Az Cambridge lakrész az est eseményeinek ellenére hamar elcsendesül. Vagy épp talán evégett. A rendezvény kötelező jelenlétét követően a család egyként indult haza, a bejáratot rejlő hatalmas lakásban azonban mindenki saját dolgára sietett. Peter az est porát kívánja magáról eltüntetni, Mrs. Cambridge még egyszer, utoljára ellenőrzi a jövőheti menüt. Mely mindig ugyanaz, mégis mindig másmilyen. Amíg élhető bolygót nem találnak, a szintetikus anyag elől a család sem menekül, mindössze nagyobb változatosságot engedhetnek meg maguknak. Cambridge kancellár a dolgozójába vonul el, hogy a végeláthatatlan napi teendőinek végére érjen. Sose képes rá, a szándéka efelett mégis minden alkalommal tetten érhető. A legfiatalabb Cambridge helyét nem leli a lakásban. Az est hírei körül járnak gondolatai, a kényszeredett mosolyokon, a feszült testtartásokon. Kezével tarkójához nyúl, hajának tövét vakarja meg. A bejárati ajtó felé tekint, alsó ajkába finoman harap be. Óvatosan lép beljebb a lakásban, de nem saját szobája felé veszi az irányt. Apjának irodája előtt áll meg, hangtalanul lép be és sétál amellé a férfi mellé, kire világéletében felnézett. – Jó éjt, Papa – sétál az asztal azon részéhez, ahol a férfi is ül. Széke mellett megáll, egyik kezét az asztalra helyezi, közelebb hajol hozzá, orcájára pedig futó csókot lehel. Megfordul és újra útnak indul, ám még mindig nem saját szobája felé, hanem a bejáratot veszi célba. Emlékszik mit mutatott az óra, alig néhány szívdobbanásnyi idővel ezelőtt a dolgozó falán és tudja, hogy tilosban is jár. Ajkán gyermeki huncut mosoly jelenik meg és ott is van, amikor kilép az ajtón. Az ajtó két oldalán álló testőrök nem tartóztatják fel a fiatal lányt – nem is gondolják, hogy tilosban járhat. A szinten lévő szabályok, minden kancelláriai testőrségnél más és más. A fiatal leány pedig határozott léptekkel indul meg arra, ahonnan épphogy csak hazaért: az emeleten lévő panorámaétteremhez. Világos bőre ellenére sötétebb barackvirágszínű ruhát visel, vállainál kisebb bugyrokkal. Fejlődésben lévő felsőtestén lazán simul végig, s derekánál enged el a ruha. Könnyű szabású szoknyája három rétegből áll, az alsó kettő, a ruhájától néhány árnyalatnyival világosabb tüllréteg alkotja. Derekának hátsó részéhez, mintha több anyagot használtak volna fel, s takaros, lágy eséssel omlik hordozójának bokája köré, amíg elől lábszár középig ér. Lábaira hófehér harisnya simul, cipője fekete, akár az űr, korára való tekintettel, alig néhány centiméteres sarokkal látták el. Lábfején egy pánt fut végig, mely biztosan tartja lábait. Clara a derékig érő szőke tincseit az estre való tekintettel elegáns lokniba tekerte, az arcába omló puha tincseit pedig könnyedén fogta hátra. Ott, a ruhájával egy színű, legalább kéttenyérnyi nagyságú masni tartja ott. A korábban kezére simuló kesztyűket most otthon hagyta, a kanapé háttámláján felejtette őket. A lakásból futó léptekkel indul meg, de alig néhány szívdobbanás után lépteit lelassítja. Édesanyjának szavai csengenek fülében: Egy kisasszony sosem szalad, drága Clarám. Vesz egy mély levegőt, fejét enyhén felemeli, hátát kihúzza. Büszkén lépdel előre, a kívánt helyszínt pedig igen hamar eléri. Az ott kint álló testőrök sem tartóztatják fel, viszont egy jó nyomot hagynak maguk után: itt van még, akihez érkezik. A Cambridge és a Terson kancellárok testőreit bármely folyosó végéről is könnyedén felismerné a fiatal lány. Ezúttal azonban nem kívánja elkerülni őket. Egyiket sem. Az étterem ajtaja halkan szisszenve tárul fel. Az alig egy fél órával ezelőtti tömegnek már nyoma sincs. A pincérek az átrendezett étterem fala mellett állnak, készen arra, hogy elpakolják az est maradékát, valamint, hogy visszarendezzék az eredeti állapotba a széttolt bútorokat. Erre azonban várniuk kell, amíg az est egyik főszereplője még itt van. Clara lesimítja ruháját, mely az est folyamán nem gyűrődött össze, a mozdulat mégis ösztönös, fejét egy pillanatra hajtja csak le, amíg az első lépést a fiú felé meg nem teszi. - Igazán érdekes egy este volt a mai – szólítja meg széles mosollyal az ajkán. Vidáman csillogó íriszeit a fiúra veti. – Zavarlak netalán? – kérdezi, néhány lépésnyire tőle megállva. Nem kíván tolakodni, de érzi, hogy a fiú sem a legjobb pillanatát élte meg az est folyamán. Az aggodalom, mint olyan, minden hasonló esetben szívébe költözik és szüksége van a megbizonyosodásra, minden rendben – vagy épp nincs – mielőtt nyugovóra térhetne. Régi, ösztönös szokása ez, leginkább azok iránt, akik sokat jelentenek a számára. Bárki ilyenért, bármikor megtenné ezt, ebben kétsége sincs. A jogtalan eljövetelt követő szúrós pillantásokkal is bármikor, büszkén nézne szemben, ha tudja, tudott segíteni egy barátján.
Utolsó poszt ☽Vas. Május 09, 2021 1:00 pm Következő oldal☽
Clara & Victor
'Everything is a target,' says the hunter. 'No matter where you look.' The hunter’s son says nothing, and closes his eyes.
Nyílik az ajtó. Megrezdülök. Kevésen múlik, hogy utat engedjek a kérdő hangsúlyú 'hm?' -nek, amely kísérni akarja; csak az utolsó pillanatban döntök úgy, hogy elhallgatom. Azok közt, akik idefent ilyenkor szabadon járnak, jobb némának maradni. Kihúzom magam ültömben, egészen szálegyenesre, noha bűntudatos sietségével esetlenre sikeredik a látvány egy kicsit. Az egyedüllét nagy luxusában eddig fel sem tűnt, milyen hanyagul előreejtettem a vállamat. Félig elszunnyadt idegzetem nyugalmi állapotát mintha elvágták volna, s noha a testem odakintről nézve még zavartalan pihenőjét tölti, idebenn valójában már ugrásra kész vigyázzállásban várom, hogy azonnal reagálhassak. Nyakszirtemen, melyet a délelőtt folyamán gondosan megnyírtak, három milliméteres szálacskák borzolódnak fel - jelentéktelenül halvány vörösük a kései hangulatvilágításban láthatatlanná teszi őket, de ha valaki venné a bátorságot, a kezével kitapinthatná rajtuk azt a türelem mögött rejtegetett, gyanakvó feszültséget, amely mások jelenlétében szinte mindig jellemez. Valaki felém jön.
Nem tévedek, illetve nem teljesen. A könnyű léptek, amelyek az ajtó pneumatikájának szisszenését követik, ismerősen hangzanak, éppen csak nem olyanformán, mint amire számítottam: tulajdonosuk nem tiszti csizmát, nem estélyi magas sarkú és nem is oxfordcipőt visel. Nem tétovázik. Nem siet. Nincs tekintélyes testsúlya sem. Már éppen megfordulnék, hogy szembenézzek vele, de a játékos hang elibém vág, különösebb fenntartások nélkül. Clara Cambridge. A feszültség elillan belőlem, noha ezt jóformán észre sem veszem; elfoglal az, hogy a legteljesebb megdöbbenéssel felé forduljak a székemen. Rosszcsont mosolyt visel. Hosszú pillanat, amíg kinyitom a szám, aztán becsukom. Levegőt veszek. Zavartan pislogok egy rövidet. Az órámra nézek. - Öreg este van, Clara. Tizenegy óra elmúlt. Kis szünet. Megrázom a fejem, éppenhogy csak, s fölemelt jobb lábammal átnyúlva az asztal alatt gyengéden megtolom a szemközti széket. Az egy kevés csikorgással fordul kifelé. - Légy a vendégem.
Ostoba látvány lehetünk, két estélyi ruhás kölyök éjnek évadján egy leszedetlen asztal mellett: Clara kisasszony ugyan hátrahagyta a kesztyűit, amelyet korábban kötelességtudón megtűrt magán, a hiány azonban csak keveseknek tűnne fel azonnal. Én sem törődtem a ténnyel, hogy a szmoking nem tartozik a kedvenc viseleteim közé, s annak ellenére, hogy a zakó is, a nadrág is pontosan énrám lett szabva, mégis rendetlennek érzem magam bennük, mintha az egész öltönyt csak száradni akasztották volna fel rám. És valószínűleg így is nézek ki benne. Kötelességtudón fölemelem a kezem, s a hajamat, melyet régi katonai hagyomány szerint fent valamivel hosszabbra hagytak, lesimítgatom a forgóknál, teljesen feleslegesen. Rövid pillantást vetek Clara tökéletes loknijaira meg masnijára. Érzem a mosolya párját a saját képemen megjelenni. - Dehogy zavarsz. Megsértődtem volna, ha pont ma hagysz ki egy alkalmat, hogy kiöltözhess. Kérsz pezsgőt? Van még. Ma én vagyok a házigazda, tudod.
A szürke íriszek kereszttüzébe az immár felnőtt férfi alakja kerül. Fürkésző tekintetét nem kerül el annak hirtelen megfeszülő tartása, mely valójában egy dologért kiált csupán: nyugalmában zavarták meg. Clara lépteit lassítja, üteme csillapodik, nem rohan már olyannyira, mint azt a folyosón tette. Nyugalomra inti magát, amihez állát enyhén felszegi. Mélyebb levegőt szív tüdőjébe és lassan engedi csak ki azt, oly hangtalanul, melyet senki sem hallhat. Akaratlan visszhangoznak fejében anyjának szavai, miként is illendő viselkednie és ehhez akkor is tartania kell magát, amikor magánügyeit intézi. Mindig, kivétel nélkül. Szégyent nem hozhat a névre, mely felnevelte. A gondolat hatására, mintha csak villámcsapás érte volna, ruháját simítja le. Mosolya mégis barátságos, mint mindig, minden egyes alkalommal, ahogy barátját szemléli. Léptei közelében csendesednek el, kezeit illedelmesen kulcsolja össze maga előtt. Fejét enyhén félrehajtva tartja. A megdöbbenés észrevehetetlen vonásait látva ajkait préseli össze, szemeit ezúttal mégsem süti le. Tudja, hogy a legfiatalabb Terson társaságában erre nincs szüksége. Vállai enyhén emelkednek csak meg, amolyan erre most mégis mit mondhatna tónussal átitatva. - Tudom – szélesedik ki a fiatal lány mosolya, és ehhez még büszkén ki is húzza magát. Merészen tekint a fiatal férfi tekintetében és ha csak el nem zavarják, akkor bizony egy tapodtat sem kíván mozdulni a helyéről. Legalább is, amíg hellyel nem kínálják, csakis abban a pillanatban mozdul, annyira, hogy a szék mellé sétáljon. Háttámláját fogja meg, enyhén megemeli azt, hangtalanul húzza ki az asztal alól. Kezeivel óvatos mozdulatot tesz, a ruháját hátul, a dereka, csípője vonalától kezdve simítja le, nehogy gyűrődés essen helyfoglalása közben. - Köszönöm – mosolyogja vidáman, a székkel félig az asztal alatt helyezkedik el. Lábait enyhén oldalra dönti, ám ahogy senki sem látja bokáit a szék alatt keresztbe fonja. Kezeivel az asztal lapján támaszkodik meg, némán szemléli Victort. Szürkéi anélkül követi kezének mozdulatát, ahogy hajához nyúl, hogy igazán arcának vonásairól elvonná azokat. - Még csak tizennégy éves vagyok! Nem ihatok alkoholt! – hüledezik a fiatal lány, hangjában ott a hitetlenkedés és a megdöbbenés keveréke is. Hogy alkoholt igyon ilyen fiatalon? Abba még csak bele sem merne gondolni, hogy milyen következményekkel kellene számolnia, ha megtennék. Arról nem is beszélve, ha esetleg rajta kapnák őt ezen! – Nem kérek – rázza meg végül a fejét, néhány tincse könnyedén talál utat vállain keresztül előre mozdulatát követően. - Nem érezted jól magad ma este, igaz? – hajtja újra csak enyhén oldalra a fejét. Való igaz, hogy a fiatal Cambridge lánynak nem esik nehezére idomulnia az ehhez hasonló eseményekhez. Elevensége parázslik fel minden alkalommal, kedvét leli bennük, könnyedén idomul és beszélget el bárkivel és ezt tagadni sem óhajtja. De tudja, hogy vannak olyanok, kik a hátuknak a közepére sem kívánják ezeket. Úgy véli nem kellett volna rájuk erőltetniük ezt a bejelentést, nem ilyen formában.
