Oliver Mann

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Tekintve, az etológia iránti elkötelezettségét, mondhatni türelmesebb az állatokkal, mint embertársaival. Végtelen lelkesedést tud mutatni az iránt, hogy feltúrja a helyi avarost, a vizsgálandó állat után, míg szemernyit sem tudja lekötni az eligazítások, propaganda beszédek, bürokratikus időhúzások végtelennek tűnő folyamatai. Merész, ami a kialakuló szituációkban segíti kezdeményző készségét, nem riad vissza a nehézségektől. Ugyanakkor mégis elég higgadt ahhoz, hogy meggondolatlanul ne cselekedjen és tisztában legyen a korlátaival. Nem mondhatni verseny vagy élsportolónak, mégis elég sportos ahhoz, hogy terepmunka során, ne fáradjon el egyhamar.

Élő hozzátartozók hiányában, a munkájának szenteli figyelmének nagy részét. Nem különösebben szimpatizál emiatt sem a kancellária, sem az ellenállók politikai nézeteivel. Elvégre Ő, az efféle tusakodásokon felettinek tekinti tudományos elkötelezettségét. Olybá tűnhet, hogy a szebbik nem társaságát sem különösebben keresi, pedig sármos megjelenésével, igazán vonzónak és jóképűnek számít. Ezzel kapcsolatban az igazság az, hogy még egyetlen nő sem tudta levenni a lábáról annyira, hogy akár tíz percre is elszakadjon a munkájától. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem igen gondolt még a családalapításra, lelkesedése a munkája iránt egyelőre töretlen.  

Csend. Végtelen csend és üresség volt, amit betöltötte mindazt a teret és időt, amit érzékeltem. Már, ha beszélhetünk érzékelésről egy olyan, tesztszhalott állapotban, mint amilyen a hibernáció. Emlékszem a hibernációs folyamatot beindító orvos szavaira!
- Lazítson! Ahogy a felkészítő gyakorlaton oktatták: levegőt beszív és kifúj, engedje el a gondolatokat. Nincs pontos információnk arról, hogy mi történik a hibernált tudatával a folyamat végéig, szóval ne görcsöljön. - rám zárták a hibernációs kapszulát és nem mondhatnám, hogy nem voltam beszarva. Pedig az apám, az egyike volt azoknak a kutatóknak, akik a hibernációt, mesterségesen előállító folyamaton dolgoztak. Az eljárás nem titkosított részleteiről, legalább annyit tudtam, mint az, aki elindította a hibernációs eljárást.

Nem érzékeltem az időt, sem a teret. Tudatom végtelenül lebegett, a mesterségesen előidézett “halál” jéghideg univerzumában. Miért vállaltam a mesterséges halál állapotát? Egyike voltam azoknak, akiket kiválasztottak arra, hogy az emberiség nevében, új világot hódítsunk! Kifizetődő volt az a rengeteg idő, amit arra fordítottam, hogy szakterületem, egyik legjobbja legyek. Mert etológusnak lenni egy olyan időben, amikor a terrai állatok nagy része kihalt, nem mondható könnyűnek, sőt! A Búravárosok nem kimondottan kedveztek a lelkes etológusok, végtelen kíváncsiságának. Hamarabb láttunk vadon élő állatot, ha a csatornákban és a szellőztető alagutakban megbújó dögevők és kártevők irtására önként jelentkeztünk, mintha kimentünk az utcára.

Miért kellett etológus egy olyan utazásra, amelynek még a kimenetelét sem lehetett sikerre venni? A válasz egyszerű, ha találunk olyan bolygót, amely élhető, lehetséges, hogy vannak ott állatok is. Márpedig az állatok viselkedésének alaptézisei, nem függnek az adott létforma alakjától, méretétől és élőhelyétől. A bevésődés folyamata, éppen úgy történik, mint a Terrán, valamikor, amikor még léteztek állatok. Legalábbis ez volt az alapelképzelés. Egy idegen bolygón, ha megértjük az állatok viselkedését, ha hasonlóságokat fedezünk fel, bolygónk állatainak viselkedésével, könnyebben alkalmazkodhatunk az adott körülményekhez. Új, addig nem ismert állatokat háziasíthatnuk. Egy szó, mint száz, az etológia tudományának birtokában, túlélésünk esélyét javíthatjuk. Hát ezért nem kíméltem magam, hogy Hengerpatkányokat figyeljek meg az élőhelyükön, szokásaikat és társas kapcsolataikat tanulmányozva. Igaz, vizsgálatukkal, annál többet nem értem el, hogy diplomamunkám alapján, 35%-kal javítottam eme kártevők irtásának hatékonyságán.

Lebegtem az űrön át, végtelen téren és időtlen időn keresztül, céltalanul. Tetszhalott magányomban egyes egyedül voltam. Nem mintha az ébresztés után bárki is várt volna, elvégre a szüleim túl voltak  hatvanon, amikor engem beválogattak abba a tízezer főnyi csoportba, akiket a Dominium magával vitt a végtelennek tűnő útra, fagyos acél méhében. Nem különösebben voltak barátaim, akiket szintén beválogattak volna, szerencsés egyike voltam azoknak, akik szakértelmük és protekciójuk révén bekerültek ebbe a nagyszabású projektbe. Milyen ironikus is volt, hogy meg kellett haljak ahhoz, hogy újjászülessek egy új világban. Igazából megvolt annak a veszélye, hogy tényleg meghalok és végül nem lesz feltámadás, csak az űr végtelen sötétje marad majd, mint végső nyughely. Ugyanakkor a jutalom ígérete, hogy részese lehetünk az emberi civilizáció újra alkotásának, hogy a nevünk bekerülhet a történelemkönyvekbe, megérte a kockázatot. Megérte, hogy az új világgal újdonságok ezernyi apró részletét fedezhetjük fel, dokumentálhatjuk és átadhatjuk a tudást a következő generációnak.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, vagy eltelt-e egyáltalán bármennyi is?! Újra érezni kezdtem.
“ Dom, dom, dom …”
Szólt a lassú, ütemes, mindent betöltő hang. Ahogy lebegtem, még mindig a sötétben, a testem megrázkódott, megremegtem, mintha áramütés ért volna. Valahol a távolban, a sötétség felszakadt és éles fény szűrődött át a világmindenség fagyos néma terén át. Eltakartam volna szememet, hogy ne bántsa az éles fény, de nem tudtam mozdulni, csak sodródtam a fény felé. Hangokat hallottam átszűrődni a végtlen semmiből, rajtam keresztül a semmi felé.
- A pulzusa … és stabil. Légzésszám kielégítő. Sybilla, … egység … licint ..!
Nem értettem mi történik, csak azt, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban haladok a fény felé és fáj mindenem, mintha megannyi konténert pakoltak volna a testemre. Amint a fény, dárdaként vágott át a téren és felhasogatta az eddig rémisztően végtelennek tűnő űrt, fájdalom vágott a mellkasomba.
- Fibrillál, el … veszíteni… túl .. gyorsan ébred!
Éles visító hang vágott a fülembe, izmaim görcsösen rándultak össze, a fény elképesztő sebességgel váltotta fel a sötétséget és vége szakadt a végtelenségnek.
-  Haaarrrhhhh! - szakadt fel torkomból a hang, ahogy a defibrillátor csattanása és az elektromos impulzus után, szívem üteme helyre állt. Pocsék újjászületés volt, nem erre számítottam.

Amikor kinyitottam a szememet, felpillantottam és fehérre a mázolt plasztacél plafont pillantottam meg. Fájt mindenem és alig bírtam mozgatni a testemet, először csak az ujjaim mozdultak meg. Ezzel egy időben a fejem mellől egy gép kezdett ütemesen pittyegni és az ágyam mellé lépett egy védőruhát viselő, arcvonásai finomságából ítélve nő és rám pillantott. Egyenesen a szemeimbe nézett. A hangja kellemes volt és amit mondott...
- Jó reggelt! Üdvözlöm a Dominium fedélzetén ...  - még végig se hallgattam, szavait, már sírva fakadtam.

- A neve? - kérdezte a szobámban tartózkodó, a karanténi előírások miatt, még mindig védőruhát viselő férfi.
- Oliver Mann. - mondtam, miközben megigazítottam a hátam mögött a párnát és kényelmesen elhelyezkedtem ültemben, miközben egy másik ápoló ételt hozott nekem.
- Születési helye és ideje? Szülők neve? - miközben végre ehettem, válaszoltam a feltett kérdésekre, amik jöttek egymás után, sorjában. A memóriám épségére irányuló teszten túl voltam. Utána jöttek a fizikai rehabilitációs programok, terápiák és miközben már mászkálhattam a szobámnak csúfolt karantén teremben, engem már kezdett nagyon is érdekelni a Perda és az állatvilága. Hiszen hallomásból, már tudtam, hogy a Perdán létesítettünk kolóniát, ahol már túl vagyunk egy kisebb lokális háborún. Nem is lehetett volna másképp, mint fegyveres konfliktussal mutatkozzunk be a helyieknek. Tipikus emberi szokás.

A karanténban töltött időm alatt, kellemes barátságot kötöttem a helyi személyzettel, akik voltak olyan kedvesek, hogy a lehetőségeikhez mérten, a karantén szobában lévő holo-kivetítőre, a perdai állatvilágról szóló, publikus anyagokat telepítettek. A felügyelő orvos először ellenezte, nem akarta, hogy terheljem magam a karantén ideje alatt, de amint észrevette, hogy megélénkülök és egyre jobbak az eredményeim, miután végre azzal foglalkozhattam, ami a szakterületem és a szenvedélyem, nem volt különösebben ellenvetése. Még el sem hagyhattam a karantén helyiséget, már a perdai állatok viselkedését és szokásait tanulmányoztam, igaz egy roppant szegényes forrásból.
- Terepmunka, terepmunka kell... ezek a holovideók, semmire se jók. Mintha gyerekeknek készült matinét néznék. - reklamáltam, egyre inkább, ahogy közeledett a karantén időszak vége és egyre inkább éreztem, hogy viszket a tenyerem és a talpam, hogy végre saját magam is tapodhassam a Perdát.

Végül elérkezett a nap, amikor elhagyhattam a karantént és kiengedtek a plasztacél teremből. Normális ruhát kaptam és végre szabadon közlekedhettem azokon a területeken ahová beléphettem.
- Tudományos divízió, kutatói besorolás? - olvastam a kártyám feliratát és nem tudtam, hogy elégedett legyek vagy csalódott. Nem különösebben érdekeltek a politikai vagy adminisztratív hercehurcák. Nem azért tanultam, hogy ücsörögjek a Dominiumon. Persze a vágyaim és a vezetők akarata nem mindig egyeznek. Ezért kellett még napokat vesztegelnem egy ideiglenes szálláson, felvételeket bámulva és várakozva a beosztásomra. Bürokrácia.

Borostásan, pólóban, rövidnadrágban és zokniban ébredtem a hálófülkémben arra, hogy az ajtóm csengője veszettül zizeg. A holo-kiveítőm, éppen egy Démontigris csapat lakomázását közvetítette valami drón felvételéről, amikor az ajtót kinyitottam még az ébredéstől kábultan.
-  Magának senki nem mondta, hogy ma kilenckor lesz az eligazítás? Izé .. - fordult el az ismeretlen nő, akit még nem láttam korábban, amikor feltűnt neki, hogy alsóban ácsorgok az ajtóban.
- Miért, menyi az idő, annyira még nem lehetek késve?! - kérdeztem vissza kissé megilletődötten, de még kábán.
- Háromnegyed tizenkettő van, nagyokos! - replikázott az ismeretlen.
Mit mondhatnék? Nem vagyok tökéletes.