*Vadember terve erős túlzással, még csak részleteiben sem tárult fel előttem, az egészből annyit tudok, hogy kiszöktet és visszacsempész. Joggal kételkedem hát már az első lépésnél, miszerint a kísérőink észre sem fogják venni, hogy eltűntünk. Hiszen ott járnak mögöttünk egy lépéssel! Azonban nem is ez a gyenge pont, mint kiderül, hanem a szállásom, visszaérkezésem szó szerint X pontja. Az igazság az, hogy Elorakba való érkezésemkor annyira elbűvölt a város és annyira izgatott voltam az előttem álló – remélt - találkozás miatt, hogy igyekeztem minél előbb elválni a botanikus csoporttól. Másrészt, úgy gondoltam a kísérőm csak jobban tudja hova kell kísérnie, így igazából, fogalmam sincs, hol a szállásom, vagy hol lesz. A kérdés nem kevés okot ad arra, hogy visszatartva a levegőt, elmerengjek egy kicsit, ekképp talán bambán bámulva Vademberre, majd némi pirulás és szemöldökemelgetés után megadjam a biztosan nem várt választ. * -Nem tudom. Nem figyeltem amikor erről volt szó. De talán…Aliyah tudja. *Mosolyodom el a végén, amikor érkezik a mentőötlet s még a mutatóujjam is felemelem, majd a perdai nő felé intek, nagyon remélve, hogy mint kísérő teljesen tisztában van ezzel.* -Te tudni én hol aludni…holdidő? *Bocsánatkérő mosolyt villantok rá, de tekintetem minden bizonnyal némi félelemről árulkodik, hogy ő sem tudja, és akkor mindennek annyi. Legnagyobb megkönnyebbülésemre bólint, aztán tanácstalanul Vademberre néz, és láthatóan nagyon gondolkodik valamin. Mielőtt még bármit kérdezne az alvással, Vademberrel kapcsolatban, az utóbbi felé fordulok diadalittasan. * -Aliyah tudja. *Micsoda szerencse! Persze így sem kerülöm el a magyarázkodást, miért nem tudom, hol fogok aludni, miért néz olyan furcsán ránk Aliyah…de nem ez az egyetlen dolog aminek az említése kínos. A termoszom némileg belekever minket a mókába, de ott lebeg kettőnk között a ki nem mondott kérdés és rá a válasz, melyek közül az utóbbi sokkal bonyolultabb annál, semmint néhány szóban el lehetne mondani. Ezért is kerülöm a témát.* -Rendben. Vigyázni fogok rá. *Csupán tisztáznom kell mindent, és mondhatnám, hogy roppant egyszerű és könnyű…de nem az. Sokkal könnyebb a virágokról beszélnem és magyarázattal szolgálnom mindenről, hogy értse. Ez sem egyetlen körből áll.* -Nem téptem ki semmit, kiemeltem a földlabdával együtt. De tudod mit? Gyűjtsünk majd valamit, ahogy mondtad, legyen alibim a kutatómunkára. *Mosolyogva zárom le a témát, mert, hogy stílusos legyek, ebben nem fogunk zöld ágra vergődni. Ebben sem. Ahogy a kút pereméről is leszedném, ha még egyszer próbára tenné a kísérőink s ezáltal a többi perdai türelmét. Durcás kifakadásom nem várt reakciót szül és nem tudom nem észrevenni mikor az ajkaimra esik a pillantása, és ez az egyetlen pillanat képes a szívemet a torkomba dobni. Nem is nagyon értem kikre gondol mikor a feltételezett lebukásomról beszél, de a lényeg azért csak kikerekedik a válaszomból, így a kapu felé biztosan nem megyünk. A többi meg…nos, nincsenek sokan a városban, gondolom az amúgy is sok látogató miatt, a perdaiak maximalizálták az Elorakba lépő emberek számát, ezért remélem, hogy a nagy tömegben nem fogok feltűnni senkinek. A gondot az okozza, hogy Aliyah nem képes nem mosolyogni, főleg amikor kettőnkre néz és ez feltűnik Vadembernek is. Igyekszem a magam módján elterelni a témát, de nem nagyon sikerül, mert pont emiatt Vadember ragaszkodik hozzá. * -Nem próbáltam meg füllenteni, de kétségtelenül rossz hatással vagy rám. *Most is füllentek, pocsékul gondolom, de ha csak egy kicsit is másra figyelne…* -Miattunk? Nem értem mire gondolsz. *Ó, dehogynem tudom, pontosan tudom mire gondol. Egyetlen vétlen mondat, hogy tud így elrontani mindent!? S persze biztosan nem sikerülne elterelnem a témát másfelé, hiába is igyekeznék, ha nem lennék annyira figyelmetlen. De az vagyok, mégpedig Vadember makacssága miatt, és kénytelen vagyok magyarázkodni, bocsánatot kérni a legnagyobb perdaitól, akit valaha láttam. Szerencsére mindkét kísérő és Vadember is a segítségemre siet és a mindenkit túlnövő férfiban is egy kedves és bamba gyerek veszett el, mert végül zavartan ugyan, de elvesz egy lepényt a sokból amit felé kínálok. Elmosolyodom és biccentek felé, de közben a lelkemet felbolygató érzéssel is meg kell küzdenem amit Vadember derekamra tett keze okoz. A rövid kis intermezzo után rátérünk egy keskeny haladóra ami a kikötőhöz vezet és némileg fellélegezhetünk a kisebb forgalom miatt is. Vadember azonban nem tágít, s még itt is visszakanyarodik a korábbi témához. Hogy nem felejtette el?* -Nem a te hibád. Én voltam figyelmetlen és nem lettem megrövidítve, hiszen én kínáltam, s látod, hogy a kínálás _mindig bejön_? A morcos vad perdaiból is Chinelt csinál. *A második mondatot ignorálom. Nem mondhatom, hogy nincs mit bevallanom, mert igenis van, épp csak még nem tudom hogyan mondjam el. Ahogy Aliyah mosolygásáról sem szívesen vallanék, egyik sem könnyű, és nem is tudok választani, melyiket mondanám el szívesebben. De úgy is el kell mondanom, legalább az egyiket. Ezért menet közben Vadember felé fordulok komoly arccal, nagy levegő. Ha kimondom, már nem szívhatom vissza.* -Elmondok mindent ha kettesben leszünk.
Pillanatra felvonom szemöldökeim, mikor nem tudja, hol is a szállása, s ott is marad a magasban a szemöldököm Aliyah hallatán. De nem kell megkérdeznem, hogy ki az az Aliyah, mert a következő másodpercben kiderül. Kérdőn fordulok én is a perdai nő felé, s bár nem tudom meg, hogy hol is van az a szállás, legalább valaki emlékszik rá. Kezdetnek jó. Viszont feltűnik a felém küldött bizonytalan vagy bizalmatlan pillantás, így sietve megszólalok. - Én szeretni majd őt kísérni vissza szállásra. - Mintha megint gardedám-korszakot élnénk. Na csak rázzuk majd le őket... - Lenni messze én szállás? - Fordulok saját kísérőm felé az utolsó kérdéssel, a két perdai röviden szót vált, majd nemlegesen megrázzák a fejüket, Aliyah a sejtelmes mosolyával. Alig várja meg, hogy elforduljak, már valamit mosolyogva sutyorog a kísérőmnek. Gyanús... Ám erre nem kérdezek rá, másra terelődik a szó kezdve s termosszal át azon, hogy nem baj-e, ha velem sétálgat, befejezve azzal, hogy gyűjtsünk-e alibi-virágokat s ha igen, mi annak a helyes módja? Diadalmas mosolyt kap utóbbira, már csak azért is, holott tudom, hogy csak beleegyezett abba, amit mondtam, igazából nem ért egyet. - És tetszik? - Kérdezek vissza szemtelen mosollyal, hogy miként vélekedik arról, hogy ügyetlenül, de füllenteni próbál már s mindezt az én számlámra írja. A miattunk részt is kifejteném, de itt jön a kisebb kalamajka, amiből szerencsére nem lesz nagyobb, s már újra átkarolva Szöszit megyünk a keskenyebb haladón át a kikötő felé. Szavain, főleg a hasonlaton elmosolyodom. - El se hiszem! Egy nő olyant mond, hogy valami nem a férfi hibája! Ezt is megéltem. És neked mindenki vad? Nem a kínálás jön be, hanem a kínálás módja. Te egy erratort is wipitévé szelidítenél! - Félig komolyan is mondom, de azért remélem sosem találkozik eggyel sem, hogy kiderítse, rájuk is hat-e a bájos kedvessége? S mikor már azt hinném, hogy a korábbi témát ejteni kell, akkor komoly arccal fordul felém, én meg érdeklődve felé. A válasz meglep: igaz, hogy komoly arccal adta elő, úgy tűnik tényleg komolyan is gondolja, bármiről is lesz szó, s hirtelen nem is tudom hova tenni. Mit mondhat Aliyah mosolygásának okáról, ami ilyen komoly téma lehet? Vagy abban bízik, hátha estig elfelejtem? Hátrasandítok a kísérőkre, akik jól lemaradva követnek minket, s zsiványabb mosollyal nézek vissza Szöszire. - Hm, gondolom nem húzhatlak egy kapualjba, nem úgy értetted. - Szelidítek a mosolyomon mielőtt az a vád ér, hogy nem lehet velem komolyan beszélni. - De rendben, megértem, hogy nem akarsz róla itt beszélni, ne hallja más... Így is eleget pletykálnak már rólad, nem? - Teszem hozzá egy szívdobbásnyi szünet után a végét remélem könnyed csevegő módban, s roppant aljasnak érzem magam, ami nem egy kellemes érzet. Az ilyen körmönfontság nem nekem való, de most már nincs visszakozás, s egyébként is részben azért jöttem, hogy megpróbáljak ezeket a pletykákat tisztázni.
*Borítékolható volt Vadember döbbenete, amint kiderült, hogy fogalmam sincs, hol fogom álomra hajtani a fejem. El tudom képzelni mit gondol most rólam, szertelen, agyament nőszemély…s úgy is érzem magam, mint akiről ezt mondják. Pedig egyszerű és kevésbé kínos a magyarázat. Igyekeztem minél előbb elválni a többiektől, izgatott a város felbolydulása, a látvány nem kevésbé és folyton Vadember járt az eszemben, a remény, hogy újra láthatom azok után, hogy sokadjára nem sikerült összehoznunk a találkozót. Némileg sikerül kivágnom magam azzal, hogy Aliyah-ra mutatok, ő viszont felváltva néz mindkettőnkre, mire kiderül, hogy Vadember sem tudja hol a szállása. * -Shiennel asztalainál van minden idegen szállása. Ha elhagyjátok Elorakot, nem kell kísérő, ha visszajöttök lesz kísérő.*Aliyah szól közbe, miután Vadember kísérőjével mosolyogva összenéztek, s ezzel arra a ki nem mondott kérdésre is válaszolt, hogyan „rázzuk le” őket. A Fennsíkot és a kutatóállomást kivéve még sosem jártam ilyen messze a Várostól, kénytelen vagyok Vademberre bízni magam a mai napi kirándulás megszervezésében, így abban is, hogyan hagyjuk el a perdai várost a katonák kikerülésével. Egy kis időre másra terelődik a szó, s mindezekbe a szavakba belevegyül mindkettőnk részéről némi célzás arra, hogy nem mentem el a találkozóra. Én legalábbis ezt hallom ki a termoszos tréfálkozásból, de lehet, hogy megint túlkombinálok. Nem ez lenne az első és nem is a második. Ez mindenesetre jobban megy mint a füllentés amire kényszerülök, csak Vadember még nem tudja miért. Aliyah meg továbbra is ott lépked mögöttünk és mosolyog, nekem meg ott cseng a fülemben az a mondat amit nem igyekeztem kijavítani. Nem is tudom miért nem, hiszen Vadember nem a szívem férfija, nem lehet az, alig ismerem. Tény, hogy tetszik még annak ellenére is, hogy folyton piszkál és gúnyolódik, de igazából nem akar megbántani, csak én felejtettem el milyen is az amikor cukkolnak. Szomorú, hogy ilyen sivár lett az életem. Callum rángatott ki belőle a kedvességével és a közvetlenségével, a barátságával és Vadember…nos, ő nem csak kirángatott hanem magával ragadt, mert mindig úgy érzem magam vele, mintha egy forgószél kapott volna fel. * -Ha jól menne, bizonyára tetszene, de így kissé ijesztő és fárasztó. *Mielőtt azonban bővebben is kifejezném mire gondolok, történik némi konfliktus, amiből egyszerre hárman is segítenek kimászni, de én csak Vademberre tudok figyelni, ahogy a védelmemre kel. Talán zavaromban, talán amúgy is megtettem volna, kínálom meg a férfit lepénnyel s ezzel együtt a megbocsátását is megkapom. Ez az egész alapot ad arra, hogy visszavágjak Vadembernek, amiért csőbe akart húzni. Győzelemittas mosollyal vonok párhuzamot a vad férfiak és az egyik legbájosabb perdai állat között. * -Látod, ebben is különbözünk. Én bevallom ha hibázok. *Vágok szavai közbe nevetve, de aztán újra elpirulok a bók hallatán, mert az volt, nekem bók.* -Nem láttam még wipitét, de gondolom bűbájos lehet. *Jegyzem meg elgondolkodva, de végül oda lyukadunk ki, ahova nem szerettem volna. Lelkiismeret furdalásom van amiért úgy tűnik, hogy becsaptam, de most itt vagyok, eljöttem ahogy megbeszéltük, ez a találkozó volt a mentőötlet ha valamiért semmi nem jönne össze, és hát nem is jött. Azonban az ok sokkal kellemetlenebb, mint ahogy azt könnyedén el lehetne mondani. Nehezebb mint hazudni, de azt sem akarom, hogy magyarázat nélkül maradjon, ezért megígérem, hogy ha kettesben maradunk, de inkább a nyugodtabb körülményekre célzok ezzel, elmondok mindent. Addig van időm összeszedni magam és a gondolataimat…hiszem én. S ezzel a tudattal válnak lendületesebbé a lépteim, hogy minél előbb kiérjünk Elorakból és elhagyhassuk a kísérőinket, akik szünet nélkül sutyorognak mögöttünk, de még erre is úgy képesek, hogy egyetlen szót sem lehet érteni belőlük. Alig telik el néhány szívdobbanásnyi idő, két-három lépés után már meg is torpanok, rögtön azután, hogy vadember elveti a kapualjba húzás rémes ötletét. Az első mondata még nem kelt bennem gyanút, még bólintok is rá, de a második szíven üt. Most nem pirulok el, érzem ahogy a vér kiszalad az arcomból, a szívem a torkomba ugrik de ez az izgatottság cseppet sem kellemes. Csak nézem őt és azon gondolkodom, honnan tud ő a pletykákról és milyen pletykákat hallott rólam, és képes volt mindvégig úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. * -Honnan tudsz te erről és mit...mit hallottál, kitől? *Riadt vagyok és csalódott. Hiába a távolság, kutatóállomás és a Város között, hiába az eltelt idő, úgy tűnik nem volt más akin a nyelvüket köszörüljék, azért is örültem többek között, hogy egy kicsit eljöhetek onnan. De hogyan jutott ez el Vademberhez? A kérdése vádként hangzik, szembeállít vele, és olyan érzésem van, hogy mindent tud, épp csak tőlem akarja hallani, talán azért, mert kíváncsi, vajon ugyanazt mondom-e. A levegő is megfagy körülöttünk, a két kísérő hangja is elhal, minket néznek és tanácstalanok , bár én nem látom egyikük arcát sem, nem nézek rájuk, csak állok Vademberrel szemben megsemmisülve. *
- Akkor nem lenni messze a kettő. - Bólintok Aliyah szavaira - amik egyébként jó hírek -, mert ugyan Shiennel asztalaihoz teszik az égiek szállását, valahogy jó érzékkel szúrják ki, hogy ki melyik táborba tartozik és nem rakják őket egy épületbe, vélhetően inkább szomszédos vagy párhuzamos haladókban lehetünk. Gondolom nekik sem hiányzik, hogy szétlőjük a házaik falát, pláne belülről. Az, hogy kísérővel hova juthatunk és hova nem, azt tudtam. Jah, nappal. Ugyan napnyugta előtt távoznánk, nem is a kijutás lesz a gond, hanem a visszaút. Ám ezen gondolataimat egyelőre nem osztom meg Szöszivel sem, majd a Kikötőben, mikor várjuk, hogy az ünnepi menet odaérjen. Addig is jót mosolygok azon, hogy ijesztő és fárasztó a füllentés. Majd belejön. Vagy nem. Igazából lehet pont az is teszi ilyen bájossá, hogy ilyen botrányosan rosszul megy neki, és így nem is akarom megváltoztatni ebben. - Majd én is be fogom, ha hibázok. - Nevetek vissza rá, számítván némi szemforgatásra, amit lehet csak azért úszok meg, mert jól időzítetten dobok be egy bókot, hogy újra az az édes pír jelenjen meg az arcán. - Az. Kicsi, puha, aranyos... és nem akar megenni. - Tökéletes ellentéte az erratornak, szinte házikedvenc földi szóval. Láttam is ilyen kísérőt néhány perdainál, de nem hiszem, hogy házikedvencként gondolnak rájuk, inkább társként. - De hátha ma látunk is a tónál. - Teszem hozzá, hiszen nem volna meglepő, hacsak azért nem, mert a wipite is kerüli az emberek közelségét. De nem gondolkodok ezen sokat, nincs ráhatásom a wipiték mozgására, hogy hol lesznek, s emlékeztetnem kell magamat, hogy nem is emiatt jöttem. Részben azért, hogy tisztázzunk néhány dolgot, s Jasmine komolyságra váltó válaszát rútul kihasználom. Aljas kérdésem szépen betalál, már ott tudom ezt, mikor Jasmine csak megtorpan és teljesen elfehéredik. Francba... Én tényleg reméltem, hogy értetlenül fog rám nézni, készségesen elhihetem majd neki, hogy semmiről sem tud, hogy ostoba félreértés és pletyka az egész, és nem ilyen ijedten néz majd rám, mint most. Megállok én is, hogy szembe forduljak vele elengedve közben derekát, és mikor az első szavait mondja, csak sóhajtok egy nagyot pár másodpercre lehajtva a fejemet csalódottan, szomorúan. - Tehát igazak. - Nem az volt az első kérdés, hogy mit hallottam, hanem honnan tudok róla és ezek után a kérdés, hogy mit hallottam szinte sugallja, hogy több pletyka is kering, tud róluk és arra kíváncsi, én melyiket hallottam. Néha nagyon utálom, mikor húgomnak igaza van... Felnézek újra Szöszire, magam sem törődve perdai kísérőnkkel, akik tekintete köztünk jár ide-oda. Az én kísérőm még oda is hajol Aliyah-hoz halkan kérdezve valamit, amire csak egy tanácstalan nemleges lassú fejrázás a válasz. - Számít, hogy kitől hallottam? És láthatóan azt is tudod, hogy mit hallottam. Az az igazi kérdés, hogy mit mondasz te minderre? Kipuhatolhattam volna körmönfontabbul is, de jobban szeretem az egyenes beszédet. - Kisebb csoda, hogy nem nyílt meg e szavaknál a föld alattam és nyelt el azon nyomban. Pont én vádolom őt, mikor én ugyanezt tettem volna az elején, ha nem csúszik kaki a levesbe. Én várok tőle egyenes beszédet, én akarom kiszedni a titkait, mikor nekem is van temérdek, melyeket nem akarok vele megosztani.
*Míg egyeztetnek hol is lesz a szállásunk, addig azon gondolkodom, hogy vajon mennyire közel egymáséihoz? De már azon is csodálkoztam, noha nem hoztam szóba, hogy Vadember bemerészkedik a perdai városba egy olyan ünnepen, ahol esélyesen több a dominiumi polgár és a katona, még ha utóbbiak kint is maradnak a városfalon kívül, és nem tart attól, hogy felismerik. Most nem visel kendőt az arca előtt, abban még feltűnőbb lenne, és talán korábban másképp nézett ki. Talán nem volt ennyire szőrös. A szakáll sok vonást elfed, nem véletlenül vágyom arra, hogy anélkül is láthassam, csak egyszer. Ám ahogy sok gondolatomat okkal nem osztom meg vele, úgy ezt sem. Azon még tudok mosolyogni, amin ő, hogy fárasztó számomra a hazudozás és ijesztő is, mert mindig az jár a fejemben, hogy elrontok valamit, és lebukom…ezért inkább nem is próbálkozom, noha az utóbbi időben egyre gyakrabban kerülök olyan helyzetbe, amikor csak egy hajszálon múlik, hogy ne kelljen megtennem. Az ez utáni válaszára viszont már szemet forgatnék, de valahogy megint oda lyukadunk ki, hogy én maradok alul azzal, hogy a bókja pírt csal az arcomra. Nem mostanában lesz az, hogy én hozom őt zavarba, pedig szívesen tenném, de mégis mit mondhatnék vagy tehetnék, amitől a szava is elakad? Az egyértelműt el is vetem, elsompolygok a gondolat mellett, hogy inkább bájos kis állatkákról beszélgessünk. * -Szerencse, nem szívesen lennék a mai napi menü. Kicsi, puha, aranyos….jól hangzik. *Mindig is vágytam arra, hogy közel kerüljek a perdai állatokhoz, hiszen a Dominiumon nincsenek állatok, amit láttam, azt néhány természetfilm nyújtotta élmény volt, és szerencsére nem a véres részeket emelték ki bennük. A mindig velem járó őrök hátránya viszont az, hogy még a legbájosabb állatokat is elüldözik, mielőtt találkozhatnék velük. * -Annak nagyon örülnék. Bogán kívül nem láttam még más állatot. *Az első időkben teljesen el voltunk zárva a vadontól, később mikor kimehettünk, mikor a környéket biztonságosabbnak ítélték meg, akkor a katonák száma riasztotta el a vadakat, kész csoda, hogy mára sikerült két-három, távolabbi helyre négy kísérőt kialkudni. Persze az sem igaz, hogy bogán kívül nem láttam más állatot, mert a rovarok nem kerültek el minket, apám nagy örömére, és bár mindegyik kicsi volt, nem puha és aranyos. Nekem. A mai kirándulásunkhoz kapott kis ízelítő azonban egyik pillanatról a másikba fordulva vált át olyan témára, am i erőszakosan ránt magával. A rólam terjengő pletykák felemlegetése olyan mint egy gyomorszájon ütés, még a csomag lepény is megremeg a kezemben. El nem tudom képzelni honnan szerezhetett róla tudomást és a kérdésem is először erre irányul, s csak aztán a pletykák tartalmára. Mégis mennyit tudhat? Csak a válást, vagy az okait is, és ha az okait ismeri, abból vajon mennyit hallott? A következő arculcsapás az Vadember reakciója, a csalódottan lehajtott fej, a halkan kimondott szavak, melyek fájó vádként csapódnak a lelkemnek. Az imént elsápadtam, most viszont, mikor újra felnéz rám, érzem ahogy elpirulok, ám ez nem a szokásos zavart pír, hanem a félelemé, ami a szívemet is kellemetlenül a torkomba dobja és érzem szemeimben a szúró fájdalmat. Lassan szívom be a levegőt, minden egyes kortyra külön koncentrálva, hogy arra tereljem a figyelmemet és ne a szemeimbe gyűlő könnyekre. Joggal merül fel bennem a kérdés, hogy miért történik ez velem? Miért mindig velem történnek fájdalmas és megsemmisítő dolgok, és ehhez tényleg semmi köze Callumnak. Egyszerűen csak ilyen szerencsétlen vagyok, mintha vonzanám a megpróbáltatásokat. A szavai…több kérdést is felvetnek bennem.* -Számít, igen számít, mert tudnom kell ki fér hozzá az aktáimhoz, minden adatomhoz, és nem tudom mit mondhatnék erre, de te…te miért akarnál bármit is _kipuhatolni_ rólam? *Zavartan és kissé dühösen összehúzott szemöldökeim alól nézek rá és hangom is ingerült, de nem rá haragszom, inkább a helyzetre, a velem történtekre, hogy most is visszaköszönnek. Nem lehetett volna csak egyetlen napom boldog? Végül nagyot sóhajtva enyhülök meg, eszembe sem jut őt vádolni azzal, hogy neki még több titka van. A legfontosabbat tudom, és ez bőven elég ahhoz, hogy ne kérdezzek róla többet. Nem kérdeztem a családjáról, nem kérdeztem hogyan és miért került az ellenállók közé, nem kérdeztem mi volt a bűne, ha volt egyáltalán. A könnyeimet sikeresen vissza tudtam tartani, noha a nyomai minden bizonnyal látszanak a tekintetemben, jobban csillognak, vagy nagyobbnak látszanak. Arcom vonásai kissé megkínzottak a rajtam viharként átvonuló érzelmektől, de a hangom már nyugodt és halk.* -Egyszer elmondtam volna, de…de most még nem akartam beszélni róla, mert fájdalmas a számomra és nehéz szavakba öntenem. De ha ettől jobban érzed magad, elmondom most. Én nem akarok előtted semmit titkolni, bármennyire is furcsa lehet ez neked. *Csak állok és nézem őt és nem érdekel hányan mennek el mellettünk, olyan mintha az idő is megtorpant volna velünk együtt, és a mögöttünk zajló halk, tanácstalan pusmogás sem érdekel, nem figyelek a kísérőinkre. *
- Na igen, a Város közelében főleg bogákkal találkozol. - Bólintok rá, hiszen ez érthető teljesen. - Még itt is fogsz látni pár újdonságot, például zebrakutyákat vagy sárkánymacskákat, akik társul szegődtek perdaiak mellé. - A kutatóállomásnál eszerint elkerülték őt a vadállatok - lehet jobb is -, s csak a vízesés közelében fészkelő madárrajokat láthatta felreppenni. Gondolom én. Ám ennek a gondolatnak most nem szentelek sok időt, kis intermezzot követően már szemben állunk egymással s a múlté a korábbi évődő hangulatunk s átkaroló közelségünk, noha most sem állok tőle messze. Ahogy felemelem fejem, hogy újra ránézzek, látom, hogy elpirul, de nem úgy, ahogy eddig tette. Nem is tudom, milyen pír ez? Zavaré, a lebukás szülte, szégyen esetleg? Próbálom figyelmen kívül hagyni a könnybelábadó szemeket, tudván, mennyire klasszikus fegyvere ez a nőknek férfiakkal szemben. És a mai napig beválik, nem igazán tudunk immunisak lenni rá, átlépni felette anélkül, hogy rossz érzés ne maradjon bennünk utána. Én is próbálok nem megenyhülni rájuk, de ebben pont Szöszi segít. A szavai megdöbbentenek, vagyis csak az egyik szó. Aktája?! Neki az aktájában szerepel, hogy kém?! Ez nem is sima baszki, hanem bassza meg kategória már! - A forrásunkat nem adhatom ki. - Hárítok, mintha minden ellenálló ehhez a forráshoz fordulna, így nem az én régi ismeretségi-rokonsági körömben fogják keresni. - Többet akartam tudni rólad mielőtt újra találkozunk. - Felelek erre a kérdésre őszintén de nyugodtan, és az én szemöldökeim is összébb szaladnak, mikor az övéi is. Hogyhogy miért akarom tudni? Még kérdezi? Ha kapna egy nevet ő talán nem nézne utána csak kíváncsiságból is, nemhogy mert ez a munkája vagy biztonsági okokból? A folytatásra kicsit értetlenül ugrik még összébb szemöldököm, miért lenne ezt fájdalmas elmondania? S mennyire hihetem, hogy egyszer elmondta volna magától is? - Nem egészen értem, hogy magadtól miért mondtad volna el nekem vagy miért nem akarsz előlem eltitkolni semmit, mármint sokáig, mert ezt se mondtad volna most el, de hallgatlak. Haladjunk közben? - Kérdezek rá, s nemleges válasz esetén karba fonom kezeimet, úgy várok a szavaira, miként magyarázza ki magát ebből?
*Nem csak a Város közelében találkozom bogákkal, hanem a Városban is. Egészen új keletű ez az engedmény, de pont jókor jött. Csupán bátortalanságom az oka annak, hogy a többi tudós kollégával kocsin ülve jöttem Elorakba, és nem Csipetkével. Ilyen hosszú utat még nem kockáztatnék meg vele. Különleges élmény, de most jobban érdekel az amiről Vadember mesél.* -Csak hallottam róluk eddig, de már értem miért szeretik annyira az állatokat a perdaiak. Ha csak a bogákat nézzük, igazán okos állatok. *S szemtelenek, de nem lehet őket nem szeretni. A róluk szóló társalgás is kedélyes hangnemben folyik, de a jó hangulat is addig tart, míg másra nem terelődik a szó. Szívesen elkerültem volna, de nem is sejtettem, hogy Aliyah állandó mosolygása ide vezet, márpedig pont a sűrűjébe csöppentem. Az életemet kísérő fájdalmas történések mellett még azzal a tudattal is meg kell küzdenem, hogy Vadember mindent tud rólam, a döbbenet, hogy vajon honnan és kitől, már másodrangú kérdés, mégis érdekel. Nem sok embernek van hozzáférése orvosi adatokhoz, sem pedig a Családügy Hivatal aktáihoz, mégis minden kikerült rólam. A városi pletykák valószínűleg Charles-tól, vagy attól aki neki segített, a válásunk kérelmezése még lehet ennek véletlen következménye is, de az nem csak rólam szól. Vadember viszont kifejezetten rám kérdezett. Mi másra gondolhatnék, minthogy az egészségügyi állapotom változásairól beszél? S már csak azért is lényeges, hogy mennyit hallott, mert nem minden fedi a valóságot. De nem tudom meg kitől hallott minderről, és úgy beszél mintha mindenki erről csámcsogna. * -A forrásotokat? Még kinek a forrása? *Kissé ijedten kérdezek vissza, de szándékosan nem gondolok általam kitalált konkrétumokra, mert hajlamos vagyok mindent túlkombinálni. Most már csak azt szeretném, ha mindent tisztáznánk, de nem egyszerű beszélni róla, főleg úgy, hogy nem mondhatok el mindent. Nem mondhatom el, hogy igazából nem vagyok meddő, nem mondhatom el, hogy mindebben Callum segít, hogy időt nyerjek és ez az alapja Charles válási kérelmének is. Nem tudtuk, hogy tudomást szerez róla, nem számítottunk arra, hogy a segítség csak felgyorsítja a dolgokat. * -Miért? *A továbbra is döbbenet szülte kérdés arra vonatkozik, hogy miért akar rólam többet megtudni, de rájövök, hogy ez természetes, meg akar ismerni, ahogy én is őt. Vadember azonban szabadabban megteheti ezt, nekem nem kell titkolnom magamról semmit. Épp csak a módja az amit szerintem joggal, kifogásolok, s ezért is korrigálok szinte rögtön a kérdés elhangzása után.* -Csak kérdezned kellett volna. *Mondom ki a nyilvánvalót, hiszen néhány kivétellel mindenre őszintén válaszoltam volna. Amire nem, arról viszont most is hallgatni fogok. Már amennyire sikerül. Mivel úgy hittem a velem történtek nem kerülhetnek nyilvánosság elé, Vadember sem kérdezhetett volna rá konkrétan, így a titkolózás vádja sem érhet…és később, amikor már túl vagyok az egész mizérián, amikor már könnyebben tudok róla beszélni, amikor már mondhatom azt, hogy nem vagyok meddő, elmeséltem volna mindent. Ám úgy tűnik valakinek köszönhetően ezt előbbre kell hoznom. Vadember azonban az egész hozzáállásával, a kérdéseivel, a hangsúllyal és ahogy szigorúan, karba font kezekkel megáll előttem, nehezebbé teszi az amúgy sem könnyűt. Gombóc gyűlik a torkomba, félelemből született izgatottság gyöngyözi a homlokom, a szívem pedig vadul dübörög a mellkasomban. Még a nagy sóhajok sem segítenek.* -Nem mondtam volna még, csak ha már rendeződött. *Ezzel a mondattal persze semmit nem tettem helyre, csak időt szeretnék nyerni, hogy eldöntsem, hogyan mondjam el és hol. Végül felemelem a kezem és ujjaimat megpróbálom ráfonni a felkarjára, hogy épp csak jelzésértékűen húzzam magammal. Ha hagyja magát, el sem engedem míg nem találok egy olyan helyet ami kellőképpen néptelen. Ez elég nehéz tekintve, hogy mindenki más is a kikötők felé halad, más és más irányból, de néhány keskenyebb ösvény vagy út, haladó ha úgy tetszik, a tömegtől ellentétes irányba nyúlik és egy ilyenre térek rá, ami Elorak pereme lévén, a lakóházak is elszórtabban helyezkednek el és több a zöld körülöttük. Kikerülve a kikötő felé igyekvők sorából, egy kisebb kunyhó sarkánál állok meg s elengedve Vadember karját – ha eddig foghattam – a ház falának dőlök háttal. Mint akinek támaszra van szüksége…és valóban így van, bár a lelkemben dúló háborúra nem gyógyír. Kísérőink eddig siettek a nyomunkban, de most, mint akik pontosan tudnák miről lesz szó, tőlünk néhány lépésnyire lemaradva állnak meg és látszólag nem is figyelnek ránk. Azt hiszem Aliyah kivételes női megérzéseinek köszönhető. Még mindig nem tudom, hogy Vadember mit hallott rólam, ezért a legelején kezdem, akaratlanul elkerülve a tekintetét, mert nem akarom látni mit szól mindehhez. Nem akarom látni a részvétet, a szánalmat, sem bármi mást. Csak gyorsan túl akarok esni rajta. * -Amíg a kutatóállomáson voltam, Charles a férjem még azon az expedíción maradt, ahonnan a merter fertőzése miatt haza kellett jönnöm. Onnan írt válási kérelmet a Családügyi Hivatalnak a meddőségemre hivatkozva, aminek a meglétét az orvosi vizsgálatok bizonyították. Az egész nem…az állapotom nem végleges, épp csak nem tudni meddig tart, és addig nem lehet gyerekem, mert az mindkettőnkre végzetes lehet. Charles…valahonnan megtudta ezt, talán épp attól akitől te is és kihasználta az alkalmat. De mint tudjuk, elég ritka ha egy férj kéri a válást, és ez elég ahhoz, hogy kibeszéljenek, ami nem épp kellemes. Az emberek gonoszak, és megbélyegzik azt aki…nem…szóval ennyi. Ezért nem akartam erről most még beszélni, és szeretném ha ennyiben is maradnánk. *Még akkor sem nézek fel rá, mikor hangom elhal. Csak a távolnak tetsző kikötőt figyelem, a vidám, gondtalan perdaiakat, a nekünk háttal álló Aliyah-t, a fák lombkoronáját, bármit, csak ne kelljen Vadember szemeibe néznem. Szabad karommal mindvégig magamat öleltem, másik kezemben a lepény csomagja kissé megnyomorodott a szorításomban, de talán már úgy is mindegy. Nem lesz alkalom arra, hogy megegyük.*
Az állatos témára bólintok, de elég hamar magunk mögött hagyjuk, hogy egy jelentősen kellemetlenebb téma kerüljön terítékre. - Az egész ellenállásé...? - Csak azért a kérdő hangsúly, picit kerekebb szemek, mert gondoltam ez egyértelmű. Ne gondolja, hogy saját informátorom van, még ha ez így is van és történetesen a húgom, de a létrejött kommunikációs kapcsolat miatt könnyebb is leinformálódni ezután, főleg ha Sky-jal ketten vetik bele magukat. - Füles nélkül eléggé furcsa lett volna, ha erre csak úgy rákérdezek. - Vonom össze kicsit a szemöldökeimet, mert viszonylag ritkán indítok úgy egy beszélgetés, ismerkedést, hogy bocsi, te nem vagy véletlenül kém? Nem? Ja, jó, oké, akkor mesélj még magadról valamit, mi a hobbid? Persze én még nem sejtem itt, hogy Szöszi teljesen más témára gondol, más pletykákra, noha arra is értelmezhető lenne mindez, normál esetben az ember nem vájkál ilyenekben, főleg nem ennyi ismeretség után. A folytatást viszont nem is értem, s értetlen kifejezésem valószínűleg látszódik is képemen és szemeimben is. Mi rendeződött volna? Ha már nem kém, utólag elmondja, hogy az volt és a kiszedett infókat tovább adta, de már vége? Lehet egy ilyennek vége egyáltalán, ha van egy forrása, akitől többet is megtudhatnak? Legfeljebb úgy, ha eltűnik a térképről, mint én. Ezzel a mondattal valóban nem tett semmit helyre, csak még nagyobb zavart okozott, naná, hogy karba fonom a kezeimet várakozón, hogy most már ki vele, essünk túl rajta, bármi is a rút igazság. De nem esünk túl rajta itt helyben, kezét karomra teszi, a balra, s finoman húz, de nem érződik ennyiből valószínűleg, hogy a ruha alatti szintetikus bőr mást rejt, mint húst, izmot vagy csontot. Engedek az invitálásnak, semmi értelme nem lenne ragaszkodni ahhoz, hogy itt helyben mondjon el mindent, esélyesen csak összevesznénk és sosem tudnám meg. Így hát megyek vele, amerre visz, és lopva őt fürkészem azon gondolkodva, vajon fejben most rakja össze a mesét, amit nekem előad majd? Nem, nem akarom ezt hinni, nem akarom, hogy Ravennek legyen igaza. Legalább most az egyszer ne. Meg se nézem, hol állunk meg, érzékelem ennyiből is, hogy csendesebb kis mellékutca ez, kellemesen meghittnek is lehetne nevezni néhány zugát, ha más lenne a hangulatunk most, pedig kísérőink is tisztes távolságot tartanak tőlünk. Figyelem, ahogy Szöszi a falnak dől háttal, rám se nézve kezd bele a történetbe. Ugyan nem hadar, de érződik, hogy megszakítás nélkül végig akarja mondani, pedig már az elején kérdeznék, s a kérdések csak úgy szaporodnak a fejemben: hogy jön ide a meddősége? Meg ehhez az egészhez hogy kapcsolódik ez a történet a válásával? Hogy lehet valaki nem véglegesen meddő? Miért fog el a rossz érzés arra, hogy végzetes lehet rá bármi is, pláne egy gyerek? Ki lehet Charles informátora? Csak várom, hogy kikerekedjen ebből a történetből az, ami engem igazából foglalkoztat, és emiatt sem vágok közbe, hanem várok. Aztán mikor elhallgat Jasmine, pár másodperces csönd áll be közénk, mire felfogom, hogy a történet ennyi, nem mondja tovább, nem jutunk el oda, amire ki akartam lyukadni, és leesik, hogy félreértett. - Ó, baszki... - Mondom halkan, inkább magamnak, mint neki. Ez a szituáció így még szarabb, mint egyébként, és ha felnézne Szöszi, láthatná, hogy tényleg sajnálom őt. Akkor is, ha kém. Ahogy őt elnézem most, elhiszem - el akarom hinni -, hogy őszintén bántja magánélete alakulása, és igazából ezzel kapcsolatban csak egyetlen kérdést tennék fel, de tiszteletben tartom az utoljára elhangzott szavakat. Más kérdés, hogy esélyesen soha többet nem fog velem szóba állni vagy erről beszélni. Halkan szólalok meg egy fél lépést közelebb lépve, karba font kezeimet leengedve, de hogy egyebet ne tegyek, zsebre vágom őket. - Én... nem erre a pletykára gondoltam, ez nem fontos. Mármint persze a te szempontodból fontos, nagyon is, és sajnálom, hogy így alakult meg minden, az ezzel kapcsolatos gonosz pletykákra is mondok majd valamit, de... - De. Hogy mondjam el ezek után, mikor olyan lelket megérintően bánatos, hogy lepényestül szívem szerint átölelném? Még ha kételkedek is benne, hogy ezek után erre lenne szüksége, legalábbis tőlem. Most már viszont túl kell esni ezen. Sokkal rosszabb nem lehet már, igaz? Mégis érződik, hogy vonakodom én kimondani. - ...én azokra a pletykákra gondoltam, amelyek szerint te Jenkins kancellár szeretője voltál vagy még most is az vagy és ennek megfelelően a kéme is. Tényleg kém lennél? - Kérlek, mondd, hogy nem igaz...
*Számomra egyáltalán nem egyértelmű mindaz amiről beszél, ő ugyan ellenálló de sosem gondoltam ekképp rá, épp csak annyira volt fontos, hogy ne beszéljek róla senkinek. Már a is elég nehéz volt, mikor az első találkozásunk után el kellett mondanom, mi hogyan történt. Szerencsére nem sokáig faggattak, mivel elvileg gyanú felett állok, nem feltételeztek rólam többet. Értelemszerűen az sem világos, miért nem kérdezett eddig rólam, és miért nem úgy, ha kíváncsi volt. Az már végképp, hogy mindehhez neki fülesre volt szüksége. Jellemző, mennyire nem vagyok jártas ezekben a dolgokban, beletelik néhány hosszú pillanatba, míg rájövök, mit jelent a füles. Abban igaza van, hogy ha semmiről nem tud, úgy nehéz konkrétumokra rákérdezni, de tudta, hogy házas vagyok, tudta, hogy nincsenek gyerekeim…az idő pedig rohamosan fogy. Sosem érdekelte. Most már mindegy, kár találgatni, honnan és kitől és miért most, csak ha már benne vagyunk, szeretnék túllenni rajta. Egy viszonylag nyugodtabb helyet találva aztán elekezdek, szinte levegőt sem véve darálom le mindazt, amiről úgy gondolom, hogy elég magyarázat lehet vadembernek, nem is hagyom szóhoz jutni és nem is nézek rá igazán, így arcának változásai is elkerülnek. Csak azután nézek fel lopva, hogy elhallgattam és tőle elhangzik egy káromkodás. Most nem akadok ki rajta, nem magán a szón, hanem a helyzeten, ahogy fogadta az egészet, s arcán látom a sajnálatot…vagy szánalmat, ami újabb tőrdöfés a szívembe. Ezt az utolsót még meg is forgatja, de a meglepettségemen túl, zavart és kíváncsiságot szül. Nem erre a pletykára gondolt? Először az jut eszembe, hogy mindent feleslegesen mondtam el neki, csak aztán merül fel bennem a kérdés, hogy akkor vajon milyen pletyka az ami hozzá is eljutott. Az bánt a legjobban, hogy ezek után elsiklik mindamellett, amit elmondtam neki, mintha nem is lenne fontos, és bár próbál szépíteni, jól már nem jön ki belőle. * -Mondjad csak, ne kímélj. *Hangomban nincs él, és elég erőtlen is, épp csak suttogom a szavakat, és ezzel együtt szinte az utolsó csepp levegőm is elfogy mikor kiböki mire célzott az elejétől kezdve. Megfordul velem a világ, ha nem lenne a hátam mögött a ház fala, minden bizonnyal elveszíteném az egyensúlyom, így csak még jobban nekidőlök. Magamat ölelő kezem ujjai elfehérednek ahogy felkaromba belemarkolok, a fájdalom okozása szándékos, az inger elég intenzív ahhoz, hogy a vér visszatérjen az arcomba. A gondolataim éppolyan gyorsan száguldanak ahogy a világ változik körülöttem. Nem rég még azt kívántam, bárcsak Callum szeretője lehetnék, vagy annál sokkal több. Vágytam rá, nem csak a kedvességére, mellyel elhalmozott, nem csak a közelségére, a vele való beszélgetésre…arra is vágytam, hogy mosolyt csaljak az arcára, nevetést ajkaira, hogy megérintsen….de a finom elutasítás és az újabb arcul csapás elég volt ahhoz, hogy illékony lányálmaimat feladjam. Hogy nem zuhantam bele a kétségbeesés és a mellőzöttség mocsarába, azt Vadembernek köszönhetem. Kis időre újra fényt láttam az alagút végén, felragyogott a napom amikor találkozhattam vele és ennek a mai napnak is úgy indultam elébe…de mindezt pont tőle hallani…fáj. * -Hogy hihetted el ezt rólam? *Kérdezek vissza halkan, félve a választól…de eljut lassan a tudatomig a mondata befejezése, amit homlokráncolva próbálok feldolgozni. Aki ismer engem, az tudhatja, ez a vád érhetne engem legutoljára. Már csak azért is, mert az első percben lebuknék, én nem vagyok képes megjátszani magam, becsapni másokat úgy, hogy több hazugságot kapcsoljak egymásba, s a szerint éljek. Nem vagyok képes aljasságokra, márpedig másokat elárulni az. Mindegy melyik oldalról nézzük. Annyira képtelen amivel vádol, hogy felnevetek. Keserű, lemondó, fájdalmas nevetés ez, benne minden szívfájdalmammal. Képtelen vagyok erre válaszolni, a nevetésem elhal s csak nézek Vadember szemeibe némán, és nem értem miért teszi ezt velem.*
- Nem most, bocs, majd... - Röviden rázom csak meg a fejemet nemlegesen, mert előbb máson akarok túlesni, kideríteni, még ha esélyesen az a majd nem is következik be, hiszen azzal fejezte be, hogy nem akar erről az egészről többet beszélni. Így hozzam fel újra? Vagy így folytassam most? Fogalmam sincs melyik lehet a kettő közül a kíméletesebb. Nem akar róla beszélni, de láthatóan bántja, hogy így is teszünk, hogy átlépek a téma felett. Ha nem volna a másik, akkor nem így tennék... Rohadt életbe, másképp kellett volna ennek az egésznek nekiállni, de már nem tudom visszaszívni, ahogy a kérdéseket sem, amelyekkel elmondom, milyen pletykákra is gondoltam. Reakciója látványos, de ennek ellenére nem egyértelmű. Egyáltalán nem az. Éppúgy indokolná a lebukás, mint az, hogy el sem hiszi az egészet. Én meg fejtegethetem majd magamban, hogy miért érzem olyan nyomorultul magam, minél tovább nézem őt s csendes szenvedését. Legszívesebben a kezem a kezére tenném, mellyel úgy szorítja magát, hogy ujjai végei belefehérednek. A visszakérdezésre nem is tudtam még válasszal előállni, se végiggondolni, hogy vajon ezt a szerető kérdésére mondja most vagy a kém-részre, mert felnevet. Röviden teszi, de a hanglejtés és a nézés olyan hozzá, hogy kicsit sem érzem jobban magam, hiába hajlok affelé, hogy ne akarjak egyértelmű választ kicsikarni. Pedig ez is lehetne csel vagy terelés, de ezért sem voltam én se túl megfelelő kémnek: hamar belefáradok az efféle játszadozásba s a mások valósnak gondolt szándékainak kitalálásába. Elég nekem eltitkolni, hogy eredetileg miért küldtek a Rebelliumba. Halkan s nyugodtan szólalok meg, bár tudom, hogy az eleje nem fog tetszeni neki, de jobb ha ért engem is. - Hány olyan emberről tudsz, aki a kancellárral tegező viszonyban áll, s nem a nyolcadik gyűrűn lakik? Vagy akivel csak úgy kettesben találkozik szokásos testőrsége híján? Ő is, mint a másik hat, érdekember. Ez alapján hihetően hangzott, s a legjobb kémeken nem látni, hogy azok. De ha teljesen elhittem volna, nem mentem volna a Sötét láphoz, nem írtam volna neked üzeneteket és nem lennék most se itt. Nem akartam elhinni, hogy önszántadból vagy kém. Részben azért jöttem, mert meg akartam ezt tőled kérdezni, s ha kém vagy, akkor megkérdezni, hogy bajban vagy-e? Jenkins vagy akárki más zsarol-e, s ha igen... akkor tudok-e segíteni? - Lépek mellé, de kezeim még mindig a zsebeimben, így vállammal dőlök neki a falnak mellette s őt figyelem, azokat a kék szemeket, melyekben nem először látok szomorúságot, de bánt, hogy most miattam ilyen. Bár ne kérdeztem volna meg Ravent, hogy mit tud róla...
*Pocsékul érzem magam. Olyan szépen indult a napom, sőt, az egész hetem hiszen napok óta erre a találkozásra vártam, készültem izgatottan. A sok elmaradt találkozó amit hiába szerveztem meg, űrt hagyott a lelkemben. Ez a nap lett volna egy kicsit más, egy kicsit könnyedebb az utóbbi időben engem ért bonyodalmak és kellemetlenségek között…túl nagyra sikerült zuhanás. A csalódást mégis az okozza, hogy Vadember taszított le a mélybe. Az sem vigasztal, hogy láthatóan neki sem könnyű, keresi a szavakat és mikor felnézek rá, látom a szemeiben és megnyúlt vonásaiban a tanácstalanságot, a hezitálást későbbi szavai előtt, de hiába fontolja meg a gondolatainak mondatokká formálását, attól nem lesz jobb. A folytatás még jobban fáj, számonkérő, vádaskodó…tényleg nem értem miért teszi ezt….és miután lenyomott a mocsárba, értem hajol. Bőszen nyeldeklem a torkomba gyűlt gombócot és szenvedek, mert tudom, hogy mindent el kell mondanom…majdnem mindent, amit elhallgatnék, annak viszont érzésem szerint nincs köze a feltételezéseihez. Callum segítsége merőben más és nem is változtat a helyzeten. Azon már meg sem lepődöm, hogy mennyit tud Callum és az én kapcsolatomról, hogy olyan közeli, mely megengedi a közvetlenebb viszonyt, a tegeződést és a kettesben való találkozást. Ettől függetlenül még kíváncsi vagyok honnan tud ilyenekről, messze a várostól, s messzebb az ellenállók rejtekhelyétől a Dominiumon találkoztunk legtöbbször, hogyan juthatott el a pletyka hozzá? Keserű mosolyomat saját kínom táplálja, lemondó sóhajom vetíti előre, hogy olyasmit fogok elmondani amit nem akartam, mert tudtam, hogy kettőnk közé áll majd. Bár közelebb lép hozzám, kerüli az érintést, még egy bátorításnak szánt mozdulat sem telik tőle. S most felé fordulok, a szemeibe nézek s nem el mellette. Abba a szép szempárba kapaszkodom talán utoljára.* -Mégis elhitted, mert itt vagy, hogy rákérdezz…Volt idő, amikor úgy hittem szerelmes vagyok belé, örültem ha vele lehetek, kerestem a társaságát noha ez elég nehéz egy kancellárral szemben. Mosolyt csaltam az arcára annak az embernek, akiről mindenki azt mondta kőszíve van, vagy egyáltalán nincs szíve. De mindez csak egy álom volt, talán a kislányos rajongásom lobbant fel bennem és nem tudtam különbséget tenni, mert nem is akartam. Ő figyelt rám, neki számítottam nem úgy mint Charles-nak…de világosan a tudtomra adta, hogy köztünk nem lehet barátságnál több soha. Tekintve, hogy a felesége nem halt meg, ahogy azt mindenki hitte, érthető is. *Most először nézek félre egy pillanatra. Nem tudom hogyan mondjam el azt, hogy a keserűségemnek ő, Vadember vetett véget, hogy ő hozta meg a fényt beborult egem alá anélkül, hogy…pótléknak gondolná magát. Mert egyáltalán nem az. * -Abban, hogy rájöjjek mindez csupán egy félreértett érzés volt, te segítettél, de Callum akkor is a barátom maradt. Nincs köztünk semmi olyan amire te gondolsz, és nem kényszerít semmire. Sok mindenben segített már önzetlenül…és soha nem árultalak el. Nem beszéltem rólad akkor sem, amikor gyanútlanul rákérdezett a lugasnál történtekre és ezek után sem fogok rólad senkinek, semmit sem mondani. Sem rólad, sem másról. *Mire mindezt végigmondom, már nem látok kiutat. Nem hiszem, hogy ezek után Vadember bármit is akarna tőlem, főleg nem együtt kiszökni Elorakból és kirándulni a perdai vadonban. * -Azt hiszem, jobb ha most elmegyek. Sajnálom, hogy így alakult, nem akartam erről mesélni, mert féltem attól, hogy ez lesz a vége. *Nagy levegőt veszek, magamban tartom míg könnyeimet vissza nem nyelem. Hogy romolhat el minden ennyire néhány perc alatt? *
Ha akarnék is mondani valamit, nem tudok. Felém fordul, szemeimbe néz és ahogy elkezd beszélni, egyszerűen nem találom a pontot, ahol félbeszakíthatnám, ahol jelezhetném, hogy ne mondja tovább, mert nem kell s nem látja meg a szemeimben sem. Csak figyelem és hallgatom őt, kérdések kavarognak bennem és ugyan továbbra sem hiszem, hogy annak a Jenkins kancellárnak ne lenne számító érdeke akár Szöszivel, akár a húgommal lenni, ezt nem mondom. Nem is lényeges most és valószínűleg meggyőzni se tudnám Jasmine-t, mert bár állítása szerint nem szereti, érezhető mégis, hogy mennyire közel áll a kancellárhoz, még ha csak egyoldalú is ez. Elfogult, ami egyébként valahol bájossá is teszi őt. Nem csak bennem, a propaganda szerint közveszélyes és elvetemült ellenállóban látta meg az embert, hanem egy kancellárban is meg tudta látni. Arra vágok csak egy kicsit zavart tekintetet, egy pillanatra elgondolkodott értetlen pillantást, hogy én segítettem neki valamiben, amiről nem is tudok vagy tudtam vagy nem is értem, mi van most? De nem tudok ezen most elgondolkodni, rájönni, mit is mondott ezzel, mert Jasmine folytatja és ráadásul úgy, hogy sikerül nekem is még szarabbul éreznem magam tőle, főleg hogy miattam elvileg hazudott egy barátnak, egy kancellárnak. Eddig is ahogy a kancellárról beszélt olyan érzésem volt, mintha betapicskoltam volna egy lány naplójába és engedély nélkül olvasnám ott a sorokat, amelyekhez igazából semmi közöm. Ezeket a szavakat nem akartam tőle kikényszeríteni, ezeket nem kellett volna elmondania, nem így kellett volna alakulnia a beszélgetésnek, mely ráadásul már ott tart, hogy jószerivel búcsúzik, hogy itt a vége. Ha már fordulna, ha mozdulna is, hogy ellépjen az épület falától, akkor szánom rá magamat én is, hogy megmozduljak, kezem kivéve zsebemből tegyem a karjára a válla alatt, közelebb lépve hozzá. - Kérlek, ne menj. - A megállításom határozott, de köszönőviszonyban sincs a lugasban lévő lefogással, amikor nem hagytam volna elmenni őt. A mozdulat a szavaimmal megegyező értékű: kérem. - És... kérlek, bocsáss meg. - Folytatom ezzel, remélvén, hogy maradásra tudom bírni, hogy meghallgasson. - Az információk és pletykák miatt óva intettek attól, hogy találkozzak veled, túl nagy kockázatot jelentettél. Én viszont tudom, milyen bajban lenni, milyen, ha rá akarnak venni valamire, amit egyébként nem tennél meg, mert nem olyan vagy. Így lett belőlem ellenálló és igen, valamennyire elhittem, amit mondtak rólad, mert az élet tud olyan elcseszettül szar lenni, hogy igaz legyen, hogy kihasználjon és zsaroljon az, akit szerettél vagy bárki más megtegye ezt helyette. Nem amiatt kérek bocsánatot, mert kicsit hittem ezeknek a szavaknak, amiatt kérek, hogy ilyen idióta módon kérdeztem rá. Vagyis rákérdeznem kellett volna bajban vagy-e, nem pedig megvádolni. Nem így kellett volna, és ezt sajnálom... - Egy pillanatnyi szünetet tartok csak, hogy összeszedjem a gondolataimat. Másik kezem egyelőre még a zsebemben, rosszul palástolva próbálom hanyag lezserségbe bújtatni, mennyire kellemetlenül érzem én is magam, valóban kissé szégyellve magamat. Meglehet látja is, mert én nem pillantok el mellette, inkább tekintetét próbálom keresni és elkapni. - Ami a betegségedet és a válásodat illeti, bevallom, hírét vettem annak is, bár nem ilyen részletesen és erre nem is akartam rákérdezni sem. Mivel elmondtad akaratod ellenére, igazából csak azt akartam ezzel kapcsolatban kérdezni, hogy szeretted-e? A férjedet? Bármelyiket. Mert ha igen, sajnálom, hogy így alakult az életed, de a pletykákkal kapcsolatban tudnod kell, hogy csaknem mindet az irigység szüli. Sok nő van a Rebelliumban, aki egy-egy szar házasságból vagy az elől szökött meg, és akik maradtak a rendszerben, jó részük boldogtalan, de nincs lehetőségük vagy merszük eljönni onnan. Ha nem is veri, erőszakolja a férjük őket tárgyként és nem érző lényként gondolva rájuk, akkor is hiába társas lény az ember, van, amikor egyedül maradni jobb. Te mentesülsz egy időre a törvények alól, a sok fuldokló azt látja, hogy te egy korty levegőhöz jutottál, és hogy ne süllyedjenek el, muszáj a túlélésükért keresniük valamit, amiben ők jobbnak tűnhetnek nálad. Pedig egyáltalán nem ez tesz téged azzá, aki vagy... Érted, ugye? - Bizonytalanul nézek rá, mert nem tudom, mennyire volt érthető, amit mondtam, érti-e, amit mondani akartam vele. És leginkább abban vagyok bizonytalan, hogy nem rontottam-e ezzel mindenen még jobban. Lehet még vajon tovább rontani vagy már a gödör alján vagyunk? S ki lehet ebből még mászni?
*Már azt is nehéz volt elmondani, hogy mi az igazság a válásom körül, mi az oka annak, hogy Charles lehetőséget látott arra, hogy a mindig is teherként cipelt kényszerű kapcsolatunknak véget vessen. De sokkal nehezebb megvédeni magam attól, hogy Vadember árulónak, kémnek higgyen. Valahogy ennek tisztázása sokkal fontosabb, mélyebben érint és miután belefogtam, már nem tudok gátat vetni szavaimnak, akadálytalanul peregnek ajkaimról. Noha egyáltalán nem könnyű erről beszélnem, és úgy hiszem mindez a kapcsolatunk végét hozza előtérbe; mire elhalnak szavaim, megkönnyebbülök. Ott feszült ez már köztünk a kezdetek óta, magamba zártam, mert tudtam, hogy végzetes lehet ha fény derül a Callummal való kapcsolatomra, legyen az bármennyire is ártatlan. Mert az, Vademberre nézve mindenképp, és szerettem volna ha ez így is marad, most mégis romba dönt mindent. Miért fáj ez ennyire? Miért érzem azt, hogy a szívembe mar, akár egy tőr és még meg is fordul benne? Jobban fáj, mint Charles közönye amivel nap mint nap értetlenül szembesültem. Az elválás gondolata olyan mint egy elsöprő perdai vihar, csak épp mellőzi annak minden félelmetes szépségét. Úgy hiszem, és joggal hogy ezek után Vadember nem kér a társaságomból, jobb ha nem találkozunk többet, mert az veszélyes ránézve és talán igaza is van. Iszonyúan nehéz megtenni az első lépést, de azelőtt szeretném megtenni, hogy az első könnycseppek legördüljenek az arcomon. Nem akarom, hogy sírni lásson, menekülnék mielőtt végképp elgyengülök, de keze finoman a karomra simul és szavai is marasztalnak. Önkéntelenül nézek le a kezére, annak lágy szorítására mely csupán ebben határozott, ám egészen más maga az érintés, mint amit korábban tapasztaltam. A helyzet sem volt hasonló, a mostani sokkal rosszabb…mégis ahogy ráfog a karomra,kellemes, bizsergető érzés kelt bennem, karomon libabőrt csal elő, s egy hosszú másodpercre lehunyom a szemeimet, hogy míg a világ összeomolni látszik körülöttünk, egy kicsit élvezzem a pillanatot. A bocsánatkérését hallva tekintek fel a szemeibe, melyek talán akkor sem voltak kifejezőbbek, amikor csak azokat láttam a kendő felett. Mintha ugyanazt a kínt látnám bennük, amit én is érzek. Remegő sóhajjal szívom be a levegőt eltelítve a tüdőmet és félve, lassan engedem csak ki, hogy ne szakítsam félbe még ezzel is. Az első szavaira keserű mosoly halvány árnyékát érzem magamon. Túl nagy kockázat. Sosem gondoltam magamra ekképp. Valahol megértem őt, nem lehet könnyű távol mindentől ami korábban a családot, a barátokat, a szeretetet jelentette és hinni egy jobb életben, ami végül nem úgy alakul, de az ember ragaszkodik hozzá, mert legalább egy kicsit szabadabb. Nem ítélhetem el azért, mert azt a kicsit amit sikerült megszereznie, féltette és óvta ahogy a lehetőségei engedték. Talán egy kicsit én is túlreagáltam, rosszat láttam ott is ahol nem volt más, csak gondoskodás…és egy szégyellem magam emiatt. Míg a csend néhány lélegzetvételnyi időre helyet követel magának kettőnk között, lehajtom a fejem, míg a torkomba gyűlő gombócot próbálom lenyelni, rendezni a gondolataimat, helyükre tenni Vadember szavait, magyarázatát, bocsánatkérését. Ettől persze nem lesz jobb, sem könnyebb. Rájövök, hogy mennyi mindent mondtam el feleslegesen, vagy legalábbis nem számított volna ha megmarad nekem, de most már mindegy. Nem bánom, a lelkem mélyén örülök, hogy tudja. Annyi minden áll közénk, nem kell, hogy még több titok erősítse a szükségszerűeket. Szavai eszembe juttatják Jason-t, az akkori életemet és mindazt ami idáig juttatott. Vigasztaló szavai, melyekkel próbál kirángatni abból a mocsárból, ahova a pletykák sora taszított, a lelkembe égnek, mert törődést érzek bennük, s ez a törődés most mélyebbnek és együtt érzőbbnek hat, mint Callumé. Talán mert Vadember és köztem nem olyan mély a szakadék…amit az elmúlt percekben sikeresen tovább ástunk akaratunk ellenére. Elnézek mellette, az emlékeimbe túrva keresem a szavakat, az érzéseimet, életem néhány pillanatát melyeket el akartam felejteni. Visszanézve rá, ha a mosoly még nem is kívánkozik arcomra, a vonásaim lágyabbak, de még mindig nem vagyok biztos abban, hogy vele maradhatok. * -Nem, néha nem értem, nem tudom ki is vagyok valójában. Jason-t nem volt időm megszeretni, Charles pedig nem hagyta. *Callum pedig nem hagyott helyet a szívében. Görcsösen ragaszkodtam minden apró érzelemhez amit ki tudtam csikarni, de valójában csak szeretve akartam lenni, de ez valahogy nem jött össze. A sors iróniája, hogy aki a leginkább törődne velem, szinte elérhetetlen. Az első mosoly ami az arcomon megjelenik, még keserű. * -Nem kell bocsánatot kérned, megértem a kíváncsiságodat és a félelmeidet is. Nem akartam beszélni róla, mert ez nem olyan téma amit az ember csak úgy szóba hoz, másrészt…először éreztem magam egy kicsit szabadnak és boldognak, és féltem attól, ha kiderül, hogy baráti kapcsolat fűz egy kancellárhoz, akkor…nem látlak többé. Amit meg is értettem volna, de attól még nehéz elfogadni és beletörődni. *S most vajon, hogy elértünk addig a pontig, hogy itt állunk egymással szemben és tudja azt, amit nem akartam, hogy tudjon…vajon látom még? * -Még mindig azt akarod, hogy maradjak? *Félve teszem fel a kérdést, tartva a választól, de muszáj megkérdeznem. Ujjaim ismét a karomba marnak, de ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit az elválás gondolata, vagy az igenlő válasz okozna. *
Karjánál fogva tartom vissza szavaimon túl és látom, ahogy lehunyja a szemeit, de ennyiből még nem tudom eldönteni, hogy ez most jót jelent vagy sem? Örül neki vagy magában azt kívánja, hogy fogjam már be és hadd mehessen? A keserű mosoly sem segít ebben, de mindig is optimista ember voltam, így arra jutok, hogy mivel nem vagyok félbeszakítva és hogy maradt Jasmine, akkor az jót jelenthet csak. Egyébként is olyannak ismertem meg Szöszit, mint aki ha kell, édes puffancsként ki tudja fejezni ellenvéleményét. Nem is ok nélkül heccelem néha, igaz, ez a mostani beszélgetés nem tartozik ezek közé. Talán lehetett volna ezt sokkal derűsebben is megközelíteni, de mindenképpen lett volna jobb megoldás, ám most már késő korrigálni, most már csak a bocsánatkérés maradt... és a remény, hogy el is fogadják azt. Bármennyire is próbálom tagadni, feszülten várom a válaszát, ami késik azzal, ahogy lehajtja a fejét, ahogy rendezi gondolatait, míg nekem egyre kergetik a fejemben a gondolatok. Drukkoltam annak, hogy ne legyen kém, ugyanakkor valahol egy picit annak is szurkoltam, hogy igaza legyen Ravennek. Könnyebbnek érezném, ha el kellene felejteni. Azzal is tisztában vagyok, hogy Raven mit mondana, ha elmesélném neki mindezt. Egyetlen velős mondatban kifejezné, hogy elvette az eszem bizonyára két szép kebel, mert hogy semmivel sem jutottunk beljebb a kérdésben, az is biztos. Jasmine szavai az övéi ellenében, két különböző, de hihető történet, bizonyíték semmi. Pusztán csak hinni akarok Szösziben, Szöszinek. S nagyjából ez az, ami miatt nem fogom ezt elmesélni húgomnak... Legalábbis egyelőre biztos nem. Figyelem vonásai, tekintete változásait, nem sürgetem a válaszát - legfeljebb csak magamban, de ott nagyon -, s először úgy érzem, komoly gondban vagyok, mikor utolsó kérdésemre nemmel felel. Oké, még jó, hogy nem azt kérdeztem, hogy ugye nincs harag? - Szerintem tudod, csak nem hiszel magadban. - Felelek ennyit, a férjeire csak egy bólintással reagálva. Ez és a folytatás mind arra engednek következtetni, hogy erősen szeretethiányos Jasmine, vágyik arra, hogy szeressék és tipikusan nagyobb érzelmekkel fordulhat afelé, aki kedves vele. S összetörik, ha idővel kiderül, hogy csak kaland volt az egész. Meg kellene szólalnia a vészjelzésnek most, mert szerintem én nem az vagyok, aki megadhatná Szöszinek, amire vágyik. De mint oly' gyakran, most is csak hagyom sodortatni magam az árral, lesz, ami lesz. Meglehet Szöszi rovására... - De, kell bocsánatot kérnem, mert elbaszta... otromba módon kíváncsiskodtam. Bocs, folytasd csak! - Korrigálom magamat kissé megkésve. De csak ennyiben szólok közbe, s arra elmosolyodom, hogy mellettem - legalábbis ha jól értettem, rám gondolt - szabad s boldog volt kicsit. Egy kicsit én is mellette, de ez még nem gyanús. A legtöbb friss kapcsolatra ez jellemző még az elején. A félve feltett kérdése közben látom, ahogy némileg újra feszültebb lesz és lepillantok karjaira is. Karján lévő kezem csak annyit vándorol odébb, hogy a görcsösen önmagába markoló kézfejéhez érjek egy kedves simítás keretében. - Igen. - Jelentem ki határozottan, majd felpillantva kék szemeibe folytatom. - Azt mondtam, hogy részben az előbbiek miatt jöttem. De csak részben. Részben azért, mert megígértem, hogy megmutatom neked a Szent tavat. Részben, mert még mindig nálam van a kendőd. És a negyedik részbent majd a tónál megtudod, ha velem tartasz még? Amennyiben igen, mit szólnál, ha elölről kezdenénk ezt a napot? Mondjuk valahogy így! - Lépek közelebb hozzá egészen áthidalva a távolságot köztünk, karját nem engedve el, de inkább lágy érintés az, semmint marasztaló fogás, s arcához hajolva egy puszit adok neki, majd mosolyogva folytatom annyira nagyon nem távolodva el újra. - Szia Szöszi! Nagyon csinos vagy ma is! Tudom-tudom, én csesztem el az időt, s most siethetünk a kikötőbe, nehogy lemaradjunk a felvonulásról, de megvan a tervem, hogy utána hogy lopjalak ki meg vissza ide. Mehetünk, gyönyörű hölgy? - Ha nem húzódott el, s hajlandó belemenni ebbe a suta megoldásba, amivel kicsit meg nem történtté tennénk az elmúlt fél órát, akkor kezem is lecsúszik karjáról a kézfejére. Annyi illemet vagy nem neveltek belém, hogy a karomat ajánljam fel, vagy csak szimplán nem illik hozzám s szívesebben fognám a kezét. Ha elfogadja, hogy elinduljunk, akkor szólalok meg újra, s nem kétlem, hogy erre odakapja majd fejét, hogy szemtelen mosolyommal találkozzon. - Tudtad, hogy pletykálnak rólad? Úgy hírlik, képes lennél laposra verni, mert leszakítok egy virágot. Ez igaz? - Beszéd s séta közben oldalra nyúltam, egy közeli ház falára felfutott virágzó növényről téptem le egyet, s kicsit szembe fordulva vele, de továbbra is haladva, ha hagyja, akkor hajába tűzöm a halvány rózsaszín szirmú virágot. Persze nem kizárt, hogy inkább gonosz tréfám miatt leszek laposra verve, s menekülési esélyeimet rontja, ha még mindig fogjuk egymás kezét. Tudom, hogy nem lehet a korábbi beszélgetést meg nem történtté tenni, még ha valahol örülök is, hogy beszéltünk róla, fura mód a távolság után mintha közelebb kerültünk volna. De ha Jasmine nem is érez így, akkor is szeretném, ha a pletykáról valami kellemesebb emlék is eszébe jutna a jövőben.
*Hogyan is hihetnék magamban, mikor minden történés ennek ellenkezőjéra sarkall? Bármit is tettem vagy akartam tenni, balul sült el, vagy épp sehogy. A családomon és Callumon kívül mindenhonnan azt kaptam, hogy haszontalan vagyok és ez egy idő után már hihetővé válik. Meglehet, hogy nem hiszek magamban, és az is lehetséges, hogy minden apró figyelmességet nagyobbnak tulajdonítok és görcsösen kapaszkodom belé. De amíg az ember ezt nem veszi észre, nem tudatosul benne, addig nem is változtat....a számos pofon ellenére sem.Hogy most felismertem-e én magam sem tudom, de azt igen, hogy mindezek után muszáj, hogy Vadembernek adjam át a választás jogát és azt el is fogadjam bármennyire is fáj. Karomba markoló ujjaim hivatottak arra, hogy bármit is mond, ne reagáljak látványosan...csak magamba zárva viseljem mindaddig, míg egyedül nem maradok. A válasza el sem jut igazán a tudatomig, kezének gyengéd simításával vagyok eltelve, mely lassan de biztosan cirógatja ki a görcsösséget az ujjaimból. Meglepetten nézek fel rá, olyan nehéz elhinni, hogy ezek után még azt akarja, maradjak. Levegőt sem merek venni, csak nézek a szemeibe, és ringatom magam abban a pillanatban mely ezzel a kurta válasszal elért...mintha örökké tarthatna...egy kicsit még, mert számítok arra, hogy ezek után jön majd a "de" és a folytatás ami végleg letaszít majd a szakadékba. Mindaddig míg nem hajol az arcomhoz és nem érzem bőrömön a csiklandozó, bizsergető érzést a puszija nyomán, el sem hiszem azt amit mondott. A mosoly, az a régi, ismerős mosoly ami még a szemeit is nevetésbe rántja, megmelengeti a szívemet. A lelkemen trónoló súlyos szikla legördül...nincs "de". Mintha soha nem is lett volna, csak tettünk egy kitérőt, fájdalmas volt de túlélhető és ami fontosabb, felejthető. A köszönésére már az én ajkaim is mosolyognak, egyre szélesebben, mert az a lazaság és közvetlenség amivel újrakezd, annyira szerethető, hogy el tudom hinni, tényleg csak most találkoztunk. * -Kit érdekel a kendőm? Tartsd meg. A felvonulás sem olyan fontos.*Nem, mert már repülnék ki a városból, a mikor keze a kezemhez ér, hagyom, hogy egymásba kulcsolódjanak. * -Szia Vadember! Te is jól nézel ki kendő nélkül. *Én is újra kezdem, az övéhez hasonlóan, hogy meglegyen részemről is az első lépés. S azután nem csak képletesen, hanem el is indulok, egyelőre a ház falától vissza az útra mely a kikötőhöz vezet. Nem tudom nem észrevenni ahogy Aliyah oldaléba bööki Vadember kísérőjét, aki eddig háttal állt nekünk, de a könnyed inzultusra felénk fordul. Ő némileg zavartan, míg Aliyah égnek emeli a kezeit.* -Hála Shiennelnek, megjött az eszük! *Értem minden szavát, noha eltelik néhány szívdobbanásnyi idő, míg helyére kerül minden szó, hogy aztán annál látványosabb reakciót váltson ki belőlem. Természetesen elpirulok, és ez a kis közjáték, ami nem tart három másodpercnél tovább, elég ahhoz, hogy Vadember szavai duplán hatásosak legyenek. S igen, odakapom a fejem és már indulnak a szemöldökeim egymás felé, hogy orrom felett ráncokat gyűrjenek a bőrömből, és a korábbi ijedtség, fájdalom visszatérjen, hogy úgy higgyem csak egy álom volt az újrakezdés, képzeletem szüleménye, mely vágyaimból táplálkozott...de meglátom Vadember csibészes mosolyát...és végül az őszintén ijedt és haragvó arckifejezésből egy megjátszott lesz. * -Ha nem sajnálnám a lepényt nálad jobban, akkor meg is tenném. *S kissé fel is emelem, mutatva, hogy foglalt a kezem és csak azért nem csapkodom meg. A másikkal ugye meg sem próbálhatnám, kétlem, hogy elengedné csak azért, hogy bebizonyíthassam a pletykák igazát. Szavaim ellenben nem a virág leszakítására vonatkoztak, hanem a pimasz első mondatára, és akkor még eszembe sem jutott, hogy tényleg képes leszakítani egy virágot. De megteszi! Szemeim nagyra kerekednek, akár a Perdáról látható Aquillon vagy a Yoruba, és még ajkaim is elnyílnak meglepetésemben. * -Hogy voltál képes? *Teszem fel a kérdés, és ujjaimmal is szorítok a kezén, bár kétlem, hogy nagyon a lelkére venné, hiszen a hajamba tűzi a virágot, mely így már gyors hervadásra van ítélve. * -Te tényleg egy vad ember vagy! *Összeráncolt orrnyergem két oldalán, szemeim komolytalanul haragvó szikrákat vetnek Vademberre, arra a mindig pimasz vigyorra, a gyerekes szemtelenségtől csillogó szemeibe. Ha nem is fogom elfelejteni mindazt ami nem rég köztünk történt, a beszélgetést, a kínos pillanatokat, sikerült egy időre száműznie...de soha nem fogom megbánni, hogy megtörtént.*
Van bennem némi bűntudat, ahogy figyelem őt és látom, mennyire aggódik amiatt, hogy most elköszönünk egymástól, talán örökre. Ő sem így tervezte a napot, igazság szerint én sem, s a kitérő, amit tettünk, semmivel sem vitt előrébb az igazsághoz. Legalábbis bizonyíték szempontjából nem, de mégis úgy érzem, kicsit jobban ismerem őt, talán ő is engem, függetlenül attól, hogy nem rólam volt szó. Jó lenne újrakezdeni a napot, amire jobb megoldást nem tudok, mint tényleg úgy tenni, mintha most találkoznánk, mintha újrakezdenénk már-már visszapörgetve az időt. S ez már az ő arcára is visszacsalja a mosolyt, a puszi elől se húzódott el, s válaszára szélesedik a mosolyom, hogy végére el is nevetem magam. - Nos, maradhat nálam a kendőd, amennyiben fizetsz csomagmegőrzésért. A felvonulást meg kár lenne kihagyni, meglátod, szép lesz és van rá még időnk. - Fogom meg a kezét, mely viszonzásra talál és így indulunk el a kikötőbe. Ez a része az ünnepi programnak amúgy sem lehet olyan hosszú, legalábbis feltételezem, hogy a Dana nem áll meg száz méterenként tartani egy-egy fél órás beszédet. Ugye?! - Köszönöm! - Mosolygok rá az újraköszöntéskor - de inkább azt köszönve meg, hogy belement ebbe a játékba - és ahogy haladunk, nekem is megütik fülemet Aliyah szavai. Szöszire sandítok szemem sarkából, somolyogva, aki várhatóan el is pirult a hallottaktól. Még jó, hogy nem csókoltam meg Szöszit, ő meg vissza. Ha csakugyan létezik ez a perdai szokás, akkor aszerint a kísérője itt helyben össze is adott volna minket, amilyen lelkesen drukkol nekünk. Vajon oka van rá, vagy csak ilyen romantikus lelkületű? Mindegy is, hagyom a dolgot, mielőtt megint házasságba keveredem, és inkább egy kis gonosz tréfával lepem meg Szöszit. Terveim szerint alakul, szegényke a vörösödéséből egy pillanat alatt lesápad. Egy orvos ezt látná, megverne engem, hogy ilyen vérnyomás-ingadozást okozok nála. A verést viszont lehet Jasmine adja át, aki amint meghallja, hogy ez a pletyka sokkal ártalmatlanabb és komolytalanabb, máris ál-dühösen néz rám. - Hééé! - Háborodok fel, mikor kiderül, hogy a lepényt jobban félti nálam. Viszont ha már ennyire foglalt a keze, ergo védekezésre és ellenkezésre képtelen, úgy is éppen virágért nyúltam, a hajába tűzöm azt, amiből inkább az első tett az, ami döbbenetet és felháborodást vált ki nála. Nálam meg derűt. - Ó, hát oda kell nyúlni és leszakítani. Nem láttad? Várj, megmutatom akkor újra, hogyan kell! - Lépek ki oldalra, mint aki még egyet le akar szakítani, de ekkor már lelkesen szorít a kezemen, hogy eltérítsen s engedek neki. - Majd figyeld csak meg, hogy hány perdai csaj fején lesz virágkoszorú. Tépett virágból, nem földlabdástul! Sőt, most kapaszkodj meg a lepényeidben, szoktak vázába is tenni virágot. Letépik és vízbe beleteszik, mert szép! A növény attól még tovább él, csak mert egy-két virággal kevesebb lesz rajta. De egyszer úgy is ráveszlek, hogy te is letépj egyet! - Vigyorgok pimaszul és aprókat bólintok is hozzá megerősítésképpen, hogy komolyak a szándékaim. Optimista vagyok, a múltkor egy növényre azt mondta, hogy gaz, hát mi ez, ha nem a rossz hatásom eredménye? Mindenesetre most több virágot nem bántalmazok és nem dekorálom ki Szöszi haját velük, különben tényleg a képembe nyomja a lepényeket. Elérjük a kikötőt is, ahol Aliyah segítségével találunk is jó helyet, ahonnan láthatjuk a felvonulást. És az én kísérőmnek se lehet szava, valami pakolásra használt masszívabb fa dobozokra állunk fel, hogy jobban átláthassunk a közben összegyűlt tömeg feje felett, s így tudjuk élvezni a látványt. Részben Jasmine mögött állok, hogy elférjünk a dobozokon, egyik kezem karjára téve s így hajolok kicsit közelebb a füléhez, mikor a kísérőink sem foglalkoznak velünk véletlenül sem. - A terv az, hogy még napnyugta előtt vissza kellene vonulni szállásokra, fejfájás, akármi miatt. Akkor a kísérőinket is szélnek eresztik, én viszont átlopakodnék hozzád... Ha nyitva hagyod az ablakod, ki is tudlak lopni és szabadon mehetünk majd Elorakban. Mit szólsz?
*Amint hazamegyek a Városba, minden bizonnyal hosszan elgondolkodom mindazon ami kettőnk között zajlott, magamat ismerve lesz egy álmatlan éjszakám és ehhez még azt is hozzá kell majd tennem, ami még meg sem történt, ami előttünk áll, aminek a kimenetele még homályban van előttem. Most azonban, hogy sikerült mosolyogva túllépnünk rajta, ami csak is Vadember érdeme, nem akarok gondolkodni rajta. Csak mosolyogni, élvezni a mai napot, ahogy elképzeltem, bár sok támpontom nem volt. * -Azért is fizetnem kell, hogy visszakapjam és azért is ha nálad marad? Nem gondolod, hogy túl sokat kérsz? *Ezt már a vízesésnél is említette a telhetetlen. Jó lesz figyelnem arra, hogy több kendőmet ne vegye el, az az egy is hirtelen milyen értékes lett. * -Láttál már ilyen felvonulást? Honnan tudod, hogy szép lesz? *Azt már meg sem kérdezem hányszor járt már Elorakban, noha azt nem tudta merre van a kikötő mégis úgy mozog mintha napok álltak volna rendelkezésére ahhoz, hogy minden utcát megismerjen. Mindenesetre az újrakezdés jól sikerül, nem csak a jó kedvem és a mosolyom tér vissza, hanem velük együtt az izgatottság is, ami jóval későbbre mutat, mikor titokban elhagyjuk majd a perdai várost. S még a terv részleteit sem ismerem, nemhogy az egészét. Aliyah aztán sikeresen zavarba hoz, pedig nem is mondott semmit igazán, nem árulta el mit mondtam…vagyis mit nem mondtam arra, ami neki szemet szúrt. Mindez azonban csak apróság ahhoz képest, amilyen tréfát űz velem Vadember, de nem tudok sokáig még megjátszottan sem haragosan nézni rá, méltatlankodására elnevetem magam. Ki nem nézném belőle, hogy leszakítson egy szál virágot, de aztán eszembe jut mit tett a lugasban az ecsetemmel és a festékemmel, amiért ráaggattam azt a nevet, amelyen az igazi helyett vagyok kénytelen szólítani. Amikor megmagyarázná hogy volt képes rá, komolyan azt hiszem, hogy újabb virágot akar leszakítani, és még jobban megszorítom a kezét, húzom is vissza magam felé, nehogy elérjen akár egyet is. * -Ne merészeld, hallod?! *De már ott virít a virág a hajamban, a fülemen támaszkodva. S még tudja fokozni. Félig nevetve, félig elképedve nézek rá, de már én is mondom a magamét, hogy ne kelljen hallanom mindazt amit az elszörnyedésemre talál ki.* -Nem igaz…a lepényben nincs, ne mondd tovább, nem hallom, blablabla…lalalalala…! Szó sem lehet róla! *A végén, tanúságkánt arra, hogy mégis hallottam minden szavát vágom rá az ellenkezésemet. * -Borzasztó vagy! Dee, tényleg! *A fejemet ingatom és nevetek, szinte oda sem figyelve merre megyünk, szerencse, hogy ő – talán – igen, így némi segítséggel el is jutunk a kikötőhöz, ahol megfelelő helyet találunk, hogy még én is látni fogok mindent. Annak ellenére, hogy elég stabilnak tűnik az a doboz aminek a tetejéről nézelődünk, elég bizonytalannak érzem magam, pedig még csak nem is mozog mint a boga. A felvonulás így is páratlanul szép és érdekes, pedig úgy sejtem a Dana még meg sem érkezett, néhány kisebb szekéren azonban már viszik a gabonát, annak egy részét, ami ha jól tudom téli tárolókba kerül. Vadember mögöttem áll, keze a karomon ami nagyobb biztonságérzetet nyújt, és próbálok nem gondolni arra, hogy nem sok távolság van köztünk, amit ő még le is redukál nullára. A nyakamon, fülemen érzem a leheletét, a karomon végigfut a borzongás. A tervétől nem különben. Nagy szemeket meresztve rá fordulok a fejemmel felé, kissé elhajolva, hogy a szemeibe tudjak nézni.* -Az ablakon akarsz kilopni? De hát azt mindenki látni fogja. Ó, én azt hittem a felvonulás után indulunk….és ha az emeleten kaptam helyet? *Még azt sem tudom hol kellene aludnom, persze rosszabb is lehetne, ha mondjuk nem kaptunk volna szállást, és a városon kívül, sátorban kellene éjszakázni, az őrségen belül. De az ablakon…este, sötétben. Határozottan izgalmasnak hangzik és veszélyesnek. Miért nem a veszélyeset gondoltam elsőként? * -Nagyon kíváncsi vagyok hogyan akarod kivitelezni.
- A lényeg, hogy jól járjak! - Felelem őszintén kis vállvonással, ártatlannak távolról sem nevezhető mosolygással megtámogatva. - Nem, ezt még nem, csak az Új élet ünnepét távolról. De biztosan szép lesz. Eddig úgy tűnt, hogy itt csak az erratorok, grodrakok és drannok rusnyák, egyébként szép az egész hold. - Oké, ebben van egy erős túlzás és nagyvonalúság, mintha a Perda PR-osa lennék, de összességében könnyű itt meglátni a szépet és sokban segíti ez a túlélést is. Ettől még ugyanúgy felfalhatnak, éhen vagy szomjan halhatsz a Perdán, de valahogy a csüggedést tudja sokszor tompítani, hogy felfedezünk valami szépet. Rám mindenképpen nagy hatással lett a hold, nem is számítottam rá, hogy ilyen rajongója leszek. Nevetve térek vissza mellé, húzásának na meg az édes perlekedésének engedve, amivel visszahív, s mikor rákontrázok, hogy miként fogok belőle hithű virágtépőt csinálni, alig tudom végigmondani röhögés nélkül, hallván és látván miként próbája nem meghallani. Félig sikerül is neki bizonyára, mert olyanokat hall, hogy a lepényben is van virág, s ennek már a gondolata is vicces. - Csakugyan? Borzasztó? Hát jó, akkor jobb, ha megyek! Szia Szöszivirág! - Köszönök el tőle, még szabad kezemmel integetek is - Aliyah vélhetően kisebb szívinfarktust kap mögöttünk -, de a kezét nem engedem el, s abban bízok, hogy marasztal. Olyan édesen tette az előbb, igaz, akkor egy virágot féltett tőlem. A kikötőbe érve jó helyet szerzünk magunknak, ahonnan nemcsak a felvonulást látjuk majd, hanem a tóra is remek kilátás nyílik, így addig is van miben gyönyörködni, míg ideérnek a felvonulás első szekerei. - Hadd hívjam fel a figyelmedet a kocsikat díszítő virágfüzérekre... - Jegyzem meg kajánul, csak hogy tényleg rászolgáljak arra a borzasztó jelzőmre. Egyébként élvezem a látványt, nem egy izgalmas műfaj ez az ünnepség, de a Dominiumon vagy a Városban, de még a Rebelliumban sem lehetett ilyent látni, teljesen újszerű egy ilyen felvonulás, melyben ott a rendszer, mégsem centire pontosan megtervezett minden lépés. Van benne valami szerethető szertelenség, mint a természetben magában, valami, amitől jó nézni, mint egy patak csörgedezését. Az ég világon semmi nem történik különösebben, mégis valahogy jó, s akaratlan is átragad az emberre az emelkedett, ünnepi hangulat annak minden hurrá-optimizmusával. Jó alkalomnak tűnik megragadni a lehetőséget arra, hogy Jasmine-hoz közelebb hajolva beavassam a haditervbe, szöktetésének, szökésünknek részleteibe. Az első reakció olyan, amire számítottam: elkerekedett, csodálkozó szemek, s az első kérdésre ennek megfelelően hamiskás mosollyal lelkesen bólogatok pár aprót helyeselve. Ablakon át, bizony. - Kevesebben, mintha ajtón át akarnálak. - Szerencse, hogy elhajolt egy picit, ha csak simán felém fordult volna, úgy is láttuk volna egymás szemeit, de esélyesen egészen más kötött volna le, minthogy a Szöszi-csempészési tervemet előadjam. Kicsit én is elhajolok, csak hogy neki is kényelmesebb legyen. - Nagyjából a felvonulás után, még kicsit járhatunk itt egyet, s utána. Ha az emelet... megoldom. Te csak hagyd résnyire nyitva az ablakod. Mondjuk oda is csíptetheted a virágodat, abból tudni fogom, melyik a te szobád, mielőtt még meglepek valaki mást azzal, hogy bemászok hozzá. - Mosolyodom el szélesen, mert lenne aztán abból nagy felfordulás, sikítás, ribillió. Annál még ajtón át távozni is diszkrétebb lenne. - Bízz bennem! Ha kijutottunk észrevétlen az ablakodon, utána már senkinek se szúrunk majd szemet. - Bizalomnövelő faktorként kacsintok is egyet hozzá, kérdés, hogy hatásos-e? Főleg, hogy az indulási időpontnál még nem lesz sötét, úgy terveztem, alkonyatra érnénk oda a Szent tóhoz.
-Hééé! Én is szeretnék jól járni! *Nekem ebben nincs semmi üzlet, ne mintha nagyon érdekelne, hogy elvész vagy meglesz a kendőm, és már arról is lemondtam, hogy többet megtudjak Vademberről. Bár túlléptünk a bizalmatlansága egy részén, nem marad el nyomtalanul és úgy érzem ezek után még annyit sem fogok tudni kicsikarni belőle, amennyit a lemondásomon túl terveztem. De, talán ez buta kislányos dolog, én is szeretnék egy zálogot tőle.* -Szerencsére nem találkoztam még egy vadállattal sem, csak bogával. Vicces állat….igen, a Perda nagyon szép, tele van élettel. *S szavaimmal nem feltétlenül az élővilágra gondolok most, mint inkább arra a szabadságra amit nyújtani tud egy kósza szellő, a fák lombjának susogása, vagy a vízesés robaja, a nap fénye, az eső hűvöse. Nem véletlen és nem is gyerekes szeszély, hogy megragadok minden ilyen alkalmat, akár kiállva a Város fő terére mikor megnyílnak az ég csatornái. Mindez a szabadság azonban akkor teljesedik ki amikor Vademberrel vagyok, hogy van-e köze mindennek ahhoz, hogy ellenálló, hogy távol a Várostól és a kancellária törvényeitől él, nem tudom és nem is érdekel. Az már annál inkább, ahogy próbál bosszantani azzal, hogy virágokat tépked és bemesélni nekem a perdaiak virággyilkos természetét. Egyik kezemet sem tudom a füleimre tapasztani, hát a hangommal nyomom el az övét, nem teljes sikerrel. Amikor menni akar – gyanítom csak úgy tesz – a kezénél fogva rántom vissza.* -Ó, nem, nem mehetsz! Végig kell szenvedned a jó útra térítésemet. *Ezzel talán Aliyah szemforgatását is megelőzöm, de mindenképp Vadembernek szól a nevetésemmel együtt és még azon is könnyedén átsiklom, hogy Szöszivirágnak nevez…leginkább a virágon. Érdekesnek találom azonban, hogy hozzátette a virágot a Szöszihez, bár Callum sosem nevezett Virágocskának, de a mappa neve ami a rólam szólt, amiben a képeim voltak, ezt a címet viselte. Most nagyon távolinak tűnik az a nap. * -Ha tovább folytatod, hazamegyek! *Ezt már a ládán állva, a felvonulást nézve mondom, s még meg is próbálom lökni kicsit a vállammal, persze nem annyira, hogy leessen, mert a végén még magával ránt. S eszem ágában sincs hazamenni mikor végre sikerült elszabadulnom és nem csak a felvonulás miatt. Pedig tényleg szép, vagy inkább gondtalan, vidám és…szabad. Valamiért mindig ez a szó jut eszembe…és mindez a végén oda is vezet. A szabadsághoz, mikor Vadember hozzám hajolva felvázolja a terveit, kissé átgondolatlannak tartom és ehhez mérten is nézek rá. Nem osztom a véleményét arról, hogy kevésbé feltűnő egy utcára néző ablakból kimászó nő, mintha végigsétálnánk egy csendes folyosón, de kétségtelenül izgalmasabb. Tervei előtt még az emeleti ablak sem képez akadályt, azon viszont felnevetek, hogy tévedésből máshoz mászna be. * -Lehet, hogy az a más is szívesen elmenne veled. Ki tudja, még jobb társaság is lehet mint én, nem állna eléd amikor virágokat akarsz tépkedni. *Nagyon magabiztosnak látszik, azt gyanítom más is áll a tervei mögött, mint amennyit megosztott velem és kíváncsi vagyok rá. Ha le is bukunk, akkor is megéri.* -Rendben. Tehetek mást? *Ingatom a fejem mosolyogva, de mindketten tudjuk a választ. Tehetek mást, például, hogy ne megyek vele, van választásom…és talán egy évvel ezelőtt visszakoztam volna. Most viszont nem akarok. Visszafordulok a felvonulás felé, ahol megjelenik a Dana karcsú, légies alakja. * -Olyan mint egy mesebeli tündér. *Megbabonázva nézem méltóságteljes lépteit, büszke tartását, szép arcát, mosolyát mely mindenkinek szól. Nekem is, és ettől elmúlik minden kételyem. *
- Jól van, halljam a feltételeidet! Te miként járnál jól szerinted? - Dobom át a labdát, ha már méltatlankodik az egyenlőtlenség miatt. Kíváncsi leszek, mit fog erre mondani. - Az jó, maradj csak a cuki vonalon. A bogák tényleg viccesek! S igazi egyéniség mind. - Helyeselek, mert ugyan sok bogával nem volt dolgom, de elég erős személyiségnek tűnt mind. Azzal is csak egyetértenék, amit nem fejt ki jobban, a Perda élettel teliségére. Ehhez messzire sem kell menni, a perdai város is élettel teli, hiába épített környezet, mégis valahogy együtt él a természettel és bele illeszkedik abba. Talán emiatt érzi úgy Jasmine, hogy egy virágot is letépni vétek, de legalább vicces helyzeteket szül köztünk. Minthogy nem is akartam igazából távozni, nem is nagyon kell visszatartania, nagy mosollyal térek vissza mellé s az a mosoly csak szélesebb lesz, mikor meghallom a szavait. - Áhá! Most ismerted be, hogy a virágtépdesés a jó és követendő út! - Tényleg elrontom szegényt. Múltkor legazozott egy növényt, olyan ideges volt rám, most meg ez... A hely lüktet, főleg most a felvonulás alatt, s szerintem nagyon is jól illeszkednek hozzá a virágfüzérek, amikre nem átallom felhívni Szöszi figyelmét. A reakció nem is marad el, ugyanúgy kuncogok szavain, mint váll-lökésén. Nem erős lökés s nem is lendít le innen a ládáról, de ettől még azért lazán átkarolom őt mindkét kezemmel, hogy ezzel is kifejezzem, nem mehet sehova. - Csak ha engem is magaddal viszel! - Komisz mosollyal figyelem a reakciót, erre mit fog felelni. Azután a tervembe is beavatom, ami ugyan nem az, miként tudna ő a Városba csempészni engem, hanem hogyan fogunk mi feltűnésmentesen járni-kelni Elorakban, akkor is, mikor a nagy kapukat már zárják. - Abban semmi kihívás nincs! - Rázom meg picit a fejem, de igazából nem ez a legfőbb érvem, hogy nem cserélném le másra és nem is az, hogy amilyen a szerencsém, kifognék valami szabadnapos századost vagy kancellári testőrt. - Nem, nem tehetsz! De vagány vagy, hogy belemész! - Mosolygok rá elismerően, mert eleinte ki sem nézné belőle az ember. A felvonulás java közben ideér csúcspontjaként a danával, aki az ide is hordott hatalmas kosárnyi terményeket megáldja. - Igen, egészen olyan... - Ha fejem tetejére állok, később akkor se tudnám visszaidézni, hogyan is nézett ma ki a dana, mert Szöszi kijelentésére én szemeim sarkából őt nézem, finom vonásait, ragyogó kék szemeit, szép mosolyát, a délutáni napfényben fürdő aranyló tincseket. Mint egy meseszép tündér, mégis hús-vér nő... ... Az ünnepség a végéhez közelít, a felvonulás egy ideje már véget ért s még sétálgattunk egy darabig a haladókban a vásárt nézve, beszélgetve, az egyik lepényt is megfelezve egymás között, mígnem elérkezett az idő, hogy a mérsékelten átgondolt tervem kivitelezésének is nekilássunk s elindultunk vissza Szöszi szállásához, korábbi szavaimnak megfelelően elkísérve őt, hogy tudjam, hova is kell jönnöm. - Ne feledd a virágot az ablakba tenni s azt nyitva hagyni kicsit. Fél óra és itt vagyok! - Köszönök el ideiglenesen, ami inkább perdai kísérőinknek szól, de azért szívesen hajolok oda Szöszihez, hogy arcára adjak egy hosszabb puszit, hogy aztán egy kacsintás kíséretében távolodjak el s menjek a saját szállásomra. Kicsit felfrissülök, összeszedelőzködöm, s megyek is a megbeszélt időre vissza a megfelelő házhoz - immáron a kísérőm nélkül -, már messziről figyelve az ablakokat. Kis szerencsével a csendesebb haladóra nyílik, netán az udvarra.
*Nem kell sokáig gondolkodnom azon, mit válaszoljak. Épp az imént fogalmazódott meg bennem, mit kérjek cserébe a kendőmért, bár olyan jól nem járok vele…de lesz mivel cukkoljam én is. * -Kendőért cserébe kendőt, a sajátodat. Ahhoz pedig majd én szabom a feltételeket. *Más nem igazán jut eszembe, egyelőre. Persze lehet, hogy a mai nap tartogat még meglepetéseket, vagy olyan helyzetet amiből előnyt faraghatok. Még meglátjuk. Határozottan tetszik ez a kibékülős hangulat, sikerül elfelejtenem a korábbi félreértést szülő beszélgetést, annak témáját és ebben sokat segít az, hogy Perdáról kezdünk beszélgetni, a bogákról leginkább, félretéve a többi veszélyes állatot. Megjegyzésére csak egy „nem is tudod mennyire” arcot vágok mosolyogva, s egy pillanatra felvillan bennem Csipetke feje és csőre….leginkább a csőre, amint belekap a hajamba. Önkéntelenül nyúlok a fejemhez, hogy megigazítsam a szellő fújta tincset. Le sem tudom tagadni mennyire elbűvölt ez a hold, a népével együtt, a kedvességükkel, a kivételes szabadságukkal, ami még ebben a felvonulásban is benne van. Ahogy a gyerekek szaladgálnak a felnőttek között…a Dominiumon nem sokszor látni ilyet. Egy kicsit mi is a részévé válunk, bár a virágtépkedés nálam nem tartozik a szórakozáshoz, a könnyed bolondozás jobban rányomja szerethető bélyegét.* -Héé! Dehogy! Úgy értettem, hogy én térítelek téged jó útra. *Megjátszott dühvel vágok vissza a széles mosolyára, észre sem véve, hogy én fogalmaztam rosszul az imént. Nos, nem ez lesz az első eset, hogy elbeszélünk egymás mellett és gyanítom nem is az utolsó. S Vadember cukkolásán sem vagyok még túl, a néző helyünk tetején állva jobb kilátás nyílik a felvonulásra és az olyan apró részletekre is, melyre nem átallja felhívni a figyelmemet. Korábbi „itt hagylak” megmozdulására az én válaszom hasonló, mégis sokkal zavarba ejtőbb helyzetet teremt azzal, hogy Vadember átkarol, s noha nem teszi ezt erősen, karjában benne van és átérződik az ereje, mely olyan érzést kelt, mintha mindentől meg tudna védeni. Még Jason-nel sem éreztem így, még talán sosem. Vadember képviseli számomra a szabadságot, de most már a biztonságot is. Hihetetlen, hogy egyetlen mozdulat mire képes. * -A Városba? A kis táskámban csempésszelek be? *Még viccnek is rossz, tekintve, hogy egyenlő lenne a halálos ítéletével. Még az átgondolatlan szöktetési terve is jobban hangzik ennél, amiben azért találok gyenge pontokat. Még nincs bennem akkora kalandvágy, mint benne, gyanítom ez a szabad élettel együtt fejlődik ki. A kihívás válasza egy nagy „Ó”-t vált ki belőlem, míg az engem jellemző szava meglepetést. El is nevetem magam.* -Vagány? Én? Ezt sem mondta még rólam senki. *Számomra hihetetlen, mégis neki elhiszem. Vagány. Én. Ezen még mindig jót derülve fordulok vissza a felvonulás felé, mely már önmagában véve is nagyobb kedvet csinál az esti terveinkhez. A Dana feltűnése ezt a látványt finomítja a bolondos kalandból a szépség felé billentve a hangsúlyt, emlékeztetve engem a kislánykori mesékre, melyekből nem láttam képeket, de úgy sokkal jobban el tudtam képzelni. Fogalmam sincs miért pirulok el, mikor Vadember szavai után, érezve, hogy engem néz, felé fordulok. Csak egy röpke pillanat, mégis megdobogtatja a szívem, az a tekintet…egyszerre mesél csodákról és rejt el előlem titkokat. A pillanat azonban elillan és később sem tér vissza, talán mert a nézelődés közepette nincs egy percnyi megállás sem. Az ünnepségre gyűlt perdaiak jó kedve magával ragad minket, csak sodródunk az árral…egy kicsit olyanokká válunk mint ők. Eszünk, iszunk, mulatunk, nézelődünk, míg el nem jön a búcsú ideje. Aliyah és Vadember kísérője előtt mindenképp. Aliyah segítségével megtalált szállásom előtt köszönünk el egymástól.* -Vigyázz magadra. *Nem tudok mit mondani, ez jutott először eszembe. Arra amúgy sincs jó válasz, amit a tervéről mond. Igen, jó, meg lesz? Csak jöjjön el. Azt viszont sikeresen visszatartom amit a puszira mondanék, hogy alibiből adja, kihasználva a kínálkozó alkalmat, mert minden bizonnyal visszavágna valamilyen arcpirító megjegyzéssel és a pirulásból már így volt elég. Nem is vagyok sápadt mikor elválunk egymástól, hogy rövid időre birtokba vegyem a szobát amit kaptam. Kisebb szívrohammal együtt, mert lakótárs is jár hozzá tekintve, hogy az ünnepség miatt kevés a hely, hiszen más falvakból is vendégeskednek a városban perdaiak. Szerencsére kolléganőmet jobban érdekli az esti ünneplés Shiennel asztalaiban, így húsz perc múlva magamra maradok fejfájásra hivatkozva. A szállásban az a szép, hogy földszinti…viszont kihajolva az ablakon, újabb problémába ütközöm. A csendes és szűkebb haladóban szinte minden ablak nyitva van és teli virággal, az enyém is, melynek kisebb tengerében az az egyetlen szál, ami a hajamban van még mindig, elvész. Ezért magamat teszem ki, derékig kihajolva, lesve Vadember érkezését.*
Ugyan várható volt, hogy a kendőért kendőt kér cserébe, mégis kicsit reméltem, hogy tévedek és vonakodok is beleegyezni. - Csak abban az esetben adhatom oda, ha napkeltéig kiválthatom a zálogból. Vagy kérj mást! - Igen, még a feltételszabásait is feltételekhez kötöm. Szürke, kopottas kendőm nem olyan csinos darab - már -, mint Szöszi fehér alapon fekete mintása, mégse mondok le róla olyan könnyen. Azt nem teszem hozzá, hogy vigyáznia is kell rá, nem olyannak tűnt, mint aki ne ügyelne a dolgaira. Igazából minden kára - ecset, festék, szakadó ing, elvett kendő és elejtett termosz - az én jóvoltomból történt. Valóban rossz hatással vagyok rá, ha azt is hozzávesszük miattam hányszor járt már tilosban - és hányszor fog még -, s innen nézve nem is olyan nagy lépés felajánlani a szolgálataimat arra is, hogy hithű virág-tépőt faragok belőle. - Engem?! - Kérdezek vissza meglepetten és felidézve szavait valóban így is lehet érteni azokat, de számomra annyira nonszensz volt, hogy eszembe sem jutott azt feltételezni, hogy engem kell jó útra téríteni. Annyira képtelenség, hogy rögtön be is ugrik valami és nagy mosollyal fordulok Jasmine felé. - Tudod mit, Szöszi? Fogadjunk! Most jön a tél, nem sok minden virágzik majd a Merter-en kívül, így csak az elméletet alapozhatjuk és a tél vége után jöhet a gyakorlat, szóval állapodjunk meg egy évben. Jövő év aratási ünnepségéig meglátjuk, ki tudja áttéríteni a másikat! - Nyújtom jobbomat felé kézfogásra, hogy ezzel szentesítsük a kihívás elfogadását. Ha kezet fog, csak enyhén szorítom meg, inkább határozott jellege lesz a kézfogásnak, de semmi esetre sem akarom megropogtatni törékeny kis kezét. Ha beleegyezik, ha nem, az alkalmat megragadom arra, hogy felhívjam a figyelmét a szekereken lévő virágfüzérekre, hogy aztán méltatlankodó kis lökésére őt ragadjam meg és karoljam át. Jóleső érzés ilyen közel tartani magamhoz... - Vagy a ruhád alatt! - Pofátlanul pimasz mosoly terül szét az arcomon, de látnia sem kell, hogy hangomból is kiérződjön, mert gyanítom, hogy ebbe bele fog pirulni, még úgy is, hogy éppolyan szürreális megoldás oda beférnem, mint a kis táskájába. De legalább a tervem felvázolása életszerűbbnek tűnik rögtön, s meglepetésemre csak néhány pontban világítanak csak rá a terv buktatóira, de végül elfogadásra kerül. Vagy én fejlődök, vagy Szöszi lesz lazább és vagányabb. - Nem? Akkor itt volt az ideje. - Nem fogom felhívni rá a figyelmét, hogy igenis vagány dolog őrséget kicselezni és az ellenséggel lelépni piknikezni a tóhoz, majd észrevétlen visszajutni kvázi fővesztés terhe mellett... mert még a végén megijed és visszakozni kezd. Azt mondják az énképünk nem csak az alapján alakul, hogy mi milyennek tartjuk magunkat, hanem hogy mások milyennek látnak minket. Ha én vagánynak tartom, hátha ő is jobban elhiszi magáról ezt. De erről több szót nem ejtünk most, a Dana tűnik fel a színen, habár én nem őt nézem, hanem Szöszit a virággal a hajában. Illik hozzá. A pillantással lebukom, de nem bánom igazából. Sosem voltam az a személy, aki eltitkolta volna, hogy egy nőt szépnek talál... és eddig se titkoltam Jasmine előtt, ezt már a múltkori meg az az előtti pimasz flörtölésemből egyértelmű lehetett számára. Tovább most nem megyek ennél, s a sétálgatásunk alatt is csak egy-egy pimasz bókot kap, egyébként kellemesen elbeszélgetünk és különösebb cél nélkül lődörgünk az ünnepi városban. Ideiglenes búcsúszavaira csak kacsintok egyet és ígéretemhez híven egy fél óra elteltével vissza is térek. Többet amúgy se mernék megkockáztatni, a végén még elkezd gondolkodni Jasmine és lebeszéli magát erről. Vagy megpróbálna engem lebeszélni. Szerencsémre egyéb dolgok lekötik őt, mint a kéretlen szobatárs vagy a sok virág az ablakokban. Utóbbi problémával én is akkor szembesülök, mikor odaérek az épülethez és körbenézek rajta. - Na ne... - Motyogom halkan magamnak. Nem hiszem, hogy ennyien tartanak titkos udvarlót és mindnek ez a módszer jutott eszébe az üzenésre. Már éppen keresni kezdeném az ismerős pirosas-narancsszín virágot, amit téptem neki, mikor meglátom aranyszín tincseit felbukkanni az egyik ablakban. Legszebb virággal jelzett, el is mosolyodom és körbepillantva feltűnésmentesen indulok el a haladóban a fal mellett. Földszinti ablak, egy gonddal kevesebb! Lassan megyek, mert mögöttem is jönnek éppen és szeretném, ha lehagynának, így biztos ami biztos, zsákomat magam elé húzva keresgélek benne s ehhez az elmélyült tevékenységhez meg is állok kicsit, hogy tényleg elmenjenek mellettem. Mikor ez megvolt, addigra meglett a csomag is a zsákból: barna anyag átkötve egyszerű, természetes zsinórral, amit a perdaiak is használnak. De nem ez lesz az egyetlen furcsaság, ha kiszúrja Szöszi, hogy én közeledem - kísérő nélkül! -, nem az előbbi öltözetemben vagyok, hanem perdai szabású, buggyosabb ujjú, natúrfehér inget és egyszerű fekete nadrágot viselek, korábbi ujjatlan kesztyűket a bal kézfejemen egy kötésre cseréltem át. Nem tudom, hogy a perdaiaknál van-e ujjatlan kesztyű, de nem értem rá kideríteni és feltűnőbb, mint a fekete, kopottas csizmám, ami szintén sajátom. Estefelé úgy sem fogja elvileg senki kiszúrni. A zsák is egyszerű darab, olyan, amilyenből számosat láthatott ma már Jasmine másokon. - Szia, ez a tied! - Érek oda az ablakhoz, és nyomom kezébe a könnyű és puha csomagot ezzel is arra késztetve, hogy bent maradjon, ne akarjon kimászni, hiszen én elpillantok arra, amerről jöttem, de mivel a haladóban csak én vagyok, a következő másodpercben már az ablakkeretben megkapaszkodva emelem lábam és húzom fel magamat, hogy belépjek - beugorjak - a szobába. - Nahát, milyen nagy és csinos szobát kaptál! - Pillantok körbe röviden - látom a két ágyat is, de azt is, hogy nincs más idebenn rajtunk kívül -, s már fordulok is vissza az ablakhoz, hogy becsukjam és a függöny felé nyúlok, hogy azonnal be is húzzam azt, ne lássanak be ide, aztán fordulok csak Szöszi felé. - Öltözz át! - Bökök a csomag felé, ha esetleg értetlenül nézett rám vagy a csomagra, nem tudván, hogy mire vélje. - Ígérem, nem nézek oda! Kivéve persze, ha akarod! - Vigyorgok rá pimaszul, éppen csak azt várom meg, hogy kibontsa, amit kapott és lássam, mit szól hozzá? Egyrészt tetszik-e neki, másrészt mit szól a terv eddig nem említett részéhez, ami magyarázza az én megváltozott küllememet is: ma este perdainak fogjuk kiadni magunkat. És egy perdainak nem kell Elorakban kísérő... és akkor sem tartóztatják, ha a kapukon halálos nyugalommal sétál ki vagy be. A csomag tartalma ennek megfelelően egy szett perdai női viselet, ránézésre Szöszi mérete, de praktikusan állítható. Bézs színű bő ujjú, combközépig érő ingruha, amihez egy barna, elől fűzős szoknyarész tartozik, vagy minek nevezik ezt a nők. Nadrág nincs, anélkül is viselhető és kíváncsi vagyok, hogy Jasmine fel akar-e venni olyant vagy egy harisnyát hozzá vagy sem, valamint cipő itt sincs, Jasmine saját csizmáját kell használja ehhez, de ahogy sétálásunkkor lopva lepillantottam, úgy véltem, nem lesz feltűnő az a darab sem.
*Vadembernél még a zálogkérés sem olyan egyszerű, ahogy azt az ember gondolná. Nem tudom mibe tenyereltem bele, de halványan azt érzem, nem szívesen válik meg tőle. Mivel nem tudom mit jelent neki és nem is feltételezek komolyabb dolgot, elhessegetem az érzést, további próbálkozásom azonban ösztönösen is finomabb.* -Elég rövid időt hagysz nekem…az enyém már mióta nálad van. És mégis mit kérhetnék, ha azt a kendőt nem adod? Mit adsz amitől egy kis időre megválnál? *Nagy sóhajjal teszem hozzá a végén a kérdést, megadva neki a választás lehetőségét, bár úgy nincs akkora tétje a zálognak. Pillantásom a kendőre esik, mely elég kopott ahhoz, hogy több évesnek gondoljam, mégis még egyben van, láthatóan sokat hordott. Vigyázott rá annyira, mint én a saját holmimra, de ezt nehéz elhinni és gondolni, tekintve, hogy nem egyszer voltam tanúja annak, milyen figyelmetlen. S mennyire pimasz mindazok után, hogy kárt tesz…és nem csak akkor. Ráadásul még mulattatja is, ha feldühít. Nem mintha dühömben vérben forgó szemekkel néznék rá, és igazán dühös sem tudok lenni, még akkor sem amikor virágtépkedésre akar tanítani. S, hogy ez merőben meddő próbálkozás, azt azzal próbálom jelezni, hogy a megtérítés inkább rá vonatkozik. Meglepett visszakérdezésére mosolyogva bólogatok, és én már meg sem lepődöm azon, hogy még ez alól is kibúvót keres. Kíváncsian várom a fogadás tárgyát és kivitelezését, a merternél gyanút fogok, de aztán kiderül, hogy csak példának említette. Az egész, ahogy vadember terveivel lenni szokott, hadilábon áll, de belemegyek.* -A téli időszakban nincs virág, nincs kísértés a tépkedésre sem, elég nehéz úgy leszoktatni róla, de rendben. *Nyújtom én is a kezem, a mosolyom annak szól, hogy ilyen sokáig tervez velem. Egy év alatt, bármilyen is az időjárás és jöhet közbe sok minden, néhányszor találkozni fogunk, ami újabb tilosban járást és talán izgalmas kalandot hozhat. Az én kézfogásom is határozott, mégis puha és lágy, ujjaim az övéinél észrevehetően lassabban fonódnak rá a kezére és a figyelmem is később terelődik a felvonulásra. De még el sem ringathatom magam a gyönyörködésben, Vadember máris nekilát a térítéshez, kezdve a szekereket beterítő virágfüzéreket említve, melyre adott reakcióm újabbat szül tőle. Bár belepirulok abba, hogy átkarol, jóleső érzés…a lelkemnek is. Ha nem spékelné meg azzal, hogy a ruhám alatt csempésszem be a Városba, ezernyi dolog jutna eszembe arról a békés és szerethető pillanatról, melyben karjai körém fonódtak. Nem is fordulok felé, anélkül is sejtem, hogy fülig ér a szája, az én arcom meg lassan már legendaszámba menően lángol. Eszembe jut a lugas, az első találkozás, a motozása, melyet sikeresen megakadályoztam…csak mély sóhajom jelzi, hogy megint betalált. Ismerem magam, ha egy ilyen apróság képes zavarba hozni, hogyan is lehetnék én vagány, ez a szó a Perda legszélesebb folyójának túlpartjáról integet felém nevetve, körülbelül ennyi közös lehet a vagányság és köztem. Lehet, hogy a nap végén, vagy hajnalban másképp gondolom majd, de azt minden negatív esemény nélkül meg kell érni. Míg bele nem vágunk, az ünnepség második részével lazítunk egy kicsit, Vadember sem igyekszik annyira, hogy zavarba hozzon, s lassan hozzá is szokom az apró, pimasz bókjaihoz. Mint a vihar előtti csend, a céltalan sétálás, a leginkább perdaiakról szóló beszélgetés feledteti velem egy kicsit a ránk váró izgalmakat, melyekre úgy érzem, nem vagyok igazán felkészülve. Meggondolni azonban nem fogom magam, bár a terv sok ponton hordoz magában buktatókat, egyetlen szempont vezérel, hogy ne visszakozzak, mégpedig Vadember társasága. Nem tudom letagadni, hogy vonzódom hozzá és ezt még Aliyah is észrevette. A búcsúval együtt érkezik vissza izgatottságom, mely csak fokozódik, amikor a nekem kijelölt szobába térek be. Még soha nem szeretem volna annyira elküldeni valakit, mint ideiglenes szobatársamat, de szerencsére mulatós kedvében volt és elment ünnepelni. A kisebb akadályok sora folytatódott az ablakban, a sors apró nehézségekkel óhajtott felkészíteni a kalandra, amiért kicsit nehezteltem is rá. Miért nem megy minden simán? Jobb híján magam könyököltem ki, a cseppet sem néptelen haladót látva azonban további kétségek gyötörtek, hogy valaha el fogunk indulni, kettesben, kísérők nélkül. Mi jöhet még? Arra persze nem gondoltam, hogy vadember perdainak öltözik és először még őt is annak néztem, míg távolabb volt. Láttam ahogy a falnak támaszkodik és a zsákjában kotorászik, majd előhúz egy csomagot. Hogy ő volt, csak akkor tudatosult bennem, amikor elég közel ért az ablakhoz és hozzám. Nem is palástoltam a meglepetésemet, mely már a nehézségek egy részének leküzdése miatt derűs lett. Meg kell mondjam, remekül áll neki a perdai viselet. Nem is a felém nyújtott csomag miatt ütközöm meg, hanem a kezén lévő kötés tűnik fel azonnal. Önkéntelenül húzódom hátra, kezembe véve a csomagot, de figyelmem továbbra is a kezére fókuszálódik. * -Mi történt a kezeddel? *Korábban kesztyű volt rajta…tulajdonképpen mindig kesztyűt visel, talán ezért tűnt fel, hogy most nem. A rajta lévő kötés pedig elég feltűnő, bár nem látszik túl komolynak, azért egy pillanatra megijeszt. Mire felteszem a kérdést, Vadember már bent is van a szobában és ez ijesztőbb mint a kötés a kezén, s az ajtó felé is fordulok egy lélegzetvételnyi idő erejéig, attól félve, hogy szobatársam valamiért visszajön. * -Ketten kaptuk a szobát és egy ellenálló van benne! *Suttogom, de valahogy az egész suttogás kiabálásnak hat, ahogy elnagyolva artikulálom a szavakat, mindehhez nagyra kerekítve a szemeimet, félve a lebukástól. * -Hogy mi? *A csomagra sem nézve kérdezek vissza, mint aki nem jól értette a neki címzett utasítást, s igazából nem is tudok a csomagra figyelni, nehezen esik le mire is kért. Szemöldökeim értetlenül húzódnak össze ezzel tovább mélyítve a homlokomra gyűlt gondráncokat, ajkaim elnyílnak de hang egyelőre nem jön ki a torkomon, csak eszmélve a helyzetre nézek végig rajta. Most már figyelmesebben futtatva tekintetemet a perdai ruházaton, magamban újra konstatálva, mennyire jól áll neki. Pirulásom mélyülése jelzi, mikor végre eljut a tudatomig az is, hogy a csomagban ruha van és előtte kell átöltöznöm. A pimasz vigyorra elhűlt és múlékony haraggal tekintek rá. Megint miben forgatja a fejét? Az ágyamra téve a csomagot kezdem azt bontogatni, arcom akképp változik, ahogy egyre több része kerül elő a benne rejlő ruhának. Végül a csodáló döbbenet marad. Bár a ruha perdai szemmel nézve egyszerű, nekem nincs perdai szemem, nekem tetszik. Bár utálom magam azért, mert egy ruhával ennyire könnyen le lehet venni a lábamról, egyébként nem jellemző rám, most elmosolyodom.* -Ez gyönyörű! Honnan szerezted? Kit öltél meg érte? *A kérdést nem gondolom komolyan, de számomra ez a ruha pont annyit ér, mint egy ember vagy egy perdai élete. Elképzelhetetlenül sokat, hiszen még erre is gondolt, megszerezte, megvette, elcserélte valamiért. Magam elé emelem, hogy teljesen kibontva jobban szemügyre vehessem és bólintok.* -Határozottan javít a terveiden….Fordulj el. *Egyik kezemmel elengedve a ruhát nézek fel rá, s mutatóujjamat forgatva jelzem hogyan forduljon meg. Bár a szoba a behúzott függönyök miatt félhomályba borult, engem feszélyezne ha nézne közben. Ha megteszi, én is háttal állok neki és leveszem a blúzomat, magamra húzom a nem is tudom minek nevezik a perdaiak ruhát. Inkább tunika, a hosszát tekintve, de az én ízlésemhez képest kell hozzá nadrág vagy szoknya, bármi ami leér a csizmáig. A kalandot tekintve magamon hagyom a nadrágomat, néha hátrafordulok, hogy ellenőrizzem és csak úgy rá szólok annak ellenére is, hogy nem leskelődik. Ha nem teszi meg.* -Ne leskelődj! *Tovább tart felvenni mint bármelyik blúzomat, az elől lévő szalagokkal babrálok el hosszú ideig, mire sikerül a szokatlan darabot rendesen magamra ölteni. Mikor késznek ítélem meg, fordulok felé, arcomon elégedett és izgatott mosoly szélesedik.* -Na milyen? Eléggé perdai?
- Hmmm... Egy plusz kulacs? A tartalék neked úgy sem árt.- Vigyorodom el, majd folytatom is. - Kés van még nálam meg a ruháim, a pda-m... A kendőn kívül nincs nagyon személyes holmim. - Jegyzem meg a végén tűnődve. A rebelliumi szobámban sem halmoztam fel ilyeneket. Kezdetben azért, mert nem terveztem sokáig maradni. Később mert... ugyanazért, mint kezdetben. Ez van. Hogy a fentiek közül zálognak jó-e valamelyik, az kiderül, de utána hamar fogadásba bocsátkozunk. Jasmine is magabiztos, mert nem ellenkezik különösebben, s ez sok találkozót jelent. - Vigasztaljon, hogy én is ugyanúgy nem tudlak rábeszélni a virágszedésre télen. - Vonok vállat könnyedén, kezet fogva vele szentesítve a fogadást, nem sietvén elengedni a finom ujjakat. Ilyenkor örülök, hogy jobb kezes vagyok és anno a balom látta kárát a robbantásnak. Lemaradnék az ilyen lágy bőr érzéséről, s mindarról, amit ki tud váltani. - A győztes jutalma meeeg... kérhet valamit a vesztestől. - Vonom fel szemöldökeimet kérdőn, hogy megfelelő-e ez így? Egy évünk van kitalálni, és az esélyeink egyformák, persze én megragadom az alkalmat, hogy még a tél beállta előtt előnyt szerezzek a virágfüzérek említésével. Nos, az biztos, hogy nem szereztem számottevő mértékben. Megannyi cukkolás, évődés és kellemes hangulatú beszélgetést követően érünk el a késődélután azon pontjához, mikor is én már perdai gúnyában lendülök be az ablakán, korábban már csomagot nyomva az így is meglepett Szöszi kezébe. Arra viszont nem számítottam, hogy nem is ez s váratlan betörésem lepi meg igazán, hanem a bal kézfejemre tett álcázó kötés. - Ah, csak egy sérülés, semmi komoly, de azt mondta a dokink, hogy ne menjen bele kosz. Az a fajta kesztyű meg nem tűnt túl autentikus perdai viseletnek. Azt hiszem. - Inkább a viseleti gondjaimra helyezem a hangsúlyt, hogy még jobban bagatellizáljam a sérülést, s ezzel tereljem róla a figyelmet. Szerencsémre eddigre bent is vagyok és Szöszit már ez köti le, suttogását hallani s el is mosolyodom rajta. - Ha visszajönne, majd bebújom az ágyad alá. Csak azt már ne suttogd el neki így! - Szélesedik a mosolyom, majd a csomagot adom át a rövid, de annál hatásosabbra sikerült instrukcióval. Csak bőszen bólogatok, hogy jól hallotta, nincs itt semmi tévedés, öltözni kell, s ahogy tudatosul benne ez, úgy kezd ismét pirulni - sötétebb viszonyok ellenére is láthatóan - s pillant rám haragvóan. Ártatlan tekintettel nézek vissza, de kicsit sem hátrálva meg a szándékomtól, s vagy ez vagy a kíváncsiság vezérli Szöszit, hogy kibontani kezdje a csomagot. Ezt egyébként értékelem, hogy nem mond látatlanban is nemet rögtön visszanyomva a kezembe, amit kapott. Nem leplezem nagyon a kíváncsiságomat, mikor bontani kezd, s bár látom, hogy tetszik neki, minél több részlet kerül elő, azért várom a végső választ. June és két lányom, na meg húgom mellett azt hamar megtanultam, hogy bármilyen kis részlet képes a teljes összbenyomást elrontani. Szerencsére most ilyen nem fordul elő, elmosolyodom mosolya láttán s az utolsó kérdésre azonnal lecsapok, nyakamat nyújtogatva nézve a ruhára. - Miért? Vérfoltos maradt valahol?! - Kérdezem ál-aggódón, majd mosolyogva pillantok fel rá. - Egy közeli faluban lévő idősebb perdai asszonytól. Ruhakészítő, az enyém a fiáé volt, a tiedet árulta. Hamar megegyeztünk a cserében. - Mesélem neki röviden, miként jutottam a ruhához azt is elismerve ezzel, hogy mennyire számítottam rá, hogy eljön és hogy a korábbi témánk ellenére bíztam abban, hogy eljutunk ide a mai nap. Nevetek a megfordulás jelzésén, hiszen én is erre kértem első alkalommal, mikor a teával megkínált s ehhez a kendőt le kellett húznom arcom elől egy időre. De eleget teszek a kérésének, tisztességesen megfordulok, karba fonom kezeimet és úgy várakozok a szoba látható részeit nézegetve jobb híján. Azt hamar felmérem, hogy még a szobatárs sem hagyott elől tükröt, amivel csalhatnék. Kis sóhaj jelzi, hogy kénytelen leszek úri-vad-ember maradni. De ami késik, nem múlik bizonyára. Azon azért kuncogok, hogy rendre rám szól. Felháborító: még a gondolat-bűnözés is tilos. - Ugye tudod, hogy így többet látok? - Dobom be ezt a kérdést a harmadik ne leskelődj-nél, csak hogy kicsit zavarba hozzam most úgy, hogy ő legyen az, aki tükröt keresve körbeles a szobában. - Mindent a fantáziámra bíztál. - Adom meg aztán kis szünettel a választ, vigyorogva, de nem látja, csak tudhatja. Én meg tudni vélem, hogy pirul, mert fantáziámban így belegondolva igencsak csábosan bújt ki a ruháiból. Amíg várakozok, mert meglepően sokat kell ahhoz képest, hogy kibontani abból a ruhából, amiben volt vagy amiben lesz, összesen elég lenne kettő perc is, tehát addig halkan dúdolok, mintegy jelzésként is, hogy milyen hősiesen sokat várunk mi férfiak a nőkre zokszó nélkül. Már-már arra gondolok, hogy rossz a méret, vagy magán nem tetszik neki. Mondjuk biztos szokatlan a mi ruháinkhoz képest. Mikor jelzi, hogy elkészült, fordulok meg, továbbra is karba font kézzel, s pillantok végig rajta. A pillanat, azmikor a fantázia szegényesnek bizonyul. Elképzeltem miként fog állni rajta a ruha, úgy gondoltam, hogy jól, de ízlésesen emeli ki Szöszi alakját: karcsú derekát és férfi szemnek igencsak kellemesen gömbölyödő kebleit, csípője lágyan szélesedő ívét. Nem bánom azt sem, hogy igazam lett és nadrágot vett hozzá, jól áll így együtt rajta. - Le fogunk bukni. - Csóválom meg a fejemet, mintha előbbi árulkodó nézésemmel ellentétes lenne a véleményem. - Perdaiként is feltűnő a szépséged. - Nézek fel rá újra mosolyogva, alig bűnbánóan a tréfáért, de jelét adva annak, hogy néha képes vagyok kajánság nélkül is bókolni. A ruha egyszerű perdai darab, semmi cifraság nincs benne, anyagában sem előkelő, de Jasmine mosolya, izgatottsága valahogy a félhomályban is ragyogóvá teszi az összhatást. Nehéz levenni róla a szememet még akkor is, mikor közelebb lépek. - Egy apróság hiányzik csak rólunk. Van neked vagy szobatársnődnek szemceruzád vagy valami festéked? Úgy tapasztaltam, hogy még a sötétben is képesek a perdaiak a nyakra vetni egy pillantást, van-e kopoltyú? Odarajzolhatnánk. Vagyis leginkább te, neked jó érzéked van hozzá! Utána meg indulhatunk is, az erdőben vár a bogám. - Mosolyodom el a végén.
*Felsorolásából úgy tűnik nem sok minden van amit nekem adhatna egy kis időre. Amit mondott, abból egyiket sem venném el tőle, marad a kendő, amitől meg valamiért nem akar megválni. * -Majd csak kitalálok valamit a nap végéig. *A plusz kulacson már meg sem lepődöm, látszólagos és alig felháborodásomat szinte azonnal követi a mérlegelés és a megadásra kényszerülő válasz, egy aprócska vállvonással kísérve. A fogadásban már magabiztosabb vagyok, sőt! Már most százszázalékos sikernek könyvelem el a győzelmemet, csak magamat ismerve. Ami jó, azt az ember könnyebben fogadja és már szinte észre sem veszi, így vagyok a hosszan tartó kézfogással is. Jóleső érzéssel tölt el, ezért az ideje fel sem tűnik…csak a hiánya. Vadember ravaszságáról való tapasztalataim azt mondják, hogy ne menjek bele könnyen a vesztestől kérhető „valamibe”, mert az bármi lehet, és ki tudja hol leszünk mi egy év múlva, ráadásul ő már most belefogott a térítésbe. A másik oldalon viszont ott van a már elkönyvelt győzelmem, így hát nem is nagyon gondolkodom el a beleegyezésen.* -Rendben. *További megpróbáltatások már nem érnek a nap folyamán egészen addig, míg újra nem találkozunk. Kezdve azzal, hogy egyszerűen bemászik a szobámba, mégsem a lebukástól való félelmeim kerülnek előtérbe, hanem a keze és a rajta lévő kötés. Bár a magyarázkodása mellett, ránézésre sem tűnik túl komolynak, de nem is pusztán egy vacsorázás közben ejtett sebnek.* -Igazad lehet, nem láttam a perdaiak kezén kesztyűt. *Válaszolom elgondolkodva, visszaemlékezve a mai napra, mert előtte nem találkoztam túl sok perdaival. Persze lehet, hogy hordanak kesztyűt, de csak ha olyasmit dolgoznak, amihez feltétlenül szükséges. * -Azért vigyázz rá, ne fertőződjön el. *Figyelmeztetem őt ezzel az egy mondattal, de már a kezemben lévő csomag köt le és az a tény, hogy ellenálló van a szobámban, amit ha nem is hangos felkiáltással, de kellően átélt ijedtséggel adok elő. Vadember mindezt még fokozza azzal, hogy az ágyam alá akar bújni, lebukás ellen. Már épp ellenkeznék, hogy az pont annyira nem átgondolt ötlet, mint a szökési terve, de megkapom a „parancsot” mellyel feltételhez köti az egész kalandot. Nem, még a széles mosolya sem kábít most el, mert a szobában nincs paraván ami eltakarna előle. A ruha azonban levesz a lábamról. Nem azért mert egy új ruha – nekem új – hanem mert készült rá. Rám gondolt. A tréfás kérdésemre, megkapom a választ, de hiszem el, hogy valóban megölt volna érte valakit, csak szemet forgatok megjátszott felháborodással. Magamhoz ölelem a ruhát míg elmeséli honnan szerezte, és csak nézem őt hosszan, csodálkozón, hogy milyen régóta készült már, ráadásul mindannak ellenére amit tudott, vagy tudni vélt rólam. Bármi nyoma is maradt bennem annak a beszélgetésnek, megenyhülök és elfelejtem. Hinni akart bennem és ez nekem elég. * -Köszönöm. *Érezhetően nem a ruhát, vagy nem csak azt, hanem mindent ami hozzákapcsolódik, amit magával hordoz. Aztán elmosolyodom megint és csak szélesedik mikor kimondom, hogy forduljon el s még mutatom is hogyan. Eszembe jut az a jelenet amikor ő kérte ezt tőlem, hát joggal várom el, hogy most ő teljesítse. Én nem leskelődtem, és nem is benne nem bízom, amikor öltözés közben rászólok, hanem a férfiban nem, de a komolytalan hangsúly elveszi az élét. * -És mégis hogyan látnál többet? *Tudom, hogy nincs tükör a szobában, a szobatársam épp eleget szenvedett fennhangon abban a pár percben, míg itt volt, hogy nem látja hogyan áll a ruhája. Én csak a ruha szalagjaival szenvedek, még sosem volt rajtam ilyen, már a fűzős rész felvétele is nehézségekbe ütközött. * -Az bőven elég, neked úgy is olyan nagy fantáziád van. *Nevetve válaszolok vissza, de közben hátralesek, hogy ellenőrizzem. Amikor készen vagyok, vagy legalábbis annak ítélem magam, csak Vadember ítéletére hagyatkozhatok, tükör híján. Arra viszont nem gondoltam a kérdésem elhangzásakor, hogy mennyire fog megnézni. Egyre jobban elvörösödöm a pillantásától, mely lassan, ráérősen vándorol rajtam, meg-megállva a ruha által kiemelt részeken. Szinte meztelennek érzem magam, mintha a ruha egyetlen pillantásától leolvadt volna rólam. Össze is fonom a karjaimat magam előtt, mert bár jólesik a tetszése, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen nyíltan végigmérjenek. Charles sem tett soha, egyetlen utalást sem arra, hogy csinos vagyok, vagy szép, vagy jól áll rajtam a ruha. Túl nagy az átmenet a rajtam való keresztülnézés és az őszinte csodálat között, márpedig Vadember szemeiben az utóbbit látom. Csak az első mondat kelt bennem zavart, és szemöldökeimet összehúzva pillantok rá, nem kicsit ijedten, mert elhiszem amit mond. Talán mert annyira vártam már ezt a napot, s minden apróság ami távol tarthat a kalandunktól, egy kicsit elvesz belőlem. Még meg sem szólalhatok amikor szélesedik a mosolya, ami megint valamilyen ravaszságot ígér, de rá kell jönnöm, hogy az előbbi mondata volt az, és amit most mond, az az igazság. Látványos a megkönnyebbülésem, ami nem kifejezetten a bóknak szól, mint inkább annak, hogy még sem bukunk le. Legalábbis a ruha miatt nem. * -Köszönöm…neked is kifejezetten jól áll a perdai viselet. *A kaland iránti lelkesedésem tolja félre zavaromat és most nézek végig rajta rendesen, ahogy azt korábban nem tettem meg, vagy mert még messze volt, vagy mert adott elég izgulni valót helyette. A hiányzó apróságra felkapom a fejem a nézelődésből és kíváncsian figyelek rá. Vajon mit talált még ki? Az álcánkhoz szükséges utolsó mozzanat azonban annyira jelentéktelen a „vár a bogám”-hoz képest, hogy azon elsiklom. * -Van bogád? Bogával megyünk? Szeretem a bogákat, nekem is van, csak a Városban hagytam….még csak ismerkedünk és nem mertem ilyen hosszú útra eljönni vele. Hogy hívják? Adtál már neki nevet? A tiéd is folyton a hajadat csipkedi? *Szavaim közben változnak az érzelmek az arcomon. Először felderülök, ám amikor arról beszélek, hogy Csipetkét a városban hagytam, elszomorodom, aztán szemet forgatok a szemtelenségén, amit feltételezek vadember bogájáról is, végül megint az öröm és izgatottság kerül felszínre. Mindezt úgy mondom, hogy közben nekiállok a szobatársam holmija között turkálni, de közben fel-felnézek vademberre, így láthatja az arcomat és a lelkesedésemet. Nagyon nem kell mélyre nyúlnom, hiszen nem rég használta a pipere holmiját, egy kitekerhetős szemárnyékolót sikerül találnom. Felmutatom, de aztán elkomolyodom, a kezem megáll a levegőben.* -Azt sem tudom, hogy néz ki a kopoltyújuk. Gondolom pár vonal nem elég?! És ha kendőt tekerünk a nyakunkra? Vagy olyat nem viselnek? *Pedig olyan közel volt már az a kaland. Ezen bukik el? *
