- Á, én érteni. És te váltani... rágondolni szemedre vagy füledre és akkor az az érzék működni jobban? - Emberi a gondolkodásom: robotszerű átkapcsolás a funkciók között, valahogy így képzelem el, közben ez lehet sokkal ösztönösebb dolog, nem is kell rákoncentrálnia különösképpen. Akárhogy is, bámulatos, akárcsak a másik két képessége. Rengeteg kérdésem lenne még, de majd később egy kicsit, nem csak azért, mert a házasságra és az emberek hatalommániájára terelődött a szó. - Lenni úgy, ahogy te mondani! - Értek vele egyet, elmerengve azon, hogy vajon milyen lenne a társadalmunk, ha hasonlóan viselkednénk a perdaiakhoz? Vajon sikerül elérnünk ezt valaha is vagy legalább megközelíteni? Ehhez azt hiszem, sok időt kell a perdaiak közelében eltöltenünk, de nem ez motivál abban, hogy meginvitáljam a kovácsot magunkhoz, kissé önhatalmúlag, de aligha valószínű, hogy bárki fejes csúnyán nézne rám emiatt, mikor visszaérve a Rebelliumba elmondom ezt. Nem csak mi tudunk segíteni Rotemshel-nek, hanem ő is nekünk, még ha konkrétumokat nem is tudok egyik félnek sem most mondani. - És tetszeni Remetének a lándzsa? Kedvelni perdaiak az ilyen új dolgokat, amik ötlete jönni tőlünk, quorsáktól? - Kérdezek rá, mert nem tudom, hogy a lándzsa az konkrét megrendelés-e, mármint a gombnyomásra nyílás is meg volt-e beszélve, egyeztetve vagy meglepetés lesz-e, mindenesetre újra csak elismeréssel tudok nézni a férfira a kreativitásáért. Na meg némi hálával is, hogy nem az a fajta, aki elzárkózik mindentől, ami emberi. Semmi baj nincs azzal, hogy kiválogatja azt, ami neki tetszik benne és hasznosítja a maga módján. Mi is gyakran járunk el így. Ám a műhelybe belépve egy nálam is hozzáértőbb személy még többet tudna inspirálódni e téren, főleg az alsó részre érve. Elképesztő! Még úgy is, hogy félhomály van. Őszintén szólva ez még hozzá is ad valamit a helyhez, valami misztikumot, s egyben nem csak a helyhez, hanem Rotemshel kovácstudásához. Ha nem volnának elegendőek rendkívüli képességei. - Öhm... - Pillantok rá bizonytalanul, mikor megjegyzi, hogy tartsam titokban, amit látok, s egyben megtisztelve is érzem magam, mert nem mindennapi dolog, hogy ide beengedett. Megtehette volna, hogy átveszi a zsákot és leviszi, s visszajön fentre, én meg ott várakozok és max megesz a perdai penész, hogy nem tudom meg, mi van odalent. - Én nem hinni, hogy el tudni bárkinek mondani mindezt... Ezt látni kelleni! - Elismerés a hangomban, na meg beismerés is, hogy híján vagyok a szakmai tudásnak ahhoz, hogy értelmesen bárkinek el tudjam mesélni, mit is láttam. Alapanyag kupacokat, félkész és kész fegyvereket, szerszámokat, kemencét, tárolókat. Hát ezzel senki nem lenne okosabb a perdai kovácsolást illetően. Nem tudnám szavakba önteni, mitől is nyűgöz le az egész, mitől rendkívüli. Kérésének megfelelően leteszem a fehér köveket a letakart kupac mellé, melyről nem is sejtem, hogy egy halom CQL, pedig csak így ránézésre a mennyisége rengeteg energiát fedezne emberi viszonylatban. Mire visszafordulok Rotemshel felé, már nyújtja is felém a bőrtokba bújtatott tőrt. Már a bőrtok is szép, na meg gondolt erre is, de szavam is elakad, elfelejtvén megköszönni, olyan izgatott lettem a tőr látványára. Gyorsan nadrágomba törlöm két tenyerem, melyek nem voltak koszosak ugyan, mégis aggódom, hogy koszos nyomokat hagyok a tokon vagy a markolaton. Ez utóbbi is nagyon tetszetős, még a kevés fény ellenére is látom egyszerű, letisztult eleganciáját, s hogy milyen remekül illik hozzá a bőrcsíkokból készült fonat, amely a markolatot takarja és egyben díszíti is. Felnézek és a lépcső irányába megyek, hogy a fentről leszűrődő több fényhez legyek közelebb és már bontom is ki a bőrtokból a tőrt. - Aztakurva... - Szalad ki a számon az első szóbeli reakció, melyet esélyesen nem ismert - eddig - a kovács, de a hangsúlyból és tekintetemből, arckifejezésemből már tudhatja, hogy le vagyok nyűgözve. Nem csak a mesteri kialakítás miatt, hanem mert a penge éleinek csillanásából látom, hogy CQL is van benne, pedig arról le is mondtam a Fennsíkon, ne legyek vele túl feltűnő. Ugyanakkor ez így sokkal hatékonyabb. Sokkal-sokkal. Elképzelésem sincs, hogyan tudta csak a penge élére felvinni, ott ilyen keményre megedzeni, valóban a repedésnek nyoma sincs, ráadásul a penge sem csak úgy sima háromszög-forma, hanem míves kialakítású, a keresztvasnál áttört is és még véset is van rajta. - Én nem merni ezt használni, túl jó penge lenni nekem! Köszönni, nagyon! - Nézek fel a férfira mosolyogva, őszintén örülve, sőt már-már kellemetlenül is érezve magam, hogy ehhez lehet még egy zsáknyi követ kellene hoznom neki, de hát csak tudta, mennyit kell kérnie. Forgatom a kezemben a tőrt, melynek pengéje nem meglepő módon tökéletesen egyenes, s egyúttal meglepő is, hiszen Rotemshelnek nem áll rendelkezésére semmilyen precíziós mérőeszköz, mint amiket mi emberek használunk. - Gyönyörű lenni! Simulni bele kézbe nyele. Jó súly lenni. - A markolat szót nem találom hirtelen magamban, de nagyon tetszik, hogy ilyen kényelmes és könnyű fegyver, remek súlyelosztással. Nem véletlen, Rotemshel kezében benne van már pár évtized gyakorlat. - Mi lenni véset rajta? Bolond quorsa tulajdona? - Nézek fel rá elvigyorodva.
A kérdése elgondolkodtat. Sose figyeltem meg, hogy is működik az ilyesmi, mert nekem mindig is teljesen természetes volt, hogy úgy működik, mintha automatikus lenne. - Azt hiszem? Nehéz megmondani, mert ha bele gondolsz, mi beszélgetünk, és amíg rám figyelsz, nem érzed a talpad alatt a talajt. Vagy ha a lépéseidre figyelsz, nem érzed a bőrödön a szelet. - próbálom neki megmagyarázni, hogy nem is feltétlenül kell különösebben koncentrálnia valamire ahhoz, hogy bizonyos dolgokat kizárjon az elméjéből. Ez nálam is így van. A témában, hogy remélhetőleg a quorsák kinövik majd idővel ezt a káros mentalitást, nem mondok többet. Azt hiszem, Vadember szavai épp elegek ennek zárására, miszerint reméljük, hogy mihamarabb megtörténik ez a "felnövés". Utána elmondom neki, hogy inkább az ő dolgaikat szeretném tanulmányozni, mert azokból is merítek ihletet a magam új fegyvereihez, például Vharan lándzsájához. A kérdésére megvonom a vállamat. - Nem közlöm a megrendelőkkel, hogy mi alapján csinálom, amit csinálok. Kerülöm a konfliktusokat, van aki szeret titeket, van aki nem, de azt senki nem tagadhatja, hogy a nehézségek mellett hasznos dolgokat is hoztatok magatokkal. - mondom somolyogva az orrom alatt, nem rejtve véka alá, hogy a quorsák elég nehéz esetek, szinte minden perdai szemében. Ezután meg is érkezünk a műhelybe, ahol levezetem őt a lenti kohóhoz. Megmondom neki, hová tegye a zsákot, aztán megkérem, hogy lehetőleg ne mondjon senkinek semmit arról, amit itt lát most. A szavaira és arra, hogy az álla szinte a földet súrolja, büszkén húzom ki magam. A nagy kohó megépítésén kívül itt szinte minden az én kezem munkája, szóval ha ettől így elámul, az nekem nagy bók. Ezután a megrendelt tőrért nyúlok, és oda lépve vele átnyújtom azt a bőrtokjában. Karba téve a kezeim figyelem a fegyvert is, meg őt is, amikor kinyitja. Nem értem, mit mond, de amikor elámul, úgy hiszem, valami pozitív lehetett. A szavaira halkan elnevetem magam, láthatóan elégedett, szóval én is megnyugszom. - Ajánlom, hogy használd, ha már megcsináltam. - mondom, aztán figyelem, ahogy magasztalja a tőrt. A vésetre eső kérdés miatt a tekintetem a pengére viszem. - Valami hasonló. - vigyorodok el a kérdésére. - Többféleképpen értelmezhető, de a legegyszerűbb, ha úgy mondjuk, ajándék hegyi quorsának. - még ha nem is volt teljesen ajándék. - Lehetőleg vigyázz rá, mert nem szeretem, ha a tőlem kapott eszközöket ostobamód használják. - tehát tisztelje a pengét, és használja rendeltetése szerint. Nem favágásra való, hanem hús vágásra, szúrásra. - Van még valamire szükséged? - kérdezem, mielőtt ismét áttérnék a quorsák fegyvereire. Ha nincs, akkor a földről felveszek egy faládát, és az egyik üres asztalra teszem. Felnyitva a tetejét szétszerelt puska van benne, de annak minden alkatrésze a rugóktól elkezdve a csavarokon át, mindenig. Az agyag minták is itt vannak, amivel kiöntöttem a nyílhegyet.
- Hm. Ez igaz lenni. - Gondolkodom el egy kicsit a válaszán, mely teljesen logikusan hangzik. Megpróbálok egyik vagy másik érzékszervemre figyelni most, s valóban olyankor elvész a többi, a hangsúly máshova kerül. Bizonyára ez így megy a képességgel is, csak nem ilyen tudatosan. Eszembe jut pár dolog, aminél ez micsoda hasznos dolog lenne - igen, a nők is benne vannak a témák sorában -, de más vizekre evez a beszélgetés, így nem osztom meg ezen meglátásaimat a kováccsal. Lehet jobb is, különben a véleményét hamar változtatta volna, hogy nagy kamasz gyerekek az emberek és lehet kevésbé lenne bizakodó, hogy valaha fel tudunk nőni. Viszont a "játékaink" egy része tetszik Rotemshelnek, ami végülis érthető, mert általuk a saját, már így is elég jó fegyverzetük még jobb lehet. Nem gondolom népem elleni árulásnak, hogy felajánlom a segítségünket e téren. Alapvetően nem zavar, ha a perdaiak erősebbek lesznek, mármint sokkal-sokkal erősebbek. A vágyott béke elérhető úgy is, hogy az egyik félnek nincs mersze megtámadni a másikat. Ha választani lehet, inkább a perdaiak legyenek az erősebbek, kevésbé tűnnek kegyetlennek. - Ravasz megoldás lenni. - Somolyodom el én is, mikor kiderül, hogy Rotemshel diplomatikusan hallgat quorsa ihletforrásáról. Úgy sejtem, ha ki is derül a turpisság, addigra a használó már úgy is megkedvelte a fegyverét, így nincs is értelme problémáznia rajta. Viszont örülök neki, hogy a kovács ilyen nyitottan gondolkozik, még ha ő maga elég zárkózott is. Furcsa kettősség, mégis valahogy remek harmóniában van egymással. A műhelyben aztán lehet megint ráerősítek a korábbi témára, hogy lehet nem növünk fel soha, mert mint kíváncsi gyerek nézelődök és szívem szerint már az első egy percben rámutattam volna két tucat dologra, hogy az micsoda és mire való? Egyáltalán nem esik nehezemre elismerően szólni a helyről, mely még ha egy tök átlagos perdai kovácsműhely is lenne, nekem akkor is varázslatosnak tűnik. És még csak nem is tudom, hogy szinte mindent Rotemshel maga csinált itt! Azt hiszem, akkor már tényleg a padlón lenne az állam! Ez akkor történik meg így, mikor meglátom a fegyvert, amit nekem készített. Nem gondolom, hogy fantáziátlan személy lennék, mégis amit látok, az magasan túlszárnyalja az elképzeléseimet, várakozásaimat. Válaszára én is nevetéssel felelek legelőször. - Használni fogni én! - Ígérem meg, s rákérdezek a vésetre is, aminél a vigyorom csak szélesebb lesz, mikor kiderül, ráéreztem, mi lehet ráírva úgy nagyjából. Lehet telibe is trafáltam, egyáltalán nem értem a képjeleiket, egyedül az istenek nevét ismerem fel. A finomabb verzión viszont jót mosolygok, jól esik, nagyon. - Én köszönni, Rotemshel. - Ismétlem meg nem tudom hányadjára, de hát tényleg nagyon örülök neki! - Vigyázni én, igen! Még soha nem lenni volt nekem ilyen értékes valamim. - Bólogatok a szavaira még mindig a fegyvert csodálva. Hogy szavaim megnyugtatják-e Rotemshel-t vagy éppen ezért kezd el aggódni, mert talán úgy hangzik, nincs tapasztalatom benne, miként vigyázzak bármire, ami értékes, az lehet nem derül ki. Vagy igen, ha mondjuk kikapja a kezemből visszavéve a tőrt. Kérdésére viszont mosoly terül szét az arcomon. - Nem, én köszönni. Ez több is lenni, mint amit én remélni. - Ha teljesen őszinte választ akartam volna adni, akkor a mosoly annak a gondolatnak szólt, hogy hogyne lenne még valamire szükségem! Ha rajtam múlna, annyi menő fémmel távoznék innen, hogy a perdaiak életükben először látnának egy földi középkori lovagot, amint végigcsörög fémjeiben a városon. Még mindig a kezemben tartva a tőrt azt csodálom, és csak azért teszem vissza a tokjába, kényszerből, mert látom, hogy Rotemshel egy ládát vett fel az asztalra. Szemöldökeim magasra ugranak, mikor meglátom a tartalmát és röviden füttyentek is, emberi nyelven az ejha jelentéssel bíró fajtából. - Te nem viccelni volt! - Teszem hozzá és jobban megszemlélem, melyik fegyverről is van szó és milyen állapotban van? Amennyire meg tudom állapítani, tényleg minden darabkája itt lehet a ládában. Persze így ránézésre nem tudom, van-e plusz-mínusz csavar vagy rugó vagy egyéb bizbasz. - Te emlékezni rá, hogyan kelleni sorban összerakni? - Pillantok fel a kovácsra. Remélem, igennel felel. Megtölteni, tisztítani tudom a fegyvereket, na de nulláról atomjaiból összeszerelni... - Ezt te találni volt így, vagy lenni volt rossz állapotban és te... - Szabad kezem a láda és a szétszerelt puska fölé helyezem, hogy mutassam a "woodoo"-t, vagyis a képességet, amivel elmondása szerint tud javítani a dolgok állapotán.
Amikor rákérdez, hogy hogyan is működik a képességem, nehéz elmagyarázni, mert sose figyeltem oda különösen arra, hogyan csinálom, egyszerűen csak csináltam. Füleltem, ha kellett, a levegőbe szagoltam, megérintettem a talajt, csak a távolba néztem. Minden más érzékem háttérbenyomását magától elvégezte az elmém. Próbálom ezt saját szavakkal elmondani, úgy, hogy értse, ő pedig végül bólint, hogy már érti. Aminek örülök, mert eleinte fogalmam sem volt, hogy sikerült-e érthetően elmondanom. Aztán beszélünk arról is, hogy igyekszem a quorsák technológiáját felhasználva javítani a miénken, és néha egészen jó dolgok sülnek ki belőle. Illetve, hogy ezt nem igazán osztom meg a perdaiakkal, mert nem akarom, hogy ez alapján ítéljék meg az eszközt, amit készítek, hanem a hasznossága alapján. Henry egyébként egyetért ebben, aminek külön örülök, mert ez azt jelenti, hogy talán számíthatok a támogatására, hogyha további fejlesztésről lenne szó. Végül átadom neki a kést, amelyet készítettem a gyűjtött kövekért cserébe, ő pedig szó szerint elámul. Büszkén nézem a vadászkést, és azt, ahogy gyönyörködik benne. Persze, szeretném, hogy használja, csak ne ostobaságokra, és erre szóban meg is kérem, és úgy tűnik, ezzel sem lesz baj, vigyázni fog rá, mert soha nem volt még ilyen értékes tárgya. - Az értéke tőled függ. - hiszen csak az érzelmi kapocstól lehet valami értékes. Nálunk nincsenek fizetőeszközök, csak csere, így ő határozza meg, hogy mennyit is ér neki ez a tőr. Amikor megkérdezem, van-e még szüksége bármire, nemet mond, úgy hogy hálálkodása után a magam tárgyára térek, és megmutatom neki a ládát és tartalmát. Engedem, hogy megnézze, sőt, ha kivesz onnan valamit, akkor sem állok az útjába. - Igen, mivel én szereltem szét. - bólintok a kérdésre. A következőnél megrázom a fejemet. - Ez az a fegyver, amit akkor a fennsíkon ott hagyott az egyik társad, miután tönkre tettem. Puszka, vagy mit is mondtál rá. Visszaállítottam, haza hoztam, tanulmányoztam, szét szedtem, összeraktam, megint szét szedtem. Tanultam. Viszont hiába rakom össze, a nyílhegye nem repül. - ismétlem meg a korábbi problémámat, ujjaimmal beletúrva az alkatrészek közé. - Az alkatrészei egy részét nem nehéz másolni. De az ötvözet, amiből van, más...mint a miénk. - emelem az orromhoz az egyik csavart és megszagolom. - Érzek benne valamit, amit nem ismerek. Nem tudom, hogy az számít-e. - dobom vissza a kis csavart a ládába.
Válaszára elmosolyodom, de szerintem nem szükséges szavakba öntenem a gondolataimat, képemre lehet írva, hogy akkor ez a kés bizony igencsak értékes. Egyébként tényleg, nem tudom, hogy volt-e valaha is ilyen szép holmim? Ami még ráadásul praktikus is, hatékony is, mint fegyver - most kezdem csak felfogni, hogy ez át tud hatolni a dominiumi páncélokon is, ha szorult helyzetben lennék - és őszintén, amit kért érte cserébe Rotemshel, azért ez ajándék. Fogalmam sincs, hogy Aideen pengéjéhez képest ez hol van, de nem is érdekel, ez itt csodás és kész! Biztos vagyok benne, hogy amikor elköszönünk egymástól, akkor valahol hazafelé megpihenve majd hosszú-hosszú percekig fogom még nézegetni és a tudat, hogy ezt bármikor megtehetem majd segít abban, hogy most el tudjam tenni és koncentrálni arra, ami Rotemshel-t érdekli. Oké, miután megtudom, hogy mi az, nem nehéz figyelnem, olyannyira meglepett a szétszerelt fegyver látványával. - Az lenni jó. - Igyekszem úgy bólogatni, mintha alap lenne, hogy össze is tudja szerelni, csak mert ő szerelte szét. Én lépésenként csinálnék egy fotót vagy egy videót és még akkor sem lennék biztos benne, hogy ugyanúgy össze tudnám rakni. Magamat ismerve a végén szemeznék két csavarral és egy felismerhetetlen bizbasszal, amelyek eredendően a fegyverben voltak, nálam mégis pluszként megmaradtak. De ezt most nem árulom el, annyira magabiztosan bólintott meg szólt a kovács, hogy tiszta cikinek érzem magam. Szóval arra is bólogatok, hogy ez az a fegyver, amit egy társamtól szedett el - így már mondjuk tényleg felismerem, melyik típus ez - , vagyis hát ő elhajított, miután perdai képességgel használhatatlan rom lett belőle. Azért döbbenet, hogy így vissza tudta fordítani azt a folyamatot! - Pu_s_ka. Hang lenni hasonló, mint Shaz'or neve elején lenni. - Jegyzem meg segítségként és figyelek tovább és igyekszem nem elhűlni, hogy többször összerakta meg szétszedte csak úgy simán. Felveszem a lövedéket is, ami a puskához járna, mármint az, amit a ládában találok és kicsit keresgélek is, de valóban nem látni ép állapotút, mindegyik lövés utáni darab. - Igen-igen, hiányozni ezekből nyíl szára. Hozni én neked jó nyilat bele. Akkor lenni ilyen hosszú... - Mutatom a csonka darabhoz képest, mekkora lenne a töltényhüvellyel együtt. - És nem lenni üres. Várj, én mutatni ezen... - Veszem elő a korábban már megvillantott Styx-et, amiből már adtam egy töltényt neki. - Működni hasonlóan, csak ez lenni kisebb. - Kezdek bele és szinte látom az oktató arcát, aki anno tanított minket, hogy ha ezt az egészet hallaná, sírva fakadna, már csak azért is, mert nyílnak fogom nevezni, ami rohadtul nem az. De na, valahogy le kell egyszerűsíteni, ráadásul a szókészlet java hiányzik is a perdai nyelvtudásomból, ami nem csoda, mert nincs rá perdai megfelelő. - Nyilat tenni ide be, nem a cső végéből csúszni hátra. Ha most én ezt húzni, nem történni semmi. Nyíl lehet puskában, nem sebesíteni meg magad vele így. De ha itt ezt meghúzni, és utána próbálni én meghúzni ugyanitt, akkor lőni ki nyílhegyet. - Mutatom, hogy hol a ravasz, amikor párszor meghúzok, majd utána azt is, hogyan kell kibiztosítani a Styx-et, ami halkan kattan is, és mutatom a ravaszt újra, de most már nem húzom meg, nem akarok a műhelyében lövöldözni, ha nem kér meg erre. - Ilyenkor lenni fegyver veszélyes. Ha meghúzni, fegyver lőni. Akkor is lőni, ha gyönge gyermek húzni meg. Ezért kelleni újra itt meghúzni, akkor lenni biztonságos. - Biztosítom újra a fegyvert, majd lapjával fordítom felé és a fémen át mutogatva magyarázom. - Belül lenni kicsi... öhmm... - Keresgélek a ládában, míg meg nem találom a puska ütőszegét. - Ez a pici ütni meg nyíl szárát. Nyíl szárában lenni anyag, ami tudni... tudni csinálni nagy bumm. Nyíl hegye a cső miatt nem tudni menni másfelé, csak erre ki. - Nézek fel a kovácsra bizonytalanul, hogy mennyire volt ez zavaros, értette-e, vagy csak több kérdése lett, mint eddig volt? Nekem attól lenne kérdésem, hogy szagolgatja a fémjeinket. Más lenne a szaguk? Ugyan tisztában vagyok vele, hogy nekem nincs szuper képességem az érzékeimre, még emberi viszonylatban sem mondhatom, hogy olyan extrán kifinomult szaglásom lenne, de az tuti, hogy amikor nem lát senki, én azt a kést, amit most kaptam, meg fogom szagolni! - Én régen tanulni erről, de én nem lenni túl jó tanítvány, felejteni sokat. - Nézek rá bocsánatkérően, minimálisan bűnbánóan. Rohadt életbe, ki gondolta volna, hogy egyszer erről fogok valakivel társalogni, hogy jobban oda kellett volna figyelnem! Most kaparhatom elő elmém mélyéről a régi tudást, de azt nem állítanám, hogy akár emberi nyelven is konkrét anyagnevek jutnának eszembe, csak dereng valami. - Valami olyan anyag lenni, ami talán nem lenni Perdán, de lenni volt Földön. És lenni köveken is fent az égben... - Tűnődöm félhangosan, elvégre kell nekünk is valahonnan utánpótlás, talán valamelyik aszteroida... De lehet van a Perdán is, csak valami félreeső helyen, vagy a perdaiak sosem kutatták és ha találtak is, nem tudták, mire hasznosítsák. Meggyőződésem, hogy a Földön is fatális véletlenek során jöttek rá az emberek sok mindenre. Na de a probléma adott: valahonnan szerezni kell ilyent. Vagy a Perdáról, vagy akkor a fekete piacon kell érdeklődni. Huh! - Én kérdezni ennek utána neked, de én úgy emlékezni, ezek az anyagok kelleni azért, hogy fém lenni erősebb, sokkal erősebb, mint nélküle lenni. Ti is használni valamit erre a célra? - Kérdezek rá, vajon helyettesíthető-e? Majd kicsit hezitálok, de végül belekezdek. - Érezni ebben is? - Nyújtom felé a bal kézfejem, amin a kézközépcsontok végeinél, az ujjaim kezdeténél kötés látható, hogy takarja a szintetikus bőr sérülését és a fém részeket.
Miután Vadember túl tette magát a vadásztőrön, rátérek arra, amiben viszont én kérném segítségét. Megmutatom neki a ládám és a benne rejtőző káoszt, amelyből még is bármikor rendet tudnék teremteni, amikor akarnék. Még is, úgy érzem, hogy jobb, ha egyelőre szétszerelve marad a fegyver, főleg mert másolásával kísérletezek, és ahhoz az kell, hogy ezeket szabadon tudjam kezelni. A kérdéseit készségesen megválaszolom, mert abban reménykedek, hogy ez neki is segít kitalálni, mit is akarok, és mit is kérek. Úgy tűnik, ők is jól tudják, hogyan áll össze egy ilyen szerkezet, legalább is a válaszából ítélve. Aztán kijavítja a kiejtésem, ami habár sokad rangú jelenleg a kérdések között, azért megjegyzem. De végre, végre végre elkezd magyarázni. Úgy figyelek rá, minden szavára és a mutogatására, hogy szinte alig pislogok, mert még véletlenül sem akarok lemaradni semmi fontosról. Amikor elkezdi magyarázni, hogy hiányzik egy fontos részlet, akkor már kezdem érteni, hogy miért nem működött nekem ez az izé. Megnézem az ő nyilát, és összehasonlítva tényleg van egy darab, ami az enyémen nincs meg. Valami köpönyeg, vagy mi van rajta, ami az alját öleli körbe, abban ül. Aztán hamarosan kiderül az is, hogy ez nem csak egy sima alkatrész: ebbe tesznek valamit, ami aztán nagy nyomást kelt, és kilövi a nyilat. Azt értem, hogy a cső vezeti a nyilat, de mi az, ami alkalmas lenne arra, hogy kilője? A pillantásom elsőre a hozott zsákra kúszik, de azt hamar elvetem. Az inkább megolvasztaná a fegyvert, nem pedig nyomást kelt. - Ti quorsák mit használtok erre? Ami kelti a bummot. - szűkítem le kicsit a kérdést. Nekik is csinálniuk kell a nyilakat, mert láthatóan csak egyszer használatosak. Ha pedig ez így van, akkor nekik is szerezniük kell valahonnan a belevaló valamit, amely aztán kilövi a nyilat. Közben azért azt is megjegyzem, hogy illatra más az ő fegyverük, mint a miénk: talán ezért is tudjuk őket könnyedén átvágni. Ezen úgy tűnik, meglepődik, és amikor azt mondja, hogy kövek vannak az égben, akkor magasra emelkednek a szemöldökeim. Lebegő kövek a levegőben? - Sok dologgal találkoztam már, de ... kövek az égben nincsenek közte.... - nézek rá teljes értetlenséggel az arcomon, nem leplezve, hogy halvány lila bogapukim sincs, hogy még is miről beszélhet. Azt viszont értem, hogy ez egy ötvözet, és használnak valamit arra, hogy erősebb legyen az ő fémük. Bólogatok, hogy ezt a részét legalább értem. - Köszönöm előre is - mondom, mikor elárulja, hogy majd utána kérdez, de aztán ismét csak magasba szökik a szemöldököm, amikor a kezét emeli felém, hogy abban érzem-e az ötvözet szagát. Kicsit - nagyon - furcsa, hogy valaki kezét szagolgassam, de elvonatkoztatok attól, hogy hülyeségnek gondolom. És amikor oda hajolva kicsit bele illatolok a levegőbe, meglepődök. - Igen, érzem. De ez... sokkal másabb. - fogom meg egy pillanatra a csuklóját, hogy ne húzza el. Magam elé bambulok, ahogy minden koncentrációm a szaglásomra összpontosítom. Kizárom a műhely jól ismert szagát, és helyette az idegen dolgokra összpontosítok. Van, amit akkor érezni jobban, amikor mozgatja az ujjait, viszont azt is észre veszem, hogy van, amit nem érzek rajta. A bőr melege, vagy annak illata. Teljesen más, vagy nincs is. Homlok ráncolva egyenesedek ki, és elengedve a csuklóját megütközve nézek rá. - Ez... fura. - mondom, mert hirtelen nem tudom megfogalmazni azt a fura káoszt, ami a fejembe került. - Olyan, mintha... - nem akarom olyannal megvádolni, hogy nem igazi, de őszintén szólva nem jut más az eszembe. De hát az képtelenség... Olyan nem lehet, hogy fegyver legyen a kezében... Ugye?!
Ugyan Josie-t és mást is a Rebelliumból szoktam oktatni erre-arra, néha vendégelőadok is Josie óráin, mégis Rotemshel odaadó figyelme szokatlan, és a "lányaimra" emlékeztet, mikor nekik magyaráztam valamit. Kicsit olyan érzés is - és ezért igyekszem nem mosolyogni nagyon -, mert megfelelő perdai szavak hiányában úgy kell leegyszerűsítve mesélnem a puska működését, hogy az érthető legyen még úgy is, hogy nem neveztünk nevén sok mindent. Majd ad nekik a kovács, ha akar, én nem érzem magamban a potenciált, hogy perdai nyelvújítóvá váljak. Mindenesetre úgy vélem, hogy jó úton járunk a puska megismertetésében, mert többször látok felismerést csillanni a férfi szemében és kevesebbszer látni a nem értés jeleit. A probléma ott jön, amikor a bummra kérdez rá. Gondolatban visszamegyek az időben és nevelő célzattal felpofozom fiatalkori énemet, hogy figyeljen jobban az órákon. - Hm. - Vonom össze kicsit a szemöldökeimet, elgondolkodva, hogyan is mondjam. - Egy keverék lenni benne... keverék darabjai úgy tudni én, lenni Perdán is. Ha jól keverni össze, jó arányban csinálni, amikor ez a valami megüti a "nyíl" alját, akkor lenni bumm. Keverék egyik része ha tüzet kapni, lenni hirtelen sokkal nagyobb, de csak cső vége felé tudni jönni, ez lőni ki "nyilat". De lenni veszélyes is, ha sok ilyen keveréked lenni egy helyen, mert ha lenni tűz, tudni lerombolni házakat is... Te szerint szét tudni mi ezt szedni keveréket megnézni? - Teszem fel hangosan a kérdést a magyarázat végén felmutatva a Styx töltényét. A "mi" persze nagyvonalú kifejezés, leginkább a kovács szakértelmére gondoltam, kiváltképp, hogy ugyebár az ismertetett dolgok miatt nem árt óvatosan kezelni. Fogalmam sincs, hogy a lövedékeink mit bírnak ki, annyira bolond - eddig - még én se voltam, hogy nem rendeltetésszerűen akarjam használni. A B-terv, hogy hozok Rotemshelnek ilyet legközelebb. Mármint külön belevaló bumm-ot csinálót is. Aztán jön a következő probléma: Rotemshel nem tudja, hogy gyakorlatilag a Perda is egy kurva nagy lebegő kő az "égen". Oké, ez így nem pontos, szerencse, hogy húgom nincs itt, belezengene a műhely a sikításába barbár szakszerűtlenségemért. De természetes, hogy a kovács nem tud az aszteroidákról: sosem volt fenn és a csillagvizsgálásuk nem ott jár, ahol a miénk. - Egyszer majd mesélni róluk én... - Inkább csak hamiskásan elmosolyodom, hogy perdai legyen a talpán, aki eldönti, most akkor ezekkel az égi kövekkel tréfáltam-e vagy sem. - Tenni örömmel. - Mosolygok rá aztán, mikor köszöni, hogy utánakérdezek az ötvözetnek. Ha én a Rebelliumban elmondom, mire kell, szerintem úgy is közlékenyek és adakozóak lesznek, hiszen nyilván ránk nézve is kockázatos, ha a perdaiak megismerik a lőfegyvereinket, de a dominiumiakra nézve is. Meg egyébként is, ha nem tőlem, előbb-utóbb valakitől megtudnék. Hirtelen ötlettől vezérelve a bal kézfejem nyújtom neki szaglásra. Oké, ez nem csak neki furcsa, ezt belátom rögtön, mikor vonakodva és értetlenül próbál közelebb hajolni hozzá. Hát, én se dugtam még senki orra alá a kezem, hogy szagolgassa. De túljutván mindketten a zavarba ejtő helyzeten kezdi megérteni, miért is kérdeztem rá. Meglepi - érthetően - és csuklómra fogva fókuszál, legalább most látom, milyen az, amikor tudatosan koncentrál egy képességével valamire. - Olyan lenni mint ezek...? - Kérdezek vissza, mikor elenged, s ami választ kapott az orrával, az úgy okozott teljes értetlenséget a fejben. Nem egyezik a látott kép és a szagolt illatok, ellentmond minden elvárásnak. Közben kioldom a kötést és elkezdem letekerni a kézfejemről, majd ahogy az lekerült, úgy fordítom vissza Rotemshel felé. A kézközépcsontok végeinél láthatóan szakadt a bőr, ami nem is bőr. Nincs vér, nincs hús, a bőr feltáruló keresztmetszetén látni, hogy nem olyan, mintha felvágnánk egy bőrdarabot. De a legfurcsább az lesz, ami alatta van. Ahogy mozgatom az ujjaimat lassan, láthatóvá válik az implantátum és azon belül is az ízületeket pótló fém részek, melyek ügyesen utánozzák le az eredeti kinézetét és funkcióját. A felületükön némi kopás fedezhető fel, bizonyára ugyanakkor keletkezett, amikor a szintetikus bőr is felrepedt. - Odafenn is volt lenni nagy bumm, repíteni volt üveget és fémeket, éleseket. Én akkor sérülni volt meg. - Magyarázom, remélve, hogy nem kapott időközben ijedtében valami fegyver felé.
Próbálok tanulni, de a nyelvi és faji különbségek erős akadályokat állítanak ebben elém. Igyekszem megérteni mindent, amit mond és rákérdezni arra, amit nem értek, de ha valamire nincs szó, akkor.. azt nehéz elmagyarázni. A mechanizmust értem. Azt is értem, hogy a maga a robbanás ereje veti ki a nyilat a csőből... de miféle anyagot használnak erre? Amikor azt mondja, hogy szét tudnék-e szedni egyet és kideríteni, akkor megvakarom a tarkómat, és elgondolkodom. A tekintetem a waroogokra eresztem, és elmerengek, hogy ha azt az olajat keverném-e be valamivel, jó lenne-e? - Sok időbe és energiába telne. Lehet egyszerűbb, ha csak egy hozzáértő megmutatja az alapanyagokat, vagy elmondja, mik azok. - persze, ha egy egész hetet töltök azzal, hogy szelektáljam az anyagot egy olyan aprócska nyílból, azzal se lehetetlen megmondani, csak ha számomra ismeretlenek, akkor találgatás lesz belőle. - Egy nyilat itt hagysz azért, hogy tanulmányozzam? - kérdezem, de aztán nem ez az egyetlen kérdés, amely gyakorlatilag megfog. Amikor lebegő kövekről beszél az égben, értetlenül kérdezek vissza rá. Az egy dolog, hogy nem értem, de igazából ő se akarja ennél jobban fejtegetni, amitől egy bizonytalan fintor fagy az arcomra. Inkább igyekszem túllépni ezen és megkérem, hogy kérdezzen nekem utána a dolgoknak, amit szerencsére szívesen tesz majd meg. Ezután furcsa terepre jutunk. Férfi még nem nyomta a kezét az orrom alá, hogy szagolgassam meg - jó, nők se, de őket legalább szívesen illatolom meg. Hát, ő megtette, és nem tudom először, hogy hová akar kilyukadni ezzel, aztán amikor megérzem, hogy valami nincs rendben a kezével, csak értetlenkedek egy sort. Aztán elkezdi összehasonlítani a fémekkel, én pedig teljesen megzavarodok. Igen, fémszagú a keze, de miért? Amikor leszedi róla a kötést, egy súlyos sebet látok meg a bőrén, ami... egyszerre tűnik bőrnek, és nem annak. Alatta pedig a csontjai helyén tényleg fémet látok. Egyszerre önt el a kíváncsiság és a borzalom, gyakorlatilag nem tudom eldönteni, hogy rosszul legyek, vagy vizsgálgassam. Ez az egész egyszerre rémisztő, és hihetetlen. - Ez... hogy lehetséges? Valami faji sajátosság? Egyáltalán meddig tart? - kérdezem még mindig hitetlenül, mert közben az elmémben különböző mértékekben ötlik fel a dolog. Mi van, ha ezek egész testükben ilyenek?! Óvatosan nyúlok oda a kezeimmel, és egy lassú mozdulattal húzom szét a "bőrt", amely még sem az, még is úgy viselkedik. Csak óvatosan csinálom, mert tényleg rosszul leszek a végén, de alatta így jobban látom a szerkezetet. - Akkor sérült ez meg? Minden quorsának van ilyenje? Meg... megpróbálhatok valamit? - kérdezem, miközben bizonytalanul ránézek. Ha megengedi, akkor tesztelem rajta a képességeimet. Először rontani kezdem az állapotát, persze nem a szétesésig, csak annyira, hogy látszódjon, meg számomra is kiderüljön, hogy mi a bogatoll ez, aztán azonnal az ellentettjét kezdem el, és javítani igyekszek rajta, bár az évvel ezelőtti állapotánál jobb nem lesz majd soha. De így legalább eltűnik a "seb", amitől gyakorlatilag fal fehér voltam és rázott a hideg. Fúj.
- Szerintem ez nem lenni probléma. Megszervezni neked én. - Bólogatok rá egyre határozottabban némi tűnődést követően. Ha fegyvert tud gyártani a kovács, akkor nyilván az is kell bele, amitől fegyver a fegyver. Nem gondolom, hogy akkora hadititok lenne a lőporunk pontos összetételi receptje, mint nekik a módszer, ahogy a CQL-t beleépítik a fémekbe. Egy hozzáértő vélhetően azt is meg tudja mondani, hogy a mi CQL-es fegyvereink miként működnek, de az jóval bonyolultabb technológia, nem is megyek most bele. Majd a megfelelő személlyel szakmázik Rotemshel, jobban is jár vele. - Igen! - Egyezek bele derűsen, hogy hagyok itt neki "nyilat", Styx-be valóm van, nem puskába, de csak méretbeli a különbség - ugye?! -, szóval elő is szedek kettőt, át is adom. Többet nem adok, nekem is el kell velük számolni, sajnos nem a kőből pattannak ki nekünk sem, hogy végtelen mennyiségünk legyen. Ez a kettő befektetés, a maradék meg nekem vészhelyzetre jó, ha történne valami hazafelé menet. Ha már a képessége viszont szóba került, furdalja egy ideje az oldalamat a kíváncsiság, már a haladókon sétálva is felmerült bennem, szóval most előhozakodom vele. Végülis sikernek könyvelem el, mert túlélem. Meglepődik, hogy kezet kell szagolnia, de aztán rögtön meg is érti, miért kértem ezt tőle, csak összerakni nem tudja, hogy lehet egy kéznek ennyire fém szaga? A perdai szürrealizmus megteremtője leszek. Leveszem a kötést is, hogy látvány is társuljon hozzá és úgy nézem, ezzel valóban eggyel több érzékszervét akasztottam ki. Arcára egyszerre többféle gondolat ül ki, megmosolyogtatóak, de ami a lényeg: egyik sem az, ami miatt visszavonulót kellene fújnom, mert itt helyben felnégyelni készülne. Eddig jó! - Mi tudni ilyent is csinálni, így faji sajátosság. De nem így születni én. Sérülni volt én meg nagy bumm-ban, veszíteni volt el karom. Pótolni volt. Aki hasonlóan sérülni, kapni ilyent, de nem mind lenni ilyen szép, de lenni szebb is. Mi úgy hívni, hogy im-plan-tá-tum vagy csak im-plant. Lenni nagyon erős, a fém az. - Magyarázom neki, miközben Rotemshel leküzdve kíváncsiságával borzongását jobban szemügyre veszi a kezem. Kicsit elhúzom a szám, mikor óvatosan a szintetikus bőr-réteget emelgeti, húzza szét. Mennyi meló volt benne húgomnak, hogy legalább ennyire összeforrasszuk! Lehet össze kellene fércelnem, de hiányzik egy darabocska, így nem lenne az sem az igazi. Közben azt is mutatom, hogy vállam felett ér véget az implantátum. A karomat veszítettem el, valahol hónalj alatt, de anno valami olyant magyaráztak, hogy az implantátum a vállat is érinti, így tudták megcsinálni, hogy minél tartósabb legyen, a váll is bírja a nagyobb erőkifejtést a karban és minden jól kötődjön az idegpályáknál. Ekkor gondoltam rá először, hogy orvosnak kellett volna tanulnom, ha lett volna hozzá elég eszem, mert akkor érteném is. - Le ne esni én kar! - Vigyorodok el, kicsit kényszeredetten, mert hát érthetően nem örülnék, ha száz éves roncs lenne a karomból, így is attól tartok, hogy idővel lenyomorodom. Viszont bízok a perdaiban, hogy nem akar kísérletezésből sem ártani, megoldja, mint a puskánál. Igen, ebben bízom, hogy jobb lesz. Így majdnem kihordok lábon egy szívinfarktust - el is felejtem elhúzni a karom emiatt tőle -, mikor láthatóan romlani kezd az állapota a karomnak, a fémnek és a szintetikus bőrnek egyaránt. Csodás jövőkép... És ha nem tudja visszacsinálni és így maradok? De csak hat a másik képessége - vagy ez egy és ugyanaz? -, ha a romlás működött. Mielőtt tényleg rosszul lennék a sok pesszimista lehetőségtől, szerencsére visszafordítja a folyamatot és javulás észlelhető. Ugyan nem tűnik el teljesen a kézfejen lévő, hiszen jó két éves sérülés - kezdő implantos bénázása nyomán -, de határozottan jobban néz ki, egy évnyi állapotromlás szívódott fel. Ha elengedte a kezem, akkor izgatottan tűröm fel ingujjamat és tekerem le a könyöknél lévő anyagot is. Alatta a szintetikus bőr tökéletes, hibátlan, mintha sosem sérült volna meg ott Égtükörnél. Ha az állapotrontásnál savanyú volt a képem, most egészen felragyog a tekintetem, sőt az egész képem, ahogy a kovácsra nézek fel. Hát mindjárt a nyakába ugrok! - Köszönöm! Köszönöm! Én köszönni neked! Ez lenni már mindig ilyen, meggyógyult? Te tudni nekem segíteni máskor is? - Kérdezem izgatottan, sietve, hiszen ez megoldás lehet a számomra. Talán a mechanikus idegi-összeköttetés is orvosolható így, ha azok mondanák fel odabent a szolgálatot? Lehet nem kell majd nyomorékként leélnem az életemet?
A kérdése elgondolkodtat. Sose figyeltem meg, hogy is működik az ilyesmi, mert nekem mindig is teljesen természetes volt, hogy úgy működik, mintha automatikus lenne.
