Nakai Soto

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Szólíts egyszerűen Kai-nak.
Gyerekkoromban elvárás volt, hogy a jobbnál is jobban teljesítsek minden téren – ez az eszme teljesen áthatja az egész életem. Nem vagyok őrült, de mindig, mindenből próbálom kihozni a legtöbbet, utálok bármit is félbehagyni, vagy összecsapni.
Alkalmanként túl komolyan veszek és félreértek dolgokat – valljuk be, amióta az eszemet tudom, utasításokat és parancsokat követtek, és nagyon ritkán volt alkalmam tényleg önmagamat adni, szóval én számomra még egy megfejtésre váró rejtély vagyok.
Azt tudom magamról, hogy annak ellenére, hogy nagyon is törődöm magammal, imádok zsíros és olajas ételeket majszolgatni órákon át egy helyben – persze ilyenkor tervbe kerül plusz pár óra edzés is, de valamit valamiért.
Szeretek edzeni, szeretem a harcművészeteket. Amennyire csak lehet törődök a testemmel, és sohasem szeretnék eltunyulni.
Kifejezetten jól bánok a szavakkal, egészen addig, amíg értem a helyzetet. Egész jó lelkesítő beszédeket tartok. Katonákkal és tudósokkal vettem körbe magam mindig is, ezen felül nem fért bele a napi rutinomba a szociális élet – a feleségemmel is szolgálaton kívül általában egy-egy biccentéssel köszöntünk amikor véletlen egymásba botlottunk - így például trécselni vagy társalogni egyáltalán nem tudok. Azt sem tudom a civilek miről szoktak beszélni.

Mondhatni a végletek embere vagyok. Vagy szeretek valamit, vagy nem.
Szeretek új dolgokat megismerni, mindennek adok egy esélyt. Szolgálaton kívül lehetetlen rávenni magam arra, hogy olyan dologba fogjak bele, amit nem szeretek.
Belülről sokszor talán olyan vagyok mint egy gyerek - egyik oldalam naiv, kíváncsi, ártatlan és lelkes.

Egész életemben szembe kellett mennem saját magammal. Mert mégis amihez igazán értek, az a gyilkolás. Hidegvérrel vágom el mások torkát, ha az érdek vagy a parancs úgy kívánja – igazából, nem szoktam gyakran kívánni mások halálát, de tisztában vagyok vele, hogy néha ez a szükséges rossz; és ami szükséges, azt meg kell tenni. Ha éhes vagyok eszek, ha szomjas, iszok – ha meg kell ölni valakit, megölöm.
Ez alapvetően mégsem tesz annyira közveszélyessé, mint amilyennek hangzik elsőre. Komoly indokra van szükség ahhoz, hogy bárkit is bántsak – bár azt sem lehet letagadni, hogy erre neveltek, gyakorlatilag erre születtem. Gyakran még én sem értem teljesen önmagam.

Megvédem a szeretteimet, bármi áron, és messzire képes vagyok elmenni értük.
Igazat megvallva, a személyiségem két részre osztható fel – szolgálaton kívül, és szolgálatban.
Szolgálaton kívül kényes vagyok arra amit eszek, iszok, hol alszom, mit viselek. Szolgálaton belül nem ismerek lehetetlent, a cél szentesíti az eszközt.
Szeretek olvasni, és tanulni. Endokrinológia, neurobiológia és molekuláris bionika olyan területek amik kifejezetten lekötnek, és otthon is érzem magam bennük. Órákat eltudok tölteni egy szó nélkül egy mikroszkóp felett.
Ha ezen a ponton megértettél engem, le a kalappal – mert én sem értem önmagam.
Gyerek módjára vágyok arra, hogy megismerhessek másokat, spontán és nyitott vagyok – azonban kissé tudatlan. Összeszedetten összeszedetlen, teli olyan ellentmondásokkal, amiket én magam sem tudok megérteni.
Egy szebb világról álmodok. Szabadabb világról. Minden kancellár torkát el is akarom vágni, és tudom, hogy el is kell vágni ahhoz, hogy új világot teremthessünk.
Bár elég jól bánok a lőfegyverekkel, a késeket és a kardokat, valamint a közelharcot részesítem előnyben.

2417 – Nakai Soto naplója – 4356. bejegyzés

Ismered azt az érzést?
Amikor a világ szinte lelassul körülötted, és átölel. Szinte szorít – és te ezt érzed még az izmaidban is, amik minduntalan, akaratlanul is megfeszülnek. Érzed a szívedben, ami minden alkalommal egyre erősebben, és erősebben dobban, érzi, hogy olyat kell tegyen, ami ellenkezik a természetével. A szemeid mint a vadmacskáé, a füleid mint egy medvéé. A világ olyan közel kerül hozzád, s te oly távol magadtól. Nem te irányítod a tetteid, minden idegszálad parancsot teljesít. Minden lelassul körülötted, s a véredben feltámad valami ősi, valami elemi, ami még a túlélő ösztönt sem vetekedhet.
Átölel téged, s Te egy pillanatra megszűnsz létezni. A lágy szellő belekap a hajadba, a levegő apró, hegyes fogait az arcodba méllyezti – a hidegtől fájdalmasan veszed a levetőt, s tudva tudván, sohasem éreztél még ehhez hasonló illatot, mégis tudod, ilyen az otthon illata. S bár azt kívánod, ne ilyen lenne, véred minderre válaszul forrni kezd, a gondolataid kicsúsznak a kezedből, s talán meg is szűnnek létezni.
Ilyen érzés az, amikor egy csapásra változik meg az életed, s öntudatlan is arra sarkallod magad, amit mindig is meg akartál tenni. Bár ne így alakult volna. Amikor magához ölel a végtelen, olyvá tűnik azzá válsz, akinek mindig is lenned kellett volna.
Karomon majd szétszakadt a kabát, amikor izmaim önkényesen megfeszültek,s kézifegyverem a mellettem álló katona feje irányába dobtam. Bár nem gondolkoztam, nem akartam fegyverropogást hallani. Többet nem. A pisztolyt, mielőtt Mitchael felocsúdhatott volna egy kés kísérte, egyenesen a nyaki ütőérbe. A dobáshoz megfordultam a saját tengelyem körül, izmaim igazi csapatmunkáról tettek tanúbizonyságot, álmomban sem lettek volna képesek ekkora lendülettel dolgozni. Bal tenyeremben valami keményet éreztem, ujjaim minden erejükkel átfonták a markolatot, s ugyanazzal a mozdulattal amivel a késemet engedtem útjánal, kardom éle lefejezte a mellettem szobrozó Andrew-t. Feje a földet sem érte, mikor leguggoltam, akkora erővel rugaszkodtam el harmadik társam felé, hogy éreztem, ahogy a vádliaim felrobbannak. Kardom előre, egyenesen a cél felé mutatott – mintha ő maga mutatta volna nekem az irányt.
Nem láttam semmit amikor visszakaptam az irányítást a testem felett. Jól ismertem a maró, csípős érzést a szememben.
Vér.
Csak meg kell töröljem.
A testemet remegés rázta át, egyfajta kimerültség okozta gyengeség.
Kabátujjammal egy lassú modulat sorozattal megdörzsöltem az arcom, s Sara  kiüresedett tekintete fogadott. A kardom választott el egymástól minket, s őt egyenesen és a szó szoros értelmében a robosztus, égig érő fa törzséhez tűzte, a szívénél fogva. Nem ért újdonságként a hang, ahogy a szegycsont megszólalt amikor a pengét kihúzzák belőle, sőt, képzeletem hamarabb lejátszotta, mint ahogy a valóságban is megtörtént.
Ez volt az a nap, amikor abból, akinek a sajátjaim szerint lennem kellett – azzá váltam, akinek a Világ rendeltetett. Legalábbis úgy éreztem.
Alig négy másodpercre vesztettem el az irányítást az izmaim felett. Mégis óráknak tűnekt. Óráknak, amik innentől fogva sötét határmezsgyeként tetszelegtek, s visszavonhatatlanul „előtte” és „utánna” szakaszokra osztotják fel az életem.
Profi voltam. Visszamehettem volna. Meghamisíthattam volna az egyértelműt. Hittek volna nekem. Hiteles voltam. De már nem ugyanaz az ember voltam, mint másodpercekkel azelőtt.
Az volt a nap, amikor elengedtem önmagam, hogy az lehessek, akinek eddig is lennem kellett volna.
Szabad.

- bejegyzés vége.

De nem kell egyből ennyire előre rohanni.

Apám és Anyám is az egyik legjobb volt a nemében. Teresa Soto, ugyanúgy megállta a helyét a frontvonalon, mint a tárgyalóteremben – de mindezek előtt katona volt. Az egyik legjobb, akinek az aktája, „szigorúan titkos” felirattal tetszeleg, s helyettesíti a sírkövét.
Apám, Navajo Soto brilliáns elme, egy igazi stratéga és kutató, aki természetével ellenkezően főszerepben diplomatát játszik egész életében. A munkája valós természete még számomra is ismeretlen.
Csak az okát tudom, amiért engem tenyésztettek – háborút vívni. Háborút nyerni.

Gyerekkoromtól fogva harcra képeztek, igencsak fiatal voltam amikor a gyilkolás valós természetét megismertették velem. A vér íze végigkísérte az életem, s talán azzá, a szótfogadó gyilkossá váltam volna, akinek rendeltettek, ha nincs mellettem Miles és Rebeca. Ikrek. Nem messze laktak tőlünk, szüleink mély barátságot ápoltak.

- Lázadónak születni kell – mondta Miles, akárhányszor az Ellenállók jöttek szóba. Ő, és ikertestvére voltak az okai, amiért nem hagytam ott a Kancelláriumot korábban, de az igazat megvallva, ők voltak a felelőssek azért is, amiért ott akartam hagyni.

Ők voltak a testvéreim, egyidősek velem. Mindketten törékeny aktakukacok, és amióta az eszemet tudom kötelességemnek éreztem megvédeni őket mindentől. Elég sokszor kerültek bajba, főleg a kortársaink szerettek volna betörni és eltörni ezt-azt rajtuk. Miles, amennyire hű volt a rendszerhez, annyira éles volt a nyelve, ha valaki volt olyan eszetlen, hogy hagyta megszólalni. Soha nem fogta be a száját.
Rebeca csendesebb volt, inkább a tettek vezényelték. Arconköpött valakit, majd Miles mögé bújt és bíztatta, hogy vívja meg a csatát helyette. Ekkor jöttem én a képbe, beverni pár képet.

Amikor épp nem gyilkolni tanultam, vagy háborút vívni, kötelező jelleggel a laborban kellett üljek, többére biológiát, és annak az összes ágazatát tanulni. Teresa és Navajo Soto tökéletes fúziójának tenyésztettek.
De a szabadidőmben, ami bár ritka, de csak az enyém volt, Milessel és Rebecával fantáziáltunk egy világról, ahol mindenki a maga ura. Egy szabad országról, egy gazdag, paradicsom szerű világon – egy felfedezésre váró bolygón. Az ország neve mindig hármunk neveiből tevődtek össze, általában ReMiNa, MiNaRe vagy NaReMi neveket viselve. Kilenc évesek ha lehettünk.

Ahogy telt múlt az idő, a testvérpár lázadó szelleme elsőnek áttetszővé vállt, majd teljesen megszűnt létezni, legnagyobb bánatomra. Mert a gyerekkori meséink, játékaink és fantáziáink egy visszavonatatlan éket vert közém, és az között, akinek a szüleim akartak nevelni. Egy szabad világról álmodtam, ahol addig élsz, amíg a tested magától el nem kezd rothadni, ahol azt szeretsz akit akarsz, és azzal is éled le, akit te választasz. Ahol nem bűn, ha van saját véleményed – és ami a legfontosabb, ahol nem csak egy fogaskerék vagy egy időzített bombában, hanem te magad vagy a bomba – akkor robbansz amikor akarsz, de semmi sem kötelező.
A Kancellárium a szememben mindig is egy időzített bomba volt, ami csak pusztítani tud, minden és mindenki csak a szerkezet egy-egy részét képezi. Biztos voltam benne, hogy egy napon fel fog robbanni, csak azt sajnáltam, hogy akkor minden darabját magával fogja rántani. Engem is.
De nem féltem a haláltól, mert Rebeca és Miles mindig mellettem voltak.
Bár lázadni akartam, miattuk inkább csendben maradtam. Rajtam kívül nem volt senkijük, aki óvta volna őket. Rajtuk kívül nem volt senkim, aki nem engedte, hogy az érző szívemet beszennyezze az a sok vér, ami a kezemhez tapad. Ők tartották bennem életben az embert.
Miles-nek talán igaza volt, és lázadónak születni kell. Mert mindig is úgy éreztem, a tökéletes nevelésem és génjeim ellenére, egyszerűen nem férek bele a nagy tervbe, amit nekem szántak a szüleim.

Amikor tinédzser lettem, engem is megtalált a szerelem, de mire felocsúdtam volna, már feleségem is volt. Nem – nem Rebeca. Sara – igen, az a Sara, akit mint egy jegyzetet a táblára, úgy tűztem fel egy fa törzsére. Igazi minta katona volt, gyönyörű göndör hajjal, ami szőke volt, érdekes kombináció, legalábbis a kreol bőr mellé ritkán látok hasonlót. Gyönyörű volt, de nem az esetem. Nem szerettem.
Amikor elkezdett gömbölyödni, egyértelmű volt, hogy ő sem engem. Mert az a gyerek, az biztos, hogy nem az enyém volt. Sara-t is ismertem gyerekkoromtól fogva, hiszen az öcsém, Kono Mosho Soto – a nevét mindig anya beteges humorának tudtam be – évek óta környékezte azt a lányt, és a tény, hogy a születendő gyerek kiköpött én voltam, eléggé egyenesen mutatott rá a valódi apa kilétére.

Kicsit beszéljek Kono-ról is.

Mintha klónoztak volna minket. Az én arcom, az én testem.
A példaképe voltam mindig is, de sohasem kötődtem hozzá, mert ő azt az énemet idealizálta, akinek neveltek. A tökéletes gyilkológépet, és nem azt, aki igazából vagyok.
Biztos nagyon összetört, amikor megtudta, hogy leléptem – és hidegvérrel kivégeztem élete szerelmét.
Nagyon jó volt. Profi lövész, fejvadász, nyomolvasó és kardforgató. Kiköpött én. De minden téren leköröztem, ha csak egy hajszállal is, nem is beszélve arról, hogy valami oknál fogva belőle nem akartak kutatót is faragni mindezek ellenére.
Nem ijednék és lepődnék meg, ha őt küldenék utánam. Forrófejű, haragtartó, a bosszú, legalábbis az Ellenállók irányába igencsak nagy tüzet gyújtott benne, és őszintén élvezi a vér ízét. Betegesen.
Jobb vagyok nála. Nem tartok tőle, amíg nem becsülöm le.

Egyébként imádtam a laborban is tevékenykedni, hiszen olyankor voltak leginkább tiszták a gondolataim, és tudtam, hogy így esély sincs arra, hogy eltunyuljak – az eszem naprakész és éles lehetett minden percben.

Anya az első konfliktusban vesztette életét egy perdai keze által. Fájt, hogy elment. Szentimentálisabb, szeretőbb és melegszívűbb volt, mint amilyennek mutatta magát. Tényleg közel álltunk egymáshoz.
Az háború legelején zöldfülűként szolgáltam a fronton, ám a feletteseim meglátták gyorsan bennem a potenciált, majd inkább amolyan üss és fuss osztaghoz osztottak be. Nem kellett sok idő mire saját egységem lett, bár nem teljesen hivatalos úton kezdődött a dolog, egyszerűen egy bevetés során minden rangban felettem álló életét vesztette, és volt lehetőségem bizonyítani.

A lázadás kitörésének idején kutatókat, mint Miles és Rebeca kísértem a Candserin tó mellé, mintákat venni, és analizálni az élővilágot. Azonban, nem csak a biztonsági személyzetet képviseltem ott, én is részt vettem a kutatásban. Miután a hírek megérkeztek otthonról, mélyen elgondolkoztam – ha lehetőségem lett volna, melyik oldalra álltam volna. Miles és Rebeca hűek voltak rendszerhez. Miattuk maradnom kellett. Ha netalántán ez a Kancelláriumnak nevezett bomba robbanni szeretne, akkor mellettük a helyem. Meg kell őket védenem, bármi áron.

A kutatásaink elsősorban a CQL élő szervezetre gyakorolt hatásaira éleződtek ki, s habár gyerekcipőben voltak, Miles-sel és Rebeca-val, valamint egy maréknyi kollégával együtt olyan implantátumokról álmodoztunk, amik lehetőséget adnak az embereknek a perdaiakékoz hasonló hasznosításra.
Leginkább a CQL lelőhelyek közelében született gyermekek, a perdaiak és az őshonos növényzet és állatvilág képzeték tárgyát és alanyát ezeknek a kutatásoknak.
Az igazat megvallva, a bennem élő gyermek mindig arról fantáziált, hogy amint sikeresen kifejlesztjük az implantokat, megszökünk hárman, és megalapítjuk az országot amiről mindig is álmodtunk, és a perdaiak képességeit felhasználva kiegyenlítjük a hatalmi viszonyokat – bár ez csak gyermeteg fantázia, de szerintem mindeki eljátszik egy-két lehetetlen gondolattal, amikor reménytelennek látja az életét. S egész életemben úgy éreztem mintha sebzett madárként vergődne a lelkem. Pláne amikor ölnöm kellett.
Egyébként igen, a barátaim mindketten szerencsémre kutatók voltak. Éles nyelv, éles ész. Imádtam őket. Egyik a testvérem, másik még annál is több volt nekem. Egy szerelem, aminek, pont, mint a lázadó szellememnek, soha sem adtak hangott, alig volt több mint suttogás az őrült zajban.

A lázadást követően szökevényekre vadásztunk a hold teljes területén. Az osztagunk kicsi volt, nyílt konfrontációra alkalmatlan, szökni kívánó, felbátorodott delikvensek felkeresésére és kiiktatására voltunk berendezkedve. Volt amikor egy hajsza napokig is elhúzódott. Utáltam. Minden alkalommal amikor elkaptunk valakit, vagy egy ellenállóval végeztünk úgy éreztem, hogy sajátkezűleg hánynám kardélre önmagam egy részét – hiszen legszívesebben én is szembeszálltam volna a rendszerrel.


2417 – Nakai Soto naplója – 4355. bejegyzés

Halkan csukódott be a lakás ajtaja, mindig is kerültem a zajt amikor hazaértem, így lehetőségem volt egyenesen a dolgozószobámba osonni, ahova rajtam kívül senkinek sem volt bejárása. Legalábbis hivatalosan – nem hiszem, hogy a boraim önmagukat innák, Sara mindig is szeretett rájárni a dolgaimra.
Kicsi, de kényelmes szoba volt. Az ajtóval szembeni falon többnyire anyára emlékeztető tárgyaktól, díszektől - köztük egy a földet ábrázoló modelltől roskadozó polcok sokasága kapott helyett, ízlésesen lépcsőzetesen egymás mellé és felé helyezve.
A szoba Sara ízlését tükrözte, arany és sötétzöld. Sosem szerettem a kirívó kombinációkat, de ez mégis kifejezetten tetszett, eszemben sem volt átállítani. Otthonosan éreztem magam. Passzolt a modern és korszerű berendezéshez.
Esti rutinom részeként lehuppantam a műbőr kanapémra, ami általában ágyként is funkcionált, hátradőltem, majd sóhajtottam egy nagyot.
- Le kéne fürdeni – motyogtam elnyűtten az orrom alatt.
Az egész napomat a laborban töltöttem, növényi mintákat elemezgetve. A szemem minden ehhez hasonló nap után fájt, mikroszkópok és képernyők reggeltől estig. A hangom is elment egy kicsit, az állandó naplózástól. Miles és Rebeca a hetek óta az egyik kutató állomáson dolgoztak, és igencsak hiányzott a közelségük, ilyenkor csak munkával kapcsolatos dolgok miatt léptünk egymással kapcsolatba, legtöbbször írásban – „a D24-es projekthez csatoltam pár mintát és anyagot, légyszi ha ráérsz nézz már rá” – ilyen és hasonló szövegek formályában.
A kedvenc boromat szürcsölgettem, pár órával később amikor erőt vettem magamon, hogy elmenjek zuhanyozni. Csendben osontam át a lakáson, egyedül akartam lenni – zuhi aztán eszek – nyugtáztam magamban a nagy tervet, noha nem voltam éhes, és már este volt, egész nap alig ettem valamit. Általában jobban odafigyeltem a napi rutinomra, de ha sokat hagytak Miles-ék egyedül, hajlamos voltam kicsit elengedni magam.
Imádtam az érzést, amikor víz előszőr ért a bőrömhöz, akkor is, ha a víz elsőre mindig vagy túl meleg, vagy túl hideg volt. Mélyen a gondolataimban jártam, miközben kezeim szinte automatikusan dörzsölték végig a testem minden szegletét, megszabadulva ezzel egy egész nap szennyétől és izzadságától. Szó szerint és átvitt értelemben is. Általában zuhanyzás után már nem agyaltam az aznapi történéseken.
Pont nyúltam volna a törülközőmhöz, amikor egy irritáló csipogás csapta meg a fülem – munka. Meztelenül vágtam át a nappalin, a kommunikátoromból jött a hang.
- Meló – egy angyalinak tetsző hang hallatára megdermedtem – pár szökevény nem messze a várostól – magyarázta Sara – mindketten megyünk – habár nem tudott nem hivatalos hangvételben beszélni hozzám, azért elég alaposan végigmérte a testem, gondolom nem bánta volna, ha többet láthatná el-el vétett pillanatokon kívül.
- Na és Samy? – kérdeztem csuklóból, ugyanis Samy, a kisfiunk miatt ritkán küldtek minket egyszerre bevetésre, hisz valakinek vigyázni kell a kicsire is.
- Tesódéknál alszik ma este – nyugtázta.
Hát persze, megint az apjával van – nem tudom mi tartott vissza attól, hogy kimondjam. Egyértelmű volt, harag sem volt, pusztán szóvá nem tette egyikünk sem soha. Samy vagy Sara irányába sem sikerült valós kötődést kialakítanom sosem. Ha nem bevetésen voltam, egy kutatásba ástam bele magam vagy az állomások egyikén, vagy a városban.

Gyorsan a helyszínre értünk, a hajsza nem volt hosszú. Bár alaposan megtervezett szökésnek tűnt, nem volt profi munka, valószínűleg civilek. Ilyenkor háttérbe szorítottam az érzéseimet, és igazából önmagamat is, és megpróbáltam gépként teljesíteni a feladatom, elvégre az osztagot és a hajszát is én vezettem. Elsődleges célom volt minél hamarabb visszajutni a dolgozószobám nyújtotta biztonságba.
Órákat térdepeltem mocsokban és sárban mire megtaláltam a szökevényeket. Körbezártuk őket szép lassan, mint ragadozó a prédáját. Mit sem sejtettek. Amint elég közel kerültem hozzájuk jelzést adtam a kezemmel a többieknek, hogy fegyvert fel. Fegyelmezettek voltak és profik, szerettem velük dolgozni. Amint elővettem a kézifegyverem a hozzám közelebb lévő szökevény hirtelen felugrott és futni kezdett.
Megneszeltek – gondoltam. Szökelltem egyet-kettőt, s mikor alig fél méter választotta el az tarkóját a pisztolyomtól, hidegvérrel meghúztam a ravaszt. Abban a pillanatban, ahogy az elsült megállt egy pillanatra a világ, és pár szöggel jobbra tekintettem.
Miles kék szemei vájtak lyukat a lelkemben, s az aki a lövésem után a földre rogyott Rebeca volt. A homlokomban hirtelen hatalmas súlyt éreztem, szemeim tágra nyíltak, mintha kiléptem volna a testemből, súlytalanná vált minden, a világ forogni kezdett körülöttem.
Miles arca meglepettséget, sokkot és rémületet tükrözött, ahogy az enyém is – de csak a másodperc töredékére, mert az arc, ami végigkísérte az egész életem, törődött velem, szeretett engem egy pillanat alatt felismerhetetlen, undorító vörös masszává vált, amikor Mitchael – kollégám – golyót eresztett egyenesen Miles szemei közé egy nagyobb kaliberű fegyverrel a kezében. Soha többé nem láttam Miles arcát.

- bejegyzés vége.

Az idő ólomsúllyal nehezedett a vállamra. Nem tudom meddig voltam tétlen, miután hidegvérrel kivégeztem a feleségem, és a másik kettő beosztottamat.
- Miért nem szóltatok? – motyogtam remegő hangon, úgy toporzékoltam a térdeimre rogyva, mint egy gyerek. Sarat és vért dörzsöltem a szemeimbe – meg kellett volna védenem titeket, miért nem szóltatok? Mentem volna. Miért nem szóltatok? – alig lehetett érteni egy szavamat is. Alig kaptam levegőt, zavarodott voltam.
Percekkel, talán órákkal vagy egy egész nappal később, a Miles-t és Rebeca-t magamhoz ölelve ocsúdtam fel.
Valahonnan volt bennem elég erő és öntudat, hogy pár kilométerre a halott katonáktól ásni kezdtem. Ástam, ástam és ástam puszta kézzel. Kesztyűm ujjai kiszakadtak, körmeim teljesen leváltak, vérben úszott a helyük.
Két méter mély, s átmérőjű sírt ástam. A gyermeteg zokogásom mit sem vesztett erejéből – szólnotok kellett volna, nagyon menni akartam – ismételgettem önmagam. Miattuk maradtam, én menni akartam, vigyáznom kellett rájuk, ehelyett én vadásztam le őket. Olyan vegyes érzelmek hatoltak a mélyen csontjaimig, amiket megnevezni sem tudok.
Csak akkor csapott át a zokogás szipogásba, amikor a két testet a gödörbe helyeztem – nem méltó hozzájuk – ilyenkorra már csak ez járt a fejemben. De nem hagyhattam őket ott egyedül, elrothadni a szabad levegőn, vagy hagyni, hogy egy vadállat találjon rájuk.
Akármilyen ködös volt az elmém tudtam, hogy még biztonságban vagyok. A legtöbb hajsza napokig is eltarthat, s elég mélyen voltunk ahhoz az erdőben, hogy a korábbi dulakodást senki se hallja meg.
Miles és Rebeca. Egymást ölelő pózba fektettem őket a gödörbe, valami virágszerűt is raktam melléjük. Majd amikor az első marék földet rájuk dobtam, újra zokogásba kezdtem. Szánalmasan nézhettem ki.
Ezt követően ki tudja meddig bandukoltam céltalanul. A könnycsatornáim rég kiszáradtak. A gyomrom éhségtől feszült, a torkomba a szomjúság ezer borotvaéles pengeként hatolt.
Szabad voltam végre. Új ember. Éreztem. Ez az érzés vett rá, hogy kilométereken keresztül vonszoljam a testem.
Csak a barátaim jártak az eszemben. Túl jól játszottam nekik a mintapolgárt – gondoltam – legalább olyan jól, mint ők nekem.
Haragot is éreztem. Úgy rémlik, néha elszórtam egy-két átkot a Kancellária felé. Morogtam, miként pusztítom őket el.
Furcsamód, volt feleségem halála, vagy az osztagomé egy kósza gondolat erejéig sem hatottak meg.

Egy ponton a testem feladta. Lépteket hallottam. Mire az irányukba emeltem volna a nyakam, megadtam magam a gravitációnak, s rongybabaként estem össze a lelki és testi kimerültségtől.
Egy börtöncellában ébredtem, noha résnyire nyitottam ki a szemeim, mintha egy barlang falai vettek volna körbe. Sötét volt és hideg. Vízcseppek ismétlődő, monoton visszhangja járta be a helységet. De nem törődtem a körülményekkel, a kimerültség még mindig könnyen úrt vett rajtam. Az első gondolatom a tegnapba nyúlt vissza, nem akartam igaznak hinni – mielőtt visszaaludtam, gyorsan felidéztem, hova is temettem el kettejüket, és mit véstem a feléjük magasodó fa törzsére, remegő kezeimmel:

„Rebeca Leblanc – 2392 – 2417 – jobb barátot nem is kívánhatnék. Nyugodj békében.
Miles Leblanc – 2392 – 2417 – mindig is szeretni foglak. Nyugodj békében.”