A perdaiak szent tava Eloraktól északra fekszik az erdő mélyén. A Dann ide zarándokol el az Új Élet ünnepén és itt kéri az áldást az Istenektől népére amikor a tó vize ragyogóbb mint a csillagos égbolt. Delorisok ezrei "festik" meg a vízfelszínt, mely ilyenkor olyan mintha az ég tükre lenne. Az év más napjain a Delorisok a tó mélyebben fekvő területein bújnak el, de ettől még a perdaiak olykor ellátogatnak ide.
*Sok izgalomban volt részem az elmúlt időszakban, de mazochistán még tetézem azzal, hogy újra elindulok Denisovval a perdai vadont átszelve. Önmagában mindkét részlet nagy kihívás, együtt azonban már kész frász. Eredetileg nem Denisovval indultam volna el, mást boldogítottam volna a személyiségemmel, de mit tesz a kancellária és néhány felettes, vagy esetleg az ő keze van benne, kiszúrási kísérlet valamelyikünk ellen, az indulási engedélyen Denisov neve szerepelt mint kísérő. Némi megnyugvással tölt el a tény, hogy ezt az utat én terveztem és én leszek a főnök, elvégre merőben szakmai tevékenység lesz, amihez nem lesz köze ellenállóknak, titkos kísérleteknek, reményeim szerint nem is fognak ránk lőni. Az elgondolás szerint új mérőműszert telepítek majd egy olyan helyen, ahova az őslakosok járnak, de szerencsére leginkább csak egy bizonyos ünnepükön, így jó eséllyel nem találkozunk velük sem. Scorpioval szerettem volna menni, de a műhold felvételek alapján folyón át vezet majd az utunk, melyen technikai szemmel elég hevenyészett híd ível át a Szent tóhoz vezető úton, ezért ismét be kellett gyömöszöltetnem Denisovot az XS ülésére. Másrészt meg erre a kocsira van engedélyem, hivatalos, teljesen legális, kancellári aláírással. A csomagtérbe éppen befért a műszert rejtő fémláda, néhány napos ruhatár, túlélő készlet – kaja, pia minden mennyiségben – a kedvenc fegyóm a kabala fityegővel és más apró, számomra nélkülözhetetlen holmi. Maradt egy kis hely Denisov cuccának is…nem fukarkodtam, a fegyvere elfért. Az úton régi földi zenét tettem be, hogy ne érezze magát általam frusztrálva, és jó hangosan, hogy eszébe se jusson terveket kovácsolni, azokat megosztani velem. Félreértés ne essék, nem haragszom rá, sőt mi több, kedvelem és bírom a humorát, de jobb megelőzni a bajt. Néhány órás feszített figyelmű vezetés után meg is érkeztünk, a hídon át volt egy kis izgalom, a tákolmány recsegett-ropogott elvégre perdai munka, de az XS elég könnyű és fürge, így a híd is a helyén maradt. A szent tó közelében egy tisztáson parkoltam le a járgányt, kipakoltam a cuccot, mert rend a lelke mindennek és addig míg nincs minden a helyén, síkideg vagyok. Végül kinyúltam a puha füvön, egyik karomat a fejem alá gyűrtem, a másik kezemmel egy energiaszeletet adagoltam magamba. * -Ha kipihente magát Denisov, kellene pár lyukat fúrni a talajba a szenzoroknak. Egyébként, kibogozta már a lábait? *Nagyon remélem, hogy ez lesz a legnagyobb gondja és nem járatja az agyát semmilyen akción, bár nála sosem lehet tudni…van néhány dolog ami külső hatásra félbemaradt és nem olyannak ismerem, aki elfelejti. Ha sikerül elhessegetni ezeket a gondolatokat, akkor még örülni is tudok, hogy ő jött velem. Amúgy is beszédem van vele Samről.*
Akármilyen furcsának is tűnhet, de a jelenlegi védelmi beosztás megtervezéséhez tényleg semmi közöm nem volt. Igaz, Közlegényként, hivatalos úton egyébként sem lehetne, de mondjuk úgy, hogy néhanapján van némi ráhatásom a történésekre. Utálom, a "történelem megismétli önmagát" közhelyet, de valahogy mégis ez az érzetem támad, mikor meglátom a kiküldetésem részleteit: újból egy Perda-i feladat, újból egy szűkös XS és nem utolsó sorban Moor Tizedes. Ez a hármas, akár egy ómen, nagybetűvel, vörösen villogva jelenik meg szemeim előtt, mert érzem, hogy ha mi ketten újból összeállunk, akkor ott kő kövön nem marad és akaratunkon kívül ismét lezúzunk mindent és mindenkit, aki meggátol minket a munkavégzésben. Némi nyugtalansággal tölt el a tény, hogy ezt az utat nem én terveztem, így nem is az én játékszabályaim az uralkodóak, ami nagyfokú bizonytalanságot is eredményezhet, mely további energiát emészt fel a részemről. Talán még magamnak sem vallanám be, hogy attól eltekintve, hogy a feje tetejére áll minden, mikor mi ketten elszabadulunk, imádok a Tizedessel dolgozni. Simán soha, de azért a végén mégiscsak minden esetben úgy szállunk ki egy-egy akcióból, ahogyan csak nagyon kevesen tudnak: van, hogy egy Kancellár jön el értünk, van, mikor egy Inspektor nyomoz utánunk, és minden bizonnyal lesz majd, amikor egy igazi Szörnymester lesz az ellenfelünk... de erről később. - 1987-ből?! - egy elismerő biccentéssel jutalmazom az eddig még sosem hallott számot, melynek hangzása tökéletesen tölti ki a jármű belsőterét és egész kellemesen bizseregteti a füleimet. A kiírt évszám alapján gyorsan megállapítom, hogy több száz év elteltével is egész jól zúznak, és bízom abban, hogy lesz lehetőségem még néhány számot meghallgatni tőlük, így garantálva azt, hogy veszélyes üzelmeken agyaljak utazásunk során. Valamiért ki sem néztem társamból, hogy szereti az efféle zenét, de meg kell hagyni, ez egy kitűnő választás volt. A csomagtartóban a fegyverem, 3 gránát és némi pót tár hármasa mellett fenntartott harminc négyzetcentiméteres helyre beszuszakolom a váltás gatyából és némi tűzcsiholó eszközből álló zsákomat, ami igazán eltörpül, a látszólag napokra tervező nő holmija mellett. - Mégis hány napot szeretne idelent tölteni Tizedes? - bökök fejemmel a csomagtér irányába, ahol szerintem indokolatlan mennyiségű ruhanemű terpeszkedik a felszereléseink közvetlen szomszédságában. - Ugye elmondott minden részletet, mielőtt elindultunk volna? - akaratlanul is Raven-né változok és felteszem ugyanazokat a kérdéseket, melyekkel én lettem agyonbombázva a legutóbbi látogatásunk során. - Esetleg készül valami... nem hivatalosra? - kérdésemmel kihasználom, hogy minden bizonnyal védett járgányban utazunk, mert, ha létezik olyan, hogy tökéletes technikai biztonság, akkor az a volán mögött ülő nő környékén van. Látatlanban is garantálom, hogy innen csak az az információ jut ki, amiről azt akarjuk, hogy ki is jusson. Megérkezésünk után segítek kipakolni a számomra teljesen ismeretlen eszközarzenált, mellyel majd a mérések készíthetők, végül magamhoz veszem a gránátokat, a tartaléktárat, valamint a TW-S karabélyt. Egyelőre mindent nyugodtnak találok, miközben szemeimmel a közelben lévő erdőséget vizslatom, mert elvégre én azért vagyok iderendelve, hogy tegyem a dolgomat, és ne a fűben heverésszek... míg a kutató a szenzorok telepítésével foglalatoskodik. - Hallja ezt Moor Tizedes? - emelem fel a mutatóujjamat, mikor a lábam kibogozásáról kérdez, na persze nem azért, mert hallani kellene némi ízületrecsegést, vagy bármi mást, hanem sokkal inkább azokra a morranó hangokra kapom fel a figyelmemet, melyeket a szél az erdőség irányából sodor felénk. - Errator-ok! - kiáltom, mikor feltűnik az első a fák közül, és máris Raven mellett termek, hogy egy határozott mozdulattal talpra állítsam. - Gyorsan kapja elő a fityegőjét és húzódjon az XS mellé, de amíg nem szólok, _ne_ tegyen semmit! - utasítom, ha már én vagyok a védelméért felelős személy, azonban szavaim közben én sem tétlenkedek, lekapom a vállamról a fegyvert és a lény felé célzok, aki viszont nincs egyedül, többedmagával garázdálkodik a környéken. - Perdaiak vannak veszélyben, de közelebb kell jutnunk hozzájuk. - kommentálom az eseményeket, mikor meglátom a boga vontatta szekeret és a kísérő "lovasságot", amint nagy erőkkel küzdenek a rájuk támadó rémségekkel szemben. - Segítenünk kell nekik! - pillantok oldalra, hogy lássam Ms. Software-nek mi a véleménye, de egyébként is ő a döntéshozó, így neki kell kimondania merre és hogyan tovább.
*Nincsenek illúzióim Denisov képét látva. Ha nem ő tervezhet, addig fog ügyeskedni, hogy végül neki legyen igaza. Minden percben várhatom mikor borul ránk a szar és még én vagyok aki vonzza a bajt. Az indulás legalább eseménytelen, ha csak azt nem tekintem bonyodalomnak, ahogy bemotyóz a kocsi rakterébe. Mindenki azt ami neki fontos, én bugyiból többet, Denisov fegyverből. Izgatottságomnak tudható be, hogy az első néhány másodpercben észre sem veszem, hogy nem az a zene szól, amit én terveztem. Denisov megjegyzésére kapom fel a fejem, rángatva ki magam a gondolataimból, majd fél kézzel és fél szemmel azon vagyok, hogy helyre tegyem a rendet.* -1999-ből. *S végre felcsendül az amit én akarok hallgatni, elvégre én vezetek. Bár az előző sem volt rossz. Majd ha megérkeztünk, az első öt perces ejtőzés közben hallgatjuk az 1987-et. Következő kérdésére felé fordulok, hosszan néznék rá, de jelenleg nem tenne jót a testi épségünknek és a kocsiénak sem, mert csak úgy rohannak felénk a bokrok meg a fák. Kissé zordan húzom össze a szemöldökeimet és a kérdésre, kérdéssel válaszolok.* -Maga most arra próbál célozni, hogy túl sok felesleges holmit pakoltam be? Nem volt még velem a vadonban. Persze nem azt akarom ezzel mondani, hogy azért van szükségem tíz bugyira, mert be szoktam pisilni. Maga melyik sereget akarja halomra gránátozni? Láttam ám, ne is tagadja. Gránát az erdőbe, tópartra, ártatlan műszer telepítéshez. *A végére fújok egyet, szemeim az útra tapadnak, de ez nem gátol meg abban, hogy beszéljek. * -Nem én vagyok az aki félszavakat sem mond el a tervéből. Minden részletet elmondtam. Fúrunk pár lyukat, bedugjuk a szenzorokat, beállítom a kapcsolatot és már jöhetünk is vissza. *Feltűnik a helyzet komikuma. Ilyen kérdéseket én szoktam neki feltenni. El is vigyorgom magam, szélesen. Denisov azonban még nálam is jobban túltolja, pedig neki több fegyvere van, mint nekem bugyim.* -Éééén? Szoktam? Csak nem fél, Denisov? *Felnevetek, remekül érzem magam. Majdnem olyan jól, ahogy ő szokta magát, amikor ő „cipel” engem. Hogy rátegyek még egy lapáttal a hangulatra, rálépek a sebességet növelő készségre és repesztünk tovább, egészen a végcélig. Csak a kis hídnál váltok óvatosabb sebességre. Megérkezve átadom magam a szokásos szeánszom élvezetének, ejtőzöm pár percig mielőtt munkához látnék. Nem is igazán érdekel mi van körülöttünk és Denisov kérdése sem kelt bennem gyanút.* -A recsegésre gondol? Az a maga lába volt, baszki? *Nem hallom a távoli morgást, talán mert közelebb vagyok a még mindig szóló zenéhez, vagy mert, és ez valószínűbb, hogy a pihenésem fölött érzett gyászom tagadási fázisában vagyok. Nem akarok hinni Denisovnak mikor erratorokat kiált. * -Ja, peeersze. Ne hülyéskedjen Denisov! Héééé! *Kiáltom amikor felránt a puha fűszőnyeg masszírozó csomóiról, de aztán meglátom a vadakat. És…* -BASZKI! VÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍ! MÉR NEM SZÓLT ELŐBB? BASSZAMEGERRATOROK! *Kapjam elő a fityegőmet! Mi van? Ne tegyek semmit? Míg ezen a néhány gondolatfonálon átrágom magam, már az XS-nél vagyok, kezemben a fegyveremmel. Hogy tüzelésre kész, azt nem tudom, de a kezemben van és nem csinálok semmit. * -Magának kezében van a fityegője? Lőjön vele! Baszkiiiii! Szent kancellária! * Jól hallhatóan félrebeszélek. Több, szaftos körmondatban emlegetem fel az összes errator felmenőit, kapcsolatba hozom a kancelláriával, ha már emlegettem őket. * -Mi vagyunk veszélyben, magunkon segítsen! *Kiabálom oda neki az XS fedezékéből, de azért csak felemelkedem picit, hogy kikukkantsak a helyzetre. A sikításom úgy is felénk vonzza a rusnya dögöket, a perdaiak meg jól elbánnak a többivel, elvégre nekik csúcs fegyvereik vannak, nem? Tudtam, hogy nem lesz sima a mai nap sem. * -Baszki! Akkor segítsen, én majd fedezem. *Már ha közben rájövök, hogyan kell. Valami rémlik, hogy lőni kell, csak nem Denisovot. Hát becélzom az egyik erratort, hátha. Aztán csak lövök. *
Az XS szűkös rakterében nem győzök helyet felszabadítani a hevenyészve bedobott, amúgy igen fontos planetológiai műszerek és a talán még annál is fontosabb ruha és bugyikollekció mellett a fegyveremnek is, mert az aztán már tényleg túlzás lenne, ha még a gránátoknak is kettőnk között kellene utazniuk. Szinte rá kell ülnöm a csomagtartóra, hogy be tudjam zárni, de üsse kavics, nem teszem szóvá, úgyse sokszor jutunk ki a szabadba így kettecskén egy kis önfeledt "piknikezésre". Tudom, tudom mi az, hogy "önfeledt" meg "piknikezés" akkor, ha én is jelen vagyok? A sofőrangyal pulzusszámát meg sem próbálom megemelni ilyesfajta beszélgetéskezdeménnyel, mert a végén úgyis azt vágja a fejemhez, hogy még oda is bevonzom a lövöldözést meg a vadállatokat, ahol amúgy egyik sem lenne. Így inkább maradunk a közös nevezőnél, a Földi zene dübörögtetésénél. - Ez a banda is nagyon tudott. - dobolok a combomon, de közben nem merem a tájat fürkészni, mert ez a tempó, amit a vezetőülésben helyet foglaló versenyző művel, az több, mint száguldás. - Sejtettem, hogy ki lettem figyelve... de én sem azért hoztam magammal három gránátot, mert mindenáron robbantgatni akarnék... - válaszolok szemtelenül társam bugyis-bepisilős hasonlatát meglovagolva. - Fogalmazzunk úgy, hogy ad némi plusz biztonsági érzetet, ha van mihez nyúlni, egy esetleges támadáskor, mert őszintén szólva az Aquillon óta már nem lehet elég óvatos az ember. - rázom meg a fejemet, majd folytatom - de játsszunk el a gondolattal, hogy a gondtalanság földjén járunk, tehát ilyesmi elő sem fordulhat, viszont mi van akkor, ha egy kőomlás állja el az utunkat, vagy egy jókora kidőlt fatörzs gátolja a tovább haladásunkat? Azt nem tudjuk csak úgy odébb húzni az útból... - pillantok a pilótára, miközben hevesen bólogatok, de végül csak nem bírok magammal és hozzáfűzök még valamit. - Egyébként ezeket a gránátokat én raktam össze, szóval egy kicsit nagyobb erővel bírnak, mint, ami a seregnek van ugyanilyenből. - vonom meg a vállamat, de talán jobb, ha nem megyünk bele abba, hogy honnan volt nekem egy ilyen módosításhoz engedélyem. - Ez a vázlatozás ismerős valahonnan. Elmegyünk valakihez, rávesszük, hogy tartson velünk és visszatérünk az Imperium-ra. Gyerekjáték. - az útra tapadt tekintetem jelentőségteljes nézéssé formálódik, mire a mondatom végére érek, amiből érezheti, hogy mindig így indul, aztán majd meglátja mi lesz belőle. - ha tudnánk, hogy mit vetítek előre, szerintem két lábbal taposna a fékbe és most azonnal, itt az erdő közepén tenne ki a járgányból a fegyveremmel, és a túltöltött gránátjaimmal együtt. De nem tudjuk, és így száguldunk tovább olyan csapásokon és zergerúgta ösvényeken, hogy sokszor majdnem kiesek a kocsiból. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a dominiumi járműtechnikusok már nyitottak egy "Atyaúristen..." nevű tárhelyet, ahol a Raven által leharcolt futómű és motorkárok kerülnek dokumentálásra, mindezzel persze azt segítve elő, hogy egyre strapabíróbb alkatrészeket tudjanak legyártani a későbbiekre. - Ó, dehogy, dehogy... sosem szokott. - a kérdés után elmosolyodok, válaszom közben már rázom is a fejemet, sőt még a kezemmel is rásegítek a "téves" gondolatok mielőbbi elhessegetésére. Érkezésünk után, igyekszek mielőbb felpakolni, mert hiába süt szépen a nap és van egy csodásan csillogó tó a közvetlen közelünkben, azzal azért tisztában vagyok, hogy az ördög mellett az ellenállók sem alszanak ilyen tájban, ezért jobb megtenni az alapvető biztonsági lépéseket. - Nem, nem a recsegésre. - egy szemvillanás alatt hagyom magam mögött az addigi jókedvemet, mert, kezd valami nagyon-nagyon nem tetszeni. - A francba! - jelentem ki, amint azt észlelem, hogy a sikítás után bizony le lettünk fülelve és az egyik nagydarab vad minket pécézett ki magának. - Más terv kell, mint a lövöldözés. - egy ekkora dögre lőhetnék napestig, nekem jobb tervem van, amibe kellő mélységig a kolleginát is beavatom. - Maradjon fedezékben és csak akkor jöjjön elő, ha szólok! - abba nem megyek bele, hogy mi van, akkor, ha soha többé nem leszek képes megszólalni, és igazából a tervemről is „elfelejtek” részleteket elárulni, de hát ezt már megszokhatta korábbról. Igazából mondanám én, de nem tudom leültetni egy teára a felénk loholó, vicsorgó állatot. Már futás közben kapom a hátamra a TW-S-t és menet közben húzom jó feszesre a szíját. A célom, hogy minél közelebb kerüljek a támadóhoz és kifüstöljem az egyik gránátommal, ami már a kezembe is kerül. Még pár lépés és dobótávolságon belülre kerül… az idő elérkezik, a robbanóanyaggal teletömött Denisov-féle gránát pedig szép ívben közelít a mit sem sejtő, vérünkre szomjazó vad felé, majd mikor eléri, a robbanás abban a minutumban apró darabokra szakítja. A detonáció óriási, szerencsémre még időm tudtam egy hasast ugrani a fűbe, a Tizedes pedig fedezékben van(?), ami biztonságot jelent. - Hozza a kocsit! - a veszély elhárítása után feltápászkodok a földről és hangosan kiabálva integetek a lány felé, egyrészt azért, hogy jelezzem, minden rendben, másrészt viszont oda kell mennünk a bajba jutottakhoz. Ha Raven hátára eddig valamiféle sokkhatás miatt nem mászott volna fel a hidegrázós frász és egy szimpla perdai napként könyvelte el ezt a mait a semmiből felbukkanó, vérszomjas Erratorokkal, valamint a robbantgatásommal, akkor tuti rosszul lesz a szélvédőre aláhulló, leszakadt, csurom véres démontigris mellső láb hangos becsapódásától és nem mindennapi látványától.
Perdai csúcs fegyverek ide, vagy oda, a végeredmény sajnos nagyon szomorúan alakult a megtámadottak szemszögéből, ugyanis, a robbanás után felszívódott Erratorok első ránézésre mindenkit megöltek. Legalábbis a kíséret tagjaiból többen is hiányoznak, a bogak félig feltrancsírozva hevernek a szekérút mindkét oldalán, a felborult szekér alatt sem hiszem, hogy találnánk bárkit is, aki életben van. Ha a Tizedes begördül a járgánnyal, először nem is tudom mit mondjak, azok a bestiák tökéletes munkát végeztek... vagy mégsem? Mielőtt szólásra nyitnám a számat, valami furcsát hallok meg. Elsőre, mintha valamiféle nyüszíté lenne, aztán a hang egyre erősebb lesz, ezért kérdőn pillantok a nőre, mert szerintem már ő is hallja és egyenesen a szekér alól jön. - Innen jön a hang... - gyorsan megemelem a felborított, egykoron boga vontatta kocsit, ami alatt nem várt látvány fogad minket.
*Remekül tudok egyszerre vezetni és Denisovra figyelni, közben mondani a magamét a már megszokott hadonászással. A különbség a hétköznapihoz képest az, hogy most csak egy kézzel hadonászok, bár attól még nem kevésbé kifejező. * -Csak hármat? Nem volt ez könnyelműség? *Elképedek ezen a hanyagságon, de most komolyan. Néhány műszer telepítéséhez és pár óra napon való ejtőzéshez csak három gránátot hozott. Mi lesz velünk? Mind meghalunk! Gondolataim iróniája csepeg a kérdésből is, nem titkolom, hogy piszkálni akarom, mert olyan jó. Imádom, hogy kellő humorral viseli. Az Aquillon emlegetése nem tesz jót a lelki világomnak, fújok egy nagy sóhajt préselt ajkaim közül, az előrevetített problémákra akképp reagálok hogy felé fordulok s mikor rám néz, megemelem a szemöldökeimet, majd azonnal össze is húzom a szemeimmel együtt. Hát baszki, pont neki nem kellene ilyeneket mondania, mert mindig beválik. Már az útmenti fák törzsét is nézem, ha csak picit is gyanúsan meg van törve, vagy görbe, esetlen nem szálegyenesen áll, már a frász kerülget, hogy pont előttünk fog kidőlni. * -Pláne! Az egész holdat fel akarja robbantani pár vidám állat vagy kidőlt fa miatt? *Legyünk őszinték, ha ő rak össze egy gránátot és azt mondja, „kicsit nagyobb erővel bír” akkor tuti, hogy letarolja vele az egész hegyet. Kezd bennem erős gyanú gyökeret verni, hogy Denisov ezzel a nagyzási mániájával valami más apróságot szeretne kompenzálni. Önkéntelenül a nacija altájára téved a tekintetem. A sok és nagy izom biztosan elvette az életerőt onnan lentről….ahonnan felpillantok rá mikor elemzi az én terveim rövid – merőben optimista – lényegét, ami tulajdonképpen nem felvázolás, ahogy ő mondja. Én tényleg csak ennyire számítok, persze amikor ezt terveztem, még nem tudtam, hogy Denisov jön velem, különben hoztam volna még egy kocsit tele fegyverrel és az XS tetejére is felszereltetem az ágyút. A fejemet rázva ellenkezem.* -Neeem, Denisov. Nem lesz semmilyen mentőakció, nem megyünk senkihez, nem vesszük rá semmire, pláne nem arra, hogy velünk jöjjön, mert minek, ugye? Nincs dolgunk senkivel. Ne is áááálmodjon! *Hőbörgök, de persze pontosan tudom, ha bármi történik…elvileg…nem az ő felelőssége, de nem is az enyém. Elmém hátsó traktusában, az őrült ötletek között fickándozva, vihogva kiabál a Karmám, de ügyet sem vetek rá. Denisov pedig rátapint a lényegre, ami a nem hivatalos dolgok nem tervezését illeti, én meg csak bólogatok. Megérkezve a kívánt helyszínre, kettő percem sincs arra, hogy a jól megérdemelt pihenésemet töltsem. Denisov még annyit sem vár, hogy legalább az illúziója meglegyen, máris nekiáll óbégatni…sosem pihen ez az ember. Már épp azon lennék, hogy a fejéhez vágjam, én nem vagyok szuperkatona, nekem szükségem van pihenésre, meg boldogságra, hogy érezzem ahogy a lágy szellő hajlongó fűszállal borzolja arcom bőrét…de még a költői hangulatot is kirázza belőlem amikor felránt a földről. S persze _megint_neki_lett_igaza_. * -Úgy utálom, hogy mindig igaza van! *Ezt már a sikítás után mondom, és már a következőhöz veszem a levegőt, mert minimum egy, de több errator is döngő rohanással, nagy sebességgel közeledik felénk. Kezemben a fegyver, amit sikerül is elsütnöm, de vagy nem talált, vagy csak csiklandozott, mert semmit nem ér. Ezek után közli, hogy még sem lövöldözünk. Ki érti a pasikat? Nyikkanni sem tudok, kár az időt dumára fecsérelni, mikor közben az XS-be is be tudnék ugrani. Villámgyorsan teszem a feltételes módot valósággá és a szélvédőn keresztül nézem tócsányira kerekedett szemekkel, hogy Denisov előveszi a mega tűzerőt. Nem tudom mi van nála, de jó nagy és amikor ellövi, nagyot is szól. Denisov nem viccel. * -Bassza meg! *A hirtelen beállt csend, baljóslatú…a Karmám vihog az első sorban, én meg sikítok. Nem azért, mert visszatapsolnám az életbe az erratort, hanem mert ő tapsol halálában az XS szélvédőjén. Egy kar, vagy láb…részletkérdés, sok vér, némi cafat és nyálka csúszik le lustán a vastag, edzett üvegen miután nagy dörrenéssel belecsapódott. Sikolyom erősségén mit sem von le a kocsi zárt tere. El kell telnie pár percnek mire lenyugszom és nem a csorgó, szusszanó cafatokra meresztem a szemeimet. Denisov kiabál valamit, de fogalmam sincs mit, csak látom, hogy jár a szája meg integet, aztán elindul arra, amerről az errator trappolt bele az idilli nyaralásomba. Szemet forgatok. * -Ó, bassza meg, már megint kezdi. Mééér nem tud ez a pasi a seggén maradni? Mindig belerángat valamibe. Pedig olyan szép volt ez a nap, amíg el nem kezdett lövöldözni. *Lazán bekapcsolom a szélvédőt letakarító lapátot, majd elindulok a kocsival Denisov után. Némi hányingerrel küzdve kerülöm ki az errator maradékát, a bombatölcsérre hajazó fekete foltot, ahol a füvet is megpörkölte a Denisov rakéta – tudom, hogy nem az – majd követem az eddig fák takarta keskeny út mellé, ahol lassan de biztosan kibontakozik a vadak eredeti célja és áldozatainak maradványai. * -Óteszentségeség! Baszki…*S aztán csak levegő után tudok kapkodni, a gyomrom helyén egy nagy kő van, a szívem a torkomban dobog. Még sosem láttam ilyen pusztítást. Oké, haltak meg előttem fegyver által, de ez egészen más. Emberek, vagyis perdaiak, és a boga, amitől mindig is féltem, most szinte darabokban. * -Szálljon be a kocsiba, tűnjünk el innen, rajtuk már nem segíthetünk, de ha azok visszajönnek…szálljon már be!...Most meg mi az eget csinál? *Naná, hogy nem akarok itt maradni, és ha Denisov a kocsiban lenne, már fordulnék is vissza, pakolnám be a cuccaimat a kocsiba és húznék el. De Denisov mintha süket lenne, és a szuperkatonák éves szintfelmérőjére készülve emelgeti a felborult szekeret, vagy mi a csudát. Az XS nyitott ajtaját fogva hajolok ki a kocsiból, és úgy próbálom Denisovot magam mellé csalogatni, de nem jön. Aztán meghallom én is. Valami vékony, nyekergő hang, mintha egy kis állat lenne, egy nagyon picike állat. Kénytelen vagyok kiszállni a kocsiból, de nyitva hagyom az ajtaját, hogy könnyebb legyen bepattanni veszély esetén. Kezemben a fegyverem, úgy állok oda Denisov mellé és nézek oda ahova ő. * -Hát ez meg mi a franc? *Igazából tudom, csak nem akarom tudni, kimondani sem, felvenni végképp. Nálam fegyver van, foglalt a kezem. Mindkettő.*
A rémület, amit társam vezetési technikája és az ebből szerteágazó "mindentcsinálok" látványa közben átélek, attól tartok nem tud elég kifejező lenni, mikor azt próbálom bebeszélni magamnak, hogy az XS-től tizenöt centiméterre elhúzó faágak sokasága egyértelműen egy mérnöki precizitással kivitelezett, tökéletes útvonalkövetés eredménye. - Ne tereljen Tizedes... - sandítok a pilótára - aki tíz bugyit hoz egy ilyen küldetésre, az egyértelműen készül valamire, vagy rosszabb esetben tart valamitől, szóval nem, nem volt könnyelműség az a három gránát, ami a csomagtérben csücsül. - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretek a Raven-féle iróniacseppekből összeállt tavacskában lubickolni, de azért élek a gyanúperrel, hogy valami zsiványságra készül itt az erdő közepén, távol mindenkitől. - Ünnepélyesen megígérem, ha nem akar senki és semmi az életünkre törni, nem fogok robbantgatni, csak azért, hogy a szeretett állatok odajöhessenek hozzánk egy simogatásra. - tudom, hogy ki nem állja az állatokat, de itt az idő leküzdeni a frusztrációnkat: ha én nem robbantgathatok, akkor neki is ki kell lépnie a komfortzónájából. A mélyelemzésem közben nem veszem észre a huncut pillantását, amint épp a gatyámat stíröli, márpedig, ha látnám azt a kósza kikacsintást, egész biztos, hogy azonnal elsütnék egy arcpirító ugratást. - Nyugodjon meg Tizedes, egy korábbi közös tevékenységükre utaltam az előbb. - elmosolyodom, ahogy másodpercről másodpercre látom idegszálainak megfeszülését arcára rajzolódni, de még igyekszem az előtt elfojtani a hevességet, hogy robbanna egy több percet felölelő monológ-bomba a közvetlen közelemben.
- Lassan már én is! - a rohanás előtt csupán csak ennyivel tudok reagálni arra a szösszenetre, hogy nekem már megint igazam van, holott tök jól meglettünk volna a perdai fűben heverészve egy jó darabig. Való igaz, én is jobban örültem volna, egy nyugodt, lazítós napnak, de az minden bizonnyal majd egy későbbi időpontban jön el, viszont addig is sürgősen ki kell másznunk ebből a szószból, amibe kerültünk. Sokáig szerencsére nem kell fuldokolnunk a mártásban, mert a túltömött kis játékszer teszi a dolgát: jön a bumm, majd a placcs és Raven újból sikít. Nincs itt kérem semmi hiba, minden a helyére került, és a közöttünk lévő harmónia is legalább annyira a maximumon rezonál, mint az XS kasztnija a visítós próbatétel közben.
- Valaki még túlélhette... - megrázom a fejem az első nagyon is racionális kérés után, holott jól tudom, hogy az esély arra, hogy ezt az összehangolt támadást bárki is túlélje nagyon minimális. - Hallja?! - fülelek, míg Raven megpróbál meggyőzni a távozásról, majd mutatóujjam magasra emelésével biztossá válik számomra, hogy a feje tetejére borult szekér alatt találunk még valakit. - Nekem egy bömbölő, perdai csecsemőnek tűnik... - fordítom az oldalára, majd odébb tolom egy kicsit a batárt, hogy a kisdedért nyúljak. Óvatosan veszem kézbe, mintha csak egy féltett kincset emelnék fel a porból, de igazából fogalmam sincs, hogy miként kellene hozzáérni, mert életemben nem tartottam még a karomban gyereket, azt meg, hogy mit is kellene vele tenni, hogy ne ordítson torka szakadtából, végképp nem tudom. - Lehet éhes... - pillantok a nőre tanácstalanul - etesse meg. - nyújtom felé a síró kisbabát, mert én már ennyi után agyérgörcs szerű tüneteket produkálok a hangzavartól, Raven meg ugyebár nőből van, szóval ki, ha nem ő az, aki tudja, mit is kell kezdeni egy ilyen helyzettel. Akár tele van társam keze, akár nem, megkapja a kicsit, amíg én körbejárom a rémesen festő helyet az anya után kutatva. Talán sikerrel is járok, mert találok valakit, aki nagyon rossz bőrben van, de még él és folyamatosan, bár nagyon zavarosnak tűnően beszél. - Tizedes, jöjjön gyorsan, találtam valakit, csak nem értem mit mond. - be kellene már szereznem egy fordító chip-et, hogy értsem a helyiek nyelvét, viszont addig is fordításra szorulok, amit reményeim szerint Moor Tizedes-től meg is kapok.
*Nem akartam a csomagtér tartalmáról túl mély vitába bocsátkozni, ám Denisov kijelentése, mellyel magát védené, felrúgja a szemöldökeimet a homlokomra, az általam röpke pár másodperc alatt felállított szabályt úgyszintén. Tócsányira kerekedett szemekkel nézek rá és a számat is eltátom.* -Maga megszámolta a bugyijaimat? Ez azért sok mindent elárul a lelkiállapotáról. *Bólogatok mindentudóan, noha részemről csupán irónia volt megemlíteni és megsaccolni a gránátok számát. Még jó, hogy eddig sosem volt ott a csomagolásnál és bepakolásnál, különben felmerülne bennem a kérdés, hogy máskor is leltárt készített-e. Ennek híján már csak az ígéret marad, ami csalfa mint egy nő és kellően üres pasihoz méltón. * -Pppffff…*Na meg persze én fogok állatot simogatni. Az a baj az egészben, hogy már kimondta, és ha Denisov kimondja, akkor a vége úgy is lövöldözés és robbantás lesz. Naná, hogy a frász kerülget, másrészt egy sima detonáció híre is eljut majd a Városba és megint elővesznek, én meg nem győzöm magam kidumálni. Ennek ellenére megérkezésünk után simán lefekszem a fűbe, ami hallatlan könnyelműség, tekintve a következő pár percet, mely…csak a szokásos. Kiabálás, sikítás, lövöldözés és szitkozódás. A beálló - gyanúsan – hosszú csend közepette, lazán lesöpröm a vállamon ugráló Karmát, aki nevetve közli, hogy én pont ezt élvezem. Na ja, mert mazochista vagyok. Felmerül bennem a kérdés, hogy mi lenne ha…ha egyszer minden a terv szerint alakulna? Akkor legalább menetrendszerint sikíthatnék és nem rezzennék össze Denisov fegyverhasználatára, mert ott van feketén-fehéren a tervben és tudom mikor mi következik. A vége legalább mindig ugyanaz, csak a körítés változatos, most a káromkodáshoz és Denisov emlegetéséhez, véres húscafatok társulnak, melyek tompán puffannak a talajon…némi csíkot hagyva az edzett üvegen. -Biztosan csak rosszul hallotta. Az a rozoga izé zörög meg nyikorog. Mellesleg nem csodálom, szétesett mint a csápos droid az aszteroidatörőn. *Mondom ezt már azután, hogy hiába szólítottam fel távozásra, és kirúgom magam alól a kocsit. Nem megyek közelebb, mintha ezzel elódázhatnám a ránk váró sötét és bosszantó történetet, mert semmissé tenni esélytelen, látva Denisov elszántságát. * -Nem hallom. *Tagadom makacsul az amúgy nyilvánvalót és megindulok, hogy karon ragadva bájos és vállalkozó szellemű társamat, elcincáljam a szekér közeléből, de már késő. A hang gazdája tisztán látható és már pontosan látom magam előtt a jövőt. * -Ne! Denisov! Fel ne vegye! Nem a miénk. Még ezért is kapunk majd. Perdai csecsemőrablás, úgy a nyakunkba varrrBASZKIIII! *És képes a kezembe nyomni a sivalkodó kölyköt. A lehető legtávolabbra tartom el magamtól, kapálózik a kis lábaival, visít, orrán-száján folyik minden…talán lejjebb is. * -Ééééén? Mivel? *Teszem fel a díjnyertes kérdést, mert hát azt sem tudom mit eszik egy perdai csecsemő. Meg miből. Láthatóan nem kicsit vagyok elveszve, meg kétségbe esve. Oké, van fogalmam az anatómiáról, meg a női test változásairól terhesség előtt és után…de én momentán nagyon csak az egyik körbe tartozom. Nem is értem Denisovot. * -Azért mert nő vagyok, már biztosra veszi, hogy van gyerekkajám? Etesse meg maga! *Nyújtanám vissza, de Denisov megint rohangál, most épp ki tudja miért, erős a gyanúm, hogy csak azért keresgél, hogy a kölyök nálam maradjon, de baszki, én is tudok keresgélni. Persze amikor szüksége van rám, mindjárt menjek gyorsan.* -Na, most bezzeg siessek, mi? *Kettő szívdobbanásnyi ideig tart, míg átgondolom az egészet. Denisov nem érti mit mond az a valaki, akit talált, nekem viszont van fordítóm. Adódik a lehetőség, hogy lepasszoljam a gyereket. Ajkaim széles, számító vigyorba fordulnak, odalépek Denisovhoz, a még mindig távolra eltartott gyereket a kezeibe nyomom, két karja közé, hogy önkéntelenül is megfogja egy pillanatra, és elengedem. Akkor már muszáj fognia.* -Én le tudom fordítani. Várjon. *Erős a kísértés, hogy beüljek a kocsiba és elszáguldjak, de aztán csak kinyitom a csomagteret és derékig beásom magam. Egy tájoló és a bugyijaim között találom meg, nulla másodperces keresés után, egyszerűen csak benyúlok a kupac mélyére érte. Eszembe jut Eowen, a káoszkirálylány és elmosolyodom. Ez az! Elvisszük Eowennek, vagy ott is hagyhatjuk Hergathnál. Visszasietek Denisovhoz, némi kárörömmel az arcomon szemlélem hogyan boldogul, aztán oda guggolok a sérült nő mellé, bekapcsolva a fordítót, amit az eredeti példányon már továbbfejlesztettem. Nem akkora mint Jenkins órája, de nem is egy táblagép. Viszont mókás és ötletes, mert a saját hangom jellegzetességeit tápláltam be, így amit kérdezek olyan mintha én kérdezném, csak kicsit gépiesen. * -Mi a neved? A gyermek a tiéd? Hova valósi vagy? Melyik város? *Közben azért nem mulasztom el, hogy megnézzem a sérüléseit…de bár ne tettem volna. A levegő is bennem reked, bár a rengeteg vérből nem sok jóra számíthattam, de az ember lánya mindig remél. Felesleges megkérdeznem, hogy érzi magát és mije fáj. Inkább ara tudna válaszolni, hogy mije nem. Hamarabb végeznénk, mert cirka egyetlen ép tagja sincs. * -Faeserin…Mara…a gyermek.*Ezt ismételgeti hörögve, kínnal az arcán és mintha félelmet is látnék a vonásai közé vegyülni. * -Ígérd meg…vidd el…Faeserin….ígérd meg égi! *Nagyot nyelek, de a torkomba gyűlt gombóc csak nem akar onnan lejjebb menni és a szemeimben szúró fájdalmat érzek. Főleg amikor észreveszem, hogy a nyakán lévő izéből, mi az? Kopoltyú? Vér kezd ütemesen és habosan csordogálni. Kikapcsolom a fordítót és Denisov felé fordulok.* -Ha onnan vér folyik, az nem jó jel ugye? Baszki. Meg fog halni. Mit kezdünk a kölyökkel? *Suttogva kérdezem, mintha ugyan számítana. A nő úgy sem érti mit beszélek, egyre csak azt hörgi amit eddig is. Én viszont nem tudom azt mondani, hogy: Oké, ígérem, meg ilyesmi, elviszem, mert kurvára nem akarok egy síró, pisilő babát a nyakamba. Mégis mit kezdenék vele? Nem véletlenül nem akarok gyereket. * -Ha megígéri, maga viszi. Maga az idősebb. *Mondom ellentmondást nem tűrően, mert most még határozott vagyok és a sarkamon állok. Képletesen. *
Az XS tervezőgárdája el sem tudja képzelni, hogy milyen fennforgást tud okozni a katonai jármű szűkösre szabott csomagtere a gyakorlatban, mikor épp azon megy a vita, hogy vajon bugyiból vagy fegyverből kell több egy ártatlannak tűnő perdai küldetésre. - Dehogy számoltam... egy perccel ezelőtt saját maga mondta, hogy mennyit hozott az útra... - komor arccal vonom össze szemöldökeimet, melyek szinte egyetlen szigorú vonallá állnak össze a téves megállapítását követően. - Még jó, hogy engem nem felejtett el elhozni ilyen _emlékezőtehetséggel_. - elhangzó mondatom után egy derűs kacsintást is láttatok, nehogy komolyan gondolja a csipkelődésemet, mert a végén még tényleg kipakol itt az egyik fatövében és nélkülem folytatja az utat. Lassan komolyan el kellene gondolkoznom azon, hogy a gépészeti hivatásom mellé a jövőbelátással is foglalkozhatnék napi szinten, mert eddig sajnos minden az elmondottak szerint alakul. A kirobbanó energiával levezetett közjáték után, melynek hangja azért nem valószínű, hogy eljutna a Dominium-ig, máris a szekér és környékére visz, ahová kisvártatva a Tizedes is begurul.
- Ezzel a rozoga szekérrel az előbb még közlekedtek és látja itt ezt a karmolás nyomot? Felborították, tehát valakiknek ülniük kellett rajta, akiket pedig ezek a bogasok védtek. - először a félelmetes méretekkel rendelkező mancs nyomra, majd egy félfordulat után a kizsigerelt hátasok felé mutatva, hirtelen Sherlock Denisov-nak csapok fel, és nekiállok kinyomozni a hang forrását. - Tudom, hogy hallja, Tizedes! - az a legnagyobb gond, hogy nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha magára hagynánk egy ilyen apró gyermeket, itt a semmi közepén, még akkor sem, ha ezzel egyértelműen bevonzzuk a bajt, amivel amúgy sem vagyunk puszipajtás kapcsolatban. - Nem elraboljuk, hanem megmentjük... gondolja el, milyen jól mutat majd az aktájában: "Moor Tizedes, a perdai gyermekmentő" - miután magamhoz vettem, a planetológus felé fordulok és a szabad kezemmel, akár egy varázsló, egy félkört rajzolok a levegőbe, mert szinte már látom is magam előtt, amint társam átvehet egy nagyon komoly diplomáciai kitüntetést hőstettéért. Aztán az artikulálatlan sivítás, meg valószínűleg Raven keresetlen szavainak hátam közepére kívánt kettőse rántanak vissza közös erővel a valóságba, miközben már nagyerőkkel kezdem keresni a kislurkó kikapcsoláshoz a gombot, amit sehol sem találok rajta és a másodperc tört része alatt győzöm meg magam arról, hogy tuti meg kell hackelni, hogy elhallgasson, ahhoz viszont Ms. Software ért a legjobban és már nyújtom is felé a babát. A "mivel?" nagyszerű kérdésre hirtelen átvedlek némakacsává és csak hápogok valami érthetetlent, mielőtt egy kis csöndre vágyva túlélők után kezdek kutatni. - Áh, tudtam mi az, ami hiányzott. - ó nem, nem tudok én még semmit, de annyi biztos, hogy amint átkerül a karjaimba a gyerek, nem elég, hogy duplahangerőre kapcsolva ordít tovább, de még fészkelődik is, biztosan csak azért, hogy ne legyen egyszerű a dolgom. Valahol azt olvastam, hogy meg kell nyugtatni, ahhoz pedig ringatni kell. Nos, ehhez képest rázással kezdek, mint aki a legjobb koktélt szeretné elkészíteni, először ütemesen, aztán ütemtelenül, aminek nem biztos, hogy jó vége lesz. - Hát az nagyon nem jó. - végigpillantok a borzalmas állapotban lévő nőn és megrázom a fejemet. - Itt mégsem hagyhatjuk, itt csak a vadak vannak és öt percig sem élné túl egyedül. - jól belekerültünk a slamasztikába és tudom-tudom, egyedül csak az én hibám, hogy ilyen helyzetben vagyunk, ahelyett, hogy szigorúan a feladatunkra koncentráltunk volna. - Kérem, biztosítsa őt, hogy gondját viseljük... igen-igen, csak én, én viszem. - mielőtt számolnom kellene egy dühösen villanó szempárral, javítom a többes számot és valami újat próbálok addig kitalálni, míg Raven fordít, mert a rázás egyszerűen nem használ. Mire visszafordul felém, furcsának tűnhet a nagy csend, pedig így van, az egyik pillanatban még fennhangon nem tetszését kifejező kicsi most csöndben elvan a karomban. - Végre lefoglalta magát... - súgom oda halkan és úgy mozdulok, hogy láthatóvá váljon, hogy a némaság ára egy játékszer, méghozzá az egyik túltöltött gránátom az, amit olyan áhítattal vizsgálgat, forgat apró kezei között, hogy kedvem lenne rögtön beíratni az Akadémiára.
-Az csak tipp volt, még én sem tudom mennyit hoztam. *Nézek rá egy szemöldökemelgetős pillanatra. Bárhogy is van, nehogy már rám húzza a tévedés vizes lepedőjét. A következő megállapítása már vigyort csal az arcomra, elvégre nem véletlenül hoztam őt magammal. Bruce-t máshova rendelték, Malinor is szolgálatban volt, nekem meg ismerősre volt szükségem, egyébként meg úgy is megbeszélni valóm van vele több témában is.* -A kapunál úgy is figyelmeztettek volna. *Őt meg nem lehet otthon hagyni, elég feltűnő. Minden tekintetben. Nem csak akkor amikor lövöldözik és ablakokon ugrál ki, magával rántva engem is, vagy épp lelökve…nem, neki elég ha csak megáll a Város kellős közepén. Az erratorok támadásából azonban mégis csak a lövő technikája az ami kimenekít minket, bár elég hangos és kellőképpen feltűnő. A perdai vadon igencsak megsínyli, de mégis azt mondom, jobban jártunk, mintha a bugyijaimmal dobálózunk, csak mert abból több van. Szerencsére nincs szükségem másikra, elég volt a sikítás, hogy kiadjam magamból a rettegést. Azonban megpróbáltatásaim folytatódnak, a vadállatokhoz képest kellemesebben, de nem kevésbé igénybe véve az idegeimet. * -Remek meglátás. De minket nem kell, hogy érdekeljen, mind halottak. *Kizárt, hogy bárki túlélte, még a baromi nagy bogák is kidőltek, és akkor is tudom ezt, ha a véres beleik látványa miatt nem nézek arra. A nagyját így sem tudom kizárni és riadtan tekintgetek jobbra-balra, hogy az esetlegesen visszatérni vágyó erratorokat mihamarabb meglássam. Ugrásra kész vagyok, hogy a legelső pillanatban visszavágódjak a kocsiba, de Denisov erőszakoskodik.* -Ne mondja meg mit hallok. *Persze hallom és segítenék is, de egyrészt gyerekből nem vagyok jó, másrészt, valószínűleg az is halott, aki ebben segíthetne. Még próbálok alkudozni.* -Gondolja, hogy az összes bűnömet elsikálja? Neeee hadonásszon a szemem előtt, mi maga, varázsló? Egyébként nem vagyok tizedes, de kösz, már annyira hozzászoktam. És mi lenne ha maga itt maradna vigyázni a kölyökre, én meg elmennék segítségért Elorakba? *Emelem meg szemöldökeimet, hiszen ez egy remek ötlet, és így nem kellene a síró gyerekkel szenvednem. Azt sem tudom miért bömböl. Nekem már ez a pár perc is elég volt ahhoz, hogy szegény anyámat szentté avassam. Előbb azonban Denisov próbálja meg velem ugyanezt és a kezembe nyomja a bömbi csomagot. Eltartva magamtól nézem fintorral az arcomon, mintha a dominiumi konyha legújabb kaja kreálmányát szemlélném. Felteszem a millió kredites kérdést, mert nem tartom valószínűnek, hogy egy ekkora gyerek energiaszeletet enne. Oké, tudom, hogy tejet, de azt momentán nem tudok keríteni, hiába vannak melleim. Talán Denisovot is ez a tény zavarta meg, mert elhallgat, én meg aprócska diadalom felett aratott győzelmemet egy „na ugye” mosollyal ünneplem. Sovány vigasz azonban és rövid ideig tart, de meglátom a lehetőséget, hogy visszaadhassam, így elrohanok a fordítóért és míg én próbálom megtudni, mit csináljunk a gyerekkel, addig Denisov nevel. A nő, utolsó erejével még a kezembe kapaszkodik, de szorítása már csak egyetlen szívdobbanásnyi ideig tart, s szemeit ráérősen üvegezni kezdi a halál. Költői kérdés, hogy a kopoltyújából csordogáló vér jó vagy rossz jel és rögtön el is felejtem, ahogy Denisov felé fordulva azt látom, úgy rázza a gyereket, mint Jack a Sárkányvé koktélt. Tócsányira kerekedett szemekkel nézek rá és kezemmel próbálom megállítani a rázásban.* -Maga meg mit művel? Összerázza szegény gyerek agyát, aztán hülye lesz belőle. Annyi a gyerekmentő plecsnimnek. *Hörrenek fel mérgesen, de persze nem a plecsni a fontos, azért annyi jóérzés belém is szorult, hogy a gyerek életét tegyem előre. A gyerek persze tovább sír, ezen a ponton mindkettőnk tudása…nemhogy véges, de nincs is. A nő felé fordulok, de már nem él, ujjainak szorítását sem érzem, az arca egyáltalán nem békés, minden fájdalom nyomot hagyott a vonásain. Mélyet sóhajtva húzom ki kezem a kezéből és remegve csukom le a szemeit. Bármit is mutatok kifelé, a történtek, a látvány és maga az értelmetlen halál megrendít, a lelkembe mar. * -Már…nem hallja. *Aztán összeszedem magam, próbálok nem körülnézni, Denisov segít ebben, ugyanis a gyerek elhallgat és kíváncsian pillantok oda. Nem mellesleg elégedetten suttogó hangja is gyanús, és nem véletlenül. Minden apró pihe a nyakamon égnek mered, beszívom a levegőt és minden eshetőségre bent is hagyom. Szívem a torkomba ugrik, azt hiszem pánikroham közeleg. Szemeim tovább kerekedve nézik a gránáttal játszó babát. * -Hááát ez remek! Miért nem egy ágyút ad a kezébe? Ezzel azt akarja elérni, hogy én vigyem? Ne is áááálmodjon róla, én vezetek. *A gránátért nyúlok, hogy elvegyem, s helyette a gyerek hüvelykujját teszem a szájába ha elkezdene megint sírni. Aztán felállok és elindulok a kocsi felé, a gránátot meg laza mozdulattal oldalra hajítom.* -Oé, menjünk abba a francos Faeserinbe. Megnézem merre van.
- Vagy úgy! - kiállom a szemöldökemelés nyomatékosító szemléltetésével járó válaszát, ami néhány lassú bólintásra késztet, de a miheztartás végett azért hozzáteszem: - mivel több, mint egy bugyival készült, azért élek a gyanúval, hogy készül valamire… - ezt csak úgy mellékesen, mondhatni a margóra jegyezve közlöm vele, érezze csak, hogy figyelemmel kísérem a munkavégzése közben, plusz nehogy később az a keresetlen vád érjen, ha beüt a negatív események sora, és lábasból ömlik ránk a perdai áldás, hogy nem törődök szerény személyével. - Ühüm. - "nekem mondja, Földinek, hogy kereke van az XS-nek?" Egy "na persze" nézéssel pillantok rá, mert én egyértelműen tisztában vagyok vele, hogy ha akarta volna, akkor a kapunál sem kérdezik meg tőle, hogy miért nincs mellette senki. Vagy, ha mégis, akkor viszont a kapuőrnek akkora lyukkal kellett volna számolnia a saját hasában, amekkora még biztosan nem volt benne. Mielőtt belebonyolódnánk valamiféle mélyszántású beszélgetésbe, inkább a következő számot kérem be ezekből a jófajta Földi zenékből.
- Eszemben sincs megmondani, hogy mit halljon, viszont, ha ezt a sivítást nem érzékeli, engedje meg, hogy egy fülmosásra beutaljam... ja és biztonsági okokból én vezetem haza az XS-t. - tudom, hogy szép próbálkozás a részemről, hogy ily módon kerüljek a járgány volánja mögé, de mielőtt leállhatnánk a sofőrkérdésről vitázni, máris közénk emelem ennek a rendkívül drámai helyzetnek a fénypontját. - Vannak varázsló felmenőim, szóval csak egy szavába kerül és idevarázsolok egy csapat Errator-t. - egy Raven szemei előtti csettintéssel hagyom abba a hókuszpókusznak is betudható teátrális kézmozdulataimat, majd az ex Tizedes-re pillantok. - Számomra mindig az marad. - kacsintok egyet egy fél mosollyal párosítva, mert bár hallottam a lefokozásokról és a felfüggesztésekről, mégsem veszek tudomást társam kötelékből eltávolításáról. - Képes lenne itt hagyni egy csecsemővel a semmi közepén? - nem is az a legfőbb probléma, hogy bármikor széttéphetnek minket a vadak, mert egyedül védtelenek vagyunk, hanem, hogy egy bömbölő _csecsemő_ társaságában kellene töltenem az időt, míg ő ki tudja merre csámborog pontosan. Az a pár percnyi idő, ami az összecsiszolódásunkhoz kellene, nem jár osztatlan sikerrel, bár férfiasan próbálkozok, és nem adom fel, mert van a repertoáromban rázás, forgatás és pörgetés is, de valahogy csak nem akar elhallgatni. - Azt olvastam, hogy ez megnyugtatja őket... - ahogy a helyzet áll, könnyen lehet, hogy félreértelmeztem valamit, vagy csak egyszerűen a jegyzet nem volt elég egyértelmű, minden részletre kiterjedő. - ...ennyi még meg sem kottyan az agyának. - a csecsemőgondozók gyöngye már csak tudja, hogy kinek mi az, ami már sok vagy kevés, viszont ez a furcsa felállás, kezemben ezzel a csepp gyerekkel, kezd a jelenlegitől is jobban elriasztani ettől a témakörtől. Pár másodperccel később azonban fejen talál az isteni szikra és lám, minden elcsendesedik fél méteres közelségben. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy gránát ilyesmire is képes lehet, de hála "előrelátásomnak", ráfoghatjuk, hogy ilyen esetre is számítva, még szerencse, hogy hármat tettem el, nem pedig csupán csak egyet. - Csss... csendesebben... - próbálok nem hangos szóval utalni arra, hogy mindenkinek jobb lenne, ha felpattintaná a hangtompítót, vagy tényleg az lesz a vége, hogy egy csitító próbára átadom a békésen játszadozó perdai tökmagot. Összevont szemöldökkel nézem, amint a bébi-nyugtató feladatát is tökéletesen végző gránát kikerül a gyerkőc kezei közül és számomra érthetetlen módon a hüvelykujja kerül be a szájába. - Most így jobb? - kérdezek vissza azonnal, amint a hőn szeretett játékszert a csúnya, gonosz Raven néni elveszi a leghangosabb jelenlévőtől, kinek válasza nem más, mint egy újabb éktelen ordító-sorozat. Próbálom túl harsogni a fülsiketítő sírást, de mikor meglátom, hogy egy hanyag mozdulattal lesz a magas fű közé hajítva a biztos megmenekülésünk egyik zálogának tekintett robbanóeszköz, én sem bírom magamban tartani a hangomat. Persze nem állok neki bömbölni, szép is lenne, de felháborodva pillantok a gyönyörű ívvel a susnyásba zuhanó gránát után. - Ezt meg mégis hogy gondolta Tizedes? És mi lesz, ha visszatérnek a vérszemet kapott bestiák az erdőből? - vonom kérdőre az XS felé igyekvő nőt és hirtelen nem tudom eldönteni mi is legyen. A karomban fekvő továbbra is megállás nélkül vonít, nekem viszont meg kellene keresni az elhajított fegyvert. Erre azonban már nincs idő, mert a falra festett Démontigrisek többedmagukkal tértek vissza, hogy befejezzék azt, amit a robbantással az előbb megzavartam. - Gyorsan, szálljon be a járműbe! - szerintem mondanom sem kell, hogy mi az elgondolás, miután a planetológus fejében is tudatosult a látvány, azaz a pontosan szemből érkező hármas fogat támadása. Beszállás után az ajtót nyitva hagyom, a kicsit kettőnk közé pakolom, onnan a legkisebb az esélye, hogy elhagynánk, bár tőlünk sok minden kitelik, de azért mégiscsak. - Tessék, hallgass addig egy kis zenét. - bökök az irányítópultra, hogy máris induljon az egyik, ami remélhetőleg elégséges lesz ahhoz, hogy egy kicsit elhallgasson. Az élmény minden bizonnyal kellemesebb lesz a karabély kelepelő, vagy Raven káromkodásokkal átszőtt hangjától. A sivítás azonnal abbamarad a még sosem hallott, ritmusos hangzás felcsendülését követően, és elkerekedett szemekkel, csodálkozó arccal fürkészi, hogy most mi is ez az egész, amibe csöppent. Nos, ezt mi is sokszor kérdezzük magunktól, szóval, üdv a csapatban. Innentől felkent A-Team tagként tekintve rá, ezért adok egy hangerőfröccsöt, miközben kézbe veszem a TW-S-t és az oldalról érkező két Errator irányába tüzelek. Lövéseimet nem a vadak felé terelem, hanem a magas fű alját veszem célba, ahol megbújva ott van valahol az eldobott robbanóeszköz is, amit, ha eltalálnék, jó kis tűzijátékban lenne részünk:
Kockadobás:
Nikolai Denisov carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-3 - Talál: Az egyik utolsó lövedék megtalálja a talajon, elhagyatottan pihenő gránátot és egy az egyben felrobbantja azt, a közelében vágtázó két vérmes támadóval együtt, kinek alkatrészei minden irányba szétrepülnek. - Wwwááááááúúúúúú! - rikoltok fel az anyósülésen, de tuti, hogy nem tudom túlüvölteni a robbanás hangját, a keltette hőhullám pedig szinte leégeti rólunk a gatyát is, de a közvetlen veszély megszűnik, viszont mögöttünk még többen is a húsunkra pályáznak.
4-9 - Nem talál: Raven az első variációnak sem örült volna, ennek viszont garantálom, hogy még annyira sem. Sajnos a vakon lövöldözés nem jár sikerrel, csak munícióvesztéssel, de sebaj, van egy kiváló sofőrünk, aki minden helyzetből ki tudja húzni a csapatot, még akkor is, ha egy egész Démontigris sereg támad ránk egyszerre... Ugye?
*Denisov válaszára, amit csak úgy a fél válláról lökött oda nekem mellékesen, nem igazán tudok mit mondani. Már csak azért sem, mert nem értem. Talán egy pasi jobban kiigazodna azon, hogy a nő készül valamire, ha egynél több bugyit csomagol. Mégis mire készülnék? Perdai támadásra, minek okán a megadásra felemelt eszköz a bugyim lenne? Mit kezdenék szerinte a bugyogóimmal azon kívül, hogy lecserélem, mert 1. Beleizzadtam. 2. Pont az egyik nem kedvencemet sikerült kómás álmosan magamra kapni. 3. Szétlövik a fenekem…bár akkor már minek a bugyi? Szexre egyikünk sem gondol, legalábbis a másikkal nem, és a bepisilést eleve kizártam. Szóval, úgy nézek rá, mint a nők szoktak a férfira amikor tök egyértelmű dologról van szó, mégis süket fülekre és értetlen tekintetre talál. Ez a pillantás remek végszó utunk első felének lezárására, a másodikat meg inkább az ellenségeimnek kívánom. Néha úgy érzem, azért szeretek Denisovval kalandozni, mert unom magam a Dominiumon – függetlenül mennyi munkám van - és adrenalin függő vagyok. Ezt mondjuk csak azért lőném ki a lehetőségek közül, mert szándékosan nem mennék egy állat közelébe sem, nemhogy erratoréba, és sosem akartam céltábla lenni. De mindegy. Túl a remélt nagyobb vészen, már csak kisebb meglepetésekben bízom, melyeket megpróbálok magam irányítani. * -Talán visszamaradt valami a szakadt dobhártyámból. Francokat vezeti az XS-t, rám lett bízva, örülök, hogy legalább ennyi megmaradt. *Elvileg még fegyvert sem hordhatnék magamnál, de amit más nem tud, az nem fáj, Denisov meg nem fog beköpni, egyébként még ha nem is szoktam lövöldözni nagyon és a célzásom sem kifejezetten jó – kivéve egy lánctalpassal – még mindig jobb neki ha van nálam. * -Ppppffff, már elmúltam öt éves, nem hiszek a mesékben. *A puffogó kezdőhang után már bájosan vigyorgok rá, engem ugyan nem visz az erdőbe és nem fogja vezetni a kocsit sem. Vigyorgásom tovább szélesedik amikor utólag is megelőlegezi a tizedesi rangot. Ha ezt Terson hallaná, minden bizonnyal világgá repülne. * -Jobb lenne ha én maradnék egyedül egy csecsemővel? *Teszem fel az egy millió kredites kérdést, szerintem nem kell nagyon elgondolkodnia rajta. Ő valószínűleg nagyobb eséllyel indulna a „mentsük meg magunkat és a babát” című játékban, ha erratorok vagy ellenállók támadnának rá. Esetleg csúnya, erőszakos zsoldosok az üldözős fajtából. A következő percek azzal telnek, hogy Denisov megpróbál apuka lenni, én meg túltenni magam egy perdai nő halálának látványán és az azzal járó őszinte és mély megrendülésen. Láttam már hullát, nem is egyet, azt is amikor éppen megöltek előttem valakit, de eddig mindig a saját életemet kellett menteni közben és nem volt időm arra, hogy átengedjem magam a gyásznak és a fájdalomnak, most meg…csak néhány pillanatom marad. Denisovra már tócsányira kerekedett szemekkel nézek, és csak az akadályoz meg abban, hogy kivegyem a kezéből a gyereket, hogy nekem sincs túl sok fogalmam a megnyugtatásáról. De legalább a rázást abbahagyja.* -Aha. A Kancellárok továbbképzésének kézikönyvében? *Forgatom a nagy szemeimet és sóhajtok egy nagyot.* -Ne magából induljon ki Denisov. A baba perdai, nem szuperkatona. *Csak kicsit felejtem rajta a szemeimet a nagy forgatás közepette, amikor van némi lélegzetvételnyi idő elmerengeni amolyan női, romantikus dolgokon, melyek csak úgy jönnek-mennek.* -Egyébként egész jól áll a kezében, de ha jót akar magának, és összejön, hagyja Sammyre az altatást. *Fülig ér a szám, hátha félrenyeli a nyálát, de ez csupán pár gondolatnyi szó és mosolygás, a derű gyorsan el is tűnik, mikor a baba vélhetőleg anyjára gondolok s fordulok picit felé. Megfordul a fejemben, hogy talán nem kellene itt hagyni őket így, talán elég lenne egymás mellé fektetni a halottakat és föléjük fordítani a szekeret, Denisov biztosan képes lenne rá, és még a babát is átvenném tőle addig. Nem tudom a perdaiak hogyan búcsúznak a halottaiktól, más választásunk amúgy sem maradna, de legalább nem lennének a szabad ég alatt és míg ideérnek mások, a vadak sem férnének hozzájuk. Az ötlet azonban nem kerül megvitatásra, mert gyereket kell mentenem, meg magunkat is. A baba kezében lévő akármilyen erősségű szupergránát elfelejteti velem az anyát, meg az összes többit perdait, akik az erratorok áldozatául estek. Lecserélem a gránátot a baba ujjára, és inkább elindulok a kocsi felé, mert félő, hogy Denisovnak akad még pár ilyen agyament ötlete gyereknevelés címén, és szeretnék egy darabban visszaérni a Városba. * -Anyám szerint nálam bejött. *Menet közben válaszolok, és eldobom a rákba a gránátot, nehogy Denisov összeszedje megint. * -Van még ott ahonnan ez jött. Gyors fejszámolást követően arra jutottam, hogy egy még maradt. *Picit túl kell kiabálnom a bömbölést, de ezt képes vagyok rezignáltan tenni, és teljesen el vagyok foglalva azzal, hogy megtervezzem az utat abba a Shiennel háta mögötti faluba vagy városba, vagy mifenébe, kezdve ott, hogy megnézem a pda-mon a területről készült felvételeket, hogy milyen nagyobb tereptárgyakat kell kikerülnünk, és persze az irány meg a távolság sem elhanyagolható tény. Emiatt picit el is bambulok, és már csak akkor kezdem gyorsabban szedni a lábaimat, amikor Denisov rám szól, de sikerül a vezetőülésbe pottyannom. Indítok, csak egy pillantást vetek a kettőnk közé kerülő, visítozó babáról, elmormolok egy „remek, baszki”-t és már szóródik is mögöttünk a kerekek nyomán felvert gaz. Érdekes módon csak akkor sikítok picit amikor felcsendül a fülszaggató, agyhalott zene. * -Ó baszki, ezzel most a maradék jóindulatot is kiölte belőlem. *A kölöknek viszont tetszik, mert elhallgat, vagy nála már beindult az agyának leépülése. Tátott szájjal nézek Denisov felé, de talán csak egy röpke pillanat jut nekünk csodálkozni és éljenezni, mert a dögök gyors tempóban közelednek. A célzáshoz igyekszem egy irányban tartani a kocsit, ebben már van gyakorlatom, meg egyébként sem nagyon tudok másfelé menni. Távolodunk a Várostól, vagyis az ellenkező irányra gondolom, hogy abba a faluba vezet. Egyszer csak kilyukadunk valahol. A robbanás hangjától önkéntelenül is behúzom a nyakam a vállaim közé, fülemben cseng Denisov rikoltása, melyet az enyém követ amikor úgy érzem mintha egy lángfelhő paskolná az arcomat. * -VÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁ! BASZKI HA LEGÉETT A HAJAM MEGFOJTOM! *Meg is nézem, megtapogatom a sértetlen de alaposan összekócolódott hajam, ez legyen a legnagyobb bajom, de ha Denisov a parókáimmal jön, csírájában fojtom belé a szót a pillantásommal. * -Hát ez kurvára hiányzott. Az életét tette fel az én szórakoztatásomra? Vallja be, hogy maga szervezte a perdai szafarit?! Fogja meg a gyereket. *Szegény baba, úgy ugrál az XS zötykölődésétől, mint egy gumilabda, de nem mindegyik dög döglött meg, és amelyik nem, az most mind a nyakunkba szedi a lábait. Ha nem dübörögne a zene, tutira hallanám a bumszli lábaik dobbanásait. Pont mint az én szívemé, csak lassabb. Alaposan nyomom a sebességet, minden apróbb fűcsomón, nagyobb bukkanón ugrunk egyet, szerencse, hogy nem vagyok olyan nagy mint Denisov, különben beverném a fejem. Ha ez még nem lenne elég, bár a kis szar is szar, bődületes bűz kezd el terjengeni a kocsiban. Gyanakodva társam felé fordulok, először meg sem merem kérdezni, de aztán csak-csak…* -Ez maga volt? Denemáááár! Nem szégyelli magát? Komolyan…ez borzasztó! Jenkins még sem gyógyította meg?
Szavaimat követően pontosan azzal a bizonyos nézéssel találom szemben magamat, melyre csak és kizárólag a női nem képviselői képesek, és amitől nem mellékesen még a magamfajta nyugodt lelkületű fickóknak is kritikus magasságokba szökik a vérnyomásuk. 0. pontként jegyezném meg a felsorolás elé biggyesztve, hogy ha valaki több bugyival készül egy utazásra, az még nálunk, férfiaknál is több napot jelent, már, ha maradunk "a minden napra egy gatya" aranyelv szerint, bár ennek kivesézésébe most inkább nem mennék bele. Szóval a bepisiléstől a szexen át mindenre gondol a túlzottan is tekervényes női agy, csak éppen arra nem, hogy indokolatlanul töltenénk itt huzamosabb időt, holott a kiküldött feladatinformációnk szerint, az utazásunk több időt vesz igénybe, mint maga a küldetés, ergo legfeljebb fél napot kellene idekint töltenünk, amihez egy, azaz 1 bugyi is elég lenne, feltéve, ha nem akarunk időközben holmi jött-ment Erratorokat is azzal dobálni. - Hallgassunk egy kis zenét! - mielőtt bármit is hozzáfűznék társam pillantásához, jobbnak gondolom, ha a nyugtató hatással bíró ős muzsikára bízom megfeszült idegszálaim kisimítását.
- Magácska meg rám lett bízva, szóval, ha úgy látom, hogy nem képes maradéktalanul ellátni az XS vezetését, átvehetem öntől a volánt... vagy esetleg mutassam meg az idevágó biztonsági passzust? - újból próbálkozok, csak most a hivatalos úttal, amiben azért lehet valami, ha belegondolnunk, azonban eszemben sincs vezetni a járgányt, csak kíváncsi vagyok a reakciójára. - Sosem lehetünk elég idősek a meséhez, kedves Moor Tizedes. - kalimpálok egy utolsót, nem túl zavaróan az orra előtt és sokat sejtető rejtélyességgel ugráltatom meg a szemöldökeimet. - Abban sincs túl sok köszönet, hogy engem hagy magamra a csecsemővel... - szólok Raven után, de látva, hogy nincs esélyem arra, hogy átvegye tőlem a kisdedet, így kénytelen vagyok felvigyázó szerepbe bújni, melynek első lépése, hogy elcsöndesítsük egy kicsit, mielőtt szétmenne a fejünk ettől a lármától. - Átküldhetem az irományt, érdekes és tanulságos olvasnivaló. - bólogatok határozottan, karomban a csöppséggel, és ezzel egy időben azt érzem magamon, hogy hamarosan szintlépés következik gyermeknevelésből. - Ó, ugyan már, sem gyakorlatom, sem türelmem... - vonok vállat egyszerűen és legyintek is egyet az abszurdum hallatán, viszont ezen a ponton el is kerekednek a szemeim és szinte megdermedek, mert Sammy említésekor összeáll a planetológus által felvázolt, rémképekkel teleszőtt jövőképem, melynek szennyes pelenkákkal kikövezett bugyraiban el is veszek néhány másodperc erejéig. Felvillanó képek sokasága tör rám, amint hosszú órákig tartó ringatás sorozatok szipolyozzák végtelennek gondolt energiaállományomat, és ahol már szó szerint cumisüvegekkel álmodik az ember egy-egy gyötrelmesen átvészelt, ordítás-cunamikkal tarkított eszeveszetten hosszú nap után, melyben egy kis etyepetye már maga lenne a nagybetűs büntetés, nem pedig a nap csúcs és fénypontja. Meg is szédülök a perdai vadonba történő, hirtelen visszatérésem után, ahol már egy másik vész leselkedik rám, pontosabban ránk, hármunkra. - Elhallgatva a műsort, arra a megállapításra jutottam, hogy ez itt most nem segített. - minden tiszteletem az anyáké, különösen a "Hős anya" kitüntetéssel büszkélkedőké akik egyértelműen bátrabbak, mint én, pedig én sem vagyok egy ijedős alak, de ők még nálam is merészebbek. Néhány perce még a gitárnyúzás hangja töltötte be az XS belsejét, most viszont túl kell üvölteni a bedurcázott apróságot, aki visszaköveteli magának azt a kézbe illő kis tojásforma gránátot, amit Raven néni lovasított meg ujjai közül, mondván, hogy annak nagyobb hasznát veszi az útszéli susnya, mint mi. - Jobban örültem volna, ha a kezembe adja, de már mindegy. - rázom meg a fejemet, de spongyát rá, a TW-S is jó lesz most, amivel megpróbálok olyan pontosan célozni, ahogy az Aquillon-on is tettem. Ott bejött, talán átmentettem ide is a formámat. A zene bekapcsolásával egy időben csak sandítani merek a közöttünk lévő babára és jól meg is lepődök, hogy hirtelen visítás-mentes övezetté válik a jármű, amit a Tizedes felé mutatott hüvelykujjammal ki is fejezek irányába. Ha már ilyen vagány hangzás keretezi lelépésünk másodperceit, itt az idő, hogy tüzet nyissak a robbanószer vélt vagy valós helyére, amit szerencsémre egy kelepelés-sorozat felhangzása után meg is találok. Az első számú üldözőink darabokra robbannak, mi meg majdnem megsülünk a végigrohanó hőhullámon, de megérte, mert talán még együtt nem is rikkantottunk kedvenc társammal. - Ugyan már, hisz van egy csomó paró... - ó az a villámló tekintet, ami belém fojtja a szót nem mindennapi, de csak és kizárólag ilyen események során hívható életre. - Elhiheti, hogy nem én szerveztem, ez attól sokkal összeszedettebb volt. - mint mindig, most is csak mosolyogni tudok a felpaprikázott hangján és szavain, amivel kiadja a felgyülemlett feszültséget magából. Mielőtt egész véletlenül a kis perdai kiröppenne a nagy rázkódástól a kocsiból, bal karomba fogom, míg a jobbommal becsukom az ajtót és utána közvetlenül a rinyavas után nyúlnék, csak hát ebből a szuper XS-ből kispórolták az ilyesmit. Csodás. Akkor marad a szűk helyen történő lábtámasztás, mert nincs kedvem folyton lefejelni a beltér különböző elemeit. - Mi az, hogy én? Tuti maga volt Raven, csak rám keni a dolgot... - rázom meg a mutatóujjamat fenyegetőn, mint aki mindvégig tudta, hogy a vezetőülésben helyet foglaló bugyi birtokos miért is hozott magával ennyi váltás fehérneműt az útra. - Te jó ég, ez borzasztóan büdös... - a nyomunkban lévő Démontigrisek lemaradnak, mert azért mikor ez a kis versenyző eléri az utazósebességet, Erratornak kell lennie a talpán, aki tudja tartani vele a tempót, plusz a sofőr sem egy amatőr versenyző. - Milyen messze van Faeserin? - próbálom kibekkelni a tisztába tevést és felteszek egy elkeseredett kérdést, amire úgyis tudom, hogy nem kaphatok olyan választ, amire elégedetten tudnék biccenteni, mert ez a szemcsípős szag, kezd elviselhetetlen méreteket ölteni ebben a kis térben. - Legalább a szabad levegőn foglalkozzunk a kérdéssel, mert itt egész biztos, hogy lefulladunk, ha kibontom a csomagolásából. - azt sem bánom, ha egy csapat vad asszisztál a történelmi cselekedethez, bár, ha kedves az életük a közelünkbe sem jönnek, mert egy biológiai fegyver van a birtokunkban. - Ott, ott az a tisztás, álljunk meg egy percre. - mutatom a felbukkanó helyet, miközben már a gyereket forgatom és nagyerőkkel nyomozok a pont után, ahol a legegyszerűbben és leggyorsabban tudnám kivenni alóla az oda nem illő végterméket.
*Jellemzően azért szól a kocsiban az agyzsibbasztó zene, hogy a pasi idegei kisimuljanak. Addig sem tervez. Végig tarkítja utunkat és aláfesti a kocsin kívüli világ minden akcióbeli zaját. Sajnos azonban a jól hallható visítás ellen azzal sem tudok védekezni, hogy átestem egy akut dobhártya szakadáson, Denisov egyből lecsap a kocsimra, amit a jelen helyzetemből fakadóan csoda, hogy odaítéltek nekem. Mondjuk egy jól megfogalmazott kérelem a csodákra is képes. A biztonsági passzus emlegetése könnyelműség akciótársamtól, tudhatná, hogy az ilyen dolgok engem nem hatnak meg, másrészt nem kerüli el a tekintetemet sem, amivel bombázom. A „hogy is mondta?” és a „szerintem gondolja át még egyszer” féle csak az enyhébbek közül való. Hogy komolyan gondolja-e vagy csak megpróbál szívatni, a végeredmény szempontjából teljességgel mindegy. * -Majd én megmutatom magának az én biztonsági passzusomat. Az is oda fog vágni. *A nézésből mosoly lesz, olyan milyet egy sorozatgyilkos arcán lehet látni teliholdkor, és ha Denisov eddig komolyan gondolta, hogy levált a vezetésből, most még az életét is átgondolja. Az orrom előtti kalimpálást egy könnyű legyintéssel elintézem.* -Ne biluxoljon a szemeivel. *Mondok én neki olyan mesét, hogy kettéállnak tőle a fülei, és még igaz is lesz, nem úgy mint a varázslós. Jelenleg azonban inkább a babával kellene foglalkoznunk, mert őt még sem hagyhatjuk itt egyedül, nem véve tudomást sem róla, ha már a családja temetetlen marad. De még a babavigyázásban sem tudunk dűlőre jutni, mivel egyikünk sem rendelkezik anyai ösztönökkel, sem babaápolási tapasztalattal, sem pedig az ezekhez való kellő motivációval. * -Maga legalább meg tudja védeni. *Dobom be a végső érvet arra nézve, miért nem jó ha ő megy el segítségért, de érzem már a vesztem, hogy ez sem jön be és közösen neveljük a kölyköt mint egy pocsék házaspár. Denisov kezdi azzal, hogy majd` kirázza szegény gyerekből a szuszt meg az agyát, annyit még én is tudok, hogy ez nincs jó hatással a testi fejlődésére. Az érveiről nem véletlenül a kancellária jut eszembe, ám nem ettől a gondolattól vérszemet kapva dobom be Sammy nevét a közösbe. Az lep meg, hogy Denisovot nem lepi meg. Nem ellenkezik és nem próbálja meg szépíteni a számomra nyilvánvalót, jobban kiakad attól, hogy ez a dolog még véletlenül sem futurisztikus, hanem egyszer majd biztosan bekövetkező tény lesz. * -Majd lesz, higgyen nekem. Most gyakorolhat. *S úgy látom ezen a ponton válik számára biztossá, mert elkerekednek a szemei és mintha le is izzadt volna egyetlen röpke másodperc alatt. * -Szépen gyöngyözik a homloka. *Adom meg a kegyelemdöfést vigyorogva és már veszem is el a soron következő felháborodásomat beindító gránátnyi játékszert. Hacsak félretenném, Denisov még visszaadná neki, ezért el is dobom bele sem gondolva abba, hogy esetleg felrobbanhat. Utólag, a gránát tompa puffanását követően húzom csak be a nyakam, már megkönnyebbülve, hogy nem lett belőlünk perdai talajtakaró. A gyerek persze üvölt tovább, nem is értem miért nem jó neki a hüvelykujja, csócsálhatná azt amíg nem akad más, de már most szeret veszélyesen élni. Hacsak azt nézem máris errator támadás szereplője volt és perdán kívüliekkel bulizik, gránáttal alszik…tuti túlélő. * -Nem kockáztatok. Inkább gyereket adok a kezébe mint gránátot. *Eddig tartott az idilli családi délelőtt, a világ ismét felbolydul, ismerős a sikítás, a rohanás, kocsiba vágódás és száguldás. Szinte pontosabb a menetrendszerünk mint a Dominium-Perda siklójáratáé. Immáron hárman….még ez a szám is stimmel, ha a legutóbbira gondolok, amikor Parker ült Denisov ölében, csak épp a perdai kölyköt nem kell összegyűrni, hogy elférjen a két ülés között, csak a hangja nagyobb mint a fegyverfejlesztőé, jelentős decibelekkel veri a szívdobogtató, kalapáló zenét is. Meg van minden, ami egy A-Team-es kirándulás nem tervezett velejárója, majdnem leég a hajam is Denisov kettős tűzerejétől, de csak egy szemvillanás…és látom ahogy nyeldekelve visszagyömöszöli magába a majdnem kiejtett végzetes megjegyzést. A szervezésre vádjára kapott válaszra viszont kénytelen vagyok rábólintani, miközben száguldunk tovább fűcsomók és földgöröngyök között, rajtuk, felettük repülve. * -Na ez látja igaz. Az erratoroknak _volt_ tervük_. *Jelentősen megnyomom a két szót a mondat végén és még nyelvet is tudok nyújtani félig felé fordulva a vigyorára. Könnyítésképp ezen a kocsin még megvannak a visszapillantó tükrök, így látom ahogy az erratorok lassan de biztosan maradnak le, de még bírják szusszal, én sem lassíthatok. A nehezítés a zárt térben az egyes légköbméterre jutó szaghalmaz irtózatos nagysága, amit még a szellőztető sem tud eltüntetni, legfeljebb megkeveri, akárcsak a szart. Denisovra nézek, ő a pasi, meg szuper is, minden bizonnyal az is szuper ami kijön belőle, de tagadja. Nem hiszek neki.* -Francokat. Ilyet csak a pasik tudnak! Ne sértsem meg és ne mutogasson, meg rázza az ujját. Megdumáltuk, hogy varázslók nem léteznek. Blöööeeee, hát én még….ilyet nem….csináljon valamit! *Hogy milyen messze van a nő által emlegetett falu, arra csak a vállamat vonom meg, ha végiggondolja mennyi minden történt velünk, rájön, hogy sem időm, sem alkalmam nem volt arra, hogy utánanézzek. Jelenleg arra megyünk amerre az út visz és az korántsem biztos, hogy Faeserin is arra van. Viszont abban igaza van, hogy meg kell állnunk és ki kell szellőztetni a kocsit, a fejünket, az összes, levegőcserére alkalmas szervünket, a ruháinkat és még a kasznit is fertőtleníteni kell, különben a szagtól rohad szét az amúgy korrózióra nem érzékeny anyag. De erre a szagra…még a holtak is feltámadnak. Csak nézek rá bambán, tócsányira kerekedett szemekkel és tátott szájjal. Utóbbit már csak azért is, mert azt hallottam, hogy könnyebben el lehet viselni a rossz szagokat, ha nyitott szájjal lélegzünk. Nos, aki ezt a baromságot kitalálta, azt minden bizonnyal kivégezték az első adandó alkalommal. * -Kibontja a csomagolásból? Maga szerint az a pöttöm kölyök áraszt magából ekkora bűzt? És ki akarja bontani, hogy még jobban terjedjen? Ott kellett volna hagyni…ott kellett volna hagyni…*S mindezt úgy kántálom, hogy közben túl kell kiabálnom a még mindig zengő zenét és a visító kölyköt. Nem akarok anya lenni! Elég bűzös okom van rá. * -Gondolja, hogy egy perc alatt végez vele? A magáé Denisov. Én addig beledugom a fejem az egyik bokorba. Ha eddig nem volt szükségünk csodára, most már van, mert ha elintézi Nikolai Juniort, azt is elhiszem, hogy varázsló. *És anélkül állok félre a mutatott tisztásra, hogy belenéznék a visszapillantóba. Még meg sem áll a kocsi egészen, picit még csúszik a nedves füvön mikor én már kirúgom magam alól és hassal előre a rövid növényzetbe vetem magam. * -Majd szóljon az erratoroknak, hogy pihenőidő van, hátha ők is leülnek egy kávéra. Vagy egy csésze vérre. *Csak miután biztonságba helyeztem az orromat, jut eszembe a nagy kérdés, amin fogadok, hogy Denisov sem gondolkodott el a kölyök altestének szemrevételezésében, hogy ha leveszi róla a büdös csomagot, mit rak a helyére? De ennek a kérdésnek a megoldását rábízom. *
A saját biztonsági passzus hallatán felkapom a fejemet és kíváncsian várom a digitális felhatalmazás virítását, ami azonban legnagyobb sajnálatomra elmarad, helyette viszont egy olyan eszelős mosolyt kapok, amit maga Jason is egész biztos, hogy megirigyelne. - Na, látja -bólogatok elégedetten- ezt az oldalát még nem ismertem, de úgy látszik a vezetéstől való eltiltás ezt is ki tudja hozni magából. - vigyorodok el szélesen a személyi "sorozatgyilkosom" láttán, akin hébe-hóba akció közben is szeretném látni az efféle tébolyult somolyt, például sikítás helyett. Az előzetesen mágikusnak gondolt és beállított szemfényvesztő kalimpálásom legfeljebb egy széles mosolyt tud varázsolni a részben komollyá változott arcra, mivel egyelőre egy komolyabb mutatványhoz nincsen meg a képességem. A szuperkatonák egyértelmű zsákutcájának titulált családteremtés rémképeiből nagy nehezen kikecmeregve, Raven nem rest bevinni az övön aluli ütését. - Köszönöm, így már valóban jobban érzem magamat. - résnyire húzott szemekkel, gyakorlatilag mindennemű mimikát mellékelve fejezem be a mondatomat, amiből tökéletesen kivehető, amit jelen pillanatban gondolok, de lássa kivel van dolga, én úriember módjára nem ugrok fejest családügyi életébe, ami nem jelenti azt, hogy ne érdekelne, vagy, hogy később ne tenném, de most vannak fontosabb dolgok is, mint ennek a kitárgyalása. Rögtön itt van például, a karomban tartott, megállás nélkül, sakálként üvöltő, perdai csecsemő, akivel saját testi épségünk érdekében is kezdenünk kell valamit, mert a végén, a mindennel összetéveszthető, többskálás hangorkánja közepette a nyakunkra hozza a bajt és idejekorán pihenünk meg egy Errator gyomrában. Aztán Moor "anyuci" közbelép és az ő szuper ötletének hála az időközben megnyugodott csepp gyerek kizökken a nyugalom szigetéről és újból vonyítani kezd... és, ha ez nem lenne elég egy tíz másodperc alatt bekövetkező armageddonhoz, még az én lelkivilágom is elszenved tőle egy mélyütést a bebiztosított gránát elhajításával. Hirtelen szólni sem tudok a meglepődöttségtől, -más kérdés, hogy amúgy sem hallana semmit ebben az éktelen visításban- csupán lassított felvételként, pislogás nélkül követem az íves röppályát, míg a robbanószer sziluettje el nem tűnik a magas fűben. Mielőtt azonban kamatoztathatnám a gyorsaságomban kiteljesedő képességem egyikét, ellenséget veszek észre a láthatáron. Kerékcsikorgás, karabély csörömpölés, gránát robbanás, gatya leégés, sikítás, visítás, rikoltás és egy csipetnyi ’80 évek ölelésében szakadnak apró cafatokra a mindenre elszánt Errator támadók, míg a hajunkat, a detonáció keltette forró szél állítja menetirányba. Mámorító érzés. - És mit értek a nagyszabású tervükkel? - teszem fel a költői kérdést, míg a jobb oldali tükörből próbálom szemmel tartani a mögöttünk loholó fenevadakat, de közben már érzem, hogy valami bűzlik Dánia helyett itt az XS-ben. Nem sok hiányzik, hogy mindhárman transzba essünk az odabent terjengő szagoktól, melynek forrását könnyűszerrel ki tudtam nyomozni, mert mindig az a gyanús, aki csöndben van és tudniillik jelen pillanatban csak egy valaki pislog teljes némaságban, még mindig élvezve(?) a muzsikaszót, amivel megkínáltuk az induláskor. - Ez lassan már könnyfakasztó. - ilyen közelségből egyenesen csípni kezdi a szemeimet, és valahogy az a mező, amit az előbb mutattam is mintha ellenünk dolgozna, és egyre távolabb kerülne, ahelyett, hogy máris itt lenne. Raven-nel egy időben nyitom a jobb oldali ajtót, de a folytatásban azzal a különbséggel élek, hogy vetődés helyett a magam előtt kinyújtott kezeim között tartva a csöppséget lépek ki a járműből és meg sem állok a gépháztetőig, ahová lehelyezem, majd két lépést hátrálok, és társam felé pillantok, aki még nem tűnt fel a túloldalon. Nagyon úgy fest, hogy teljességgel magamra vagyok utalva ezzel a megoldatlan, bűzlő feladattal. - Ám legyen! - felkiáltással vetem bele magam a harcba és olyan formán rángatom le a gyerekről a telerottyantott alsóruhát, hogy mindketten szarosak leszünk. Na, de sebaj, úgy is utáltam ezt a zubbonyt, ezért gyorsan le is kapom magamról és a varrásánál kettétépem, hogy legyen mibe visszacsomagolni, mert azért így pőrén csak nem maradhat. Kötök gyorsan egy szabadelvű, Tarzanos ágyékkötő formát az anyagból és már lépnék is vissza a fémszekerünkhöz, mikor az erdőből előtűnik a két vérszomjas üldözőnk, akik jelenlétükkel eléggé felbosszantanak. - Moor Tizedes! Készüljön egy szoros induláshoz, kérem. - kiáltom a még mindig látómezőn kívül leledző nőnek, aki remélhetőleg nem feküdt a fülére és figyel rám, máskülönben bajban lehetünk. - Te addig szellőzz egy kicsit! - szinte beakasztom a járgányba a fogadott perdai lányomat, mert Raven tévedett, mikor azt feltételezte, hogy csak a fiúk tudnak ilyen büdöset kinyomni magukból, de erről később. Előbb még a meglepetésem következik ezeknek a dögöknek. Egy újabb klasszikus csendül fel a következő percekre, melynek sodró lendülete tökéletes lesz a kivitelezéshez. Előkapom a megmaradt gránátomat, a biztosítószeget lepattintom róla, a fémtömeget pedig a telerakott pelenkapótlékba tömöm, amit a benne lévő természetes anyag tökéletesen ragaszt össze. A nagyjából harminc méterre lévő és minden lépésükkel egyre közelebb kerülő bestiák felé hajítom a gránát tartalmú veszélyes hulladékot, de még mielőtt földet érne, igyekszem a TW-S-sel eltalálni:
Kockadobás:
Nikolai Denisov carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-3: Egy hosszúsorozatot engedek útjára, melynek minden egyes tagja elszáll a töltött ruha mellett, viszont semmi baj, amint földet ér, azonnal robban és a hatás nem marad el. Az eredmény: két, játékból végleg kiiktatott Démontigris és némi füldugulás, ami azt hiszem olcsó megúszása a dolgoknak.
4-6: Újra szól az égi karabély, és a lövedékek egyike még a levegőben eltalálja a perdai végtermékkel dúsított gránátot, ami jó hat-nyolc méterrel a föld felett detonál. A következmény önmagáért beszél: A robbanás felülről éri és nyomja meg a két vadat, bár túlélési esélyeik így is a nullával megegyezőek. Nem is élik túl, viszont a hőhullám nem csak forróságot, hanem némi túlhevített salakanyagot is tartalmaz, ami Raven ruházatát találja telibe, ha még járművön kívül van, viszont, ha bent ül, akkor az XS kapja a dukkózást is lemaró permetet.
7-9: A gondosan csomagolt ajándék úton, viszont a lövések elszállnak mellette és hiába minden előregondolás, a talajfogást követően a bumm elmarad. A húsunkat kívánók azonban ebből a kis intermezzo-ból mit sem sejtve, megállás nélkül száguldanak felénk, így hát nem is lehet már más hátra, mint az azonnali indulás. Mire kipörögnek a kerekek a mögülünk érkezők már mellettünk vannak és pechünkre a jobb oldali ajtó sem akar becsukódni, így mindhármunknak van lehetősége megszemlélni egy gondosan, minden nap bővérrel ápolt Errator fogsort is.
*Egyszer majd…jelentéssel emelem meg a kezem, kinyújtott mutatóujjammal figyelmeztetve Denisovot, hogy nem fog lemaradni a biztonsági passzus bemutatásáról, de egyelőre mindez csak verbálisan hangzik el. Ami jobban aggaszt, hogy felmerül benne a lehetősége annak, hogy ne én vezessek. Örülök, hogy legalább ennyit ki tudtam csikarni magamnak, kaptam egy kocsit a munkámhoz, aminek minimum kettő előnye van. Egy: nem kell katonákra támaszkodnom a Városból való távozásomkor, kettő: Bárkit vihetek magammal és a fenékőri tisztet maximum egy katona láthatja el. Több nem fér a kocsiba. * -Jó érveim vannak, hogy miért én és miért nem maga. *Szóval ha el lesz cseszve a dolog, csak magamra lehetek mérges és nem kell Denisovot megfojtanom, ami elég nagy előny tekintve, hogy úgy sem menne. Azt viszont csípőből sikerül elérnem, hogy gyöngyözzön a homloka. Ki hitte volna, hogy a szuperkatonát olyan kis balgaságok hozzák zavarba, mint a gyereknevelés. Nem marad el a széles kárörvendő vigyor, pláne tovább nyúlik a válasza után. * -Tuuuudom. Azért mondtam, hogy jobban legyen, kissé elsápadt. *Gyakorolhatja is bőszen, mert én kegyesen lemondok az anyasági procedúráról, nem véletlenül ragaszkodtam Bruce-hoz házasság céljából, tuti biztos volt a befutó, hogy nem esem tőle nagy teherbe. Egyszer majd, szabad perceimben elgondolkodom azon, miért ver minket a sors ilyenekkel. Bőven elég lenne a lövöldözés is, ami Denisov társaságában már-már törvényszerű, hiszen egy nyugodt délutánunk nem volt még amit együtt töltöttünk volna. Az előnye viszont az, hogy egyre gyakorlottabbak leszünk és az elkövetkezendő hasonlóan pergő sortüzű összejövetelünkbe, már beiktathatunk némi teázást is esetleg, vagy kávézást, akár sütizést ha Jenkins dotálja az édes perceket. Fasza lenne halál nyugodtan csészét emelgetve menekülni, azért lebukni valamilyen fedezék mögé, hogy ihassunk néhány kortyot, hogy aztán újult erővel lássunk hozzá a sikítós meneküléshez. Most azonban egy visítozó kölyök jutott. Nem tudom ő mire fog felkészíteni minket, de nem csak vele, hanem egymással is meg kell vívnunk a harcunkat. Ez utóbbi akkor tudatosul bennem, amikor lehajítom hőn szeretett, saját fejlesztésű gránátját. Kedvem lenne megkérdezni tőle, hogy Terson áldását adta-e rá, vagy egyáltalán tud-e róla, hogy nem csak szuperkatonája van, hanem szuper töltete is, de kétlem, hogy szép nézést kapnék érte. Mindenesetre pont jó helyre dobtam, mert képes eltalálni, hogy bemutasson egy sikeresen kivitelezett, nem rendeltetésszerű használatot.* -Az mindegy, de legalább volt nekik. Nagyobb eséllyel indultak, a biztos siker nyugalmával. *Ha tudná, hogy ez milyen sokat jelent…de persze mindig próbára tesz. Némi szemmel verés után, hajleégés nélkül repeszthetünk tovább az egyetlen úton, ami nem biztos, hogy odavezet minket ahova szándékozni megyünk, de egyelőre még mindig menekülünk…holott helyben is megkapjuk a vegyi fegyvert. * -az nem kifejezés Denisov. Fel kellene terjeszteni Tersonnak újításként. Bár lehet, hogy a perdaiak immunisak rá. Talán be kellene vetnünk egy kancellária tanácsülésen. Azt tudta, hogy a perdaiaknak van hallucinogén hatású füstjük? *Tutira csecsemő szar kivonat. Ezt Eowen nem említette, de most már biztos vagyok benne. Tekintetemből azt is kiolvashatja, hogy nem csak a perdaiaknak van ilyenjük, hanem már nekem is, csak még nem próbáltam ki, kellően lelkes nézőközönség hiányában, de Denisovot szívesen meghívnám a premierre. A lényeg, hogy a baba már nem visít és ezt a dobhártyaszaggató muzsikával értük el. Minden más megfizethetetlen. Az pláne, hogy bájos társam a fejébe vette, hogy kibontja az amúgy sem parfüm illatú csomagot, hadd áradjon szét az egész szabadon, pedig már így is csípi a szemeinket. * -Nem hiszem el, hogy a sorsnak ekkora fantáziája van baszki. Mindig tud újat mutatni. És mindig akkor amikor magával vagyok. *Az orrom alatt morogva próbálom eldönteni, hogy a mögöttünk loholó ezer foggal vicsorgó halál lelassult-e annyira, hogy esélyesen ne bukkanjon fel két perc múlva. Remélve, hogy lemondtak rólunk a hátrányosan nehéz megszerzés miatt, leállítom az XS-t, kirúgom magam alól és magára hagyom társamat a nagy feladattal. Nagy kortyokban nyelem a friss levegőt, de mikor Denisov megvető bátorsággal kiszáll a kocsiból kezében a gyerkőccel, muszáj vagyok megörökíteni a nem mindennapi látványt. Természetesen Sammynek szánom, előzetes férjjelölti portfóliónak. Onnan veszem, hogy Denisov megindul a kocsi eleje felé, előrenyújtott gyerekkel, és hacsak nem esik nekem, felveszem a pda-ra az egész jelentet…* -Váááóóóó Denisov, feláldozza a zubbonyát? Ez az, hajrá! Jól csinálja! *Kicsit hajolok én is, némi lendülettel kapom el a fejem a repülő szartenger elől, de mindez nem tántorít el a szurkolástól. * -Micsoda out fit, DeVitto megirigyelhetné. *És tényleg a táncos lábú, kackiás bajuszú ruha mágus jut eszembe. Kellő átéléssel kacagok, annál is inkább, mert nem nekem kell tisztába tennem a babát, aki hozzám hasonló, gyöngyöző kacajjal fogadja megszellőztetett popsijának tisztaságát és Denisov fintorait. * -Tetszik neki. *Vigyorodom el közvetlenül azelőtt, hogy társam végezne a szagtalanító ceremóniával, de aztán azonnal le is hervad a vigyor az arcomról. * -Ó, baszki! Vége a kávészünetnek. *Remek reakcióidővel teszem el a pda-t és vetődöm a kocsi felé, hogy magam alá rántsam. A vigyorgó kölyökkel magam mellett indítok és hallgatjuk együtt az akcióhoz választott zenét. Szinte érzem ahogy a szél belekap a hajamba, a Denisov felőli, még nyitva maradt ajtó résén keresztül, immár csak nyomokban szagot tartalmazó XS-ben és nézem társam halált megvető bátorsággal és higgadtsággal fűszerezett mozdulatait. Van ugyan egy pillanat amikor értetlenül figyelem mit csinál, és próbálom megérteni, hogy milyen töltet lesz a gyorsban összerakott hibridből…de ő biztosan jobban tudja, elvégre az alap töltet is kísérleti fázisban van. Talán a lassú halált hozó szaggal akarja földre küldeni az erratorokat. A robbanás majdnem kiráz a kocsiból, érzésem szerint a decibelek ragasztanak az üléshez, így már csak Denisovra várok.* -Ugorjon Denisov! *Ahogy a fűcsomók kecsesen kirepülnek a kocsi kerekei alól, elkezdek tátogni, ásítást imitálni, hogy a jégbolygón kárt szenvedett dobhártyáim ellazuljanak. Érzékenyen érint minden ilyen hangeffektus. * -A maga lánya…Nikolaj Junior. Büszke vagyok magára, komolyan. És az a lövés…tisztára romantikus volt, ahogy a hajába kapott a szél és lobogott a maradék ruhája a duzzadó izmain, az arca kipirult és a haláli vigyor…hűűűű! Majdenm magába szerettem. *Nézek egy pillanatra a babára, aki immár csendben van és vigyorog, kalimpál a kezecskéivel és hihetetlenül élvezi a velünk létet. Remélhetőleg már erratorok nélkül húzhatjuk a fenekünket a célállomás felé, amit most van időm lecsekkolni. Kiteszem a pda-t a műszerfalra az erre alkalmas tartóba és megnézem a térképet. Ilyenem is csak nekem van, műhold képen követhetem az utat. *
De, most őszintén?! Ki a csoda emlékezne egy nyugodtan eltöltött, lövöldözés, Errator és csecsemő üvöltés mentes délutánra öreg korában? Na, ugye! Nem, neeem, még Moor néni sem, szóval, tessék csak beletörődni, hogy bizony sok-sok efféle mesét kell majd az onokáknak elmesélni, ha eljön az ideje. - Ó, az a sok tervezés... tudja, vert helyzetből imádok nyerni. - a szemmel verésre egy kacsintás és egy Denisov-os félmosoly a válaszom csupán, persze titkon azért örülök annak a nem elhanyagolható ténynek, hogy a hátsónk még véletlenül sem perzselődött meg a bombasztikus robbanást követően. A százméterek őrült sebességgel, megállás nélkül száguldanak, pillantásomat igyekszek más irányba terelni és nem a kilométerórát szemlélni, nehogy véletlenül kicsússzon valami illetlen a számon, ám azért az jelent már valamit, hogy lassan hunyorognom kell a menetszél miatt... egy szélvédő mögött ülve. - Fogalmam sem volt róla. - nem meglepő, hogy válaszom elég kurtára sikeredik, ugyanis éppen azon vagyok, hogy fátyolos tekintetemmel felmérjem a közel s távoli lehetőségeinket, ahol a triónk legkisebb, de határozottan legbüdösebb tagját megszabadítsam a ballaszttól, anélkül, hogy ezzel egy időben magunkat is elkábítanám a felszabadult ájergőzben. Még csak nem is sejtem, hogy az éppen "halálán" lévő társam, tüdejének tisztítása közben a személyi PDA-jára gerillázza a vicces jelenetsort, ahogy egészen szögletes mozdulatokkal, akár egy kezdetleges robotféle, pattanok ki az XS-ből és kezdem meg a hadműveletnek is betudható, szakszerűtlen és minden profizmust nélkülöző, ruhatépéssel megspékelt, esetlen cselekvéssorozatomat. Teszem mindezt úgy, hogy határozottan a gyermek -és mindemellett természetesen saját magunk- jobblétét tartom szemeim előtt. - Remélem, figyeli a bűvésztechnikámat Tizedes, a következő műveleti sor a magácskáé lesz. - nevetem el magamat, miután meghallom az aktív szurkolást a közelből. - Úgy látom, ebbe egy tripla adag is belefér. - való igaz, így elnézve a végeredményt, lehet, hogy egy cseppet túllőttem a célon, de igyekeztem így is duplán hajtani az anyagot, viszont biztosító tű nélkül, olyan görcsökkel megtűzdelt madárfészket rittyentettem a jelen pillanatban patyolat tiszta hátsó köré, hogy azt bármelyik erdőlakó szárnyas megirigyelné tőle. - Na, így már jó? - teszem fel a költői a kérdést a gyöngyöző kacajú, mini Mauglira hajazó kisdednek, akit a következő másodpercben már a járgány gondjaira bízok, mert a támadóink csak nem akarnak visszavonulót fújni, sőt, ha úgy tetszik még a korábbinál is vérmesebben törnek az életünkre... - Ezennel a Szent-tó környékét Errator mentes övezetté nyilvánítom! - a robbanás után egy hanyag mozdulattal rántom be az ajtót és enyhén nagyot hallva, a detonáció keltette hőhatások miatt pedig mérsékelten kipirosodott arccal biccentek egyet, ha összefut egy századmásodperc tört részének erejéig pillantásunk. - Mi az, hogy csak "majdnem"? - kérdezem eleinte teljes komolysággal, a mímelt meglepődöttségtől magasra vont szemöldökökkel, majd a harmadik másodpercben elvigyorodok, aminek a végén végigpillantok magamon és eszembe jut egy ős öreg film, ahol a főhős is hozzám hasonlóan, egy szál gépkarabéllyal, félmeztelenül likvidált egy fél országra való ellenséget, azzal a különbséggel, hogy tisztába mindeközben ő egyetlen csecsemőt sem tett. - Komolyan mondom, még pár óra együtt töltött idő és a nevemre veszem. - mondom ezt abban az idilli pillanatban, mikor nem bömböl, nem akaratos, nem büdös, de még csak büfis sem és a metál sem harsogja túl a járgány belsőjét. - Akkor már Nikki vagy minimum Nikolina legyen a neve. De a Raven név is egész _beszédes_ lenne, nem gondolja? - talán kezdem akaratomon kívül is feszegetni sofőr idegszálainak húrjait, de hát nem tehetek róla, mikor éppen elvarázsol a karomban lévő, végtelen nyugalmat árasztó jelenlétével a legifjabb A-Team tag.
- Ez tévedés, még csak most kezdek belejönni! - Emelem fel mutatóujjam is, mikor közbekotyogok szavainak, hellyel-közzel még igaz is. Adta magát a legtöbb csipkelődésem, én meg éltem az alkalmakkal. Mosolyom ott vált át némi felháborodásba, még csak nem is színleltbe, mikor átkeresztelne. - Na-na-na, a Vadember tetszik, már máshol is így mutatkoztam be. S kötve hiszem, hogy Csipetkét is átneveznéd, ha egyszer jó boga lesz. Vagy engem, ha én javulok meg. - Ingatom kicsit a fejem hozzá, a kapott becenevemből nem engedek, mert tényleg tetszik és szórakoztat valahol. Az is, hogy valahányszor ezen szólítanak, Szöszi jut eszembe. Egyébként se ragaszkodjon ehhez az átköltéshez, vagy a Szöszi helyett én is kitalálok neki valamit, aztán megütközhetünk kreativitásban. A virágtépő csak a kezdet. A kreativitás viszont most másként lett összemérve, kopoltyúnak látszó csíkokat húzunk egymás nyakára a tökéletes álca érdekében, s ugyan nem tudom, enyém hogyan néz ki, de a festményeiből kiindulva látatlanban is megadom neki az első helyezettnek járó díjat, pedig én még hozzá se fogtam. Erőt is kell vennem magamon, de egy csóknak itt és most még nincs helye, bármennyire is kívánom az ajkait, főleg, mikor így tud nézni rám. Összpontosítok inkább valami másra, kecses szép nyakára... Csak egy fokkal jobb, ezt a részét is éppúgy kívánom, s segítségemre egyedül az van, hogy a kopoltyúk felrajzolásához a ceruza nem siklik úgy, ahogy én azt gondoltam és amilyennek tűnt Jasmine kezében. Meg is gyűlik így a bajom a feladattal, amit jó kontár módjára az eszközre fogok, de Szöszi válaszán is mosolygok. - Az már egy tökéletes kiindulás, ha ennyit tudsz. Én is eltaláltam, ennek a bigyónak melyik vége fog. - Szélesedik ki a mosolyom, s nem, nem teszek rá megjegyzést, kibírom, hogy általános öltözési praktikusságok után ebbe kössek bele nála, hogy egyedül jön-megy a Perdán fegyverhasználati jártasság nélkül. Az alapkiképzés sokaknál elégtelen mennyiség volt és valóban csak annyit tudtak elérni, hogy esetleg tudja, hogy kell egy fegyvert jól megfogni, talán még kibiztosítani is. Csak aztán ne variáljanak a kialakításokon túl sokat az új modelleknél. De úgy sejtem, Szöszi a késsel sem bánik jól és nem is tudna élni vele, ha kell, így kissé felelőtlennek is tartom az egészet, de arra jutok, hogy általában Tywinnával találkozik. Ha a perdai nő csak fele olyan ügyes, mint amilyennek beállította magát előttem, akkor is elég jó harcos lehet. Végül, lassabban, mint azt gondoltam, de elkészülök a "művel", és már tényleg az induláson vagyunk, épp csak felvetem, hogy rendezzük el az ágyát úgy, mintha benne feküdne. Az ellenérvvel nem tudok vitába szállni, sőt szélesen elvigyorodom, ahogy elképzelem a felvázolt szituációt, így az induláshoz már csak a csomag van hátra. Felajánlom, hogy pakoljon be hozzám mindent, amit szeretne, addig én a függönnyel és ablakkal elbíbelődöm és csakhamar kint találjuk magunkat az utcán. Vagyis haladón, mert ugye most perdaiak vagyunk, látszatra. Azon csak fejem csóválom, hogy két virágot bevett az ablakból ehhez, mert én nem gondolom, hogy saját ügyetlensége miatt tette, hanem mert nem akart véletlenül sem rálépni egyikre sem. Taposás által leszakítani egy virágot, egész éjjel ezt hallgatná tőlem, legalábbis gondolom erre számít. Ahogy belém kapaszkodik és előttem ér földet, mire megszólalt én már azt a fél lépést leléptem közöttünk, hogy egy pillanatra simuljunk csak össze, míg pimasz mosollyal felelek, hogy aztán ellépve mellé soroljak be. - Úgy legyen! - Utalok arra mosolyogva, hogy nem adtam meg még ennyivel a vizsgaengedélyét sziklamászásból, de a landolás sokkal kecsesebb lett és sokkal kevésbé fájdalmas mindkettőnk számára. Karomat felajánlva indulunk el és csak pár instrukciót mondok, nem gondolva túl a tervet, így a Jasmine által felvetett eshetőségre sincs kiforrott elképzelésem, ugyanakkor a mosolyogva feltett kérdése a végén nem marad mosoly s válasz nélkül. - Mondom én, hogy vagány vagy! Azt hittem, le akarod fizetni az illető perdai hallgatását egy lepénnyel mondjuk, ehhez képest... - Ehhez képest tetézné a bűnünket azzal, hogy elszaladunk. Határozottan tetszik ez a terv, még ha nekem nem is ez jutott eszembe elsőre. Bár enyém lehet csak akkor működne, ha prevenciós jelleggel alkalmaznánk, meg ne szólítsanak. Az nem jut eszembe, hogy testvérpárt alakítsunk. Részben mert Szöszi annyira más, mint húgom és másmilyen testvért el sem tudok képzelni még úgy sem, ha Szösziből fekete hajút csinálnánk. Részben mert annyira abszurd ez az álca egy olyan nő esetén, aki bejön nekem. Ahogy olykor a vállamra hajtja a fejét nem kellene mosolyognom, hanem aggódnom, hogy Ravennek van igaza, hátha mégis nagyon jó színésznő Jasmine megerősítve ezzel a kém-vonalat, de annyira nem akarok ebben hinni, hogy figyelmen kívül hagyom ezt most. Egyébként sincs értelme innen már visszatáncolni, bárhova is vezessen ez az egész, mert a kapu már csak egy kanyarra van. - Ééés tudsz sikítani? Arra az esetre, ha túl gyorsan mennék vagy ha mégis leesnél? - Súgom vissza pimasz vigyorral. A sikítást nem bánom, Raven-en edződtem két évtizeden át, ha eddig nem lettem halláskárosult, aligha pont Szösziben talál kihívóra húgom. - De foghatjuk a hosszú ruhaujjakat is és csomóra kötjük körülöttem, úgy biztosan nem esel már le, hm? - S jön is a kanyar, ami a kapuhoz visz, ami még nyitva van, minthogy nem ment le teljesen a nap s az őrsége nem is nagyon törődik velünk, egyelőre úgy tűnik a befelé tartó perdaiakkal sem. Ez nyilván hajnalhoz közeledve érdekesebb lesz, de így is érezni némi feszültséget bennünk. Annak ellenére, hogy ha lebukunk, mi történne? Kifutunk, az az irány végülis a perdaiaknak is jó. Ha Jasmine sietősebben lépne akaratlan is, akkor kezem a belém karoló kézfejére teszem, hogy lassításra ösztönözzem, csak lazán, nyugisan, s a kapuig tartó két-három métert lehet úgy is tesszük meg, hogy foglyul ejtjük egymás tekintetét. Részemről legalábbis teljesen hiteles alakítás látható kaján-pimasz érdeklődés terén hölgy partnerem felé. Sétánk az erdő felé tart, s igazán csak akkor lélegzünk fel valószínűleg, mikor odaértünk, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, hiába nem történt semmi izgalmas a kiszökés résznél. Mély levegőt veszek az erdőnél, mintha csak annak az illatával akarnám megtölteni a tüdőmet, de valójában a szabadság illatát érzem. Semmi kísérő, semmi őr, csak mi ketten és sors fintora, hogy pont ez teszi a helyzetet izgalmassá. - Hozom a bogám, itt rejtettem el a bokrok mögött. - Engedem el Szöszi kezét és megyek beljebb az erdőbe a vékony kis ösvényről. A cserjés elég nagy helyenként, de azért boga mögé csak úgy fér, ha fiatalabb példányka és kisebb termetű még emiatt, esetleg lefeküdt aludni. Előbbi felé terelődik a gyanú azzal, hogy én már a bogához szólok, de nem emelkedik ki semmi a cserjék fölé. - Gyere kislány, bemutatlak valakinek... - Mert lány. Egyértelmű. A járművek azok, ez olyan férfi hepp. Szöszi elé viszont mégsem egy fiatal boga lesz kivezetve a bokrok mögül, hanem egy kissé kopottas, itt-ott lehorzsolt felületű, a városiakhoz képest rendhagyó külsejű és picit sáros motor. Alapja ennek is a Python-okhoz használt motorblokk, de külsőre némi átalakításon esett át, habár ez nem meglepő. A sérülések helyrehozása is jellemzően egyedi küllemet ad az egyes daraboknak, melyek eredendően is mutatnak eltérést egymáshoz képest. Színében többnyire matt fekete. - Szöszi, ő itt Együgyű boga. Együgyű, ő Szöszi. Ez pedig itt a sisakod! Nem ígérem, hogy lépésben megyek majd, mert akkor lemaradunk a legjobb részről. - Ejtem meg az összeismerkedést, míg a kis támasztólábat oda se nézve, rutinosan - amúgy se akarok lemaradni Szöszi reakciójáról - billentem ki és támasztom le a boga-motort, és az ülésen eddig pihent sisakot felkapva nyújtom Szöszi felé enyhén felhúzott szemöldökkel. Ha mégis leesne, legalább a feje ne sérüljön.
*Próbálok egy megsemmisítő pillantást vetni rá arra, hogy még csak most kezd belejönni a csipkelődésbe. Na jól nézünk ki, ha eddig félgőzzel ugratott. A fenyegetésem azonban telibe talál, érdemes lesz megjegyezni és erre el is húzom a számat egy ravasz félmosolyba, ám a meglepődés is elér azzal, hogy tetszik neki a Vadember név. Nem mintha sok választásom lett volna…* -A csipetke jó név akkor is, ha megjavul, elvégre máris becézem. Azért kíváncsi vagyok kinek mutatkoztál be így, biztosan nem egy ellenálló társadnak. Perdaira tippelek, de komolyan mondtam, hogy átkeresztellek. Ha megjavulsz, akkor is, bár ez a veszély nem fenyeget. Az sem, hogy megtudom az igazi neved. *Ha rám nézne amiért megint ezzel jövök, csak a fejemet rázom, hogy nem is akarom megtudni. Nem, mert félek, ha kierőszakolom belőle, soha többé nem látom. Jó ez így, Vadember. Meg sem fordul a fejemben, hogy cserébe majd én kapok másik nevet, egyébként is leköt az, hogy rajzolás közben ne hajoljak még közelebb a nyakához, később pedig ugyanúgy meg kell küzdenem azzal, hogy ő hajol az én nyakamhoz. S nem is végez vele gyorsan, hiába, férfikézbe nem való a szemceruza és ez világosan ki is ütközik. Sokáig babrál, a szívem majd` kiugrik a helyéből és cseppet sem könnyítette meg azzal, hogy figyelmeztetnem is kellett, hol keresse a nyakamat. Leheletének melege csiklandoz, eszembe idézi milyen forróak voltak az ajkai amikor lustán végiggyalogoltak ugyanott…oly régen volt, de tisztán emlékszem. Azóta is átkozom azt a katonát…* -Mondjuk nem volt nehéz és csak két lehetőséged volt. *Nevetem el a mondat végét úgy, hogy egy fegyvernek is csak két vége van, mégis arra hivatkozom ellenpontként. Szerencsére senki nem forszírozta annak idején, hogy jobb fegyverhasználó legyek, nem katonának készültem és az egész épp csak annyira volt elégséges, hogy veszély esetén legalább hatásosan meg tudjak fenyegetni valakit, úgy sem lőttem volna vele, de lássuk be, ha fordítva fogom, senki nem hisz nekem. Az állandó katonai kíséret miatt pedig nincs is szükségem ilyen tudásra, Castillo kancellár engedélye mögött is hátsó szándék lapult, amit előre sejtettem. Végül ő is elkészül a rajzolással, látatlanban is megelőlegezem neki a kiváló minősítést, épp ideje volt, hogy rendesen vegyem a levegőt. Már csak apróságok maradtak az indulás előtt, amit az ágyam érintetlenül hagyásával leredukálok. Szélesen mosolygós egyet értést kapok cserébe, s aztán a saját előkészített holmijaimat átpakolom a táskámból az ő batyujába, ami perdaibb mint az enyém. Azt hiszem még sosem másztam ki ablakon, persze eddig nem csak szükség nem volt ilyen mutatványokra hanem erre alkalmas, kinyitható ablak sem állta utamat. Azért hálát adok annak a perdainak, aki ide költöztetett be és nem egy emeleti szobába, persze nem gondolom, hogy előre tudta, meg kell könnyítenie a szökésemet, inkább csak nem volt máshol hely. Most legalább simán csak egy apró akadály, amit még könnyebbé és előrelátóan csendesebbé teszek azzal, hogy elpakolom az útból a virágokat. Ha véletlenül ledönteném az egyiket, nagyot szólna és kétlem, hogy figyelmen kívül hagynák. S pakolhatnám vissza szegény virágot a földjével együtt, mert ott nem hagynám. Csak egy röpke pillanat, míg a földre érkezéskor összesimulunk, egymással szemben, látva az alkonyi fényben csillogó és mosolygó szemeit…ha nem lenne az a pimasz mosoly és a szavai…* -Ó, már most is úgy van. *Súgom vissza méltatlankodva, mert értettem a célzást, de legalább kirángat abból a csodás pillanatból, amibe megint csak belevesztem volna. Belekarolva indulunk el…és ezzel kezdetét vette az izgalmas kaland, ami számomra annyira nem mindennapi, hogy sok mindent előregondolok ami talán meg sem fog történni, de jobb felkészülni rá. Halkan kuncogok azon amit mond, azért az a nagy darab perdai férfi sem volt éppen kedves első látásra. * -Héé! Akkor és ott az volt tőlem merészség, hogy szembe álltam vele és nem szaladtam el, vagy mondjuk nem bújtam a hátad mögé. *Nem különben a perdaiak nem erőszakos típusúak, békések ameddig csak lehet és különben is véletlen volt, ezt ő is biztosan belátta volna két szívdobbanásnyi idővel később. Csak csúnyán nézett, abba még senki nem halt bele. Más az, ha most megszólítanak minket. Kész lebukás, az elől el kell szaladni, legalább egy kis időt nyerünk vele. * -Nem tudom sikítottam-e valaha, inkább bennem reked a hang ha bajban vagyok. Nem fogok leesni, majd kapaszkodom és van gyakorlatom. *Mondom ezt teljesen gyanútlanul a kérdésére, mert hát bogán már ültem, egyedül is és annyi gyakorlatom már van, hogy követni tudjam a mozdulatait. Ha leesek, Vadember is velem esik, mert belé fogok kapaszkodni. * -Elég ha csak én kapaszkodom, az is lesz olyan erős, mintha…magadhoz kötöznél. *Amit már meg is tett, csak nem ruhaujjal és nem kötéllel…ezért is akadok el egy pillanatra mielőtt kimondanám. Annak ellenére, hogy mit láttam a szemeiben, mit éreztem felőle amikor olyan közel hajolt hozzám, még nem biztos, hogy ez az érzés kölcsönös. Óvatosan bánok vele, inkább nem képzelek bele semmi komolyat, bár hajlamos vagyok rá. A szálláshelyem haladójában még nem jött velünk szembe senki, de ahogy közeledünk a kapuhoz, egyre többen bukkannak fel és ezzel együtt a szívverésem is felgyorsul, kezem szorítása hasonló intenzitással szorít rá Vadember karjára, ízelítőt adva abból, hogyan maradok majd a boga hátán. Nem tudom mi lenne jobb, ha lehajtott fejjel mennék, hogy ne is lássák az arcomat, vagy felemelt fővel, hogy ne keltsek gyanút…az arany középutat választom, abból nem lehet baj, ha Vademberre nézek mosolyogva, csak ő láthatja közelről, mennyire nem őszinte ez a mosoly, tele van feszültséggel és szándékossággal. S az sem teszi jobbá és elfogadhatóbbá a mosolyomat, hogy látom, őt cseppet sem idegesíti a helyzet. Hogy képes még most is pimaszul laza lenni? Mégis ez az egész, valahol élvezhető. Az izgalom, a lebukástól való félelem…megpezsdíti a vérem. Teljesen tisztában vagyok azzal, mennyire izgulok egész idő alatt, de ez akkor válik igazán érezhetővé, amikor minden különösebb esemény nélkül kikerülünk a figyelem központjából. Ahogy fellélegzem, elkezd remegni a kezem és azt hiszem a lábaim is, elengedve Vadember karját magamat ölelem át, magamba kapaszkodom, hogy elmúljon a remegés, mélyet szippantok a friss erdei levegőből, és csak akkor ér el a szabadság édes íze, amikor vadember közli, hogy megy a bogáért. Néhány pillanatra magam maradok és hirtelen túl nagynak érzem az erdőt, s magamat apró porszemnek. Még sosem voltam egyedül idekint…s maga a szó „idekint” eszembe juttatja Tywinnát és azt amit a kutatóállomásra mondott. Kalitka. Nem csak az. A város is az és a Dominium is. Ha nem kockáztatnám a családom életét azzal, hogy elszököm és elmegyek Vademberrel az ellenállókhoz, most megtenném. Nem jönnék vissza. A szívem és a lelkem kétfelé húz….épp ezért hessegetem el ezeket a gondolatokat a fejemből. Épp jókor, mert Vadember vissza is tér, de gyanús, hogy nem hallom a megszokott trappolást amit egy boga képes hallatni a tappancsaival. Fel se tűnt, hogy azok a bokrok, melyekre célzott a legnagyobb jóindulattal sem rejthetnek el maguk mögött egy bogát, elfoglalt a szabadság gondolata. A motor látványa belém fojtja a szót, mivel nemes egyszerűséggel eltátom a számat és csak kapkodom a levegőt arra az aljas húzásra, amivel vadember becsapott, legyen az jóindulatú tréfa akár…becsapott és most jól mulat. Amikor visszanyerem a lélekjelenlétem, az talán nem is volt eddig jellemző rám. Szemöldökeim összerándulnak, lehet, hogy később ezt is megszépíti az idő és csak nevetni fogok rajta, de most mérges vagyok. Én bogára számítottam.* -Ó, hogy állna a talpadba egy tüskés ostor! Azt mondtad van egy bogád, ez nem boga. Ez…ez csak egy motor. *S mutatok kezemmel a „jószágra” kissé lenézően, mert hát nő vagyok, számomra nem jelent semmit egy jármű, csak egy szerkezet. A boga az más! S kíváncsi voltam milyen vadember bogája, tényleg olyan, mint amilyennek elmesélte…de hát akkor is a motorjáról mesélt. Nem is veszem el a sisakot, karba fonom magam előtt a kezeimet és durcásan tapodtat sem mozdulok. Mint aki el sem akar most már indulni, pedig…nagyon mennék már. De egy motoron? Erre nagyon rá kell beszélnie.*
Rá se merek kérdezni erre a becézés dologra, hogy mitől másabb, hiszen ha megjavul Csipetke, akkor már nem csíp. De egy évben egyszer nekem is eszembe jut, hogy bölcsebb csendben maradni, mielőtt Jasmine elnevez engem Vademberkének. Inkább csak arra reagálok egy bólintással, hogy valóban nem egy ellenálló társamnak mutatkoztam be így. Amennyien vagyunk, ismerjük egymást, legalább egy keresztnév szintjén. A többire, hogy direkt átkeresztel, most én reagálok neki egy kis nyelvöltéssel, próbálván arra játszani, hogy hátha elfelejti időközben majd. Mondjuk az igaz, hogy a megjavulás veszélye nem fenyeget, ha közel három évtized erre kevés volt. Az igazi név kérdésére is csak egy félmosollyal reagálok, így nem fogja kiszedni belőlem. De eljátszom a gondolattal, hogy egyszer elmondom, az Alec részét legalábbis, úgy állítva be, mint egy random választott álnév, ahogy sokszor a Henry-t használom nagyapám után. Ő is mondjuk Henrik volt, de sosem szerette, vidám lelkéhez túl komolynak találta, ezért mindenki Henry-nek hívta. Másik oldalról nézve azért birizgálja a fantáziámat, hogy milyen új nevet találna ki nekem Szöszi? Hamar feledem ezt viszont, mert míg egymásra rajzoljuk az ál-kopoltyúkat, már egészen más köti le a fantáziámat és csak egyetlen apróság az, ami visszatart attól, hogy átlépjem a csekély kis távolságot közöttünk, s ez nem a bénázásom a szemceruzával. - Ötven százalék esélyem volt hibázni, az botrányosan magas érték! - Mondom ál-komolyan, de somolyogva. Kiképzőm s később felettesem is azt vallotta, hogy a hibaszázalékot tíz, de inkább öt százalék alatt kell tartani, ha jót akarok. Ötvenes értéktől lábon kihordtak volna egy szívinfarktust. Ezt viszont nem mesélem el. Meglehetősen nehéz egyébként úgy ismerkedni, hogy bizonyos témákat biztonsági okokból kerülni kell, legalábbis kerülni akarok, de szerencsére így is megtaláljuk a módját, hogy tudjunk miről beszélni, már amikor nem hagyjuk, hogy a csend üljön közénk, olykor csak egy-egy röpke pillanatra, mikor tekintetünk találkozik, mikor a távolság nem is értelmezhető közöttünk. - Úgy lenne? Rendben, akkor tovább léphetsz a második szintre. Itt már neked kell engem elkapnod! - Szélesedik az a pimasz mosoly s elindulunk Elorakban az északi kapujuk felé határozottan. Jó, hogy voltam már párszor a településen, így kiigazodom, hogy merre érdemes menni, melyik haladó rövidít utunkon és melyek a csendesebbek, ahol pár lopott szót is tudunk váltani saját nyelvünkön. - Elismerem, merészség volt ott maradni. Mégis a bájosságod hatott. Próbáltam volna meg én lepénnyel kínálni, aligha olvasztom meg a szívét! - Valószínűleg baj nem ért volna, hacsak nem olyan perdai, aki szívből utál minden égit, s az ilyennek soha nem magyarázná meg az ember, hogy bocs, véletlen volt. Itt számított ez is, és Szöszi természetes kedvessége is, amit a perdai is meglátott benne egy pillanat alatt. Ugyanakkor most tilosban járunk, itt ez nem használna, legfeljebb Szöszi enyhébb büntetést kapna, főleg, hogy mindent magamra vállalnék... egyébként még igaz is lenne. Én rángattam ebbe bele, magától nem jutna a kiszökés gondolatára, hát még a megvalósítás útjára nem lépne. - Nem sikítottál? Hm. - Költői a kérdés, inkább a meglepettségemnek adok hangot vele. Raven mellett felnőve ez elképzelhetetlennek tűnik annak ellenére, hogy se Sky-ból, se Rhywenből nem tudom kinézni, hogy sikítana... talán még Roda sem az a fajta. Szösziből kinézném, annak ellenére, hogy mikor először találkoztunk a lugasban és fegyvert fogtam rá, mikor elkaptam, hogy megnézzem, nincs-e nála rejtett fegyver, akkor sem sikított, s valószínűleg nem azért, mert a közelben minden katonát kiiktattam, aki segíthetett volna. - Rendben, az úgy még jobban tetszik, ha olyan szorosan fogsz ölelni. - Haladtunkban csak szemem sarkából pillantok mosolyogva Szöszire, immáron nyíltan kimondva, hogy az utazásunk alatt milyen helyzet vár ránk. Óvatosságra kellene intenie, vészjelzőként kellene szólnia a kis megakadásának, szavai átvitt értelmének figyelembe véve a délután mondottakat, a benyomásomat, hogy Szöszi meglehetősen szeretethiányos, így többet is gondolhat az egészbe, az iránta való érdeklődésembe, mint amit nyújtani tudok neki. De most ez a vészjelző szokásától eltérően csak a háttérben halkan szól, s nem ösztönöz arra, hogy idejében kimásszak a helyzetből, mielőtt túl nagy kárt okoznánk egymásnak. Főleg én neki. Kijutásunk eseménytelen, de Jasmine így is végigizgulja, látni a mosolyán, érezni keze szorításán, szinte hallani szíve gyors dobogását is. Ugyanakkor becsülöm benne, hogy kapaszkodva belém ennyire bízik bennem, hogy minden rendben lesz és nem futamodott meg, nem bizonytalanodott el még akkor sem, mikor megpillantottuk a kaput. Kint, az erdőszélt elérve engedem csak el, lopva végigmérve őt, hogy fázna vagy az elmúlóban lévő idegesség okozza a remegését, de előbbi mellett teszem le a voksomat. De azért majd még figyelem később is. A bogámért indulok nem is sejtvén, milyen gondolatok és érzések járnak most Szösziben, s ha kimondaná őket, nem tudom, mit reagálnék rájuk? Vinném, de mindenképpen le is beszélném. Elővezetem hát a bokrok mögül a kis tréfám tárgyát, mert valóban tárgy, nem egy hús-vér boga kerül Jasmine szemei elé. Mosolygok az első, néma reakcióin a motor láttán, mert hát elég messze esik ez mindenféle szempontból egy bogától, az egyetlen közös pont bennük, hogy el tud vinni A-ból B-be. Ja meg hogy két személy is rá tud férni, ha kell. A szemöldök-összerándulás már előre jelzi a vihart, de ez mit sem von le jó kedvemből és még röviden fel is nevetek az első "jókívánság" hallatán. Mondanám, hogy ezért járok motorral, hogy a talpamba ne álljon semmi ilyesmi mérgező tüske, de nem kerül kimondásra, mert most rajtam a felháborodás sora. - Na-na-na, mi az, hogy "csak" egy motor?! Lelke is van ám, hát neked nincs, hogy így beszélsz róla? S mielőtt ellenkeznél, igenis van lelke, s szeszélyes, mint egy nő. Télen hidegben csak a "kérlek"-re indul el, ha bontással fenyegetem, az nem hat. Ráadásul hűséges társ, eddig mindig hazavitt, vagy ha el is romlott valami, már hazatolható távolságon belül volt. Egyébként úgy lett belőle boga, hogy nem tudtam, miként magyarázzam el egy perdainak a motor szót, szóval lebogáztam. Aztán mikor látta milyen "hátasom" van, főleg a kis támasztó lábat, ami nélkül eldőlne parkolás közben, azt mondta, hogy együgyű a bogám. - Adom elő a védőbeszédemet a motorom mellett, mielőtt még megsértődik - mármint a motor - és nem akar majd elvinni minket a Szent tóhoz. Közben iszonyú édesnek találom Szöszit, ahogy dühös rám, a száját megint úgy tartja, és ahogy megmakacsolva magát karba fonja kezeit, ahogy szemei villannak... Nem tudnám racionálisan megmagyarázni az okát, de valamiért rohadt szexinek és imponálónak találom. Közelebb is lépek eggyel, továbbra is nyújtva a sisakot neki, de enyhültebben kérdezve, nem olyan szenvedélyesen szólva, mint az előbbi lelkes magyarázatom közben. Legalábbis az elején még enyhültebben, a végén már komisz mosoly jelent meg rajtam. - Ha az sem győz meg, hogy a Szent tónál csak egy kis ideig látható az, amit mutatni akarok neked és esélyesen lekéssük, ha gyalogolni kell, akkor mivel tudnálak rávenni, hogy felülj erre az együgyű bogára? S jobb, ha kitalálsz valamit, különben drasztikus lépésekhez folyamodok! - Emelem meg kicsit a szemöldökeimet, kíváncsian, hogy mit felel, s vajon érdekli-e, hogy mik a drasztikus lépések, vagy meghagyja nekem inkább bele sem gondolva? Na meg vajon felül-e magától a motorra vagy végképp megmakacsolta magát?
*Érdekesnek és egy kicsit hízelgőnek is találom, hogy tetszik neki az általam adott név, nem mintha lett volna más választásom, mert még egy álnévvel sem segített a megszólításon. A Vadember név túl korán született meg ahhoz, hogy megtetsszen neki és már ne is akarjon helyette mást kitalálni. Az igazság az, hogy én is már megszoktam, nem nevezném el másképp, ha valaha más néven szólítanám, az a sajátja lenne…az amit megoszt velem. Az a veszély egyikünket sem fenyeget, hogy megjavul,furcsa is lenne ha nem hallanék tőle cukkolást és piszkálódást, bár nyugodtabb lenne a hangulatom amikor vele vagyok, biztosan hiányozna. Ugye, a nőknek soha semmi nem jó... S így vagyok akkor is amikor olyan közel állunk egymáshoz, hogy a másik leheletét a nyakunkon érezzük, a szívdobogtató helyzet azonban nem fordul át hasonlóba, mint amit a katona félbeszakított a vízesésnél. Bolond fejjel egyszerre lélegzem fel és sajnálom amikor vége és mindkettőnk nyakán ott díszeleg az ál kopoltyú. Vadember pedig megszenvedett a női szépség holmival, mint én egy fegyverrel a kezemben tettem volna. * -Egy szemceruzánál nem annyira botrányos, mint egy megtöltött fegyvernél. *Nevetve hívom fel a figyelmét, bármennyire is hasonlítottuk a ceruzát a fegyverhez, a valóságban az ötven százalék hibalehetőség nem ugyanaz. Nevetek, mert annyira aranyos, ahogy kimondta a szót, picit megnyomva az elejét, mégis somolyogva az orra alatt. Már csak a szemforgatás hiányzott hozzá. Egymástól való eltávolodásunk némileg lazítja a fülledt, visszafojtott vágyakat, a hangulatot, anélkül, hogy kellemes mivoltát agyoncsapná. Az ablakon való kimászás már inkább szórakoztató jelleget vesz fel semmint túlfűtöttet...bár ott is sikerül néhány hosszú pillanatig egymás szemébe nézve összesimulni. A viccelődés azonban mindkettőnknek menekülő útvonal és én erősen bele is kapaszkodom. Halkan, nehogy a kaland elején lebukjunk nevetek a szavain, ami jellegét illetően inkább játékos fenyegetés, és megkapom a soron következő pimasz mosolyt is. * -Úgy bizony...ó, remek, a vállamra dobjalak, vagy a karomba vegyelek? * Egyik képtelenséget mondom a másik után, mert az övére mást nem lehet, vitatkozni felesleges, egyébként sem azért született az a mondat, hogy belekössek. Pedig...ezzel az erővel nem is jutnék soha a második szintre. Azonban túl sok idő elment azzal, hogy nyakon rajzoltuk egymást és izgatottabb is vagyok mint korábban gondoltam, hogy leszek, szeretnék már a városon kívül lenni, fellélegezni, elszabadulni....esemény nélkül túlélni a kiszökést. Ez most annyira más, mint napközben sétálgatni a perdaiak között, mert voltak kísérőink és szemmel tartottak minket, merészség ide vagy oda, lepénykínálással nem kockáztatnám a szökésünk sikerét, inkább elszaladnék. Akkor és ott azonban hatásos volt...de ebben sem egyezünk igazán. A bájosságom említésébe belepirulva mosolyodom el, mégis vitatkozom.* -Szerintem a meglepetés ereje hatott. Hmmm, gondolod, hogy a pimasz mosolyod egy perdainál nem elég? *Azt hiszem ez minden tekintetben költői kérdés, ebben legalább biztosak lehetünk, abban már kevésbé és valószínűleg sosem tudjuk meg, hogy mi játszott közre a perdai férfi békítésében. Szóval marad a futás, ha esetleg mégis megszólítanának és a reménykedés, hogy betudják annak, szerelmesek vagyunk és magunk szeretnénk maradni. Ebben a helyzetben semmiképp nem sikítanék, akkor sem ha tudnék, ám érzésem szerint képtelen lennék rá. Fent a lugasnál sem tettem, pedig nem lehettem biztos abban, hogy minden katonát ártalmatlanná tett, kiálthattam volna de még az sem ment. Az egyetlen dolog ami miatt kikeltem magamból, az ecsetem eltörése és a festékem kiöntése volt. * -Legjobb tudomásom szerint még sosem, de mi ez a hümmögés? *Nézek rá értetlenül, mert fogalmam sincs mi bizonytalanította el, avagy miben nem hisz. Abban, hogy egyáltalán nem tudok sikítani, vagy abban, hogy nem sikítottam még sosem. Jellemzően a férfiak azt képzelik a nőkről, hogy mindenre ijedten felugranak és sikítanak...de nem csak ezt kell bizonygatnom, hanem azt is, hogy képes vagyok a boga hátán maradni. Persze még nem tudom, hogy az ebben való kételkedésének súlypontja nem az én képességeim megkérdőjelezésére nehezedik, hanem az ő bogájának valódiságára. Mikor kimondom, még nem is jut el a tudatomig, hogy mit jelentenek a szavaim, de Vadember nem lenne Vadember, ha nem hangsúlyozná ki a lényeget. Hiába veszem a levegőt, hogy visszavágjak, semmi nem jut eszembe, szemem sarkából látom, hogy felém fordul és merőn néz, és azt a sokat emlegetett pimasz mosolyt is már az arcára képzelem azelőtt, hogy meglátnám. Aztán úgy döntök, jobb ha most csendben maradok és nem kísértem az ő általa írt sorsomat, hogy újra lángoljon az arcom és zavartan pislogjak. Összeszorítom hát ajkaimat és orromon fújom ki a nagy sóhajként indult méltatlankodást, amit aztán egy elnéző mosollyal és fejem ingatásával zárok. Elképzelni azonban már nem is tudom, mert az út a szálláshelytől az északi kapuig, meglehetősen izgalmas annak ellenére, hogy semmi nem történik. Egész úton azon aggódom, mi lesz ha…s persze hiába tudom, hogy nem jó és felesleges, feszült vagyok és ideges, ami még az alkonyi fények és árnyékok játékában is jól látszódhat. Amikor kijutunk, el sem hiszem igazán, hogy sikerült. Magamat ölelgetve próbálom testem remegését csitítani, ami valószínűleg a korábbi izgalmak utóhatása. Tovább tartana, ha Vadember nem gondoskodna megint arról, hogy ami eddig volt azt sürgősen elfelejtsem, de motorjának lebogásítása és ennek kiderülése az első pillanatokban nagy csalódás a számomra. A tőlem telhető legnagyobb szitokkal támadom le, természetesen minden cél nélkül, hiszen Vadember mosolya csak tovább szélesedik, jókedvének határait feszegeti…mindaddig, míg – gyanítom – meg nem sértem a büszkeségét. Nem az övét, hanem a motort, mert az úgy tűnik az ő büszkesége. Még mindig magamat ölelve állok vele szemben és csak nézem, hallgatom a védőbeszédet. Azért mókás, hogy szinte emberi tulajdonságokkal ruházza fel, nem is akármilyenekkel, mert a motorja a szavai szerint egy makacs és minden ízében szeszélyes nő. Sokszor, sokféle reakciót kiváltott már belőlem Vadember, javarészt olyanokat, melyek nem voltak számomra ismeretlenek, de ez most valami új. A csodálkozástól megemelkednek a szemöldökeim, valahol a „kérlekre indul be” –nél ajkaim picit elnyílnak, aztán mintha kikívánkozna valami ellenkezés de végül mérgesen összeszorítom. Vadember és a pimasz lódításai, melyeknek én vagyok a célpontja, és mindig sikerül neki behúznia a csőbe. Magamra is haragszom, mert ilyen könnyen átverhető vagyok, az egyetlen mentség ami mellette szól, hogy ezzel nem akart ő rosszat, nem akart bántani. Csak ne lenne olyan szívdobogtató az a mosoly ami az arcára kunkorodik. Egy röpke pillanatra elnézek a „nője” felé, aztán vissza rá.* -Nem csodálom, hogy leegyügyűzte. *Egy perdai nem sokra értékel egy motort, nem is vagyok tisztában a teljes beszélgetésükkel de nem is számít. Rövid mondatom már inkább annak szól, hogy én is piszkáljam egy kicsit, ha már azt merészeltem mondani, hogy „csak” egy motor és arra kifakadt. Nem vagyok a motor ellen, de azért mókás, hogy előbb ültem bogán, mint motoron és pont úgy tartok tőle, ahogy a bogát is megközelítettem első alkalommal…bár Vadember motorja minden kétséget kizáróan nem fog megcsipkedni. Lemondó sóhajom akkor tör ki belőlem, amikor újra megszólal, érezhetően enyhülve és inkább kérlelőn, ami némileg semlegesíti mosolyának komiszságát. Egyszerűen nem tudok rá haragudni, amikor ilyen aranyosan bűnbánó és már-már hajlanék arra, hogy megadjam magam és elvegyem a felém nyújtott sisakot, de a kis monológ vége ismét feljebb emeli szemöldököm íveit. Ezen a ponton már nagyon nehéz visszatartani a nevetésem, talán a szemeimben már látszik a derű, de ajkaimat makacsul összeszorítom míg meg nem szólalok.* -Kénytelen leszel drasztikus lépésekhez folyamodni. *Kíváncsi vagyok mire gondolt, és már csak azért sem adom meg magam olyan könnyen a lódítása miatt. Talán annyi időnk még van, ha már kilátásba helyezte és akkor sem késünk el. Azért érdekelne, hogy mi az amit csak rövid ideig lehet látni a tónál. Vadember szemeibe nézek, kihívás elé állítva és várom a drasztikus lépéseket.*
- Ezt csak azért mondod, mert nem láttad még a nyakad... - Somolygok, noha egyetértek vele és azért annyira botrányos nem is lett a nyakán a rajzolt kopoltyú. Évődve és viccelődve jutunk ki ablakon kívülre is, ahol Jasmine már magára szed egy kis magabiztosságot, legalábbis a mászás idejére. - Ha már így kérdezted, akkor ebben a sorrendben kérném! - Nevetek fel a képtelen ötleten, inkább nem is akarom elképzelni, mert azért nem tudunk elindulni, mert kétrét görnyedve nevetek. Így viszont ez a veszély nem fenyeget, és inkább csak mosolygok azon, hogy a pimasz mosolyom mennyire elég a perdaiaknál. Mondanám, hogy a perdai nőknél jobbak az esélyeim, de valahogy eddig csak olyanokat fogtam ki, akiket nem hatott meg. Ja nem, egy rögtön hozzám is jött feleségül, nála annyira hatott a mosoly, erről viszont inkább nem szólok. A sikításra vonatkozó témát viszont nem tudom már így megállni szó nélkül. - Csak a családom nőtagjaiból kiindulva meglep, hogy valaki nem tud sikítani. Édesanyád se szokott? Genetikai alapú lehet? - Oké, ez már komolytalankodás a részemről, miközben lázasan jár az agyam, hogy említette-e valaha is az anyukáját? Azt hiszem nem. Nem tudom. Na, most akkor drukkolhatok, hogy a kedves mama éljen és viruljon, nehogy sikeresen beletenyereljek valami depicentrumba. Ha így is lesz, felmentő seregként üdvözlöm majd a kapu látványát, mert emiatt hallgatnunk és édesen andalognunk kell a látszat kedvéért, hogy ezt is magunk mögött hagyva, immáron a perdai természet takarásában az erdőbe beljebb sétálva mással folytassuk a beszélgetést. Jelesül bemutatom neki Együgyűt, bár magamban ritkán hívom így, csak motorként szerepel, de csalódott döbbenetéből fakadó szidalma megmosolyogtat, mígnem bele nem gázol a motorom érzékeny lelki világába. Ha tudnám, milyen jelzővel vagyis névvel illeti magában Szöszi! - Hééé! Ha ezek után nem fog beindulni, tudd, miattad van! - Felháborodás második hulláma, mikor már Szöszi is leegyügyűzi szegény kétkerekű járművemet. Hát mivel érdemeltem-érdemeltük ezt ki? Azért ne mondja nekem, hogy annyival jobb bogán ülni! Ugyanakkor látom, hogy teljesen logikus érveimmel nem fogom tudni meggyőzni, tehát más módszerhez folyamodok: kérem őt, kilátásba helyezve érdeklődést felcsigázó látványt, amihez sietnünk kellene és mondhatnánk, hogy üzleti ajánlatot is teszek, de félig fenyegetésnek és zsarolásnak is beillik, mindezt az én pimasz mosolyommal tálalva. Hogy ezek közül melyik milyen mértékben hatotta meg Szöszit, azt nehéz lenne megállapítanom, de a lényeget látom a szemeiben: derűvel karöltött hajlandóságot. Ugyan arra számítottam, hogy kér valamit, de lehet nem jutott eszébe semmi, ahogy a zálognál sem a kendőmön kívül. Érzésem szerint csókot meg akkor se merne kérni, ha a gondolataiban megjelent ennek a lehetősége, de talán a gondolat is elmaradt, mert nem állt neki villámgyorsan elpirulni. Csalódott mégsem vagyok, kicsit reméltem is, hogy a drasztikus lépésekhez kell folyamodnom, s tartok tőle, ez a képemre van írva, miközben visszahúzom a kezem, mely a sisakot nyújtotta felé, hónom alá csapom a fejfedőt és elkezdek kettőt-hármat hátralépni el a motor mellett. - Jól van, Szöszi. Te akartad. Én próbáltam ezt másképp rendezni, de nem hagysz nekem más választást... - Már csak az előadás kedvéért is meg kell jegyeznem az ügyben való ártatlanságomat, s ez alatt már a sisakot ügyesen megtartva nyúlok a felettem lévő fa ága felé, hogy lehúzzam vállmagasságba hajlékony ágát. Valami örökzöldebb fajta lehet, mert sok környékbeli fához képest nem látni, hogy színesednének a levelei és le akarnának hullni a közeljövőben. Két ujjam közé csippentek egy falevelet és kihívó komiszsággal nézek a szép szőke "perdaim"-ra. - Amíg fel nem veszed a sisakot és fel nem ülsz a motorra, addig három másodpercenként letépek egy levelet. Egy... kettő... Első falevél pápá! Egy.. kettő... - Bizony, azt az elsőt galádul le is téptem, hacsak nem érezte meg Szöszi előre a tervemet és avatkozott közbe valami módon. Ha nem így tett, akkor míg újrakezdem a számolást, színpadiasan látványosan ejtem ki ujjaim közül a falevelet előtte és le sem ért még a földre, de már nyúlok a következőért...
*Nem gondolom, hogy olyan borzalmas lenne az amit a nyakamra rajzolt, inkább csak egy frappáns válasz az én megjegyzésemre, amin el is mosolyodom. El tudom képzelni azért a két rajz közötti különbséget, ha már így emlegette, de sajnos nem tudom megnézni, még később a Szent tó tükrében sem, mert mire odaérünk, már sötét lesz. A tanárát túlszárnyaló diákként pedig, szerinte vihetem én, akár ölben, akár a vállamon, csak a sorrend legyen meg. Szép is lenne a látvány, végig a perdai kis haladóban, vállamra dobott Vademberrel. Az a baj, hogy most senki nem látná. Később annál inkább, bár úgy érzem egész végig, hogy sosem lesz vége az útnak és nem érünk oda az északi kapuhoz, minden bizonnyal meglepődnék ha tudnám biztosan mennyi ideig tart a valóságban. Egy biztos, ha bármi történik nem fogok sikítani, sosem tettem és szerintem nem is vagyok képes rá. Vagy csak nem történt velem olyan borzalom, annyira veszélyes helyzet, ami kicsikart volna belőlem egy éles, fejmagas hangot. Nem kétlem, hogy vannak nők akik képesek rá és nem is az lep meg, hogy Vadember családjának nőtagjai, kivétel nélkül igen, hanem az, hogy beszél róluk. A szavaiból, a többes szám használatából az derül ki számomra, hogy az édesanyján kívül legalább egy húga vagy nővére van…és vagy…felesége. Bármennyire is nem akarok erre gondolni, nem lehetetlen, hiszen az ő korában már gyereknek is kell lennie, és ezt akkor is számításba kell vennem, ha ő mostanság az ellenállók táborát erősíti. Persze a törvények szerint – hacsak nincs vele a Rebelliumban – már hivatalosan elválasztották őket egymástól, és akkor elvált, vagy…özvegy. Erre még sosem gondoltam, mert nem mesélt a családjáról és így nem lehettek elképzeléseim, de most muszáj volt végiggondolnom. A válaszom késve is érkezik, néhány gondolattal elcsúszva.* -Édesanyám ennél sokkal megfontoltabb és nyugodtabb. Minden bizonnyal van köze a génekhez. *Nem részletezem miért, de komolyan mondtam, egy halvány mosollyal kísérve. Tekintve a hangszálak igénybevételét egy-egy sikításkor és az ahhoz szükséges lelki erőt, temperamentumot, sokat számít mit örökölt és mit tanult az aki sikítani szokott. Vadember családján nincs sok időm merengeni, mert lefoglal az, hogy kellőképpen feszült legyek a lebukástól való félelem miatt, így jó eséllyel a beszélgetés is elül egy idő után, a kapun kívül azonban bepótolunk minden kimaradt szót. Az idegeskedés elmúlásával érkező remegéssel sem tudom palástolni a csalódottságomat és ha őszinte szeretnék lenni, nem is akarom. Bogát vártam, minden hibája és szeszélyessége ellenére, megszerettem Csipetkét és hiszem, hogy legalább alapszinten tudok is bánni egy másik bogával, de erre nem kerül sor. Vadember motorra akar ültetni. Meglehetősen sértett képet vág és ki is fakad, ami egyszerre mókás és bosszantó, utóbbi azért, mert én vagyok becsapva, mégis ő van jobban megsértődve és nem tudom megállapítani, hogy ebben mennyi a színjáték. * -Megsimogassam, hogy elinduljon? *Ez az egész ugyanolyan képtelenségnek hangzik, mint amikor arról beszéltünk, hogy a vállamra dobva viszem végig az utcán. Számomra legalábbis képtelenség egy motort nőként, élőlényként kezelni, de belemegyek a komoly játékba. Már csak azért is, hogy piszkáljam és a hangomban van egy kis adag irónia is. Megmakacsolom magam és tapodtat sem mozdulok, a felém nyújtott sisakot sem veszem el tőle. Győz a kíváncsiságom, miféle drasztikus lépés lehet az, ami minden meggyőzéssel szemben ráültet a motorjára? Sok minden eszembe jut, közöttük az is, hogy egyszerűen derékon ragad és felültet rá. Nem lehetetlen, még akkor sem ha kapálózom, de úgy sem tenném maximális lelkesedéssel, azért szeretnék elérni a tóhoz és ha már itt tartunk a motorozást is kipróbálnám, de márcsakazértsem mozdulok. Zsarolásra is gondoltam, arra azonban nem, ami a lehető leg célravezetőbb és legmókásabb is, persze azon túl, hogy megkopasztja a fát. Az első fenyegetésre, ami beillik utolsó lehetőségnek, hogy meggondoljam magam, csak szemöldökemelve mosolygok, mintegy kihívásként. Aztán azok a szemöldökök melyek az egyik pillanatban még felfelé íveltek, a következőben már zavartan, a halvány harag előhírnökeként összerándulnak. Még nem tudom miért fogdossa a fa levelét, de mikor elmondja, lassan és kínzóan részletezve, kikerekednek a szemeim.* -Ne merészeld! *Nem, még nem hiszem, hogy megteszi, ám amikor a levél elszakad a gallyától, nagylevegőt kell vennem. Nem szólok, de gyilkos pillantásom mindent elárul, s aztán mérgesen toppantok egyet és elindulok felé. Kikapom a kezéből a sisakot, közben a szemeibe nézve a fogaim között szűröm azt az egyetlen szót, amit most rá értek.* -Barbár! *A motorra ülök, nem számít, hogy úgy körülményesebb neki is felszállni, oldja meg. Még mindig őt nézem, és tekintetemben ott az újabb kihívás, igen, Barbárnak fogom hívni, amíg ki nem engesztel. *
A válasz késik, már-már azon lennék, hogy akkor valami új témát dobok be, mikor végül Jasmine megszólal. Halványan mosolyog csak hozzá. Oké, tehát anyuka él, de lehet nem felhőtlen a viszony, azért volt ez az elgondolkodás és visszafogottság. Inkább csak bólintok én is, hogy akkor ez genetikai alap. Ha lesz valaha egy lányom, ami kizárt szerintem, akkor kiderül hogy Ravennél női ágon öröklődött dolog-e vagy Delgado részről jön apai ágon és mi férfiak csak hordozók vagyunk. Hagyom inkább a témát, s eszembe sem jut, hogy ő az én családomon gondolkozott el annyira. Úgy véltem, ezen már rég túl lehet, ahogy saccolt kora alapján én is gondoltam, hogy már férjnél van, akár még gyereke is lehetne, de a Raventől kapott pontosabb információk alapján ennél részletesebben ismerem az életének ezen szegmensét. A boga avagy nem-boga téma sokkal érdekesebbnek és biztonságosabbnak ígérkezik, és a visszafogottság sem jellemzi, legalábbis Szöszi szenvedélyesen kiakad, én szenvedélyesen kiállok a motorom becsülete mellett, ő makacskodik, de én is megmakacsolom magam, márpedig motorral fogunk menni. Annyi izgalom nem kell az estébe, hogy bogát is lopjak neki, na meg az ötletet szerintem nem is díjazná. Meg a boga sem. - Engem. Én majd tolmácsolok. - Jelentem ki némi megjátszott sértettséggel, mégis laza nyugalommal pimaszkodva vele, hogy csak tessék simogatni! Kíváncsi lennék, hol állna neki. Az iróniát éreztem a hangjából, s érdekes ilyen oldaláról is megismerni őt, ahogy a játékos makacsságot is. Ez is új! Eddig ténylegesen durcáskodott miattam, ám most láthatóan játékból, csakazértis-elvből teszi, hogy megtudja, mire vetemednék. Nem ismer, s ezt használom ki. Sokféle lehetőségem volt most, ám azt választom ki, amely a leggyorsabban hoz eredményt és amelyikről tudom, hogy olyan felháborodást fog okozni, mint nálam a motorom ledegradálása. Ahogy reméltem, nem szakít félbe, mikor még csak hátrálok és színpadiasan mentegetem magamat, s élvezet figyelni, hogyan változik az arcmimikája, mikor megfogom a faágat és lehúzom magamhoz. Már tudja, hogy ez rossz lesz, de még nem tudja, hogy pontosan mi is lesz, ám amikor erről is lehull a lepel, nehéz tartanom a kegyetlen fakopasztó álcáját, komolyan szerepben maradni, ahogy minden felszólítás ellenére megszabadítom az ágat egy levelétől. Ahogy levegőt vesz, ahogy tekintettel szinte ölni tudna... Esküszöm nem tudom megmagyarázni, de annyira édesnek találom, hogy kiesve szerepemből egyre jobban szélesedő mosoly jelenik meg rajtam. Szerepből csak annyi marad, hogy újra elkezdek számolni megfogva egy újabb levelet, de felnevetek röviden a toppantásra. - Ne nevettess, elfelejtem, hol tartottam... szóval kettőőőőő. - Nem, már rég egy újabb levéltépés jött volna, de ennyi lépéselőnyt adok Szöszinek, aki ki is használva eddigre ideér hozzám. Sokféle lehetősége lett volna most neki is, fel voltam készülve, hogy kapok kis pofont - nagyot azért ez nem érdemel még! - vagy húgomból kiindulva bokán rúgás és megjátszott fojtogatás is játékban volt. Az is lehetett volna, hogy az ágat próbálja meg előbb kiszedni a kezemből, és még megannyi, pikánsabb lehetőség is, de Jasmine is inkább célravezető módszert választott, bízva abban, hogy tartom magam az egyezséghez. Nevetek, ahogy kikapja a sisakot a karom alól, és nevetek az új nevemen is, azon ahogy fejébe nyomja a sisakot és felül pufogva a motorra. Elengedem a fát, aki rosszkor volt rossz helyen, de ez csak egy levelébe került, s odalépek én is a motorhoz. Megtámaszkodom előtte az ülésen, hogy jobban egy szemmagasságban legyünk és úgy mosolygok rá szemtelenül közelebb hajolva. - A Földön úgy tartották, hogy a név kötelez. Eddig vademberként viselkedtem, de most kénytelen leszek barbár lenni... Így micsoda pech neked, hogy én vezetek! - Emelem meg egy pillanatra mindkét szemöldökömet. Barbárságomat ezzel kezdem - vagy levéltépés után folytatom - és ugyan jobban kell emelni a lábam, nem lendíthetem - vagy hát lendíthetem, de Szöszit leütni a motorról tényleg barbárság lenne - felülök elé a motorra. - No, lábakat oda ni... - Hajolok oldalra, hogy térdhajlata - vagy még inkább formás combja - alá nyúlva megfelelő helyre emeljem a lábfejeit egyik, majd másik oldalon is, ahol támaszt is tud nyerni. Majd egyik karjáért nyúlok, hogy a hosszú ruhaujjon igazítsak kicsit, körbetekerjem karján kétszer, hogy ne lifegjen és nehogy véletlenül is beakadjon valahova. Elvileg amúgy sem tenné, de néha még én is lehetek körültekintő. A kezét aztán derekam köré vonom, hogy a másik ruhaujjat is megigazítva azt a mellkasomhoz vonjam egy gyengéden cirógató, de incselkedő simogatással búcsúzva a finom bőrétől. Ezzel az öleléssel jószerivel minden szívdobbanást, minden lélegzetvételt érezhet az ingen át - én meg azt kívánom, hogy bár ing alatt járnának a kezei -, de hogy végül miként kapaszkodik meg, hogy érzi biztonságosnak, az rá van bízva. A támasztólábat felhajtom, de egyik lábam még lent van, azzal tökéletesen meg tudom tartani az egyensúlyunkat. Sisakot én nem húzok, egyet hoztam csak. Vállam felett hátranézve fordulok hozzá, kaján pimasz villanással szemeimben. - Jöhet a simogatás, hogy elinduljon! - Ugye nem gondolta, hogy kihagyom? De ha teljesíti, ha nem, el fogok indulni, kövér gázzal, ha érzem, hogy jól kapaszkodik, amire biztosan még erősebben fog. Jöjjön a barbár-tempó és vezetési stílus, ez a boga nem lépésben fog haladni alattunk. Még a levegőbe is felszáll mögöttünk a sok száraz, lehullott falevél, meg az az egy zöld is, mely most frissiben került oda.
(10 oldalú.) :
