Az egyszerű üzenet egyértelmű. Rövid, velős, pontosan tudatja, hogy mi a feladatom. Az elmúlt időszakban felüdülés számomra minden hasonló. A barokkos körmondatot, az utalgatások és a célozgatások közepén teljesen elveszek. Idegrendszeremre pedig nincs jó hatással, ami az utóbbi időben történik. Főként, mert magam gerjesztem ezt az elemi haragot, amely bőröm alatt húzódik meg, melytől nem tudok megszabadulni. Talán meg sem akarok, ami azt jelenti. Ebben a pillanatban ez a harag élteti minden tüzem az ellenállók felé. Ekként mégsem jelenhetek meg Terson kancellár előtt. Ma, alig egy óra múlva. Jó katonának megfelelően, élére vasalt, rangnélküli egyenruhámat veszem fel, gyűrödés nincs rajta, egy sem. Erre mindig odafigyeltem, bármilyen nap is állt mögöttem, bármilyen is álljon mögöttem, a megfelelő megjelenés az elsők között szerepel. Katona vagyok és mint olyan, azon napokon, amikor nem bevetésen veszek részt, a hadsereget képviselem, ami a vasfegyelmet és precíz megjelenést is jelenti. Hajam szorosan fogom kontyba, egy apró hajszálamnak sem adok okot arra, hogy pofátlanul előmerészkedjen szorosságából. Időben indulok el lakásomból, a liftek irányába. Lépteim magabiztosak, céltudatosak, mégis nyugodtak. Nem sietek a kelleténél jobban, mindig úgy időzítek, hogy legalább öt perccel hamarabb megérkezzem, ahova szólítanak. A késés számomra sose volt megengedett. Sosem tűrtem el velem szemben, és mégis miért várjam el mástól, ha magamtól nem? Ennél jóval egyszerűbben működöm. Az egyik ilyen a kérdés nélküli alázat, mely a legtöbb katonából a mai napig hiányzik… Belőlük lesznek az ellenállók. Kezem akaratlan szorul ökölbe, ahogy a lifthez érek. Nyugodtan hívom és szállok majd be. Az engedélyt a nyolcadik szintre a meghívóm adja és a rendszer, mely tudja, hogy ott van megjelenésem. Emiatt is lehet, hogy gond nélkül jutok fel a Dominium legfelső emeletére. Életemben másodjára járok ezen az emeleten. Először az egykori Admirális hozott fel, hogy elmondja, melyik iroda, kihez tartozik, hogyha egyszer megesik, hogy felhívnak, ne tévedjek el. Másodjára pedig Jenkins kancellárnál, amikor kérvényem fogadta el. Most pedig Terson kancellár irodája felé veszem az irányt. Lépteimbe kifogást sem találhatna senki, aki látna - az ajtaja előtt álló őrökön kívül. Katonás, fegyelmezett. Mint mondtam, ha mástól elvárom, akkor magamtól is. Egyenesen az ajtó elé sétálok, annak is a közepére, élesen fordulok be, bokáimat egymáshoz csapom. Egyik őrre sem tekintek, arcom fegyelmezett, egyenesen az ajtóra tekintek. - Gardel tizedes, időpontra jöttem, Terson kancellárhoz, 1500-ra - közlöm velük, majd pedig türelmesen, mégis fegyelmezetten állok. Légzésem nyugodt, ha tesznek fel más kérdést, természetesen válaszolok nekik. Még van három percem, az időpontig, számítok arra, hogy addig idekint váratnak. Én pedig megteszem, minden szó nélkül. Ha pedig beengednek, akkor határozott léptekkel indulok el az iroda belsejébe, hogy, a szabályoknak megfelelően egy méterre álljak meg Terson kancellár asztalától. Kezeimet szorosan tartom magam mellett, egyenesen állok meg előtte, bokáim is összecsapom, jobb kezem pedig felemelem, ujjaim begye alig érintik homlokom, halántékomat. - Gardel tizedes szolgálatra jelentkezik - tekintetem végig a mögötte húzódó falra függesztem függetlenül attól, hogy éppen ül, vagy áll. Kezem pedig addig le nem engedem, amíg az engedélyt meg nem kapom rá.
Utolsó poszt ☽Szer. Ápr. 22, 2020 3:30 pm Következő oldal☽
Gardel & Terson
Gardel, akárcsak szinte mindenki, aki időpontra érkezik hozzám, az asztal mögött talál meg. Akadály és megjegyzés nélkül jutott be, noha néhány percet várakoztatták odakint. A neve és a viselkedése egyaránt lefegyverez minden gyanakvást - amint megjelenik, nekem is elegendő egyetlen pillantást vetnem rá, hogy azonnal felismerjem a belőle áradó tettrekész fegyelmet. Ezt a fajta robbanékony energiát leginkább a fegyvertelen küzdelemben - is - jeleskedőknél lehet megfigyelni, Gardel tizedes pedig ránézésre nem képez kivételt ez alól. Nem kizárt, hogy tévedek, ám ez az összbenyomáson jottányit sem változtat: vonásai és testtartása egyaránt kemények, s mintha nem is hús-vér ember volna, a legkevesebb személyességet sem lehet felőle érzékelni. Gyanakszom rá, hogy nem kizárólag az én tiszteletemre viselkedik így. Akkor alighanem viselné a rangjelzését, annak ellenére is, hogy ehhez személy szerint hétköznapi keretek között nem ragaszkodom. Kivált, hogy én sem viselem soha a magamét.
Ezúttal sincs másképp, a saját öltözékem nem árul el semmit sem arról, hogy melyikünk hol áll a másikhoz képest a rangsorban, de a tizedes elégszer látott már, hogy ez ne érje meglepetésként. Nyomós indok kell ahhoz, hogy díszegyenruhába bújjak, formális rendezvény híján képtelenség rajtakapni, hogy viselném, s valami azt súgja, ez bizonyára ugyanaz a vezérelv, amelyet Gardel is követ. Köszöntésére biccentek, engedve, hogy egy kissé kitartsa az állását, mert igen szépen teszi. - Gardel tizedes. Pihenj! Én nem moccanok, csak szemügyre veszem őt, figyelve, ahogy a vezényszó célba ér nála, aztán folytatom. Na nem parancshoz való, feszes hangon, hanem afféle érdeklődő modorban, ahogyan valamit megvitatni szokás. Erre aligha számított, ám közvetlennek még így sem számítok egyáltalán. - Gondolom, emlékszik még a kérvényre, amelyet korábban nyújtott be. Egy ideje történt, és a minap került vissza az asztalomra. Nem zárkózom el tőle, hogy megadjam, amit kér. Hanem előbb avasson be, tizedes. Úgy igazán. Várakozón nézek rá: egyértelmű lehet a számára, hogy a jelentéseket és a kérvényt is olvastam, s valami más alapján óhajtok döntésre jutni, nem egyszerű ténymegállapításokra támaszkodva. Amiről Katrina Gardel a kérvényében beszélt, az nem olyasmi, amit akárkire rá lehet bízni.
Az iroda előtt nem váratnak sokat, csak amennyit épp szükséges. Amennyi időm van még az időpontig. A másodperceket magamba számolom vissza, régi berögzültség, igazából észre sem veszem. Mégis rezzenéstelenül állok, szempilláim sem remegnek meg, akkor sem, amikor beengedést nyerek. Csak egy apró biccentés, mielőtt határozott léptekkel indulnék meg, szelném át a teret és állnék meg az asztal előtt, ahol Terson kancellár ül. Az egykori Admirálisnak hosszú évek munkája látszódik meg rajtam - és fivéremen is - arcunkról nem lehet semmilyen érzelmet kiolvasi, vonásaink akár az alabástrom, tekintetünk, akár a földi világ jeges hegycsúcsai. Az előírásnak megfelelően, ahogy a protokoll is tartja tisztelgem a kancellár előtt. Nincs ennek különösebb indoka, mint, hogy így kell, ez az előírás. Azoknál is így teszek, akik alatt évek óta szolgálok és pontosan ismerik a nevem és a rangom. Mit sem számít, ha egyszer ez az előírás. Rezzenéstelen pillantással várom, amíg megszólal, a biccentés ugyanis nem felelet köszöntésemre. Nem engedmény részéről, hogy leengedhetném a kezem. Csak amikor megteszi. Pihenj! Szól, s kezem elveszem a homlokomtól, bal lábammal csak enyhén lépek ki, csípőszélességű terpeszbe, nem szélesebbe. Két kezem a hátam mögött fogom össze, mégsem tekintek rá. Nem illik, nem szabad. Szavai mégsem korbácsként csapnak végig rajtam, mintha parancsba kívánna adni valamit. Egészen mást hoz szóba, szempilláim nem remegnek meg. Nyugodtan pislogok. Ujjaimba érzett némi kényszernek engedek, hogy összeszorítsam őket. Akaratlan jutnak eszembe a kérvénnyel kapcsolatban a lázadók. - Igen, Uram, emlékszem - biccentek aprót, mégsem tekintek rá, még mindig. - Az ellenállók méreggombóc társadalmunkban, kik nem hoznak mást ránk, csak rontást, gyötrelmet és kétséget. Veszélyesek önmagukra, de legfőképp ránk és egy lehetséges új világunkra - hangom kimért, nyugodt, mégis száraz. Érezelmeknek nem igazán adok teret, azokból is leginkább a düh, mely torkomat tudná kaparni, ha nem nyelném le egy egyszerűen. Nincs helye itt most. - Túl sok kárt okoztak már eddig is, továbbiak pedig végzetesek lehetnek a rendszerre, Uram. Elbízták magukat, azt hiszik, hogy bármit megtehetnek a Kancelláriával szembe - feltörhetik a rendszerünket, tervrajzokat lophatnak el, építhetnek fel egy saját rendszert. Nevetséges már maga az elképzelés, egykor is annak tartottam most is. És most itt vagyunk. Ne becsülj alá egyetlen ellenséget sem, mert könnyen lehet, az pontosan erre számít. Én alábecsültem őket, belátom hibámat. Többet azonban nem fogok. Nem, ha rajtam múlik. - Szeretném, ha megismernék, mennyire tévedtek a rendszerünkkel kapcsolatban - érdeklődése nem igazán lep meg, nem azok után, hogy Callum Jenkins kancellár is hívatott emiatt már magához. Nincsenek illúzióim, hogy nem ismerné az ottani álláspontom, ám nem tart tőlem semeddig elmondani személyesen. Ez pontosan így van rendjén.
Utolsó poszt ☽Csüt. Ápr. 23, 2020 10:07 pm Következő oldal☽
Gardel & Terson
Ha van is bármi ellenérzése a kérdezősködésemmel kapcsolatban, a tiszt semmi jelét nem adja ennek. Tökéletes bemutatót tart abból a megingathatatlan előírásosságból, amelyet nem csak én, de minden felettese elvár valamennyi katonától, akárhol is teljesítenek szolgálatot. Tudom, hogy kizárólag énrám figyel most, noha egy pillantást sem vetett rám. Semmi szükségét nem érzem annak, hogy az állásán tovább lazítsak csak azért, hogy felém fordulhasson. Soha nem igényeltem, hogy az embereim mindegyre rajtam csüngjenek, s ebbe a bámulásom is beletartozik. Akinek van egy csepp józan esze, kiválóan érti, milyen nagyon is kötelező figyelnie, bármennyire is menedéket találhatna előlem a vezényszó diktálta keretek közt. Akinek nincs, arra pedig nem vagyok kíváncsi.
Külső jegyektől mentes érdeklődéssel hallgatom Gardel válaszát: ahogy ő, én is egészen rezzenéstelen vagyok. Egyedül a lélegzetvételem kicsiny mozzanatai - és az ő hangja - árulkodnak arról, hogy nem egy régimódi csendélet megörökítésre váró elemei vagyunk. Rövid, néhány szívdobbanásnyi szünetet hagyok eltelni. - Ezzel nagyjából egyetértek - felelem aztán, kellő teret hagyva az esetleges kerülőutaknak. Tulajdonképpen nem akartam mást mondani ezzel, csak hogy a válaszát megfelelőnek találom. - Magának vannak tapasztalatai a kérdésben, tizedes. Az aktája alapján a hűségében sincs okom kételkedni, bár az ember soha nem lehet elég óvatos. Mit gondol? Kutakodón méregetem. Főleg ő maga, a személye tart itt számot az érdeklődésemre. - Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy megbízom magában, legyen akármilyen kényes is a megbízás - folytatom, valamivel sötétebb hangnemben. - Ha a saját mércéjével mér a társainak, hány ember felelne meg ugyanazoknak a kritériumoknak, amelyeknek maga megfelel, Gardel tizedes? Nem az életét kérdezem: azt bármelyikükre rábízná. Olyanból mennyi van, akire az én győzelmemet bízná rá. Valami ennyire... lényegeset. Tekintetem az arcán állapodik meg, ám amit mondtam, nem szántam sértésnek - hanem abból, hogy minek szántam valójában, nem sokat árulnék el akkor sem, ha viszonozhatná a gesztust. Nem kell sietnie. Választ várok, de nem ragaszkodom a fürgeséghez. Csak ahhoz, hogy végül megfeleljen a kérdésre.
Victor Terson a mindenkori felettesem. Mint olyan, nekem nincs okom semmi olyanra, hogy megtagadjak tőle bármit, amit kér. Vagy ebben az esetben kérdez. Neveltetésem igencsak egy vonal mellett haladt: a kancellária hatalma örökké való, megkérdőjelezni semmi jogom. Végképp képesítésem nincs erre. Az egykori Admirális katonának nevelt, azt akarta, hogy olyanok legyünk, mint amilyen Ő volt. Zokszó nélkül hajtsunk végre bármit, amit végrehajtunk, anélkül, hogy a kétség egy pillanatra is megkörnyékezne minket. Jó munkát végzett. Egyenes háttal állok, sokan megvádoltak már karót nyeltségemmel, de ezen megjegyzéseket mindig is elegendtem a fülem mellett. Munkásságom mindig is magukért beszéltek. Rövid és lényegretörő vagyok, nem húzom feleslegesen a szavakat. A falat bámulom, nyugodtan, természetes módon pislogok, szavait némán hallgatom. Nem tekintek rá, továbbra sem, Fejemmel sem biccentek irányába, amikor egyet ért velem. Lelkembe nem költözik elégedettség, csak egyszerűen tudomásul veszem a történteket. Minden mozdulatomra feszülten figyelek - annyira azért nem kell - mégis szempillám enyhén remeg meg, ahogy azt mondja, hogy van tapasztalatom a témába. Nem szorítom ökölbe a kezem, pedig a kényszer ott húzódik karom izmaiba. - Nincs okom sem a rendszer, sem pedig a kancellária ellen fellépni, Uram - túl könnyen jön erre a válasz, de tudom, hogy szavaim nem elegek, ebben a kérdésben nem lehet elég. Mások is megtették, olyanok is, akik nem gondolták komolyan. - Mindazonáltal hibát követtem el, vak voltam - saját hibáimat mindig képes voltam belátni, s ebben hibáztam. - Ezt a hibát nem kívánom újra elkövetni. Nem a közelebb kerülni kívánok hozzájuk, hanem elpusztítani őket - szavaim talán nyersek, talán kegyetlennek tűnnek. Tartom magam ahhoz, hogy a világunkra veszéllyel vannak és még azelőtt kívánom eltüntetni őket a föld felszínéről, mielőtt komolyabb kárt tehetnének. Szavaimmal tudnám bizonygatni, de úgy érzem, hogy ez semmit sem ér. Már nem ér semmit. Tetteimmel kívánom bebizonyítani, hogy ugyanaz a hűséges katona vagyok, aki eddig is voltam, hogy hitembe nem tudtak megtörni. Hangja elmélyül, mégsem rezzenek meg tőle. Továbbra is mereven a falat bámulom, egyenletesen lélegzem, szívem egy pillanatra sem ver félre. Kérdésére azonban nem számítottam, szinte mellkason vág. A pillanatok tört része alatt, túl sok arc és hozzá járuló akta pereg le lelki szemeim alatt. A bizalmatlanság beette magát a bőröm alá, elmémbe. Igazán senkiben sem tudok megbízni, mégis megteszem mindennap. A kérdés mégis ott lebeg a fejük felett: vajon ellenálló, vagy hazafi? Nem is olyan egyszerű kérdés, amit feltesz. Csend telepszik közénk, ahogy átrágom a kérdését. Nem egyszerű. Talán kívülről úgy néz ki, mintha meg sem hallottam volna. Egy-egy pislogást követően íriszeim árnyalatai árulkodik csak arról, hogy mélyen gondolkodom. Barna lélektükreim hol sötétebbé, hol világosabbá válnak. Ám bárhogy is osztok és szorzok… - Kettő, Uram - csekély eme szám, tisztában vagyok. Mégis két olyan embert ismerek, akiről tudom, hogy történjen bármit, véghez vinnék a parancsot. Az egyik, mert ez a hivatása, a másik, mert van benne annyi lelkiismeret, hogy ne hagyjon senkit cserben. - Garen Gardel hadnagy és Simon Greymare hadnagy - fivérem kezébe bármikor odaadnám nem csak az enyém, de Victor Terson győzelmét is. Bármit megtenne azért, hogy sikerrel járjon, pont olyan mint én. Simon pedig… Vele kapcsolatban egyszerűen csak tudom, hogy nem hagyná cserben a rendszert.
Utolsó poszt ☽Szomb. Ápr. 25, 2020 5:35 pm Következő oldal☽
Gardel & Terson
Amit felel, sztenderd, de nincs okom felróni neki. Nem tettem a dolgát igazán nehézzé: akár igazat mond, akár hazudik, aligha fogalmazhatott volna másképp. A hidegvérét megőrzi. Nem vagyok meglepve, mégis úgy érzem, azzal, hogy ezt elmondta, kötelező napirendi pontot pipálhatunk ki mindketten. Nem is annyira magam miatt kérdeztem. Inkább maga Gardel volt az oka.
Némán hallgatunk egy darabig. Az újabb kérdés az én hangomon lóg a fejünk felett a levegőben, az idő pedig érzékelhetően telik, mégsem érzékelek feszültséget. Sem őt nem nyugtalanítja a saját hallgatása, sem engem nem tesz türelmetlenné az övé. Meg vagyok győződve róla, hogy akár órákon át is képesek lennénk így maradni anélkül, hogy másodlagos jelentést tulajdonítanánk a várakozásnak.
Nem találom kevésnek a két embert. Nem csak azért, mert a válasz önmagában őszintének tűnik és nem is azért, mert a tartalma hízelgő vagy túlzó volna: a tizedes szigorú és bizalmatlan, s a nyakamat is föltenném rá, hogy a szűrésből olyan szempontokat sem távolított el a kedvemért, amelyek márpedig ebben a kérdésben irrelevánsnak számítanak. Vállalja, hogy a magas mérce esetleg elégtelenül alacsony eredményt szolgáltat, mégsem enyhít rajta. Arra sem vetemedik, hogy egyedül saját magát jelölje meg alkalmasként. Azt pedig én is tudom, hogy a hadnagy Simon Greymare méltó a bizalmára. Az enyémre is az. S ki tudja, hány bajtársát ismeri annyira, hogy a nevük felmerüljön előtte ilyenkor. Nem, egyáltalán nem találom kevésnek a két embert. - Becsvágyó ember, Gardel tizedes? - kérdem hirtelen, mintha a gondolat ebben a pillanatban ütött volna szeget a fejembe. - Legyen őszinte. A lázadók nem csak nekem, de magának is veszteséget okoztak. Az irhájukon pedig vásárolni lehet errefelé. Korántsem olyan sok mindent, mint krediten... ám az árfolyama jobb annál. A hangomban nincs fenyegetés, valamiféle rosszindulatú kíváncsiságot azonban kihallana belőle, akinek tehetsége van az efféléhez. - Egyszóval mondja. Maga nem tizedesnek való: én is látom. De a véleménye érdekel. Szabadon beszélhet.
Gondolataimba nem szakít félbe, nem vet közbe semmit, végképp nem sürget. Végtelen türelemmel várja, hogy számot adjak arról, mennyi emberben is bízom meg valójában. Annyira, hogy nem csak életem, de a célom is a kezébe tudjam adni. Sanyarú, hogy mindez két emberre szűkíthető le. Vélhetőleg ennél több van, szeretném hinni, hogy így van, jelen pillanatomban mégsem tudnék többet mondani. A bizalmatlanság a bensőmbe fészkelte be magát. Ezzel már csak együtt kell élnem, hogy lényegében bárki lehet lázadó. Bárki ellened fordulhat, hátadba kést márthat, golyót repíthet. Ha Connor Smithnek sikerült valamit elérnie lázadásával, akkor az nem más volt, mint paranoiássá tett. De épp ezért talán jobban sikerül legközelebb kiszűrni azt, aki az ártatlanok ellen menne. - Nem mondanám , Uram - felelem, szinte rögtön, ahogy a kérdés elhangzik. Nem tartom magam annak. Ennél jóval egyszerűbb embernek tartom magam. Teszem, amit mondanak nekem, a legjobb tudásom szerint. Ellenkezés nélkül. Nem az elismerésre hajtok, sosem tettem. További szavaira mégis akaratlanul vonódik össze szemöldököm, addig a mozdulat mégsem jut, hogy ráncokat is képezzen. Időben észreveszem magam és simulnak ki újra arcom vonásai. Szabadon beszélhetek. - Nem vágyok rangra, értékre, megbecsülésre. Lefokoztak, Uram, mert hibát követtem el. Melyben többen is meghallhattak volna és csak a szerencsén múlt, hogy nem így lett. Fordított esetben hasonló döntést hoztam egy másik katona felett - ezt nem fogom tagadni, még csak nem is fogok alakoskodni, hogy nem érdemeltem meg. Ami azt illeti nagyon is. Miért meneküljek olyan alól, amit én is kirónék másoknak? - A munkámat kívánom végezni, ebben vagyok leghatékonyabb. Katona vagyok - mindig is annak szántak, annak neveltek. Soha nem volt más lehetőségem, más opcióm. Nincs is más, amit szívesen csinálnék. - Tartom magam, ahhoz, Uram, amit a kérvényben is írtam. Úgy vélem az ellenállók a legnagyobb fenyegetései az emberiségnek jelenleg. Folyamatosan válnak ki újabbak, a fiatalokat fertőzik meg a szabadság hamis eszméjével. Elrejtőznek közöttünk és ott ütnek, ahol a legjobban fáj. Ha van rá lehetőség és mód, szeretnék tenni azért, hogy ez ne így legyen, ne bízzák el magukat, ne higgyék, hogy bármit megtehetnek ellenünk - szívembe nincs kegyelem, ezt elmondtam Jenkins kancellárnak is. Nem érdekel, ha nők, gyermekek kerülnek a kereszttüzébe, amíg az ő táborukat erősítik. Őket sem érdekelték az ártatlanok, a civilek, de még csak saját társaik sem, akikkel hónapokon, vagy épp éveken keresztül együtt szolgáltak, barátokká váltak esetleg. Noha ezt az érzést nem igazán értettem meg sohasem igazán.
Utolsó poszt ☽Hétf. Ápr. 27, 2020 12:07 am Következő oldal☽
Gardel & Terson
A legtöbben, ha azt mondom nekik, szabadon beszélhetnek, láthatóan megtorpannak egy kissé. Általában nincsenek ilyesmihez szokva. Nem biztosak benne, hogy úgy értsék-e, ahogy hallják, vagy hogy átgondoltam-e egészen, mire hatalmaztam fel őket; ahhoz, hogy ezt biztonsággal megmondják, legalább valamennyire ismerni kell a habitusomat, azt pedig, hogy legalább valamennyire ismernek, nem sokan mondhatják el magukról. Katrina Gardel másmilyen. Szemrebbenés nélkül veszi az akadályt, amely nem is annyira akadály, inkább ingatag függőhídra hasonlít. Nincs meg benne a legtöbbekre jellemző pillanatnyi habozás, nem mérlegel és nem óvatoskodik - az utasítás elhangzott, ő pedig máris darálja a feleletet, mint akinek már a nyelvén volt az egész. Mint akinek mindig a nyelvén van az egész.
Amit mond, itt-ott egyetértő biccentést érdemelne, mégsem mozdulok, csak a figyelmemet reá irányítva hallgatom. Az arcizmai rezdülését, a hangját figyelem, s bár a látogatómmal kapcsolatban mindez olyan semmitmondó, mint egy pohár hideg víz, úgy találom, van mit leszűrni belőle. Nem is olyan kevés. Azt pedig megtartom magamnak. - Világos - felelem, amikor már eltelt néhány másodperc és bizonyossá válik, hogy a mondandója végére ért. - Megértettem, tizedes. A helyzetfelismerése nem csorbult semmit. Bár több ilyen emberem lenne... Apró kihagyás: egy szívdobbanásnyi ideig elnézem őt, minden tolakodás nélkül. - Mint amilyen maga.
Rövid csend következik, a figyelmem immár az asztal lapjáé. A tekintetem ezúttal fókusztalan, mindössze röpkén a gondolataimba merülök, ahogy az új információkat feldolgozó emberek szokták. Nem várok igazán semmiféle reakciót Gardeltől, és nem is volna az ínyemre, ha bármit mondana. Ami azt illeti, egészen meglepődnék, ha akkor szólna, amikor nem kérdezek. Nem jó értelemben. De mindketten tudjuk, hogy nem fog. Azért felpillantok rá aztán. Ha viszonozná a gesztust, én sem vagyok biztos benne, pontosan mit is látna az arcára szegeződő szempárban. - Ha megadom, amit kér, nem hibázhat többet - szólok, a hangomon semmit sem változtatva. - Tudja, igaz? Ha maga hibázik, én tévedtem. Ez nem történhet meg. Mit gondol, képes rá? Úgy megtenni, ami magától telik, hogy az elég legyen?
Véleménye mindig van mindenkinek, szinte mindenről. Ilyen, vagy olyan, de van. Igazán kevesen vannak azok, akik nem kötik minden ember orrára, hanem megtartják magukba. Ennek ellenére, ha kérdezik őket, elmondják. Azon emberek közül pedig csak még kevesebben vannak, akik úgy teszik ezt meg, hogy nem zavarja az, hogy a vele szemben állónak tetszik-e ez a vélemény, vagy nem. Mindig is elvárták tőlem, hogy az igazat mondjam, akkor is, ha rám ez nem vet jó fényt. Az alakoskodás nem egy katona erénye. Inkább az egyenesség, becsületesség. Noha az utóbbiban mindig is kételkedtem, de ezt sem kötöm mások orrára. Simon megjegyezte már, de nem csak ő. A magam igaz szavaival sose a könnyű utat járom, de ez soha nem is volt célom. Ezúttal is könnyedén fejtem ki a véleményem, továbbra is a fallal nézek farkasszemet. Hátam egyenes, feszült tartásából nem engedek. Tudhatja, hogy órákig is képes lennék így állni, ha ez lenne a kérése. Ha ez lenne a parancsa. A csend újra közénk telepszik. Engem ez újra nem zavar, ezzel nem tud zavarba hozni, még ha ez lenne a célja, akkor sem. Türelmes embernek tartom magam, remélem, hogy ez igaz is. S mikor újra megszólal. Szívem nem dobban félre, azt mégse mondhatnám, hogy nem esik valahol, elmém rejtekében, hátuljában, jól szavai. Nem csorbult. Pedig ha tudná, hogy mennyire nem hiszek már ebben. De amit mond… - Köszönöm, Uram - felelem egyszerűen, mégsem hiszem, hogy jobb lenne, ha több ilyen embere lenne. Túl könnyen megvezethetőek vagyunk és azt sem tartom helyén valónak, ha valakiben annyi kétely felmerül, saját társaival szembe, mint nekem. Ennek mégsem adok hangot, nem kért meg rá. Így újra csak csendben maradunk, nyugodtan lélegzem. Nincs okom az idegességre, legrosszabb esetben elutasítja. Akkor is vannak lehetőségeim még. Perifériámba látom, ahogy az asztal lapjára tekint, majd vissza rám. Mégsem nézek rá, erre végképp nincs jogom. - Tisztában vagyok vele, Uram - több hibám nem lehet. Nem csak miatta, önmagam miatt sem. Lelkemet eszi ez az egy hiba is, a bűntudata annak, hogy nem lőttem akkor fejbe… További kérdésére mégsem válaszolok rögtön. Képes vagyok rá? Valóban képes lennék rá? Akaratlan futnak le szemem előtt az elmúlt időszak perdai eseményei. - Képes vagyok rá, Uram. Nem fog tévedni - jelentem ki határozottan. Képes vagyok rá. Mindenkinél jobban képes vagyok arra, hogy felderítsem őket, így vagy úgy. Eddig is rájuk akadtunk, ezután is. - Tapasztalataim szerint eddig több, kisebb helyen vertek tábort. Ha egyesével iktatjuk ki őket, elkezdhetnek kapkodni, nyomokat hagyhatnak arról, hogy merre vannak valójában, hol a bázisuk - ha jól rémlik a Földön is többször számoltak fel így terrorista szervezeteket. Valójában ez sem más. - Hosszú és türelem játék, de nem létezhet olyan, hogy ők kerüljenek ki győztesen - ezt magamnak nem engedhetem meg. Semmiféleképpen sem. Innentől kezdve, pedig senki másnak sem hagynám.
Utolsó poszt ☽Szer. Ápr. 29, 2020 9:42 pm Következő oldal☽
Gardel & Terson
Amit mondtam, nem fenyegetés volt. Nem azt akartam elérni, hogy Gardel attól rettegjen, mit fogok tenni, ha cserbenhagy. Azt akartam, hogy ő is pontosan tudja, felismerem a tüzet, amely belülről hevíti őt és felismerem a vasakaratot, amellyel formát ad neki. És látni akartam, mennyi benne a bizonytalanság, a keserűség, a gyávaság, a hiúság és a félelem. Talán megláttam, talán nem, az azonban bizonyos, hogy ennyi idő alatt a legegyszerűbb embert sem lehet igazán kiismerni. De hátha nem is kell. Hátha a lényeg is megteszi. Az pedig nincs mindig eltemetve.
- Helyes - jegyzem meg a válaszát hallván, tőlem megszokott, feszes súlytalansággal. Idegenkedem a hatásvadászattól, akárcsak a hatalom külsőségeitől általában. Akkor is, ha néha még nekem sincs igazán választásom. - Hiszek magának, tizedes.
Sosem tudtam teljes biztonsággal megmondani, mennyire is megbízhatóak az ösztöneim valójában, márpedig az ilyesmi létfontosságú volna. Régóta élek együtt ezzel: egy pillanatra most is mozgolódni érzem őket, mintha mondanivalójuk volna Gardel iránti bizalmammal kapcsolatban. Rendkívüli hatalmukat még az én kivételes összeszedettségem sem tudja örökké kordában tartani, s pontosan tudatában vagyok annak, hogy nincs az az önfegyelem, ami alá soha, egyetlen alkalommal sem lehet bepillantást nyerni. A körülmények, amelyek közé szorítva felnőttem - a kifejezés igen találó, mert olyan satuhoz hasonlítottak, amelybe a szükségesnél jóval nagyobb erővel fogatták bele a munkadarabot -, semmi másra nem készítettek fel annyira, mint arra, hogy csalódást okozzak. Gyakorlott vesztes vagyok. Gyakorlott hibás vagyok. Gyakorlott kevés. Gyakorlott gyenge. Ez azonban még nem tette könnyebbé a bukást soha, ahogy a rendszeres verés sem emel az ember fájdalomküszöbén. Ha meg kéne neveznem, melyik a legfeleslegesebb tapasztalat, amelyet valaha birtokoltam, nagy az esélye, hogy a választásom erre esne.
Kényszerítem magam, hogy kételkedés helyett a tisztre koncentráljak. Nem tévedek. Ezúttal nem. Tudom. Érzem. - Legyen, Gardel - mondom végül, némi hallgatás után. - Megkapja, amit akar... de vigyázzon. Ha egyszer távozott előlem, nem gondolhatja meg magát. Ez az utolsó lehetősége, hogy átgondolja, mire képes az érdekemben.
Szavaimat teljes mértékben komolyan gondolom. Elmémben nem létezik olyan forgatókönyv, ahol ők kerülhetnek ki győztesen, ahol felülemelkedhetnek felettünk. Azzal megcsúfolnák az egész rendszerünk alapjait, ha képesek lennének kijátszani minket. Ahhoz pedig túl elszánt és makacs vagyok, hogy egy pillanat erejéig is engedjek nekik. Őszintén sose érdekelt, hogy miattuk fokoztak le, hogy miattuk kezdhetem újra az egészet. Ami azt illeti, ebbe csak a lehetőséget látom. Különösebb gondom nem volt a flottával, megtaláltam ott is a számításaimat, de hasonló tűz nem égett még bennem, mióta az akadémiára betettem a lábam - és ami azt illeti akkor sem. Eddigi életem úgy éltem, hogy elfogadtam azt, amit felém nyújtottak, igazán soha nem akadékoskodtam semmi ellen: megtettem mindent, amit kértek tőlem. Tudom, hogy ez később sem lesz máshogy, ezzel az egy dologgal kapcsolatban mégis teljesen más minden. És csak remélni tudom, hogy nem érzelmeim vezérelnek, mert azzal viszont tisztába vagyok, hogy több hibát generálhatnak, mint amennyit illene ejteni. Ezt pedig ebben a kérdésben egy pillanatra sem tehetem meg. Ezt a hibafaktort nem követhetem el újra. És mégis ez az, ami miatt képes lehetek megőrizni a hidegvérem és hajtani magam a végsőkig. Fejem nem biccentem arra, hogy hisz nekem. Nem lepne meg az ellenkezője sem, én legalább is nehezen bíznék egy hozzám hasonlóba. Mindenki egy hibát követhet el. Többet nem. Én pedig eljátszottam az első kártyámat. Az egykori Admirális nem arra nevelt, hogy hibákat kövessek el. A csend újra közénk telepszik, én pedig újra elébe állok. Nem mocorgok, egyensúlyom nem helyezem egyik lábamról a másikra. Nyugodtan, feszes tartásban állok, nyugodtan szemlélem Victor Terson mögött húzódó szürke falat, melyen egy apró porszem sem tapadhat meg. - Nem gondolom meg magam, Uram - felelem egyszerű, rezignált hangon. Azonban az elszántság mégis a tekintetembe fellobban egy pillanatra. Annyira csupán, hogy mikor tudatába vagyok, egy pislogás kíséretébe ezt el is fojtsam. - Képes vagyok megtenni. Képes vagyok végigvinni - nem tudom, hogy őt vagy magam próbálom győzködni. Azzal sem vagyok tisztába, hogy egyáltalán győzködöm e, vagy csak makacsul kijelentem és ebből nem engedek. És ismerem magam, bármi is történjék, ezek után végig fogom vinni. Így, vagy úgy, de végig fogom csinálni. Eme döntésembe nem tud megingatni. Nem ezért jelentkeztem, nem ezért indítványoztam, hogy aztán, amikor engedélyezik meghátráljak. Az nem igazán lenne egy katonához méltó megoldás.
Utolsó poszt ☽Csüt. Ápr. 30, 2020 11:53 pm Következő oldal☽
Gardel & Terson
Cseppet sem érdekel, mi Gardel személyes véleménye rólam. Az eredményt - az egyetlen dolgot, amely igazán számít - nem befolyásolja, hogy mit gondol és az sem, hogy én hogyan vélekedem felőle: amíg alkalmasnak találom a feladatára, ő pedig rászolgál erre a bizalomra, addig szemernyit sem számít, hogy milyen jellemre bukkanok a felszíne alatt. Vagy hogy ő mivel szembesül.
Csalódnék, ha csak azért tartana ki az álláspontja mellett, hogy jó benyomást tegyen rám, de nem sok esélyt látok erre. A kötelező formulákon kívül a legkevésbé sem érdeklem, s nem is akar tőlem semmit - se rangra, se elismerésre, se kiváltságokra nem vágyik. Egyes-egyedül azért folyamodott hozzám, hogy újra meg újra összemérhesse magát az ellenállókkal. Hogy ennek szentelhesse minden ébren töltött óráját. Álmában már egy ideje alighanem így tesz. Nem legyőzni akarja őket, hanem elpusztítani mind egy szálig. Ami azt illeti, részemről rendben. - Értem. Ez esetben gratulálok, tizedes. Üzenek magáért, ha eljön az ideje. Addig tekintsen mindent, ami a témához kapcsolódik, bizalmasnak. Világos voltam? Kissé lazítok a tartásomon, mintegy előjelzésképpen. Nem számítok tőle másra, csak a szokásos lényegretörő egyetértésre. Ugyanakkor a lehető legtöbb alkalmat megragadom, hogy meghallgassam a tisztjeimet, ha van rá mód. - Ha óhajt tőlem még valamit, mondja. Röviden. Ha nincs más, végeztem. Leléphet, Gardel tizedes.
A velem szemben ülő férfi a mindenkori felettesem. Véleménye akkor is érdekel és fogadom őket, ha a világon semmi különös nem történik körülöttem. Szavai olyan számomra, mint egy vallásos ember számára a szentírás. Egy másodpercig sem kételkedek benne, ennek a magvát sose engedtem elültetni elmémbe - egy vezetőmmel szemben sem. Még ha meg is lenne, akkor is elmém rejtekébe száműzném. Kis hal vagyok én az emberiség óceánjába, az éles helyzeteket képes vagyok jól átlátni, az emberi interakciókat viszont egyáltalán nem. Nem tudhatom, hogy mi folyik a színfalak mögött és ami azt illeti, nekem nem is kell tudnom. A hatalom kezébe nem vagyok más, mint egy eszköz, amit használhatnak. Lényegében valahol minden katona az, a hadsereg feladata, mióta a világ, hogy elvégezze vezetői feladatát. Saját érdekeérvényesítés támogatásra létrehozott fegyveres erő vagyunk, bárki, aki mást mond, az álomba ringatja magát. - Világos, Uram - bólintok határozottan. Megértettem minden egyes szavát, innentől kezdve pedig egy szót sem szólok senkinek erről. Valószínűleg, ha az egység további tagjai is beválogatásra kerülnek, többet fogok majd magam is megtudni. Akkor, amikor ennek ideje van. Innentől pedig nem függ mástól, csak várakozástól, türelmem pedig végtelen. Valóban az. - Nincs más, Uram - egy lépést teszek hátra az asztalától, közben kezeimet visszaeresztem magam mellé. Jobb kezem újra emelem, hogy tisztelegjek Terson kancellár előtt és addig így állok, amíg nem viszonozza. Ezt követően egy határozott mozdulattal engedem le és fordulok is el tőle. Magabiztos, határozott léptekkel indulok ki, egy pillanatra sem hezitálok, vagy állok meg, csak az ajtó előtt. Nem fordulok hátra, köszönést nem igényel a művelet. Katonaként járultam elé és annak méltónak is vonulok ki innen. Még ha nem is mondta, de sok a feladatom még ezzel kapcsolatban és túl óvatosnak kell lennem minden szempontból.
