A kijelzőn világító számok szerint már jó ideje elmúlt reggel kilenc. Nem nagyon volt lehetőségem az eltelt órákban, hogy különösebben nyomon követhessem az idő múlását. Az ügyelet minden volt, csak nyugodt nem, megkoronázva a végét egy kifejezetten komplikálttá vált életmentő beavatkozással. A beteg értékei ritkán látott sebességgel kezdtek abnormális értéket produkálni, az implant lábat a szervezete egyszerűen elutasítja, eddig legalábbis minden jel arra mutat és egyelőre nem tudok rájönni, miért. Az elkövetkezőkben szoros megfigyelés alatt tartatom, bármi változás áll be, azonnali informálást hagytam meg a váltásnak. Ha huszonnégy órán belül nincs javulás, akkor pedig Serenaval leszek kénytelen konzultálni a következő lépésről. A tudáson kívül a reménykedés maradt, hogy a jelenleg kapott gyógyszerkoktélokra jól fog reagálni, mielőtt még bármi más lépést tennék meg. Meglátjuk. Az idő mellett a pda képernyőjén ott van a Claratól kapott üzenet, az időpontról és a helyről, ami az estét illeti. Csak másnap reggeltől vagyok beosztva, nincs okom lemondani a programot, a bátyja különben is elvárja a pofaviziten való részvételt, nem különben az apám is. Bár ettől függetlenül, ha úgy alakulna, a vészhelyzet egészen gyorsan fogja felülírni a tervezettet. Ennyire előre azonban még ne szaladjunk. Jelenleg annak is örülök, ha képes leszek bedőlni az ágyba. A zuhanyt még a kórházban elintéztem, fél órán belül nem vagyok hajlandó egy másodikra. A lakás üres, a lányok említették merre lesznek, nem aggódom értük. Még az ajtó mellett leteszem a táskámat és leveszem a lábbelimet, aztán egyenesen a hálóba vezet az utam. A felsőt és a nadrágot gyors mozdulatokkal veszítem el, a pakolással nem foglalkozom, majd megcsinálom később és nemes egyszerűséggel dőlök be az ágyba. Gyorsan érkezik az álomtalan álom, ahogy a fejem a párnát éri, számomra megszűnik a külvilág, órákra. A pda szüntelen csipogására ébredek. A szemeim nyitom ki először, hogy a következő szívdobbanással már a szerkezet után nyúljak és egyetlen érintéssel szüntessem meg a zaj forrását, kikapcsolva azt. A hátamra gördülve feszülnek az izmaim nyújtózásba fordulva, hamarosan ásítás is követi a természetes folyamatot. Kell néhány rövid másodperc, mire teljesen magamhoz térek, csak akkor ellenőrzöm megint a kijelzőt, mennyi az idő. Arra van még bőven, hogy elkészüljek én is az eseményre. A beszűrődő motoszkálásból ítélve valaki – vagy inkább mindenki – itthon van és velem ellentétben, ők már elkezdték az alkalmat megelőző rituáléikat. Következőleg, az üzeneteimet futom át, különös tekintettel a kórházból érkezettekre, de minden, amit elolvasok, aggodalomra nem ad okot. A páciens, akinek a reggele meglehetősen nehezen indult, egyelőre stabil, ez pedig mindenképpen jó hír. Az eszközt visszateszem az éjjeli szekrényre. Kell még néhány mélyebb légvétel, amíg az ébredést kísérő körítés alábbhagy. Néhányszor átgyűröm a képemet, az orrnyergemet végignyomorgatva pár alkalommal mielőtt felülnék az ágyban. Hátrafeszítem a vállaimat, befejezve a nyújtózást és valahol lelkiekben is készülök ezzel az előttünk álló estére. Tudom, hogy kimentene, ha kérném tőle, de eszemben sincs. Nem fogom cserben hagyni, nem abban, ami felett van kontrollom, éppen elég az, hogy rá maradt a lányok körüli minden dolog és a tény, hogy egyedül kell lennie velük, gyakran sokkal hosszabb ideig, mint arra azt lehetne mondani, rendben volna. Nincs, rohadtul nincs. Még egy mélyebb légvétel kíséri az ágy teljes elhagyását és a szekrényhez lépve a díszegyenruhám után nyúlok. Kényelmes és praktikus választás, egyáltalán nem jut eszembe máson gondolkozni, már csak a kézenfekvősége okán sem. Kényelmes tempóban öltöm magamra a ruhadarabokat, egyiket a másik után, csak a zubbony marad még a vállfán, mire a háló ajtajának nyitópaneljére teszem a kezemet. - Hey. - Intek, ahogy kilépek a helyiségből. A benti félhomály után a fényár nem esik a legjobban, de viszonylag gyorsan hozzászokik a szemem. Az üdvözlés a kint lévőknek szól, utoljára tegnap láttam őket, mielőtt elindultam volna a kórházba. Az első utam a fürdő felé vezet keresztül a lakáson, utána pedig szükségem lesz egy kávéra. Már, ha hagynak bejutni a helyiségbe. Mondjuk, kénytelenek lesznek, a szükség nagyobb úr, mint a hiúság legyezgetése.
Reggel, bár nem korán indultunk el munkába, Shanenek még nyoma sem volt otthon. Tudom, hogy ilyenkor bármi közbe jöhet, ami késésre adna okot, de jó lett volna beszélni vele, mielőtt elkezdem a napot. Na meg, még mielőtt válaszolnom kellene Mrs. Cambridgenek, hogy végül lesz-e kísérőm a ma esti megjelenésre. Tudom, hogy nem szívesen vesz részt hasonló eseményeken, valahol elképzelem, hogy ez színtiszta fizikai fájdalmat is okoz neki akkor is, ha az ő életét is átitatta az ehhez hasonló kötelező rendezvények. Amíg én nagyszerűen el tudok vegyülni a társaságban és jól tudom magam érezni rajta, ismerem annyira – a véleményével együtt – tudjam, ő ezt nem élvezi. Ezért is, ha tehetem, megkérem, maradjon otthon. Főként, amikor itthon van. Oly ritkán teszi és akkor is oly keveset van a lányokkal. Megérdemli ezt az időt, hogy velük töltse. A magam részéről pedig egyszerűen ütöm el a kérdést, hogy merre is járhat: dolga van. Ennél mélyebben pedig senkit sem avatok be, tulajdon anyám, vagy bátyámat sem. Az utóbbi az esetek nagy többségében megérti – vagy épp nem igazán érdekli. Ritkán tudom eldönteni. Neki akkor fontos, amikor politikailag fontos megmutatni családunk egységét… Útközben a rendelő felé írok Shanenek a ma estével kapcsolatban, hogy ne felejtse el. Természetes, hogy nem ez jár ilyenkor a fejében, főként úgy, hogy alig lesz pár órája aludni. Mélyről jövő sóhaj szakad fel torkomból. Házasságunkat sosem ölelték át az őrült vágyak, próbálkoztunk, számunkra ez mégsem adatott meg. De ez nem jelenti, hogy ne lenne fontos számomra, ne aggódnék érte. Megteszem, nagyon is. Nem mondja, ám ezt nem is kell, de látszik rajta, mennyire megviseli a távolléte a lányoktól. S az is, ahogy ők bánnak vele emiatt. S mintha csemetéink nem tudnák megérteni, hogy erről nem ő tehet. Az első páciens érkezésével gondolataim pedig új irányt vetnek. Ünnepségek ide, vagy oda, de az élet nem állhat meg. Elegáns mozdulattal vezetem be a doktorhoz a hölgyet, ki évek óta jár már ide. Lelki egyensúlya visszaállt, azután a trauma után, amit át kellet élnie. Családon belüli erőszak, tudatmódosítók nem önkéntes használata. Nehéz út állt előtte, amíg mindezeket tudja bizonyítani és lám, mára már tud mosolyogni. A havi rendszerességű beszélgetéseit pedig sose hagyná ki. A nap első része pedig szinte elrepül. Ám mielőtt még hazaindulnék felszaladok fivérem lakosztályában. A lányok, de az én ruhám is ott vár rám, ahogy előzetesen megegyeztünk Mrs. Cambridge-dzsel erről. Otthon pedig a két tini a kanapén ülve vitatkoznak valamiről. Az ajtó mellett hagyott táskáról és cipőről tudom, hogy férjem itthon van. A háló felé tekintek, az viszont zárva van. - Tsss – ripítok a két gyönyörű lányomra. – Apátok még alszik – saját hangomat halkabbra veszem. Közben pedig átnyújtom nekik a vállfán lógó, ám ruhazsákkal fedett ruháikat. – Kezdjetek készülődni, ne egymást tapossuk a fürdőben. A két lány, bár morogva, de lehalkítják hangukat, ruháikat átveszik tőlem és még egy-egy csókot is kapok. - Uh, köszi, de majd megyünk át nagyiékhoz. Kiskuzinnal megyünk az étkezdébe – meséli lelkesen hosszú tincseivel megáldott szőke angyalom. - Akkor miért hoztam el őket? – képedek el tetetten, fejem rázom csak meg. - Honnan tudtuk volna, hogy elhozod őket? – vág vissza szemtelenebbike. Kezem teszem csípőre. - Épp reggel mondtam el nektek… - vonom fel jobb szemöldököm. - Upsz - húzza be nyakát Drue. Kap hajára egy finom simítást, én cserébe ciccegést. Mély levegőt veszek. Nem állítom, hogy a kamaszkor a legkedvencebb időszakom, csemetéim mégsem tudnak olyan akadály elé állítani, amit ne tudnék könnyűszerrel megugrani. Legfeljebb sűrűn számolok el tízig. Saját ruhám az egyik szekrény ajtajára akasztom fel, a halót kerülöm, hagyom aludni Shanet. Addig is elkezdek készülődni és elvonulok a fürdőbe, amit magamra is zárok. Egy gyors zuhany, hajmosás, annak megszárításával kezdem. Szőke tincseimet könnyedén göndörítem be olyan formában, hogy a legvégén végül néhány hullámot adjanak ki. Rafinált sminkem, mely azt a látszatot kelti, hogy rajtam sincs, gondosan viszem fel. Mire pedig kész vagyok és kimegyek a fürdőből, hófehér szatén köntösömben, akkor jön ki Shane is a szobájából. - Jó reggelt – üdvözlöm vidáman. Bár reggel már nincs, de tudom, hogy az éjszakai alvását most sikerült csak részben pótolnia. Ha elmegy mellettem, akkor könnyedén simítok végig oldalán, üdvözlésképpen. A lányok pedig már épp menőben vannak. Ruhájukat hajtják keresztbe a karjukon… - Úgy gyűrődik – figyelmeztetem őket. – Tartsátok magasan és akkor nem kell újra kivasalni. Ne menjetek Mrs. Bolten idegeire, kérlek – anyámék takarító és lényegében mindenesük soha nem utasítaná vissza, hogy újra kivasalja a ruháikat. Örömteli mosollyal az arcán nyugtázná és őszintén szívesen tenné meg újra is. De amit el lehet kerülni, azt tegyük is meg. Sóhajtva emelik fel mindketten a ruhát. - Találkozunk az étkezdében! – intenek búcsút az ikrek, én pedig könnyedén intek utánuk. S amíg a férjem a fürdőben van, addig lefőzök egy új adag kávét. Úgy érzem, mindkettőnkre ráfér. Rá, mert most kelt, rám, mert lényegében ez tart még egyben. S amikor újra megjelenik, széles mosollyal az ajkamon nyújtom felé bögréjét. - Csinos – jegyzem meg megjelenésére. Közelebb sétálok hozzá, csak annyira, hogy vállán a nem létező szöszöket seperjem le. Megszokás hatalma. – Biztos szeretnél jönni? Nehéz estéd volt? – kérdezem, s bár tudom, hogy részleteket sosem mondhat el, abból, hogy nem tudott idejében hazajönni, arról árulkodik, hogy nem lehetett könnyű éjszakája. – Ha pihennél szeretni – ajánlom fel neki újra, amit ezerszer és még egyszer is megtennék bármikor érte.
A kint történtekből, amíg az ébresztő meg nem szólal, konkrétan semmit sem fogok fel. Túlságosan kimerült vagyok ahhoz, hogy felzavarjon és mivel a tudatalattim felismeri a családtagjaim hangja az, amely megtöri a lakás csendjét, a veszélyt jelző érzék sem aktivizálja magát ahhoz, hogy észhez térítsen. Egyszerűen átalszom. Végighordozom rajta a tekintetemet röviden, kisebbeket bólintva röviden egymás után az üdvözlésére, amikor már előkerülök. A reggel már akkor is múlóban volt, amikor ledőltem aludni, de persze értem az apropóját a köszöntésnek. Feltűnik közben, a haját miként csinálta meg. Mindig tetszett, amikor hagyta ennyire megnőni, szerintem jól áll neki. Időközben a lányok is indulóra fogják magukat, nekik intek még elköszönésképpen a fürdő felé tartva. Nincs ellenemre, miként érinti meg a lakásban maradó az oldalamat, de viszonzásra nem kerül a gesztus. Nem mondhatni nagyon a házasságunk része lenne bármi olyan érintés adok-kapok, aminek tovább kellene jutnia egy ponton, de mégsem tud. Jobb ez így, azt gondolom, eleve nem játszani azzal, ami nem is létezik. A magam körét gyorsan letudom a fürdőben, mire kilépek, a kávé illata fogad a levegőben, ami mindennél többet ér. Szükségem van rá, így pedig nem kérdés, hogy a konyha felé veszem az irányt. Nem várom el, hogy a kezembe nyomja, már azért is hálás vagyok, lefőzte a koffein adagot. A szekrényhez lépnék, hogy levegyek egy bögrét, amikor átnyújtja azt, benne a feketével. Gyorsabb volt nálam. - Köszönöm. - Eredetileg a kávéra értem, de addigra ellát egy kevéssé várt bókkal is és még közelebb lép. Szempáromat arcának lágy vonásain futtatom végig. Nem mondom azt, hogy idegen lenne mindez, de igazság szerint nem feltétlen örvendek neki. A félintimitás megléte zavaró igazság szerint, mert nem értem, nehéz a határokat felismerni és tiszteletben tartani, amit vele szemben mindenképpen szeretnék megtenni. Nincs senki, aki jobban megérdemelné, hogy tiszteletben tartsák, amit szeretne vagy éppen, hogy nem szeretne. - Olyan, mint máskor. - Vonok végül vállat, már ami az egyenruhát illeti, nem először látja. Arrébb mozdulok egy lépést tőle annyiban, hogy fordulok, és háttal a pultnak támaszkodok a csípőmmel érve hozzá, lazán. Tulajdonképpen nem konkrétan távolodok el tőle, de valahol mégis. A kérdésére azonnal reagálok, határozottan bólintva rá arra. - Igen, biztos, hogy megyek. Nem hagylak magadra, amikor nem muszáj és egy-egy estébe nem halok bele. Reggel korán kezdek, ezért időben el kell jönnöm majd, de a nagy részén ott tudok lenni az estének. - Nem akarom, hogy akkor is teljesen egyedül jelenjen meg ezeken a kötelezően ajánlott eseményeken, amikor egyébként itt vagyok. Ha a házasságunk nem is olyan, mint amilyennek lennie kellene, attól még számíthat rám. Legalábbis abban, amiben én dönthetek erről. Egyáltalán nem jó érzés az, ha magára kellene hagynom, pusztán önzőségből akkor is, amikor egyébként erre semmilyen épkézláb ok nem létezik. Egy-egy alkalmat kibírok, neki sokkal többet kell a lányok körül, szünet nélkül. Ez az este jár neki, ezzel én is tisztában vagyok. Több, mint tisztában, ami azt illeti. Beleiszok a kávéba, amikor a következő kérdés ér. Megint bólintok egyet. - Igen, nehéz. Van egy esetem, amit kevésbé értek annál, mint szeretném. - Húzom el a számat. Nem, ez nem jelenti azt, kifogytam volna a lehetőségekből és az ötletekből, de határozottan tudom, hol vannak a határaim és nem különösebben díjazom, amikor egy eset azok közelében táncol. Esettanulmánynak tökéletes lenne, de egy másik ember életéről és életminőségéről van szó, azt pedig nem lehet csupán tanulmányként tekinteni. Az újabb megjegyzésre gyanakvóan pillantok rajta végig. Ezen már túl kellene lennünk mostanra, hacsak… - Szeretnéd, ha itthon maradnék inkább? - Megint elfog az érzés, ami már hónapok óta valahol ott táncol a tudatom peremén és azzal, ha most megjelenek mellette, lehet belerondítok a terveibe. Fogalmam sincs, sosem beszéltünk erről és ha rajtam múlik, nem is fogunk. Most sem.
Sose volt idegen tőlünk, hogy az érintések nem mindig találtak viszonzásra. A magam részéről ezek az apróságok törődésem jelei. Eltűnni sosem tűntek el életünkből, számomra mostanra teljesen természetessé váltak. Életünk részei ezek és igazából, bárki, ki közel áll hozzám, azzal ugyanígy viselkedek. Az nem tűnik fel különösebben, hogy ő nem viszonozza. Tisztában vagyok azzal, hogy ő ehhez a kérdéshez teljesen máshogy áll. Mégis, mindaddig, amíg szavakba nem önti, hogy kellemetlen, kényelmetlen lenne neki, addig nem maradnak el törődéseim apró jelei irányában. Amíg a fürdőben teszi rendbe magát, addig lefőzöm a kávét, de bögréért már kár elmennie. Könnyedén nyújtok át neki egyet, amiben már ott gőzölög a fekete nedű. A másik kezemben saját bögrém van, amit egy pillanatra emelek csak ajkamhoz, még mielőtt megdícsérném. Jól áll neki az egyenruha, a díszes fajta is. Mindig is jól állt neki és bár tudom, hogy hivatása az, mely elszólítja tőlünk, büszke vagyok rá. Remek katonának tartom és akkor is támogatnám ezen az úton, ha ő maga nem szeretné a flottás létet. Ez azonban nincs így. Minden nehézség ellenére, szeret a flotta tagjának lenni. Közelségem intimitása nem tűnik fel, hogy zavarná. Számomra ez tényleg természetes, őszinte mosollyal tekintek fel rá, akkor is, amikor félresétál tőlem. Túl sokat ebbe nem látok bele. - Máskor is jól áll – mosolygom fesztelenül. Ha vissza is számlál, akármikor is viselte, mindig megdícsértem kinézetét. Nem csak a nőknek jár az ilyen bók, bármennyire is hiszik ezt az emberek. Na meg tényleg, ami jól áll a másiknak, azt meg lehet mondani. Ebben nincs semmi, nem igaz? - Érthető – bólintok apróbbat, miközben egy újabb adag koffeint iszok a bögréből, amögé rejtem az arcomat. – Mármint, hogy hamarabb el kell jönnöd. Ezért is kérdeztem, nem akarom, hogy másnap emiatt legyél a kelleténél fáradtabb. Köszönöm, hogy velem tartasz – mosolyom őszinte, amikor ezt mondom. Őszintén örülök neki, ami azt illeti én szeretem, amikor közösen mehetünk el. Mindössze azt sajnálom, hogy amíg én felszabadult tudok lenni egy-egy ilyen eseményen, ő ennek teljesen az ellenkezője. Ennek ellenére nem szeretném, hogy bármi hasonló valaha is a munkájának a rovására menne. Sebészként észnél kell mindig lennie. A fáradtság ilyenkor – legalább is, amikor a Dominiumon van – nem férhet bele. - Nocsak – lepődök meg. Kevés olyan dolog van, ami kifog rajta. Persze nem ez lenne az első eset, attól még ritkaság számba megy. Vele szemben a kanapé háttámlájának dőlök. – Mesélhetsz róla? – tudom, hogy az esetek többségében köti az orvosi titoktartás és sosem kérném azt, hogy ezt szegje meg. Ennek ellenére szívesen veszem, ha mesél az eseteiről, amikor lehet. És még ha segíteni sem tudok neki, talán ha hangosan beszél róla, eszébe juthatnak új ötletei. - Serena is ott lesz ma este – teszem még hozzá, anélkül, hogy elmondanám, szívesen venné az anyja, ha megosztaná vele a történeket. Na meg ha nem különös sebészi eljárásokról – vagy bármi, ami a sebészet körébe tartozik – van szó, akkor szinte szót is nehéz kihúzni belőle. – Tudom, hogy szereti ő is a kihívásokat – mosolygok rá kedélyesen, anélkül, hogy bármi bántó éle lenne hangomban. Újabb kérdésem nyomán végigmér, homlokomra akaratlan ráncokat húz ezzel. Visszakérdezésére halkan fújtatok, fejem rázom meg először, majd csak fejem félrehajtva figyelem egy szívdobbanás erejéig arcát. - Azt szeretném, hogy jól érezd magad. De tudom, hogy alapjáraton nem szereted az ilyen összejöveteleket. Ennek ellenére örülök, hogyha eljönnél velem – mosolyom továbbra is szelíd. – Jó érzés, amikor együtt tud lenni a család – mégsem szeretném, ha rossz élménynek élné meg. Bármikor is. Ha segíthetek neki abban, hogy ilyen érzés ne keljen benne életre, akkor megteszem. Ha ezt azzal tudom elérni, hogy inkább itthon maradna, pihenne, akkor azzal. Tagadhatatlan továbbá, hogy azt is szeretem, ha együtt tudunk lenni, négyen. Még ha többedmagunkkal is. - Apropó, a lányok Kiskuzin kísérői lesznek. Átmentek Mrs. Cambridegékhez, hogy ott készüljenek el. Ott találkozunk majd velük. Nagyon izgatottak – nevetem halkan. A kávé maradékát kiiszom a bögréből, de nem teszem még a mosogatóba, egyelőre csak a pultra. - Mindjárt indulhatunk, csak még felöltözök. Gyanítom még így sem leszünk ott időben, bár! Korábban, mint az Evans lakból bárki! – ehhez tartom magam, miközben könnyed léptekkel megyek a szekrényhez, hogy leakasszam róla a ruhát. Figyelmem innentől már ennek szentelem, s haladok is vele vissza a hálóba. - Segítenél majd felhúzni? – tekintek fel csak annyi időre, amíg hozzá beszélek. – Még mindig kéztörő mutatvány egy-egy ruha zipzárja – nevetem jókedvűen, ahogy eltűnök a hálóban. Ott bontom ki teljes mértékben a ruhát, amit én választottam, anyám mégis ragaszkodott hozzá, hogy nála legyen. Szerencsére semmilyen változást nem eszközölt rajta. Egyelőre az ágyra teszem le, hogy kiválasszam a hozzá megfelelő karkötőt és fülbevalót. A könnyed anyagból készült, bokáig érő tojáshéj színű ruha könnyedén simul testemhez, s ameddig tudom felhúzom. Amikor viszont már nem érem el, ha esetleg a szobába jött utánam Shane, hozzá fordulok – vagyis neki háttal – ám ha kint maradt, akkor kisétálok hozzá… hogy félúton megforduljak és visszasétáljak az asztalkához, mert most már mégsem tetszik az, amit választottam. És tudom, hogy idegeim addig enné, amíg vissza nem jutok a kis ékszeresdobozom elé. S amikor megvan a megfelelő – egyelőre – akkor sétálok oda Shanehez, hátat fordítok neki, hajam előresimítom. Így kényelmesen odafér, szőke tincseim sem csípi oda. - Már csak pár pillanat és kész vagyok – ígérem neki. Mindhiába. Tudjuk, hogy még hatszor körbe fogom forogni a lakást, mert valami még eszembe jut. Ahhoz azonban tartom magam, hogy Peternél senki sem tud jobban késni. Főleg amikor ilyen események vannak, ez az ő… hagyománya, hogy úgy mondjam.
Az egyenruha kérdését elengedem egészen gyorsan, nem gondolom lenne még mit vagy egyáltalán érdemes volna ezen még bármit is tovább fűzni. - Nem lesz gond. - Felnőtt férfi vagyok, tökéletesen képes arra, hogy eldöntsem mit és mennyit tudok vagy akarok tolerálni, ebbe pedig beletartozik is az, mennyire visel meg a fáradtság másnap vagy éppen mennyire nem. A köszönetére biccentek egyet röviden, szükségtelen volt megtennie, mert nincs mit. Egy család vagyunk, ugyanolyan módon vonatkoznak ezek az események rám is, mint ahogyan rá. Attól, hogy nem volt kedvére a lányokat egyedül felnevelni, megtette, ez az érem pedig két oldalú. Sokadlagos mennyire van kedvem ezekhez az összejövetelekhez. Kibírtam rosszabbat is, ez sem fog problémát okozni és még csak attól sem kell tartani, fancsali képet vágok az egészhez. Nem áll szándékomban kellemetlen helyzetbe hozni a családja előtt. Ez sosem volt nálam cél, de még csak gondolat sem. Megint elhúzom a számat. Nem az érdeklődése miatt, azzal nincsen semmi gond, inkább csak a frusztráció az oka, ami miatt nincs kész és biztos megoldásom az egész helyzetre. - A betegem szervezete nem fogadja be az implant végtagot. Az idegsejtek az összekötések után elkezdenek elhalni a körülvevő szövetkötegekkel együtt és így ahelyett, hogy regenerálódni kezdene, csak nő a szepszis kockázata, az implant pedig kilökődik. - Dióhéjban és érthető nyelven nagyjából ez a probléma forrása, a részletekkel viszont nem fárasztanám. Még mindig nem értem miért, mi lehet a gond és nem, azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez van és kész. - Tudok róla, de majd akkor konzultálok vele, ha reggelig nem áll be változás az állapotában. - Nem, egyáltalán nem arról van szó, az egómat féltem. A kezelésnek azonban idő kell, az emberi szervezet nem átkapcsolásra változik, Serena is csak annyit tudna hozzátenni, próbáljam végig azokat a módszereket, amelyeket most is végzek és utána beszéljünk. Időt és energiát spórolok mindkettőnknek, a felesleges köröktől megkímélném, őt is, magamat is. Arcának vonásain állapodik meg a szempárom végül, különösen, ahogy félrehajtja a fejét. Ha kimondja, hogy nem akarja, elkísérjem, nem fogom erőltetni a dolgot. Szóból értek én is, abból viszont tökéletesen. - Ez esetben nincs miről tovább értekezzünk ebben a kérdésben. - Már megmondtam, hogy megyek, a véleményemet is ismeri, innentől kezdve, ha rövidre zárnánk, az lenne a lehető legjobb. A lányok kapcsán bólintok egyet, tudomásul véve a hallottakat. Nincs ellenemre a dolog és, ha lenne is, nos, már egyik sincs négy falon belül, innentől kezdve pedig úgyis mindegy volna. Majd ott találkozunk velük, számomra tökéletesen megfelel. - Jól van. Részemről bármikor indulhatunk. - Egyedül a zubbonyt kell még felvennem, de az nem igényel sok időt, meg a cipőket. Az ő családja, jobban tudja mikor kell vagy ildomos megjelennünk és habár nem szeretek pontatlan lenni – komolytalan benyomást kelt –, nem szólok bele ebbe sem. Elkísérem, ahogy megígértem és ott leszek a kedvéért, annyit tehetek és teszek is. Újra belekortyolok a kávéba, amíg elindul a dolgát intézni. - Aham. Szólj, ha jöjjek. - Természetes, hogy segítek neki. Addig azonban még befejezem a bögre tartalmát, majd azt beteszem a mosogatógépbe. Nagyjából ekkor jelenik meg a ruhájában újra. Néhány rövid szívdobbanás erejéig újra végignézek rajta. Ehm, hát nem számítottam arra, hogy valami ehhez hasonlóra esik majd a választása. A képemre nem ül semmiféle véleményem vagy gondolatom a választott darab kapcsán, ahogy azonban megfordul, hangtalan vagyok kénytelen kipréselni a levegőt a mellkasomból. Óvatosan fogom össze az anyagot a cipzár mellett a balommal, hogy azzal adjak annak stabilitást, míg a másik kezemmel a kocsit húzom fel a sínén. Lassan, mert nem akarok kárt tenni a ruhájában és részben azért is, mert kedvemre van az előttem lévő látvány, nincs okom elsietni bármi is. Ahogy azonban a helyére kerül minden egyetlen pillanat erejéig átfut a fejemen, nem itt kellene abbahagyni. Mindenesetre, mire bármire is jutnék a koponyám hátsó falára felkenődöttel, addigra ellép tőlem. Hirtelen ömlik orromon át oxigén a tüdőmbe. Követem a szobába a bent maradt zubbonyért, amikor látom, hogy az ékszeres dobozában keresgél. Felveszem a hiányzó ruharabot, befejezve ezzel az öltözködést – a cipőt majd kint – és amíg a fülbevalóját igazgatja, kiveszek az ékszerei közül egy láncot. Nagyon vékony, egészen kicsi kővel rajta, amely medálként szolgál. Visszafogott, elegáns és csak diszkréten hívja fel magára a figyelmet, de a ruha dekoltázsához jól mutat. Szerintem legalábbis. - Megengeded? - Lépek oda mögé úgy, hogy a tükörből lássa mi van a kezemben. Ha nincs ellenére, a haján igazítok kicsit, ne legyen útban és egyszerű mozdulattal kapcsolom össze az ékszer a nyaka körül, azon végigsimítva az ujjbegyeimmel a vállvonalak irányába. Előre hajolok a füléhez és halkan szólalok meg amellett. - Így jobb.
Határozottan bólintok arra, hogy nem igazán lesz gondja abban, hogy nem pihen eleget. Ezt ő tudja, ő is érzi. És ha biztosítja magának a megfelelő időt, akkor nekem sincs okom többet aggódni ezért. Tisztában vagyok azzal, hogy nem kockáztatja. Ennyit azért nem ér a ma esti megjelenésünk, remélem ezt ő is tudja. Figyelem, hogy miként húzza el másodjára is ajkait, amikor a betege kerül terítékre. Ez nem annak szól, hogy kérdeztem tőle, inkább annak, hogy valóban nem tudja egyelőre, hogy mitévő legyek. Arcom vonásai, legalább is, amíg ez a téma van jelen közöttünk, komollyá változnak. Valóban figyelek rá, szemöldököm lágyan ráncolom, a koncentrálás végett. - Nyugtalanítónak hangzik – nem csoda, hogyha aggódik, elsősorban a páciense egészsége miatt. Shane remek orvos, törődik az emberekkel, akik a keze alá kerülnek. Valóban a legjobbat szeretné nekik. – Gondolom nem sűrűn fordul elő hasonló. Hogy ilyen módon utasítsa el az implantátumot a szervezet – rémlik, hogy Serena is többször említett már hasonlót, leginkább amikor fiával együtt beszélgettek. S bár minden igyekezetem megvan, hogy az ilyen társalgások aktív résztvevői legyek… be kell látnom, hogy ebben a témában többször veszítem el a fonalat. Na, nem úgy, ahogy Shane most elmeséli. Így én is értem. De amikor a részleteibe mennek ők ketten bele. – Tudok segíteni valamiben neked? – nem velem fogja ezt megvitatni, ezt tudom. – Ha csak beszélgetni szeretnél róla. Van, amikor hangosan gondolkodva is eszébe jut az embernek valami – ajánlom fel neki. Mindig is meghallgattam, ha erről volt szó. Valójában tanulmányai végét a magam részéről élveztem. Szeretek új dolgokat tanulni, akkor is, ha ez a tudás nem mindig marad meg hosszútávon – van, hogy rövidtávon sem. Ettől függetlenül élvezettel hallgatom, amikor más a saját szenvedélyéről beszél. Megváltozik ilyenkor az ember kisugárzása. - Remélem, hogy mihamarabb kiderül, hogy mi lehet a gond – megértem, ha nem akarja még most anyjával megtárgyalni. Ahogy abban is teljesen biztos vagyok, hogyha szüksége lesz rá, ő lesz az első, akit értesíteni fog ezzel kapcsolatban és akihez tanácsért fog fordulni. Külsős szemlélőnek talán hidegnek, közömbösnek tűnhet az ő kettejük kapcsolata, pedig jóval több megértés és dinamika van közöttük, mint bárki mással a családjukban. Serena érdeklődési területe leginkább a hivatására terjed ki. Értelemszerűen erről szeret a leginkább társalogni, ha arra kerül a sor, egyéb esetben nagyon hamar elveszti az érdeklődést. Senki mással nem láttam még hosszabban diskurálni a családjában, mint Shanenel. - Igenis, Doktor Úr – ugratom széles mosollyal az ajkamon. Szórakoztat a megfogalmazása. Nincs miről tovább értekezzünk. Egyszerűen egyezek bele. A lehetősége megvolt, többet is adtam neki, egy szavába kerülne. Nem okozna vele gondot, nekem nem. Ám, ha ragaszkodik hozzá, akkor erőltetni sem fogom – akkor sem, ha tudom, hogy számára jobb lenne. Én pedig csak örülök, hogyha ott lehet velünk. - Köszi – mosolygok rá hálásan, amíg átvonulok a hálóba, hogy felvegyem a ruhát, amit a ma estére választottam ki. Tudom, hogy az ő részéről bármikor tudnánk indulni, megint én vagyok az, akire várni kell. És ha a lányok még itthon lennének teljes lenne az őrültek háza. Akkor még annyira sem tudnék haladni, mint most, hisz körülöttük legyeskednék. Mh, talán emiatt mentek át inkább? Cseles. A pántokat a vállamra simítom, ameddig tudom, felhúzom a ruhát, de egy ponton túl, képtelen vagyok… lehetnék, kéztörő mutatványokkal, de jóval egyszerűbbnek ítélem meg, hogy a férjem segítségét kérjem ebben. Nesztelen léptekkel haladok felé, a ruha anyagán simítok végig, pillantásom most nem rajta állapodik meg, így még ha mimikája is elárulná, akkor sem látnám arcának vonásait. Könnyedén fordulok meg előtte, hajam előre simítom, hogy legalább az ne legyen útban. Érzem, hogy a ruha miként kezd el még jobban feszülni rajtam, és ahogy húzza fel, úgy igazítok én is rajta. Amikor pedig elkészül egyszerűen lépek el tőle és fordulok félig hátra. - Köszönöm. Ez így jóval egyszerűbb. Nem is értem, hogy miért nem találták még ki, hogy ne hátul kelljen összeilleszteni a ruhákat. Vagy legalább valami segítséget abban, hogy az ember lánya fel tudja húzni – nevetem jókedvűen, miközben visszasétálok a hálóba. Mert a fülbevaló már nem tűnik jó választásnak. Még akkor is, ha leengedett hajam miatt senki sem fogja látni. Az én tudatom peremén azonban ott lesz és ismerem magam annyira, tudjam, mennyire fog zavarni, ha megjelenésem nem kifogástalan. - Elméletileg nyugalmas esténk lesz. Nem tervez semmi felhajtást Peter sem. Csak megmutatni akarja, hogy nem csupán a nyolcadik szinten él, hanem bármikor elvegyül az emberek között is – mesélem Shanenek, mire is számíthatunk a ma este folyamán. Az már más téma, hogy egyébként erősen megválogatott embereket hívtak meg a ma esti rendezvényre. De olyanok is helyet kaptak, akiknek eddig lehetősége nem volt még a kancellárral egy társaságban lenni. – Propaganda célja van csak. Kedélyesen elbeszélget az emberekkel, a tüzijáték után nem is hiszem, hogy sokáig fog tartani – kirúgni a hámból nem fogunk. – De uh! – tekintek fel rá a tükörből, miközben kicserélem egy apró, lógó fülbevalóra az előzőt. – Elvileg csak perdai ételek lesznek – mesélem izgatottan neki. Valami különös oknál fogva rendkívül foglalkoztat a holdi gasztronómia. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miket fognak felszolgálni. Amikor megáll mögöttem mosolyogva tekintek rá. Közelsége nem feszélyez – sose tette, igazából. Megszoktam és az évek alatt természetessé vált, akkor is, ha az elmúlt néhány évben nem igazán volt itthon. - Persze! – felelem vidáman, hajam amikor arrébb simítja onnan már könnyebben fogom előre. Ritkán hordok nyakláncot. Amikor még megtettem, akkor nagymamám egy régi darabját hordtam, azt viszont épp a mögöttem állónak adtam röpke nyolc évvel ezelőtt. Nem tudtam, mit tehetnék abban a helyzetben, nem csak a lányok voltak letörve, hogy a flottához vonul be. Szerettem volna, hogy tudja, mindig ott leszek vele, számíthat rám, történjék bármi. S ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Azóta csak ritkán teszem meg, hogy láncot viselek, akkor is legtöbbször ezt szoktam. Egyszerű, elegáns. Mégis van benne valami, ami miatt nem került be szívem csücskébe, nem annyira, hogy mindig hordjam – ennek ellenére kedvelem a darabot. Mosolyom szelídül ahogy előbb őt, majd a láncra terelődik a pillantásom. - Valóban – simítok végig a lánc vonalán, hogy aztán a medálon állapodjon meg. Csuklómon összeillesztett merev vázú karkötő valahogy most kontrasztba kerül mellette. Szürke íriszem ennek a kettősnek szentelem, szemöldököm lágyan ráncolom csupán. – Viszont akkor – mozdul annyira a karom, hogy jobbommal vegyem le a karkötőt és egy másik után nézzek. Egy olyan, amelynek az esése jóval lágyabb, mégsem a vékonyabb fajtából való. Nemrég vettem is egyet… És meg is van. Nem túl vékony, de nem is vastag darab. Kapcsolójánál egy-egy kő – vélhetőleg szintetikus – díszíti. – Ezt még megtennéd, kérlek? Utána tényleg kész leszek, már csak cipőt kell választani – amit tudunk, hogy még mindent is átírhat. Közelsége ellenére könnyedén fordulok meg, nyújtom felé a karomat.
Jepp, nyugtalanító, így is mondhatjuk. Bólintok egyet és röviden egymásnak préselem az ajkaimat. Nem tudatos, fel sem tűnik igazság szerint, ahogy szusszanok egyet közben. Aggaszt, kifejezetten aggaszt és nem csak maga a jelenség, de az is, eddig bármit próbáltam, egyszerűen csődöt mondott a szóban forgónál. Bosszant, hogy nem látom a miértjét. Újabb hozzáfűzésére megingatom az üstökömet. - Összesen csak néhány alkalommal találkoztam a jelenséggel eddig. Minden eset más, ami azoknál bevált, jelenleg nem úgy tűnik használna. - Már ezen is túl vagyok. Persze, amikor az egyik módszer nem vezet eredményre, ott a következő és így tovább, ebben az esetben viszont a kész ötletek előhúzása már megtörtént, eredménytelenül. - Nem, de köszönöm. Az éjjel és a reggel folyamán mást sem tettem csak átbeszéltem az egész esetet a teammel, most nincs más teendő, mint várni. - Nem ölbe tett kézzel, arról szó nincs. Egyik módszer sem öt perc alatt fejti ki a hatását, az idő pedig kulcsfontosságú tényező, hagyni, hogy a folyamatok megtörténhessenek. Idegőrlő, de ez van, együtt jár a hivatással. Mind tudjuk ezt, akik benne tevékenykedünk. Persze az kifejezetten jól esik, hogy meghallgatna, nem elutasítani áll szándékomban, de lássuk be, olyanokkal végigvenni az egész esetet, akik naponta hosszú órákon át ezzel foglalkoznak, egyszerűen csak effektívebb módszer, mint olyasvalakivel megvitatni, aki tényleg csak magával a meghallgatással tud hozzájárulni az egészhez. Apróbb bólintással fogadom a jó kívánságát és egy nagyobb légvétel előzi meg a megszólalásomat rá. - De a ma este nem erről szól, lehet csak egy lépést el kell távolodnom az egésztől, hogy más perspektívából lássam az esetet. - Ezzel pedig lezárom a magam részéről a témát. Az agyamat persze nem tudom és nem is akarom kikapcsolni, de ha valami más közben eltereli a gondolataimat, az van, hogy jobban segít az összpontosításban végül. Enyhén emelkednek meg a szemöldökeim, amikor doktor úrnak szólít. Könnyedén ingatom meg az üstökömet. Ugrat. Hihetetlen, hogy bármikor készen áll erre. Nem zavar, egyáltalán nincs erről szó jelenleg, tulajdonképpen pont ez az, amit éppen csak említettem, eltereli a koponyámban egymást kergető gondolatokat vagy legalábbis más irányt nyújt nekik és erre úgy hiszem, szükségem van jelenleg. A bögre tartalmát közben megiszom és az elkoszolódottat is elteszem, amikor visszatér. A ruhaválasztása minden elismerésemet kiváltja, aminek a végére sem érek, mire megfordul a cipzár miatt. A kocsi könnyedén a helyére szalad a sínjén, rögzítve ezzel a testét körülölelő anyagot. Nem marad, nem annyi ideig, hogy utolérjem saját magamat vele szemben. Szempáromat rajta tartom, amíg hozzám intézi a szavait, különösen, hogy követem a hálóba a magam hátrahagyott holmijáért. - Talán azért, hogy ne legyünk teljesen haszontalanok mi sem. Megvan a maga bája a cipzár húzásnak mindkét irányban. - Könnyedén vonom meg a vállamat, miközben magamra öltöm az egyenruha zubbonyát. Megigazítom magamon, amikor újra magára vonja kékjeimet. Kisebb biccentéssel veszem tudomásul a hallottakat az estével kapcsolatban. - Rendben. - Nincs túl sok hozzáfűznivalóm a bátyjával kapcsolatban vagy, hogy miféle képet kíván festeni magáról mások előtt. Viszont, ha már felhozta az összejövetelt; - Scott is a meghívottak között van, és nem felejtette el tudatni, az esemény nem váltja ki a havi szokásos összejövetelt nála. - Következésképpen néhány nap múlva ott is megjelenésünk lesz. Bár ez eddig is így volt, sok meglepetés nincs benne. Hiába lesz ott Siv és Steph is a családjával, ragaszkodik a megszokotthoz. Valószínűleg csak azért, hogy mindannyiunkat egyszerre bosszantson az egésszel. Ami az ételt illeti, nekem teljesen mindegy mit szolgálnak fel. Az is teljesen rendben volna a részemről, ha semmit, számomra az evés teljesen funkcionális, mint az alvás. Szükségszerű. Biccentek egyet, hogy jelezzem felé, hallottam az elhangzottat, hozzátenni valóm azonban nem akad. Nem úgy a választott ékszereivel kapcsolatban. Amikor zöld utat enged a függőnek a nyakába illesztésére, könnyed mozdulattal kapcsolom össze a láncot a puha bőrén. Hajának illata azonnal az orromba furakszik és ez egyszerűen csak jól érzéssel önt el. Puhán érintem meg ujjbegyeimmel bársonyát, ahogy végigsimítok rajta gyengéden, amint a nyakba való a helyére került. Füle mellett engedem ki a mellkasomban rekedt, forró lélegzet maradékét a megjegyzéssel. Örülök, hogy kedvére van neki is és a talán meg sem született pillanat azzal a lendülettel illan el, amivel oda sem került kettőnk közé igazán, ahogy a figyelme a karkötőjére terelődik. Eleresztem a vállai gömbölyű ívét és magam mellett ejtem le a kezeimet. Hátrébb lépek tőle, be tudja fejezni a készülődést, valószínűleg csak zavarnám innentől már, a nappaliban is meg tudom várni. Gyakorlatilag éppen kifelé indulnék meg a helyiségből, amikor felém nyújtja a karját az újabban választott ékszerrel. - Persze. - Automatikusan nyúlok a karkötőért és kapcsolom be a kövekkel díszítettet rajta. - Parancsolj, kész van. Kint megvárlak. - Veszem el a kezeimet tőle és hacsak nincs szüksége még valamiben a segítségemre, akkor egyszerűen magára hagyom, ki tudja választani a cipőt, ami kedvére van mára. A magam részéről még a sajátomat is fel kell vegyem, így tulajdonképpen ezt teszem, ahogy a nappaliba megyek át. Innentől pedig már tényleg csak rajta áll, hogy mikor indulhatunk el végre.
Megoldhatatlan probléma nincs, ebben mindig is hittem. S tudom, hogy ő is. Legfeljebb tényleg nem tudja még, hogy miként közelítse meg újra az egész gyökerét. Elhiszem, hogy valahol még kétségbeejtő is lehet, hogy nem tudja, hogy mihez kezdjen igazán még a dologgal. Amikor már mindent is kipróbálnak és sorra sülnek fel vele. Őszintén remélem, hogy sikerül megoldania, nem csak a páciense miatt. Maga miatt is. Túlságosan is – ami nem baj – lelkiismeretes, ha a munkájáról és más emberek életéről van szó. Ha nem is mondja, de olykor mutatja, megviseli, ha egy életet elveszt. Nem különös ez, természetes, valójában azt mutatja meg, hogy milyen szíve is van. Ezért is szeretnék neki segíteni, de el tudom fogadni, könnyed mosollyal az arcomon, hogyha ezt visszautasítja. Rossz szájíze ennek nem lesz. - Rendben – fogadom el a válaszát magával értetődő könnyedséggel. Nem teszem hozzá, hogyha mégis csak beszélgetni szeretne róla, én itt leszek. Velem megteheti. Remélem legalább is, hogy tudja. Történjen – vagy épp nem – köztünk bármi, rám valóban, bármikor számíthat. - Hátha egy kis kikapcsolódás segít? – vonom össze a szemöldököm de csak addig, amíg a kérdésem felteszem. – Az ilyen esetekre szokták azt mondani, hogy gondolkodj a dobozon kívül, igaz? – nevetem halkan, fejem lehajtva. Tovább nem kívánom feszegetni a témát, főként ha érzékelem, hogy ő is szabadulna tőle. Így is hálás vagyok neki, hogy ebbe is beavatott. Szemöldökei emelkednek s fejét ingatja meg hozzá. Mosolyom csak szélesedik, saját szemöldökeim pedig egy pillanatra dobom meg az irányába. Rossz él nincs a hangomban és talán azt is tudja, hogy igazából nem rajta szórakozok ilyen jót. A ruhában könnyedén segít, hogy végső formájában öltsön alakot rajtam. Megjegyzése ezúttal nekem vonja fel magasra a szemöldököm, ajkaim pedig szélesre húzódnak. - Sose vagytok haszontalanok – jegyzem meg, azért a miheztartást végett. – De még sose hallottam volna tőled, hogy bájnak nevezed ezt az egyszerű dolgot – fordulok még hátra a halóba menet, halkan nevetek csak rajta. – Viszont, ha tényleg így van. Sose venném el tőletek, férfiaktól ezt az örömöt – egyezek bele újra csak nemes egyszerűséggel a dologban. A gond csak akkor adódik, ha épp nincs itthon. Mostanra azonban van két siheder is a házban, aki tud ebben segíteni ha arról van szó. S ők is elég jól megedződtek az én készülődési szokásaimban. - Várható volt – jön egy újabb könnyed mosoly, amikor apját említi meg. – Nincs vele gond, szívesen elmegyünk pár nap múlva is. A lányoknak sosem okozott gondot és ami azt illeti nekem sem – számunkra nem olyan kellemetlen, mint a zubbonyát felvevőnek. A hasonló közegben nagyon otthonosan tudok mozogni, a Scottal való együttöltött idő sem sokban különbözik attól, amit akár anyámmal töltök. A lányok pedig még kevesebbet fognak fel belőle, mint amennyit hagyunk nekik mutatni. – Az is hamar lemegy majd – próbálom megnyugtatni. Nem kedveli, nem szeret oda átjárni, akkor sem ha a testvéreivel is tud találkozni. De hátha társaságunkkal könnyíteni tudunk neki azon, ami ott várja majd. Ránk, a család maradék tagjaira kevesebb – vagy inkább semennyi – ostor csattan, mint a drága fián. Sosem fogom megérteni, hogy mi motiválja a saját apját, hogy gyermekeivel így bánjon. Meglehet ezért is döntöttünk úgy, hogy mi nem így fogunk viselkedni a saját csemetéinkkel. Ujjainak érintését noha érzem, jelenleg mégsem jut el tudatomig annak rejtett szándéka, ahogy a fülem mellett szétpergetett forró levegőjének is. Régen húzodott már közénk ilyen viszony, hogy könnyedén ismerjem fel, amit kívánna. Figyelmem jobban leköti, a nem egyező kiegészítők. S ahogy én mozdulok, ő teszi meg ő is, mögülem. Még egy pillanatra marasztalom, amíg egy újabb segítséget kérek tőle. - Köszönöm! – mosolygok rá szélesen. – Rendben, sietek – szólok még utána, ha netalán már az ajtón kívül lenne. Szándékom szent, tényleg igyekszem is sietni és gondolatban előre is leszűkítettem három topánra a választékot. Ám most hiába próbálom fel őket, egyik sem igazán kényelmes, vagy az összhatás nincs meg. Lábbeim jó része kilátszik a ruha rafináltan vágott alja alól. Így természetes, hogy nem mindegy. Talán eltelik egy bő tíz perc is, mire döntésre jutok: egy negyedik topánt, pontosabban egy szandált választok. Régen volt rajtam, emiatt is a kényelem miatt sétálok benne néhány kört a szobában, biztos jó-e. Mikor pedig mindennel készen vagyok, megjelenek a háló ajtajában. - Te hozol pda-t? – kérdezem hirtelen tőle. – Csak, én nem vinnék. A lányok úgyis ott lesznek, szükségem így nem lenne rá, csak a biztonság kedvéért – jobb, ha van nálunk, ki tudja alapon. Az elővigyázatosság miatt. Kérdésem egészen egyszerű célt is szolgál: nem kívánok táskát vinni. Feleslegesnek érezném, minden, amire szükségem van, körülöttem lesz ma este. - Mehetünk! – jelentem ki határozottan, ha ő is készen van és ezzel a lendülettel indulok el a bejárat irányába. Természetesen ha még lenne valami hátra, akkor megvárnám. Ha ő tudott várni, én is tudok – noha sejtéseim vannak arról, hogy erről szó sincs. Ha rajta múlt volna, már egy húsz perce ott lennénk. Annyira azért nem vagyunk késésben. Az elején még úgysem történik semmi. A folyosókat, ha már sikerült elindulni, hamar szeljük át egymás mellett. Kezem magam mellett lógatom csupán. A forgalom megelevenedett a lakóegység körül is. Mindenki kész a ma esti tüzijátékra, próbálják még most, idejében a legjobb helyeket lefoglalni, az összes szint kilátójában. - A lányok úgy tervezték, hogy reggel beülnek az egyik kilátó sarkába és ott fogják megvárni majd a tüzijátékot – mesélem Shanenek. – Persze, akkor még nem tudták, hogy lesz egy jóval könnyebb megoldás is számukra. De komolyan készültek rá. Még mosdószünet terveket is készítettek – nevetem könnyedén, ahogy a lift felé haladunk, mely könnyedén visz fel minket a hetedik emeletre. Az élet itt már jóval kevesebb, jele annak, hogy nagyobb esemény lenne, nem mutatja. Legfeljebb az étkező előtt álló jónéhány biztonsági őr. Peter testőrségének a tagjai. Ez még nem jelenti azt, hogy bent is lenne, a helyet felügyelik. - Készen állsz? – mosolygok vidám izgatottsággal Shanere, ahogy közeledünk feléjük.
- Felteszem igen, valami olyasmi. - Biccentek egy apróbbat. A kikapcsolódást viszont tényleg örömmel venném, más kérdés, hogy számomra az este nem azt fogja jelenteni. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Nem a munkával foglalkozom közvetlenül, az is valami. Néhány óra az egész, túl leszünk rajta. Ezen is, mint egyébként a dolgaink nagy részén úgy általánosságban véve. Kis ívben tárom szét mindkét karomat. Mondhatnám, ha más nem, még mindig meg tudom lepni, bár a megjegyzést semmiképpen nem sorolnám ebbe a kategóriába. Őszintén még sosem gondolkodtam el a cipzár körüli, most felmerült körítésen, bár amellett kitartok, megvan az élménye minden esetben, amikor felkér rá. - Csak a magam nevében nyilatkozva; örömmel hallom. - Túl lendülve az egészen és valahol visszajelzésként elkönyvelve, nincs ellenére az éppen csak érintett, megyek utána az egyébként nyilvánvalón túl. Az apámmal kapcsolatban, csak bólintok egyet röviden. Azzal nem értek egyet, ne jelentene gondot ez az egész kötelező cécó minden egyes hónapban. Rendes tőle, hogy ezt állítja, de a valóságot mindannyian tudjuk és őszintén, mindenkinek akadna jobb elfoglaltsága, semmint a kötelező vacsorákat elkölteni, keserű szájízzel a rezidenciáján. Az egyetlen pozitívum, hogy valóban csak néhány órát jelent. Szubjektív, ez mennyire számít gyorsnak és hamar letudhatónak vagy sem. A magam részéről egyik jelzőt sem aggatnám rá, kifejezetten hosszúra nyúlnak és örökké ott lebeg a fejünk felett, már csak egy hónap van a következőig. Jelzései több, mint egyértelműek, magára hagyom hát, fejezze csak be a készülődést nyugalomban. A nappaliban addig átnézem újra a beérkező üzeneteket és megnyitom a betegem kartonját is, tudni akarom a legutóbbi teszteredményeket. Azok átfutásával végzek nagyjából, amikor előkerül a szobából. Tekintetemet ráfordítom és végigmérem egyszer. - Csinos vagy. - Valóban az, megérdemli, hogy kimondásra is kerüljön. A kérdésére pedig határozottan bólintok. - Igen, hozok. - Ha el akarnak érni a kórházból, ez a legegyszerűbb és gyorsabb módja, ráadásul én hagytam meg a kollégáknak keressenek, ha bármiféle változás állna be a páciens állapotában. Az ajtóban magam elé engedem, a folyosókon haladva pedig a tempóját felvéve haladok mellette. - Évek óta mindig ugyanúgy zajlik minden, miért feltételezték, idén másként lesz? - Nem nagyon értem a gondolatot sem, miért kellett volna az egész napjukat a kilátóban tölteni. Az a luxus nem adatik meg, ott legyünk, ahol szeretnénk, ezzel pedig ők is tisztában vannak. Legalábbis kellene lenniük, ha már ebbe nőttek bele. A liftnél is magam elé engedem, a folyosón haladva pedig visszalépek mellé, amíg el nem érünk a helyszínre. - Persze. - A biztonságiak mellett könnyedén sikerül elhaladni, gyakorlatilag ismernek minket, természetes hozadéka annak, a kancellár húgáról van szó. A terembe lépve kettőnk közül nem én vagyok az, akit viszonylag gyorsan el fognak lepni, semmitmondó rövid csevejjel, érdeklődéssel és az összes ehhez hasonló alakoskodással. A magam részéről az első néhány üdvözlést és faggatózást szokásom csak végigasszisztálni, aztán hagyom, ő ragyogjon ebben, nekem jó lesz egy csendesebb, nyugodtabb zug is, amíg el nem kezdődik az, ami miatt a fivére idecsődítette a jelenlévőket.
Jókedvű mosolyom nem tűnik el arcomról, akkor sem, amikor a ruha zipzárja körül tréfálkozunk. Akkor végképp nem. Ahhoz pedig tartom magam, nem tartom őt haszontalannak, messze nem. Örömére van a kijelentés, fejemmel biccentek irányába, mintegy elfogadva a gesztusát. De tovább nem is viszem a beszélgetés szálát, egyáltalán már annyiért is hálás vagyok, hogy ennyit tudunk beszélgetni. Ha őszinte kívánok lenni, fogalmam sincs, hogy mikor volt az utolsó olyan alkalom, hogy ennyit legyünk kettesben itthon. Pedig nem kellene szokatlannak lenni, egy házasságon belül, az elmúlt nyolc év mégis sok mindent átírt. Ha itthon is van, szívesebben veszem ha a lányokkal van. Ha választani kell őket fogom, minden esetben. Én elvagyok, megleszek. Az ikrek a lényegek, nekem legalább is. Saját igényeimet már rég nem tartom számon, nem fontos. Nem lehet fontos. Apjára adott reakciójára szomorkás mosoly költözik az arcomra. Szeretném, ha nem érezné mindig ennyire gúzsban kötve magát, amikor róla van szó. A terhet a válláról levenni, hogy együtt osztozhassunk rajta. Hogy ne élje meg kényszernek azt, ami az. A ritkán, együtt töltött pillanatinkat ne árnyékolja be az apjával töltött idő. Ritkán jön el onnan könnyed szívvel – szinte sose – és ez akkor sincs másképp, amikor az egész család együtt van. A lányokkal mégis megpróbáljuk a gondtalan szórakozást a szigorú keretek között. A készülődést végül befejezem, magam is megjelenek a nappaliban. - Köszönöm. Remélhetőleg Mrs. Cambridge sem talál kifogást rajta – felelem szelíd mosollyal az ajkamon, még mielőtt a fontos kérdést feltenném. Válaszára kószán bólintok. – Rendben. Én nem viszek táskát, nem lesz szükségünk semmire, igaz? – ráncolom össze szemöldököm, de nem. Aki számít, aki miatt vinnék bármit, azok ott lesznek az este folyamán. Az ajtóban maga elé enged, én pedig készségesen fogadom el tőle, ám a folyosón bevárom. Akkor is ha pár lépéssel utolérne. - Nem tudták sokáig, hogy ki tartja majd a beszédet. Nem minden kancellár által szervezett összejövetelre vinném el őket. Most persze jó, ha ott lesznek. A nagybátyjukról van szó – de egy másik kancellár által szervezett estére nem hiszem, hogy elvinném őket. – Persze, ha szeretnének, eljöhetnének, de ritkán van rá igényük. Pár hete derült csak ki, hogy Peter lesz a házigazda az idei évben – mesélem miért döntöttek úgy a lányok, ahogy. Persze a programterv a részükről nem változik: a jövő évben felhasználható. Vagy ha nem… - Gondolkoztak, hogy áruba bocsájtják a programtervüket. Ravaszak. Nem hagytam nekik - tekintek fel Shanere, kissé elhúzott szájjal. Kreatív ötlet, hogy így tegyenek szert némi plusz kreditre, de a magam részéről nem díjaztam volna. Talán nem volt jó döntés. Nem tudom, mindjárt elmondja a véleményét, ha van rá. A lift után könnyen megérkezünk a hetedik emeletre és onnan már csak pár lépés az étkezde. Könnyen átjutunk a két testőrnek, csak biccentek, ők nem reagálnak semmivel. Nem tehetik meg. Shanere biztatólag mosolygok, azt nem teszem hozzá, hogy nem fogom sokáig egyedül hagyni… Sosem tudom, hogy az-e a jobb, ha mellette maradok és a hozzámlépőkkel mellette beszélgetek, vagy ha csak hagyom, hogy meghúzódva ellegyen. Az étkezdét most teljesen átalakították. Az asztalokat a fal mellé tolták, rajtuk fehér terítő díszeleg, üres tányérok egymásra pakolva, az étel viszont még nincs tálalva. Várja a házigazdát. Nem úgy, az italok, amiért néhány pincér a felelős és tálcán hordoznak körbe néhány pohárnyi szintén perdai üdítőt. Alkoholos és annak mentes változatai is megtalálhatóak. Shane karján puhán simítok végig, amikor az első ember hozzánk lép. Mosolyom szélessé válik, hangom ugyan csak kedvesen cseng, mint mindig is. A semmitmondó, felszínes beszélgetések sosem voltak igazán nehezemre. Ebben nőttem fel, Mrs. Cambridge erre nevelt és lássuk be, jó munkát végzett. Arcomra nem ülnek ki valódi vonásaim, ellenben a kedvesség, előzékenység és vidámság, mindezt megtartva az elegancia köntösében. Ha ellép mellőlem, még egy pillanatra rámosolygok és amíg bátyám meg nem érkezik, mindenkihez odasétálok, kedvesen köszöntöm. Van, akinek gyengéd ölelést adok, másoknak két csókot orcáira. Az új arcoknak is szintúgy bemutatkozom, üdvözlés gyanánt kezem nyújtom nekik. A lassan gyűlő tömegben megjelenik Hank és Serena is, őket is üdvözlöm, Shanenel egyetemben. Ahogy Scott Faser is megjelenik. Kedélyes mosolyom vele szemben sem olvad le az arcomról, a végtelenségig előzékeny vagyok vele szemben. Egy-egy pohárnyi könnyed, nem túl erős alkoholos poharat elcsenek egy tálcáról és férjemhez sétálok újra csak. - Kérsz egyet? – kérdezem tőle, az egyiket felé nyújtva. Ha elfogadja, koccintásra nyújtom a sajátom, ha nem kéri, akkor csak egyszerűen iszok bele a sajátomba. Az ajtó újra nyílik és két csemeténk jelenik meg. Kész felnőttek lassan. Darla haját begöndörítette, a szemében lógó tincseket hátra fogta. Ruhája egy elegáns fekete színű harangruha. Drue nemrég rövidre nyeste tincseit. Válláig érő szőke fürtjeit szintén behullámosította, fekete hajráffal oldotta meg, hogy ne legyen zavaró a látásában az előre bukó hajszálak. - Mennyit nőttek - sóhajtom el magam. Noha megláttak minket is, először nagyszüleiket üdvözlik széles mosollyal ajkaikon. Mind a hármat. Az ölelkezés kezdeményezésétől most eltekintenek, tudják, hogy azt itt nem illik. Egymás kezébe kapaszkodva rohannak szinte oda hozzánk. - Csinosak vagytok mindketten – simítok végig Darla arcán, csak azért, mert ő áll hozzám a közelebb. – Ki csinálta meg a hajad, így? Nagyon jó lett? – érdeklődöm kíváncsian. - Kiskuzin! – mondja mosolyogva, enyhén kipirult orcával. Látszik rajtuk, hogy szinte rohantak. - Versenyeztetek? – vonom fel a jobb szemöldököm, kettejük széles vigyora pedig elárulja, hogy így van. Fejem csóválom csak meg. – Itt ne futkározzatok – kérem őket. Egyéb esetben nem zavar, ezt tudják ők is. - Nem sokára itt lesz Peter bácsikánk is. - De nagyi hamarabb lesz itt, kérdezte, hogy itt vagy-e már. - Amit persze nem tudtunk, mert honnan tudnánk, ha nem vagyunk veled. - Emiatt írtunk is. - De nem válaszoltál… - a mai napig megdöbbent a kettejük között lévő dinamika. Mintha mindig is egy rugóra járna az agyuk. - Otthon hagytam a pda-m. Ma nincs rá szükségem. Apátoknál van a sajátja – teszem hozzá, s mindketten egy halk ó-t hallatnak.
Szótlanul ingatom meg a fejemet az anyja említésére, szándékosan nem hallatva a véleményemet. Már tudja, önmagamat meg nem ismétlem feleslegesen, ha nem muszáj. - Nem hiszem. - Őszintén szólva azt nem tudom, neki nem akad-e szüksége bármire, a női táska rejtelmeinek feltárása nem az én reszortom és emellett kitartok. Ha neki nem kell semmi az este folyamán, azaz ő döntése, felnőtt hozzá, hogy képes legyen kitalálni miként kíván megjelenni a előttünk álló eseményen. Magam elé engedve lépek ki mögötte a lakásból. A séta tempóját hozzá igazítom, amit a lábán visel, abban véleményem szerint egyáltalán nem okos dolog bárhová is sietni, nekem meg igazából teljesen mindegy milyen gyorsan vagy lassan érünk oda. - Miért, mire van szükségük, amit nem kaptak meg? - Ráncolom összébb a szemöldökeimet a beszámolót hallgatva. Mindkettő rendszeresen kap zsebpénzt a saját a számlájára és bármi igényüket bejelentik, a józan ész határain belül, eddig semmiben nem szenvedtek hiányt tudomásom szerint. Ha mégis, abban az esetben nagyon szeretném tudni, a havonta utalt krediteket mégis mire szórják el. Az összeg nem felelőtlenül nagy, de határozottan több, mint amire egy kamasznak átlagosan szüksége lenne véleményem szerint. Az étkezdébe megérkezve egy darabig még mellette maradok, elvégre ezt várják el, tőlem is. Jobbommal a hátam mögött fogok rá a bal csuklómra. Nem vagyok híve az ölelkezésnek, mint üdvözlési forma, a kézfogás ellen viszont nincs kifogásom. Bár a legjobb az, ha a biccentés és a szavak kimondása elegendő. Röviden futtatom végig a tekintetemet az átrendezett helyiségen, röviden tudomásul véve mi és merre található. Az érintést érzékelem, de nem követem vagy viszonzom. Az idegen érkezésének köszöntését ráhagyom a mellettem állóra, már ami a kísérő interakciókat illeti, részemről egy apróbb bólintás is megteszi, válaszok a hozzám intézett kérdésekre. A könnyedség nem őszinte, de ezt kizárólag a mellettem lévő lenne képes megmondani, ha kellene neki. Hanknek és Serenának örülök, a velük való szóváltás a maga módján őszinte, de formális, amilyennek tulajdonképpen lennie kell. Scott felbukkanása azonban… enyhén feszülnek meg az izmaim a bőröm és az egyenruha fedése alatt. Nem mulasztja el a lehetőséget, hogy emlékeztessen a vele elköltendő vacsorára és annak esedékességére. Siv is felbukkan, gondosan elkerülve az apánkat, Steph azonban még nincs jelen. Néhány rövid mondatban kerül összefoglalásra kivel mi történt mialatt az Imperiumon voltam, el azonban nem nyújtja, ahogy meglát valaki mást a tömegben, akivel szintén időt kíván tölteni. A felém nyújtott poharat elveszem ugyan, de csak azért, hogy Clara tudjon koccintani. - Köszönöm. - Emelem felé, de bele nem iszok. Reggel dolgozom és az este folyamán, ha behívnak, nem jelenhetek meg úgy, hogy előzőleg alkoholt fogyasztottam. Leteszem végül egy mellettünk elhaladó felszolgáló tálcájára helyezve azt. - Tudom. - Szusszanok röviden a lányok kapcsán, amikor végre ők is befutnak. Láthatóan szó szerint. Gyakran nagyon sokáig nem látom őket, számomra minden alkalommal megdöbbentő mennyi mindenről lemaradtam, amikor legközelebb látom őket. Lassan felnőnek és ennek tulajdonképpen nem lehetek a részese. Elfogadtam már régen, de ez még nem jelenti azt, hogy örülnék neki vagy jó érzéssel töltene el a tudat, amikor szembesülök vele újra és újra. Elnézve őket, belém mar a felismerés, mennyire idegen vagyok a saját családomban. - Ha kellenék, ott leszek. - Fordulok a nejem felé, mutatva az irányt, mégis merre van, amire utalok. Hagyom őket, hadd beszélgessenek csak.
Könnyedén megegyezünk abban, hogy nem igazán van másra szükségem. Ha igen, úgy vélem lesz olyan, aki kijavít majd ebben. Akkor viszont már késő lesz, gondtalanságamért majd akkor károlom magam. Ami azt illeti, nem szívesen cipelnék magammal felesleges holmit. A séta tempójának könnyedségéért hálás vagyok. Nem vagyok így sem lassú, de tény, hogy a megszokott tempómat sem tudom tartani A szandál nem úgy fogja össze a lábam, mint egy zárd cipellő, emiatt is lehet, hogy bár külsős embernek fel sem tűnik, de lassabbak a lépteim. - Szerintem nem arról van szó, hogy nem kapnák meg, amire szükségük van. Szerencsére ezt tudjuk nekik biztosítani. Inkább az, hogy saját maguk kereshették ezt meg. Ad egyfajta elégedettséget, hogy az a kredit a te kezed munkájáért járt – felelem könnyedén, átlátva a lányok gondolatait. – Ezért sem hittem, hogy az első ilyen alkalmat épp egy ilyenért érdemeljék ki. Ne akarjanak idejekorán felnőni – lesz még bőven idejük felnőttet játszani, amikor betöltik a tizenhetedik életévüket. Később, ezeket a gondtalan időket vissza is fogják sírni. Mi nem tettük, mi mindketten örültünk, hogy saját életünket kezdhettük el. A kezdetektől támogattuk egymást mindenben. Ahogy én a tanulmányaiban, munkásságában, ő a családom által reánk mért kötelezettségekkel. Az étkezőbe elérve pedig az események hirtelen gyorsulnak fel. Szemem sarkából érzékelem, hogy Shane miként húzza fel az álcáját, amit épp ezekre az alkalmakra fejlesztett ki. Nem tetszik neki az alakoskodás ezen formája – bár ebben nem igazán értünk egyett. Számomra az, hogy kedves vagyok az idegenekkel és megtartom a felszínen a beszélgetést, még nem válik alakoskodássá. De nem vagyunk egyformák, és ezt tiszteletben tartjuk. Mindig is abba tartottuk. Amíg neki nehezére esik átadni magát az ehhez fogható események hangulatához, nekem addig másodpercek alatt sikerül. Tagadhatatlan, hogy számomra ez valódi kikapcsolódással ér fel. Szívesen beszélgetek akárkivel, akármiről, nevetek felük, vagy épp fejezem ki együttérzésem. Hallgatom meg legújabb értekezésüket. Hank és Serena megjelenése hoz némi felszusszanást férjem számára. Mégha megmaradnak a formális keretek között, tudom, hogy velük őszinte lehet. A maga módján. Scott megjelenésével azonban igazán vak lennék, ha nem látnám, miként feszül meg. Valójában látható jelei nincsenek, egyszerűen csak kisugárzása változik meg. Kedélyesen beszélgetek el apósommal is, a közös vacsora említésére biztosítom, hogy megtisztelő, mint mindig és ki nem hagynánk azt. Ő ezt így gondolja, ezt az örömöt megadom neki. Azt nem, hogy meglássa, mit is művel ezzel a családdal valójában. Siv, ha hagyja, szívesen csókolom két orcáján, de ettől függetlenül hagyom, hogy a két testvér beszélgessen egymással. De amilyen gyorsan jött, úgy is távozik körünkből én pedig elemelek két pohárnyi könnyed, borhoz hasonlatos italt. Ő azonban inkább nem iszik, így maradok magamban. - Talán a szépségük tőlem van, de az eszük tőled. Sosem értem, hogy miről beszélgetnek, ha nagyon belelendülnek. Akárcsak Serenánál és nálad – mosolygom Shane mellett állva, de figyelmem a két gyermekünkön van. Tekintetem ha egy pillanatra is de opálossá válik. Gyönyörködöm bennük. Akaratlan a mozdulat, ahogy férjem karját karolom át, ujjaim felsőkarjára simulnak. Gyengéden szorítom meg őket, épp, amikor az ikrek elindulnak felénk. Mosolyom most vidámabb, őszintébb, mint bármikor máskor. A beszélgetés közben engedem el őt, pillantásom mégis akkor vonja magára újra, amikor megszólal. - Rendben – mosolygok rá gyengéden és csak egy szívdobbanás erejéig tekintek utána. Szívembe mar a fájdalma, amit ilyenkor érezhet. S valójában a közelében sem járok annak, hogy miként is élhető ezt meg. – Lehetnétek vele jóval elnézőbb is. Mindent megtesz értetek – kérem a két lányt csendesen, arcomon ezúttal a komolyságnak adózik. - Mint amennyire ő is velünk? Alig szól hozzánk! - És ez mégis kinek a hibája? – vonom fel a szemöldököm kérdőn, szőke angyalomra. – Az élet nem olyan egyszerű, amilyennek gondoljátok. Ő az apátok, belőle csak egy van – simítok ki egy kósza tincset a homlokából. – A mindenei vagytok neki – a mozdulatot folytatom akként, hogy arcán simítsak végig, majd hüvelykujjammal álla alá nyúlok és felemelem, hogy szemembe pillanthasson. Látom a fintort az arcán és egy mélyről jövő sóhajt szakad fel belőlem. Épp, amikor az Evans család többi része is megérkezik. Anyám, Nagykuzinnal az oldalán, mögöttük Kiskuzin is. Percek múlva pedig az est házigazdája, maga Peter Evans, oldalán kedves és derűs feleségével. Az események újonnan csak felgyorsulnak, néhány embert köszönt, amikor közel ér hozzám, én csak fejem hajtom le előtte. Nincs most itt a rendje a megszokott köszöntésünknek. Beszédébe belekezd, én pedig ekkor sétálok újra vissza férjem oldalára. Nem tart sokáig, de annál többet mondd. Összetartásról, kitartásról, és a jól ismert fényes jövőről, amelyről azok tehetnek a leginkább, akik itt vannak jelen ebben a teremben. Meg kell hagyni, szövegírói remek munkát végeztek ezúttal is, nem csak a promenádi beszédével. A beszéd végén mindenkit egy italra hív, és halk, kellemes klasszikus zene hangzik fel. A pincérek az ételeket kihordják az asztalokra, a tömeg pedig újra keveredik egymással. Mrs. Cambridge is megtalál minket. Ahogy engem, úgy Shanet is a megszokott csókjaival köszönti. Megjegyzi férjem milyen elegáns. Persze én is, de tekintetén látom, hogy csak talált rajtam kifogásolni valót. Erről azonban most mélyen hallgat, de oh, tudom, hogy ez nem fog benne maradni. Hangszínén lehet hallani. Az örömöt neki sem adom meg, hogy bármit is észrevegyem abból, feltűnt, miként viselkedik. A két unokaöccsém azonban nem ússza meg egy-egy ölelés nélkül és vidám mosollyal az arcukon viszonozzák is ezt. Nekem már mindegy, de ahogy elhallgatom, ők sem lettek teljesen kifogástalanok már az estére. Ezen egy pillanatig elnevetünk. Mindketten kezet ráznak Shanenel, biztosítják, hogy jó újra látni őt. Hamarosan bátyám is megtalál minket, pár szót vált velünk, de már lép is tovább, megjelent titkárával a sarkában, aki elmondja, hogy ki kicsoda – ha lenne olyan, akit nem ismerne – hogy megfelelő módon lehessen üdvözölve. Néha, néhány szívdobbanás erejéig én is elvegyülök a tömegben, Shanetől távolabb. Régi ismerősökre lelek és igyekszem mindannyiukkal elbeszélgetni, elnevetni. A lányok is hasonlóan járják a tömeget. Az idő igazából csak repül, mire megszólal az emlékeztető. Néhány perc múlva kezdődik a tűzijáték, legyünk szívesek felsorakozni az ablaknál. Ekkor sorolok újra Shane mellé. Karját újra átkarolom, miközben az első színes fények felvillannak. Többen is tapsolni kezdenek és ámulatukat fejezik ki. - Örülök, hogy itt vagy és eljöttél. Köszönöm – illesztem állam, csak egy pillanatra felkarjának, s arcának élét szemlélem. – Szeretnél hazamenni a tűzijáték után?
- Ha dolgozni akarnak, nincs ellenemre, de ne ebben a formában gondolkodjanak rajta. - Abba nem nagyon szólok bele, hogy intézi velük az otthoni teendőket, beleértve a házimunka mindennap vagy hetente elvégzendő részeit. Mivel alig vagyok otthon, eszemben sincs olyasmiben döntéseket hozni, amelyből a magam részét aligha tudom kivenni, gyakorlatilag ők élnek hárman együtt, én csak olykor megszállok a saját otthonomban, amikor az Imperium visszatér. De ha felmerülne, az elvégzendő feladatokért jár ezután a zsebpénz, a gondolatot támogatnám. Ahogyan azt is, ha a tanulmányaik mellett vállalnának olyasmit, ami hasznos és előnyükre válik a későbbiekben. A kötelezően letudott körök, ha gyorsan nem is, de lezajlanak egymás után. A lányok érkezéséig ott maradok a nejem mellett, bár ez nem volt előre eldöntött, mikor döntök majd amellett, kivonjam magam az egész összejövetelből, ha teljesen nem is, de számomra elviselhetően. A megjegyzését hallva oldalvást pillantok le rá a lábán lévő ellenére is megmaradt magasság különbség miatt. - Sajnálom. Nem állt szándékomban kizárni egyetlen beszélgetésből sem. - Udvariatlan dolog, de belátom, Serenával szívesen merülünk bele szakmai eszmecserébe, ami valószínűleg csak nehezen vagy kevéssé nyomon követhető annak, aki nem orvosok között tölti idejének nagy részét. Mindenesetre egyetlen egyszer sem volt az célom, hogy úgy érezze a mellettem álló, nem része a diskurzusnak. Apróbbat bólintok, aztán a terem korábban kinézett pontjára megyek át. Nem állok be egyetlen sarokba sem, de a falhoz közelebb egyszerűen kevesebb ember forgolódik. Steph is befut időközben, váltunk egymással néhány szót, valamivel tovább marad, mint Siv, beavatva a mindennapjaiba, gondosan ügyelve arra, semmi túlságosan személyeset ne osszon meg. Nekem sem szokásom vele és ez pont így felel meg mindkettőnknek. A sógorom bevonulása nem csak a kettőnk figyelmét vonja magára. Clara felé, apró, könnyednek szánt félmosolyt küldök, ahogy végül mellém ér. Peter beszédére nem mondhatni nagyon összpontosítanék, nyilván hallom, meghallgatom, de nem akarok görcsösen minden egyes szót elkapni belőle. Ahogy pedig a végéhez ér, az anyósom is befut. Csendesen és röviden köszönöm meg a hozzám intézett szavait és nehéz megállni, ne forgassam meg a szemeimet, ahogy elkapom a lányát végigmérő pillantását. A rokonság több tagjával is elvárt a szóváltás, rövid, udvarias formában. A nagyját a mellettem álló viszi véghez, bravúros könnyedséggel, amiért minden elismerés kijár neki. A kézfogásokat viszonzom, ahogyan a csevegésekben is részt veszek, amennyire szükséges. Nem várom el, hogy Clara végig mellettem szobrozzon, elvégre nem azért vagyunk itt és velem ellentétben, ő tényleg élvezi az ehhez hasonló összejöveteleket. Sosem kívánnám, hogy miattam mondjon le róluk vagy ne kapja meg a teljes élményét az egésznek. A tűzijátékhoz nem vonulok előre, onnan is jól lehet látni, ahol éppen vagyok. Örülök annak a nejem visszatér és egyetlen pillantással kísérem, ahogy belém karol. Annyiban helyezkedek, hogy kényelmesen megtehesse. Megint oldalvást pillantok le rá, amikor megszólal és állát a vállamnak illeszti. - Nem kell megköszönnöd, ez a minimum. Többet kellene melletted, mellettetek lennem. - Kelletlenül rándul meg a szám sarka, ahogy visszavezetem a szempáromat a látványosság felé. Hiányoznak. Persze, szeretek az Imperiumon szolgálni, de ez még nem jelenti azt, hogy ne akarnék velük is időt tölteni. Többet, mint amennyi általában jut. - Igen, ha nem bánod. Te maradsz még? - Ismételten felé fordítom a kékjeimet. Egészen különös fénybe borítja arcának lágy vonásait az éppen zajló látványosság. Megértem különben, ha később szeretne hazaindulni, mint én, viszont ami engem illet, reggel korán kelek és a tömeg is éppen elég volt egyetlen estére.
- Ebben egyetértünk – én sem szívesen veszem, hogy így próbáltak volna saját munkára szert tenni. Nem tetszett nekik nemleges válaszom, de sokat tenni ellene nem tudtak. Elkoboztam tőlük, a biztonság kedvéért is azt a programfüzetet. Nem mintha nem tudnák bármikor újra írni. Annyira mégis bízom bennük, hogy nem fognak ellent mondani egy döntésünknek sem. Számomra nem esik nehezmre férjem közelében maradni. Ugyanúgy jól tudom magam érezni közelségében, mintha a terem másik végében lennék, nélküle. Őszintén mondhatom, hogy közelségenem feszélyez akkor sem, ha ilyen események idején mosolya nem a legőszintébb. Sőt. - Ugyan, ne sajnáld. Jó hallgatni és látni is olyankor titeket. Azt, hogy nem értem, nos… Az már a saját szegénységi bizonyítványom. Nem rajtad múlott, te mindent megtettél. Én nem tudtam megjegyezni – nevetem el magam rajta. Pedig egy időbe, amikor ténylegesen meg akartam érteni, türelmesen magyarázta az összefüggéseket. Valóban nem rajta állt, vagy esetünkben bukott az ügyem. Ettől függetlenül szívesen hallgatom őket, akkor is, ha egy kukkot sem értek. – Felszabadult vagy olyankor. Azt pedig jó látni, szóval tényleg ne sajnáld – mosolygok fel rá fesztelenül. Hangomban nincs semmilyen bántó él. Beszélgetni azonban esélyünk sincs, hisz ő arrébb áll. A mellkasomat szorítja össze annak érzete, amit a lányok hoznak a fejére. Talán nem is sejti, hogy mennyire fel szeretném oldani azt a nézeteltérést, ami közöttük van. Szeretik egymást, oda-vissza a lányokkal. Az utóbbi időben mégis mintha képtelenek lennének ezt kimutatni egymás irányába. Harapják a másikat és minél jobban teszik, annál jobban lökik el egymást. Én pedig tehetetlenül állok közöttük, igyekezve azon, hogy kibékítsem, megértessem velük a dolgokat. Rettegek attól, hogy ebben kudarcot fogok vallani, hogy végül oly szakadék alakul ki közöttük, melyet képtelenek lesznek áthidalni majd. Mire a gondolataim mélyére tudnék kerülni, addigra megérkezik Peter is és elkezdődik az egész rendezvény, mely valójában érte, miatta van. Mondhat bárki, bármit – leginkább ő és a propaganda gárdája – mindenki, a családjából tudja, hogy ő az, aki ilyenkor éltetve van. Mi pedig asszisztálunk neki, s ő megfürdőzik a figyelemben. Melyre talán nem vágyott, mostanra viszont igényli, akárcsak egy korty vizet. Elkapom Shane félmosolyát, egy szélesebb, elevenebb fajtával viszonzom a gesztust, mielőtt még mellé érnék. Amikor tudok mellett vagyok, de legalább is a közelében vagyok. Ha esetleg bárki is odamenne hozzá beszélgetni és látni vélném, hogy nincs teljesen ínyére a dolog, könnyedén terelhessem el beszélgetőpartnere figyelmét, és egyébként is. Az a tény tagadhatatlan, hogy szeretek a közelében lenni. Történhetett bármi közöttünk, őt mindig is a barátomnak tekintem, a legjobbnak. S mint olyan, élvezem a társaságát, még ha többször hallgatag is. A tűzijáték idejére újra mellé sétálok, az sem zavar, ha nem vagyunk teljesen az ablaknál. Eleget láttuk már az elmúlt években. S a beszélgetés is közöttünk könnyebb. Meghitt valójában. - Tudom, hogy annyi időt töltesz velünk, amennyit csak tudsz. S ennyiért is végtelenül hálás vagyok – történhetett volna másképp is. A háború számtalan katona életét követelte meg. Lehetett volna Shane is egy közülük. Ujjaim kicsit szorosabbra fonódnak karján egy szívdobbanás erejéig, hogy aztán kiengedjenek. – Megteszel mindent azért, hogy többet lehess velünk – mosolygok fel rá, fesztelenül, ujjaimmal finoman simítok végig karján, ha már azt fogom. Kérdése nyomán feltekintek rá újra. - Ha nem okoz gondot. De ha szeretnéd, hazamegyek veled – az sem okoz igazán gondot, ahogy ő szeretné. Szívesen maradnék, de ha azt kívánná, menjek vele haza, akkor könnyedén mondanék búcsút az est itt töltött hátralévő részének.
A mosolyát nem tudom viszonozni. Enyhén vonulnak ráncba a szemöldökeim a homlokomon, egyáltalán nem tölt el jó érzéssel mindezt hallani, ha igaz, akkor sem. Őszintén sajnálom, hogy kirekesztve találja magát, amikor az anyámmal szót váltunk egymással, mert ez a legkevésbé sem cél, legalábbis esetemben. Azt pedig fogalma sincs mennyire sajnálom, csak akkor lát felszabadultnak, ezek szerint hiába kívánom mentesíteni őt és a lányokat mindattól, amivel nem kellene foglalkozniuk, valahogy mégis sikerül sokat rájuk tenni. Többet, mint amennyit realizálni sikerült. A hely és az idő azonban a legkevésbé sem alkalmas ennek megvitatására, egyáltalán az említésére sem, ezért egyszerűen elengedem a témát, nagyjából szó nélkül. Szerencsére vannak körülöttünk elegen ahhoz, hogy valaki becsatlakozzon, üdvözöljön és így kevéssé feltűnő a némaságba burkolózás, legalábbis ezt a kérdéskört érintve.(…) - Nem tudom, nem hiszem, hogy ezért bárkinek is hálát kellene éreznie, nem szívességet teszek azzal, amikor otthon vagyok. - Ahogyan szavakba formálja, kellemetlen érzés kerít hatalmába, azt kelti életre, mintha valamiféle kegyet gyakorolnék azzal, hogy a saját családommal töltöm az időmet, pedig ettől aligha állhatnék távolabb. A karomba kapaszkodó kezére simítom a tenyeremet, rövid ideig még hagyva az összekapaszkodást, de végül jelzem, hogy engedjen el. Ha nincs ellenére kezembe veszem az övét, hüvelykujjammal a kézfején simítok végig néhányszor. - Nem, egyáltalán nem okoz gondot, maradj csak, ameddig szeretnél. A lányokkal mit beszéltél meg, mikorra kell hazaérniük? Vagy ma máshol alszanak? - Bevallom, nem mindig vagyok teljesen képben azzal, mikor és hol vannak, mit tárgyaltak le egymással. Most is csak azért érdekel, előkerítsem-e őket, hazajöjjenek vagy a különleges alkalomra hosszabb kimenőt kaptak. Esetleg valamelyik rokonnál töltik az este további részét. Ellenemre egyik sincs, egyszerűen csak érdekel, erről van szó. Annak megfelelően, ami a válasz a kérdésre, cselekszem én is, velük vagy nélkülük indulok vissza a saját emeletünk felé. A folyosókon tempósan haladok végig, nem sietek, de ez a megszokott a számomra. A díszegyenruha a szekrénybe kerül vissza, a helyére, az üzeneteimet megint ellenőrzöm a pdan. Tekintettel arra, semmi nem indokolja, még a reggel elérkezte előtt bemenjek a kórházba, egy zuhany mellett döntök lefekvés előtt. Nem húzom el, funkcionálisra veszem, már ami az idejét és a szükségességét illeti, majd lefekszem aludni. Könnyen alszom el.
- Tudod, hogy nem úgy értettem – ejtem ki halkan a szavaim. Elmémben megfogalmazódik az, hogy talán még sincs így. Talán mégsem tudja, hogy szavaim miként értettem. Figyelem a tűzijáték fényeit, mosolyra azonban nem húzódnak ajkaim. – Hálás vagyok azért, hogy haza tudsz jönni. Még ha rövid is az idő, ami megengedett számunkra, örülök, amikor hazatérsz – az aggodalom, amit mindig iránta érzek, szünhetetlen. Attól, hogy nagy szerelem nem alakult ki közöttünk, attól még szeretem. Féltem őt, olykor torkom fojtogatja az érzés, hogy nem tudom, hazatér-e még közénk. A flotta tagjának lenni nem a legbiztonságosabb munka. Ott, kint az űrben, bármi történhet vele. A gondolata csak annak is, hogy elveszthetjük, elviselhetetlen szorítássá változtatja mellkasom. Ennek az érzésnek azonban nem adok teret, főként, amikor kívánja, engedjem el. Megteszem, zokszó nélkül. Ennyi idő alatt rendezem gondolataim, szelíd mosolyom visszaköltözik ajkamra, főként amikor kézfejemen simít végig. - Tízre haza kell érniük, tizenegykor takarodó – tudatom. – Megcsináltak minden házit, minden házimunkát, ennyi jár nekik is – mosolygom végül rá. Ujjaira finoman szorítok rá, amikor engedi azokat. – Nem maradok soká – ígérem meg neki, noha vélhetőleg ő már rég aludni fog, amikor hazaérek. Búcsúzóul lágy csókot hintek orcájára, mosoly az arcomon ott van még, amikor kifordul az étkezdéből. Nagyobb sóhaj kíséretében fordulok vissza a fények irányába. Most valahogy mégsem ragad magával a látvány. Minden olyan szürke lett hirtelen. Gondolataimban mégsem tudok elmerülni, annál hamarabb véget ér a látványosság, a fényeket újra felkapcsolják és a mulatság pedig folytatódik tovább. A végét azonban igazán lehet érezni. A lányok alig egy fél órával később vonulnak vissza. Még elbúcsúzni odajönnek, a lelkükre kötöm, hogy ne hangoskodjanak otthon, hagyják aludni az apjukat. És az ég szerelmére aludják át ezt az éjszakát. Nem sokkal később indulok el haza én is, Nagykuzinnal az oldalamon. A lift előtt megállunk még, elbeszélgetünk. Ő az egyetlen az Evans családból, kit a legtöbbször látok. Sok munkánk van abban, hogy igen sűrűre sikeredett találkozásainkat fenntartsuk. Beszélgetni valónk mindig akad, ahogy most is. Fel sem tűnik, hogy mennyit ácsoroghatunk a folyosón, mikor két nevetés között Mrs. Cambridge is megjelenik. S mintha csak a szabadidőnk vágták volna el. Újra gyermeknek érzem magam, akit hazarendelnek, ha túl sokáig marad kint. A keserű nyálat lenyelem, elbúcsúzom mindkettejüktől. S amíg ők közösen térnek vissza a nyolcadik szintre, addig én egyedül sétálok haza a hajlékunkba. A folyosó a késő éjszaka ellenére is eleven. Sokan ünnepelnek még, amíg megtehetik, még mielőtt holnap visszakerülne minden a régi kerékvágásba. A zord hétköznapokban édes lehet egy-egy ehhez fogható emlék. A lakás, amikor belépek csendes, sötétségben burkolózik. Vakon is eltalálok a fürdőig, ahol a ruhám vetem le. Gyors zuhanyt ejtek le, mielőtt lefeküdnék magam is. Hosszú volt a nap. Mindennap az. A hűs víz annyira még visszarángat az álomvilág pereméről, hogy legalább az esti rutint el tudjam végezni. A ruhát visszaakasztom a vállfára és a nappaliban lévő szekrényre akasztom csupán. Nesztelen léptekkel osonok be a hálóba, az ajtót jelző szisszenő hangot azonban nem tudom elnyomni. Óvatosan megyek be, és a lehető legalacsonyabbra állítom éjjeliszekrényemen pihenő lámpa fényét. Annyira, hogy láthassam a fésülködő asztalomat. A fülbevalót, a karkötőt és a nyakláncot is visszateszem a helyére. Sminkem még zuhany előtt lemostam magamról, és a pulton pihenő krémek közül kettőt veszek magamhoz. Előbb azokat teszem le az ágyra, majd köntösöm akasztom a helyére. Egyelőre még csak az ágy tetején foglalok helyet. Arcom, kezem kívánom bekenni, mielőtt nyugovóra térnék, s próbálok olyan csendben lenni, amennyire csak lehet. De persze hiába minden igyekezet, amikor az étkező hűvösebb levegője most érezteti hatását. Tüsszögés érzete kerít hatalmába, s hiába teszem kezem az orrom elé, egy halkabb változata még így is kicsúszik.
Nem igazán tudom miként érti, hiszen másképpen számomra aligha nyer értelmet, ami elhangzott, mint amiképpen kimondta azt. Hálás, amiért és amikor otthon vagyok, pedig mégis hol máshol lennék? Elviekben ott élek én is, nem ajándék, kegy vagy felajánlás, amikor hazatérek. Az, az otthonom. Nem csupán a kijelölt lakás, hanem ők maguk, a lányaim és a mellettem álló, a családom. Szó nélkül hagyom a kiegészítését, nem vitt közelebb ahhoz, másképpen kellene értenem, mint ahogy eddig tettem és igazság szerint nem önt el túl jó érzéssel, hogy a hálával társítja azt az egyszerű tényt, hazamegyek, amikor nem vagyok szolgálatban. Nem hagytam el őket, de azt valahol megértem, ha így érzi, bár ettől még nem esik jól hallani és ezzel nem igazán tudok mit kezdeni, főleg nem most. Az érzés, a gondolattal mindenesetre felkenődik koponyám hátsó falára és ott is marad, kellemetlen súllyal nehezítve a mellkasomat. Apróbb bólintással veszem tudomásul a lányokra vonatkozókat. - Rendben. Azt még megvárom, hogy hazaérjenek. - Nyugodtabban alszom, ha tudom merre vannak és nem futottak ki a megszabott időkorlátból. - Csak nyugodtan, ameddig jól esik. Érezd jól magad. - Az arcomra hintett ellen semmi kifogásom nem akad, halvány mosoly árnyékát írja vele néhány szívdobbanás idejéig a képemre, mielőtt az eltűnne onnan. A zuhany, az egyenruha elpakolása, az üzenetek átböngészése eltart addig, míg az ikreknek haza kell érniük. Nem megyek ki ellenőrizni őket, a hálóból is jól hallani a bejárati ajtó nyílását kísérő hangot és azt, amiképpen próbálnak viszonylag halkan közlekedni. Inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Itthon van mindkettő, ezért nincs okom tovább ébren maradni, így hamar kidőlök és el is nyom az álomtalan tudatlanság állapota. A távolabbról érkező, jól ismert szisszenő hangot csak a tudatom pereméről érzékelem, a második azonban már jobban mar bele, aminek következtében lassan kúszik be az ébrenlét a szemhéjaim alá. A derengő fénnyel együtt, amibe a helyiség borul. Halkan koppannak az ékszerek a dobozban, ahogy a helyükre kerülnek, ahogyan a könnyed anyag suhogása is jelzi a helyiségben motoszkáló jelenlétét, amely felteszem valamelyik ruhája lehet a zaj alapján. De azt nem tudom, az, amit viselt az este folyamán vagy amit az éjszaka alatt fog, esetleg köntöse. Mire pedig eltüsszenti magát, már teljesen ébren vagyok. Az oldalamról átfordulok, hogy egyszerűen lássam, ne csak halljam a továbbiakban, így mozdul a matrac is természetesen, kelt némi hangot, legalább nem a semmiből érkezik majd a hangom. - Hey. - Halkabb, mélyebb, jócskán reszelősebb a hangom a megszokottnál, normális, ha az ember éppen csak magához tért álmából. Feljebb ülök, hátammal a párnának és a fejtámlának támaszkodok és átdörzsölöm a képemet, a szemeimet. Néhányszor be kell még csukjam őket, hogy szokjam a fényt, hiába éppen csak derengésbe vonja az a hálót. - Milyen volt? - Már az este folytatása miután eljöttem. Bízom abban, kellemesen telt a számára, tisztában vagyok azzal, mennyire kedveli az ilyen és ehhez hasonló összejöveteleket. Nem kívánnám, hogy ne tudja teljes mértékig kiélvezni, amikor esélye adódik rá. Ráadásul nála jobban senki nem érdemli meg a kikapcsolódást, amiből kevesebb jut neki, mint kellene. Jóval kevesebb, ami azt illeti. - A lányok időben hazaértek, még hallottam megjönni őket. Felteszem azóta alszanak. - Nem kicsi már egyik sem, nem tartottam feltétlenül szükségesnek, hogy ellenőrizzem is őket. Ajánlom nekik a saját érdekükben, hogy valóban mindkettő az ágyában legyen, az igazak álmát kergetve.
Bólintok csupán mindarra, hogy a lányokat megvárja. Nem hiszem, hogy ne lennének tisztában azzal, mit is jelent az időbeni hazaérkezés. De teljesen megértem, ha nyugodtabb ő is úgy, ha ébren várja meg őket. Hasonlóan cselekedtem akkor, amikor először kérezkedtek el, hosszabb időre. Ám mindig betartották a szabályokat, az adott szavukat és időben hazaértek. Volt, hogy korábban. Ezúttal sem aggódon, na meg, ha nagyon kifutnának az időből, még én is tudom őket figyelmztetni, hogy ideje hazamenni. - Köszönöm – mosolygok rá szelíden, fejem enyhén félrehajtva. A búcsúcsókot megérdemli, mosolyának ívét nem tudom nem észrevenni. Bárhogy is ellenkezik ellene, jól áll neki. De nem firtatom, hogy miért nem húzza többször örömre ajkait. Pontosan tisztában vagyok vele – de legalább is halovány sejtéseim vannak – hogy miért nem teszi. Szívem szorul újra össze, miközben végig kísérem, ahogy elhagyja az étkezőt… S nekem sem kell sok, mire hazaérek. Alig egy órával később, mint a lányok. Nagyon késő nincs, de a mi értelmezésünkben, már az. Rég nem vagyunk annyira fiatalok, hogy hajnalig képesek legyünk talpon maradni. Vagyis… ha a szükség úgy kívánja, megtesszük. De a ma este folyamán semmi olyan nem történt, ami indokolta volna. S ami azt illeti el is fáradtam, annak ellenére, hogy jól éreztem magam a ma este folyamán. Igyekszem halk és nesztelen lenni, a hálószobában is. Korholom magam, amiért éjszakai kenőcseimet nem készítettem ki előre a fürdőben, így most nem kellene idebent több időt eltölteni világosban. Nem kívánnám felébreszteni az alvót. A lefekvés előtti szokásokat azonban nem tudom elhagyni. Az ékszerek halkan térnek nyugovóra – legalább is én annak ítélem. Eszemben sem jut, hogy esetleg erre is felébred már. A köntöst az ajtó mellé akasztom, hálóingem a megszokott, hosszú, szatén darab, melyet még drága nagymamám hagyott reám. Az ágyon ülve, tényleg már csak pár percig szeretném a lámpát égve hagyni, a tüsszögés azonban rámtör. Egy szívdobbanás erejéig belemerevedek a mozdulatba, érzékelem, hogy az ágy mellettem mozog. Szemem sarkából figyelem, s látom, hogy sötétben úszó íriszei miként nyílnak ki. - Szia, bocsánat, nem kívántalak felébreszteni – suttogom, annak ellenére, hogy látom, érzékelem, hogy fent van már. Mégis mintha próbálnám azt az illúziót kelteni, hogy még aludhat. Hogy még visszaaludhat. Azonban tervei megváltoznak, kissé felül az ágyon. - Jó volt. Jó volt egy kicsit kimozdulni – mosolygok rá szelíden, hangom is az. – De fárasztó is volt. Annyi új információt tudtam meg, hogy a fejem is zsong tőle – nevetem halkan, miközben az egyik krém dobozának tetejét letekerném. A kezem kenem be vele, és amíg megvárom, hogy teljesen beszívja a bőröm, addig az ölembe ejtem. - Ideig-óráig – vonom fel a szemöldököm. – Olyan, mintha az alvás fogalmát még csak közelről, de távolról sem ismernék. Elalszanak, hogy aztán pár óra múlva felkeljenek, pörögjenek, és hajnalban még visszadőlnek egy-két órára, és teljesen elég nekik – ráncolom össze a homlokom. Rejtély hogy csinálják. Szerintem nekem a nap huszonnégy órája is kevés lenne, hogy kipihenjem magam. - Tudtál, hagytak pihenni? – fordulok felé az ágyon. Lábaimat magam alá húzom még csak. A krém lassan szívja be magát, de a kupakot addig is visszatekerem a dobozára. Amikor újra rámjön a tüsszögés. Csak ezúttal kétszer egymás után. - Sajnálom… lehűtötték az étkezdét a tömeg miatt, csak amikor az elkezdett párologni, elfelejtették optimalizálni a hőmérsékletet… - a túlontúl hideg helyek mindig megcsavarják az orromat.
Röviden ingatom meg a fejemet, eszembe sem jut neheztelni rá, azért, mert felébredtem. Megesik és nem okolnám sem a motoszkálását, sem a fényt emiatt. Nem voltam a mély alvás fázisában, így pedig előfordul, hogy az ember megébred, nincs ebben semmi furcsa és főleg olyan nem, ami miatt bocsánatot kellene kérjen. Kissé összébb szűkülnek a szemréseim, még mindig a fényhez való hozzászokás miatt, ahogy figyelek a mondandójára. - Örülök, hogy jól érezted magad. - Ráfért, kiérdemelte, ez kétségtelenül kérdésen felül áll. Ami pedig a fáradtságot illeti, épp lefekvéshez készül, szóval hamarosan ez is orvoslásra kerül. Közben végignézem, ahogy a kezeire keni fel a krémet, az esti rituáléjának részeként. - Beszélek a neurológus kollégával, kérek tőle időpontot a lányoknak, nézzenek rá erre az alvászavarra náluk. A korukra jellemzően az agyuknak pont, hogy sok alvásra lenne szüksége és aggaszt az, amit elmondtál. - Ez alapján az agyuk képtelen pihenni, ami felborítja a hormonháztartásukat, az pedig egyszerűen fizikai képtelenség, hogy ilyen alvási szokásokkal megfelelően termelődhessenek, a szervezetük előállítsa őket. Ráadásul fejlődési szempontból is nagyon problémás a jelenség és mivel nem új keletű, ráadásul semmilyen szinten nem állt be változás, ide megtenni ezt a lépést. Olyan nincs, hogy elég legyen nekik, függetlenül attól, esetleg ezt is állítják. A krónikus kialvatlanságnak nagyon súlyos következményei lehetnek és az tünetnek számít, ha nem érzik, mennyire lenne egyébként szükségük. Többre, mint egy felnőttnek. Tulajdonképpen maga az alvászavar is lehet tünet, az esetek több, mint felében neurológiai problémát feltételez. A szakaszos alvás is szintén semmi jóra nem utal. Mindenképpen látnia kell őket egy a szakterületen jártas kollégának. Keveset vagyok itthon, kevesebbet annál, minthogy erre is legyen rendesen rálátásom náluk, de remélhetőleg még nem késő. - Igen. - Aludtam, szóval jepp, határozottan tekinthetjük annak, tudtam pihenni és az óra kijelzője szerint még lesz is ennek folytatására lehetőségem az éjszaka folyamán. Hacsak valami át nem írja közben, amire mindig megvan az esély. Összébb ráncolom a szemöldökeimet az újabb tüsszögést hallva, egyáltalán nem tetszik ez, ezért feljebb helyezkedem az ágyon, hozzáhajolva, a kézfejemet pedig az arcához és a homlokához érintem, hacsak nem tapasztalom azt, ellenére lenne a mozdulat. Nem tűnik úgy, mintha akár csak hőemelkedése lenne, de ez még nem teljesen jelenti azt, nem sikerült összeszednie egy megfázást. - Gyere ide. - Kérem tőle, ahogy elveszem a kezemet az arcától. A paplan alatt egyfelől melegebb van, másfelől az emberi test hője előbb felmelegíti. Felhajtom a paplant, jelezve felé, mégis mire célzok és a karomat is úgy tartom, félreérthetetlen legyen a kérés. - Ha reggelre is megmarad a tüsszögés, maradj ágyban inkább. - Nem szeretném, hogy ledöntse a lábáról bármi, jobb elővigyázatosnak lennie, ennyiről van szó. Ha enged a hallottaknak, akkor átkarolom és közel vonom magamhoz, a paplannal betakarom, amennyire érem, de annak eligazgatását a maga részén teljesen ráhagyom. Államat a feje búbjára illesztem. Amennyiben nem töri meg a csendet, hagyom azt egy kicsit ránk telepedni. Egyszerűen csak jó most így, habár van valami, ami azóta ott kaparja a tudatom szélét, amióta csak felmerült és nem mondhatni, hogy hidegen hagyna. Nem tudom mennyi idő telik el, mire megszólalok, de nem is lényeges. - Az este, amikor azt mondtad, hálás vagy, amikor időt töltök veletek… Úgy érzed, hogy elhagytalak titeket? - Nem hibáztatom, ha igen. Nem tudom milyen az életük, de azt igen, hogy nehéz neki. Egyedülálló szülő lett, az, amennyi rám esik vagy nekem jut a lányok neveléséből, édeskevés, ezzel én is tisztában vagyok. A házasságunkból pedig minden hiányzik, amitől házasságnak lehetne azt nevezni, inkább csak egymás mellett élünk, már amikor itt vagyok, nagy ritkán. Szállóvendégként...
Szelíd mosolyom nem halványodik, akkor sem, amikor kifejezi, örül, hogy jól tudtam magam érezni. Szemem egy pillanatra sütöm le, leginkább a kezem figyelem, nagyobb jelentősége nincs a gesztusnak. Egy szívdobbanás idejéig visszaemlékezek az estére, az általa kapott energiákat magamba szívom, s féltőn őrzőn raktározom el. - Köszönöm – jegyzem meg. Valóban jól esett egy kicsit kimozdulni, még akkor is, ha a családjainkkal voltunk. Jó érzés, mégha csak töredék időre is, de kiszakadni a hétköznapok mókuskerekéből – noha ilyen szerkezetet soha nem láttunk, de a mondás megmaradt. Olykor csak azt veszem észre, hogy a napjaim, heteim úgy vonultak el mellettem, hogy fel sem tűnik. Mintha semmit sem tettem volna abban az időben, pedig tudom, hogy nincs így. Egyszerűen csak annyira egysíkúvá vált a legtöbb nap, hogy az ember nem igazán veszi észre a különbséget közöttük. - Úgy gondolod, hogy gond lehet? – fordítom fel fejem. Tekintetemben az aggódás csillanása jelenik meg. A magam részéről sose gondoltam azt, hogy ez rossz lehet. Egyszerűen elevenségüknek a számlájára írtam ezt fel. Szívembe fájdalom markol, hogy ha gond lehetne, az fel sem tűnt nekem. Nem vettem észre. – Beszéljek a lányokkal, hogy készüljenek fel rá, vagy elég azután, ha beszéltél a kollégáddal? – nem vitatkozom, eszem ágában sincs, hogy felkeressünk egy orvost. Ehhez a mellettem fekvő jobban ért és ha szerinte szükség van erre, akkor végig is fogjuk vinni. Sosem kívánnám, hogy a lányaimnak, hogy bármilyen gondjuk legyen – mégis melyik anya tenné? Ezért is hiányzik mérhetetlenül itthonról Shane. Talán ő ezt hamarabb észrevette volna, hamarabb utána tudtunk volna annak járni, ami lényegében éppen csak ki nem szúrta a szemem? Gondolataimban tovább azonban nem jutok, mert újra a tüsszögés kerülget. Hangot adok annak, hogy mi lehetett ennek az oka, a hűvösebb étkező és az enyhén nyitott ruhám kombinációja nem a legjobb eredményt érhetett el. Shane érintésétől nem húzódom el, szemem sarkából tekintek rá. Szemöldököm ráncolom csak, nem éreztem zuhanyzás alatt melegebbnek a bőröm, de azért megvárom, hogy elmondja, az-e. Gyengéden kér, és figyelem, hogy mire készül. Mikor pedig takaróját emeli, először a két krémmel töltött tégelyt helyezem át az éjjeliszekrényre, majd pedig mozdulok annyira, hogy elkényelmesedjek mellette. A romantika ugyan nem fűti át kapcsolatunkat, a hasonló összebújások mégsem idegenek számunkra. Időről-időre megesik közöttünk, természetesnek hat. - Ühm- felelek ennyit először csak kérésére. Hümmögésem leginkább hitetlenkedő, mint aki maga sem hiszi el, hogy képes lennék amúgy ágyban maradni, ha beteg is lennék. Az elmúlt években erre nem igazán volt lehetőségem. Elmémet mégis átjárja a tudata, hogy most itthon van, tud segíteni nekem. – Rendben. De szerintem csak a hirtelen lehűlt terem volt az oka – egyezek bele végül. A takaró hozzám közel eső részét elegyengetem, ezután fordulok annyira, hogy kissé hozzá tudjak bújni. Fejem vállára hajtom. Karom bőre hűvösebb, mint máskor szokott lenni, de nem annyira, hogy aggódni kelljen miatta. Jólesik ölelésében lenni. Érzem, hogy izmaim szép sorjában engednek ki, megmagyarázhatatlan nyugalom jár ilyenkor körbe. Ezzel egy időben érzem, hogy egyre laposabbakat pislogok, s ha nem törné meg a közénk ülő csendet, akkor néhány szívdobbanás múlva elnyomott volna az álom. - Hm? – pislogok egy nagyobbat, fejem pedig annyira emelem, hogy láthassam arcát, már amennyire tehetem a jelenlegi helyzetünkben. – Nem, dehogy – felelem végül, fejem aprón rázom csak meg, annyira, hogy neki se legyen kellemetlen, ha állát még mindig ott tartaná. – Tudom, hogy nem hagytál el minket. Mindent megteszel, hogy a tőled telhető legtöbb időt legyél. Ez nem rajtad múlik – ezt tudjuk mindketten és olyan miatt neheztelnin rá, amelynek nem ő az okozója, egyszerűen csak tisztességtelen lenne a részemről. Hasonló gondolatok egyébként sem fogalmazódott meg bennem. - Azért vagyok hálás, hogy élve hazajössz. Tudom, hogy a flotta tagjának lenni nem egy életbiztosítás. Odakint bármi történhet veletek. Hálás, hogy épségben hazatudsz hozzánk jönni. Sose gondolnám úgy, hogy elhagytál minket. Miért gondoltad, hogy így érzek? – kérdezek vissza haloványan ráncolom csak homlokomat. Hasonló sosem fogalmazódott meg bennem és sajnálom, hogy miattam ez szöget üthetett a fejében.
Röviden ingatom meg a fejemet, véleményem szerint nincs ezen mit megköszönnie, valóban örülök annak, hogy jól érezte magát az este folyamán. Ez lett volna a cél, ha a fivére szempontjából nem is az elsődleges, számomra annál inkább. - Nyugodtabb lennék, ha megvizsgálnák őket, ennyi. - Orvosként nem szeretek feltételezésekbe belemenni, a tényeket tartom fontosabbnak, amelyeket a vizsgálatok eredményei hordoznak magukban. Ettől függetlenül, mivel róluk van szó, teljesen természetes, hogy aggaszt a dolog, ennél jobban azonban nem vagyok hajlandó belelovalni magamat. Meglátjuk milyen diagnózisra és esetleges prognózisra jut a hozzáértő kolléga, miután látta őket. - Egyelőre még ne. Amikor meglesz az időpont, bőven elég beavatni őket. - Addig azonban felesleges, hogy aggódni kezdjenek ők is vagy őket ismerve, esetleg a várható cirkusz az egész körül előbb elkezdődjön, mint az muszáj lenne. Reggel az első teendőim közé kerül, legalábbis jelenlegi terveim szerint, felkeresni valakit, aki jártas a területen és kikérni a véleményét, egyeztetni egy találkozó időpontját. Nem tetszik a tüsszögés, amit közben produkál, de egyelőre nem érzem, megemelkedett volna a testhője, nem annyira, hogy az észrevehető legyen bőrkontakttal. Mindenesetre a takarót felhajtom és érte nyúlok, gyorsabban felmelegszik így. Amíg elpakolja az ölében lévő tégelyeket, addig kinyújtva tartom a karomat, tenyeremet pedig a felkarjára helyezem, amikor végül elfogadja az invitálást. Ujjbegyeimmel gyengéd szórakozottsággal simítok végig a hűs felületen fel-alá, ösztönösen, magától jön a mozdulat. - Oké. - Tiszteletben tartom, ő érzi jobban, hogy van, ebbe nem kívánok beleszólni. Mindenesetre szeretném, ha inkább ágyban maradna, ha nem teljesen száz százalékos. Egyszerűen elővigyázatosságból, betegnek lenni egyáltalán nem nagy élmény, amit nyilván ő maga is pontosan jól tud. Habár nem teljesen vagyok tisztában azzal, meddig maradunk csendben, felteszem, nem igazán sokáig. A hümmentése mégis arra enged következtetni, valószínűleg már közel járt az elalváshoz. Mozgolódására reagálok, hogy könnyebben tudjon feltekinteni rám és én is jobban lássam az arcát. Csendesen hallgatom végig a válaszát, szürkéit szemlélve közben. Visszakérdezésére nagyobb mennyiségű lélegzet tölti meg a tüdőmet. - Úgy hangzott. - Nincs erre ennél bonyolultabb válaszom, ez az igazság. Akkor és ott pontosan ezt jelentették a szavai számomra és most sem igazán esik jobban, amiért hálát érez. A mellkasomat feszítő érzést nem oldotta fel. - ...és meg is érteném, ha úgy éreznéd, mert gyakorlatilag sosem vagyok jelen az életetekben, ennyi. - Nem vonom kétségbe a szavait, elfogadom, amit elmondott, csupán csak arra válaszolok, amit kérdezett a miért kapcsán. A közösen eltöltött időt nem igazán lehet minőséginek tekinteni, többet vagyok a kórházban és őszintén a lányok hisztijéhez sem mindig van türelmem vagy kedvem. - Hagylak aludni, pihend ki magad. - Már amennyire ez lehetséges reggelig. Futó csókot illetek a hajára és ha nincs ellenére, visszahelyezkedek vízszintesbe. Ha maradni akar az ölelésben, részemről semmi akadálya, az oldalamra fordulok, hogy kényelmesebben tudja magát fészkelni, már amennyiben szeretné. Azonban az őt jellemző korábbi ellazulás rám egyáltalán nem igaz, nem mindenhol.
Néhány apróbb bólintással jelzem számára, hogy megértem az álláspontját. Talán nincs is semmi gond. Mindaddig, amíg nem említette ennek a problémának a lehetőség, nyugodtabb voltam. Az aggodalom azonban nem ölt oly mértékeket, melyektől ne tudnék akár nyugodtan aludni. Nyilvánvaló, hogy aggódom az ikrekért, és innentől nem csak Shane megnyugtatására fognak történni a dolgok. - Rendben, valószínű az lesz az egyszerűbb. Nem hiszem, hogy könnyen belátnák, hogy probléma lehetne. Elmondásuk alapján legalább is jól érzik magukat, nem érzik magukat fáradtnak. Pontosabban alszanak annyit, amennyire szükségük van. Mindig ezt a választ kapom, ha kérdezem őket – fejtem ki bővebben, hátha majd ha beszél a kollégájával, ezekkel az információkkal is közelebb kerülnek. Nem tudom, tényleg nem. De ha meglesz az időpont, utána biztosan többet fogunk tudni majd. Addig pedig nem kell előrerohanni. Lehet vaklárma és valóban csak túl elevenek. Valahol azért ebben reménykedem. – Ha lenne lehetőség a Perda előtt is megvizsgálnátok, vagy elég lenne csak utána? – nem tudom, hogy a neurológiai rendelések mennyire vannak megterhelve és miként vannak ott szabad időpontok. A magam részéről nem halogatnám, ha már holnapra tudnák őket fogadni, elvinnénk őket. De ha úgy ítéli meg a mellettem fekvő, hogy nem feltétlen kell rohanni, akkor nyilván én magam is úgy állok hozzá. Ha valamiben, ebben (is) végtelenül megbízok a férjemben. Tudom, hogy mindig a mi javunkat akarja, ami a legjobb nekünk. S bár a lányok ezt nem látják be, de értünk dolgozik ennyit – azon túl, hogy élvezi is. Nem ellenzem közelségét, így amikor közelebb hív magához, könnyedén fogadom el invitálást, csak előbb a krémeket rakom el az ágyról. Ha netalán nem tudnám befejezni még az esti készülődést, akkor se potyogjanak le az ágy mellé. Remélve, hogy holnapra nem lesz semmi bajom, egyezek abba bele, hogy nincs kifogásom az ágyban maradni. Tudom, hogy a lányok megértenék, Shane pedig segítene itthon. Mindig megteszi, zokszó nélkül, amikor itthon van, akkor is ha sosem kérem. Pedig annyi mindent is csinálhatna, ahelyett, hogy ebben segítene. Megszólalására feltekintek rá, figyeljük egymás íriszeit. - Sajnálom. Nem így értettem – húzom gyengéd mosolyra az ajkamat. Nem kívántam azt éreztetni vele, hogy elhagyna minket. Közel sem áll fenn ez a helyzet. Minden, ami történik velünk, az nem ennek szól. Koránt sem. - Nem azért nem vagy jelen, mert nem akarnál – húzom összébb szemöldökeimet. Fordulok annyira ölelésében, hogy jobban láthassam arcának vonásait, de még közel maradhassak hozzá. – Szereted a munkád, szeretsz minket is. Amikor tudsz, itthon vagy. Nem te vagy a hibása annak, hogy ennyi eltávot kapsz. Szeretném ha tudnád, sose gondoltam úgy és nem is fogok így tenni, hogy elhagysz minket. Értünk, a lányokért dolgozol ennyit – emiatt pedig okom sem lenne haragudni rá. Őszintén gondolom, hogy nem ő tehet arról, hogy ennyit van itthon. Ahogy azt is, ha tehetné többször tenné meg. - Nem vagyok nagyon fáradt – rázom meg a fejem. Ha kell, még egy utolsó utáni energiatartalmat elő tudok húzni a tarsolyomból. Mégsem tartanám fel én sem, ha azonban aludni kívánna. Ő reggel korán kel, talán korábban. – Mikorra kell holnap bemenned? – kérdezem, amíg helyezkedek annyira, hogy kényelmesen vissza tudjon feküdni és ha nem bánja, nem bontja az ölelést, akkor elkényelmesedek abban. Amikor itthon van, legtöbbször így alszunk.
- Nos, az nem sokat nyom a latban, mit gondolnak erről ők ketten. - Keserű vagy sem, ez így van. Nem két taknyos kamasz fogja megállapítani mire van vagy nincsen szükségük, ezért vannak felelősségteljes felnőttekre bízva. Nem rajtuk áll, akarják-e a vizsgálatot vagy sem, ez pedig vitán felül áll, esetükben különösen. - Reggel többet tudunk majd, hívlak miután konzultáltam a neurológussal és meglátjuk. - Fogalmam sincs, nem fogom a kolléga beosztását átírni, eléggé etikátlan lenne, ráadásul nem áll hatalmamban. Meg egyébként is, sorra kerülünk, amikor sorra kerülünk, valószínűleg hamar meg fog történni, efelől nem sok kétségem akad. Azt viszont képtelen vagyok megjósolni, hogy ez az utazás előtt vagy után fog történni, erre itt és most hirtelen nincs rálátásom. Sokat azonban nem kell várni arra, hogy kiderüljön, néhány órát csupán. Ma éjjel már semmi olyasmi nem fog történni, ami okot adna a türelmetlenségre, ez teljesen biztos.(…) - Nem kell, ne sajnáld. - Tulajdonképpen nem történt semmi, nem olyasmi, ami miatt bocsánatot kellene kérnie. Rákérdeztem arra, mi érdekelt, megkaptam a választ. Az más kérdés, hogy jobban nem érzem magam most sem, de ez már az én gondom és nem az övé, egy pillanatig sem jut eszembe rátestálni belőle bármit is. Ahogy fordul a karomban, annyit helyezkedek, jobban lássam arcának finom ívű vonásait. Nem tudom, ha változtathatnék a dolgokon, megtenném-e. Hiányoznak, ez tény, de az is igaz, amit elmond; valóban élvezem a munkámat és a flottát is, így pedig fogalmam sincs mást választanék-e, ha lehetőségem nyílna rá. Neki pedig jogában állna – és áll is –, hogy dühös legyen vagy legalább nehezteljen, elvégre hosszú ideje kell egyedül küszködnie a lányokkal, ami nem csak az ő feladata lenne. Tisztában vagyok ezzel én is. Szusszanva engedem ki a levegőt a mellkasomból és apróbbat bólintok a szavaira. Nem igazán tudom mit fűzhetnék ehhez hozzá, így inkább a témaváltást választom. Késő is van és úgy sejtem, én tartottam ébren, különben már rég aludna, ha nem hozom fel a témát. Ráadásul reggel nekem is kelnem kell időben, így a megjegyzése ellenére helyezkedek, hogy lassan azért, de visszatérhessünk az alváshoz. Hagyok neki teret és lehetőséget, hogy szintén kényelembe helyezhesse magát, végül pedig átkarolom így, hogy mellettem és az ölelésben maradt. - Nyolcra, de valószínű bemegyek előbb. Miért? - Kisimítok egy kósza tincset az arcából, a füle mögé igazítva azt. Nem igazán érzem magamat fáradtnak én sem, de ez jelenleg másodlagos tényezőnek számít.
Halovány, szórakozott mosoly jelenik meg ajkam szegletében. Fejem rázom csak meg kijelentése nyomán, na nem amiatt, mert egyébként vitatkoznék vele. – Csak azért mondtam, hogy te is ismerd, ők ezt hogy élik meg. Hátha számít, ha beszélsz majd a kollégáddal – de az tény és való, hogy a vizsgálat lehetőségéért sem fognak repesni az örömtől. Abban azonban igaza van, hogy az nem számít, ők szeretnék-e. Mindketten – főleg most már – nyugodtabbak leszünk, ha kiderül nincs semmi gond. Vagy épp van és tehetünk is ellene. Lehet nekik kellemetlen a törődésünk, de ezt kapták velünk. – Rendben, addig akkor nem is gondolom tovább – mert hát tudjuk, hogy erre eléggé képes vagyok. Tudatosan azonban el tudom ezeket az érzéseket nyomni. Így, amíg ki nem derül, mi is történik a lányokkal, nem aggódom… a kelleténél jobban. De ez a kicsi meg természetes, nem is bánom. Életem részévé vált az aggodalom irántuk. Akiket szeretek. Ajkamat első ízben akkor húzom el, amikor azt mondja, hogy ne sajnáljam a történteket. Fogom. Mert nem ezt kívántam, hogy érezze. Őszintén mondhatom neki és meg is teszem, egy kis fészkelődés után, hogy nem kívánom így érezni a dolgot. Nincs könnyű helyzetben. Mindannyiuk közül ő van a legnehezebben. Hiszen ő van a legtöbbet távol tőlünk, egyedül a családjától. Ez nem lehet könnyű. Főként neki, aki ennyire mélyen szereti a lányait, akkor is, ha ők az utóbbi időben igazságtalanul bánnak vele. Mégis miként ítélhetném én épp el? Nem, erre képtelen lennék, bármit is sodorjon elénk az élet. Nem tudnám megtenni. Egyre inkább bezárkózik, érzem rajta, de ez nem ad okot arra, hogy valamennyire nem ismerném azt az oldalát, valójában mennyire törődik velünk. És azzal tisztában vagyok, hogy ezen nincs mi változtasson nála sem. A családunk, a lányaink a legfontosabbak nekünk. A témát lezárja, ajkam szeglete rándul újra. Mégsem firtatom tovább, nem erőltetem, ha nem kívánja. Csak ártanék vele, ha kikényszeríteném tőle, hogy beszéljük ezt jobban át. Pedig tényleg, tudnia kellene, sose neheztelnék rá. A lányok sem azért teszik, mert őszintén haragudnának rá. Hiányzik nekik és nem tudják ezt máshogy kifejezni – pedig mennyi mód lenne erre. De hát az ő makacsságát örökölték. Elmém még pörög, zakatolnak benne a gondolatok. Mégis miként tudnám feloldani benne azt a bizonytalanságot, amit ezzel kapcsolatban érez? Ölelésében elkényelmesedek, kérdésem könnyedén jön és hozzá a válasz is. - Csak hogy ezúttal mennyire lehetetlenül korán kell bemenned – nevetem halkan, miközben hajtincsem simítja ki arcomból, fülem mögé. – Néha csak pislogok, hogy merre tűntél el – ő jobban műveli azt, hogy ne keltsen fel, ha korán is kell mennie, mint nekem most este. – De így nagyjából egyszerre fogunk kelni – és megtapasztalhatja újra, mennyire is nem szívesen kelek fel. Nem korán. De ez nem kívánságműsor, főként ha van két csemetéd is a házban. - Várod a perdai kirándulást? Hogy egy kicsit tudjunk négyesben is lenni? – kérdezem tőle hirtelen. Persze, ha jelzi, hogy ő már aludna, ha látnám rajta, hogy elnyomja az álom, akkor nem firtatnám a beszélgetést. De hogy őszinte legyek, napját sem tudom, hogy mikor akadt utoljára alkalmunk arra, hogy érdemben is tudjunk beszélgetni. Egymással. Hiányzik. A legjobb barátom és hiánya lelkembe égett.
