Moritz 'Moritzka' Bernstein

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Az Igaz vagy hamis? játékot mindenki ismeri, személy szerint nekem ez a kedvencem. Nem mondanám magamat kifejezetten hazudósnak, inkább csak szeretem a történeteket más képzeletére, fantáziájára bízni, mert ebből is nagyszerűen meg lehet tudni, hogy ki mit gondol a másikról, jelen esetben rólam. Hogyan játszom ezt a játékot? Nem teszek fel állításokat, csak beszélek és beszélek, utána hagyom, hogy te levond belőle a következtetést és a következtetésed alapján viszem tovább a beszélgetés fonalát, ami vagy igaz, vagy nem, de ezt neked sosem fogom elárulni. Oda lenne a móka! Ebből ki lehet találni, hogy magamról túl sok információt nem osztok meg, hagyom, hogy mások alkossanak rólam képet és aszerint viszonyuljanak hozzám. Ennek köszönhetően a legtöbben szórakozott fickónak tartanak, akinek a térfái néha - néha átlépik a határokat. Megértő partnerre lelnek bennem, aki teljesen átérzi a fájdalmukat, gondjaikat, egy vállnak tekintenek, amelyen zokogni és sírni lehet a fájdalmas pillanatokban, ingyen pszichológusnak, aki tanácsot nem ad, csak hümmög és bólogat, közben megkínál egy csésze kávéval vagy ebédre invitál. Aki rávilágít a lényegre és fölteszi az egymilliós kérdéseket, de nem fog megállítani, ha úgy döntesz, hogy fejjel mész a falnak. Lenne értelme? Nem. Na ugye! Az üres fecsegések mestere, akinek borsódzik a háta az időjárásra terelődő semmitmondó beszédtől, nem érdekli, hogy hogy vagy, de mivel az illem így diktálja, megkérdezi, ugyanúgy, ahogy a lehető leggyorsabban mód érdeklődik a család és egyéb ügyes-bajos gondok megléte felől, hogy utána az időre hivatkozva faképnél hagyjon. És te nem fogsz megsértődni! Érdeklődtek életed lényegi dolgai iránt, de mint tudjuk az idő és a munkarend mindennél fontosabb, futni kell, ha úgy adódik. Az ügyeletes bohóc, aki ha kell nevettet és kacagtat, de másoktól nem várja el, hogy fordítva is így tegyenek A maximalista, zárkózott informatikus, aki ha kell vállalja, hogy hajnalig bent dolgozik, mert hiba lépett fel a rendszerben, a hibákat pedig nem lehet megtűrni és ki kell őket iktatni. A szétszórt, fáradt kolléga, akiről mindig más pletykák terjednek, hogy mit csinált este, mert nem cáfol meg semmilyen állítást, így voltam már különféle szekták tagja, ajzószer fogyasztó, hódoltam különféle káros élvezeteknek, voltam együtt nőkkel s férfiakkal, egyszerre többel is és még sorolhatnám a végeláthatatlan változatait karikás szemeim indokaként. De arra senki nem gondol, hogy esetleg olvasnék, vagy festenék, vagy bármiféle nor-má-lis emberekhez hasonló dolgokat művelnék és a hobbimnak szenteltem az éjszakát. Miért is nem lepődöm meg? Ezek egymás lába alatt is kiássák a gödröt, na majd pont az enyém alatt nem.
Hogyan jellemezném magam? Mit szólnál, hogyha rád hagynám? Lehet, hogy igazad is lesz a végén. Vagy nem.  

Jó reggelt, Moritz! - köszönt Victoria némán, üdvözlését pedig még egy kis mosolygós arcocskával is megtoldja.
'Jó reggelt, Victoria...' - dörmögöm a tükör előtt állva, álmosan kémlelve saját, frissen ébredt arcomat, aminél csak szebb látvány létezik a világon. Victoria többet nem is üzen nekem, ő a csöndes társ, néma titkárnő, hangtalan orvos és időjárás jelentő, postás és határidőnapló, sajtóforrás, aki kora reggel emlékeztet bokros teendőimre és azokra az üzenetekre, melyekre egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy válaszoljak. Az apró boríték fölött vígan csücsül a mágikus 100-as szám egy plusz jellel megspékelve, jelezvén, hogy ildomos volna ezeket kibontogatni és egyesével elolvasni, ha már Victoria nem képes rá. Fanyar ábrázattal emelem föl balomat és nyújtom ki mutatóujjamat, hogy megnyissam a levelek zuhatagát, majd konyul is le az az ujj, mikor már csak milliméterek választják el az érzékeny üvegfelülettől. Majd reggeli után... hazudom magamnak, ahogyan ezt évek óta teszem minden reggel, s csak ritkán jön el az alkalom, hogy ezt az ígéretet valóban be is tartom. Inkább nézzük, hogy amíg az igazak álmát aludtam hány határidő és újabb időpont érkezett a szimulációs részlegre, hány katonát kell ma felkészítenem egy totális háború kitörésére, hányak fizikumát kell karbantartani, hányakkal fogok kiszúrni, hogy őrületes mennyiségű ellenség helyett a Pedra vad erdeibe küldöm őket, hogy lopják el a Démontigris csemetéjét, vágják le az Oroszlánmadár szárnyát, rendezzenek sikítóversenyt a Sikítólóval. És volt aki megpróbálta! Szegény újonc, az én hibámból leselejtezték, mert a lónak hála olyan mértékű halláskárosodást szenvedett, aminek köszönhetően már nem teljesíthetett tovább szolgálatot. Egy kicsit sajnáltam is, na. Mégsem vagyok szörnyeteg! Államat megvakarva pöccintem fölfele az órára pontos lebontást és szabad kezemmel tarkómat vakarászva állapítom meg, hogy ma sem lóghatom túl az ebédre szánt szünetidőmet, sőt már igazából két órája ott kéne lényegében ücsörögnöm kényelmes székemben és egyengetnem a Dominium hőseinek útját. Egy gyors reggeli még belefér. Talán egy tusolás is.
'Köszi, Victoria, szerintem most a többire nem lesz időm.' - búcsúzom el a tükörtől és hasamat vakargatva hagyom el a fürdőszobát, lépteim pedig a konyhába kalauzolnak át, ahová hosszabb ideje már nem úgy lépek be, hogy a gyomrom gyors egymásutánban bukfenceket vet, no de nem az örömtől és a kitörő boldogságtól, hanem egyenesen a rosszulléttől. Mindig az a rohadt szék, most már le fogom cserélni, vagy kidobom. Megborzongva kémlelem a konyha bejáratával szemben lévő ülőalkalmatosságot, ahová hónapok óta nem ül le senki, ahonnan nem néz rám minden reggel egy csillogó, életörömmel teli barna szempár, nem omlanak a támlájára fekete csigás fürtök, nem kell senki pehelysúlyát megtartania. Borzasztó dolog a házasság! Förtelmes, főleg, hogyha kényszerítik. Még most is kiráz a hideg, hogyha gondolataim visszaidézik Victoria hangját, azt a csilingelő, mások számára dallamos és kislányos hangszínt, amivel madarakat lehetett volna fogatni mértéktelenül. Fémujjaim barátságosan koccannak a porcelánból készült színes, mintás bögrén, ahogy leemelem a csepegtető tálcáról és már megszokott mozdulattal lököm az asztalra, hogy utána színültig tölthessem kávéval, ami keserű, mint a bűn, de legalább ébresztőnek kiváló, nem csak az íze miatt. Ugyanúgy, mint az üzenetek elolvasását, ezt is megfogadom magamnak minden áldott nap, hogy nem iszom belőle többet és ugyanúgy be is tartom. Sehogy. Nem tudom mi szeretni való van a házaséletben, nyilván más, hogyha két ember azért lép frigyre, mert szerelmüket újabb szintre szeretnék emelni, ami lehet nekem is megadatik egyszer. Talán. Esetleg. Vagy soha, ez lenne a lehető legjobb. Agyam minden reggel előveszi házasságom rút történetét, mert ezt az egész lakást Victoriához köti, a nőhöz, akit apám erőszakolt rám, a frigyet, melyet sosem akartam és a válás édes ízét. Szememet megdörzsölve, egyetlen hősies sóhajjal emelem ajkaimhoz a bögrét és kortyolok az italba, legyőzve az ingert, hogy visszaköpjem az egészet a többi közé és a lefolyóban végezze nem csak ez az adag, hanem az összes többi is, amit előre megvásároltam. Fémujjammal ütemesen kocogtatom a bögrét, mintegy nyugtatóul, hogy ez a kávé nem is annyira rossz, biztos van rosszabb is, miközben engedem, hogy a kesernyés íz visszarepítsen a szintén keserű napra, amikor talpig feketében, mint aki a saját temetésére érkezett, álltam a házasságkötő teremben, baloldalamon a násznép foglalt helyet, jobbomon egy férfi hadarta a kötelezőként felolvasandó szöveget, megspékelve mindenféle gyönyörűnek ható idézettel, előtte pedig talpig fehérbe öltöztetett arám, aki olyan görcsösen szorította a kezeimet, hogy robot bal kézfejem is behorpadt tőle. Vigyorgott, mint a vadalma, ahogy mondani szokás, barna íriszeit le sem vette rólam, már-már úgy tűnt, hogy nem is képes pislogni, én pedig meg sem próbáltam magamra az öröm bármiféle formáját magamra ölteni. Ott álltam, mint egy darab fa, akit kivágni készülnek és őszintén úgy is éreztem magam. Mint aki bármelyik pillanatban eldől kővé meredve és úgy is marad élete végéig.
'Igen!'
'Igen!' - hangzott el mindkettőnk szájából a boldogító igen, már akinek az volt. Az ünnep még keservesebbre sikeredett, mert apám saját dicshimnuszát zengte boldognak és boldogtalannak, hogy ez a frigy nem léphetett volna életre, hogyha ő nincs, ebből pedig a násznéppel megtöltött csónak hamar átevezett apa el nem ismert érdemeire és mély fájdalmára, hogy őt a társadalom ennyire nélkülözhetőnek, semmibe vehetőnek tartja, holott világéletében a hazát és a Kancellárokat szolgálta, rászolgált a neki kijáró tiszteletre, de nem kapott mást, csak egy ócska feleséget, egy defektes fiút és egy hálátlan leány gyermeket. Victoria pedig minden szavával együttérzett! A könnyek eleredténél még zsebkendőt is adott neki és csitította, a defektes jelzőt pedig elengedte a füle mellett, ami már jó ideje az én agyamon is csak átsuhan és el is távozik a légüres térbe. Kértem én, hogy csonka kézzel szülessek? Kértem én az amputációt? Kértem én, hogy nagykorúságomig egy kézzel éljem az életem? Egyáltalán van bárki, aki ezt a sorsot kéri magának? Kötve hiszem. Bár megérte minden egyes elszenvedett év, minden egyes gúnynév, minden egyes suttogás a hátam mögött, mert a robotkaromnak hála apró szilánkokra törhettem apám orrát egy családi ebéd alkalmával, anya arcán pedig egész életében először egy mosoly suhant át, mielőtt aggódást tökéletesen színlelve ugrott volna apa elé, hogy a tőle telhető módon igyekezzen a vérzést elállítani. És az ájult családfőt fölébreszteni.
Dominiumban szigorú szabályok közé kötik a házasság szentségének felbontását, gyakorlatilag lehetetlen, hacsak nincs elég nyomós indokod arra, hogy megszabadítsanak kellemetlen terhedtől.
'Meddő.' - jelentette ki közönyös arccal a szülész, nőgyógyász szakorvos, akihez Victoria kétségbeesetten elcibált, hiszen a gyermekáldás számtalan próbálkozás után sem akart összejönni, ezt én pedig égi jelnek tekintve hálát adtam mindennek, aminek csak lehet, hogy valamelyikünknél hibádzik valami. A szó hallatán hatalmasat dobbant a szívem, pár pillanatra meg is ijedtem, hogy kiszakítja a mellkasomat, az örömtől pedig elhomályosult tekintettel néztem hol a feleségemre, hol az orvosra. Meddő. Victoria hisztérikusan, színészeket megszégyenítve zokogott fel és borult a vállamra, rázkódva akár egy tál kocsonya, nekem viszont az öröm könnyei vígan szánkáztak végig az arcomon, állapodtak meg arcélemen és csöppentek le lustán a nadrágomra. Meddő. Nekem ez a szó egyet jelentett a megváltással, a szabadulással, Victorának pedig a kirekesztettséggel. Önző mód nem gondoltam bele, hogy ezt az egyébként jó akaratú, békés teremtést többé nem szereti majd senki, fertőzöttként, leprásként fognak rá tekinteni, akinek innentől kötelező lesz örökbe fogadnia az árván maradtakat és más gyermekével kezdeni családot alapítani. Azért remélem talált magának valakit, aki megfelelő partner lesz számára és társ ebben a vészterhes állapotban.
A hivatalos válókereset iktatási számát mindig magamnál hordtam, hogyha bárki esetleg megkérdőjelezné indokom valódiságát, akkor ezen számsor alapján megkereshessék a rendszerben ellenőrzés céljából. Ujjaim villámként cikáztak a kis készülék kijelzőjén, mikor az adatokat kellett kitölteni, Victoria pedig úgy ült mellettem, ahogy én álltam előtte az esküvőnk napján: elkeseredetten, összetörten, meggyötörten, reményvesztetten. Hiába tett meg értünk mindent, puszta jelenlététől a szőr felállt a hátamon, lélegzetétől a falra tudtam volna mászni, látványától a szemeimet ki akartam kaparni. Nem ilyen sorsot érdemelt és főleg nem ilyen férjet magának, mint amilyen én voltam, ezt pedig apámnak és nekem köszönheti. Apámnak a javát, nekem egy bizonyos részét, amit én is magamnak: nem álltam ki eléggé magamért, nem intettem be neki, hogy már pedig nem fogok mások kénye-kedvére házasodni és megvetem ezt az ócska törvényt, hogy időre kell teljesíteni mindent, mint egy gyötrelmes szaporítótelepen. Bár lett volna választásom? Talán lehetett volna. Legközelebb okosabb leszek.
'Legközelebb.' - horkantok bele bögrémbe nevetve és egyetlen nagy korttyal ki is ürítem, a megüresedett edényt pedig a mosogatóba helyezem. Mennyi az idő? Vajon mennyit morfondírozhattam? Biztos eleget egy újabb figyelmeztetéshez. Oh Greta, ha tudnám a titkodat már rég utánad mentem volna! Szabadabb vagy, mint itt bármikor lehetnél. Nem köt az idő, nem köt a munkahely, nem kötnek a szabályok, nem köt semmi, csak a saját korlátaid. Irigy vagyok, az a nagy igazság.
'Látod, látod, Moritz! Ezért kell mindig észnél lenni.' - rovom meg magam, miközben ráérős léptekkel haladok vissza a fürdőszoba irányába, hogy legalább még az a gyors fürdés beleférjen a teljes napi káoszba. Ezért kéne mindig pontosnak is lenni.