- Terson!
A nevem hallatán akkor is megtorpannék, ha nem bukkant volna fel előttem szinte a semmiből a tiszt: futásból egyenesen vigyázzállásba érkezem, amelyet más körülmények között megjegyeznék magamnak, most azonban sokkal inkább leköt az erőfeszítés, hogy ne kapkodjam a levegőt.
- Uram?
Whitaker hadnagy fél fejjel fölém tornyosul, amitől tizenöt helyett tizenkét évesnek érzem magam. Az arcát uraló, jellegzetesen borús kifejezés nem sok jók ígér.
- Elmagyarázná, mi a fenét művel itt éjnek évadján?
A hangvételéből teljesen egyértelmű, hogy a választól független lesz a további mondanivalója. A dolgomat nagyban megkönnyíti, hogy nincs választásom.
- Igen, uram - felelem azonnal. - Büntetésben vagyok, uram.
A hadnagy mély levegőt vesz és az önmagukon uralkodni próbálók ősi gesztusával simít végig az állán, mielőtt újra rám emelné a tekintetét.
- Kifejtené nekem - kezd bele megfontolt lassúsággal -, hogyan lehetséges az, hogy magával soha semmi gond nincs egészen addig, ameddig haza nem ér? Az oktatása alatt egyetlen alkalommal sem marasztalták el, de ha az ember csak egy pillanatra is félrenéz, maga máris büntetésben van. Kitől szerezte a megrovását? Csak nem Terson kancellártól?
- Tőle, uram.
- Mit művelt?
- Verekedtem, uram. A bátyámmal, uram.
A megfogalmazás mentes a valódi igazságtól: valójában Kieran határozott úgy, hogy a tegnapi nap folyamán felgyülemlett feszültségét rajtam vezeti le, és csak a véletlenen múlott, hogy éppen akkor lepleződtünk le, amikor a gyakorlófelszerelése sisakjával teljes erőből képen vágtam őt. A másik eshetőség az volt, hogy kiszakítja a vállam a helyéből. A fivéreimmel vívott harcok kétféleképpen alakulhattak - veszíthettem ellenük, vagy veszíthettem ellenük úgy, hogy azért büntetés is járt.
Whitaker hátrafordul, aztán vissza énfelém.
- A bátyját nem látom.
- Nem, uram - vágom rá rezzenéstelenül. - Ő szóbeli megrovást kapott, uram.
A hadnagy egy pillanatig úgy fest, mint aki nagyon szeretne mondani valamit: egymást nézzük, aztán valóban megszólal, méghozzá az elfojtott düh jellegzetes hangján.
- Öt óra múlva reggeli gyakorlat. Mára végzett, Terson! Hordja el magát a gyakorlótermemből!
Akármilyen régóta sulykolják belém, hogy uralkodjak a vonásaimon, most mégis tanácstalanul bámulok rá: ha idő előtt hazaállítok és valaki észrevesz, elevenen megnyúznak. Abban sem vagyok biztos, hogy a parancsa felülírhatja az apámét, őt azonban ez szemlátomást a legkevésbé sem érdekli.
- Süket talán? - förmed rám ingerülten.
- Nem, uram.
- Szeretne tovább maradni esetleg?
- Nem, uram!
- Akkor tűnjön a szemem elől! Most!
- Akarod tudni, miért választottalak téged a fivéreid helyett?
Leonard Terson kellemes, mély hangja kevés ahhoz, hogy lesimítsa a nyakszirtemen felmeredő, rövidre nyírt hajszálakat - éppen csak ahhoz elég, hogy kirántson az emlékből, amelyben mindent betöltő fenyegetésként szerepelt. Képtelen vagyok megszokni ezt az új, elégedett arcot: évek teltek el azóta, hogy egy rossz szava lett volna rám, a jelenléte okozta feszültség azonban semmit nem enyhült. Kimerítő, dermedt zsibbadást érzek, de éber figyelmemet nem fordítom el róla. A hangom ugyanolyan semmitmondó, mint az arckifejezésem.
- Nem.
A nevetése egy olyan emberé, akinek éppen beigazolódtak a feltevései.
- Félsz és mégsem félsz - folytatja, figyelmen kívül hagyva a válaszomat. Egyikőnk sem igyekszik meglepettnek tűnni. - Rátarti vagy, önfejű és haragtartó. Nem felejtesz és nem bocsátasz meg; az anyád fia voltál az első naptól fogva.
Csendben várok. Apámat nem kell biztatni. Csak meghallgatni.
- Egy kicsit mindig irigyeltem őt - ül végre le az asztala melletti ágyra. - Ez a lenyűgöző gyakorlatiasság az övé. Ez a türelem. Ez a fegyelem. Ez az elszánt alkalmazkodókészség. Vannak, akik előtt nincs lehetetlen.
Újabb semleges pillantást vetek rá, egy pillanatra sem feledkezve meg arról, hogy nem engedhetem felgyorsulni a szívverésemet.
- Te nem ilyen vagy.
- Nem - ingatja a fejét egyetértőn, továbbra is viselve az elégedett mosolyát, ahogy hátradől, neki a támlának, holott mindennek tűnik, csak fáradtnak nem. - És a fivéreid sem. Huszonhét év, Victor. Mindannyiunknál alkalmasabb vagy.
Engem lep meg a legjobban, hogy egy pillanatra elhomályosul a képe előttem - a saját érzéseim között kutakodva pislogom vissza a könnyeim ugyanolyan gyorsan, ahogyan megjelentek.
Közelebb lépek, anélkül, hogy kért volna rá. A karba font kezem leengedem.
- Lehet, hogy meg fogod bánni.
- Nem fogom.
- Á! Te vagy az, Victor? Már épp csodálkoztam, mitől lett egyszerre ilyen hideg.
Edward mosolyog, mint mindig: közvetlen természete számtalan gondot okozott neki a maga idejében, nekem azonban nincsen igazán ellenemre a tréfálkozása. Viszonzom a gesztust, bár sejtem, hogy esélyem sincs az ő természetességét megközelíteni.
- Én vagyok. És ami azt illeti, pontosan emiatt a kifinomult érzéked miatt jöttem.
A bátyám felvonja a szemöldökét, és ebben a mozdulatban ott van a közöttünk fellelhető összes hasonlóság, amelyek ezzel nagyjából véget is érnek: a mosolya kíváncsivá szelídül, de tartásából nem hiányzik az a szemernyi feszültség, amely a háború kezdete óta a társaságomban jellemzi.
- Igen? Szerintem meg nem - feleli már-már pimaszul, elárulva, hogy újsütetű, éber óvatossága nem félelemből fakad, hanem valami egészen másból. - Éjjel-nappal azt lesed, hogyan lehetne a perdaiak kezéből kicsavarni a saját tulajdonukat. Ha már itt tartunk, ehhez nem hiányzik semmid. Mire kellhetek én?
Arra számítottam, hogy a békekötés hírére megenyhül majd, ám kivételesen tévedtem. Katonás neveltetés ide vagy oda, Edward mindig is idegenkedett a tettlegességtől.
- Ne légy drámai - válaszolom neki finoman, a szokásos ridegségem nélkül. - Az ellenségeskedés rég véget ért, és senkinek sem érdeke újabb csatározásokba kezdeni. Te is tudod.
Cseppet sem tűnik meggyőzöttnek.
- Igen, ez a hivatalos álláspont is. Engednek építkezni. Még segítenek is. Hallottam.
- Szükségem van az empátiádra. Megnyerő, kedves ember vagy. Tárgyalnod kellene velük.
- Hogy valahogy megkerüld az újabb konfliktust, amiben nehezebbnek bizonyult legyőzni őket, mint elsőre gondoltad - méreget szigorúan, azzal a jellegzetes tekintetével, ami csak a legidősebb testvéreknek adatik meg. - Az nem működött, hát most megfogod másfelől. Igaz?
Hagyom, hogy a meglepettség kiüljön az arcomra.
- Mióta vagy ilyen rossz véleménnyel rólam? Megegyeztünk velük. Többé-kevésbé.
Megvonja a vállát.
- Ez nem rossz vélemény, Victor. A testvérem vagy, szeretlek téged. És ismerlek. Végül mindig kiderül, hogy nem hagyod magad. Amikor már késő. És így jár majd a Perda is.
Helytelenítőn ráncolom az orromat, mégis ellenállok a késztetésnek, hogy vitatkozni kezdjek vele.
- A háború nem az én művem volt. Nem akarom őket kisemmizni, és semmi kedvem tovább küzdeni velük - mondom lassan, és komolyan is gondolom: ha lehetséges elkerülni a további összecsapásokat, azzal mindannyian csak nyerhetünk.
Már ha hajlandóak együttműködni.
- Van elég dolgunk anélkül is, hogy egymásnak esnénk velük, nem gondolod? Nyíltan állást foglaltam emellett, és mindenki tudja, hogy sokkal szavahihetőbb vagyok, mint apánk volt. Engem nem a sértett önérzetem irányít.
Kételkedve pillant rám megint, én pedig - most először - igazán rámosolygok, úgy, hogy a szememen is meglátsszon.
- Bízzál bennem egy kicsit, Edward! Segíts nekem. Kérlek.
A karba font kezét leengedi, de még nem fogadja el az enyémet, hiába nyújtottam ki felé.
Aztán szép lassan mégis megmozdul. A szorítása határozott.
- Lehet, hogy meg fogom bánni.
- Nem fogod.
De az igazi megmérettetést nem is apád adta, hanem az új égitest, ahol otthonra találhatunk, és rögtön háborúba keveredtünk, melyről külön érdekes volt olvasni a hozzáállásodat, terved apró részletét. A békére törekvés egy olyan hatalmas katonai erőket mozgató férfitól, aki haragtartó, nem felejt és nem bocsát meg, nos, mindenképpen sok érdekességet hozhat, amit már alig várunk, hogy lássunk! De hát, nem minden háborút nyernek meg a csatatéren 
