncolása is felért akárki más cirkalmas körmondataival.
A testvérem... Ismert engem, az érzéseimet, a gondolataimat, a félelmeimet mindenkinél jobban, én pedig az övéit.
2413. május 28.- Huszonkettő… huszonhárom… huszonnégy… Lassú vagy, Ty, gyorsabban!Caily kacagva hajol előre, megpaskolja a felkaromat, a nevetéstől majdnem lebillen a hátamról, ahol nagyon kényelmetlen törökülésbe nyomorgatta magát segítség címén.
- Te pedig nehéz vagy, és ficeregsz!Elkínzott nyögéssel támasztom alá a mondatot. A nyakamról, a homlokomról a padlóra csöpög a veríték, valamennyi izmomat érzem pattanásig feszülni a karomban, a hátamban, és úgy általában minden porcikámban.
Újabb mély levegő, mielőtt hajlítani kezdeném a karomat, hogy leengedjem magam a fekvőtámasz alsó pozíciójába.
- Bunkóság ám ilyet mondani egy hölgynek!A húgom felháborodottan csap tenyérrel finoman a tarkómra, majd feladja a segítséget, és incselkedőn az oldalamba csíp, egy pillanat alatt kiterekedik az eddigi testhelyzetből, simán, mint egy kígyó, és lecsap. A csiklandozás az utolsó csepp, a padlóra rogyok, és megadom magam, de azért még duzzogok.
- Miattad újra kell kezdnem! Nem segítesz! - Ugyan már! Senki nem szereti a strébereket!Már a padlón ülve gurigázik az egyik kézisúlyzóval; megemelni eszében sincsen.
Mondanék valamit, de nyílik az ajtó, és anyánk hajol be. Először rajtam néz végig, a szája sarka rosszallóan lebiggyed.
- Nem mondom még egyszer! Ha ezt csinálod, maradj az edzőteremben! Nem hagyod tanulni a húgodat!- Igen, anyám, megyek…Késő este van, de régen megtanultam már, hogy a helyeslő válasz a leggyorsabb kiút. Felkelek, megigazítom a pólómat.
- Caily, drágám, vacsorázunk!- De anya, így Tyler nem tud velünk enni!Caily hangjában a kétségbeesés és düh vibrál. Ebben a pillanatban préselem ki a testemet anyánk mellett az ajtón, gondosan ügyelve, hogy ne érjek hozzá – magasabb vagyok már nála, de összehúzom magam -, az ajtókeret végigdörzsöli a hátamat. A választ meg sem várom, pár sietős, hosszú lépéssel elhagyom a lakrészünket. Az ajtó bezárja a testvérem és anyánk szóváltását…
2413. július 16.Sűrű függönyben, szakadatlanul esik… Ez a puszta tény önmagában elegendő, hogy elmossa a lelkesedést, amit a csoport tizenöt legeredményesebb vizsgázója akkor érzett, mikor Grogan őrmester bejelentette nekünk a terepgyakorlatot a Perdán. Senki nem járt még a holdon közölünk, és a rutinos öreg róka elismerését mindenki ki akarja vívni.
Most hogy a teljes menetfelszerelés és a fegyverek súlyát az eső is csak tovább növeli, minden lépés kínlódás a tapadós sártól ólomnehéznek tűnő bakancsban, és mindenkinek szó szerint a tökén is folyik az esővíz, már egyáltalán nem tűnik jutalomnak, vagy jó alkalomnak ez a gyakorlat a tehetségünk, esetleg a tudásunk megcsillogtatására. Mindenki a végét várja, de legalább senki nem panaszkodik. Összeharapott fogakkal, némán dagasztjuk a sarat.
Még Dan Cresser is szótlan, pedig őt mindenki a lehető legrosszabbkor elsütött, sikamlós, szexista, vagy éppen simán gusztustalan viccei miatt ismeri.
Grogan a menet élén megáll, ökölbe szorított kezét felemeli, mozdulatlanná merevedik egy pillanatra, ekkor már én is hallom az elmosódott, de egyértelmű fegyverropogást.
A kiképzőnk int, hogy mind menjünk hozzá közelebb.
Tizenöt zavarodott szempár mered Harold Grogan kiképző őrmesterre. A férfi megrázza a fejét, a hajából víz fröcsköl szét – nem visel sisakot, de ezt leszámítva a menetfelszerelése teljes – A szája egyik sarkából a másikba löki az elmaradhatatlan fogpiszkálót, az ép bal szemével néz végig rajtunk, mielőtt megszólalna.
- Nem így terveztük, fiúk, de ma meglátjuk milyen férfi lett magukból… Innentől kezdve mindenki csak a maximumot nyújhatja. Nem akarok kérdést, ellenkezést hallani, nem akarok tétovázást látni, mert különben velem gyűlik meg a bajuk… - nos ezt senki nem akarja, ebben anélkül is biztos vagyok, hogy végignéznék a többieken. A kadétok szinte istenként tisztelik a Földről származó, félszemű kiképzőtisztet –
Olyat fognak látni, és tapasztalni, amit azon a bádogteknőn – a Dominium felé int -
nagyon kevesen. Szenvedést, fájdalmat, gyomorforgató dolgokat, és sok halált. Ha kedves az életük, a családjuk élete, akkor mindezt félreteszik az elkövetkező órákra. Később hányhatnak, reszketve ülhetnek órákig a hideg zuhany alatt, vagy zokoghatnak is akár, de most ezt nem engedhetik meg maguknak. Most megtapasztalják, milyen valójában katonának lenni…Az idősödő őrmester tisztában van vele, hogy nem a vele lévő tizenöt gyerek fogja megfordítani a csatát – ezért nem kapkod – ahogy azzal is, hogy annál viszont sokkal inkább készen állunk mind, semhogy visszavonulhasson velünk.
Az esőben pocsékak a látási viszonyok, nagyon közel kell jutnunk a csatához, hogy bármit lássunk, hogy bármit tehessünk. A valóság minden elképzelést felülmúl.
Előttünk teljes a káosz. A hangzavar elnyeli Grogan őrmester hangját is, mindenki magára marad.
A csatába becsatlakozni sokkal nehezebb, mint gondoltam volna. A fegyver felemelt csöve előtt pillanatok alatt változnak a célpontok. Ahol az egyik pillanatban ellenséget fog be a célkereszt, ott a következőben véres, sáros, esőáztatta páncél jelenik meg. Biztonságosan célozni szinte lehetetlen...
Még egy lépés előre, a bakancsom mélyen a sárba süpped. Végre! Egy szívdobbanásba dermed bele a világ, mikor érzem, tudom, megvan a pillanat. A fegyver elsül, döbbenten figyelem, ahogy a célkeresztbe fogott perdait a két méterről leadott lövés lelöki az ellenfeléről.
A fekete páncélos katona ruganyos mozdulattal talpra ugrik, kissé meginog, enyhén bicegve lép a korábbi ellenfele után.
A jelenet sokáig kísért majd rémálmaimban.
A sárban fekvő férfi elejtette a fegyverét, mikor elesett. A ruhája - páncélnak nem nevezném semmiképpen - nem is tompította a találatot. A bal tenyerét a bordáira szorítja, az ujjai között vér csordul, a száját többször kinyitja, majd becsukja, önkéntelenül lépek én is közelebb, mintha hallani akarnám, aminek a kimondasáért annyira küzd. A szájából, az orrából habos vér bugyog fel, az eső azonnal lemossa az arcáról a sárba.
A katona megáll felette egy pillanatra, szó és tétovázás nélkül engedi le a szolgálati pisztoly csövét, a következő pillanatban pedig meghúzza a ravaszt és már lép is tovább.
A szinte közvetlen közelről leadott lövés hatalmas lyukat tép a földön fekvő mellkasába; vér, húscafatok és csontszilánkok terítik be a testet. A tekintete kiüvegesedik, nem mozdul többet.
Valaki nekem csapódik hátulról, a dermedtségem beleoldódik a minden procikámat elfutó forrón lobogó, vörös adrenalinködbe.
Megfordulok, a könyökömmel készülök ütni, mikor felismerem Dan Cressert. Biccentünk egymásnak, együtt iramodunk meg - már amennyire a sárban ez lehetséges - az előttünk zajló kézitusa felé.
Grogan őrmester egyszerre két ellenféllel szemben próbál helyt állni, a fegyvere nincsen nála, sárgásan derengő kardot és egy hasonló kést forgat.
Dan fegyvere üresen kattan, az én lövésem a hozzánk közelebbi perdai lábát találja el, ezzel magunkra vonjuk a figyelmét.
Sötét hajú, magas, szíjas izomzatú férfi, és döbbentes sebességgel mozog még sérülten is. Én vagyok az elsődlege célpontja, három hosszú, könnyed lépéssel már ott is van előttem. Simán mozog, meztelen talpa nem ragad a sárba. Az ujjam a ravaszon, az ereimben zubog az adrenalin, sikít bennem a türelmetlenség, hogy azonnal lőjek, de ki kell várni a megfelelő pillanatot; az pedig jön, és el is múlik. A testem megdermed, az ujjam nem engedelmeskedik az akaratomnak, végigszánt rajtam a vegytiszta rettegés, ahogy a tekintetünk összeakad. Élénkzöld szemében diadalmas fények villannak, képtelen vagyok mozdítani a tagjaim.
A kezében tartott kalapácsszerű fegyver valószínűleg bezúzná a koponyámat a sisakkal együtt, ha nem érkezne ebben a pillanatban oldalról Dan Cresser. A támadóm vállára sújt le a fegyveraggyal, és magával sodorja a perdait. A csapás így is elér, a sisakot behálózzák a pókhálószerű repedések, a kijelző megtelik szilákokra hasadt hibaüznetek foszlányaival, és pedig hanyatt zuhanok a sárba.
Kapkodva állok talpra, fél kézzel kicsatolom a sisakot rögzítő kapcsokat, és lelököm a fejemről. Tőlem fél méterre a sárban Dan a perdaival bírkózik, immár puszta kézzel. A férfi tenyere eléri a nyakát, a csoporttársam teste megvonaglik, oldara, dől, de az ellenfele nem tud kikászálódni alóla. A következő lövésem a bal szemén talál, még földet sem ér a lehanyatl karja, már halott.
Karon fogom Dant, és talpra rángatom. Még métereken át támogatnom kell, de végül sikerül összeszednie magát.
Egészen a végéig egymás mellett maradunk. Minden pillanat elkeseredettebb, mint az előző...
2416. augusztus 8.Késő van, már régen aludnom kellene, mégis csak most érkezem meg a lakrészünk ajtaja elé. A csuklópántot az ajtó nyitópaneljéhez érintem, lekapcsolom az automatikus világítást, csak ezután fektetem a tenyerem a nyitópanelre.
Az ajtó szinte hang nélkül nyílik ki, rutinosan surranok be, hosszú évek tapasztalatával kerülöm el, hogy megzavarjam a szüleimet a hazaérkezésemmel.
A vaksötétben számolom a lépéseket, ahogy már annyiszor. A szüleim hálófülkéjének ajtaja alatti keskeny résen fény szűrődik ki, beszélgetés szűrődik ki.
Megtorpanok az ajtó előtt, a lélegzetemet is visszafojtva hallgatózom.
- ... és visszadobták... Ragaszkodnak a Cresser kölyökhöz. Az egy vadállat! Nem tudjuk megkerülni a határozatot...Az apám ingerültsége még a suttogásából is kiérződik. Az anyám egy szót sem szól, de gyanítom valami gesztust tehetett, mert az apám folytatja.
- Nem. De a legutóbb láttam valamit, ami jó kiindulópont lehet. Gyorsan kell cslekednünk, különben kihűl a nyom, és... - egy lélegzetvételnyi néma csend -
hallottál valamit?Ebben a pillanatban összerezzenek, mint akit rajtakaptak, nesztelenül osonok be a hálófülkébe, a számba harapva, visszafojtott lélegzettel, mozdulatlanná dermedve, kalapáló szívvel hallgatom végig, ahogy nyílik a szüleim ajtaja, és a saját ajtóm résén beszűrődő fényből egyértelművé válik, hogy felkapcsolták a világítást kint is.
Léptek nesze, majd az apám fújtat egyet. A hangja elmosódva szűródik csak be hozzám.
- Képzelődöm...Szinte látom magam előtt az ismerős gesztust, ahogy az anyám a férfi karjára simítja a tenyerét, hogy megnyugtassa. Számomra ismeretlen, szeretetteljes gesztus tőle, és többnyire beválik.
- Caily születésnapja négy nap múlva lesz. Tylernek vizsgái lesznek, amikorra kértem az engedélyt a Perdára hármunknak. Ma délelőtt visszaigazolták. Három napot kaptunk... - Legalább valami jól alakul...Léptek nesze, majd újra sötétség borul a kabinra. Fogalmam sincsen mit hallottam, de nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban...
Kötelességtudó, megbízható, könnyen kezelhető és értelmes. Sosem volt lázadó kamasz. Egész életében meg akart felelni. A szüleinek, az oktatóinak, a rendszernek. Az aktája – egy hónnappal ezelőttig – makulátlan volt. 
