Utolsó poszt ☽Hétf. Nov. 02, 2020 10:17 pm Következő oldal☽
There is magic in the night When pumpkins glow by moonlight
Kedves Játékosok!
IRL éppen csak kiléptünk az októberből, a Mindenszentekkel is alig a hátunk mögött ennek a hónapnak a körét Halloween-i témára építjük fel...
A helyszín a Dominium és a Perda, ahogy mindannyian ismerjük, egyetlen apró különbséggel: a Halloween itt mindenki számára ismert ünnep, és ezúttal mindenki részt is vesz az mulatságban. A hangulat kedvéért a Dominium hideg, üres, steril folyosóin is megjelennek a dekorációk, a ledfalakat átprogramozták, most töklámpások imbolygó, narancssárga fénye burkolja meleg árnyalatokba a padlót, a plafont és a sima falakat. A takarítórobotok is jelmezeket kaptak, pókhálók, csontvázak - fű alatti pletykák szerint a Kancellária ellenségeinek valódi csontjai - jelentek meg minden szinten, ezek mellett pedig hátborzongató nyögések, lánccsörgés, farkasüvöltés vegyül a rejtett hangszórókból áradó szélzúgásba. A Perdán is lelkes készülődés zajlik. A bogák testére színes ábrákat festenek, töklámpások tucatjai világítják meg a Rebellium barlangjait és települések házait, tereit, utcáit. Mindenhol lakomával készülnek, különleges süteményekkel, apró édességekkel, máglyákat raknak, táncolnak, énekelnek, történeteket mesélnek. Idén mindenki magáénak érzi az ünnepet - önszántából, lelkesedve, vagy éppen hosszas rábeszélés, fenyegetés hatására -, és mindenki kiveszi a részét a mulatságból, aki csak él és mozog, jelmezt ölt. A jelmezek változatosak, ezerfélék; univerzumokat, korokat, világokat fognak össze. Szuperhősök, szörnyek, régen halott hírességek, ismert történelmi személyiségek, kísértetek, mitologikus lények és megannyi egyéb kreatív jelmez alkot színes és zajos forgatagot. Az órák mindenütt elütik az éjfélt, az utolsó kondulással halvány viszketés, bizsergés árad szét az ünneplők testén. A ruháktól megszabadulni nem marad idő, néhány szívdobbanás elég, hogy a jelmezek a rajtuk keresztül áramló Halloweeni mágiát átcsatornázva átlényegítsék a viselőiket az általuk választott karakterekké. Mindenki átalakul, a test, érzékelés - ahol ezt magával hozza a megformált karakter - megváltozik, a saját tudat mellett megjelenik a másik. Aki elég erős személyiség, képes megtartani az uralmat az új személyisége felett, míg a gyengébb jellemeket magukkal ragadják a jelmezek mágiája által életre hívott személyiségek. Ezt a Halloweent mindenki nagyon sokáig fogja emlegetni...
//Október 31-e éjféltől hat órán keresztül minden karakter megkapja az általa választott jelmez eredetijének valamennyi képességét - ha van ilyenje -, fizikai sajátosságait. Lehet Pókember, kopogószellem, bolyhos kölyökmacska, az elmúlt Karácsonyok szelleme, Robotzsaru, Einstein, boszorkány; a lehetőségeknek csak a fantáziátok szab határt, ahogy annak is, mihez kezdtek a helyzettel...//
Utolsó poszt ☽Hétf. Nov. 09, 2020 11:40 am Következő oldal☽
Halloween party!!!
A holdak keringenek a Caligo s az egész az S-190820 nap körül, s vele változik sok minden. Én is a Dominiumon élek újra, és visszatérésemet a halloween-i partyval ünneplem meg megadva a módját. Elegáns ruházatom kétséget sem hagy afelől, hogy mi is a jelmezem: kancellár vagyok. Nanáhogy! Poén és ennél nagyobb szuperképesség a rendszerünkben nem is kell! Még 3D nyomtattam is magamnak váll-lapra jelvényt, s az összhatást egy jólfésültebb frizurával toldottam meg, a ruhának valót pedig innen-onnan kölcsönkérve ügyesen összeválogattam. Inkább hatásvadász a megjelenés, mintsem valósan reális, mert ha valami fatális tévedés folytán kancellárrá neveznek ki, akkor biztosan nem ez lenne a stílusom. Habár... elég sok szép nő megnézett benne kacsintva és mosolyogva, szóval nem vetem el arra az esetre, ha a rossz sors velem veri meg a Dominium népét egyszer. Ám ez most csak egy éjszaka erejéig szól, és az is bulival telve! Gondolom én... A buli jól is alakul, kancellárságom sokakból vált ki jókedvet, mikor megmondom, hogy nem egy meglévőt váltottam le - hogy mindenki ezt kérdezi elsőre! -, hanem saját szakterületem van. - Népszórakoztatásért és ivászatért felelős kancellár vagyok! - Képes is vagyok ezt olyan komolyan előadni, mintha ez lenne a létező legfontosabb munka a világon, az emberiség túlélése ezen múlik és ehhez segítségemül vannak olyan frázisok, amelyeket a propagandából merítek. Ha éjfélig nem csuknak le izgatásért, akkor piszok nagy mázlista vagyok, vagy a katonák is örülnének egy ilyen kancellárnak. Ennek jegyében sokak italát én állom - sajnos Jack-et nem lehetett meggyőzni, hogy egy kancellár nem fizet semmiért -, de vissza is szép számmal hívnak, mert sokaknak tetszenek perdai kalandjaimról előadott történeteim. Népszórakoztatás és ivászat, pipa! Megy ez! Pofon egyszerű a kancellár-lét! Éjfél után jött csak aztán a móka mikor felhajtottam koccintást követően aktuális társaságommal a Búfelejtőt: a pda-m csippanására azt hiszem elromlott, majd azt hogy túl sokat ittam. Olcsón nem tudok berúgni, de most mégis sikerülhetett, mert a pda-mra sorra érkeznek a hivatalos digitális nyomtatványon kitöltött kérvények s engem kancellárnak neveznek meg és halálosan komolyan beszélnek benne olyanokról, mint újfajta alkoholos ital hivatalos bejegyzése, ilyen-olyan rendezvény megszervezésére kredit-támogatás kérvényezése, plusz ivászatból előforduló sérelmek megoldását is tőlem várják. Elvigyorodom és rögtön üzenetet írok Ravennek. Csak ő képes rá, hogy ilyen igazinak tűnő hamis dokumentumokkal bombázzon látszólag létező személyektől. Közben a pultnál megkapom az újabb italomat Jack-től és éppen belekortyolok, mikor a válasz is megérkezik húgomtól. Folyománya, hogy a kortynyi italt szegény Jack mellkasára köpöm prüszkölve, szabadkozásomra úgy néz rám viszont, mintha három fejem nőtt volna és olyasmit hadovál egyik szemével rám nézve - a másikkal a pult többi részét tartva szemmel -, hogy ő volt az ügyetlen s én, a kancellár nem tettem semmit, máris hoz még egy italt. De furcsa ez tőle... ~ Egy kancellár nem kér elnézést...~ Hallom a hangot a fejemben, mintha valami régi emlék lenne, de az én hangomon előadva. Megrázom picit a fejem és visszanézek a pda-ra az üzenetre. Húgom a maga sajátos stílusában arról érdeklődik, hogy már megint mennyit ittam - nélküle -, hogy elfelejtettem megint, hogy kancellár vagyok. És mellékelt egy kis videót is a beavatási ceremóniáról. Oké, Raven ügyes, de ilyent azért csak nem hackel össze. Vagy de? Öhm... És fú de komoly, önelégült képet vágok ezen a videón! Levélváltás megy ide-oda, röhögve tájékoztat a kérdésemre, hogy igen, lakosztály is jár ehhez a nyolcadikon, több sem kell, otthagyva csapost és piát indulok is ki a lifthez. Ujjaim önkéntelenül ütik be a kódot a liftben, mely egyenesen, megállás nélkül visz fel a nyolcadik gyűrűszintre - honnan szedtem ezt a kódot? -, és elcsodálkozom magamon, hogy lábaim tudják az irányt odafent. Oké, a részeg ember is jellemzően hazatalál valahogy, de nem érzem magam részegnek, mégsem gondolkozom idefenn, merre forduljak és melyik ajtó előtt álljak meg. Gondolatban még hezitálok, mikor tenyerem már rásimul a panelre és az ajtó meglepetésemre kinyílik. Ha ez is Raven műve, ez az év hecce, komolyan! Belépek a lakosztályba és elámulva nézek körbe. Egyrészt tök tágas, van saját ablaka is, szobákra tagolódik és nem kell falból kihúzható asztallapon enni, miközben az ágyamon ülök, mint ifjúkori kabinrészünkben, amin Raven-nel osztoztunk hajdanán. Úgy érzem, sosem jártam a nyolcadik szinten korábban, csak elképzeltem, hogy olyan kevés emberre milyen tágas terek állnak rendelkezésre, de most olyan természetességgel járok-kelek, nyitok ki dolgokat, hogy teljesen otthonosnak érzem és a berendezés teljesen az én stílusomat tükrözi. Nem értem, mi folyik itt? Újra csipog a pda, sürgető üzenet, hogy menjek az irodámban mihamarabb. Aha. Van irodám?! De jó! Mármint gondolom... öhm.. de hol lehet? Bogarászok kicsit a pda-ban, majd hangosan felröhögök. - Rendben, legalább stílszerű: Jack pokla bár hátsó részlegén van az irodám. - Még mindig vigyorgok, mikor elindulok le, vissza Jack-hez, mialatt akik nem ugranak félre a falhoz simulva az utamból, azok hajlongva és félénken állítanak meg valami csip-csup üggyel, amit nekem kéne elintézni. Fel kell vennem valami titkárnőt. Egy csinosat, bögyöset. Bár felőlem bányarém is lehet, ha a kérvényezőket is elriasztja, meg engem is a munkától, amihez való kedvem amúgy sem teng túl. A bárba beérve tudván már irodámról úgy indulok meg egy hátsó részleg felé, mintha minden nap megtenném az utat. És valamiért úgy is érzem, hogy így van. De mi ez a kanyargó sor itt, ami mellett elhaladok? Ingyen osztogatnak valamit? Az iroda egyébként kifejezetten tetszésemre lenne, ha nem tudnám az idegesítő bejövő-üzenet csipogásokból, hogy itt dolgozni kell. Leülök az asztalomhoz a hiperkényelmes karosszékembe, de ez utóbbit nem tudom kiélvezni, sem pedig lazán feltenni lábaimat az asztalra, mert már érkezik is az üzenet, hogy egy kérvényező kint vár és bebocsátást vár. Oké, beengedem, bár az éppen olvasott üzenetben tett javaslatot fel sem fogtam még, és akkor nyúlik el igazán a képem, mikor leesik, az a kígyózó sor ide vár! Hozzám! Bassza meg! De ma Halloween van! Miért nem partizni vannak az emberek? Igyekszem mindenkit kidobálni a lehető leghamarabb próbálván jó meg igazságos döntést hozni - meg átlátni, miről is hadovál egyik-másik -, de két dologra jutok: egyrészt az emberek örök elégedetlenek, másrészt e pár óra alatt masszívabb fejfájást szedtem össze, mint a legbrutálisabb másnaposságom alatt. Egy pillanatra szinte megváltásként gondolok rá, hogy az aktuális személyt kitehetem azzal rövidre zárva a kérdését, hogy nekem mennem kell kancellári ülésre, s elsietek a halkan morgolódó tömeg előtt, mert a sor kicsit sem csökkent. Mindenki beállt újra vagy mi van? Már a nyolcadikon haladok határozott léptekkel - pedig egyébként útbaigazítást kellene kérnem arra, hogy merre is van az az Ülésterem -, mikor kezd belül elfogni egy heveny pánik. A picsába, itt lesz a többi kancellár is! Igyekeznék sarkon fordulni és a már megismert lakosztályba menekülni, de lépteim nem engedelmeskednek nekem és az ülésterem ajtaja nemcsak közelebb ér, hanem szisszenve ki is nyílik előttem. Kínos mosolynak érzem reakciómat, pedig arcmimikám meg sem rezzen, hanem tőlem szokatlan komoly képpel biccentek a bentlévőknek, de sok szék még üres. Pontosan tudom valahonnan hol az én helyem, hova kell leülni és miközben futnék ki innen - a szakkönyv ezt életösztönnek nevezné - a többi kancellár közül, kénytelen vagyok helyet foglalni. Egyikkel sem akarok megismerkedni közelebbről, nekem elég volt, hogy eddig több tíz méterről láttam egyiket-másikat, van, akit csak képernyőn át. Eddig a napig. Szemeim csak akkor kerekednek el igazán, mikor a mellettem ülő udvariasan, a többiekre való várakozási időt kitöltve felém fordul és érdeklődik, hogy míg el nem dől, miként számoljuk fel végleg az Ellenállást - mi a...? -, addig megkérdezi, hogy van a feleségem? - Mi van?! - Szalad ki a számon és figyelmen kívül hagyva megrökönyödött arcát gyorsan a pda-m után kapok, s az adatlapomon a családi adatok szekcióhoz görgetek és halkan motyogva olvasom a szavakat. - Na neee... Családi állapot: házas. Házastársa neve... - Zaklatottan ébredek és kábán nézek körbe, hol vagyok? - Jóóó reggelt, Delgado kancellár! Emeld csak fel a kezeidet, ott is le kell törölnöm a pultot, még a nyálad is kifolyt, olyan jót aludtál! - Köszönt vigyorogva az imént engem felrázó Jack. A bárjában vagyok, és a pultra borulva aludtam, reggel lehet, már alig vannak itt páran, hasonló állapotban kidőlve ők is, mint én voltam pár pillanattal ezelőttig. Mindenhol a halloween-i dekoráció és az éjjeli buli maradványai. Míg elfogom, hogy ez csak egy álom volt, addig megtörlöm kancellári felsőm ujjában a képemet. - Végre elmondhatom, hogy egy kancellár is bulizott a báromban! Jó kis este volt, nem? - Cseveg tovább a fáradhatatlan Jack, míg én szemeimet megdörzsölöm, majd hajamba túrva simítom a tincseket hátra. Hát ha valami megmaradt a kancellárságomból, az a fejfájás. - Na, milyen volt kancellárnak lenni? Jövőre én is annak öltözöm! - Meghagyom neked! Én majd leszek csapos! - Na csak azt próbáld meg, hogy a pultom mögé kerülj! Nyiss saját bárt, ott ihatsz ingyen! - Ha már te vagy odaát, adhatnál valamit inni. - Prookohog harapás csíkos szőrével? - Kérdezi vigyorogva és meg sem kérdezve, mit kérek, tölt nekem. Én meg sem nézem, mi az, már lehajtom. Azt az illatából éreztem úgy is, hogy valami szeszes cucc. Koppanva teszem le a pultra a poharat. - Mondd csak, az éjjel elvettem amúgy egy csajt? ...Jack... miért röhögsz ennyire?
Utolsó poszt ☽Szer. Nov. 11, 2020 12:49 pm Következő oldal☽
Halloween!
Egyébként sem voltunk olyanok, akik a ritkán előforduló kötetlen hangulatú események középpontjai lennének, és ez nem változott meg a két és fél év kihagyással sem. Valahogy mindketten jól elvagyunk otthon, kettesben, olykor találkozunk egy-egy baráttal, főleg Saskia, nekem inkább munkaebéd jut általában. A Halloween megünneplése a nyolcadikon is csendes. Talán mert minden kancellár túl komolynak találja magát ahhoz, hogy efféle őrültségben részt vegyen, meghagyjuk a mulatást a lentebbi szinteken élőknek és elégedetten dőlünk hátra, hogy de jót tettünk. Ugyanakkor csak a móka kedvéért Saskiával úgy döntöttünk, idén egy kicsit lazítunk. A töklámpásokkal - szigorúan nem igazi láng lobog bennük! - megvilágított, egyébként félhomályos Kertben tett séta után visszatérünk a lakosztályunkba és itt öltünk jelmezt, legalábbis egy kicsit. Elsőnek Saskia foglalja el a fürdőszobát, én addig a hálóban öltözöm át, bár ez nagy átalakulásnak nem minősül: fekete nadrág, fekete ing, fekete zokni. Kapok is Saskiától egy pár felvont szemöldököt, mikor kijön a fürdőszobából és majdhogynem a szokott öltözetben lát, én viszont lelkesen mosolygok az ő jelmezén, megdicsérve a választást. Amíg ő a vacsorát készíti elő, addig én lépek a fürdőbe. Míg az étel megmelegszik, el is készülök, és kapok egy rövid nevetést Saskiától, mikor újra meglát és megérti mi ez a fekete szerelés rajtam. A hét kancellár egyikeként így is szuperhatalmam van, hát szuperhősnek vagy bármi nagy varázserejűnek beöltözni semmi értelmét nem láttam. Valami egyszerűbbet választottam. Egyedül két fekete cicafüllel egészült ki a jelmez - farkinca nincs, azért mégiscsak komoly kancellár vagyok! -, de bátorkodtam kölcsönvenni a szemceruzáját, hogy pár macskabajszot húzzak az arcomra. Nem volt egyszerű, mert a fülek már rajtam voltak és már ennél nagyon mosolyogtam saját magamon a tükörben. Az este jól telik, megvacsorázunk, kicsit táncolunk is, s ebben elfáradva, helyet csinálva a desszertnek készíti elő azokat Saskia. Oda is állok mögé, hátulról karolva át derekát és nézek át a válla fölött, mit fogunk enni. - Áh, gondolhattam volna, hogy zselé! Stílusosan sütőtök-narancssárga... - Mosolyodom el és adok egy csókot feleségem arcára. Gyanítom az íze is sütőtök aromával ellátott lesz, mert abból igazit még nem termesztettünk, a folyosókon lévő dekoráció is hamis. - Igen, de valami történt a hozzávalókkal, ezért most nem tudtak pudingot csinálni hozzá. - Kapom meg a választ és felpillant rám Saskia, hogy mennyire probléma, tudván, hogy én amúgy is csak az alján lévő pudingot szerettem mindig is, a zselét... azt meghagytam neki. - Nincs puding? - Húzom el a számat, bár nem tragédia, Saskia mégis meglepetten néz rám vagy inkább fölém kicsit. - Hogy csináltad, hogy lekonyultak a füleid? A macskafülek. - Láthatóan azt nézi még mindig, én meg nem értem, hogy miről van szó. Felvonom szemöldökeimet, de Saskia most már mosolyogva mondja, hogy erre meg hegyezni kezdtem a füleimet és tol a fürdőszoba felé, hogy nézzem meg a tükörben. Meggyőződésem, hogy ugrat és biztosan valami pudingos vagy egyéb meglepetéssel készül, ezért akar visszazárni a fürdőbe, hát engedek. Ahogy viszont a tükörbe nézek, hirtelen meg kell kapaszkodom a pultban, a mosdóban, ami már megcsúszik mancsaim alatt - mancsaim?! - és lábaim alól is eltűnik a talaj. Másodpercek alatt a földön találom magam, de talpaimra érkeztem, szám szerint négyre és döbbenten pislogok le ezekre, majd lesek hátra. Még szárnyaim is vannak! Meg fekete bundám! Mi történik?! Kétségbeesetten nézek fel Saskiára, ő viszont nagy mosollyal, mintha mi sem történt volna, kap fel karba és a szárnyaim között a hátamat simogatva visz ki a fürdőből. Homorítok, jajj de jó ez a simi... Várjunk! Nem jó, vissza akarom kapni a testemet, nem maradhatok sárkánymacska! Kiugrom a karjaiból és az ajtó felé iramodom, azt kezdem el mellső mancsaimmal kaparászni. Szerencsére Saskia ért belőle, bár ahogy hallom, úgy véli, sétálni akarok megint a Kertben. Rendben, nem gond, közel vannak oda a laborok, ott biztos ki lehet valamit találni. Ezt - sajnos csak nyávogva - próbálom meg Saskia értésére is adni, miközben mellette haladok és a lépcsőket választva leérünk a Kert szintjére, ahol az ünnepi díszítésnek megfelelően félhomályos most minden, helyenként egészen sötétségbe borul. Hogyan oldom meg a visszaváltozásomat a laborban, azt még nem tudom, de örülök, hogy a fejem még a helyén van odabent, tudok racionálisan gondolkodni és nem tereli el semmi a figyelme... hú de jól látok a sötétben! De jóóó! Zöld szemeim megcsillannak a sötétben, amit én nem is érzékelek annyira annak. A laborok felé kéne fordulni, de valami érdekes illat jön a Kertből, így Saskiával arrafelé tartok, szaglászva és figyelve. Ennyit a figyelemről, laza fél órát elszúrok azzal, hogy a fűben és kis bokrok között ugrálva játszok, és életemben először fára mászok. A jókedv addig tart, míg pár katona meg nem jelenik és észlelve engem máris felém iramodnak, hiszen állatot felhozni nem szabad a Dominiumra. Saskiának közbeszólni sincs ideje, ösztönösen nyitom szét szárnyaimat, hogy elrugaszkodva a fáról a katonák felett elrepülök a kert kijárata felé, ott szállva le. De jó ez a repülés! Sokkal megbízhatóbb, mint Rafael siklói! Kint aztán újabb katonákat látok meg, szóval spurizok lejjebb még egy szinttel. A lépcsőn fentről hangok szűrődtek, arra nem akartam menni, lefele néptelenebbnek tűnt, így arra mentem, meg még egy szintet lejjebb. Oh, de sokan vannak itt! A falhoz lapulva surranok el néptelenebb folyosót keresve, míg ki nem szúrok egy ismerős alakot. Eddig sosem szenteltem figyelmet a harisnyájának, de most mintegy vadászösztön éled fel bennem és lopakodva utána eredek a folyosó kiszögelléseitől kiszögelléséig haladva előbbre és előbbre. Tudom, hogy mennyire nem bírja az állatokat, így gonosz mosoly jelenik meg a képemen - én legalábbis így érzem - és úgy surranok el a lába mellett, hogy éppen csak fekete farkincám vége hozzáér, de mire megtorpan és odanéz, én már a másik oldalt vagyok és ott is eljátszom ugyanezt. Majd kicsit idegesítem azzal, hogy követni kezdem, noha erre több cirkalmas megfogalmazású tiltás elhangzik. Aztán a következő pillanatban már ugrom is karmaimat éppen csak annyira kiengedve, hogy a szoknya aljában és a harisnyában meg tudjak velük kapaszkodni. Igaz, hogy a lábán is érezheti ezt, de nem fájdalmas, legfeljebb kellemetlen. Ádáz mosollyal nézek fel áldozatomra, de két dologgal nem számoltam: az egyik, hogy beakad a szoknyába a karmaim vége, így mikor menekülőre fogja, én szó szerint lobogok utána a levegőben. Nyávogok is megálljt, de nem hallja, mert ez a másik, amivel nem számoltam: Raven Moor sikít. Hatalmas stratégiai hiba tőlem, mert most ébredek rá, hogy nemcsak a látásom lett kifinomult, hanem a hallásom is kiváló lett. Vagyis csak volt. Szerintem ezek után sok százalékosan halláskárosodott lettem, remélem, hogy visszaváltozás után ez nem marad meg. A szoknya anyaga reccsen, ahogy karmaim alatt végigszakad és én így a földre kerülök gördülve párat, hogy a távoldó Moor felé fújjak egy nagyot mérgesen, majd feltápászkodom, nyújtózom egyet kecsesen és bundámat nyalogatva igazítom meg. Várjunk! Fúj! Egyik fülem mozdul hallva valamit és fejem is arra fordul. Na végre, legalább abbahagytam ezt a bundaigazítást! Két kis takarítórobot tart erre, kerek formájuk messziről felismerhető, pláne ilyen remek látással a sötétben, s mielőtt megmaradt racionális énem átgondolhatná, miért is indultam én el Saskiával a lakosztályból, lábaim már mozdulnak is s elrugaszkodva a talajtól vetődöm rá az egyik robotra. Az a lendülettől pörögve csúszik vissza arra, amerről jött a fényesre suvickolt padlón, én meg karmaim próbálom belemélyeszteni a fémbe, hogy kapaszkodjak és próbáljam felmérni a veszett pörgésben, hol is van az arra, merre szálljak le. Sárkánymacskalétem itt még nem ért véget, de több óra után sikerül kiderítenem, hogy ez valami varázs, vagy perdai képesség, reggel megtörik az átok, szóval már csak meg kell várnom a hajnalt. Addig is van időm ezen az egész macskaságon elmélkedni, ha már szó szerint macskafejjel tudok gondolkodni és tervezgetni is... Felébredek, fejem Saskia ölében, lágyan simogat és megnyugodva észlelem, hogy a lakosztályunkban vagyunk a kanapén ülve-feküdve és ahogy lábam feljebb húzom, érzem, hogy ezek a szokásos lábaim, és szám szerint kettő. Fejemhez nyúlva kitapintom a cicafüleket, melyet egy mozdulattal húzok le és dobok le a földre megkönnyebbülve. Rendes kéz, rendes haj, semmi bunda, semmi szárnyak! Csak egy rossz álom lehetett, ami elnyomott filmezés közben. - Jót álmodhattál! - Meglepetten nézek fel Saskiára. - Abból gondolom, hogy Victor retteghet, mert azt motyogtad a végefelé, hogy van egy sereged. - Elmosolyodom és felülve úgy döntök, elmesélem ezt a sok zagyvaságot Saskiának, hadd derüljön ő is. Csak aztán ne akarjon egy sárkánymacskát... - Igen, van egy seregem!
Utolsó poszt ☽Csüt. Nov. 12, 2020 4:26 pm Következő oldal☽
Halloween buli
*Nem kellett kétszer mondani, hogy ünnepeljek és öltözzek be valami frappáns jelmezbe, adjam ki magam másnak pusztán a hecc kedvéért. Mondjuk nem ünnepnapokon is megteszem, de ez a nap, illetve este....éjszaka egészen más. Ráadásul van is mit ünnepelni, elvégre oly sok kemény munka árán sikerült újra egyesíteni a családot, a bátyámmal együtt végre lazíthatunk. Titok a másik előtt milyen jelmezt választottunk, és mivel nem lakunk már együtt, közös szobában, nem is olyan körülményes az előkészület. A nagyobb meglepetés kedvéért, egy fekete lepelszerű köpenyt húztam magamra, míg el nem érek a célomig. Jack bárja és annak is a pult mögötti része. Megdumáltuk, nem fogok sok vizet zavarni...vizet pláne nem. A köpenyt, mely gyanúsan dudorodott a hátamon, és a csuklyája egészen a szememig leért, a pult mögé állva veszem le. A fekete alól éles kontrasztként bukkan elő hófehér jelmezem, mely csupán harisnyából és fűzős fehérneműből áll, de a szajhás külsőt nagymértékben enyhíti a hátamon széttárt két, csodaszép hófehér szárny, a fejemen gyűrűző fehér loknik és a szende - van nekem olyan? - mosoly. * -Ma én leszek a csapos, minden szomjas, szomorú vagy vidám, békés vagy nyughatatlan, néma vagy hangos ember őrangyala! *Kiáltom nevetve, noha a figyelmet már akkor megkaptam, amikor a fekete lepel lekerült rólam. Éles, hosszú füttyszó jelzi, hogy jól beválasztottam a jelmezemet, mely akkora, hogy még a pda-t sem tudom igazán hova tenni, így szerválnom kellett egy a jelmezhez illő fehér kis szütyőt, amit a csuklómon függesztve viselek. Pda nélkül még Halloween ünnepén sem teszem ki a lábam a kabinból. Jack szép szemeitől is bezsebelem az elismerést, egyszerre kétfelől is, ha egy irányból azt nézzük, mikor, melyikkel merre néz. Csaposságom csupán a jelmezhez tartozik, nem kívánok semmit sem összekeverni, így mondhatni Jack dolgozik a kezeim alá, én már csak az elkészült italt teszem a pultra. A sokféle jelmez közül aztán kibontakozik egy, amihez ismerős arc tartozik, az enyémre meg kiül a százkarátos vigyor, kacsintok a vadiúj kancellárra, de meghagyom neki a pult másik végét, hadd bontakozzon ki. Ez a helyzet, amikor két Delgado van egy „csárdában” és mégis megférünk. A hangulat a tetőfokára hág, én meg a pult tetejére…kényelmesen elhelyezkedem, és felhúzott lábaim alatt tolom az italokat a szomjazók keze ügyébe, ügyelve, hogy mindenki megkapja nem csak az italát, hanem őrangyali mosolyomat is. Egyszer csak azon kapom magam, hogy Hartley leránt a pult tetejéről és heves ellenállásomat megelőzve, a karjában visz a bár kellős közepére, hogy az ott kialakított táncparketten megforgasson. Nincs mit tenni, nevetve adom meg magam, nem ez lesz az első eset, hogy egymást karolva botladozunk, jobbára az én hiányos tánctudásom miatt. Hiába, sosem fogom megtanulni, de ettől még érezhetem jól magam. Nem sokára éjfélt „üt” az óra, noha ez nálunk eddig még harangozásban sem valósult meg, épp ezért megdöbbentő, amikor hallom a bimbamozást. Megemelt szemöldökeim alól nézek Hartley-ra, aki ezt a pillanatot választja, hogy közel hajoljon hozzám. Sosem tudom meg mit akart. A mérsékelten legurított Búfelejtő miatti emelkedett hangulatából kifolyólag megcsókolni, vagy csak súgni valamit. A karjaiba omlok….majd átesem rajta. Érzem a testét, a tömegét, a szilárdságát, de mintha az én testem lenne semmiből. Halvány derengés csupán, hófehér és könnyű, és a lábaim sem érintik a padlót. Nagyon furcsa! De ennél is furcsább, hogy a vállamra erősített szárnyak mintha maguktól mozognának, hallom a suhogást és egyre messzebb kerül a padló. Fentről nézek le a mulató tömegre. Hartley mintha mi sem történt volna, más egy másik lányt táncoltat, én pedig nem vagyok mérges. Békés mosoly terül szét az arcomon és heves késztetést érzek arra, hogy Tersonhoz menjek. Na fasza, ha megjelenek nála harisnyában és bugyiban, fűzőben, biztosan agyvérzést kap. Ez a gondolat pedig még inkább megijeszt. Nem halhat meg! a szárnysuhogás felerősödik és elérek a mennyezetig, még sem verem be a fejem, hanem átlibbenek rajta a felsőbb szintre. Sosem tudtam, hogy Jack bárja felett pont a Cyber-tér bár van, hát már ezt is tudom. * -Húúú baszki! Repülök! Ez nagyon durva! *S ijesztő is, mert ha átmentem a mennyezeten, akkor vagy hülyeséget álmodok, vagy meghaltam és kísértek. A végén még tényleg bejön Jenkinsnek tett ígéretem, miszerint ha meghalok, visszatérek és kísérteni fogom, hogy ne nyugodjon. Mégsem ő jut először eszembe, hanem Terson. Mennem kell…igen ám, de hogyan? Hátra felé próbálok nézni, hogy lássam, tényleg repülök és tényleg a szárnyaim repítenek, még a kezemmel is kitapogatom a lapockám környékét és érzem, ahogy magamat tapizom! A csodás fehér szárnyak pedig megrebbennek egyetlen gondolatomra és már repülök is tovább, agyam hátsó és még talán normálisan működő szegletével mellőzöm a mennyezetet. Ajtókon keresztül suhanok át, a liftaknában fel….épp csak sikítani van időm, de a lefelé tartó lift már keresztül is megy rajtam. * -Baszki! Ez meleg helyzet volt. *Tócsányira kerekedett szemekkel nézek végig sértetlen önmagamon, de a lelkem – ha van még olyan – egyre csak űz felfelé és előre, s néhány szívdobbanásnyi idő után ott találom magam Terson irodájában. A kancellár épp az egyik rejtett szekrénye előtt áll és kávét tölt magának. * -Nem, nem, nem! Nem szabad meginni, túl sok lesz az a kávé! Ejnye Terson kancellár, még a végén kipurcan itt nekem! *Rebbentek párat a szárnyaimmal, mögé libbenek és mielőtt kicsorogna a kávé a poharába, belenyúlok a gépbe. * -Vááááóóóó! *Elhűlten nézem ahogy a kezem eltűnik a külső panel mögött és egy pöccintéssel átállítom koffeinmentesre a kávéját. Annyira jóleső érzés tölt el, hogy felnevetek, de a kancellár meg sem hallja. Nem lát és nem érzékel, de én érzem őt amikor megérintem a vállát. Látom a nyakán és a halántékán lüktető eret és régi vágyamat engedem elszabadulni amikor megvárva, hogy leüljön, kezeimet a vállára helyezem. Olyan könnyű lenne most megfojtani…de ez a gondolat rossz érzéssel tölt el, nekem megmentenem kell, nem megölni. * -Csessze meg! Tényleg őrangyal lettem! *A masszírozás – ami számára csupán kellemes érzetben nyilvánul meg – nem tarthat sokáig, mert a fejemben már valahol lent a Perdán vagyok…és épp csak gondolok rá, már fák között repkedek, majd egy tisztáson, ahol Denisov néz farkasszemet egy erratorral…a fegyvere pedig néhány lépésnyire van tőle. * -Már megint szarban van Denisov és megint én húzom ki belőle. *Dohogom mellé érve, majd két ujjal odább lököm, el az éppen rávetődő errator útjából, közelebb a fegyvere felé. Ennyi elég is neki, hogy felkapva a mordályt, semlegesítse a vadat. Meglepő, hogy a lényt látva nem éreztem késztetést, hogy sikítsak….mintha egy kommunikátor lenne a fejembe ültetve, hangokat hallok, segélykiáltásokat melyek puszta gondolatok csupán, nekem mégis mennem kell, hogy segítsek. Kimentem Castillot a botanikus kert újra megrongálódott öntöző rendszere alól, Jenkinst egy lezuhanó siklóból, McG-t a tükörsimára és csillogóra tisztított padlón való elcsúszástól. Fárasztó egy meló baszki, még Morgi keze ügyéből is sikerül egy zárlatos titánkart kiragadnom, mielőtt megint Tersonhoz lennék hivatalos. Újabb pohár kávé, amit egy pöccintéssel verek le az asztalról, már-már unottan rákönyökölve az asztallapra. Azért az arckifejezése csal az enyémre is némi derűt, nem tagadom….de jó lenne már felébredni…. Talán nekem is van őrangyalom – aki minden bizonnyal már kész idegroncs lehet – mert a kívánságom meghallgattatik, viszont meg van a böjtje, mert irtózatosan fáj a fejem. Tuti, hogy nem csak Búfelejtőt ittam, attól sosem fáj. Kettőt látok meg egy kancellárt a pultra könyökölni.* -Neeeee! Nem akarok még egy kancellárt megmenteni! Kancellárt akarok ölni! *Kiáltok fel a fejemet fogva, majd a szám is tátva marad amikor a „kancellár” értetlen szemekkel néz fel rám.* -Ja, csak te vagy az Alec? A frászt hoztad rám! *Jack meg csak röhög, s most már két értetlen szempár néz rá, amit simán lecsekkol egyszerre.*
Utolsó poszt ☽Csüt. Nov. 12, 2020 6:36 pm Következő oldal☽
Halloween buli
*Az ünneplés, akkor is ünneplés, ha csupán magunk között tartjuk meg, még hangulatosabb is, és nem kell senkit sem kerülgetni. Arról nem is beszélve, hogy hiába minden jelmez, nem tudnánk elvegyülni, ha pedig mégis, Jade és Katja dolgát nehezítenénk meg. arra viszont nem volt nehéz Callumot rábeszélni, hogy kettesben, csupán a magunk szórakozására beöltözzünk Halloween ünnepén. A töksárga díszítés feldobta a lakosztályt, a töklámpásban táncoló műláng pedig kellemes hangulatot kölcsönzött. A vacsorát is úgy állítattam össze, hogy az estéhez illő legyen, de mivel az egész Dominium ünnepelt, nem adtam nagy feladatot az étterem személyzetének. Mire visszaértünk a kertből, a vacsorát már leszállították, Jade vette át és ott várt ránk a pulton. Eljött az ideje annak, hogy átöltözzünk a vacsorához, kíváncsi voltam Callum minek öltözik be, mert elárulni nem volt hajlandó, így az én jelmezem is titok maradt, míg ki nem léptem a fürdőből. Mintha egymáshoz öltöztünk volna, noha rajta a fekete öltözet nem volt nagy meglepetés, amire kérdőn fel is vontam a szemöldökeimet, de csak egy sejtelmes mosolyt kaptam válaszul. Az utóbbi időben ugyan én is feketét viseltem, de a mostani ruhám földig ért, amúgy is karcsú vonalaimat még inkább megnyújtotta…de a hajamat feltupíroztam, hogy kócos legyen és készíttettem egy vámpírfogsort, helyes kis vámpír agyarakkal, ajkam zugába pedig művér cseppeket festettem. Callum elismerésére kivillantottam veszélyesnek tűnő fogaimat és a hatás kedvéért még össze is csattogtattam. Amikor aztán bevonult a fürdőbe, gyanítottam, hogy ki fog egészülni a jelmeze, s addig míg ezen izgultam, előkészítettem a vacsorát. Szerencse, hogy elkészültem mindennel és nem volt a kezemben egyetlen törékeny pohár vagy tányér sem, mert biztosan elejtettem volna a nevetéstől. * -És még csak meg sem csókolhatlak, különben elkenném a bajuszodat. *Csak a cicafülét simogattam meg és borzoltam össze picit a haját, hogy meglegyen a feeling. A vacsora kellemesen telt, de már előre aggódtam a desszert miatt, mert nem azt kaptam amit kértem. * -Valami történt a hozzávalókkal, nincs hozzá puding. Sajnálom. *Nézek fel rá, de tekintetemet cicafüleinek mozgása vonja magára a szemei helyett. Tényleg mozgott volna? * -Lekonyultak a füleid. Ne legyél szomorú, szerzek a puding helyett vért. *Gondolataim között felmerül a szavak furcsasága, a vér említése, de nem érzek viszolygást. Sőt! Szomjúságot érzek, mintha napokig vándoroltam volna a Perda forró sivatagában, pedig még nem is jártam ott. A hűtőhöz lépek és kinyitva annak ajtaját, egy vérrel teli poharat veszek ki belőle, meg sem lepődve azon, hogy azon kívül még néhány üveg sorakozik benne. Beleiszom a pohárba és felfrissülök tőle.* -Mmmmm, milyen finom…de hideg. Meleg vérre vágyom, friss vérre. *Callumot keresem, hogy szóljak, elmegyek itthonról, de nem találom. Helyette egy fekete cica bújik elő a fürdőből, és már ezen sem lepődöm meg. Egyszerűen felkapom a karomba, de mielőtt megsimogathatnám, nyávogva, fújva kiugrik az ölemből és az ajtóhoz rohan. * -Igazad van, odakint biztosan találok valakit…aki adna…szomjas vagyok! *Elindulok a cica után, az ajtó nyílik és ő előrerohan, én pedig követem végig a kihalt folyosókon, orromba kúszik a meleg vér illata, de nem tudom honnan érezhetem, honnan jöhet, hiszen senkit nem látok. Csak megyek az illat után, a vágy elemi erővel vonz, lábaim alig érintik a padlót, légiesen lépkedek egyre gyorsabban. Szúró, de nem fájdalmas érzés mélyed bele az alsó ajkamba, önkéntelenül is odakapok, ujjaimmal pedig hegyes fogakat tapintok ki. ~Biztosan a mű vámpírfog.~ Gondolom én, de mikor kivenném a számból, nem tudom. Tovább feszegetem, de nem megy, belenőtt az ínyembe…vagy onnan nőtt ki? Ó! Te jó ég! Az nem lehet! Megállok, a sima, fénytől tükröződő fal felületéhez egészen közel hajolva nézem meg magam. Az arcomat ugyan eltorzítja a felület, de a hegyes vámpír fogakat jól látom. S ezzel egy időben a szomjúság még inkább gyötörni kezd, az émelyítően édes illat pedig a Kertbe vonz, ahol katonákat találok. A cica eltűnik mellőlem, de nem is figyelek rá, az egyik katona kezére pillantok, mely valamikor, valamitől megsérülhetett, bőrének felszínén bíborvörös cseppek kezdenek szétfolyni…az illata, egyszerűen mesés, és tömény, és csábító! De nem kellene, nem! Tudom, hogy szeretném lenyalogatni a kezéről, de közben fellángol bennem a „nem akarom, nem szabad” érzés is. A katona felnéz rám, és felém nyújtja a kezét. Érzem ahogy az ajkaim széles mosolyba nyúlnak, két szemfogam pedig megint belemélyed az alsó ajkamba, kissé kinyitom a számat, hogy legyen helyük és a katona szemeibe mélyed a tekintetem. * -Add a kezed….finom illatod van. *Ezt nem, nem is én mondtam! Ugye nem én mondtam? Nem mondhattam, hiszen én csak Callumot szeretem, az ő illata csábít, az ő simogatását szeretem….de a katona vérére szomjazom. Ő pedig csak mosolyog, mintha más nem is létezne a világon, csak én, s már nem csak a kezét nyújtja, hanem a nyakát teszi szabaddá, hozzám hajol, mintha megbabonáztam volna. Én pedig a nyakára hajolok és fogaim belemélyednek a húsába, forró, édes vére csorog le a torkomon és én…élvezem. Soha még ilyen finomat nem ittam…agyam egy hátsó szegletében lelkem megmaradt darabjai sikoltanak fel ellenkezve, de könnyedén elsöpröm. S csak iszom és iszom míg a katona ki nem csúszik a karjaim közül. A földön fekszik szürkésfehér arccal, vértelen ajkakkal, s szemeinek világát lassan üvegezi a halál. Furcsa és ijesztő is egyben, hogy ezt látva csak elégedettséget érzek és jóllakottságot. Leülök a katona mellé a földre, fejét a combomra fektetem és ujjaim beletúrnak a hajába. Hátrahajtom a fejem, arcomon világontúli mosoly…. Felnyitom a szemeimet, Callum meglepett arccal néz rám, s eszembe jut mindaz amit talán percekkel ezelőtt tettem. Ajkaimhoz kapok, de csak az odafestett művér cseppjeit kenem el, és mikor megpróbálom kivenni a vámpír fogakat, legnagyobb megkönnyebbülésemre sikerül. * -Nagyon furcsa álmom volt. Te is elaludtál? Összegyűrődött a füled. *Kis kacaj karcolja a torkomat, miközben megsimogatom megint a cicafülét, amit aztán gyorsan le is kap a fejéről. Szavai értetlenséget szülnek az első pillanatban, de aztán arra gondolok, hogy neki is különös álma lehetett.* -Van egy sereged? Nahát! *Elgondolkodom a katonán, és a „mi lenne ha” is felmerül.* -Azt hiszem nekem is….*S aztán elmesélem mire gondoltam, mit álmodtam, és megkönnyebbülök újra és újra, hogy csak álom volt.*
Utolsó poszt ☽Hétf. Jan. 11, 2021 10:11 pm Következő oldal☽
Something wicked this way comes
The moon has awoken with the sleep of the sun, the light has been broken; the spell has begun
A Halloweent Colin srácaival töltöm. Csak részben azért, mert a szüleiknek szükségük volt segítségre, de nagyobb részt inkább, mert rajongok értük. Emmának a legkisebb gyerekkel a Dominiumon kellett maradnia, a bátyám pedig dolgozik, a srácok viszont olyan izgatottak lettek a Halloween, a jelmezek, édesség, és sokáig ébrenmaradás miatt, hogy le sem lehetne lőni őket. Amikor az öt lurkó megszavazta, hogy márpedig én öltözzek fehér lónak, mert ők bizony lovacskázni kívánnak, azt hittem viccelnek. Nem, ez így nem igaz. Tudtam hogy az éppcsak tizenévesek megingathatatlan magabiztosságával feladatot osztó gyerkőcök nem tréfálnak, de bevallom őszintén, arra már nem számítottam, hogy az édesanyjuk komolyan is veszi a kérésüket. Az idő rövidségéhez mérten Emma különösen kitett magáért. Feláldozott egy lepedőt, és papírmaséból késztett nekem maszkot is, amit egy percre sem vehetek le, bár kimondottan akadályoz a látásban, és rendre szem elől tévesztem a körülöttem zsizsegő, örvénylő tündér- és koboldkavalkádot. Az ujjaim unos-untalan beleakadnak a -szintén papírmaséból készült – patáimba, arra pedig már nem is mertem rákérdezni, hogy a jelmezre gondosan felvarrt dús, hófehér sörény és kis híján földet söprő farok szőrszálai miből készültek. Indulás előtt valamennyiüket egyesével körbe is hordtam a hátamon a házban, ami kiváltott némi szemforgatást Katrinából. Sajnos miután felvettem a maszkot, nem tudtam elcsípni az arckifejezését, mert a látómezőmet jócskán lecsökkenti a hosszú lópofa. A két lány, Elizabeth és Blake tündérnek öltözött, az egyiküket élénkzöld, míg a másikukat halványlila tüllruha örvényli körül, és a nyomukban csillámpor szemcséi kavarodnak a levegőbe, hogy később eltávolíthatatlanul beleegyék magukat mindenbe, amire ráhullanak. A fiúk egyöntetűen koboldok akartak lenni, és azok is lettek. Véleményem szerint találóbb jelmezt nem is választhattak volna. Őket távolról leginkább a magasságuk, és a füleik hossza alapján tudom megkülönböztetni. Nem győzöm forgatni a fejem, ahogy beszabadulnak a jelmezes, ünneplő forgatagba, noha a szabályokat előre megbeszéltük, a kis koboldok és tündérek mégis rendre eltűnnek a szoknyák, terebélyesebb jelmezek kavalkádjában, hogy egy süteményespultnál bukkanjak rájuk, ahogy mindkét kezükben valami édességet ragadva lelkesen rágnak. Miután sikerül összeterelnem a siserehadat, lehetőségünk van megnézni egy félelmetesen tehetséges tűzzsonglőr előadását, ennek eredményeképpen a kobold frakció egyöntetűen elhatározza, hogy ezt a hivatást választja inkább a katonaság helyett. Az energiájuk fogyhatatlan, nem győzök a nyomukban loholni. Ahol ők könnyedén átsurrannak a lábak, emberek és tereptárgyak között, ott nekem sűrű elnézéskérések közepette kell átpréselnem magam, arra is ügyelve, hogy jelmez különböző részeit se hagyjam el. Fél órával éjfél előtt már hét különböző előadást néztünk végig, körbejártuk a város minden feldíszített zugát, mindannyian tanultunk néhány új perdai szót, megkóstoltunk vagy egy tucatnyi különböző édességet, és noha alapjáraton kimondottan kedvelem a különböző desszerteket, most úgy érzem, a vérem cukros masszává miazmásodva kering az ereimben. Az éjféli harangütések a főtéren érnek minket, ahol nagyobbacska tömeg gyűlt össze, hogy a szokások szerint elüldözzék az ártó szellemeket, démonokat… A halovány, ám egyre erősödő viszketést először a jelmeznek tudom be, de mire tudatosul bennem, hogy az nem is ér a bőrömhöz - hiszen a katonai gyakorló felett viselem-, addigra egyértelművé válik, hogy valami komolyabb problémával nézek szembe. Ösztönösen kapok a mellettem meglepett sikolyt hallató Blake keze után, de az ujjai kicsúsznak az enyémek közül, és mire felocsúdok, addigra enyhe, ám annál bizonytalanabb és instabilabb terpeszben állok. Valami így sem stimmel… Lenézek, és egyszerre fagy az ereimbe a vér a döbbenettől, és tűnik az egész egészen helyénvalónak és természetesnek. Négy, patkolt patás lábon állok, remegő inakkal. Elfordítom a fejem, hogy jobban lássak, mert a lópofa még mindig útban van. Vagy várjunk csak, mégsincsen. Természetellenessen hosszú lehet a nyakam ~dehogyis, teljesen rendben van a nyakunk~, mert most az orromat a saját combomhoz tudom érinteni, ha hátrafordítom a fejem. Az egész testemet rövid, fehér szőr borítja, és ahogy hitetlenkedve megrázom a fejem, a sörényem a szemembe hullik. Ló lettem, annak ellenére, hogy ez lehetetlen. Döbbenten vizsgálom meg közelebbről a patáimat, és még hosszan elidőznék az értetlnekedéssel, ha nem ugrana be ekkor Blake sikolya, az ujjam közül kicsúszó keze. Felkapom a fejem, a füleimet hegyezem, körbeforgatom őket, és meglepő módon az őrült zsivajból is kihallom a lányok nevetését, ráadásul egészen közel. A főtér felbolydult, az életre kelt jelmezekben ragadt ünneplő tömeg kezd szétszéledni. Ösztönös mozdulatokkal rendezem magam alá a lábaimat, és az inak remegése azonnal megszűnik. Két pehelykönnyű érintést érzek a nyakszirtemen, ahogy az apró tündérek leszállnak rám, és a sörényembe kapaszkodnak. A bőröm válaszképpen megremeg az egész nyakamon, mintha csak élőskődtől akarnék szabadulni, és érzem is a késztetést, hogy megrázzam a fejem, a sörényem, de képes vagyok leküzdeni. ~Rovarok, meg fognak csípni… Szabaduljunk meg tőlük, csak egy mozdulat!~ Nem vagyok egyedül a fejemben… ~Nem lehet, ők a bátyám gyerekei. Vigyáznom kell rájuk~ ~Akkor nem csípnek?~ ~Nem, nem fognak~ ~Szeretem a gyerekeket~ A beszélgetés gondolatsebes, hiszen a fejemben zajlik, és az egyetértés pillanatokon belül megszületik. Mivel a két kis tündér nagyon élvezi a helyzetet, miattuk kevéssé aggódom. - Nézd, Blake, Simon igazi ló lett! Gyííííí! Elizabeth lelkes sikkantását nem hallanám, ha nem lenne jobb a hallásom, mint emberként. ~Igen, fussunk! Ők is azt akarják… ~ Már az előző beszélgetésnél rájöttem, hogy a fejemben megszólaló hang ennek a testnek a valódi gazdája lehet, ennek ellenére most nem engedhetem át neki neki az irányítást. Meg akarom kérdezni a lányokat, hol vannak a testvéreik, de a szavak helyett csak nyerítésre futja. Ebben a pillanatban a szemem sarkából felfedezem az egyik koboldot, ahogy éppen megpróbál felmászni egy ablakpárkányra, hogy onnan besurranhasson a hozzá tartozó épületbe. Gondolkodás nélkül vetem utána magam, a patkolt paták visszhangot verve csattognak a város sima járdáján. Éppen sikerül a fogaim közé csípni a lurkó grabancát, és a következő pillanatban már a levegőbe is emelem a kapálózva tiltakozó koboldot. Hátrafordulva a hátamra huppantom, de nincs időm tovább foglalkozni vele, mert a másik vásadék éppen a patáim között iszkol el az utca túlfelét célozva. Egy hosszú ugrással sikerül utolérnem, de elvétem a pulóvere kapucniját, és ő beveti magát egy kézikocsi alá. Fogalmam sincsen, hogy tud egy ló lehasalni, ha tud egyáltalán, de valahogy be kell dugnom az orromat a kis kobold után, így kicsit közelebb lépek a kocsihoz, a kinyújtott mellső lábaim között hajtom le a fejem, a súlypontomat pedig hátratolom, hogy a mellkasom a talajhoz közelítsen. Ostobán érzem magam, és minden bizonnyal úgy is nézhetek ki. Két ügyetlen lépés jobbra a hátsó lábaimmal, a fejemet is elfordítom, hogy beférjen a kocsi alá, és végre sikerül megragadnom Zack nadrágszárát. A haszontalanja fejhangon sipítva tiltakozik, de hamarosan ő is a hátamon találja magát, én pedig némi billegéssel és ügyetlenkedéssel ismét normálisan négy lábra küzdöm magam. A harmadik kobold ezt a pillanatot választja, hogy a bal hátsó lábamra vesse magát, amire ösztönös reakcióként megfeszülnek az izmaim, kirúgni készülök, amit csak az utolsó pillanatban tudok megakadályozni, helyette négy lábbal egyszerre dobbantva odébb ugrok, aminek hatására a támadóm inkább gyorsan felkúszik a hátamra, távol a patáktól. Christian éppen ebben a pillanatban csikorgó kuncogással kinyilatkoztatja: elunta magát, és egy szaltóval leveti magát a hátamról, egyenesen egy süteményespult kellős közepébe. Míg őrá vadászok, addig Mark csusszan le a kőre a sörényemet használva kapaszkodónak, és a tökfaragó bódé felé veszi az irányt. A következő fél óra azzal telik, hogy fel-alá száguldozom a főtéren, és hol az egyik, hol a másik égedelem kiskobold lóg a ruhájánál fogva a fogaim közül. Akad egy pillanat, ahol a két kis tündéren kívül megint senki nem utazik a hátamon, én viszont kipróbálhatom a sokat emlegetett lórúgás erejét egy Zack felé iramodó, leginkább kutyára emlékeztető rémség koponyáján. A találatot reccsenés és szűkölés jelzi, a szörny visszavonulót fúj, a megszeppent kiskobold viszont inkább a hátamon marad. A két másik rosszcsont két teljesen ellenkező irányba szalad, pár hosszú másodpercig csak kapkodom közöttük a fejem, és elképzelni sem akarom, hogyan festhetek, míg végül a kisebbik után lódulok meg. Az eddig vidáman kuncogó, és leginkább a sörényem befonásával foglalatoskodó tündérkék ezt a pillanatot választják, hogy rádöbbenjenek: -De hiszen mi tudunk repülni! És mit sem törődve a kétségbeesett hörgésbe fulladó nyerítésemmel, felreppennek a nyakamról, egyenesen a jövendőmondó sátor felé. A koboldoknak, tündérkéknek négy további teljes órájába telik, mire kifáradnak, és végleg össze tudom fogdosni őket. Az egész testemre kiül eddigre a habos tajték, és az utolsó tíz percben már leginkább csak lusta poroszkálásra futja tőlem fogócska közben is. Mire végre mindannyiukat biztonságban tudom, már nem jár más a fejemben, csak az alvás. A hátamon, és nyakamon szendergő siserehaddal egyenesen, gondolkodás nélkül beügetek a Kartinával közös nappalink közepére, ahol némi ügyetlenkedés és a dohányzóasztal ripityára törése után sikerül lefeküdnöm anélkül, hogy a gyerekeket leráznám magamról, és a lábaimat magam alá húzva, a fejemet az oldalam mellé hajtva pillnanatokon belül elalszom én is.
