Nem úgy néz körbe, mint aki keresné a többieket, így talán egyedül van, talán nem, jobb felkészülni mindenre. Viszont felkelt ültéből, így már aztán kivárom, miként reagál a továbbiakban, s mivel már így nem mehetek el mellette csak úgy, így üdvözlöm. A szavak nélküli jelzésre viszont csalódottsággal vegyes unalom, kiábrándultság. Na, ezek után én, ha erratorral vonnak oda, se megyek. Elég unalmas lehet az életük, ha csak ezen jár az eszük. Vagyis, az éppen elment máshová, és más lépett a helyére... És azt hiszem, akkor ezzel én meg is volnék, mert nem azért jöttem ide, hogy ellenállót hajkurásszak. Másféle igényeim vannak, az pedig jelen helyzetben a víz megkeresése, amit mindig felkeersek, legyek a Városban, néha Elorakon belül, ahol talán egyszer, ha voltam, és minden küldetés alkalmával, megejtek minden vizet. Így fogom magam, s ismét a célirányom felé fordulok, ami cseppet sem a nő, hanem a közeli csermely, s bár zsebre nem teszem a kezem, amit szívesen tennék, de még a végén ő ugrik a nyakamba, és nem azért, mert olyan nagyon régen láttuk egymást...
Hagyom, tegyen, amit akar, ha megtámadna, míg az út közelebb visz, vagy hátulról tenné, úgy nem leszek rest, s vissszatámadok, ám ha békén hagy, úgy elballagok a csermelyig, keresve egy laposabb, köves részt, hogy letérdelhessek inni. Szeretek ilyenkor körbenézni, gyönyörködni a fákban, a bokrokban, hallgatni a csermely csobogását, a falevelek susogását, az állatok neszezését. Mintha egy álomban lennék, talán földi Paradicsomnak olvastam valahol. Nemcsak a víz táplál, hanem a környezet is, annak minden nesze, minden színe, ami teljesen más, mint fenn a sok, jellegtelen szín, a maga hideg szürkeségével.
Örülök annak, hogy nem barátságosan köszöntöttem az egyenruhást, mert most láthatom a reakcióját emiatt. Egészen elmerülök a vonásainak elemezgetésében, miközben azt várom, hogy honnan ugorhatnak rám. A közeli bokrok felé nézek, de egy-egy fa törzse szintén. Meglepetésemre továbbra sem támad a férfi, sőt elindul egy irányba, amerre én még sosem voltam. ~ Ennek meg elment az esze? ~ furának tartom ezt az esetet, ami felcsigázza az érdeklődésem. Milyen szempontból? Csakis abból, hogy esetlegesen el lehetne rabolni, aztán ha eléggé értékes a rangja, akkor akár alku tárgyát jelenthetné. Miért van bennem ez a gondolat? Hiszen tudom jól, hogy mi a hivatalos álláspont ezzel kapcsolatban a Dominiumiaknál. Ha a férfi elindul a csermely felé, akkor lassan követem őt, biztos távolságból. Többször ellenőrzöm a hátam mögötti terepet, hogy ne érjen meglepetés. Csupán egy sokkoló van nálam, semmi távolsági fegyver. Látom, hogy mit csinál, s úgy döntök hogy meglepem, mármint szépen lassan biztos öt méteres távolságot tartva tőle mellé sétálok. - Régen láttam ezt az egyenruhát – vakkantom oda az egyenruhás férfinek, hiszen minek köszönjek? Én vagyok a felbujtó ellenálló. Ezzel mutathatom meg a másikra, hogy mennyire kiveszett belőlem a jó modor. Bár ha úgy nézzük akkor a Perdai csúcsragadozók sem mormolnak el egy miatyánkot prédaszerzés előtt, vagy köszöntenek tiszteletteljesen. - Nem gondolja, hogy egyedül veszélyes itt kóricálni? - hívom fel rá a figyelmét, hogy jobb talán, ha a tömeggel marad. Itt a pusztában bármi előfordulhat. Naná, itt azért én elképzelhetőnek gondolom, hogy vadállat támad rá perdaira vagy emberre, hiába gyümölcsös. Az éhség képes mindent felülírni. Akár felém figyel vagy sem, akkor döntök úgy, hogy megmutatom magamnak és neki, hogy nem félek. Felé fordulok, egészen mélyen aztán lecsökkentem a távolságot két lépésre, már ha nem most veti rám. Kiváncsi vagyok, hogy mennyire forrófejű.
Az érzetem jelez, hogy követnek, így azért résen vagyok, ahogy haladok a víz felé. Ha akar, követ, és úgy tűnik, követ is. Közben pásztázom azért a terepet is, felmérjem, egyedül van-e, jobb felkészülni minden lehetőségre. A csermelyhez érve letérdelek, ami kiváló pozíció a védelemre és legfőképpen a támadásra. Sokan alulértékelik ezt, én viszont kihasználom. Szeretem a víz illatát. Mint ahogy földét, az avarét, azt is, ha sokáig vagyok kint a napon, és a bőrömnek érdekes illata van. Rengeteg illat van, az elején a feje is belefájdul az embernek, mint ahogy a színekbe, és a hangokba is. Az erdő él, a víz él, minden él. Csodálatos! A látóköröm peremén a veszélyérzet meg is jelenik, közben a kezem már belemerítem a vízbe, s iszok. Bármikor félbe tudom szakítani. Az üdvözlésre tovább kortyolok még egyet, azután a maradék vizet is eltüntetem a képemről, s felállok. - Neked is gyönyörű, napsütéses időt! - mosolygok rá. Attól, hogy miként köszöntött, nekem nem szükséges viszonozni. - Nem gondolod, hogy ugyanezt elmondhatom éppen rólad, akinél fegyver sincs? - tekintek rá őszintén, kicsit blöffölve. Az is lehet, hogy nem egyedül van. Fel fogok erre az eshetőségre is készülni. Tapodtat sem mozdulok, ellenben amikor megáll, akkor csak kézfogásra nyújtom kezem. - Helló. Még nem találkoztunk. A nevem Max. Teljesen mindegy, elfogadja-e, s elmondja-e a nevét. - Elorak felé tartasz? Hamar odaérsz, még egy félóra sincs - mutatok a megfelelő irányba, azt sosem tudom eltéveszteni.
Nem vagyok hozzászokva, hogy Dominiumiakkal beszélgessek. Az utóbbi időben igen csak hanyagoltam a társaságukat, s nagyon jól érzem magam a bőrömben. Most viszont itt van egy egyenruhás férfi, aki egyrészt meg sem támad, s toloncol vissza, meg le se lő. Különös, s ettől én kiváncsivá válok. Vajon léteznek olyanok a vaskalitkában, akik felettes közelében nem mondanak ellent, míg felügyelet nélkül békapártiak? Jó tudom nagyon jól, hogy a legtöbbjének van családja, sőt gyermeket, ha éppenséggel nem küszködik bizonyos bajokkal. Ami elsőre meglep, hogy a férfi köszöntése a jó időhöz igazodik, bennem azt a képzetet létrehozva ezzel, hogy talán szereti a természetet? A mosolygása pedig egy pazar ráadás a részéről, amivel egyelőre nem tudok viszonozni. - Fegyvertelen ellenálló nőkre nem is buksz? - csusszan ki ajkaim közül a kérdés, s én jól nézem a másik arcát, hogy erre mit reagál. - Vannak fegyvereim amúgy... - próbálom elbizonytalanítani, hátha akkor jobban megválogatja a szavait, vagy akciót. Természetesen a sokkolót letagadom, s a nőnek különben a legáltalánosabb fegyvere a szépsége. Könnyen bevethető, a megfelelő pillanatban, ha úgy alakul. Ott áll a helyén, én meg ott, ahol én vagyok. Farkasszemet nézünk egymással, aztán a férfi szólal meg először. - Pazar a memoriád Max – kezét nyújtja, s én viszont két másodpercig hezitálok ezen. Végezetül lassan odanyújtom a sajátom, s kezet rázok vele. - Az én nevem Amelia – adok meg egy nevet, ami éppenséggel az én titkos harmadik nevem lesz. - Nem városon kivül sétálok, miért kellene Elorakba mennem? - pislogok rá, mert fogalmam sincs, hogy honnan vehette ezt az ötletet. Ami a kérdéseket illeti, ha ő nyíltan kérdezget, hát én hasonlóképpen megfogalmazok egyet. - Te meg úgy látom lopod a napot – tán ez erős túlzás a részemről, de nem érdekel. Tekintetem közben nézi a közeli bokrokat, de nem látok semmi gyanús tárgy csillanást, vagy bokor mozgást, legalábbis egyelőre.
A szemeibe tekintek továbbra is, figyelmen kívül hagyva a kérdéseit, megjegyzéseit. Nem értem én az ilyeneket, és nem is akarok velük foglalkozni. S azt is ráhagyom, most akkor vannak-e, vagy nincsenek fegyverei. A rejtekhelyükről úgysem tudna idáig eljutni fegyver nélkül, s még használnia is szükséges. S nem tudom hova tenni, mit is akar mondani ezzel igazából. A tetteknek hiszek. Arra sem reagálok, hogy milyen megjegyzést tesz a memóriámra. Ha valóban olyan jó lenne, akkor a húgommal együtt kutatnék. Ennek hiánya mutatja a másik hiányt: a memóriát. - Örvendek Amelia a találkozásnak - hogy igazi a neve, vagy sem, nem foglalkoztat, így fogom hívni. A hat-huszonnégyes most nem működne, hiszen akkor arcot tudnának a névhez tenni. Maradok a sajátomnál, s páncélban maradok arctalan és névtelen. - Fogalmam sincs - és ez így is van. Ezek szerint nem csak az ész, hanem a találgatás is hiányos nekem, az emberek viselkedésében, ha nem éppen harcról van szó, így inkább hagyom. Ismét nem válaszolom meg a megállapítását, ráhagyva, mennyire igaz, vagy mennyire nem. Oldalt nyúlok, s leveszem a derekamról a flaskát, amibe egy kevés vizet tudok tenni. Arrébb megyek, ahol a flaskát jobban bele tudom meríteni, hogy teletöltsem vízzel. Lassan haladok a felé, hogy átgondoljam, mit viszek egy hátizsákban, és mit nem. Flaska nem árt, még ha elég sok helyen is van víz, ám még gondolkodom rajta. Kedvelem az egyszerűséget. Éber vagyok azt illetően, hogy meg akar-e támadni, vagy nem, ahhoz úgyis szükséges lépnie jó párat, vagy mozdulnia, azt pedig kiszúrom távolabbról, ha mozdulna. - Kérsz? - nyújtom felé a flaskát, ha inni akarna. Tudom, hogy le tud ő is térdelni, ha inni akar.
A férfi, aki Max-ként mutatkozott be, jól láthatóan csendben marad. Nem tudom, hogy miféle taktika ez a részéről, de van a mondás, hogy a hallgatás az egyenlő a beleegyezéssel. Én természetesen, ha már így alakult csak beszélek és beszélek, hogy lássa felkeltette az érdeklődésem. Szóval egyelőre csak annyit raktározok el, hogy nagyon passzív a beszélgető társam. Ő tudja, hogy hová akar kilyukadni a végén. A bemutatkozásomon sem akad fenn, ami felettébb érdekes. -Ha ennyire örülsz a találkozásnak, akkor miért nem mosolyogsz? – nézek rá mosolyogva, sőt azt szintén meg merem kockáztatni, hogy a következőket hozzáteszem. -Itt lenne a lehetőséged, hogy elfogj egy Ellenállót, de ehelyett nem teszel semmit. Felettébb érdekesnek találom. Kitüntetnének, engem meg meghurcolnának, mert elszöktem. Vagy téged ennyire nem érdekelnek ezek a dolgok? – szerintem beszéljünk csak nyugodtan, egyben nyíltan a helyzetről. Miért kellene hallgatnom, mint a sír? Meg lehetséges, hogy sikerül a másikból valamit kiszednem, ami még jól jöhet. Nemes gesztus a részéről, hogy italt kínál, de legkevésbé sem vagyok szomjas. -Szerintem maradjon meg neked, nem kell itt közvetetten csókolóznunk. – jegyzem meg pajkos mosollyal, miközben azon tanakodok, hogy merre tovább ebben a beszélgetésben. Nem igazán beszédes figura, így különösképpen nehéz a helyzetem. -Különben nincsen szándékomban megtámadni téged, ha neked sincs a fejedben ezen gondolat. Nem ezért másztam el idáig, hogy utána birkózzak egy férfivel. Nem tenném tönkre a ruházatom, ha nem gond. – ezzel egyetemben elhallgatok, sőt mi több.
Kötekedésnek veszem, amit kijelent, s mikor először felé fordultam, mosollyal köszöntöttem, így elraktározom annak, ami esetleg nem az. A fiúkkal elvagyok, ha ugratásról van szó, erre meg mint mondjak? - Tudod, elég érdekes azon meglátása az Ellenállóknak, hogy azzal nyit, majd én fogom el őt. Nagyon kellemes feltételezés, de egyet biztos megmutat: ezek szerint meg sem fordul a fejetekben, hogy esetleg fordítva is lehet? - de komolyan, a másik is ezzel jött. Biztos valami himnusz, és azt ismételgetik, vagy nem tudom, de felettébb ... árulkodó arról, hogy mi alá pozicionálják magukat a katonák terén. Ha valóban így látják magukat, eleve vesztésre állnak... A felé tartott flaskát leengedem magam elé, s belenézek, nem tartom fel a szememhez. - Nem dugtam bele a nyelvem... - vagy még nem csókolózott eddig, és így nem tudja, milyen is egy csók... Esküszöm, mintha a fiamat hallanám... najó, a végét nem mondaná, vagyis a közepét. Felsóhajtok. Minden ellenállónak hiányzik egy kereke, vagy én vagyok túl... fogalmam sincs, mi. A flaskára teszem a kupakot, s a derekamra teszem vissza. - Felnőtt ember vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Ha meg megtámad, nem habozok, nem vagyok egy szarozós alak. - Ha nem birkózni jöttél, akkor miért vagy erre? - tény, hogy senki sem tilthatja meg nekik, erre járjon. Bár nem én vagyok a szavak embere, így van egy sejtésem, mit sejtésem, bizonyosságom, hogy idővel meg fogja unni a szótlanság-szófukarság kettősömet.
- Fordítva? Szerinted azért szöktem el odafentről, hogy utána én legyek a macsó kezdeményező? S te pedig itt illegeted és billegeted a hátsódat, kis kényességedben. - ingatom a fejemet, mert nem tudom hová vélni a szavait. Meg pontosan mit tudnék azzal elérni, ha most őt elszakítanám a családjától? Biztosan van családja és gyerekei, ugyanúgy, ahogy nekem is...Sóhajtok egyet, s próbálom összeszedni a gondolataim. - Tán az nem fordult meg a fejetekben, hogy a vezetést kellene leváltani és bizonyos dolgokat eltöröltetni, mert úgy igazából az összeadás intézménye több sebből vérzik. - lehet, hogy vízzel kínál azonban nincsen szükségem rá jelen pillanatban. Meg minek igyak az ő kulacsából? Komolyan mondom, hogy eléggé fura nézeteket vall a férfi. Mikor mondja, hogy nem tolta bele a nyelvét, akkor elnevetem magam. - Szóval azt mondod, hogyha az ajkaidhoz érnék, akkor a feleséged nem sértődhetne meg érte, mert nálad a csók nyelvezéssel kezdődik? - hát ez a pasi kész! Elkezdek aggódni, hogy tényleg léteznek dominiumon hozzá hasonlóak? Azért annyira nem engedek fel, hogy a védelmi rendszereim feladjam. Túlságosan mesés kedvességgel viseltetik irányomban, s kellő nyugalommal. - Azért nem minden esetben azt csinálom, amit szeretnék. Mert legszívesebben az lenne jó, ha nem lenne ellentét. Nem véletlenül kerültem ide, s ne hidd, hogy élveztem azt, hogy otthagyjam a gyerekeim és egy erőszakos férjet. - ökölbe szorul a kezem, de csak egy rövid időre. - Tán nem véletlenül vagyok itt, s vannak bizonyos feladataim, ami el kell végeznem. Ugye mily meglepő mi? Ez pontosan olyan dolog, amit nincs szándékomban megosztani veled. - miért képzeli, hogy pár szó után esetleg meggondolva magam, majd feltárok bizonyos ellenálló tevékenységet? Tudom jól, hogy nap végén jelentenie kell. Egyáltalán nem vívta ki a bizalmam. Nem mondok a továbbiakban semmit, csupán némán álldogálok egy darabig és nézelődök. Remélem, hogy jól átgondolja a szavait.
Hallgatom a válaszait, s a kezdeti semleges kedvességem, s érdeklődésem érdektelenné és szomorúvá válik. Együttérzővé. A válaszai nem nekem szólnak, a saját fájdalmain keresztül csapkod, amivel nem tudok mit kezdeni, hiszen még önmagát sem veszi észre. A játékos és kedves ugratást sem, amit a kulacsos csókra adok válaszul. Sérteget, támad. Magamban sóhajtva teszem oldalamra a kulacsom. Nyugodtan válaszolok, élek és szavak megnyomása nélkül. Megértéssel. - Elértek hozzám szavaid. És sajnálom, amiken keresztül kellett menned, átélned. Megértem a fájdalmaid, legalábbis remélem, hogy igen. Mosollyal, kedvességgel fogadtalak, beszélgetésbe elegyedtünk, nyitottam feléd. Szeretném és támogatom én is az ellentét nélküliséget, s nem úgy látom, hogy felőled most ezt kaptam. Talán egyszer majd tudunk úgy beszélni, hogy a fájdalmaid mögött meglátod azokat a gesztusokat is, amelyek azt mutatták tőlem feléd, hogy attól, ami történik körülöttünk, még viselhetünk a másik irányába törődéssel és megértéssel. Szép napot, kedves Amelia. Ha ezek után is támad, csapkod, és sérteget... már nem számít. Mostanában kezdem igazán látni az emberek és a perdaiak közötti különbséget. S ha lehet szavazni, perdai lennék. Érdekes más szemén keresztül látni a világot, az embereket. És undorítónak találom magunkat. Elfordulok tőle, visszaindulva az ösvényre, amely kivezet a nagyobb útra.
Mire számítok? Arra, hogy szavaim nyomán kialakul köztünk egy egészséges adok-kapok helyzet, ahol bátran kiállhatunk nézeteink mellett. Emellett történetesen nem fajul addig, hogy végül egymás torkának ugrunk, s végén valaki halálát jelenti. Mondhatni én teljes erő bedobással feszülök neki Maxnak. Ó óóóó! Szavaim után történetesen ő kezdi el kifejteni a saját gondolatvilágát. Hogy mi? Kiül rögtön a meglepettség, mikor nagyon passzívan viselkedik. Ez most szórakozik velem? Nem! - Hát...- nem nyúlok utána, csak nézem, ahogy elfordul tőlem. A szavain gondolkozom, hogy tényleg lehetséges ez a helyzet? Ennyi szótól már lelkileg paff a másik? Jó, hát én az ellenállói léthez vagyok szokva, ahol bizony elég kemény megjegyzéseket vágnak a fejedhez. Ráadásul a hadsereg kötelékében szintén vannak ahhoz hasonló szituációk. Meg hát én alapból nem hagyom magam típus. De Max más, már annak a gondolata is bántó ezek szerint, ha azt gondolom róla, hogy anyám asszony katonája? Miért került be? Elindul, s én csupán utána szólok. - Max! Hogy gondoltad ezt? - mármint itt faképnél hagyni engem a beszélgetés közepén. Ez a részéről nagyon nagy bárdolatlanság, amit magamban felrovok neki. Sietve érem be, s akár szeretné, akár nem de belekarolok a karjába. Nagy sóhajtás távozik az ajkaim közül, miközben már a bocsánatkérésen gondolkozok. Tudomásul kell vennem, hogy Max lelki világába beleszálltam. Fel sem merül bennem hirtelenjében, hogy ez valami csapda lenne a részéről. - Nézdd Max...- idejét sem tudom, hogy mikor kellett nekem bocsánatot kérni. Tán a marha férjem mellett egyes szituációkban. De az csak kényszerből tettem, a lányaim előtt meghunyászkodva. - ...nem tudtam, hogy te...ennyire érzékeny vagy. Bocsáss meg kérlek a szavaimért – nézek rá, hiszen látni akarom az arcának rezdüléseit. S ezután mit kellene csinálnom? Hogyan lehet kommunikálni egyáltalán a hozzá hasonlóval? Nagyon nagy kihívásnak érzem, s pontosan ezért döntök úgy, hogy apránként jó lesz. - Fogalmam sincs, hogy mit tennének velünk, ha visszavinnének minket Dominiumra. Akárhogy is nézem dezertőrnek számítunk, akik csupán elmenekültek bizonyos okok miatt a családjuktól. Nem hinném, hogy megsimogatnák a fejünket érte. - húzom el a szájam szélét, s az elvileg jólétből mentünk el az önfenntartás irányába.
A hogy gondoltam eztre csak felvonom a szemöldököm, de haladok tovább. Sérteget, amire, együttérzésemet fejezem ki felé, hiszen a saját fájdalmát, dühét dobta rám, úgy, hogy életünkben nem csak nem találkoztunk, de nem hiszem, hogy tettem valami rosszat is ellene. S mikor teljesen jogosan úgy döntök, dobálja a toxikusságát másra, akkor még neki áll feljebb. Nem akadok fel. Lehetnek, történhettek vele olyan dolgok, amik ezt hozzák ki belőle. Ám nem vagyok köteles engedelmes lábtörlőként, vagy boxzsákként szolgálni. Hallom mögettem lépteit, s bár felkészülök az újabb gúnyáradatra, netán dühre, mégis más érkezik. A belémkarolása nem tetszik, megadtam neki a személyes teret, és a másik érintése az engedélye nélkül tiszteletlenség. De most hagyom. Egy ideig. Mikor befejezi, kibontakozok belőle. - Tudod... az olyan emberek mondják a másikra, hogy érzékeny, amikor már nincs mit hozzájuk vágni, hát akkor bepróbálkoznak ezzel. Az a bocsánatkérés önmagadnak szólt, hiszen mióta megszólaltál, csak a düh, keserűség, csalódottság szól belőled. Gúny formájában. Akivel életedben nem találkoztál. Megbocsátasz magadnak, hogy így nyilvánultál meg, vagy nem, ezt majd eldöntöd. Szavaim, s magatartásom is nyugodt. Nem vagyok ellenálló, fogalmam sincs, miért döntött úgy, ahogy. De mindennek oka. Ettől még nem állok neki szapulni a másikat, és sértegetni. De ez én vagyok, és az ő cipőjében sem állok éppen, így csak felteszem ezt a képzeletbeli polcomra. - Még mindig nem érted, miért mondtam azt, hogy mit értettem a fordítva alatt. Ha az Ellenállók áldozatként tekintenek magukra, akiket csak elkapni lehet, és nyilvánvaló biztos prédák a dominiumi katokáknak... akkor gyengék vagytok. Fordítva azt jelenti, hogy ti fogtok el dominiumiakat, vagy látni valakiről, hogy nemhogy préda, de tartson tőle a katona, mert könnyen megfordulhat a helyzet. És amíg csak azon jár az eszed, hogy ha elkapnak, mit mondananának ott fenn, addig nem is fogsz győzni. Csakis veszíteni. És ennek okán olyan szúrós nyelved lesz, mint amivel fogadtál. Az érzelmeid mondatták veled, s nem nekem szóltak valójában. Hiszen nem is találkoztunk előtte. Megértéssel beszélek hozzá. Abban a másikban éreztem a keserűséget, akivel végül egy ideig voltam, a vihar miatt. Érdekes egy fazon. Ám ugyanazt a keserűséget éreztem benne is. - Nem tudom, hogyan fogadnának - teszem hozzá. - Az a kérdés, neked számít-e. S ha ennyit emlegeti, akkor valószínűleg igen. Aztán lehet, tévedek.
Mi van? Ez meg kicsoda? Honnan szalajtották? Nem tudom elhinni! Képes előállni olyan dologgal, ami éppenséggel nem kellene. Csak nézem az áldozatom, s értetlen pofát vágok az egészhez. Próbálok olvasni a gondolataiban, de sorra bukok el. Mindaddig, míg én fel nem lázadok. Én csupán teszem a dolgom, amit helysnek vélek, s visszaszólok neki. - Ohh vagy úgy, szóval te ilyen szentéletű bugyinedvesítő vagy - mármint, eléggé különleges hallgatni a másik felet a világnézetét, ami számomra teljesen ismeretlen. Odáig fajul a dolog, hogy úgy tűnik, nem loptam be magam hozzá. A szakadék kettőnk között egyre inkább tátong, mint egy végtelen méretű szakadék. - Hogy mi? - kezdek kétségbe esni, s nem tudom mi volt a fő szándéka ezzel, de kellőképpen sértettnek érzem magam. Rohadjon le a farka! S mi a baja vele, hogy önmagamat adom? Semmi hülyeség, vagy hazugság és és csupán ezt kapom?Feháborító! - Hol élsz ember? Azt hiszed, hogy ezen szavakat használhatod ellenem? - továbbra sem reagálok másképp, mint hitetlenkedve a szavaira. S nem tudom elhinni, hogy ő úgy fogja fel, hogy az ellenállók áldozatként tekintenek magukra. Szálljon már le a magas lóról, de azonnal! Kissé kezdek paprikázott kedvemben lenni. - Mint ha te a makulátlanság mintaképe lennél! Pedig ugyanolyan gyarló vagy mint mi! Azt hiszed, hogy azon látásmód segít rajtad, ha felhúzod az orrod? - vetem oda neki nagy hevesen, s tekintetem sem kíméli a férfit. - Mi az hogy gyengeség? - huh, ez a férfi sosem lesz a szívem csücske, s érzem magamon, hogy a sértettség végigcsiklandozza a testem. - A gyengeség az, hogy nem tudtok ellent mondani egy elnyomó rendszernek. Hogy azt vélitek, hogy a kancellárok által hozott törvények felsőbb rendűek, mint bármi más! - nemlegesen ingatom a fejem, hogy nincs így! Azon felvetése meg teljesen lehetetlen, hogy fontosabb személyeket...faszom!...Ez a férfi tuti valami téglával fejbe vert alak! - Szerintem nem is osztanák meg veled, hogy mi történik velünk, mert tartanának attól, hogy a birodalmuk összedől miattuk.
Hát mégis igazam van mindig abban, hogy nekem jobb, ha befogom. Akárhányszor megszólaltam most, szavaim segítő és támogató, megértő szándékkal telve, neki meg mintha valami táp lenne a dühéhez. A szavak nem az én asztalom, így átadom neki, s mindazoknak, akik jobb a beszélőkéjük. Jelen esetben nem értem ugyan a haragját irányomba, mely tudom, egyáltalán nem nekem szól. És míg az, hogy nincs eszem elég, a szavakhoz, és nem is vagyok mestere, elfogadom. Az utóbibból, hogy haragját és minden dühét rám zúdítja: bármennyire is megértem, elegem van. Hogy hol élek, megtartom immár magamnak. Ugyanott élünk, mást tapasztaltunk, másként gondolkodunk, így ezek szerint másként is vélekedünk. Semmi bajom nincs ezzel, sőt, foglalkoztat más véleménye, világnézete, de ha közben felém zúdíjta minden elfojtását, dühét, és haragját...meghallgatom akkor, ha mindezt már harag nélkül képes elmondani. Csak haladok tovább, és a környező szépségekben pihentetem a szemeim, s egyben lelkem is. Amint látom, ő nem veszi észre a táj szépségét, önnönmaga fájdalmába fordulása miatt, s a haragja miatt, melyet érzek, s lehet, már az sem igaz, hiszen a szavak sem mentek, amivel beszélgetésbe próbáltam elegyedni vele, s kifejezni megértésemet, együttérzésemet. Nem kell neki, hát akkor mással meg nem tudok szolgálni jelen pillanatban, csak a csenddel. Hogy jön ide a makulátlanság és gyarlóság, nem igazán tudom, de hát... sosem voltam az ész bajnoka, biztosan talált összefüggést szavaim, és az övé között. Nekem nem megy az ilyen, ráhagyom. S a kérdést sem értem, hiszen az elejétől fogva együttérző voltam vele, még mosollyal is üdvözöltem, egy intéssel is, így aztán nem értem, miről beszél. Biztosan nem értem az egész világot, az emberek dühét. Békét és boldogságot teremtettem szereteim köré, biztonságot. Ahhoz nem kellenek semmilyen törvények, szabályok és előírások. A szív és a lélek szükséges. Valóban nem tudnánk róla, hiszen eddig sem tudtunk arról, mit is művelnek a falak között a kancellárok. Ezt azonban nem most fogom megbeszélni vele. Valójában sosem foglalkoztatott, kis pont vagyok én a nagy képben, és azok foglalkoztatnak, akik az életembe kerülnek. A kancellárok túl messze vannak tőlem. Csendben haladok Elorak kapuja felé. Ha útközben lehiggad, úgy fogok beszélgetni vele, így, ahogy most van, egyáltalán nem látom értelmét, s ameddig fortyog, én addig battyogok némán a város felé.
Hallgat, s hallgat és kitaláljátok, hogy mi a harmadik? Igen, hallgatást kapok. Reménykedtem abban, hogy végre feltárja előttem a világnézetét, vagy valamire felhívja a figyelmem. Esetleg kioktat engem, hogy nem mindenki úgy éli az életét, mint például én. Várok, de az idő elteltével egyre kevés reménységem van benne. Mi marad ilyenkor? Nézni az arcának vonásait, hátha azzal elmesél nekem valamit, ez aztán szavak nélküli kommunikáció. S akármennyire szeretném, de semmi. Nem tudom, hogy ő alapból ilyen, hogy elfojtja magában a dolgokat és magának való, vagy azért néha képes kiadni a benn levő csúnyaságot. Pontosan ezért kezdek el gondolkozni, hogy elő kellene kapni a sokkolóm. Aki nem kommunikál, nem tárja fel a benn levő dolgokat, azok a legveszélyesebbek. Miért? Egyszerű a magyarázat! Sosem tudhatod, hogy mi fog jönni tőle. Jó-jó nem vagyok agyturkáló,de ha házasságában szintén ilyen, akkor nagyon sajnálom a gyerekeit. Kommunikáció nagyon fontos a gyerekek számára, én tudom, hiszen kettőnek az életét egyengettem egy jó darabig. Az első öt perc csend nem gond, főleg egy olyan kommunikatív embernek, mint nekem. A baj ott kezdődik, mikor 15 perce nem mond semmit, az számomra olyan érzés...mintha tiltakozna. Mi rosszat csinálok? Nem értem őt, mert kibaszottul nem partner. Szóval magamtól kellene rájönnöm? Nem! Ilyen agyament játékba nem tudok belemenni. Húsz perc? Túlsó oldali kezem ökölbe szorul, legszívesebben arcon csapnám, hogy ennyire bunkó nem lehet! De nem! Nem vagyok az a vad, s meggondolatlan nő. Önkénytelen nézek a környékre, mert valami pótcselekvésnek kell lennie. S mikor meglátok valami újdonságot, amit nem tapasztaltam meg, akkor nyitnám az ajkaim, hiszen alapból az ember olyan, hogy megossza a másikkal az örömét, de ott vannak a fékek. Nem a pasim, sőt hivatalosan az ellenségem. Egy nagyobb sóhajtást csinálok az ajkaim nyitásából, végül pedig vegyes érzéseim támadnak. Nagyon megverném őt, de az dicséretes tőle, hogy meghallgatott normálisan. Nem úgy mint az Exem, vagyis hát még a pasim, de mondhatni külön élünk. Pontosan ezért minden előrejelzés nélkül, s ha nem figyel Mr Kuka, akkor egy lágy, édes puszit nyomok az arcára. Utána hátra arc, semmi elköszönés. Távolodok, s ha nem szól semmit, vagy jön utánam, akkor a viszont nem látásra.
Csendben marad. Ami meglep. Vannak, akiket nem zavar a hallgatásom, teljes nyugalommal mondják a magukét. Én pedig zavartalanul csendben hallgatom tovább. Most viszont hallgatást kapok válaszul, ami engem kezd megnyugtatni, nem, mintha eddig feszült lettem volna. A testtartását és légzését azonban figyelem, mikor tör ki belőle a vulkán, vagy gondolja meg magát mégis, és díszcsomagolásban, vagy a nélkül, de megpróbál felkínálni terítéknek az asztalukon. Egyis sem történik meg. És végül megérzem azt, hogy a feszültség és düh enged benne. Elég sokáig eltart nála, mégis, belül elmosolyodom. Egészen más így. Kiszúrom a mozdulatát, át támadás helyett valami egészen mást kapok, amire megállok, s értetlenül fordulok felé, addigra már csak a hátát látom. Figyelem egy ideig, felé fordulva, ahogy távolodik. Felemelhetném a kezem, búcsúintésnek, vagy utánna köszönnék, de az mind eltörné azt, ami közöttünk volt. A józanító csendet. Végül lassan veszek egy mély levegőt, kiengedem azt is lassan, majd a város felé fordulok. Lassan lejár a kimenőm, indulunk vissza a Városba.
*Már előző este nagyon izgultam a találkozás miatt. Reméltem, hogy Vadember ott járt a vízesésnél és el tudta olvasni az üzenetemet. Túl kevés volt az idő ahhoz, hogy biztos lehessek benne, de az utazás ténye is későn vált biztossá, így csak a reményem maradt. Vártam már nagyon ezt a találkozást, a Shiennel ünnepi bonyodalom után szerettem volna kettesben lenni Vademberrel és ez volt az első alkalom azóta, hogy eljuthattam Elorakba. A vízesésnél sem tudtunk találkozni, és ki tudja mikor jöhetek megint a perdai városba. A gyümölcsös jó helynek tűnt, ha Vadember nem tud eljönni, akkor is van indokom ott lenni és oda még egyedül is elmehetek, nem kell attól tartanom, hogy vadállatokba botlom. Az őrség sem szokott idáig eljönni, elég távol van a főkaputól, és annak ellenére sem merészkednek a gyümölcsösbe, hogy lassan érnek már a finom, lédús gyümölcsök. Kellemes, szellővel hűsített nyári nap van ma, az égen fehér bodros felhők úsznak már a látványért megéri kint lenni egész nap a szabadban, a sok zöldet pedig azt hiszem soha nem fogom megszokni. Még most is az újdonság varázsával hat rám, nem beszélve az illatokról. Quinlah odakint várt elkísért a gyümölcsösig, aztán magamra hagyott egy sokat sejtető mosollyal. Csak figyelnem kell az idő múlására s a megbeszélt órában visszaérni a főkapuhoz. Jó kislánynak kell lennem azok után, hogy legutóbb jócskán elmaradtunk a kikötői sétánk során, ráadásul csurom vizesen tértem vissza, Aliyah pedig kissé dühös volt Vademberre. Mi tagadás később én is, amikor megkaptam a leszakított virágot, de sokáig nem tudok rá haragudni és az a harag sem volt túl őszinte, csak meg ne tudja. Különben Elorak összes virágát letépi nekem. A kapuig minden rendben volt, és a gyümölcsösig sétálva sem gyanítottam semmit, csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan újra láthatom Vadembert és ölelő karjaiba bújhatok. Ajándékkal is készültem, bár ami a vállamon átlósan átvetett táskában lapult nem a klasszikus ajándékok közé tartozott, inkább szükséges holmik voltak és némelyik megszerzésére nem voltam büszke magamra, de jó ügyért tettem. A gyümölcsösben aztán elértem arra a részre, ahol tavasszal kibékültünk és oly szép emlékkel hagytuk ott a kis bokros helyet, ami gyümölcsfákkal volt körülvéve. A bokrok és a kúszónövények nem csak a mi barátaink voltak, hanem a fáké is. Akkor Aliyah tanított meg arra, hogy azok a növények hasznosak és arra hivatottak, hogy bizonyos gyümölcsöket szerető és pusztító rovarokat és férgeket távol tartsanak. Ezt a tudást már megosztottam a Városban is és szépen növögettek ott is a védelmet nyújtó bokrok a gyümölcsösben. Megérkezve a gyümölcsösbe, gondolkodnom kellett, hogy mégis melyik bokorgyűrű rejtekében lehettünk, ahova a randevúnkat megbeszéltem, de csak tippelni tudtam. Végig kell járnom a legpotenciálisabbakat, melyek körülbelül egyvonalban vannak az ide vezető ösvénnyel. Az elsőben nem volt Vadember, hát bokorról bokorra jártam.*
Még épp időben elcsíptem Szöszi üzenetét, de válaszolni már nem volt lehetőség, ráadásul nem árt kitalálni új módszert is az üzenetküldésre - kösssz Hugi! -, még ha a sajátos utalásokkal tudom is most biztosan, hogy nem Raven akar átverni, tényleg Szöszi üzent. Csak remélhetem, hogy az időpontot nem módosította, hogy így szabotálja a találkozóinkat. Egyelőre Elorakba nem tudok bemenni, újbóli meghódítása még hátra van, de hát régen, úgy mondják, a lovagok is úgy mentek csatába, hogy előbb kifejezték hódolatukat a barátnőjüknél, vagy mi. Ehhez mi most szép időt fogtunk ki, így legalább nem probléma ismét a nyílt ég alatt találkozni. Erős túlzás lenne állítani, hogy pontosan tudom, melyik bokorcsoport által közrefogott füves rész volt a kibékülésünk helyszíne, de úgy sacc/kb megvan, milyen távolságra voltunk a a gyümölcsösön belül. Vagy ez a sor volt, vagy a másik... Várakozom is, de hogy a feltűnést kerüljem, egy bokor mögött elrejtőzve teszem ezt, ne szúrjak olyannak szemet, akinek nem kéne. Nem telik el sok idő, lépteket hallok, finoman susog a fű a lábai alatt, legalább biztosan nem páncélos csizmatalpak lesznek. Kikukucskálok és látom, hogy igazam volt, ráadásul pont Szöszi az, akire vártam és aki engem keres, a másik sorban nézve be a bokrok közé, aranyos izgatottsága idáig látszódik. Megvárom, míg egy-két bokrot tovább halad, közben megfogan az ördögi tervem is: Styx elő, kiszedem az összes töltényt belőle, biztos, ami biztos, bár nem állt szándékomban kibiztosítani a fegyvert úgy sem, de attól még nem lehetünk elég óvatosak! Soha nem lesz még egyszer ilyen szép barátnőm, ha Jasmine most kinyiffan. Szóval rendes ellenállóhoz illő módon lopakodom ki a lehető legnagyobb csendben a rejtekhelyem mögül és próbálok Szöszi háta mögé kerülni a kis ösvény túloldalára. Nem nagy táv, alig pár lépés. Ha ez sikerül, akkor hátulról kapom el, balommal átkarolom, hogy lefogjam a karjait amennyire tudom, miközben még galád módon a fegyvert is látványosan nekiszegezem. Ám az átkarolás előtti pillanatban meg is szólalok, hogy azért csak kicsit kapjon frászt, ne nagyon, hogy késleltetve ugyan, de felismerhesse a hangomat. De a szöveg java már a "támadásom" alatt hangzik el. - Nini, egy Szöszi! Felesleges ellenállni! - Vállára üdvözlő csókot hintek, a romantika jegyében és jó kedvűen, mert tudom, hogy ezért megint meg leszek csapkodva, egy vállcsók a kiengesztelésre kevés. De hát előbb úgy is a szabadulása árát kell megbeszélnünk...
A hozzászólást Alec Delgado összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 11, 2022 8:32 pm-kor.
Annak ellenére, hogy Elorakba most nem mehetünk, megtűrnek bennünket a falakon kívül, távolabb. Ennek örömére ismét kísérő lettem, s mivel felváltva kapunk pihenőt, úgy döntöttem, hogy körbenézek, hátha Enne éppen kint van. Hiányzik a társasága. A keresésnek azonban hamar vége szakad, hogy meglátok egy nagyon is ismerős járást, s alakot, s úgy döntök, távolabbról kicsit követem, mert mi van, ha a húgom? Abból nem lesz semmi baj, ha távolról szemmel tartom. Egy pillanatra azért átsuhan bennem, hogy nem igazán illik ilyet tenni, de már annyi baj érte őt életében, hogy legalább most legyen védve, s biztonságban. A gondolatmenet egyfelé visz, amitől inkább úgy vélem, hogy jobb egy fa árnyékába húzódni, nehogy lebukjak. Annyira naív tudok lenni időnként... ha... mi van, ha most hozzá megy? Arról nem akarok tudni, mert akkor be kéne számolnom erről. Vagyis marad a csendes visszavonulás, s már fordulnék meg, amikor látok egy árnyat suhanni a húgom mögé, s minden vészjelzőm bekapcsol, lábam ösztönösen fordul feléjük, s kezem veszi elő a fegyvert, az árnyra szegezve. Körbenézek, van-e valaki még, akivel számolhatok, de túlerő ide vagy oda, ha gyorsan cselekszem, akkor cselekszem helyesen. Jelen pillanatban. - Engedd el! - hangom elég hangosan harsan, s kilépek a fa mögül.
A hozzászólást Max Benedict összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 11, 2022 9:59 pm-kor.
*Csak annyiban kelthettem gyanút, hogy nem volt kísérőm, de tekintve, hogy sokat jártam már Elorakban és néhány perdai bizalmát is élvezem, ez nem volt számottevő. Tudták, hogy mivel foglalkozom, a gyümölcsösben pedig nem feltűnő egy botanikus, vagy ahogyan ők szokták mondani, füvész jelenléte. Izgatottan kerestem azt a bokrot, ahol kibékültünk, de, hogy őszinte legyek, már fogalmam sem volt melyik az. Végig kell hát járnom mindet, és ha nem találom Vadembert, azt jelenti, hogy még nincs itt, ezért majd lesnem kell a lehetséges érkezési irányba, de ez nem okozott már gondot. Arra persze nem számítottam, hogy ő majd meglep. Lépteim zaja elnyomta a mögöttem érkezőét, teljesen váratlanul ért az engem hátulról átölelő kar, és először semmi romantikust nem véltem felfedezni az érintésben. Az ijedtség volt az ami először fellobbant bennem, az idő azonban kevés volt ahhoz, hogy elméleteket gyártsak a lehetséges „támadóm” kilétéről, mert szinte azonnal megismertem vadember hangját. Ám az ijedtség már megdobogtatta a szívemet, arcomra a rajtakapottság pírját festette és a kezeim is remegtek. Még a vállamra ejtett csók sem nyugtatott meg annyira, hogy elnézzem neki ezt, így igyekeztem megfordulni az ölelésében és ha engedett az amúgy sem erős szorítás, akkor ez sikerülhetett is. A szigorú de halványan mosolygós dühöm karommal együtt csapott le rá, pontosan a vállára, nem is egyszer.* -Ezt az ijesztésért, ezt meg a múltkori virágért! *Lehet, hogy ő már nem emlékszik, de én igen és megérdemli amiért virágokat szaggatott, még akkor is ha azokat egy férfi adta egy nőnek bármije jeléül. Ha nem sikerült annyira megfordulnom amennyire szerettem volna, akkor a csapkodást későbbre kell hagynom, de azért megpróbálom úgy is, akkor az engem ölelő kart ütögetem míg el nem enged. Ebben a pillanatban azonban egy újabb hang harsan fel nem is olyan messziről és nem tudom eltéveszteni sem a bátyámét. Ez az ijedtség azonban a korábbinál sokkal nagyobb, mert nem is a saját lebukásom miatt aggódom, hanem Vademberé miatt. Bár Max egy beszélgetésünk alkalmával már kifaggatott, és akkor azzal bátorított, hogy mindegy ki az illető a saját boldogságommal foglalkozzam, ám ez most nem jut eszembe. A hang irányába próbálok fordulni, de a hangom megelőz.* -Max?! Mit…mit keresel itt? *Majdhogynem dadogva kérdezem őt a torkomban dobogó szívvel. Rá aztán tényleg nem számítottam, de most átkozom magam amiért nem figyeltem jobban a hátam mögé. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy kiszökjek Elorakból, már ez az izgalom is elég volt nekem. * -Ez…ez nem az….aminek gondolod. *Igyekszem megmagyarázni de jelenleg pont annak látszik aminek gondolja. Egy ellenálló megtámadott és neki meg kell védenie. A kérdés azonban, hogy véletlen vagy szándékos, hogy itt van, egyelőre még nem fogalmazódik meg bennem, előbb Vadembert kell tisztáznom. Nem tudom, hogy Vadember hogyan reagál, de gyanítom, hogy elenged, fegyvert fog és elém áll. Én pedig ha ez megtörténik, ő elé állok, pontosan Max és Vadember közé, hogy egyik se láthassa jól a másikat.*
Nem sikkant Szöszi, talán ideje sem volt rá, na meg nem is az a típus, mint húgom, akinek hangjára a környező fákról felszálltak volna a madarak ijedtükben. Szöszi csendesebb, kicsit ugrik csak meg, ahogy levegőért kap, hogy aztán azt a levegőt ne sikításra használja, hanem az én korholásomra. Megfordulni nem tud, feltett szándékom volt őt lefogni számítva a csapkodásra, amelyek amúgy tetszenek, mert viccesek, de miért is könnyítsem meg a dolgát? Így hát kénytelen az őt átölelő bal karomat ütögetni, amennyire eléri és úgy ficánkolni, míg én nevetek - azon is, hogy nagyon régi virágtépéseket hánytorgat fel és bosszulna most meg - és igyekszem tartani őt, ellenállva a szabadulási kísérleteknek. - Úgy sem menekülsz! - Fenyegetem meg, hogy ilyen könnyen nem ússza meg, s már éppen engedném le a fegyvert tartó kezemet, hogy eltegyem a céltalan eszközt, de ekkor ér el az utasítás a hátam mögül és egy pillanatra belemerevedek a mozdulatba. Bassza meg...! De a pánik nem bénít meg egy - kihagyott - szívdobbanásnyi időnél hosszabban, magamban rögtön mérlegelem a lehetőségeket és hogy miből jövünk ki a legjobban, nem tudván, ki az, aki mögöttünk áll. - Magadat mentsd! - Suttogom gyorsan Szöszi fülébe, ami nem nehéz, eleve a számnál van és fordulok meg elengedve őt, karoló tartásomat átalakítva úgy, hogy oldalra kipördítem őt, én meg a másik irányba lépek el szembe fordulva a katonával a fegyvert fogva rá. Szemből úgy sem látja, hogy nincs kibiztosítva a Styx és töltény sincs benne, szóval akár egy fűszálat is tarthatnék a kezemben. Azt hiszem, ez az eset joggal pályázik életem egyik legkomolyabb blöffje címre. Taktikai hibának tűnhet a lépésem, hogy támadóként nem tartom magam előtt Jasmine-t mint élő pajzsot, hogy ne lőhessenek le, de valójában éppen az volt a célom, hogy ő messzebb legyen tőlem, véletlenül se essen neki baja. Ki tudja, mire vetemednek a dominiumiak mostanában és nem akarom, hogy arra jussanak, hogy Szöszi belefér járulékos veszteségnek. A fegyvert hát a katonára fogom, miközben lassan kezdem felfogni Szöszi szavait. Max... és ismeri is, tegeződnek. Nem így hívják a bátyját? Közben szemügyre veszem a velem szemben álló férfit, először a fejét, s felfedezem a testvérek hasonló vonásait. A felismerésre meglépem azt, amit egyébként aligha tennék, amíg a pisztolyos blöfföm kitartana: leengedem a fegyvert, nem fogom rá Max-re. Nem az, aminek gondolja... Hát, az sem sokkal jobb, ami valójában. Eszembe jut a zsebem tartalma, felszabadult kezem egyike óvatosan afelé nyúl, hátha kelleni fog... Hú, de szar egy helyzet ez! - Ne lépj közénk! - Szólok rá Szöszire, ha megpróbálna elém beállni, és ha kell, lépek is oldalra. Már ha eddig még nem lőttek le... Tekintetem a férfi mellkasára siklik, a vértezetén látható számra és kapom fel rá aztán a pillantásomat, szemembe van írva jól leolvashatóan a stílszerűen villámcsapásként érő felismerés. - Na neee! - Jegyzem meg halkan, inkább csak magamnak.
Tetszik, hogy nem hamarkodja el a döntést, azonban meglep két dolog. Az egyik, hogy a húgom tök nyugodt. Legalábbis nem úgy ideges, mint aki éppen fogoly. A másik meg, nem hiszek a szememnek. Nem kapja maga elé a férfi a húgomat, hanem inkább... nem értem, de egy gyanúg befészkeli magát a fejembe. - Te mit keresel itt? Tudod jól, hogy kíséret nélkül sehova. - mintha hallgatna bármire is. Szeretnék rá dühös lenni, ám nem tudok, és nem is akarok. Azzal elvesztem a kontrolt a helyzet felett, és érezhetően inkább épp az ellenkezője történik: lehiggadok. Helyzetben csakis így lehet a legjobb döntést hozni. - Miért? Gondolok valamit? - látott már helyzetben, és az nem az olyan balga gondolkodásokról szól, hogy belegondolok azt, ami nincs benne. Ahogy a férfi rám szegezi a fegyvert, és még továbbra sem fogja magához a húgom, maradok ott, ahol vagyok. - Lépj tőle el. Távolabb. - a hangom túlzottan is határozott, ilyen helyzetekben így viselkedek, de továbbra is nyugodt vagyok. Ordítással nem megyek semmire, ezt nem igazán értem a többiekben. - A másik kezed emeld a magasba, hadd lássam, a fegyvert dobd el, és azt is. Ne nyúljkálj a zsebed felé. - a fegyver mozdulatlan a kezemben, az ostobák szórakoznak azzal, hogy ilyenkor felfelé kezdenek mutogatni vele. Most már viszont közeledek, hogy a húgomat végre elvigyem, vegyem onnan. A férfi testtartása ismerős. A hangja is. - Ismered? - nem pillantok a húgomra. Ezt a kérdést inkább magamnak tehetném fel, merthogy nagyon is ismerős a férfi. A szemei. A hangja. Magamban felsóhajtok. Sajnos ebben jó a memóriám, kivételesen. De még várok.
*Vadember karja nem fájón, de szorosan tart, így nem tudok megfordulni az ölelésében, viszont kapóra jön, hogy nem húzta el a karját, ezért az is alkalmas arra, hogy hirtelen támadt de gyorsan párolgó ijedtségemet rajta csapkodjam le. Az egész jelenet kicsit hasonlít arra amikor először találkoztunk, de nem ezt hozom fel az ütlegelés okaként, hanem a virágtépkedését. Ő talán már elfelejtette – kizártnak tartom – de mindig van jó alkalom arra, hogy felemlegessem. * -Te sem! *Vágok vissza, de már mosolyogva amit ő nem láthat, hiszen a hátam mögül karolt át, de válaszolni már nem tud. A hang ami felharsan, nem az övé, én viszont annál jobban ismerem. Az ijedtség újabb hulláma ragad magával, de most már nem magamat féltem hanem Vadembert. Fülembe édes fuvallatként ér el a suttogása, ám a helyzet cseppet sem romantikus és most nem is lobbantja fel bennem a vágyat az a lágy lehelet amiért máskor oda vagyok. Ellenkezni nincs időm, Vadembert elenged és oldalra taszít, finoman lök el, de azért mégis elég határozottan. Addigra viszont elhangzik az a lényeges mondat ami semmin nem segít. Max arra vonatkozó kérdésére, hogy mit keresek itt, nem válaszolok, csak Vadembert menteném, és ennek értelmében elé is állok. * -Nem tudom. Gondolsz valamit? *Kérdezek vissza és közben magam mögé is figyelek, mert ha Vadember ellép mögülem, akkor követem a mozgását. Mindketten ellene vannak, szinte egyszerre szólnak rám és elég bután hangzik a válaszom, hogy mindkettőnek meg akarok felelni. * -Nem! De igen! *Igyekszem úgy állni, hogy Maxnek ne legyen szabad rálátása Vademberre, és még a karjaimat is felemelem, holott nem nekem szólt a…parancs. Vadember szavára viszont egy pillanatra hátranézek, de csak azért, mert félreértettem, azt hittem nekem szólt és meg akarok rá felelni. Határozottan, tőlem talán szokatlanul ellentmondást nem tűrően ejtem ki az egyetlen szót, majd fordulok vissza Max-hez.- -De!....Max, nem fog bántani, hidd el. Ne csináld ezt kérlek! *Próbálom őt meggyőzni arról, hogy nem jól látja a helyzetet, arra viszont nem tudok figyelni, amit ők ketten szavak nélkül egymás felé kommunikálnak. * -Ismerem igen. Max, ő az akiről meséltem, és nem fogom hagyni, hogy bántsd, vagy bevidd a Városba. Kérlek szépen. *A végén összeteszem a kezeimet, mint aki imádkozik, és lépek hátrébb is, hogy minél többet kitakarjak Vademberből. Eltökélt vagyok és ezt biztosan látja is rajtam, kevésszer fordult elő életem során, hogy valamihez makacsul ragaszkodtam volna, de ez most az a helyzet. Nem engedek.*
Nem az, amire gondolsz. Miért gondolok valamire? Nem tudom, gondolsz valamire? Baszki, ez a párbeszéd köztük! Ha nem lenne ennyire kényes a szitu, hatalmas vigyor terülne el a képemen enyhe nosztalgiával: hasonló szösszeneteket mi is nyomunk néha húgommal. Régebben legalábbis. Mostanság inkább csak vitázunk. Szöszivel is érik egy, mert a lázadó énje mikor máskor jönne elő, ha nem most és véletlenül sem akar szót fogadni nekem. Nem szoktam utasítgatni, de most komolyan gondoltam, hogy magát mentse, ne engem és ne akarjon elém lépni. Mihez kezdek, ha őt lelövik?! De ő csak megvillantja azt a határozott énjét, amit láttam megismerkedésünkkor is, és tökre imponáló, meg megható is, hogy engem védene, de nem tudom helyeselni, mert féltem. Nem akartam őt magammal rántani. Ugyan jókat mesélt a családjáról Szöszi, mégis, ez olyan szituáció, amiben még nem voltak és nem tudom, mit hoz ki a katona bátyjából. Egyfelől ott a húga. Másfelől ott a kötelessége. - Azt is mit? - Kérdezek itt azért vissza, mert csak a fegyver van a kezemben, a zsebemben lévő apróságot nem tudtam megszerezni, így nem tudom, mit tegyek le. Mindenesetre lefelé elé dobom a fűre a fegyvert. Minthogy volt már a kezében Styx, annyira nem nagy köztük a variációs lehetőség, hogy ne lássa meg azonnal: a fegyver biztosítása nem elmaradt dobás előtt, hanem eleve ki sem volt biztosítva a fegyver. Felemelem a kezeimet engedelmesen és dacolok annyiban Szöszivel, hogy mikor nem velem foglalkozik próbálok oldalra sunnyogni. Nem mintha nem buknék le majd hamar, elvégre Max biztosan követ a fegyvere csövével. Ugyanakkor egyik döbbenetből a másikba esek. Nem csak, hogy kiderül, már találkoztam ezzel a katonával korábban, csak fogalmam sem volt, ki ő, hanem az is, hogy mesélt volna rólam neki Szöszi? Tud rólam a bátyja? Vagy azt tudta eddig, hogy perdai lehetek, ahogy a Rebelliumban én is ezt kamuzom Jasmine-ról? - Ha mégis bevinnél, nem fogok ellenkezni, de két dolgot kérnék érte cserébe. - Szólok most én Max-hez, és már folytatom is, mielőtt közbeszólna, hogy nem alkudozik ellenállókkal. Egy Delgado-t amúgy sem egyszerű félbeszakítani. - Az egyik, hogy őt ne keverd bele, Jasmine itt sem volt, neki ne legyen baja ebből. Te pont itt jártál és pont elkaptál engem, ennyi. Én nem is említem őt, nem ismerem majd... A másik, hogy adj pár percet nekünk, hogy elbúcsúzhassunk. Kérlek. - Míg Szöszi most a harcias, én a csendes beletörődő, mert a gyeplő nem nálam van, itt már blöff sem segít és egyébként sem akarok harcolni Szöszi bátyjával. Ha egy idegen lenne, más lenne a helyzet. Nem ismerem persze így sem őt, nekem idegen, így nem tudom, mit tervez. Ha mégis a kötelessége mellett dönt, remélem legalább ezt a két kérést teljesíti. Én felkészültem a legrosszabbra, a búcsúra. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy nagyon is valószínű forgatókönyv. Mindig is ott lógott a levegőben.
Nem veszem fel a vitatkozását, ilyenkor máshogyan működöm, fókuszálva ugyan egy dologra, az agyam helyett, amiben amúgy sem remekelek, a húgomhoz képest pláne nem, meg úgy az egész családomhoz sem, mást használok. Elsőként nem értem, miért mondja azt a férfi húgomnak, hogy ne lépjen közénk, de nagyon is egyetértek vele. - Nagyon vigyázz, mit csinálsz, Jasmine. - nem akarom megsebesíteni, de ha ez a szabadulása ára, meg fogom tenni. Majd utána letépi érte a fejem, de legalább le tudja, s nem a temetésére megyünk. Nem értem az azt is mit kérdést, a célra tartás sokkal jobb, biztosan igyekszem követni a tiszta célt, aki a férfi. Az pedig leteszi, sőt dobja a fegyvert. Ilyet sem éltem még, de nem hagyom, hogy ez meglepjen. Cselnek veszem, s továbbra is célra tartok. - Az előbb egyáltalán nem úgy látszott. - s továbbra is csak célra tartok, belülről valami azt súgja, legyek türelmes és figyeljek. Azért összeszorul a gyomrom, amikor kimondja, hogy róla beszélt, és valahol örülök. Nincs veszélyben, nem úgy, ahogy az előbb feltételeztem. Mindkettejükre figyelek még azért. Nem kérdezem meg, mit kérne. Elvileg nem kérhet semmit. Elvileg. - Tudok jobbat. Itt sem jártam. - biztosítom a fegyvert, s a helyére teszem. Minél kevesebbet tudok, annál jobb. Így megfordulok, s inkább Elorak felé veszem az irányt.
A hozzászólást Max Benedict összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 09, 2022 3:44 pm-kor.
Nem úgy néz körbe, mint aki keresné a többieket, így talán egyedül van, talán nem, jobb felkészülni mindenre. Viszont felkelt ültéből, így már aztán kivárom, miként reagál a továbbiakban, s mivel már így nem mehetek el mellette csak úgy, így üdvözlöm. 
//
