Eltelt több 2 hét is már miután Rhonan megcsókolt. Én meg vissza csókoltam. Nem tudom mi üthetett belém, hogy megtettem, de azt sem, hogy belé mi üthetett… hogy egyáltalán megcsókolt. Sokat járt a fejemben az egész történés, hiába hagytam el az otthonomat újra, s hiába edzettem a fegyveremmel, hiába vadásztam… nem tudtam elfelejteni a csókot. A hevesen pulzáló szívverését és azt a tekintetet…beleégett az elmém legmélyére és csak ez kattogott bennem. Még a szívverésem sem csillapodott le rendesen. Még akkor sem, mikor egy felderítő perdaival álltam le beszélgetni. Mást kellett kitalálnom. De az elmémben akkor is ott kaparászott Rhonan és az egész mindensége. Időközben megfigyeltem pár növényt, pár apró ártatlan állatot, végig néztem egy új élet születését, majd egy pusztulást is. Ennyi elég volt, hogy kicsit feledésbe vesszen az a csók. Miért akarom annyira feledni? Mert nem köthetem le az életemet még. Nem lehet. Előrébb való a kalandozás és az hogy új helyeket ismerjek meg. Nem tehetem meg, hogy leragadok egy helyen egy pillanat alatt. Akkor inkább nem találkozok vele többet. A táboromat időközben szétszedtem, összepakoltam, hogy máshová telepedjek le. Az eddigi helyemet mindenki ismerte csukott szemmel is, így aztán költöztem. Kicsit egyedül akartam lenni. Sajnos a korábban említett dann testőr is ismer pár helyet, ahol szoktam lenni, így ezt láttam kézenfekvőbb megoldásnak. Új hely keresésével foglalkozhatok és nem pedig Rhonannal. A fegyverem volt, egy pár ruha és egy fél napra elegendő hús. Sok mindennel nem cipekedek. Ezek a legszükségesebbek, ezek könnyen odébb költöztethetők. Pár órás séta volt csupán míg a kikötőhöz értem. Csodás látvány fogadott újra, s csodás levegő. Mit sem változott az utolsó ittlétem óta. Ugyanolyan nyüzsgés van, ugyanúgy érkeznek a hajók és távoznak. Bár jómagam sem tudom, hogy merre kellene elindulnom, hogy még távolabb legyek. Közben egy teherhordó molaf útjából is elálltam, köszöntöttem gazdáját tisztességesen, pár szót váltottunk, hogy milyen rég volt már, hogy utoljára itt jártam… hát igen, erre felé ismernek… vagy legalábbis páran. Közben újra hátrébb léptem, hogy egy újabb teherhordó el ne taposson, de abban a pillanatban neki is ütköztem valakinek, vagy valaminek. Meglepetten pillantottam magam mögé, majd kicsit feljebb emeltem a tekintetem. Az illető magas volt és ismerős is volt a ruházata… - Rhonan. - fordultam is gyorsan felé, majd hátrébb léptem tőle, de abban a pillanatban újra érkezett egy molaf, kissé sietősebb tempóban.
Már két hét is eltelt talán, mióta utoljára láttam Saliet’-et. Azt hiszem, hogy nagy hibát követtem el, mikor az érzéseimet a tudtára adtam egy csókkal. Lehet nem kellett volna megtennem, bár abban a pillanatban, úgy éreztem, hogy meg kell tennem. Utána napokig még ezen járt az agyam. Talán el kellene felejtenem, és elrendeznem magamban a kusza érzéseket, amik nem egyszerűek. Hírt sem hallottam felőle, így arra jutottam, hogy látni se akar ezek után. Gondolom, hogy megrémiszthettem, ha egy árva hangot se ad magáról. Sajnálom, hogy félreértettem a jeleit, de ezek után majd visszafogottabban viselkedem. Nem akartam akkor sem a frászt hozni rá, de úgy látszik, hogy sikerült. Nem vagyok normális! Inkább elterelem a gondolataimat és kimegyek a Kikötőbe, hátha valami ajándékot találok a gyermekeimnek. Különösebb céllal nem kószálok, de azt hallottam, hogy érkezik egy Hajó, ami majd a Piacra hoz finom kelmét, vásári árut, csecsebecséket, amik közül hátha találok a lányaimnak valami apróságot. Ha már erre jöttem, akkor legalább hasznosan telhet ez a nap. Amúgy meg sokat nem értek a „lányos” dolgokhoz, mert ezt Jorry szokta mindig beszerezni. Most rám hárult ez a kiváltság, és csak remélhetem, hogy nem nyúlok mellé. Ami a lányaim ízlését illeti. Kis kitérővel nézelődöm, de elég forgalmas a Hajókhoz vezető út. Ezért, lassan tudok haladni, de valójában nem is sietek sehová. Ezt a napot erre szántam és nem utolsó sorban a gondolataim elterelésének is, ha sikerrel járok. Az utca tele mindenféle Árussal és cipekedő hordárokkal. Elég nehézkes a kerülgetésük, bár aki felismer, az tisztelettel áll odébb az utamból. Megszoktam, hogy sokan kikerülnek, de soha nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A beosztásom ezzel is jár, és a hosszú évek alatt, már lassan fel sem tűnik. Shaz’or jelét viselem a testemen születésem óta, ami vezeti utamat. Hiszem, hogy mindennek okkal kell történnie. A merengésemből egy véletlen „ütközés” ránt ki. -Vigyázzon, kisasszony! – torpanok meg, mikor a mellkasomnak ütközik, -majd a meglepettség-, mikor Saliet’-et látom felém fordulni és a nevemet hallom. -Saliet’?! –egy kis fáziskéséssel kérdezek rá, de aztán az egyik molaf majdnem elsodorja, ha nem rántom el előle. Igaz, hogy mindez olyan gyorsan történik, hogy gondolkodási időm sincs rá, de ha nem teszem meg, akkor félek, hogy megsérül a lány. A karomat felé nyújtom és úgy fordulok, hogy a hatalmas zsák az én hátamat súrolja és ne Saliet’ testét. Hirtelen mást nem tudok tenni, mint magamhoz ölelem, -ha idő közben nem lép el mellőlem-, de ha így lenne, akkor sem hagynám, hogy a figyelmetlen hordár elsodorja a terhével. Ha a mozdulatom sikerrel jár, akkor megint csak bajba leszek, mert jelenleg a karomban tartom ismét, és mivel eldöntöttem, hogy távolságot tartok tőle, így most ez megint nem jött össze. -Jól vagy?- kérdezek rá, miután már elhárult a veszély felé. Azt sem tartom kizártnak, hogy a nagy batyuval a hátamat szántotta végig ez a figyelmetlen félnótás, de legalább Saliet’-et megvédhettem. Legalábbis remélem, hogy nem egy hatalmas pofon lesz ezúttal a „jutalmam”, amiért megint a közelében vagyok. Úgy látszik, hogy Shaz’or ismét úgy „rendezte”, hogy itt is összetalálkozunk. Nem könnyíti meg a dolgom, az szent igaz!
A Dann testőrével ismét összehozott a sors, vagy nevezzük bárminek. Rá jelenleg nem számítottam. Tényleg nem. Nem menekülhetek el előle? Hát ez volna az a bizonyos dolog, melyet anyám mesél már hetek, hónapok óta. Hogy egyszer majd rám talál. Most ez volna az? Most végleg rám talált hát? Gondolataimból egy molaf teherhordása ránt ki, majd Rhonan mentése is közre játszik, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz újra. Magához ölel, helyzetet változtatunk, az ő testét érinti a zsák súrolása. A szememet lehunyva szívom be az illatát. Kellemes, jóleső érzés, de aztán a veszélyszerűség hamar elmúlik, kérdésére pillantok fel rá. - Jól. Én… köszönöm. - nyögöm ki végül a dolgokat és ha elereszt, akkor sem lépek el azonnal a közeléből, a hajamat eltűrőm az arcomba lógó hajtincseket, majd arcára tekintek, szemeibe mélyedek. Aztán pár másodperc alatt „felébredek” és hátrébb lépek, vagyis inkább oldalra, nehogy újra útban legyek. Elhúzom a számat, nem tudom mit kellene mondjak, a szívem megint repdes, most boldogságot érzek, melegséget. Kellemes a szívemnek itt léte. - Rhonan. Én sajnálom a múltkorit. - fordulok felé, hogy újra szemeibe tekinthessek. Aztán felhúzom szemöldökeimet. Te jó ég, a végén még félre érti! - Mármint nem a csókot, hanem hogy csak úgy leléptem… - javítom ki magam, elpirulok, hiszen az a csók… - Azon a csókon nem bánok semmit. - csúszik ki ajkaim közül a vallomás. Óh te jó ég, még a fülem is belevörösödik ebbe az egészbe. Gyors hátat fordítok neki, még akkor is ha tudom ez illetlenség. - Óh én balga…mégis miket beszélek… - fogom a fejem, majd szusszanok, hátha megnyugszom tőle és kissé nyugodtabban fordulok vissza újra felé. - Szóval…mi járatban erre? - kérdem én, miközben úgy teszek mintha semmi sem történt volna korábban. De…elég sok minden történt és a közelében teljesen elvesztem a hidegvérem, melyet nem szabadna… de mit tehetek ellene. Teljesen szétesem a közelében.
Mindenre számítottam, csak Saliet’-el való találkozásra nem. Ahogy nekem ütközött és meghallottam a nevemet a hangján, nagyon elcsodálkoztam. Talán Shaz’or vezette ismét a közelembe, hogy újabb esélyt kapjunk? Mire? Amikor megcsókoltam, utána úgy elszaladt, hogy még most se értem az okát! Megijesztettem volna? Pedig… úgy éreztem, hogy nem csak bennem éledt a vágy a csókra…amint ajkai az enyémre tapadtak viszonzásul. Valahogy nem értem… A hirtelen és váratlan veszélyt elhárítva a testemmel védem Saliet’-ét, hogy a rohanó hordár ne sodorja el a nehéz terhével. Már megint olyan közel tartom magamhoz, amit eldöntöttem, hogy nem fogom tenni. Már megint a karomban tartom,- s mire felocsúdok-, a ragyogó íriszei az enyémbe mélyednek. Ismét érzem a vesztem, ahogy az arcunk egy vonalba kerül, és csak akkor mozdul meg végre a karom, hogy elengedjem, -mikor közli-, nem sérült meg. A válaszára csak bólintok, mert nem is tudnék rá mit felelni. Lehet, hogy ezt is félreértené és elrohanna megint, mint pár nappal ezelőtt?! Persze, ez is kis fáziskéséssel ér el az agyamig, majd egy lépést hátrálok, hogy teret adjak neki. Nincs szándékomban ráijeszteni ismét, ahogy a tengerparton. Nem akarom, hogy feszélyezve érezze magát mellettem. ezek szerint, tényleg igaz, hogy nem kedvel… Ahogy most mondja…”sajnálja”….? -Megértelek…. Nagyon…- kezdenék bele, de aztán a mondatom is elakad félúton a magyarázatomban. -Öö… - most megint nem találom a szavakat, mert erre a mondatra nem számítottam. -Én sem bántam meg egyetlen pillanatát annak a csóknak. – vallom be, de csak most kezdem felfogni a szavai értelmét. Ezek szerint nem a csók miatt rohant el úgy, hanem más okból? Mi lenne az? Megijesztettem valamivel? Kezdeném összerakni a morzsákat, amiket most egy egésszé formálnék meg, de valahogy nem értem teljesen. Akkor most, miért van zavarban? Gyorsan témát is vált, de én meg azt se tudom, hogy mit mondjak az előzőhöz. Remek Rhonan! Most már nemcsak értetlenül állsz itt, mint egy sóbálvány, hanem egyenesen megkukultál, mikor mondanod kellene valamit! -A gyerekeimnek keresek valami apróbb vásárfiát. Eddig még nem találtam, de csak most érkeztem. – állok meg mellette, így gyorsan mozdulhassak, ha megint elsodorná egy árus. Igaz, hogy a termetem- és ez előbbi incidens után- már jóval nagyobb távolságot tartanak tőlünk a járókelők. Ha eddig nem vett volna észre valaki, akkor a perccel ezelőtti molaf ügyetlenségére felfigyeltek. -Van kedved velem tartani? Női szemmel biztosan jobban tudod, hogy a lányaim minek örülnének. – Ezt elég nyersen tudtam megfogalmazni, de igyekszem a legmegnyerőbb mosolyommal tompítani a tudatlanságom érces élét. Remélem, hogy megszán és kisegít ebben is. A csókon meg ismét fantáziálhatok. Tényleg nem vagyok normális!
Rhonan sem bánta meg a csókot, s ezt hallván nyelek egy nagyot. Szívem kihag egy ütemet, majd újra szapora lesz. Aztán nem akarok vele találkozni, mi? Hát ez nem jött össze, s kihagyni sem lehet a dolgot. Mindenképp találkozni kell vele? És ha nem akarok többet? Shazor akkor is utat mutat egymás felé? Ő lenne az én utam? Lehetetlennek tartom, de ha Shazor és Shiennel mutatja az utamat és őt jelzik mindvégig, hát hinnem kell nekik! Vagy makacsoljam meg magam, hátha más lehetőséget is meglelek? De hát őt mutatják már hetek óta jelzőfénnyel…csak van benne valami! - A gyerekeknek. - pillantok körbe az árusok tömegén, no olykor azért a teherhordók is belecsoszognak a képbe, de amúgy igen, sokan vannak. Én épp elmenni akartam, nem pedig vásárolgatni… de azt hiszem, hogy időt kell szentelnem erre az egészre. Rá. Ránk. Létezik egyáltalán olyan, hogy mi? Hogy mi ketten? Rápillantok az arcára, ahogy szemléli a helyet, ahogy „terelgeti” a forgalmat, hogy el ne üssenek újból. Igen, észrevettem. Óv. - A lányaid minek örülnének? - hökkenek meg, majd tovább szemlélem arcát, de aztán a fejemmel intek. - Gyere. Körül nézünk. Csak akad valami, ami jól jöhet! - indulok meg előre, hogy a lépcsőn lejjebb sétálva az eladók portrékáját meglessük. Fogalmam sincs, hogy hozott-e Rhonan valami cserélni valót, hiszen nálam jelenleg nincs semmi. Nem itt akartam lenni. El akartam menni, hogy többet ne lássam, de hát nem jött össze, itt vagyunk mindketten, alig választ el tőle 1 méter. - Mit szeretnek a lányaid? Tudod? Úgy talán könnyebb lenne. - közben közelebb oldalazok hozzá, hiszen a tömeg miatt elég szűkösen vagyunk. Ez a hely erre felé ilyen, feljebb már alig vannak, hiszen ott a teherhordó állatsereg közlekedik, ha sürgős munkájuk van. Időközben az ujjaim hozzáérnek az ő ujjaihoz, tenyeréhez, hát a közelség ezt teszi. Mikor észre veszem mindezt, apró mosoly bújkál szám szegletében, miközben rátekintek. - Egy praktikus errator bőrtarisznya? - állok meg az egyik árusnál és nézelődni kezdek az asztalán és a fentről lógó dolgait is végig nézem. Én örülnék egy errator agyarnak… mondjuk Rhonan lányai annyira már nem biztos. Egyáltalán mire lenne igényük? Szeretik a virágokat? Vagy bármi más növényt? Esetleg a prémeket? Így nehéz lesz, ha nem tudunk a gyerekekről semmit se…
-Jellemző rám, hogy úgy tudok elindulni a vásárba, hogy fogalmam sincs, mit vinnék a lányaimnak. A fiamnak könnyebb kitalálnom valamit a születésnapjára ajándéknak, mert azt már megrendeltem a Kovácstól. De a lánykáim esetében tanácstalan vagyok. Már nem is annyira kislányok, de nekem azok maradnak. – mosolyra húzódnak ajkaim, ahogy megvonom a vállam. -Reméltem, hogy ebben is tudsz nekem segíteni. – utalok a női ízlésére, mert biztosan több ötlete van, mint most nekem. Céltalanul bóklászom most itt a Kikötőben, és Shaz’or nem is küldhette jobbkor mellém Saliet’-et. Bár megfogadtam, hogy távolságot fogok tőle tartani, miután a parton valamivel megijeszthettem… S most, kiderül, hogy nem azért hagyott faképnél oly hirtelen, mert megcsókoltam, hanem… Miért is? Ezt még mindig nem közölte! Hmm…. Nem tudok kiigazodni! -Jó. Talán meglátunk valami szépet nekik. – hagyom, hogy vezessen arra, amerre akarna nézelődni. Rá bízom magam, mert jelenleg semmi ötletem sincs. Gondolom, hogy örülnének valami edénynek, vagy faragott tálnak… Ohhh, de nehéz a lányoknak eltalálni, mit szeretnének! -Ööö…talán egy játéknak, vagy egy olyan… - mutogatok a kezemmel a fejemre.- Amit beleakasztanak a hajukba. – nagyon tanácstalan vagyok, és ez az arcomon is látszik. Amíg karon ülők voltak, sokkal könnyebb volt a dolgom. Most, hogy ifjú hölgyek, így teljes és megsemmisítő a tudatlanságom, mire vágyhatnak. -Nem is tudom…- hezitálok rajta, de ennél valami különlegesebbet képzeltem volna el. -Talán valami kelmének örülnének. Egy új ruhának. –Kezdek megint találgatni, de ezzel se megyek valami sokra. -Neked van itt, ami tetszik?- látom, hogy egy valamin jobban elidőzik a pillantása, de inkább kérdezek, mint mellétrafáljak. Nagyon nehéz kitalálni, hogy egy nő mire vágyik, ha nem mondja el. Ezért, taktikát váltok és puhatolózom, hátha ezzel Saliet’-nek is tudok valamivel kedveskedni. Azt észrevettem, hogy egy errator agyar felkeltette az érdeklődését, így abban biztos vagyok, hogy portéka nélkül már nem hagyjuk el a standot. Ha választ, akkor üzletet kötök az Árussal, és Saliet’ megkapja tőlem a kívánt tárgyat. Aztán tovább nézelődhetünk. Úgy hiszem, hogy egy jó darabig elidőzöm itt a kavalkádba, míg valamit találunk a lánykáimnak. Borzasztóan tanácstalan vagyok ebben a feladatban.
Mosollyal ajkaimon figyelem Rhonant, ahogy a gyerekeiről beszél, hogy nem tudja mit szerezzen be nekik. Egy fiúval könnyebb dolga van, de 2 lánnyal? Akik más-más dolgokért rajonganak… hát nem lennék most a helyében annyi szent. De segítek, hát meddig tarthat a dolog? Megnézzünk minden portrékát, aztán majd választ, amit szeretne… valami nőiest… azt hiszem rossz lánnyal indult útnak… én harcias vagyok. De kitalálok valamit, mi is tetszett a lányainak… ha én ilyen tip top leány lennék… Érdeklődők mennyit tud a lányairól, de elég fura választ kapok. Játék? És olyan hajba… a férfire nézek furcsállón, hiszen fogalmam sincs mire akar kilyukadni. De oké, szóval hajba való díszt szeretne. Oké, keressünk olyasmit is. Amúgy fogalmam sincs miképp kell elképzelni egy ilyen hajba való díszt, én csak felkötöm, vagy szabadon hagyom és kész. - Egy játék? Annyira már nem kicsik ők… de valami hajdísz… ez jó ötlet. - bólogatok serényen, hiszen nekem mindegy, mit szerzünk be nekik. Nekem sok harci dolog tetszik, de az erretor agyar nyakláncon még az én szemem is megakad. Tökéletes… de nincs semmim, amivel cserélhetném… és mégis Rhonan érdeklődik mi is tetszik nekem innen. Nem akarok a terhére lenni még ilyennel is… szóval a tekintetem máris leveszem az agyarról és fejet ingatok. - Semmi. - majd máskor. Legközelebb jövök, akkor még talán meglesz, akkor beszerzem. Fáj érte a szívem, de nem hagyhatom, hogy ő szerezze be nekem… még ha olyan romantikus is lenne a dolog… nem tudhatja meg mennyire vágyom rá. - Odébb láttam ruhákat. - szaporázom meg a lépteimet, hogy a következő árushoz érkezhessünk meg. Nagyon nézelődőm, nem nagyon figyelem Rhonan merre lépdel. Lefoglal a női ruha és hogy megfelelőt válaszunk… de annyi van itt, hogy már én sem tudom, melyik lenne nekik a legjobb. Kicsit ürülni kezd a ruháknál a hely, így nagyobb tér van mozogni, jobban belátható a hely. - Milyen magasak a lányaid? - érdeklődőm meg a férfitől, ha mellém ér, közben újra rátekintek, majd vissza az árura. Az egyik ruhát megtapintom, milyen anyagból van, majd magamhoz emelem, hogy lássam a méretét, hiszen összehajtogatva annyira nem látni. Rhonan felé fordulok, hogy lássa milyen hosszú, ő dönti el úgyis, ő tudja milyen magasak a leányai és milyen fajta ruhát szeretne. Mindent takarót, vagy azért vadóczkodhatnak. Nem ismerem a lányokat, de mivel az apjukat kicsit igen, így egy mindent eltakaró lesz a nyertes öltözék. Bár kitudja? Lerakom, hogy újabbat vegyek fel magam elé, ám ez már annál rövidebb, még ami most rajtam van, annál is 1-2 cm-el rövidebb. Nekem bejön, szeretem az ilyen ritkitott ruhákat. No nem azért, hogy csábíttsak és hódítsak, hanem mert könnyebb a mozgás úgy. - Nézd, ehhez van egy hajdísz ajándékba. - teszem le az előzőt és ragadom meg azt a ruhát melyhez ajándék is dukál. Ezt is magamhoz mérem és úgy tekintek fel, döntsön végre. - Egyformát szeretnél, vagy legyen változó? - érdeklődöm még meg, hiszen az is egy szempont ugye. Észre sem veszem és máris úgy beszélgetünk, mint akik már ezer éve ismerik egymást...
Tanácstalan vagyok az vásárfiák ügyében, és mikor felkérem Saliet’-et, hogy segítsen benne, megkönnyebbülve hallom, hogy megteszi. Az ötleteim elég határozatlanok, mert nagyon ritkán vettem a gyerekeimnek bármit is. Nem azért, mert nem akartam volna, hanem Jorry sokkal jobban tudta, hogy mire van szükségük. Arról nem beszélve, hogy néha azt se tudtam, hogy mekkora a szandáljuk, de ezzel mindig a nejem törődött. Most meg jó nagy bajban vagyok, hogy mit is választanék. A lányaimnak sokkal nehezebb bármit is kiválasztanom, bár Saliet’ segítsége remélem, hogy kihúz a „pácból”. -Fogalmam sincs. –tárom szét a kezem, mert ez a „hajmadzag” tűnt eddig az egyedüli használható ötletemnek, ezek szerint. –Rád bíznám a választást. – lehet, hogy most kerek szemekkel néz emiatt rám, de mit tegyek, ha nem értek a női holmikhoz?! Az árus standjánál nézelődöm én is, de aztán Saliet’ felé sandítok. Látom, hogy valamit nagyon néz, de mikor rákérdezek, nem akarja megmondani. Amúgy sem vagyok tele ötletekkel, de ha ennyire megakadt a szeme azon a nyakláncon, akkor biztosan tetszésére van. -Oké. Akkor menjünk arra.- hagyom, hogy előre menjen, és a Kofának elmutogatom gyorsan, hogy mit szeretnék és a következő percben már megegyezve elcserélem a holmit arra az errator-agyaras nyakláncra, majd a zsebembe csúsztatom, mielőtt Saliet’ észrevenné. Hamar beérem a következő árudánál és csak csendben vigyorogva bólogatok a kinézett darabra, amit nekem mutat. -A vállamig érnek. – emelem a karom a vállamhoz, hogy megmutassam a nagyságot. –Eddig. – Lassan már elérik az én magasságomat is talán. Igaz, hogy soha nem figyeltem a pontos méretüket. Most jönnek ki a hiányosságaim, amit eddig nem is tartottam szem előtt. -Ez nagyon szép. – bólogatok rá, és elképzelem benne őket. –Szerintem tökéletes lesz. Meril-nek biztos tetszik majd. Rhiennek, meg egy másik színbe, ha volna belőle. – nézek a standra, majd vissza Saliet’-re és csak most tűnik fel, hogy mennyire ragyogóan áll neki a maga elé emelt ruha. -Kérlek. Válassz magadnak is egyet, ha tetszik. – mosolyodom el, ahogy állok előtte és mutatja nekem a ruhát. Az Árus tekintetét meglátva, nincs is kétségem, hogy örvendezik, hogy egy ruha helyett egyből hármat választunk, -és ha végre döntésre jut Saliet’-, akkor el is intézem a cserét. Előrelátólag nem vagyok híján a csere-holmiknak, így gond nélkül belefér a neki szánt ajándék is, ha már segít kiválasztani a lányaimnak szánt vásárfiát. Azzal meg nem fog lerázni, hogy meg nem merjem szerezni neki a ruhát, mert úgysem engedek az elhatározásomból. -Ha nagyon akadékoskodsz, akkor választok én helyetted, de nem biztos, hogy jól járnál a döntésemmel. – nevetek fel, ahogy kacsintva rá nézek. Nem akarnám rákényszeríteni az akaratomat, de ha már ennyire segítőkész, akkor vegye úgy, hogy ezzel akarom, kárpótolni a fáradozásáért. Azt meg nem árulom el neki, hogy a zsebembe lapuló nyakbavaló, az is csodás kiegészítője lenne ennek a ruhának.
Nagyon nehezen jutunk dűlőre az ajándékok kapcsán. A férfi nem tudja mit venne, mi tetszene a leányoknak, így én is tanácstalan vagyok. Az oké, hogy változatos igényeik vannak, de ez se magyarázat… így nem fogunk egyről a kettőre haladni. Nem sima út lesz ez biztos. A ruha talán könnyebb művelet lesz, a magasság már meg van, így a ruhanemű a leggyorsabb módon hozzánk kerül. Neki is tetszett az a pár darab, melyeket mutogattam, így hamar letudtuk. - Magamnak? - lepődök meg, miközben a testőrre nézek, de komolyan gondolja, így elpillantok oldalra. Most mit tegyek? Magamnak? Ő? Miért? Összehajtom a ruhát, majd a vállamra terítem, hiszen ezt visszük, meg a másik színűt. De magamnak? Hasonló ruhán akad meg a szemem, mint az ikreknek vásárolt, csak a színe nem olyan kirívó. Engem ad vissza, így azt választom. Olyan szürkés… magam elé emelem, majd Rhonan felé fordulok vele. Véleménye talán akad. Ha nem tetszik neki, hát nekem igen. Mást színt nem választok. Vagyis hát nem tudom mely színek állnának jól. Sosem próbálkoztam más árnyalattal, csak a terepmintával, zölddel, meg a szürke-fekete kombóval. Ami rejt. Csak a magam véleménye a fontos… legalábbis eddig ezt hittem… de most mégis Rhonan véleményét is kikérem. Fogalmam sincs miért. Megvárom míg cserélgeti az árussal a dolgokat, kicsit odébb bevárom, közben figyelem a kavalkádot, mely kialakult a vásár miatt. Itt kiabálnak, hogy ez meg az eladó, amott meg keresgélnek egy kis ezt egy kis azt, s ez megmosolyogtat. A távolban fiatal párok is nézelődnek, el vannak egymás mellett, mosolyognak, nevetgélnek, viccelődnek... az egyik pár női fele várandós lehet, hasán pihenteti kezét. Elidőzök a figyelésükkel, elgondolkodom azon, hogy megéri-e ez nekem? És ha Őt küldte volna Shiennel életem párjának? Tévedhet egyáltalán? Nem... biztos csak megtréfálni akarnak az Istenek! Nekem már van egy célom és abból nem eresztek! Ha Rhonan megjelenik miután végzett, felé fordulok. - Van még más elintéznivalód erre? - érdeklődőm meg tőle, hiszen ha a közelben akad még dolga, el is kisérhetem, ha engedi és szeretné hogy vele tartsak. Miért akarok ennyire a közelében lenni? Miért nem fordulok sarkon és húzok el innen? Az eszem távozna innen, de a szívem maradásra kényszerít és nagyon nehéz eleget tennem a kérésre. De mégis… maradok. Jól esik a közelsége. Badarság...
Abban már biztos vagyok, hogy üres kézzel már nem távozunk innen. Ha rajtam múlt volna, akkor napestig itt keringenék ötleteket keresve, de szerencsére Saliet’ gyorsabban ráakad a lehetséges ajándékokra, mint én. Mondjuk az sem ártana, ha tudnám, hogy a lányaimnak mit választanék. Annak viszont örülök, hogy perceken belül ez is megoldódik a lány segítségével. Nekem az egyik ruha olyan, mint a másik, mert sok különbséget a színeken kívül nem fedezek fel, de biztos van köztük. -Szépek lesztek mind a hárman az új ruhátokban. – Kiszalad a számon, mert olyan jó érzés látni a csillogást a szemében, ahogy magához méregeti a kelmét. Fogalmam sincs, hogy én melyiket választottam volna, ha rám hárulna a döntés, de örülök, hogy végül kiválasztotta a neki tetszőt. A cserét gyorsan el is intézem, majd indulhatunk tovább. -A lényeget megszereztük, de nézelődhetünk még, ha van kedved. – sokféle portéka van még az árusoknál, amit meg se néztünk. Meg aztán az a nyaklánc is még a zsebembe lapul, amit oda akarok neki adni. Csak még ki kellene várnom a megfelelő pillanatot, amikor nem állnak mellettünk és kikeveredünk a tömegből. -Aztán ki is mehetünk a mólóhoz. – annyira nem akarom, hogy úgy érezze magam mellé „kötném”, de olyan jó, hogy itt van velem, és ürülök a társaságának. -Remélem, majd láthatom rajtad a ruhát. – mutatok a választott darabra, és ha bólint rá, akkor már csak a nyakláncot kell a megfelelő alkalommal a nyakába akasztanom. Amúgy meg, ha a ruhán ki van akadva, hogy választattam vele, akkor a nyakdíszre mit mond, ha meglátja? Nagyon rég nem voltam ennyire izgatott egy apró ékszer miatt. Meg úgy, egyébként…
Szépek leszünk mindhárman. Ezen kijelentése kicsit zavarba hoz, de ez annyiból kimerül, hogy elpirulok, majd kicsit elfordítom fejem, hogy ne lássa. Ilyen bókot sem hall mindennap egy perdai, így aztán hamar elhessegetem a rózsaszín ködös kijelentéseket és máris a feladatomra fókuszálok. Remélem a választott anyag megtetszik a lányoknak is és nem pedig felesleges kör lesz mindez. Nem szeretnék csalódást okozni Rhonan-nak hogy a lányoknak mégsem tetszik mindez. - Gondolod akad még a kelméken és hajdíszeken túl érdekesebb? - érdeklődőm, hiszen nem sűrűn járom a piaci sorokat, legalábbis itt ez az első megjelenésem. Az meg hogy ő meg én jelen vagyunk egy forgalmas helyen… ketten! Jó igaz, semmi nem történik, csak nézelődünk… szégyellem, hogy ő velem van? Nem…másról van szó. Nem tudom hogyan kellene viselkednem a társaságában. Úgy mint egy civil egy dann testőr mellett, vagy úgy mintha valami aprócska szellő lenne közöttünk. Fogalmam sincs és ez zavar a legjobban. Félek, hogy elrontok valamit és kerülni fog…ahogy én tettem egész idáig. - Látni rajtam? - húzódnak fel szemöldökeim a homlokom közepére, s úgy sasolok rá, közben meg elmosolyodok. - Meglátjuk, hogy jó fiú leszel - e? - nevetem el magam végül, hiszen csak egy ruháról van szó, meg a kinézetemről, annyira nem is vészes a helyzet. Csak ne legyünk túl közel egymáshoz és minden rendben lesz. - Nem tudom… láttál erre téli bundás ruhát? Azt vadászom már rég óta, de sehol sem lelek… - hogy miért kellene a bunda? Mert tervben van, hogy felmegyek majd a hideg hegyekbe. De ugye pucéran csak nem teszem. Egy kicsit kiruccannék, mennem kéne innen a kavalkádból picit messze… Figyelmem elkalandozik, ám visszaránt az a valóságba, hogy hátulról egy fiatal srác meglök, ahogy elrohan mögöttem és nekiesek Rhonan-nak. Kezeim a mellkasának tapadnak, majd úgy tekintek fel arcára, íriszeire. Jó az illata… ám egy apró mosollyal egy hm-t kinyögve lépek hátrébb, hogy ne érezze magát kellemetlenül. Mit érezhet? - Öhm... sétáljunk. - lépek el tőle, ám a saját lábamban akadnak el lábaim, s vészesen gyorsan közelít a padlózat, ha Rhonan nem kap el, hát akkor megfogom a talajt...
Saliet’ segítségével a lányaimnak megszereztük az ajándékokat. A nyaklánccal egyben a ruha biztosan tetszeni fog nekik. Szeretik ezeket a csecsebecséket, amikhez én egyáltalán nem értek. Ékes példa erre, hogy ha nem választott volna magának is egyet, akkor nem is tudom, mit tettem volna!? Lazán beválasztottam volna az első kezembe akadó darabot, bár ahogy nézem, minden jól áll neki. Ezt is laikus szemmel tudom megállapítani, így csak arra hagyatkozhatom, amit láttam rajta eddig. -Konkrétan nincs más, amit gondolok, de azért akadhat még a kínálatban olyan, amin megakadhat a szemed, és az enyém is. –ezt se tudtam volna rosszabbul megfogalmazni, de meg se kellene lepődnöm, hogy alig találom a szavakat. -Persze! Ha megmutatod magadon. – vágom rá és csak aztán pislogok, mikor a „jófiú” meghatározást hozza fel kitételnek. -Ha „jófiú” leszek?- ezt nem tudom vigyorgás nélkül hagyni. – Majd eldöntöd, hogy az vagyok-e!- vonom meg a vállam rá és a derültségem is megmarad rajtam. Ez most, hogy jutott eszébe? Talán valami feltétel a ruhabemutatásra? Ilyet se hallottam eddig, de megmosolyogtat. -Szőrmésre gondolsz? – kérdezek rá, mert nem tudom, hogy pontosan milyen elképzelése van. – Sok Árus van itt. Lehet, hogy találunk olyat is. – Gondolom, hogy a téli hónapokra akarná beszerezni, de még nem értünk a standok végére. –Biztos találunk valamit. – Ha itt nem, akkor van másik ötletem, de előbb nézzük meg az összes Kereskedőnél. A Kikötőben mindenféle portéka megfordul, és hamarosan beköszönt a hideg évszak. –Itt vannak Szűcs-ök.- mutatom a pár méterrel odébb lévő helyet, mikor egy férfi sietségében nekem sodorja a lányt. Egy percre megdermedek az érintésétől, majd a pillantásunk is találkozik. Furcsa, hogy távolságot akartam tőle tartani, de sehogy se megy. -Persze… igen. Sétáljunk. – nézek rá, de az arcáról nem tudom levenni a szemem. Majd a hátrálásában elbotlik valamiben, és ahogy esne hátra, a karommal utána kapok. Talán sikerül megfognom és magamhoz húznom, mielőtt elesne. Az is csak aztán tudatosul bennem, hogy ezáltal, hogy ha meg tudom fogni, akkor még közelebb lenne hozzám. Shaz’or minden lépésben arra akar vezetni, hogy közelebb legyünk egymáshoz, és ne dacoljunk a sorsunk ellen. Azt még nem tudom, hogy mi lesz ezután, de abban biztos vagyok, hogy az édes ajkai már csak pár centire lennének tőlem, ha fölé hajolnék. Türtőztetnem kell magam, hogy ne csókoljam meg ismét, mert most már egyre jobban vágyom az érintésére. A parton történtek után, nem tudom, hogy jó ötlet-e ez tőlem, de most is ugyanazt a késztetést érzem, mint akkor. Fogalmam sincs mi ütött belém, de ha megint összeér az arcunk, akkor már nem fogom magam vissza. Újra érezni akarom az érintését magamon, és ez megkuszálja még a gondolataimat is, nemcsak a mozdulataimat. -Jól vagy? Minden rendben?- hajolok fölé, ha sikerült elkapnom, és ismét a karomban tartom. -Maradj mellettem, kérlek. Veszélyes ez a hely. – halkan súgom a szemeibe mélyedve, majd ha nem bontakozik ki az ölelésemből, akkor még közelebb hajolok hozzá.
Jó lenne egy prémes ruhát is beszerezni, részben a téli időszakra, de előtte a hegyekbe mennék. Miért? Kicsit távol kéne lenni mindenkitől. Legfőképp Rhonantól… talán egy kis távolság javítja a dolgokat és a hideg is átmozgatja majd az agyamat, nem gondolhatok rá örökké. Még nem akarom lekötni magam egy férfi mellé, majd később… de úgy tűnik az istenek más teendőket szántak nekem. Talán a nagyanyám halála után most már boldogságot akarnak küldeni? Elegük lett az állandó kalandvágyamból? Miért nem jó úgy ahogy vagyok? A fene sem érti mindezt. Az pedig, hogy itt szűcsök is vannak, talán megkönnyítené a helyzetemet, vagy épp nehezítené? Már magam sem tudom, hogy mit tehetnék igazából. Melyik lenne a legjobb döntés? Elfogadni az istenek akaratát, vagy elszaladni? Nincs időm tovább gondolkodni, hiszen duplán beüt a „katasztrófa”. Túl közel kerülök ismét a dann testőréhez és hiába lépek el tőle hátrébb, újabb baj érkezik. Ám elkap és magához húz. Ahogy fölém hajol, ahogy engem figyel, ahogy a szemei visszatükrözik az én szemeimet. Ahogy ajkai mozognak, kérdések zakatolnak fejemben. Jól vagyok? Nem tudnám megmondani… gondolkodnék még tovább, de nem megy, az agyam szépen megszűnik működni. A szemeit nézem, és a száját, felváltva, de inkább az utóbbira koncentrálva. Lassan közeledik hozzám, nem tolom el magamtól, jelenleg én vagyok az, aki akarja azt a csókot. Ajkaim az övét érintik. De még sem akarom megadni neki azt az örömet, hogy tudja, ilyen könnyen levesz a lábamról. Ám eszembe sem jut ellenállni, sőt, éppen ellenkezőleg, gyöngédséggel csókolom ajkát, miközben a kezem önálló életre kel, s a testőr hajába túrva húzzom még közelebb magamhoz, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges azok után, hogy korábban már magához ölelt. El sem hiszem, hogy ez történik… elakad a lélegzetem, nagyot nyelek, és csak egyetlen szót vagyok képes áhítatosan kiejteni a számon, miközben ráemelem tekintetem: - Kérlek. - Sok minden egy szóba zsúfolva. Habár belülről pont annyira dühöngök, mint amennyire vágyok rá. Hiszen ő egy testőr… én meg egy… ám a szemeim tágra nyílnak és eltávolodok egy lépésre tőle… A hajamat elsimítom az arcom útjából, kipirult arccal tekintek fel rá. Egy szót sem tudok kinyögni, már megint ez az érzés kerített úrrá. Az istenek kifogtak rajtam. Miért teszik ezt velem? Miért Ő? Ezúttal nem lépek le, ott maradok a közelében, nem tűnök el, nem tehetem meg... többé nem. - Keresünk egy hideg időjárás... mármint egy prémes ruhát? - tekintek iriszeibe, majd elmosolyodom, ahogy ellépek mellette, ujjaim végigsimitják a férfi karját, majd célba veszem az előbb említett egyik Szűcsöt. Akadnak már portrékái, de az én ízlésemnek nem nagyon felel meg az ő munkája. Szóval egy vállvonással odébb is megyek. Hosszú napunk lesz, ha nincs olyan ruha, amit az én igényeimnek is megfelel. Ám amint odébb pillantok, már meg is látom a célt. Ott van. A prémes ruha... áttörök a tömegen, igyekszem a ruhához. Végig nézek rajta, majd megsímitom, majd magamhoz öltöm, meg pillantom miképp állna rajtam, majd Rhonan felé fordulok felhúzott szemöldökkel. - Na mit szólsz? - érdeklődőm meg tőle, majd felemelek egy másikat is, ehhez kiegészítők vannak a lábszárhoz. Azokat csak fel kell húzni és mehet a menet. Fogalmam sincs melyik lenne a jobb, ehhez van csere portrékám saját, szóval ez nem Rhonan feladata lenne. De nehéz döntenem... és fogalmam sincs mit kezdjek azzal a csókkal. De valamit majd az istenek kiokoskodnak... hogy lesz-e folytatás? Vagy hogy látjuk-e egymást még a testőrrel? Vagy csak felejtsem el az egészet?
Shaz’or most biztos ingatja a fejét rám, amiért ilyen nehézkesen tudom értelmezni a felém küldött jeleket Saliet’-el kapcsolatban. Akár hányszor próbálom a távolságot tartani a lánytól, valahogy mindig fordítva sül el. Amit igazából nem bánok, de még nem tudok mit kezdeni a felszínre törő érzéseimmel, mikor meglátom. A parton úgy elrohant, hogy azt se tudtam mit mondjak neki. Utóbb kiderült, hogy a csók kettőnk között kölcsönös volt. Azt hittem, hogy a merészségemmel ijesztettem el, de szerencsére nem ez történt. Pár nap után ismét összefutunk, de az elhatározásom, hogy a kellő távolságot tartsam köztünk, ma már másodszor nem fedte a valóságot. Aztán sorolhatnám még a „bakizásaimat” a lányaimnak szánt ajándék ötleteim hiányára, de Saliet’ ebben is kisegített. Előre nem terveztem be, hogy vele találkozom, de nagyon örültem, hogy valamivel viszonozni tudtam a részére a kisegítését. Aztán, kíváncsi is lennék, hogy miként fest abban a ruhában, de megérteném, ha nem mutatná meg nekem. A vásárfiákkal a tarisznyánkban, újabb felmerülő beszerzés kerül szóba, majd igyekszem, hogy a prémes dolgok felé irányítsam a lépteim. Remélem szerencsével járunk ebben is, és megtalálja Saliet’ a neki tetsző darabot. Miközben arra koncentrálok, hogy a tömegen átjussunk, megint történik valami, ami gyors reakciót követel tőlem, mielőtt megsérülne a lány egy siető férfi miatt. A karommal utána kapok, hogy megtartsam, majd magamhoz húzom. Abba nem gondoltam bele, hogy ismét olyan közel kerülünk egymáshoz, ami csak nehezíti a távolságtartásomat, de amint a szemeibe nézek és ő az enyémbe, már nincs „menekülésem”. Ajkaink eggyé forrnak, és a szenvedély is elhatalmasodik rajtunk. Fogalmam sincs meddig tartott ez az érzéki pillanat, de aztán alig tudok kibontakozni az ölelésből. Legszívesebben egész nap így tartanám a karjaimba, de akkor nem lenne szőrmés ruhája a téli hónapokra. -Télen hideg van….- mintha ez nem lenne egyértelmű, de hirtelen nem tudtam mit mondani. Elkalandoztak a gondolataim a szeme és ajka közelségében, majd kis idő után végre a lábaim is elindulnak az Árus felé. Hamarosan ki is választ két lehetőséget, amit meg is mutat nekem. Annak örülök, hogy nem kér nagy beszámolót tőlem, de nehéz a választás. Mind a két holmi csodásan áll rajta, én meg igenlően bólogatok. -Öö… mind csodás darab. – a nyílvánvaló különbségeken kívül nem tudok felsorolni semmit, de azt már látom, hogy a magammal hozott plusz elcserélhető portéka remek helyre fog kerülni ehhez az Árushoz is, ahogy a többihez, akinél jártunk. -Nekem mindkettő tetszik. – méregetem a szememmel a hatalmas szörme-halmot és a kiegészítőkkel lévő másikat. – Nem tudok választani…- kezdeném a magyarázatom, de aztán megvonom a vállam és a Kereskedőhöz lépek. – Kérlek csomagold be mind a kettőt. – gyors döntés és gyors határozás. Gondolom, hogy Saliet’-nek felszalad a szemöldöke a tettemre, de hogyan is dönthetnék, ha az egyikben –és a másikban- is csak úgy ragyogott az arca? Meg aztán hidegek a telek, és meglesz annak a ruháknak a helye. Ezekben biztos nem fog fázni. Ha készen vagyok a cseréléssel és utunkra indulunk, akkor a lány közelébe lépek, hogy vigyázzak rá, nehogy ismét baj történjen vele. Fel vagyok készülve a kifakadására, de ha így tenne, akkor csendben hallgatnám a szavait. Majd, ha befejezte, akkor még egy valami hátra van, ami most is a zsebembe lapul…. Remélem, azért nem esik nekem, amiért mind a két vastag ruhát megkapta, de egyáltalán nem bánom, hogy megtettem. Azok a csillogó szemek és ragyogó mosoly, mindent megér nekem! -Sétálunk még?- kérdésem nem véletlen, bár nem akarnám most még felfedni a következő meglepetést, amit oda akarok neki adni. Persze, ha előbb nem szedi le a fejem a nyakamról… Remélem, nem. De, azért pár csapásra felkészülök, ha kapnék pár tenyerest.
Mindketten belezavarodunk a csók utáni dolgokba, de hamar elterelem a figyelmet a prémes ruhák felé. Kettő darabot mutatok a testőr felé, ám a válasz még engem is meglep. Csodás darabok. Bizony. Nagyon rég óta kergetem ezeket, így az örömöm is nagy, hogy megleptem őket. Igazából nem tudok dönteni melyiket vigyem el, egyetlen cserére szánt kacatom van, amit el is hoztam. Ám Rhonan meglep. Nem tud választani, hiszen mindkettő remek. Ahogy szóba elegyedik az árussal, hogy mindkettő legyen becsomagolva, hát szemöldökeim felhúzódnak a magasba. Még szabad kezemmel az ő kezébe „csimpaszkodok” és kicsit rápirítok. - Rhonan! Nem. Mi…miért? - hirtelen nem is tudom, hogy mérges legyek-e rá, vagy örüljek a dolognak és legyek zavarban, bár leginkább mérges vagyok, csak az egyiket akartam, ami felé majd jobban húz majd a szívem. Rhonan megoldotta, hogy egyik se maradjon itt és ne fájjon érte a szívem. Kedves tőle, de nem kellett volna. A kezébe nyomom a mellkasomnál lapuló csecsebecsét, ne csak az ő csereholmijait használjuk. Csak egy kis apróság, apám kacatai között találtam és nekem adta. Már nincs szükségem rá. Mikor odébb álltunk az árustól, csak akkor szólaltam meg. - Az egyik is bőven megtette volna, de… köszönöm. Örömmel hordom majd mindkettőt. - mosolyodok el, közben rápillantok, majd vissza magam elé. Majd adok érte valamit. Vagy nem is tudom… vár érte valamit vissza? Biztosan. De tuti, ha kicsit nem figyel, akkor eltűnők az egyik árusnál és nézelődök, egy valamit kap tőlem ő is. Nagyon kedves tőle mindez. Nem hagyhatom viszonzatlanul. Üres kézzel őt sem hagyom elmenni innen. Kérdésére bólintok, hisz miért is ne? Dolgom felől ráérek. - Persze. Csak utánad. - tűröm el a hajam a fülem mögé, majd figyelem merre indul meg, majd követem, megyek mellette bátran. Néha lopva pillantok felé egy mosollyal, de aztán a tömeget figyelem, meg pár beszélgetésbe hallgatok bele.
A két mutatott ruhadarab közül nagyon nehéz volt választanom, így mindet becsomagoltattam. Gondoltam, hogy erre az „akciómra” nem lesz annyira lelkes, de ha már végre talált magának két darabot, akkor tudom magamról, hogy ha csak az egyiket vinné el, akkor fájna a szíve a másikért. Jorry mindig azt mondta, hogy azt bánjuk meg, amit nem tettünk meg. Van benne igazság! Sokszor jutnak eszembe a szavai, és csak bólogatva veszem tudomásul, hogy teljesen igaza volt. -De kell, és kész. Erről nem nyitok most vitát. – mosollyal nézek rá, és aztán haladok is tovább. A kezembe csúsztatott csecsebecse- a cseréjére- a markomba marad, de azzal, hogy megint ellenkeznék rá, inkább elteszem a zsebembe. Ha most ezen is vitát nyitnék, akkor egymás szavába vágnánk egy jó darabig és ezt nem akarnám. Tudom, hogy túllőttem a dolgon, de a téli hónapok hosszúak és hidegek. Amikor van lehetőség ilyen meleg szőrmés holmira, akkor kell megszerezni. Később már nem biztos, hogy sikerrel járna. -Shaz’or tartson bennük egészségben!- nézek rá és örülök, hogy boldog mosollyal fogja magához a ruháit. –Boldog a szívem, hogy örülni látlak. – haladok tovább, és remélem, hogy Saliet’ is követ. Igyekszem a közelébe maradni, hogy ne sodorhassa el senki a nagy lendületével, és amúgy is jól érzem magam a társaságában. Hamarosan kiérünk a tömegből és a Móló felé tartunk. Ha pár lépésnyire már eltávolodtunk a sokadalomtól, akkor felé fordulok. -Kérhetném, hogy megint felvedd azt a hatalmas szőrmés kabátot? Még egyszer szeretném látni rajtad, ha nem nagy kérés. Nagyon szép vagy benne. Megteszed?- elég váratlan a kérésem, de amúgy nem véletlen. –Csak egy pillanatra. Örülnék, ha megint láthatnám rajtad. – türelmesen várok, bár nem tudom, hogy megteszi-e és felveszi még egyszer, hogy láthassam benne.
Nem fogok vitába szállni vele itt a vásár közepén, majd négyszemközt lerendezzük. Nem kell vásárgatnia nekem, a lányainak jöttünk keresni ezt és azt, hogy boldogítsa őket. Erre két prémes ruhával meg egy hasonló csinossal térek majd haza. És ne legyek mérges. Jó persze, tetszik a kedvessége meg minden, de nah. De ha az Ő szíve is boldog ettől… akkor most mit tehetnék? Nem utasíthatom vissza, mert megbántom vele. Azt meg nem akarhatom. A móló felé sétálunk, hagyom, hogy ő irányítson, s mikor odaérünk, jómagam gyönyörködöm a helyen. Ám meglepődve fordulok irányába, mikor megkér arra, hogy vegyem vissza a prémet. Meleg napon? Gyönyörködni? Miben? A prémben akar gyönyörködni? Vagy….bennem? Kissé elpirulok, nem látszik, de ott van, érzem magamon. - Még egyszer látni? Rhonan? Nem fogok évekre eltűnni, láthatod majd rajtam a hideg napok beköszöntekkor. - szólalok meg, de közben pedig már húzom is fel a ruhát magamra. Még meg is pördülök benne, mosolyom szélesebb mint eddig valaha. Majd a férfire emelem tekintetem, vajon mit szeretne? Gondolkodom még azon, hogy merjek-e útnak indulni, amerre eleve terveztem, de az istenek az utamba lökték Rhonant… vagy menjek haza és ismét kerüljem az előttem lévőt? Úgy tűnik az istenek őt valamiért az utamba fogják sodorni állandóan. Tennem kellene ellene valamit? Vagy hagyjam csak sodródni az eseményeket? Fogalmam sincs mit kellene tegyek ez ellen? Küzdjek vagy adjam meg magam végre?
Elég nehéz úgy intéznem, hogy ne sejtsen meg semmit a következő szándékomról. Persze, hogy elég bénának tűnik a kérésem, hogy ismét láthassam rajta azt a szőrmét, de végül beleegyezik és felveszi. Az arca csak úgy ragyog, mikor körbefordul és rám néz. Ez mindent megért nekem, hogy örömét lássam. -Nagyon csinos vagy benne!- kissé „elcsépelt” bóknak hathat, de tényleg csodásan áll rajta a ruha. -Reméltem is, hogy láthatlak majd benne! De, most megfordulnál, hogy hátulról is megnézhessem?- Jobbat nem tudok kitalálni, hogy a nyakába tudjam akasztani az agyaros medáliont. Bár elég érdekesen próbálom „kicselezni”, de remélem, hogy sikerrel jár a mozdulatom és a nyakába emelem a láncot, majd hátul összekapcsolom, ha pár pillanatig nyugton marad. -Így már teljes az öltözeted. – súgom a füle mellett, majd hátrébb lépek, hogy ha akar, megfordulhasson. -Shaz’or vigyázza lépteid ezekben a ruhákban!- nézek rá, majd várom, mit szól ehhez a nem várt meglepetésnek. Láttam, mikor az Árusnál annyira nézte, és talán örömet is szerzek vele, ahogy a többi vásárfiával. Olyan jó boldognak látni, és a ragyogó mosolyával sem tudok betelni. Shaz’or ezt már tudhatta, mert bárhogy is próbáltam a távolságot tartani, mindig kudarcot vallottam. Talán, nem kellene annyira messzire kerülni tőle, és elfogadni, hogy az Isteneknek szándéka van velünk. Saliet’ vajon mit gondol kettőnkről? Lehet, hogy hasonlóan vélekedik? Jó lenne tudni….
Kérése, miszerint forduljak meg… kicsit vontatottan, de megteszem amit kér. Hisz mi baj történhet belőle? Lesz belőle bármi károm? Kizártnak tartom. Magam elé meredek, aztán a nyakamba aggat valamit, s a fülembe is súg. Amire persze már meglepetten fordulok felé. Teljes az öltözet? Még bele is pirulok az egészbe, főleg mikor az újabb ajándékot is meglátom. Az agyaros… de hogy? Miért? Mikor? Nekem? - Nekem? Én… miért? - hebegek össze vissza, miközben az arcom is bele vörösödik az egészbe, hiszen ilyen ajándékot adni egy hölgynek, udvarlásnak számít mifelénk. Rhonanra pillantok, próbálom összerakni a képet, de ugyanoda kötök ki újra meg újra, így aztán fejet hajtok kicsit. Majd ekképp szólok felé, hozzá. - Rhonan. Shaz’or-nak tervei akadtak velünk kapcsolatban? Mit gondolsz erről az egészről? - emelem fel végül a fejem, hogy íriszeimet az övébe fúrjam. - Szerinted…működhet? - közben a kezembe veszem a fogat, hogy gyönyörködjem benne, majd eleresztem, s leveszem a meleg téli öltözéket, hogy összehajtva kevesebb helyet foglalva tegyem odébb. Újra visszapillantok a perdai testőrre, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi járhat a fejében? És Shaz'or fejében vaj' mi szökhetett ki, hogy minket mindig össze kerget? Akárhogy próbáljuk a másikat elkerülni, távolságot tartani, sosem sikerül. Mi csak ismerjük egymást régről, mikor még gyermek voltam, Rhonan pedig apám és annak testvéréhez járkált játszani... de mára már nem opció a nagybátyám Rhonan szemében? Vajon minket az istenek össze akarnak boronálni? És nekem hagynom kellene magam? És ha nem hagyom? Újra és újra ez lesz a vége? Addig addig találkozgatunk véletlen, míg be nem adom a derekam? Hosszú játszma lenne az biztos. A végsőkig bírnám. De... mindig elveszek Rhonan tekintetébe... és az a hang és az a száj... az a test... a tekintetem újra elkalandozik Rhonan ajkaira, sajátom megnyalom, de aztán elkapom a pillantásom és a hajamat tűröm el az útból.
Mindent elkövettem annak érdekében, hogy távolságot tartsak Saliet’-től, de Shaz’or-nak ezek szerint más tervei vannak velünk. Próbáltam elnyomni magamban a késztetést, hogy felkeressem a lányt a tengerparti nap után, mert azóta, mindig ő jár a fejemben. Úgy befészkelte magát a gondolataimba, hogy ha akarnám, se tudnám elfelejteni azt a csókot. Meg azt a másodikat se… De, miért is akarnám feledésbe taszítani? Az édes ajka érintése teljesen magával ragadott… Most viszont, valamilyen módon szeretném meglepni azzal a nyaklánccal, amit nemrég nézegetett annál az Árusnál. Jobb ötlet híján ismét felkérem, hogy öltse magára a szőrmét, - hogy ezzel tereljem el a szándékomról- és ne sejtsen meg semmit. Izgalmamat is lepleznem kell előtte, bár nem hinném, hogy sikerül. Végül sikerül átadnom a nyakbavalót és örvendek magamban annak, hogy ezzel is sikerült boldog mosolyt varázsolni, bájos arcára. - Láttam, mennyire tetszik, és úgy gondoltam, hogy örülnél neki. –Ennyire még nem hozott zavarba a nézése, és a szavakat is keresnem kell hozzá. Arca pírje sem kerüli el a figyelmem, bár nem szándékoztam zavarba hozni, jobban, mint én vagyok. Egy néma percig meg se tudok szólalni, majd mikor ismét találkozik a pillantásunk, a szavai kimondják azt, -mit, én eddig-, nem mertem hangosan kiejteni. -Saliet’! Hiszem, hogy Shaz’or bölcsességében tudja, hogy miért sodor minket egymás közelébe, bár eddig próbáltam távolságot tartani kettőnk között..- ez elég furcsán hangozhat a lánynak, de ha a szívem sugallata nem csal, akkor ő is hasonlóképp került engem idáig. -….De, most már megértettem Istenünk jelét, és ezentúl elfogadom a Sorsot, mi hozzád kapcsol. – nehezen találom a szavakat, mik hűen tükröznék az érzelmeket irányában. Eddig nem akartam kimondani, de ha most nem teszem meg, akkor félek, hogy bánni fogom egész hátralévő életemben. – Hiszem, hogy lenne közös jövőnk, ha Te is így gondolod! Megpróbálhatnánk… - nyújtom felé a jobbom. – Ha, elfogadsz engem és gyermekeimet, hogy ezen túl, közös legyen életünk. Egy családként. - Még a szívem is szaporábban ver, mikor kimondom eme szavakat. Tudom, hogy váratlanul tettem fel a kérdésem, de Shaz’or szándéka most már egyértelmű, ahogy az is, hogy ajkai közelsége egyre jobban hívogatnak, hogy megízlelhessem édes csókját, amire azóta vágyom, hogy a karomban tartottam nemrég. El sem engedném egész nap…
Hogy tetszik mindez? Persze, nem is az agyarról van szó, hanem inkább arról, hogy ő maga szerezte meg, holott a lányainak jött vásárfiába. És itt is éreztetjük végre a másikkal az érzéseinket, melyet Shaz’or végre egyene útra rakott. Csak nekünk kellett meglelnünk az idáig vezető utat. Mindketten kerültük a másikat ezidáig, bár innen már hova tovább? Elfogadni, mi hozzám kapcsolja. El kell hát fogadnom, hogy innen nem léphetek hátra? Miért is lépnék? Ugyanazt érzem, mit ő érez irányomba. Csak figyelem és hallgatom őt, hogy mit is érez irányomba, hogy hisz bennünk, hogy képesek lehetünk egy családot alkotni. Figyelem a felém nyújtott kezét, kis ideig figyelem, majd újra íriszeibe tekintek, hogy megcsodálhassam. Közös élet? Egy családként? Ő? Én? Legyünk Mi? Miért félek ettől az egésztől és miért hoz izgalomba ugyanez a dolog? Miért nem teszek hátra arcot és menekülök el? Miért ez a hezitálás? Miért anyám szavai jutnak eszembe megint? - Te és Én… legyünk Mi? - teszem fel a kérdést, miközben hátra tűröm egy tincsemet arcomból és kezemet közben a férfi kinyújtott keze felé nyújtom, hogy megérinthessem őt ezáltal. - Én… szeretnélek boldognak látni azáltal, hogy veled lehetek Rhonan. - figyelem a kezünket, nem tekintek a fiú arcára, nem tekintek más felé. Nem riadhatok vissza, nem tehetem meg. De nem tudom innen hogyan tovább. Szívem szaporán dobban a mellkasomban, égek a forróságtól és attól, hogy az Ő kezét fogom. Nem tudom mit hoz a jövő, hogy miképp történik majd a közös munkánk, de sokáig szeretném ezt érezni. Kellemes és megnyugtató, ha a közelében lehetek. Lassan lépek közelebb felé, hogy aztán átölelhessem, érezzem az illatát, mindent mit ez nyújthat most nekem… szükségem van rá.
Miközben várakozom a válaszára, a szívem egyre hevesebben kalapál. Ennyire izgatott már nagyon régen voltam. Shaz’or szándéka velünk most már számomra is világos, bár elég nehézkesen fogtam fel a felém küldött jeleket. Bizonytalan voltam, hogy Saliet’ miképp vélekedik rólam, de most mindjárt kiderül. A felé nyújtott kezembe az övé, lassan érkezik, de nem érzem azt, hogy vonakodna, hanem inkább a kérdésem váratlansága okozta a mozdulatának lassúságát. Csak nézem a kezét, ahogy az enyémbe simul… Amikor meghallom a hangját és a szavai elérnek hozzám, azt hiszem, Perda legboldogabb férfijává tett. -Igen. Mi. – ebben a szóban benne van minden. Talán, még több minden, amit e szó jelent. -Saliethris…- ölelem magamhoz, ahogy közelebb lép hozzám és a karjai a testem köré fonódnak. Szinte alig kapok levegőt, amint a mellkasomhoz érinti arcát. -Boldoggá szeretnélek tenni, és melletted lenni, minden percben. – a szavakat alig találom, de amint hozzám bújik, szorosan átölelem, és azt kívánom, hogy ez a perc soha ne múljon el. Szétárad bennem a boldogság és egyszerre a mámor, hogy az érzéseink egymás iránt kölcsönösek. Hiába próbáltam nem tudomásul venni az „árulkodó” jeleket, de most már minden a helyére került. Shaz’or végtelen bölcsessége és akarata megnyilvánult, és végre nem hadakozom ellene. -Saliet… - nézek rá, majd a kezemmel az álla alá nyúlok gyengéden, hogy felemelhessem a fejét. Nem tudom, hogy a mozdulatomra miként reagál, de ha ismét egy vonalba kerülne az arcunk, akkor már biztos, hogy ajkait birtokba venném, egy édes csókra. Gyönyörű szemeiben elveszve lassan közelítenék felé, majd ha neki sincs ellenvetése, akkor ebben a csókban minden benne lesz, ami kifejezi az összes érzelmet s vágyat iránta. Évek óta nem voltam ennyire boldog, s mai nappal ismét a szívemet adtam a Szerelemnek, pedig hosszú ideje nem hittem abban, hogy egy napon ismét rám talál a boldogság. -Szeretlek.
Mindenre fény derül. Anyám egykor ezt mondta. S mily igaza volt. Rhonan érzései célba értek, s ez által megbolygatott bennem is valamit. Sose éreztem még effélét, s azt hiszem, hogyha Rhonannal nem futok össze, tán sose lett volna rá alkalom. Ő volna? Akire anyám gondolt? Vagy ez csak olyan szerelem első látásra? A szívemben madarak repkednek, boldogság tölti meg szívemet. Már csak azzal, hogy a perdait figyelem és hallgatom vallomását, miközben kezem az övén pihen. Kellemes érzés hallani s átérezni kedvességét, hogy érzéseink összekapaszkodnak. Az érzés amit felé táplálok: Új, s izgalmas, más irányába ilyet sosem éreztem. Ez különleges kötelék, tudom. Örök. Őt választom. Szavai hatására átölelem, pár másodperc múlva újra szemeibe mélyedek és hosszas csókban forrunk össze. Ebben minden benne van, az összes ki nem mondott szó, az összes érzelmeink ebben a csókban mutatkozik meg. S nem bánom. Azt sem, hogy hol fonódott össze a sorsunk fonala. Biztos így kell ennek lennie! Az istenek ajándéka és üzenete mindez. Pedig hogy ódzkodtam ettől az egésztől. Aztán fejbe vágott és nem eresztett. Ám miképp szóljak erről szüleimnek? Miképp szavaljak róla Athardnak? Meg lesznek elégedve? Vagy csalódottság lesz úrrá rajtuk? Mindenesetre én ünnepelni fogok! Boldog vagyok. Haza érve ezer meg egy dolgot mondani szerettem volna anyámnak erről az egészről, de nem jutottam szóhoz, nem tudtam hol kezdjem, így csendben maradtam. Figyeltem Rhonantól kapott agyart, a ruháimat elpakoltam, az agyar pedig a nyakamba került. Visszapörgettem a férfi szavait, ahogy vallomását megteszi irányomba, s csak mosolyogni tudtam, s arcomat is beletemettem a párnámba. A vörösödésem nem múlt el, ahogy a szapora szívverés sem. Jól esett mind. Ám eljöttem úgy a vásárból, hogy én balga semmit sem vettem a testőrnek. Óh, nah majd legközelebb. Úgyis találkozunk még. Igaz, hogy neki jelenleg fontos elfoglaltsága van a Dann mellett, amit megértek és persze, végezze csak el a kötelességét. Én meg folytatom az eddigi munkásságomat… kalandozok, felfedezek és majd újra összetalálkozunk. Ebben biztos vagyok. Hacsak más megoldás nem lesz.
//Köszönöm a játékot Még össze futunk biztosan! //
Még össze futunk biztosan! //