Meglepetten nézek rá, mikor meghallom a válaszát. Mármint, miért ne lenne lényeges? Komolyan mondom, hogy érdekes egy nő. Azzal utána egyet értek, hogy a tetteink meghatározóak, s pontosan erre a hullámra rakom rá a sorsomat. Egy picit hallgatok, hogy utána rája zudítsam az egész gondolatmenetemet. - Hogy nem-e? Szívesen ölnél meg, ha azt mondom, hogy mi Quorsák lakhatatlanná tettünk egy bolygót? Gyűlöleted mennyire szállna a magasba? - de nincs nálam megállás, mert némi szünet után folytatom neki. - Voltam-e veled ellenséges és fogtam rád egyszer is fegyvert? Mert ha tényleg elhiszed azt amit mondasz jelenleg, hogy a tetteink alapján ítélsz meg, akkor...akkor nem én vagyok a...- nem tudom befejezni, mert hirtelenjében elkezd nekem magyarázni. Hirtelenjében nagyon kell figyelnem rá, főleg minden egyes szavaira. Az egészben az a szomorú, hogy az ő történetét meséli el. Tömör az egész, s ettől érzem csupán azt, hogy mintha hasba rúgott volna. Azonban ahogy a mese végére ér, úgy én olyan finoman rakom le a cuccait, hogy a kezeimet felszabadítva, egyszerűen minden további nélkül, de leginkább harag nélkül magamhoz öleljem, s a füléhez hajolva szóljak hozzá. - Megértem a fájdalmad...hiszen az én feleségem pedig ismeretlen betegségben halt meg, s az orvosaink sem tudták rá a gyógymódot. Tudod te egyáltalán, hogy milyen végignézni, hogy a legkedvesebb nőből a világon miként távozik az élet napról napra? Kihullik a haja, néhány foga bánja, s annyira veszít az életteli kinézetéből, hogy rém rá nézni? S te tehetetlen vagy, próbálsz kedves lenni, próbálod őt elbúcsúztatni és megédesíteni a halálba vezető utat! S mikor a feleséged halála bekövetkezik, akkor elveszik tőled a gyerekeidet, mert úgy gondolják mások, hogy nem lennék képes arra, hogy felneveljem őket. Tudod engem régen emészt a magány, s fogalmam sincs, hogy mi fogja betölteni azt az űrt, ami keletkezett. - az viszont meglep, hogy csak harag és elkeseredettség van benne. - Kérlek, kérlek csak ne utálj! - s a kezem önmagától simogatja a nő hátát, mintha csak védelmezni kellene saját magától. Persze mikor menni akar, akkor hagyom őt tova menni, de ott maradok a közelében. S mikor megpillantom a feledhetetlen könnyed pillanatot akkor önkénytelenül ölelem át hátulról, abban a reményben, hogy az ölelésben felfedezi a szituációt. Mármint, hogy segíteni szeretnék rajta. - Fájdalmad és indíttatásod megértem, Bájos. Ne itasd a földet könnyeiddel feleslegesen, kérlek – s ha eddig nem értem az arcához, akkor most megteszem a könnyek végett. - Mi lenne, ha… - hülye ötletem van, így elhallgatok.
Minden bizonnyal nem ért meg. Oly távol állunk egymástól, hogy akár szakadékok is lehetnének közöttünk, és mi hiába is próbálnánk átjutni a túlsó partra, az még nem segítene. Rápillantok, ahogy arról beszél, hogy lakhatatlanná tettek egy egész bolygót. Összevonom a szemöldökömet, mert nem tudom - hála a fordító gépnek - hogy most szánakozik, vagy dicsekszik vele. De hát csak nem az utóbbi? Ennyire nem lehetnek elvetemültek. A kérdésére pedig csak felsóhajtok lemondóan. Lám... itt a példa mennyire nem értjük egymást. Soha nem gondoltam úgy, hogy személy szerint ő fogott rám fegyvert és próbált megölni. Úgy összességében igyekeztem rávilágítani arra, hogy bizony sok keserűségünk akkor kezdődött el, amikor megjelentek a Perdán. Idegen betolakodók, akik mindjárt magukénak akartak mindent. És nem elkérték, hanem elvették. Egyértelmű a számukra, hogy mindehhez joguk van, és gyönyörű magyarázatokkal alá is támasztják. Aztán elmesélem neki, hátha megérti végre, hogy miről is beszélek. Ha nem jöttek volna ide, akkor én még mindig boldog családban élhetnék. Másként reagál, mint ahogy azt várnám. Megdöbbenek, és bár nem ölelem vissza, néhány pillanatig eltűröm, az érintését, legalább is addig, míg szavait végig sorolja. Hazudnék, ha azt mondanám sajnálom, és átérzem a fájdalmát. Nem azért, mert érzéketlen vagyok, hanem mert oly mély a sajátom, hogy elnyom minden más érzelmet. - Nem utállak. Jegyzem meg neki, és eltolom magamtól. - Ne érints meg kérlek. Nálunk ez... csak egészen közeli rokonoknál szokás. Hogyan is magyarázzam el neki, hogy mi nem ölelkezünk nyakra-főre? Így amikor másodjára is megpróbálkozik az öleléssel, már határozottabban bontakozok ki belőle. - Ne. Halkan ejtem a kurta szót, lerázva magamról a kezeit, és megemelem az egyik batyumat, jelezve ezzel, hogy tovább indulnék. - Nem muszáj tovább jönnöd. Nem akarok én rákényszeríteni semmit, főleg nem a cipekedést. Az érzelmi kitörésekből is éppen elég volt mára. Utolsó félbeszakadó mondatára csak kérdőn pillantok fel rá. Ugyan mit akarhat?
Sok nehézség van közöttünk, hiszen a fordító a belső érzelmeim egyáltalán nem tudja belevinni. Mármint, amit jelenleg érzek a valómban. Sokkal inkább lehet monoton, egyhangú és életunt. Persze, amit mi emberek létrehozunk, az sosem lehet tökéletes. Sok egyéb már hibája is van, de nem éppenséggel a megfelelő pillanatban vagyunk. Szavaimra várok választ, s reménykedek abban, hogy végre megtörik közöttünk az a bizonyos jég. Én saját magam meglepődök a reakciómon, mert alapból nem szoktam ölelgetni nőket. Khhm főleg ismeretlent. Az öleléssel próbálom éreztetni vele, hogy itt vagyok vele. Jó ötletnek tűnik nekem. Érzem, hogy nem viszonozza, amit különösebben várok el tőle. - Mindketten fájdalmat cipelünk, ez a közös bennünk. - szólok lágyan, s nem hadakozok az eltolása ellen. Utána megtudom, hogy náluk az ölelés teljesen más jelentéstartalommal bír. Én tudatlan! Sóhajtok, de közlöm vele az igazságot. - Nálunk is viszonylag rokonok, vagy párok ölelkeznek. Szeretet kifejezése, egyben úgy mint esetünkben egy kedves gesztus arra, hogy itt vagyok és megértelek. - mikor határozottan mondja a Ne-t akkor teljesen visszakozok, s elraktározom magamban, hogy sose öleljem meg. Nem tudom kihagyni a lehetőséget arra, hogy vissza ne térjek arra a témára, hogy nem utál. - Ha tényleg nem utálsz, akkor mégis tetteiddel miért akarsz eltolni? - lehet én vagyok rgészen megvilágosodott a dologban, s persze értem én az indítékát...de, de ott van ez...Látom, hogy távolodik az egyik batyujával, s én csak nézem az alakját. - Nem szeretek szava hihetetlen maradni. Megígértem, hogy segítek neked. Engedd, hogy teljesítsem. Az út további részében nem fogok hozzád szólni. Nem várom el, hogy velem beszélj. - ezzel ha engedi, akkor elveszem tőle a málháját, s a többi dolgait szintén magamhoz veszem. Mikor megvagyok, akkor én indulok el abba az irányba, amerre ő akart menni. Mély gondolkozásba esek, ami pontosan meglátszik az arckifejezésemen. Persze várom, hogy beérjen, s mutassa a helyes irányt hozzá. Eldöntöm magamban, hogy ott leteszem majd a cuccait és minden további nélkül távozok. Mondjuk elköszönni, illő lenne tőle.
Fájdalmat cipelünk... Szusszanok halkan egyet a szavakra. Miért gondolja azt, hogy ettől majd megenyhülök? Sóhaj szakad fel belőlem. El kéne engednem már végre a haragomat. A fájdalom úgy sem fog teljesen elmúlni, nincs olyan elégtétel. Csak saját magamat őrlöm fel, ha állandóan tépdesem a láthatatlan sebeimet. Igaza van. Csak cipeljük a fájdalmunkat, engedjük, hogy beleszorítson bennünket a sötétségbe. De van-e kiút a világosság felé? Létezik-e második lehetőség? Azonnal mardosni kezd belülről a lelkiismeretfurdalás. Nem felejthetem el a férjemet és a lányomat! Az nem lehet! De... elfelejtem-e attól, ha letépem magamról az elvesztésük okozta fájdalmat, a bánatot, mely az elmémet köti gúzsba? Van-e erre válasz? Persze, nem könnyű a helyzetünk. Teljesen más világból származunk, más a kultúránk és a szokásaink. Mások vagyunk mi magunk is, mások a normáink, az elvárásaink. -Eltollak... Ugyan már! -Morranok fel.- Azért ne várd, hogy örömünnepet rendezzek, mert itt vagy. Megértem, hogy kedves akarsz lenni, de te meg értsd meg, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nálunk... Felsóhajtok és nem fejezem be a mondatot, miközben elindulunk újra. Az erdőre lassan ráereszkedik a félhomály. Nem lépek elé, hagyom, hogy elől menjen, annyira nem lehet eltéveszteni az utat, hiszen nem szövik át az erdőt ösvények. Néhol ugyan feltűnhet egy-egy vadcsapás, de ettől még vezet az út előre. Jó ideig némán haladunk tovább, majd egy keskenyebb, már-már csak vadcsapásnak tűnő keskeny ösvény torkolatánál megtorpanok. Hagyom, hogy tegyen még pár lépést előre, és csak ekkor szólok utána. -Erre kell tovább menni... -Megint sóhajtok egyet.- Gyere... sötétedik. Azzal befordulok most már a házhoz vezető utacskára, mely tényleg csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető ennek. Hol ritkásabb, hol sűrűbb erdőrészen haladunk át, mire az ösvény a patak mellé kanarodik. Vidám csobogással csordogál tovább, míg mi a partján kerülgetjük a kisebb akadályokat. Köveket, bokrokat, fákat. Aztán egyszer csak kinyílik a tér, tisztásra érkezünk, melynek túlsó felén ott a ház, mely oly régóta már az otthonom. A mélyülő sötétség kissé kivilágosodik, a fehér falak visszaverik az égen feltűnő csillagok és a bolygó fényét. -Itt lakom. -Mondom, mintha valami újdonságot közölnék vele.- Jöjj, készítek valami gyors vacsorát.
Elnézem az újdonsült partnerem arcvonásait, nem azért, mert túlságosan vonzó lenne nekem, vagy hasonlít valaki máséra. Sokkal inkább azért, mert úgy érzem, hogy ha jobban meg akarom ismerni, akkor jobban kell figyelnem. A beszélgetésünk éppenséggel egy bizonyos irányba halad, de még nem érzem, hogy jóba vagy rosszba. Éppen időben kapok észhez, s hallgatom a szavait. - Nem vártam azt, hogy örülj nekem. Tudom jól, hogy milyen kártékony tud lenni a népem. Nálatok mi? - rögtön lecsapok az első alkalommal a dologra, kíváncsivá tett, hogy neki mi a jár a fejében? Meg amúgy is, mi a különbség a népeink között. Tisztában akarok lenni vele! Ennek megfelelően szólalok meg. - Én tudod csak az utóbbi időben találkoztam Perdaival, főleg...Khhm veled. - hogy lehetne kihagyni az esetet, mikor lengén volt és meg akart ölni? Ráadásul milyen sok dolgot vágott a fejemnek, már akkor is. - Tudod, mióta itt vagyunk én csupán fogom a fejem, hogy mennyire másképpen él a népeink. Én szeretnék olyan lenni, aki veletek barát és az Égiekkel barátságtalan. De leginkább a saját életem igazgatása a legfontosabb cél számomra. - míg így beszélek, úgy fel sem tűnik, hogy megváltozik körülöttem a fényviszonyok. Emberi szememmel egyre inkább nehezen ismerem fel az ösvény elágazásait, hiszen számomra ez teljesen ismeretlen. Megyek előre abban a hitben, hogy egyszer majd úgyis fog szólni nem? De bizony! Mikor meghallom a hangját, akkor nehezen ugyan de megállok. - Bocsánat, de nem ismerem még az utat hozzád. S amit ígérek, hogy senkinek nem fogom elárulni, hogy hol vagy igazából. - azt természetesen most már én is aláírom akár a nevemmel, hogy sötétedik. Mivel fordult a helyzet, így én nézem a nő kellemes alakját hátulról, már amennyit az emberi szemem enged láttatni. Érzem magamon, hogy fáradok, hiszen nagyobb málhát cipelek, mint a nő. A lépteim nehezebbek, de még tartom magam. - Nem értél volna haza időben ezekkel a súlyokkal időben. Így ketten szerintem hamarabb itt vagyunk...- s most jön a pillanat, hogy szótlan maradjak. Kellemes kis házat látok meg, ahol rögtön feltűnik a rendezettség. Mindennek megvan a helye. - Szép házikó és olyan rendezésű, mint amilyet én is elképzeltem már magamnak. - magyarán van valami, ami közös bennünk? Vagy csupán puszta véletlen lenne. - Szép lakás, mondjuk én elsőre magamnak egy földlakást gondoltam el, ami a földben van leginkább. Mármint gally, falevelek és aztán hőtartása szempontjából némi réteg föld. - mikor közelebb érkezek az ő lakásához, s hallom az invitálást, akkor rögtön eszembe jut valami. - Nem lesz abból bajod, ha engem megetetsz vacsorára? Emellett ha már sötétedik, akkor nem zavarna a társaságom? Akár alszok a hideg a földön. - nézek rá, s ki tudja, hogy mi a szépség szándékai.
