Kutatólabor

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Biztos voltam benne, hogy úton a laborba benyitottam egy-két szobába, ahova nem lett volna tanácsos. Nem szeretném részletezni, de az egyik helyiségben, talán valami raktár a takarítószereknek, ketten úgy döntöttek, elindulnak délre, felfedezni ezt azt – egymáson. Nem szoktam zavarba jönni – legalábbis így gondolom magamról – de sikerült elpirulnom, fellöknöm valamit, talán egy lécet vagy seprűt, ami miatt csak második nekifutásra tudtam becsukni az ajtót.
- Fuuu – kifújtam magam szokás szerint, és felvettem a megszokott fapofát.
Hálaistennek már nem jártam messze a labortól. Az igazat megvallva, azon is csodálkoztam, hogy a Rebelliumnak van laborja, így nem tápláltam hiú reményeket, hogy bármiben is hasonlítani fog az eddig megszokottakhoz.

Nem is igazán volt lehetőségem véleményt alkotni róla amikor végre megtaláltam, mert teljesen meglepett a hölgy jelenléte, aki látszólag valami nagyon fontoson dolgozott éppen. Még az imént látottakat nem sikerült kivernem a fejemből, és kislányos zavaromban megszólalni is alig tudtam.
Azt kérdezte segíthet-e valamiben. Na, ez valami olyasmi, amire tényleg nem számítottam. Be kell valljam, ismeretlen terepen érzem magam amikor hétköznapi – normális – dolgok jönnek szóba.
Mondj valamit Kai – gyerünk, találj ki valamit! – szinte kiabáltam magammal a fejemben – miért akar segíteni? Miben segíthetne? Segítségre szorulok? – teljesen elveszítettem a fonalat, félórányi elveszettség és egy kínos jelenet után szánalmasan festhetek, ha a hölgy szerint segítségre szorulok, összeszedettnek tűnik, biztos igaza lehet.
A háborús övezetből – ami alatt a gondolataimat értem – a hölgy zseniálisan kirántott. Tájékozott lehet a diplomácia és szociális élet fondorlatos útvesztőiben.
Amíg a nevét nem ejtette ki a száján észre se vettem, hogy amúgy szép. A hangja megnyugtató volt, a vonásai természetesek és harmonikusak. Akár egy gyönyörű kard, vagy kés – az edzett acélnál alig van szebb látvány a világon.
- Aine, szép név. Vajon úgy ejtik ahogy írják? – és igen, a háború visszatért a fejembe, mert véletlen kimondtam a gondolataimat. Az arcom újra elpirult, a fapofa amit magamra erőltettem eltűnt. Az ehhez hasonló pánikhelyzetekre nem voltam felkészülve. Jó persze, beszélgettem már életemben idegenekkel ezelőtt jó párszor, de sose érdekelt a véleményük, így lehettem hideg vagy bunkó, elég magas pozícióban voltam ahhoz, hogy az asztal alatt hagyjam a közélet aggodalmait. De most, most már, hogy szabad vagyok – na meg új arc egy új helyen, valami megfoghatatlan okból kifolyólag igenis érdekelt mások mit gondolnak rólam.
- Üdv neked – a bal kezemet akartam véletlen kinyújtani, de időben ráparancsoltam, hogy vissza, de így is úgy nézhettem ki, mint egy rossz Parkinson-kóros.
Gyorsan és határozottan kezet ráztam vele
– Nakai Kai – egy pillanatra teljesen elsápadtam, szemeim kikerekedtek, sírni támadt kedvem magamtól - akarom mondani, Nakai Soto, de csak Kai - úristen - csak neked - hadartam zavarodottan – én sem láttalak még soha – mintha egy csapot nyitottak meg, úgy ömlött a hülyeség belőlem.
Had ne említsem, az egyszerű fehér ing amit viseltem, szinte teljesen hozzám ragadt, ahogy vert a víz.

Minderre a káoszra ami uralkodott rajtam egy jó nagy lapáttal rátett, hogy a foglalkozásomra kérdezett rá. Érzékeny területre lépett.
- Fuu – hangosan kifújtam a levegőt és pókerarcot erőltettem magamra, majd becsuktam a szemem.
- Biológus vagyok – majdnem megrándult a szám széle, olyan büszke voltam magamra és az összeszedettséget és józan észt sugalló válaszomra, hogy legszívesebben mosolyogtam volna.
Kinyitottam a szemem, amibe úgy látszott Aine egyenesen belenéz, ettől megint teljesen zavarba jöttem és a háború a fejemben újra kezdetét vette, valamiért úgy éreztem nálam a szó, és mondanom kell még valamit – és szoktam néha ölni – futott ki a számon, és a mosoly amit előbb fogtam vissza rosszul időzítve véletlen kiült az arcomra egy pillanat erejéig. A hülyeség csapját újra megnyitották – megtudod mondani merre van a labor? – a tarkómat kapargattam az idióta kérdésem után – a laborban vagyunk – bután néztem, majd mielőtt megszólalt volna újra kinyitottam a számat – persze, hogy a laborban vagyunk – megint futottak ki a gondolataim a számon.
Egy bók! – ez az. Igazi heuréka pillanatként éltem át. Rebeca mindig azt mondta, a nők szeretik a bókokat.
- Szép vagy – mosolyogtam el idiótán, teljesen elpirulva – mint egy kard – te marha, gondoltam magamra és áldottam az eget, hogy ez a két szó gondolat is maradt.
Csak reméltem, hogy a katasztrófa, ami én lennék, Aine szemszögéből csak feleannyira volt kaotikus, mint amekkora pánik a fejemben uralkodott.
Menthetetlennek éreztem a helyzetet.

Soha életemben nem éreztem akkora pánikot és zűrzavart mint abban a pillanatban, amikor Aine felcsattant, a szavai élesebben hatottak mint bármely penge.
Még kezdő voltam, a Perda is újdonság volt a számomra, amikor az osztagvezetőnk kitalálta, hogy az őrjárat lejártával mártózzunk meg egy közeli patakban. A vége az volt, hogy anyaszült meztelenül ugrottunk ki a vízből, egy maréknyi profi gyilkos, képzett katona fejvesztve menekült miközben a föld egy csordányi hammondfejtől remegett. Csoda, hogy túléltük – abban a szituációban se pánikoltam annyira, mint Aine színe előtt.
- Ö-öö – csak dadogtam. Megráztam a fejem és újra kifújtam a levegőt egy – fuu – hang kíséretében.
Megvártam, hogy egy kicsit csillapodjon, s megpróbáltam kitisztítani a fejem és megnyugodni. Mélyen lecsuktam a szemeim, csak Rebeca-ra és Miles-re gondoltam. Ők, hogyan reagálnának az én cipőmben – konklúzió: sehogy. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy ilyen helyzetbe kerüljek. De azért megpróbáltam erőt meríteni belőlük.
Vettem egy mély levegőt amikor úgy ítéltem nálam van a szó
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak idióta vagyok – az őszinteség és a kedvesség mellett tettem le a voksom – még új vagyok, minden furcsa és idegen, ijesztő – soroltam, az ujjaimon számolva az engem kétségbeejtő dolgokat – sok minden történt, még nem voltam hasonló helyzetben – végig leszegtem a fejem és az orrom ösztönösen, kis bánat és gyász is átjárta a hangomat – kicsit még el vagyok veszve, nem vagyok jó ebben a beszélgetős dologban – felemeltem a fejem, mert az igazság érzetem nem engedte, hogy szó nélkül hagyjam – és a kardok meg igenis szépek!

Csak reméltem, hogy nem fog hozzám vágni egy mikroszkópot vagy valami más eszközt a laborból. Furcsa és új érzés volt, hogy érdekel a másik mondandója
– Egyáltalán nem tűnsz olyannak, akit bárki megdugna! – oh ha tudtam volna mekkora hülyeséget mondok. Csak remélhettem, hogy Aine észre veszi, hogy a szociális téren a képességeim körülbelül egy négy éves szintjét verdesték abban a pillanatban.

Nagyon bölcs lánynak tűnt. Teljesen megdöbbentett, és valahogy, ahogyan magyarázott megnyugtatott. A lány egy jelenség volt, mert annak ellenére, mennyire heves és kiszámíthatatlan volt – legalábbis nekem biztosan -, nyugalmat árasztott.
Az szám sarkában halvány mosoly jelent meg – hogy szégyenérzet, vagy valami más okozta-e nem tudom. Szép lassan felszegtem a fejem, hogy Aine szemébe nézhessek. Úgy tűnt adott még egy esélyt arra, hogy megmagyarázzam azt a káoszt ami én lennék – és lehiggadnom is sikerült valahogy.
Úgy éreztem sokat tanulhatok ettől a lánytól, és még lehet barátok is leszünk. Elvégre, a szavaiból sugárzó türelem azt sugallta nekem, hogy kedvel engem.
Nincs több bók, gondoltam ha túljutunk ezen a szituáción majd megkérdezem tőle, hogy is kell pontosan bókolni.
Úgy döntöttem tömören összefoglalom neki, pontosan mik is történtek velem, hátha jobban megfogja érteni, miért vagyok ennyire szétszórt.
Egyenesen és csakis a szemét néztem, nem hagyhattam, hogy azt higgye, a melleit nézem, az faragatlanság lett volna.
- Hosszú hetem volt – kezdtem bele – saját kézzel kellett sírt ásnom a legjobb barátaimnak – mutattam neki a frissen bekötött kezeimet – nem értek máshoz, csak a labormunkához és a gyilkoláshoz, erre neveltek és képeztek – a hangom immár sokkal összeszedettebb volt – meg akartam nézni, milyen felszereléssel fogok dolgozni, amikor ráérek – átlestem a feje fölött, pillanat erejéig végigpásztáztam a termen, s szűkös, de meglepően felszerelt volt – eltévedtem, szexelő idegenekre nyitottam rá mielőtt idejöttem, és azt hiszem valami fejbe vágott – gondoltam vissza az eldőlő seprűre vagy lécre ami akkor dőlt el, amikor a két delikvensre rányitottam – valamint alig pár órája egy börtöncellában voltam félmeztelenül két férfival – magyaráztam lelkesen – az egyik elővette a pisztolyát, és a másik kezébe adta – gondoltam itt arra, hogy hajszál választott el attól, hogy fejbe lőjenek.