Max Benedict

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Lehető legszerencsésebbnek tartja magát, hogy olyan családba született, ahol megkapta azt a törődést, és szeretetet, amire szerinte szüksége van egy gyereknek. Ezt akkor látta meg igazán, mikor találkozott azokkal, akiknek a családja nem éppen arról számolhatott be, boldog családban élnek. Ezért is ad és adott bele mindent mikor saját családot alapított, ugyanezen elv vezérelte. Mert a családalapításban is nagy szerencséje volt, nejével az első pillanatban megvolt a szikra közöttük, s bár mára megkopott az a nagy láng, talán éppen ekkor jelent meg az a sok szikra, s a kitartóan égő láng, ami a mai napig egybetartja családjukat.
Örökölte szülei felfedezői vénáját, noha ez egészen más területen bontakozott ki igazán. Az ismeretlen megismerése, az Űr, ami vonzotta, s vonza is a mai napig. A kihívás szerelmese, belevetni magát olyan helyzetekbe, ahol a végkimenetel kiszámíthatatlan, s ezáltal saját korlátait is feszegetheti, fejlesztheti képességeit, tudását. A repülés lételemévé vált, még akkor is, ha kicsit szárnyaszegettnek érzi magát a holdon. A családja, hogy a szülei és testvére közelében élhet, s hajthatja álomra a fejét, véleménye szerint megérte eldobni mindezt. S mivel, ha valamit eldöntött, általában nyomós indoknak kell lennie, hogy azon változtasson, s nem bánja, hogy így döntött. Számtalan olyan élményben és tapasztalatban volt már része, ami megerősítette döntése helyességében.
Erős védőösztönnel bír, jók a megérzései, s sosem hagyták cserben, ha rájuk hagyatkozott. A holdon ezt a kettőt, a felfedezői vénát és a védelmi ösztönt egybeötvözte, s ha éppen nem a város védelme a feladata, akkor a kutatókat kíséri el, vagy katonai felderítési csapattal tart.
A csapatot, másokat helyez maga elé, tisztában van azzal, hogy csak így lesznek képesek túlélni. Éppen ezért figyel arra, kik kerülnek be a csapatba, amennyiben a vezetői pozíciót kapja meg, tudja, hogy az életük múlhat rajta, nem csak a küldetés sikeressége.
Nehezen vallja be a hibáit, de sosem elutasítóan, sokkal inkább hallgatásba burkolózik, mert akkor, abban a helyzetben nem akar úgy szembenézni vele, hogy mások is ott vannak, jelen vannak. A hibázást azonban azonnal felvállalja, mert megtanulta, minél előbb kiderül, ki rontotta el, és miért, annál jobbak a túlélési esélyeik. Ha azonban ez jellemhibájából fakad, azon kívül, hogy felvállalja, nem nagyon hajlandó nyilatkozni tovább, vagy többet.
Végtelenül makacs, és ha valaki fontossá vált a számára, megvédi, védelmezi.

Határozottan állok a felettesem előtt. Nem kell tudnia, mennyi álmatlan éjszaka előzte meg, s rengeteg töprengés, amikor egyedül voltam, a döntésemet. Igazából már az elején tudtam, miként döntök, nem ez volt a nehéz. Elválni mindattól, ami életem és lényem része lett. A repülés, a világűr, a végtelen szabadság, ami minden alkalommal elfogott, amikor a géppel kiröppentem a feneketlen sötétségbe. Vágytam az ismeretlent, a felfedezés és megismerés izgalmát. Semmiért nem cseréltem volna le, főleg az orromat nem kívántam lefelé, a talaj felé lógatni. Más megismerésekre vágytam.
A családom azonban sokkal fontosabb, az, hogy velük lehessek. A kötelék, a kapcsolat, ami közöttünk van, ritka kincsként őrzöm, ápolom. S hiszem azt, hogy megvédeni is a kötelességem.
Így a legnehezebb feladat nem a döntés, hanem a dolgok lezárása lesz.

Később már ezek a gondok messze szálltak. A családommal vagyok, és az élmény, ami Perdán várt, fejbevágott. Nem mondom, hogy van fantáziám, szerintem az egészet a húgomnak hagytam, arra álmomban sem mertem gondolni, hogy ez a hold ilyen más lesz. Kézzelfogható. Napfény, szél, sötétség és világosság váltakozása. Egy teljesen kézzelfogható ritmus, ciklikusság, amitől egyszerre vagyok nyugodt, és egyszerre bizonytalan. A merengésből két szó rángat ki, megállok az evésben. A kantinban vagyok, a többi haverral, csoporttaggal, és a hátam mögött elhangzó két szó utáni mondatot csend követi. A többiek is engem bámulnak az asztalnál.
- Úgy látszik, nyuszi.
Kis híján felröhögök. Messze vagyok én már a melldöngetős, kivagyi kortól. De ha ezt a helyzetet most nem fojtom el, sokkal rosszabb lesz később. És okosan kell megtennem, mert annak nem csak én iszom meg a levét. Leteszem a kezemben lévő dolgot, nem foglalkozom azzal, mi van benne, felállok, és egészen nyugalommal odalépek az iménti kérdezőhöz.
- Éppen nem volt időm rád figyelni, Jameson. Elismételnéd? Kicsit hangosabban?
Most Jameson röhög fel.
- Jól hallottad.
S újból elmondja azt arcpirító pletykát, amit az imént regélt el arról, mely szerint a húgom az egyik kancellárral ... találkozgat.
- Észben tartom, Jameson közlegény - megfelelő időben kellett válaszolnom, nem hagyva, hogy rajtam is csapódjon az, amit annyira szeretnek keringtetni.

Pár óra múlva újabb küldetést kapunk, ezúttal csapatvezetőnek osztottak be, s magam választhatom ki, kit rakok be a csoportba. Sorolom a neveket, utoljára Jameson neve hangzik el, mire mindenki rám néz. Csend áll be, de elengedem a bandát, hogy készülődjenek. Barnes mellettem marad, s mikor már ketten vagyunk csak, érdeklődéssel tekint rám.
- Szükségem van ellenvéleményre - nem vagyok tökéletes.
És mert Jameson közlegény először gyáva volt, hogy a hátam mögött sugdosott. Aztán bátor volt, mert felvállalta a szavakat, amiket először csak a hátam mögött mondott ki. Hogy most bátor lesz, vagy gyáva? Majd kiderül az út végére.