Adomeite

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Szeretet: Mindenkit és bármit, kivéve az embereket. Végtelenül és mérhetetlenül ma is Theisi irányában.
Szenvedély: Leginkább már csak a munka iránt, bár néha emlékeimet felidézve még mindig lobban bennem a láng, ha Rhanis arcát látom magamban. S ilyenkor emlékeztetem magamat arra, hogy szenvedély nélkül élni olyan, mint halottnak lenni, és én nagyon is élek.
Gyűlölet: Az nincs bennem, még a vészthozók iránt sem.
Elfogadás: Nélküle miként is bírnám elviselni az életemet?
Békesség: Már nem vágyom a bosszúra sem, üressé lettem, mint az elfogyott gyertya csonkja. Talán ez a bölcsek békessége, azé a türelemé, mellyel az egyszerű perdaiak életét képesek szemlélni.
Öröm: Képes vagyok a legkisebb apróságnak is örülni. Ha megjelennek Deloris havában az első rügyek, ha egy fióka megrebbenti először a szárnyát, ha egy príí dörgölőzik a bokámhoz. Ha esik az eső, és a forróságban megsimogat egy lágy szellő. Ha hallhatom a lombok énekét a szélben, ha láthatom a pillangók táncát a virágzó rét felett, és nézhetem amint a tó fodrai fehér tajtékot vetnek a sárga homokú fövenyen.

Csendes vagyok, jobbára kissé mindig szomorú. Még is nyugodt és határozott. Ám jobb, ha nem haragítanak meg, mert akkor olyanná válok, mint az életéért küzdő príí.

176 centi magas vagyok, 57 kg. Hajam hosszú és gesztenye barna, szemeim is barnák. Öltözetem mindig az évszakoknak megfelelő. Fegyvereim: Íj, nyílvesszőkkel és egy tőr, de ezeket elég ritkán használom.

A 2384-es év gyümölcshozó havának (május) 25. napja, semmiben sem különbözött a többi naptól, talán csak abban volt más, hogy az egyik Elorak-i házban nagy sürgés-forgás támadt valamikor a kora délutáni órákban. Édesanyám ekkor adott életet egy leánygyermeknek, nekem. Név szerint, Adomeite-nek.
Életem első öt éve csendesen telt, még is egyféle várakozással, hiszen minden szülő kíváncsi, miféle képesség is bukkan elő elsőnek, hiszen úgy tartják, meghatározó erejű. Talán két nappal múlhattam öt, mikor fellobbant bennem az első képesség. Nem történt semmi különös, csak egy kislány (Klaia), kivel együtt játszottunk, s két évvel idősebb nálam, akaratán kívül rám bocsátotta a képességét. Ő a dermesztést kapta elsőnek. Az elmepajzs szinte abban a pillanatban körülvett, és megvédett. Furcsa volt, és akkor még kezelni sem tudtam. Édesanyámmal akkor sokat beszélgettünk erről, igyekezet megnyugtatni, hogy ez így természetes, és segített, hogy minél könnyebben használhassam ezt a képességemet.
Teltek az évek. Mondanám, hogy gondtalanul, de persze, mindig akadt valami, ami felforgatta az életünket. Hol egy állat ellése körül támadt gond, hol a vihar sodort ki a nyílt vízre valakit, s bizony olyan is megesett, hogy az erdőbe hatoló vadászok után kellett indulni, mert baj érte őket.
Még nem voltam nagykorú, csupán 23 éves, mikor egy esküvői szertartáson, a távoli rokonság egy ismerősében, megismerhettem Rhanist. Majd egy fejjel volt magasabb nálam, széles vállai, napsütötte bőre, egészségesen csillanó barna szemei azonnal magukra vonták figyelmemet. Nem volt hát véletlen, hogy a lakodalmon szinte egész éjjel vele táncoltam. Sokat beszélgettünk, és sétáltunk is a napfelkeltében. Természetesen anyám óvó tekintetének súlya alatt. Reggel, mielőtt mindenki haza tért volna, Rhanis megkérdezte apámat, hogy a ránk következő napon délután meglátogathat-e, és szerencsére apám rábólintott. Mondanám, hogy közel két év jegyben járás következett, melyben jobban megismerhettük egymást. Én ezalatt az idő alatt választottam magamnak a szövés mesterségét. Szerettem a fonállal dolgozni, ahogy kezem nyomán kialakult a vásznon egy minta. Magam is meglepődtem, hogy keresett csereárú lett, attól eltekintve is, hogy apám lett közben a város Fővadásza.
A 25. születésnapomon kérte meg Rhanis a kezemet apámtól, s hamarosan már készülődhettünk is az esküvőnkre. Másnap robbant be, elég kellemetlen élményként a második képességem, amikor is Rhanis tenyerébe csúsztattam az ujjaimat, a könnyű kis séta alatt. Éppen a folyó partján sétáltunk a lemenő nap fényében, és Rhanis egyszer csak megállt, maga felé fordított, és ajkát az ajkaimra szorította. A csók oly heves érzelmeket váltott ki belőlem, hogy akaratlanul engedtem szabadon a képességemet, amelyről eleddig nem is tudtam. Rhanis csak felnyögött, majd mintha elájult volna, összerogyott, és hangos jajgatással dobálni kezdte magát. Felsikítottam, térdre rogyva mellette, de egyszerűen nem tudtam, mit is kéne tenni. Szerencsére halászok húzták ki éppen csónakjukat a vízből közelünkben, és ők rohantak oda segíteni. Rhanis szemei felnyíltak, zavarodottan nézett rám, de rémület helyett, aggódás csillant tekintete mélyén.
-Egy Nemesis…
Sóhajtotta el, mire mindenki egy lépést hátrált a közelemből. Elsírtam magam. Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha valami halálosan fertőző betegségben szenvednék, akinek még a szagát sem szabad belélegezni, nemhogy megérinteni. Szörnyű napok jöttek, melyben senkit nem engedtem a közelembe, és csak sírtam és sírtam. Végül éppen Rhanis volt az, aki szinte már erőszakkal magához húzott, és segített. Vele tanultam meg kezelni, visszafogni ezt a képességemet.
Aztán összeházasodtunk, és majd egy évre rá, megszületett Theisi. Elmondhatatlanul boldogok voltunk, felhőtlen életet éltünk.
Aztán megjöttek az emberek, a vészhozók.
Rhanis vadászként az elsők között volt, akik találkoztak velük, s talán épp emiatt kapta el a betegséget oly hamar. Láz döntötte le a lábáról, testén sebek képződtek, hányt és hasmenése volt. Eddig soha nem tapasztaltunk ilyet, és bármiféle gyógyteát itattam is vele, még azt sem tudta befogadni a gyomra. Néhány nap alatt végzetesen legyengült, ereje elfogyott, majd egy gyötrő, átjajgatott éjszaka után, hajnalban utolsót sóhajtott. Mire az ő lelke visszatért Shiennelhez, addigra a kicsit Theisi is ágynak esett. Neki sokkal rövidebb idő jutott a kínokból, amit persze nem bántam, de az ő elvesztése teljesen maga alá temetett. A fájdalom mérföldnyi kín volt a lelkemben, kitépett szívem helyén üres sötétség tátong. Gyermeket temetni maga a pokol, nem az élet rendje.
Talán három hét is eltelt az ürességben, melyben hol gyűlöltem a Quorsa-kat, hol bosszúra szomjasan átkozódtam, hol letargiába süllyedve bámultam magam elé, s volt olyan is, hogy zokogva kuporodtam össze Theisi ágyában, melyben az ágynemű még őrizte a kislányom édes illatát, s azt hiszem, anyám volt, ki enni és inni adott ez idő alatt, mint csecsemő koromban, hogy magam is ne menjek szeretteim után. Túl éltem, s a város Danájával folytatott beszélgetés rávilágított arra, hogy Shiennelnek még tervei vannak velem, ezért éltem én túl. Hát, ha így, legyen így. Nem tudom miféle tervek lehetnek azok, de végül elfogadva sorsomat, döntésre jutottam. Képtelen voltam otthon maradni. Összeszedtem a legszükségesebbeket, és a várostól nem messze, kint a folyóparton, az erdő szélénél, kicsi kalyibát építtettem egy ügyes kezű favágóval. Kicsi, egy lakóhelyiséggel, de nekem éppen elég, minden megvan benne, amire szükségem van. Elhoztam a rokkámat és a szövőszékemet is, hogy a munkába temetkezhessek. Már nem gyűlölködöm, már nem átkozódom, hanem olykor, kiülök a naplementében a folyópartra, látom az égen futó felhőkben Theisi mosolyát, Rhanis vidám arcát, hallom a szélben a nevetésüket, érzem illatukat...
És… boldog vagyok.