*Max megjegyzésére – mikor félrebillentette a fejét, már tudtam, hogy mosolyogni fogok azon amit mondani fog – elmosolyodtam, majdnem fel is nevettem halkan. Valahogy mindig sikerül fején találnia a szöget. * -Nem azért teszem, hogy szenvedjek. Ki szeret szenvedni? Ez nem fekete és fehér, hanem színes, nagyon is. Ha szeretek valakit, azt nem tudom félgőzzel szeretni, a szívem minden szeretete az övé, még ha túl is csordul. *A Perda megtalálása mindenikre hatással volt, úgy érzem rám nagyobb hatással, felborította az életemet. A társadalmunk kettészakadt és a sors most az én szívemet szaggatja. Vadember pedig valóban nem néma, hazudnék ha azt mondanám, hiszen elég sokat beszél, és azt is elmondta mit érez….de korántsem biztos, hogy minden érzését elmondta, hiszen én sem avattam be abba, ami az én szívemben lakozik. Félünk mindketten csak mástól. * -Valóban nem az én dolgom, ha akarja úgy is elmondja. *S ebben a mondatban benne van minden. Ha akarja….de eddig nem akarta és engem is bizonytalanná tett. Kezemet a sajátjába burkolja és szembesít azzal, amivel régóta küszködök, de nem tudom elhagyni. Halkan, kicsit keserűen nevetek fel. Max őszinte, mert szeret és nem traktál kegyes hazugságokkal. * -Igen, ez így van. *Sosem akartam, de igaza van, mindenbe képes vagyok belepusztulni, mert nem úgy látom a dolgokat, ahogyan más, normális emberek. Sokáig nem a földön jártam hanem egy rózsaszín felhőn csücsültem, aztán amikor a Perda a maga gyönyörű valóságával lecsapott, fenekestől felfordította az életemet, a valóság nem csak a természet csodáival rántott le a felhőről, hanem megízleltette velem a keserű sötétséget is. Jobbára abból jutott nekem mostanában. De hiába mondja Max, hogy a döntéseim az enyémek és ne törődjek azzal mi lesz velük, képtelen vagyok rá, már csak azért is, mert nem vagyok biztos abban, hogy….ha elmegyek Vademberrel, örökké boldog leszek vele, vagy ő boldog lesz-e attól, hogy lemondok érte sok mindenről. Megint bonyolítom az életem…a döntésem nem csak a családomra lenne hatással, hanem Vademberre is. Max viszont megint az elevenembe talál és nem akarok már vele vitatkozni azon, hogy ha elhagynám a Várost, őket sokáig ki sem engednék egy újabb árulástól tartva. Hogyan élné ezt meg Max, akinek a katonaság az élete? Volt már arra példa, hogy egy katonát megfosztottak minden rangjától és leszerelték, csak mert egy családtagja átállt az ellenállókhoz. S anya, apa? A munkájuk a természethez köti őket, hogyan végeznék el azt a Város vagy a Dominium falai között? * -Igazad van, elég nehezen, de megoldható. Persze ennek most már nincs jelentősége. *Csak reménykedhetek abban, hogy a tél elmúltával, mikor kiszabadulok a Városból és többször mehetek Elorakba, ahogy Max is mondta véletlenül összefutok Vademberrel. Aztán lesz ami lesz. Azt nem mondom, hogy odaállok elé és rákérdezek az érzéseire, igazából fogalmam sincs mit tennék ha most vagy később megpillantanám, de a remény még mindig adott. Max kirángatott most az önsajnálatból, ki tudja meddig tart a hatása, hogy ezt elnyújtsam, félreteszem az újabb, szerinte felesleges és önpusztító érveket.* -Majd kiderül tavasszal, addig is mi lenne ha hazakísérnélek és megdolgoztatnánk egy kicsit az unokaöcsémet? *Xani mindig is remekül el tudta terelni a figyelmemet minden másról, szerettem vele lenni, rajta éltem ki a gyermek hiányomat és elég gyakran kaptam a fejemre Hannalee-től amiért elkényeztetem, de hát ez a nagynénik dolga, nem?*
A ki szeret szenvednire jelentőségteljesen mutatok rá. Mert tagadja, ugyanakkor teszi. Tény, hogy más jellemmel rendelkezünk. Érzékeny a lelke, ezt is látom, ám hiszek abban is, hogy ezt is lehet erősíteni, hogy érezzük, ám ne hasson ránk úgy, hiszen mások dolgai nem a miénk, ám Jasmine... mintha úgy alakítaná élete dolgait, hogy a rossz oldalon jöjjön ki, még akkor is, ha a másik irányra szabad jelzést kapott. Mintha... el lenne tévedve? - Adtál is rá neki lehetőséget? Fel is tetted a kérdést? - nézek rá érdeklődéssel. - Vagy inkább elszaladtál? - korántsem vádként teszem fel neki. Hajlamosak vagyunk elfutni attól, amit nem akarunk hallani. Magam inkább megállni, és szembefordulni szeretek, mert addig fog üldözni, míg azt meg nem teszem. S időt vesztegetni nem akarok. - Nincs jelentősége? Akkor mitől vagy szomorú, ha nem ettől? - hacsak nem azért, mert már rátalált a megoldásra. - Rendben. - láthatóan változott valami benne, aztán lehet, csak magam ámítom. Ám nem akar erről többet beszélni, én pedig hagyni fogom. Ha akar, belém karol, visszafordulunk a lakórészek felé.
*Már nem keserű a nevetésem, amikor Max rám mutat szótlanul a költői kérdésemre. Abban is igaza van, hogy mindenbe kicsit belepusztulok, túl sokat bonyolítom az életem, de nem tehetek róla és ellene. Egyszerűen ilyen vagyok, mindenre túl érzékeny, a szívemre, a lelkemre veszem és senkinek nem akarok rosszat, még akkor sem, ha azon tetteim miatt én szenvedek. Abban viszont szerintem nincs igaza, hogy erőltetnem kellene Vadember vallomását, ha van olyan. Nem kérdeztem rá pont azért, amiért én sem vallottam színt, noha már elég régóta érzem. De az elszaladás gondolata és feltételezése ismét mosolyt csal az arcomra. * -Nem szaladtam el. Alkalom mindig van, de nem kérdeztem rá. Te örülnél ha a barátnőd rákérdezne, amikor te magad is bizonytalan vagy? *S én tudom, hogy ha úgy van, akkor vadember miért bizonytalan. Ugyanazon okból, amiért én sem mondom el neki, hogy mennyire szeretem és nem azért, mert számomra a szabadságot jelenti, a kalandot és izgalmat. Egészen más, szavakba nem önthető okai vannak. Csak szeretem. Nekünk azonban a jövőnk bizonytalan a helyzetünk miatt. Azt hiszem ha a Városban élne és úgy találkoztunk volna, már régen bevallottam volna az érzelmeimet, így azonban csak fájdalmas lenne az elválás, a féltés, az aggódás ha történne valami. * -A veszteségtől vagyok szomorú, a hiányától. Azért nincs most jelentősége, mert ő döntött és nem találkozunk többé, hacsak nem véletlenül, de akkor nem tudom mi lesz, hogyan fog viselkedni. Lehet, hogy elmegy mellettem. Ki tudja. *Vonom meg a vállam, jóllehet egyáltalán nem érzem jelentéktelennek. De hiába erőlködöm, ha valami nem megy. Azonban már épp elégszer olvasta a fejemre, hogy valamit megint nem jól csináltam és csak magamnak köszönhetem ha szenvedek, és nincs is mit már ezen kivesézni, így inkább olyan elfoglaltságot keresek ami eltereli a figyelmemet. Az pedig Xani, Max örökmozgó fia, akinek az arcáról szinte soha nem lehet letörölni a mosolygást. * -Jó, akkor ma harc lesz. *Mondom belékarolva, Xani kedvenc játékára utalva és mosolyogva az előttem álló délutánon, elindulok Max-ék otthona felé. *
//Köszönöm a játékot, megint nagyon jót alkottunk és várom nagyon a következőt! //
A ki szeret szenvednire jelentőségteljesen mutatok rá. Mert tagadja, ugyanakkor teszi. Tény, hogy más jellemmel rendelkezünk. Érzékeny a lelke, ezt is látom, ám hiszek abban is, hogy ezt is lehet erősíteni, hogy érezzük, ám ne hasson ránk úgy, hiszen mások dolgai nem a miénk, ám Jasmine... mintha úgy alakítaná élete dolgait, hogy a rossz oldalon jöjjön ki, még akkor is, ha a másik irányra szabad jelzést kapott. Mintha... el lenne tévedve? 
//
//