Katrina Gardel

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Csendesen ülök a kommunikációs szobába. Senki sincs körülöttem, lényemet lassan hatja át a mélységes csend. Sokan nyomasztónak találják ezt, keresik a társaságot, csacsogni akarnak, engem ez mégis megnyugtat. Általában. Azonban most elmém zaklatott, és képtelen vagyok arra, hogy rendet rakjak benne. Figyelem a végtelen űrt, a messzeségekben felsejlő csillagokat. A közeliek felszínét, az őket körülvevő kozmoszt. Ujjaimmal az asztal felszínén dobolok. Bőröm melege egy pillanatra felrajzolódik a felületre, hogy aztán kínzó lassúsággal tűnjön el.
Az iménti távoli hívás jár a fejembe. A férjem. Ki szerint nem hibáztam, ezt én is tudom. De akkor miért érzem magam úgy, hogy mégis. Továbbra is a kadét szavai járnak a fejemben. Én képeztem ki, úgy véltem, hogy erős kezű kiképző vagyok, ki át tudja adni nem csak a fizikai, hanem ama tudást is, mely kell egy katonának ahhoz, hogy itt szolgáljon. Elbuktam volna?
Nem, ő csak egy lázadó volt. Nagyapám szavai is eszembe jutnak: „Légy hűséges Katrina. Ez a legfontosabb, melyet meg kell tanulnod. Az élet kegyetlen, álld az ütéseket és ossz vissza párat. Sokan utálni fognak, de érzelmeknek nincs helye ha a Kancelláriát szolgálod. Nem kegyelmezhetsz meg az árulóknak.” Ebben a szellemben nőttem fel.
A kapitány mégis máshogy gondolja ezt. Homlokom lassan simítom tenyerembe, az ölemet figyelve. Eddig sose kérdőjeleztem meg világunk működését. Elfogadtam és követtem az utasításokat.
A csend vesz körül. Egyedül érzem magam.
Életemben először tör rám a magány azon érzete, mely foglalkoztat. A rideg hadnagy voltam eddig, kinek engedelmeskedtek. Ki hidegvérrel végezte feladatát, ki nem tudta elveszteni az eszét kritikus helyzetekben sem, sőt… mintha ott érezné magát elemében. Katona vagyok. Katona, kinek nem lehetnek érzelmei. A munkámban nem. A magánéletemben? Mintha létezne olyan.

Bakancsom talpa kemény visszhangot ver vissza a folyosó faláról. Hajam szoros lófarokba kötve illeg hol jobbra, hol balra, attól függően mely lábamat teszem előre. Lépteim sietősek, tekintetemmel ridegen metszem a rácsos padlózatú folyosó végén függő acél ajtóra. Még mielőtt végleg elé érnék feltárul előttem.
Elém tárul a nemrég megkapott hír képe. A legjobb kadétem. Magából kikelve őrjöng, kiabál. Fegyvert szegez társaira.
- Connor kadét! - csattan hidegen hangom. A levegő pillanatok alatt megfagy. Máskor talán ajkaimat sejtelmesen oldalra húzva élvezném a belépőmmel járó reakciókat, vérem most annál jobban forr. Kezeim ökölbe szorulnak, hogy aztán ujjaim lassan engedjenek ki. Barna tekintetem összeszűkítve, homlokom ráncolva fúrom pillantásom a katona zavarodott kék íriszeibe.
- Álljanak oldalra - fordítom fejem oldalra a jelen lévő maradék három katonának mondva. Vonakodnak megtenni. A kadét újra fegyvert szegez, immár rám. - Lőjön le - nézek merészen rá. Arcvonásaim nem árulkodnak érzelmekről, a vörös köd, mely lassan lepi el agyamat, oszladozni kezd. A robotpilóta bekapcsol.
- Megteszem! - biztosít róla ordítva, nyálát fröcsögtetve. Egy lépést teszek előre, felé.  Kezében a fegyver megremeg. - Az egész hajót meg kell semmisíteni! Ez nem más, mint a Kancellária temetője! A rabszolgaság szimbóluma! - ordítja tovább, mégsem figyelek rá. Remegése abbamarad a következő lépésemnél. Már csak alig négy méter választ el minket egymástól. Ujja a ravaszra feszül, majd… Hangosan dördül el a fegyver én pedig gyorsan mozgok ki jobbra. De nem elég sebesen. Karomba ül a golyó, egyelőre mégsem érzem meg. A lökete visszavesz lendületemből, de ekkor már előtte vagyok. Fájó kezemmel ragadom a fegyvert tartó csuklóját, jobbom könyökével állon vágom. A csuklója alatt megnyomva bőrét tapintom ki érzékeny pontját. Immár a fájdalomtól kiált fel, ahogy a földre rogy.
A tekintet, ahogy feltekint rám… Szemei vérben forognak, fogai összecsikordulnak, a dac… Ez jelenik meg arcán. Neki már úgy is mindegy gondolhatja. A fegyvert megszerezve tőle a távolba rúgom lábammal. Hagyom, hogy felálljon és nekem támadjon. Könnyedén hárítom támadásait. Egy-két trükkre azonban nem rest. Az államat ért sérülés után, megérzem a vér félreismerhetetlen fémes ízét a számba.
Lába lendül, bal kezemmel hárítom, halkan szisszenek fel, a golyó ütötte seb az elvenembe hasít. Saját lábam lendítve rúgom ki alóla a másikat. Mögé kerülve fonom nyaka köré karomat. Figyelem, ahogy arca egyre pirosodik, hátranyúl, elkapja arcomat, hajamat. Nem zavartatom magam, csak pár pillanat és a tudata kialszik, ujjai elernyednek, karjai leroskadnak mellé.
Zakatoló szívvel, kapkodó lélegzettel tápászkodok fel.
- Szóljon a kapitánynak - emelem tekintetem az egyik katonára. Amaz kérdés nélkül fordul és futó léptekkel halad. Érzem, hogy a fájdalom eljut tudatomig. Ernyedt karom lóg, sebem lüktet. Talán a csontba is beleette magát az az átkozott golyó. Arcom enyhe grimaszba fordul, miközben letekintek. Vérem apró cseppekben hagyják el középső ujjam begyét… A lábaimnál fekvő ájult férfit figyelem…

~Órákkal később~

Frissen bekötött kézzel lépek a kadét „cellája” elé. Hajam az összezörrenésünk óta kócosan trónol fejem tetején. Máskor pedáns küllemem most mellőzöm, ennél fontosabb dolgom van.
Egy darabig csendesen figyelem az ülő katonát. Maga elé meredve figyeli cipőjének orrát. Talán talált rajta egy koszfoltot, vérem nyomát mely leköti figyelmét. Tán a rá váró büntetésen elmélkedik. A halál is eszébe juthat. Percek telnek el némán, egyikünk sem szólal. Ő rám sem néz.
- Miért? - hallom meg saját hangomat.
Ekkor pislog egyet, fejét lassan felemelve fordítja felém.
- Miért nem ölt meg? - kérdi értetlenül.
- Nem rajtam múlt, a parancsig nem árthatok véglegesen a katonáknak sem - magyarázom közönyösen. Kószán bólint, majd újra visszamereng cipőjére. Újabb percek telnek el csendesen. Töretlenül állok, egyenes háttal, magabiztosan.
- Hadnagy, gondolkozott már azon, hogy miért vagyunk itt valójában?- kérdi csendesen, most nem pillantva rám.
- A Kancellária parancsa, új élhető bolygót kell találnunk.
- Nekik.
- Mindannyiunknak… - s folytatnám is, de éles, gúnyos kacajjal emeli fel fejét a plafonra bámulva, majd ezúttal rám. Felállva sétál hozzám közel.
- A Kancellároknak! Senki másnak, csak neki! Rabszolgák vagyunk, pár kényes úr kezében! Azt hiszi, hogy azok a majmok foglalkoznak magával? Vagy velem? Vagy bárki mással magán kívül? - egy percig elhallgat, szavait megakasztom pofonommal. Kézhátam éri arcát. Fejét félrefordítva ízleli vérének ízét, nyelvével fogait is ellenőrzi. Újra csak gúnyosan nevet fel. - Mit gondol, hogy miért pusztult el a Föld? Önző és telhetetlenek voltak! Kiaknáztak mindent! Vajon miért nem tetszik nekik az Perda? Nincs nekik ott semmi! Semmi, amit értékre tudnak fordítani! Higgye el, nekünk az megfelelő bolygó lehetne, Nekik nem jó! Nekik nem felel meg! Saját vágyaik miatt! - kiáltja, s elfordulva előlem, telepedik vissza.
- A legjobb katonám volt. A legjobb lehetett volna és eldobja ezt némi önérzetes gondolatért? Egy élhetőbb bolygó mindennél fontosabb, nem elégedhetünk meg eggyel, immár nem - adom meg rideg válaszom, ám ő újra csak nevetésbe tőr ki.
- Azok ott - mutat fejével felfelé, célozva a tanácsra - nem foglalkoznak ezzel. Magukon kívül semmivel. Maga csak egy báb egy játékban, egy sakkfigura. Akkor és ott fogják feláldozni ahol akarják, és maga sem tehet majd érte semmit. Az egész életét ennek szenteli - fintorodik el körbetekintve szobájába - de a semmiért. Soha nem fog semmit kapni ezért. Maga is egy csak egy robot, egy gépezet. Üres belül, nincs magában sem…
A többit már nem hallom. Megfordulva hagyom magára. Nincs már mit hallgatnom. A fiú lelkét elvesztettük. Elvesztettem.
Szavai mégsem hagynak nyugodni. Napok után sem. Ott motoszkál a fejemben, visszhangot vernek fejben…