Saliethris

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Eldöntöttem évekkel ezelőtt, hogy soha senkit nem fogok magamhoz közel engedni, így megkeményítettem a szívem, falakat vontam magam köré. Ha el is veszítek valakit, akkor az nem fog fájni... annyira.
Leginkább megrekedtnek érzem magam, bár nem ki nem állhatom a sajnálatot. Próbálok erős maradni, legalábbis, ami a látszatot illeti. Nem szeretem megmutatni, milyen sebezhető is vagyok valójában és nem is akarok még több sebet a lelkemben.  Tele vagyok olyan álmokkal, melyeket nem merek elővenni, csupán eljátszok a gondolattal.
Megváltoztam. Megváltoztattak. Az életem mozgatórugója nem más, mint a szabadság.
Ami nem öl meg, az megerősít - hűen követem ezt az alapelvet és töretlenül haladok az egyetlen célom felé.  
Kíváncsiságom szinte kielégíthetetlen, örökkön kutatom a miérteket és a hogyanokat.  
Csendes vagyok, magamba zárkózó, hallgatag. Tüskéket növesztettem, falakat húztam magam köré. Az idegenekkel zárkózott és bizalmatlan vagyok. Masszív türelem ide, vagy oda, nem lehetetlen felmérgelni. Van néhány dolog, amire azonnal dühösen ugrok. Tisztelem a Természet minden megnyilvánulását, többre tartom az állatokat az embereknél. A kegyetlenkedést nem állhatom, az elesettek, a gyámoltalanok felé gyengédséggel fordulok. Egyértelműen érzelem orientált vagyok, még ha ezt igyekszem is titkolni.
Ha az érdekeim, vagy a helyzet úgy kívánja, szemrebbenés nélkül hazudok, mint a vízfolyás. Nem mondom, hogy soha nincs emiatt lelkiismeret furdalásom, de mindig megnyugtatom magam azzal, hogy helyes, amit cselekedtem. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor könyörtelenül mások nyakába zúdítom az általam vélt igazságot, a véleményem. Sokszor nem gondolok bele a következményekbe, de hajlamos vagyok a pillanat hevében a hirtelen hozott döntésekre.
Az eszem, a szívem a helyén van. Csupán vigyázok rájuk, hogy ne jusson hozzám túl közel, bárki... akárki. Pici korom óta szeretek énekelni, nagyon szép csilingelő hangom van.
170 cm magasságomhoz úgy 55 kg ha társul.
A hajam fekete, a szemeim sötét barnák.
Öltözet a vadonban
Fegyverem - Apámé, errator szörme borítja

2413.
Emlékszem mikor a nagyanyám meghalt. Ott voltam. Meglátogatni akartam apával. De elvették tőlem az emberek. Talán véletlen volt, talán direkt. Nem tudom, de nyomott hagyott mindez bennem. A mai napig fáj itt bent. Látni, ahogy leég a szentély, mikor nem jön segélykiáltás, mikor már nincs kit megmenteni. Mindez bennem él mélyen. És még nem léptem túl rajta.

2416 szeptember.
Gondterhelt vonásaimon újra és újra végig siklanak a fények, melyek átszűrődnek a fák lombkoronáim. Tekintetem üresen mered az elsuhanó madarak rengetegébe, testem lazultan nyugszik a hideg füvön. Napok óta alig aludtam egy szemhunyásnyit, mely lassacskán arcomon is megmutatkozik. Lélektükreim kialvatlanságról árulkodnak a mélybarna íriszeimet határolt enyhén vöröses árnyalattól, valamint a kelleténél nagyobb karikáktól, mely szemeimet szegélyezi.
Hiányzik.
Torkom összeszorult, szemeim bepárásodva homályosodnak el. Nem akarok sírni. A múlt keserű árnyai, azonban még most sem eresztenek, olykor felszínre törnek az elfeledni kívánt emlékeim arról a szörnyű időszakról. Azóta menekülök otthonról. A nagyanyámat szerettem és most nincs itt, hogy legyen egy jó szava hozzám. Vagy akár egy bölcs tanácsa. Az mindig volt. Több is akadt a tarsolyában.

Nagyon trükkös dolog az emlékezet, vigyázni kell vele, óvni, nem hagyni sérülni, mert hogyha egy kis rés is keletkezik a pajzson, könnyen elveszhet mindaz, amitől az ember vagy jelen esetben perdai önmaga marad. Hiszen mi tesz minket azzá, amik vagyunk? Nem csak a küllemünk, hanem a múltunk. S mi marad nekünk, ha már semmire sem emlékezünk?

Bár jó ideig nem voltam otthon az elmúlt hetekben, volt, hogy 2 hónapig haza sem tértem, mégis különösen találom, hogy nem jártam ezen a  területen több, mint 6 éve. Utoljára akkor jártam itt, mikor nagyanyámat kísértem el. Megmosolyogtat a gondolat. Mégsem tudom kiverni a fejemből a pillanatot… Azóta valahogy... más lett. Inkább én változtam meg, mint a családom, vagy a szabályok, hiszen észrevettem, hogy egyre több felelősséget vállalok magamra. Régebben aggasztott volna a gondolat, hogy még több teher, még több felelősség zúdul a nyakamba, ám most kifejezetten élvezem. Lefoglal, addig sem töprengek a múltamon, anya és apa aggódásai nem jutnak el most hozzám, és mama hiánya sem szúr mellkason. Az utóbbi napokban pont ezen gondolatok elkerülése végett nem mentem haza. Most mégis úgy éreztem, körbe kell néznem, és közben még a fejem is kiszellőztetem a szélben, ami újra és újra a hajamba kap. Elégedett mosollyal futva szelem át az erdőt, a felhalmozott rönkök között lavírozva nem gondolok másra, csak arra, milyen jó érzés itt futkározni, kinyújtózni és érezni ezt a fajta szabadságot. Lehet nem sokáig leszek ilyen szabad. Kitudja, lehet holnap haza rendelnek, hogy munkát adjanak a kezembe. A nagy örömködés közben felfigyelek egy alakra, és anélkül, hogy közelebb mennék, és jobban szemügyre venném a másikat, tudom, hogy egy ember az. Távol álok meg tőle… valahol arra számítok, a következő pillanatban bennem hagyja az egyik fegyverét. De csak figyelt, meg sem moccant… mit keres itt egyedül? A ruházata alapján nem tudok rájönni, hogy kicsoda-micsoda ő… nem is sok időm volt erre, hiszen hexák rohantak ki rémülten az erdőből, melyre fel is figyeltünk mind a ketten. A hexák között 2 errator is felbukkant. Vadásznak. Annyi időm se volt, hogy a másikat védjem, a hexák eltarolták, engem pedig kiszúrt az egyik fenevad. Le is vált a társától és üldözőbe vett. Szóval menekülhettem az ideiglenes táborhelyem felé…ott volt a fegyverem. Nem számítottam támadásra. Ekkorára legalábbis nem. Megígértem pedig odahaza, hogy soha többé nem megyek veszélyes helyre… nem csinálok veszélyes dolgokat. A fák közé menekültem, ott a fenevadat kicsit lassitsák a fák. Ám a bokrok és az alacsonyan lévő ágak között még én is megsérülök. Miért menekülök? Hát Erratorral nem harcolok egymagam. Hátra nézek... nincs mögöttem. Nem rohan már veszetten utánnam. Csend van, túl nagy ez a csend, gyomorforgatóan csendes! Lassítok. Megállok és várok. A fogaskerekek az elmémben lassan indulnak meg. A tudatomba mar az éles fájdalom egy sikitó hang által. Hoiho-k! Éles hangjuk gyötrik a fülemet, de jelenleg annyi erőm nincs, hogy a kezemet a fülemre tapasszam. Arcom egy árnyalattal sápadtabb lett, ahogy tekintetem elkalandozott messzebbre. Észre vettem. Az erratort. Kettő is jött. Most kezdett szép lassan eszembe jutni az összes rémtörténet, amit eddig hallottam. A szívem vadul dübörög a bordáim alatt, és úgy érzem, hamarosan ki is akad, és megáll. Mély levegőt veszek, elfáradtam. A homlokomon vékony rétekben izzadság gyöngyözz, a halántékomról végig is gördül egy - két csepp.
Neszezést hallottam magam mögül, egyből összerezzentem az éles hangra.
Frászt kapok ettől a helytől. A hátam kényelmetlenül simul a fának. Zaklatottan, szabálytalanul, szomjazva kapkodom a levegőt. Apró, puha tenyerem a mellkasomra siklik, mintha azzal próbálnám lenyugtatni hevesen zakatoló szívemet, teljesen hiába. A levegő beszorul a tüdőmbe, s minden egyes próbálkozásnál, mikor megpróbálok levegőért kapkodni úgy érzem, mintha ezernyi tűszúrás fúródna a mellkasomba.
Sok minden eszembe jut közben....persze miért is ne most jutnak ilyenek eszembe? Veszélyben agyal ilyeneken a perdai leánya, igaz? A nagybátyámmal volt már hasonló szituációnk. Mennyi mindenen keresztül mentünk csak mi ketten. Menekültünk Titherek elől, kicsit megbolygattuk őket tök véletlenül. De nevettünk az egészen, hiszen mindketten imádtuk a kalandokat. S ezt nem lehet elfelejteni oly hamar. Bogyókat szedtünk és errator ürülékben tapogatóztunk, hogy megtudjuk mennyire friss, hogy mikor jártak ott. De ez közel sem olyan szituáció...most nincs itt hogy megóvjon, most magam vagyok. Pedig nagyon díjjaznám, ha itt lenne és együtt kitalálnánk valami eszes megoldást ezek ellen! Ellököm magam a fától és rohanok tovább. Hallom az erraatorok jelzését. Közelednek. Nem! Megállok. Visszapillantok. Elmennek? Megkönnyebbülten sóhajtok, s igyekszem vissza a táborhelyemre. Ám ott is meglepetés fogad. Megállok és végig mérem az idegent. Ember! Fegyvere van... Általában nem vagyok türelmetlen, de most... nem mintha látszana rajtam, akár szikla is lehetnék itt. Amint megérkezem szembefordul velem, nyugodt vagyok, felé is ezt sugárzom.
- Nincs dolgom veled! Tűnj el! - nézek rá, próbálnék higgadt hangot megütni, de természetem nem hazudtolom meg, düh keveredik a hangomba. Ő maga, a mivolta zsigeri reakciókat vált ki belőlem. Elhessentem a csúnya gondolatot, mielőtt igazán megfogalmazódhatna. Én nem fogok támadóan fellépni, de azért védtelen sem vagyok, és nincs az "szövetség", ami visszafogná a kezem... sosem hátrálnék meg egy harctól, az egyszer biztos. Talán még fel is pezsdítene... de nem, emlékeztetem magam, nincs dolgom az emberekkel. Megvetem a lábam, bizalmatlan, támadásra kész pozícióban várakozom, nyilván nem vagyok hülye, fejemmel felé bökök, és csak várok. Egyelőre pusztán megtervezem, hogyan vágjam le a szőke fejét a nyakáról, ha provokálna, bár Athardnak megfogadtam, hogy magamtól nem teszek hasonlót. Nagyobb az értelme, mint a lábmérete, akkor rá fog jönni magától is, hogy célszerű elhúznia innen...
- Bökd ki mit akarsz, ne szórakozzunk feleslegesen. - Ő is tudja, én is tudom, hogy a harc felesleges. Azonban az ellenszenv is kölcsönös, úgyhogy pattanásig feszülve a legapróbb támadási eshetőségre is ki vagyok élezve. Nem adok esélyt neki, az már egyszer biztos, de a már szinte irritálóan nyugodt arcberendezése mögött lefogadom, hogy hasonló gondolat vonul át rajta, szóval ajánlom, hogy kibökje, mi a frászért vállalta a dolgot, hogy idejön és meg vár. Érdekfeszítő, bár felteszem a kérdést: biztos tudni akarom? Nincs elég nyűgöm? Veszek egy mély levegőt, hogy vissza tudjam nyelni a torkomba toluló mérget
De mivel csak méregetjük egymást... közelebb lépek a fegyveremhez, felkapom és a többi cuccomat is összekapom... ám ő mozdul. A fegyvere felé nyúl. Én sem vagyok rest támadást indítani felé... noha nem akarok harcba keveredni vele... megússzuk mind a ketten. A szemébe nézek és dúdolni kezdek... a férfi ledermedve mered maga elé, száját is eltátja. Agyában és a szemei előtt jelenleg teljesen más játszódik le, mint ami valóban jelen van. Játszok a fejével... táncoló arc nélküli hölgyeket táncoltatok felé... én aztán egy újjal sem nyúlok hozzá. A közelben errator van, nem kerülnék az útjába. Egyedül esélytelen vagyok egy ilyen fenevad ellen. Végül megszaporázom a lépteimet és elmegyek. Hamarosan kikerül az illúzióimból, szóval ő is eltűnhet. Míg megteheti.
Odahaza édesanyám nagy örömmel fogadott. Megölelgetett, megpuszilt és én fogadtam, s viszonoztam mindezt. S ő csak beszélt és beszélt, mindenről, ami történt itthon. Végül kinyögte ami fájt neki igazán.
- Nem akarsz valakit magad mellé? Miért tűnsz el hetekre állandóan? Nem lenne kedved lekötni magad valaki mellé? Féltelek...
Megakadok a mozdulatban és rá emelem a pillantásom. Mit beszél?  
- Azt mondod, nem akarsz megváltoztatni, de azt is, hogy szeretnéd, ha más lennék... - foglalom össze felvont szemöldökkel, s ajkaimra mosolyt költöztetek.
- Nem vagyok elveszett. Jól megvagyok magam is. - túlságosan megérint mindaz, amit érez.
- Nem akarok kötődni senkihez... - mintha bármit is eldönthetnék, hiszen ez csak jönni fog majd... úgy hogy észre sem veszem majd, ha meg észre veszem? Bajban leszek.
Ha harcolsz, ne kötődj semmihez, úgy van a legnagyobb esélyed a túlélésre. Nincs ebben semmi misztikum, és nagyon megcáfolni sem lehet.
- Nem tudod Athard most merre lehet anyám? Úgy tanulnék most egy újabb harci dolgot tőle. - hiszen szívesen tanít és mindig csupa fül, mikor mesélek az utamról, a kalandjaimról, mikor belekeveredek. A fejmosást is finoman kapom meg tőle... finomabban, mint apám tenné. Most sok mindent mesélnem kell neki... köztük azt, hogy édesanyám mit talált ki irányomban. Bár ha minden igaz, akkor ha útnak indulok, utolérhetem... bárhol lehet. Ismerem a lába nyomát, ismerem az észjárását... megtanított arra, hogy mit ehetek a vadonban meg és mit nem kéne. Apám sose ért rá ilyenekre, neki fontosabb dolga volt, amit meg is értek, hiszen ő Dann testőr. A nagybátyám jó okító, könnyen tanulok tőle... most is így lesz, biztos vagyok ebben!