A Város viszonylag kis létszámú orvosi részlegéhez tartozó gyengélkedő szoba, ahol egy helyen van a fekvő, ápoló és diagnosztikai részleg is. A legmodernebb felszerelések találhatók itt meg, ahogy az ápoló személyzet is kedves, barátságos és kiemelkedően képzett. Minden szoba hatalmas tágas teret kapott, s minden szobában mindössze egy ágy van, ám ha súlyosabb eset történne, akkor képesek több ágy befogadására is, ám eddig erre nem volt még szükség. A szoba közepén csak egy ágy van, hozzá legfeljebb egy széket tudnak bekészíteni. A műtéteken átesett páciensek itt békében tudnak felépülni a lehető leggyorsabban, biztosítva a nyugalmukat.
Háttérzajként hallom csak az orvos jelentésszerűen felmondott állapotjelentését rólam. A nagy részét úgy is tudom, mert bár nem ez a szakterületem, ennyire azért tisztában vagyok a betegségekkel és tünetekkel, így saját magamat érintő dolgokat már az előtt diagnosztizáltam, hogy ideértünk volna William-mel. Mégsem a gyógymód hajtott engem - noha azt nem tudtam pontosan, mennyire súlyos is a dolog -, hanem a két vágy, ami lelki szemeim előtt lebegett, míg kievickéltük a lápból. Az egyik a zuhany, végre tisztának lenni, annak érezni magam, levetve az átnedvesedett, soha meg nem száradni akaró ruhákat és szárazba, tisztába bújni, még ha ez csak egy egyszerű, halványkék póló is meg egy hasonlóan egyszerű nadrág. Az se zavart, hogy a víz hideg orvosi utasításra, majd máskor pótlom a meleg fürdőt. A másik, amire vágytam az az ágy. Mindegy milyen, a lápban tengődve még a fogdák sima fémlap-ágyát is elirigyeltem, nemhogy ezt az ágyat a gyengélkedőn, ami még puha is és jelenleg már csak azt várom, hogy végre magamra is maradjak hasogató fejfájásommal és a magas lázzal. Ez utóbbi okairól beszél az orvos nekem, de én egyelőre szemeimet lehunyva pihenek, bár nem alszok. A "rossz" hírnek már biztosan híre ment a Városban és a Dominiumon is: a lezuhant sikló roncsait megtalálta a hadsereg és mindkét kancellár, jómagam és William is, túléltük az elmúlt pár napot. Három vagy négy? Nem is tudom. Majd megnézem utólag, hogy a propaganda mit írt erről, természetesen kellő örömünnepként fogadva visszatérésünk napját, hogy ismét az emberiség felvirágoztatásának áldásos munkáját folytathassuk. Aligha gondolja ezt így bárki is, talán még a hír írója sem, ki tudja? Én egyelőre azt fogadom örömünnepként, hogy a tágas szobák csak még távolabb helyeztek kancellártársamtól, hiszen ő is egy hasonló méretű szobában gyógyulgathat, nem kell osztoznunk a levegőn se. És valószínűleg neki is, mint nekem egy testőre áll őrt az ajtó előtt, mivel itt nem készítettek külön elit gyengélkedő termeket, nem gondolt rá korábban senki, hogy kancellárokat kell ellátni, különösen egyszerre kettőt, így csak ennyi az, ami jelenleg megkülönböztet kettőnket a többi betegtől a folyosóról nyíló szobákban.
*Kevés ember mondhatja el hogy teljesültek a vágyai, én máris többet kaptam a sorstól. Kalandra vágytam és hónapokig tartó küldetésre a perdai vadonban. Megkaptam. Épp csak akkor, amikor nem szerettem volna. Izgalomra vágytam, hogy az életem ne legyen olyan unalmas. Megkaptam. Közel négy napon át izgulhattam, aggódtam magam halálra, miután hírt kaptunk arról, hogy Jenkins kancellár siklója lezuhant. Legszívesebben kirohantam volna, hogy megkeressem, de csak katonai felderítők hagyhatták el a várost. Négy nap, szinte óránként kérdeztem meg valakitől, hogy van-e már hír felőle és arra is figyelnem kellett, hogy ugyanattól az embertől ne kérdezzem meg még egyszer, különben gyanút keltettem volna. Anya segített ki, miután látta, hogy nem haladok a munkámmal, több hónapos útra kellett volna készülnöm és képtelen voltam odafigyelni. Szerencsémre Castillo kancellárnak már korábban elküldtem mindent amit kért, különben azzal is elmaradtam volna. Anya addig faggatott, míg be nem vallottam aggodalmam okát. Tudtam, hogy mit gondol, láttam rajta, de nem borította rám a véleményét, inkább segített kérdezősködni, érdeklődni, és tőle tudtam meg azt is, négy aggodalommal telt nap után, hogy Jenkins kancellár már a gyengélkedőn van. Természetesen akkor már elmondta, hogy mit gondol az érzelmeimről és azt is, hogy lehetetlenségre vágyom, de ezt nélküle is tudtam. Azonnal a gyengélkedő felé siettem, az sem érdekelt hogy nézek ki, hogy illendő-e az a lenge ruha amit éppen viseltem, nem foglalkoztam azzal, hogy ha ott megjelenek, szóbeszédre adok okot. Látni akartam, a saját szemeimmel szerettem volna meggyőződni arról, hogy jól van, túlélte, és fel fog épülni. Nem kellett keresnem, a szoba elé állított őr egyértelmű jele volt annak, hogy hol van és csak két őr volt, nem sokáig tartott míg kiderítettem, melyik szoba Jenkins kancelláré és melyik McGroveré. Már csak be kellett jutnom, ez volt a nehezebb.* -Üdvözlöm. Jasmine Montgomery vagyok és Jenkins kancellárhoz jöttem látogatóba. *Tudtam, hogy ennyi nem lesz elég ahhoz, hogy beléphessek a szobába, de minden határozottságomat bevetettem, hogy magamat is bátorítsam. A sarkamra kell állnom, szembeszállni egy testőrrel, ellenkezni és rávenni arra, hogy beengedjen. * -A Kancellár úr nem fogad látogatókat.*Érkezett azonnal a válasz, de erre számítottam. * -Igen, ezzel tisztában vagyok, és minden bizonnyal pihennie kell, de engem biztosan fogad. Kérem! Legalább szóljon be neki, hogy Jasmine Montgomery keresi. Kérem szépen! *Még a két tenyeremet is összetettem, mint aki imádkozik és úgy kérleltem az őrt, aki nagy nehezen legalább arra hajlandó volt, hogy bekopogjon az ajtón és ha onnan engedélyt kap a belépésre, bejelentsen. Én meg szívszorongva vártam a választ, kezemet tördelve és megpróbálva belesni az ajtó résén át, hátha egy pillanatra meglátom a kancellárt, mielőtt elküldenek.*
Két-három koppintással bekopog a testőr, és miután bentről szabad jelzést kap az orvostól, benyit. Jasmine-nak nyújtogatnia kell a nyakát, ha a széles váll mellett - pláne hogy páncéljában strázsálhat az őr - be akar kukucskálni, de nem lehetetlen vállalkozás kellő elszántsággal és kreativitással, és mert a testőr se ítéli meg olyan veszélyesnek. Ebben a ruhában lehetetlenség fegyvert elrejteni, ráadásul látta már a nőt a társaságomban, mikor a vízesésnél jártunk, talán ez utóbbi tény az, ami miatt úgy dönt, megkérdezi mi legyen vele és nem hajtja el Jasmine-t. - Uram! Jasmine Montgomery keresi Önt. Kívánja most fogadni? - Kérdezi, noha az orvos szemmel láthatóan nem örül, hogy félbe lett szakítva a beszámolója. Az új hang észlelésekor kinyitom a szememet és a hang irányába fordítom a fejemet lassan, mert valahogy ez az egyszerű mozdulat is csak erősíti a fejfájást. Hogy koncentrálni tudjak, némileg összevont szemöldökkel hunyorgok is, hogy felfogjam ki az és mit akar. A testőr finoman mozdul csak, hogy ne takarja annyira a nőt, de egyúttal készen arra, hogy nemleges válaszomra azonnal visszacsukja az ajtót, illetőleg visszatartsa a nőt, ha az berontana, vagy mégiscsak merényletre készülne. - A Kancellár úrnak most pihenésre van szüksége, egyáltalán nem alkalmas az időpont arra, hogy vendégeket fogadjon. A kapott gyógyszerre a szervezet pedig rövid alvással fog felelni, ezért kizártnak tartom, hogy... - Itt szakad félbe az orvos kioktató hangneme és gyilkos pillantással éppen megölni készül az őt megzavaró, köpenye szélét rángató rezidensét, mikor észreveszi, hogy mit akar neki mutatni. Na és ez az, ami igazán torkára fagyasztja a szót, mert felém pillantva szembesül vele, hogy míg ő jóformán haptákba vágva magát jelent nekem, én a felé eső kezem finom mozdulatával jelzem csak, hogy távozhatnak oda se nézve rájuk, míg a másik kezem is emelkedik az ajtó irányába és fáradt, de jól kivehető, lágy mosollyal intem beljebb a szőke hajú nőt, akit így a testőr már nem is tartóztat. Az orvos némi hezitálással indul kifele többnyire a rezidens nógatására, és jól megnézi magának ki ez a nő, aki miatt ő, mint fontos orvosi személy csak úgy ki lett tessékelve. - Már azt hittem, többet nem találkozunk... - Mondom csendesen az eddigre talán beljebb kerülő nőnek, amire aztán nagy szemekkel néz vissza az orvos még egyszer megnézve Jasmine-t, de a rezidens eddigre már kiterelte az ajtón kívülre és a hallottak alapján úgy dönt, hogy az ajtó melletti panelnél az ablakokat is úgy állítja be, hogy most már bentről se lehessen kilátni rajtuk, mert kintről befelé eddig se lehetett teljes elszigeteltséget adva ezzel nekünk, majd bezárul Jasmine mögött az ajtó, a testőr is kint maradt. Ha jobban magamnál lennék, valószínűleg felfigyelnék erre a diszkrécióra és megjegyezném a rezidens nevét, de most felemészti az erőmet, hogy a szép szőke hajkoronát viselőt figyeljem, remélvén, hogy közelebb jön, és ezt elősegítendő kezemet is nyújtom felé. Fáradtnak látszom, nemcsak annak érzem magam, de nem tűnök különösebben soványabbnak, és leszámítva a homlokomnál és szememnél lévő véraláfutásos foltot meglepően egyben vagyok ahhoz képest, hogy lezuhantam egy siklóval. Nemcsak az öltözetem más a megszokotthoz képest, hanem ahogy sosem vagyok látható: négy napos borosta köríti arcom, aminek én még csak tudatában sem vagyok, tükörig még nem jutottam el, meg nem is élvezett prioritást a dolog. A szemeim csillognak, ahogy a lázas betegeké szokott, és ha megérinti a kezem Jasmine, érezheti is, hogy lángol a testem, de ezt érintés nélkül a falon lévő kijelzőről is leolvasható volt, ahol a 40,4 fok kiírás virított addig, míg az orvosok ki nem mentek, mert ezt is lekapcsolták úgy gondolván, ehhez és a többi adathoz a nőnek már semmi köze.
*Azt hittem nehezebb lesz, legalább az őrt meggyőzni, de csak néhány másodpercig néz mielőtt eldönti, hogy nem jelentek veszélyt és talán mégis jobb ha megkérdezi Jenkins kancellárt a látogatásomról, minthogy később baja származzon belőle. Nem mintha lenne következménye. Ahogy nyílik az ajtó, megpróbálok bekukucskálni az őr mellett, nem merek nagyon nyújtózkodni vagy hajolgatni, az nem lenne illendő sem tőlem, sem Jenkins kancellárral szemben, de annyit sikerül látnom, hogy ágyban fekszik. Nem az ágy szélén ül és nem is arra készül, hogy elhagyja a gyengélkedőt. Ha fekszik, súlyosabb mint gondoltam, és az eddig átélt aggodalom újra visszatér. A gyomromban érzem az aggódást és az idegességet ami most elér. Az őr kissé elmozdul az ajtóból, miközben bentről az orvos pattogó hangját hallom, és ettől minden reményem, hogy ma láthatom Jenkins kancellárt, elszáll. Ám az őr mozdulata többet is látni enged, az orvos szavaiból nem sikerült megtudnom, hogy Jenkins kancellár milyen állapotban van, de a látvány önmagáért beszél. Észre sem veszem, hogy az imént összetett kezeimet tördelem, az ijedtség gleccserként csorog le a gerincemen, vesz egy merész fordulatot és a gyomromban gyűlik össze egy kemény szikladarabként. A szemeim kikerekednek és csak őt nézem, a zúzódásokat az arcán, a sápadt bőrt, a verejtékgyöngyöket a homlokán és a lassan, fáradtsággal telten felemelt kezét amint nekem int. Képtelen vagyok mosolyogni annak ellenére, hogy bemehetek, és a sírással is küzdenem kell, melyről most nem tudnám megmondani, hogy az aggodalomtól, vagy a megkönnyebbüléstől, hogy életben van készül feltörni. Beljebb lépek, olyan lassan és óvatosan, mintha Jenkins kancellár aludna és félnék, hogy felébresztem, csak egy pillantást vetek az orvosra és a rezidensre, biccentek feléjük, de a következő pillanatban már ismét a kancelláré a figyelmem. Nem érzékelem azt sem, hogy az orvosok kimennek a szobából, sem azt, hogy az ajtó becsukódik és csend telepszik a szobára. * -Én reméltem. *A hangom megremeg még ettől a néhány szótól is, de közelebb lépek az ágyhoz, látva a felém nyújtott kezet, s most nem gondolkodom el azon, hogy szabad-e megfognom. Megérintem, kezemet a tenyerébe csúsztatom, míg a másikat a kézfejre simítom, hacsak nem húzza el azonnal, így zárom kezét az enyéim bilincsébe. Forró, szinte lángol a bőre és ez újabb aggodalomra ad okot. * -Örülök, hogy életben van. Az elmúlt napok…*Nem merem kimondani mit jelentett számomra, hogy halálra aggódtam magam miatta és féltem, hogy nem láthatom többé. Ezek a napok eltörölték mindazon gondolataimat, melyek a Dominiumon, a laborban gyötörtek. Ha csak ennyi jut, én ennyivel is megelégszem. * -Nem maradok sokáig, pihennie kell, de látnom kellett. Muszáj volt. *Talán most, hogy egy kis megkönnyebbülést is érzek, mert visszatért, és mert vele lehetek, egy halvány, önkéntelen mosolyba fordulnak ajkaim, de az aggódás vonásai az arcomon maradnak.*
A csend meglehetősen jótékonyan hat a fejfájásomra, még ha nem is marad tökéletes némaság a szobában, mert hallom a halkan, megremegő hanggal elmondott szavakat. Remélte... Hogy nem találkozunk? Hogy találkozunk? Jellemző rá ez a humor, de hallom aggódását is és ez kis mosolyt csal újra az arcomra. Akkor hát nem haragszik? Talán minden rendben lenne? Erre következtetek, ahogy figyelem a szép szőke tincseket meglibbenni, ahogy az ágyhoz lép és megfogja a felé nyújtott kezemet. - Hogyhogy itt...? - Félbeszakad a kérdés az érintés pillanatában. Azt fel sem fogom, hogy le is ül-e az ágy szélére vagy az ágy közelében lévő széket húzta-e oda vagy csak álldogáll tovább. A szavakat is nehéz most felfogni, csak azt érzékelem, hogy valahogy más, de nem tudom megmondani mitől más. Nem is nagyon gondolkozom rajta, mert ami az érzékelésemet leköti, az a kezei érintése és azok hűvössége! Nekem szokott hideg lenni a kezem, de ilyen magas láz mellett a teljesen normális testhőmérsékletű nő keze is hűvösnek tűnik, ellenállhatatlanul hűvösnek és jelen állapotomban nem is nagyon tudom uralni az efféle érzéseimet. - Milyen hideg... - Nem húzom el a kezemet, ellenkezőleg, finoman szorítom meg az ővét és húzom kicsit közelebb magamhoz, jó eséllyel ezzel őt magát is, hogy hűvös ujjait a halántékomhoz tegyem és egyúttal a tenyere az arcomra simuljon, míg kézfejét a másik oldalról én fogom. Egy rövid sóhaj hagyja el ajkaimat és egy hosszú pillanatra le is hunyom a szememet, mert ez a hűvös érintés érzésem szerint többet ér, mint az előbbi fontoskodó orvos akármilyen gyógyszere, amit bevetetett velem, mert ezek a finom ujjak egyszerre csillapítják most a fejfájást és enyhítik a magas láz tüneteit. Ráveszem magam, hogy újra kinyissam a szemem, mert nem akarok még aludni, és érzem, hogy azért annak az orvosnak a szere is hatni akar a szervezetemben. Ne most... Még ne... Nem maradhat sokáig, de látni akart, ezt sikerül felfogni. Megértem, az is kisebb csoda, hogy ennyi időre ide tudott jönni, de mégsem akarom, hogy máris elmenjen. - Köszönöm... - Fordulok ismét felé, de persze a kezét ott tartva továbbra is "fogságban", hacsak el nem húzza. Tekintetem elidőzik a mosolyán, amit lehetetlenség nem viszonozni. - Szeretnék erre a látványra ébredni. - Mosolygok én is rá, még ha ez halovány mása csak a szokásos élénk, hamiskás mosolynak. Ez egy beteg bágyadt, de őszintén örömteli mosolya, láztól csillogó szemekkel, kissé homályosnak ható tekintettel és a látható küzdelemmel, amivel próbálom felvenni a harcot a kapott gyógyszer álmosító mellékhatása ellen. - Az orvos adott valami... erős lázcsillapítót, ami... ami ki fog ütni kicsit. És.. És ő hogy van? El sem hiszem... hogy sikerült. Ugye sikerült? - Észre se veszem, hogy csapongok a témák között, nem könnyítve meg a válaszolást neki. - Azt hittem... más lesz az üdvözlés...
*Fel sem fogom, hogy szavaim félreérthetők, hogy képtelen vagyok az aggodalmam okán rendesen fogalmazni, csak mondom amit érzek, ami kikívánkozik és mindegy milyen sorrendben. Talán kimarad néhány szó, de nekem most fontosabb az, hogy látom Jenkins kancellárt, még ha nem is olyannak, mint legutóbb, de legalább életben van. Fontosabb, hogy megérintem, megfoggatom a kezét, ujjaim közé zárhatom. Bőrének forrósága okozta ijedtséget is elmossa az izgatottságom, szívem torkomban dobogása. * -Látnom kellett, hogy van. Aggódtam, amikor meghallottam a hírt a lezuhant siklóról. *Eszembe jut, de most nem említem, hogy tudtommal ez már a második ilyen „balesete” és nem kellene kísértenie a sorsot. Mert nem húzza el a kezét, még inkább az enyémet fogja szorosabban s vonja magához, ezzel bátorít arra, hogy leüljek mellé. Elengedni nem akarom a kancellár kezét, csak egy pillantást vetek a székre, mely túlságosan távol van ahhoz, hogy magamhoz húzzam, marad hát az ágy széle, annak is csak a vékony pereme. Ezzel inkább közelebb kerültem hozzá, semmint kényelmesebbé tettem volna a helyzetem, de ez legyen a legnagyobb gondom a világon. Rossz így látni, ilyen gyengének és fáradtnak, tehetetlenségem azonban még jobban fáj, azon gondolkodom hogyan segíthetnék, hogy egy kicsit enyhítsek a szenvedésén. Csak az álmaimban mertem elképzelni milyen lehet megérinteni, megsimogatni az arcát, lágyan a tenyerembe fogni…s most megtehetem. Alig merem elhinni, hogy ez megtörténik mikor az arcához húzza a kezem, ujjaim gyöngéden simulnak arcára, ugyanakkor érzem a kézfejemen bőrének forróságát. Másik kezemmel elszántok egy kósza tincset a homlokáról, majd hűvösnek érezhető tenyeremet is rásimítom. A mély sóhaj, s a pillanatnyi megkönnyebbülés újabb mosolyt csal az arcomra, tudom a lázát nem csillapíthatom, mégis szívdobogtató érzés, hogy láthatóan jólesik neki. Szavai a szívembe-lelkembe kúsznak, erőtlen mosolya reményt kelt bennem.* -Nincs mit köszönnie…én itt leszek ha felébred. *Ígérem, noha nem tudom hogyan tartom meg az ígéretemet, hiszen csupán pár percet kaptam, az orvos kíméletlenül el fog küldeni ha visszatér. Tovább hallgatom szavait, melyek kuszák és követhetetlenek, de betudom a láznak és próbálom kihámozni a lényeget.* -Az orvos megfelelően gondoskodik önről, aludnia kell, hogy a testének legyen ideje pihenni és meggyógyulni…McGrover kancellár úr is itt van a gyengélkedőn, igen, sikerült megmenekülniük. *Pokoli négy nap lehetett egy olyan embernek, aki nem ismeri a perdai vadont, aki gyűlöli a természetet, akinek nincs tapasztalata az ilyesfajta túlélésre. * -Ha mindig ilyen kalamajkába keveredik, nehéz lesz megszerettetnem önnel a természetet. *Nem tudom mennyit fog fel abból amit mondok, egyre nehezebben emeli fel a szemhéjait, a szer kezd hatni és hamarosan elalszik. De én itt leszek, akkor is ha a város összes orvosával kell is harcolnom. Szavai nehezen jutnak el a tudatomig, nem értem mire gondol, hogyan lehetne más az üdvözlésem. *-Más üdvözlés? Nem értem mire gondol kancellár úr. *Jobb, rosszabb? Lelkesebb vagy épp haragos? Bármire is gondolt, nem azt kapta amit várt, de engem az lep meg, hogy egyáltalán számított bármire is. Várt rám? Hogyan? Miért? Kezem bőre lassan átmelegedett az övétől, már nem adhat enyhülést, összezavart gondolataim közepette nézek körül a szobában, hogy találok-e vizet, vékony törölközőt, amivel enyhülést hozhatok számára. Lassan megpróbálom elhúzni a kezem, hogy felálljak és hacsak pár másodpercre is, de otthagyjam míg magamhoz veszem a megtalált dolgokat.* -Hozok borogatást a homlokára, jól fog esni…biztosan szomjas is. Hozok vizet. *Mondom halkan, hogy tudja mire készülök és nem hagyom itt egyedül. Nem, semmi és senki nem űzhet most innen el.*
- Köszönöm az aggódást. Jól esik. - Mosolyodom el erőtlenül újra, ám annál őszintébben. Ennyire aggódott, hogy csak ezért ide jött, kijárta a módját? Nem mert önsajnáltatni akarnék, de úgy érzem, meg se érdemlem. Nem érzékelem nagyon, hova ült le, talán csak tudat alatt fogtam fel, hogy az ágy szélén ül mellettem, mert a keze érintése leköti figyelmemet, melyet nemcsak arcomon érezhetek, hanem gyengéd mozdulata után, amivel a tincset söpörte odébb a homlokomról, lágyan teszi a homlokomra a kezét, mégis úgy, hogy az agyrázkódást is okozó tompa tárgy ütésének helyét, azt a két-három apró öltést ne érintse, ne okozzon vele fájdalmat. Nem tudok mindenre reagálni érdemben, van, amire csak egy mosollyal, például, hogy itt fog maradni velem. Ez pont elég is, mert úgy érzem, nem egy siklóval való lezuhanásba fogok meghalni, hanem a magányba. Az orvos visszatérte miatt nem kell aggódni, egy darabig nem fog erre járni, és akkor se merné az engedélyem nélkül kiküldeni a nőt, mikor én hívattam be, őt meg egyidejűleg kiparancsoltam. Nem reagálok arra sem, amit az orvosról mond, hiszen tudom én is, de nem is lényeges most az orvos, más valaki sokkal jobban érdekel, ám a hallott szavakra elmosolyodom, kicsit jobban, ami már-már nevetésnek is betudható. - Vicces! Nem rá gondoltam... Will ott is maradhatott volna. Akkor jól van? - Kérdezek rá még egyszer. Azon is nevetek, hogy nehéz lesz velem megszerettetnie a vadont. Máris ebben töri a fejét! - Lassan a repüléssel is ilyen gondjaim lesznek. - Állapítom meg, de szerencsére a mérleg még a sikeres landolások javára dől. A nem sikeresek viszont mindig zajos sikert aratnak. De az biztos, hogy nem fognak mostanság egy új siklót se Jenkins-nek elkeresztelni, már csak babonából sem. - Kancellár úr? Milyen távolságtartó... és milyen... sovány... baj történt? Nem sikerült...? - Lassan kezdhet az a benyomása lenni a nőnek, hogy vagy a láztól, vagy a fáradtságtól, vagy a kettőtől együtt zavaros kissé a tekintetem és nem beszélek már érthető módon, kérdéseimnek semmi értelmük nincsen, pedig én tudom, hogy van. Neki is tudnia kellene és az, hogy így kerüli a témát, arra következtetek belőle, hogy valami rossz történt, csak nem akar vele terhelni most. Nehezedek a szemhéjaim, de hősiesen küzdök ellene, mert ezt még tudnom kell, de csak azt érzem, hogy kezdi elhúzni a kezeit, melyek már valóban nem voltak hűvösek, mégis jól estek, mert a lelket gyógyították. Próbálom is megakadályozni a távolodást, kézfején pihentetett kezem nem szívesen engedi el őt, és ahogy húzza el a kezét, arcomat fordítom kicsit a keze irányába, így lehelek szinte alig érezhető könnyű csókot a tenyerébe, mielőtt elengedne teljesen. Nincs elég erőm utánanyúlni, az is az utolsó erőfeszítéseimbe kerül, hogy lázasan csillogó szemekkel utánanézzek és még megszólaljak. - Köszönöm... de ne kínozz tovább... Hogy van a baba.. a fiúnk... Sas..ki..a...? - Az utolsó szavakat már csak halkan suttogom, és jó eséllyel csak a kórterem csendje miatt hallhatja meg Jasmine és értheti meg minden korábbi kérdésemet és szavamat, még a gesztusaim is új értelmet nyernek, melyek sajnos nem neki szóltak, hanem a magas láz és kimerültség a fejsérüléssel együtt gonosz tréfát űzött velem - és még gonoszabbat vele -, mert azt hittem a szőke haj és az ismerősen szívet melengető mosoly láttán, hogy a feleségem van itt, akinek ittlétére semmilyen racionális magyarázat nem létezik, de nem is voltam épp a racionális gondolkodás állapotában. És én még csak nem is tudok róla, hogy tévedtem, mert az orvos erős szere hatni kezd és én a szavaim végére lehunyom a szemeimet és elalszom. Rövid, alig húsz-harminc perces alvás lesz ez, miközben érezhetően rohamosan csökken a láz is, a légzésem is nyugodtabb lesz, a vonásaim szintén békésebbek lesznek. Békés álom, mely magában hordozza a kegyetlen ébredést is, hiszen amire elaludtam, amiről azt hittem, hogy igazi, nem lesz ott, mikor újra kinyitom a szememet... Talán senki nem is lesz a kórteremben...?
*Nincs is nagyobb boldogság, minthogy itt lehetek most vele, kezem a kezében és látom, hogy ha most láztól és fájdalomtól szenved, meg fog gyógyulni. Erőtlenül, de nevet a könnyű kis tréfán amit a vadon megszerettetéséről mondok, és ez megmosolyogtat. Olyannyira, hogy fel sem fogom először a kérdést. Valaki másért aggódik, de én nem tudok arról, hogy rajtuk kívül valaki más, fontos személy is a siklón lett volna. A hírek azonban lehetnek tévesek, de nem szeretném most mással terhelni, kérdezgetni, hogy kiről lehet szó. Az ő viccelődésére halkan felnevetek, de ezt sem fűzöm tovább, hagyom, hogy továbblépjünk a témán, az lenne a legjobb ha most nem is beszélne csak pihenne, aludna, hogy minél hamarabb felgyógyuljon. Azt azonban nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá, milyen üdvözlésre gondolt, hiszen jól érzem; csalódott. A szavai azonban összezavarnak, nem értem miről beszél és hiába gondolkodom, egyre jobban összekuszálódik minden bennem.* -Nem tudom miről beszél, de majd később…elmondja. Most inkább pihenjen. *Talán a láz miatt beszél félre, vagy olyasmire emlékszik, amiről én nem tudhatok. Az egész zavaros, éppen ezért nem is akarok ezzel foglalkozni, csak annak az örömnek éli, amit ez a néhány perc okoz. Fogni a kezét, megérinteni a homlokát, lágyan végigsimítani rajta, hogy kezem enyhülést hozzon a számára. Nem is gondolkodom azon amit mondott, a szoba távolabbi vége felé fordítom a fejem, hogy vizet és borogatáshoz való kendőt, tálat találjak, s mikor meg van, lassan és finoman próbálom kezemet kihámozni az ujjai közül. Nem számítok a leheletnyi csókra, mely tenyeremet éri, a puha érintés láztól forró, s nem csak a kezemet érinti meg, de a szívemet is, mely nagyot dobban. Még egyszer végigsimítok az arcán, ügyelve arra, hogy sérülést ne érintsek, majd felállok és elindulok az alig pár lépésnyire lévő pulthoz. Szavai ott érnek utol, mikor kezembe veszem a vékony vásznat, s ujjaim oly szorosan markolnak rá, hogy belefehéredik minden ujjpercem. Csupán néhány lélegzetvételnyi idő míg tudatosul bennem minden egyes szó értelme. Azoké is, melyeket korábban mondott, aminek értelmét akkor nem fogtam fel. A halkan suttogott név szinte ordítva visszhangzik a fejemben, a szívem a torkomban dobog, de már nem a boldogság miatt. Ilyen lehet az amikor valaki a mélybe zuhan. Szédülök és hirtelen rám törő hányingerrel is meg kell küzdenem. A vékony vászon már nem elég, a pult szélébe markolok és addig szorítom, amíg nem érzem ujjaimban a fájdalmat….és még tovább, erősebben…még sem képes szívem és lelkem kínján felülemelkedni. Minden szó, minden mosoly, minden érintés…neki szólt. Egy halott, de örökké szeretett feleségnek. Egy világ omlott össze bennem és magával rántotta a gát am falait, forró könnyeim árja pedig elindult. Már nem voltam képes megállítani, de nem látja senki, nem láthatja. Háttal álltam Jenkins kancellárnak, és más nem volt a szobában, szabadon engedtem minden fájdalmamat, mely egyetlen másodperc alatt duzzadt óriásivá a legnagyobb boldogságból. Nem tudom mennyi idő telt el, míg könnyeim patakja el nem apadt, míg gondolataim el nem jutottak arra a szintre, hogy felfogjam s elfogadjam; nekem ez a sorsom. Csendben szeretni, soha nem szeretve, árnyékként élni, vastag felhők alatt, hova nem süt be a nap. A szobára mély, nyomasztó csend telepedett, lassan a kancellár felé fordultam, s néztem ahogy alszik, vonásai kisimultak, és a légzése is nyugodt volt. Letöröltem a könnyeimet a vékony anyaggal, vettem egy mély levegőt, fogtam a tálat és az ágyhoz mentem. Olyan halkan tettem le az ágy melletti kis szekrényre a tálat, amennyire csak tudtam zaklatott lelkiállapotom miatt remegő kezeimmel. Néztem a kedves arcot, elképzeltem a szemhájak mögött nyugvó szép szemeket, melyek valahányszor rám néztek, megigéztek. Felidéztem a boldog pillanatokat, a nevetőráncokkal ölelt tekintetet, a mosolyát, a nevetését, a bátorító szavait, a tréfálkozását. Azok nekem szóltak, az enyémek és senki nem veheti el. A múlté. A jelen pedig egy egészen más világ már, jövőm sötét és fájdalmas. De még mielőtt belépnék a homályba, el kell vennem valamit, amire örökké emlékezni fogok, ami átsegít majd a sebet újra és újra felszakító napokon. Óvatosan ültem le az ágy szélére, hogy ne ébresszem fel, s mikor nem reagált, hajamat felfogva előrehajoltam, egészen közel az arcához…ajkam az ajkához ért, leheletkönnyen akár egy pillangó szárnya, a vízesés finom párája, egy csók, mely a jelenben nem tartott tovább néhány szívdobbanásnyi időnél, de a jövőmben örökké élni fog. S végül, bezártam annak a szobának az ajtaját, melybe boldogságomat s reményeimet űztem, odapakoltam a vágyaimat a szerelmemmel együtt. Kezembe vettem a nedves kendőt, kicsavartam belőle a hűvös vizet és a kancellár homlokára tettem óvatosan és gyöngéden. Ha felébred, nem fog mást látni, mint egy kedves arcot és egy halvány mosolyt. *
Nem tudom, mit okozok a szavaimmal Jasmine-nak, mert én a gyógyszer hatására álomba merülök, egy édes álomba, ahol minden olyan, amilyennek lennie kell, amilyennek elterveztük, amilyennek elképzeltük és nem olyan, amilyen lett. Ebben az álomban Saskia velem van, őt ölelem át, mikor hosszúra nyúlt munka után belopózok a hálónkba, hogy fel ne ébresszem őt és mintha sosem lett volna Brevius-kór mellette ébredek reggel, számon érzem újra csókja édességét... Mintegy véletlen, hogy pont ekkor lopják tőlem a csókot a valóságban is - vagy emiatt álmodom azt, amit -, és a lágy mozdulatra a csók után résnyire nyitom szemeimet, de azonnal újra vissza is merülök az álomba, talán fel sem fogva, amit láttam, talán csak a tudatalattiban rögzült, ha egyáltalán rögzült, talán nem is hinném valóságnak, ha emlékezek is majd rá. Hosszú percek telnek még el, mire a gyógyszer és az odaadó borogatás megteszi a kellő hatást és érezhetően lecsökkent a láz, talán már csak hőemelkedés lehet. A légzésem is nyugodtabb már egy ideje, és csak néha-néha rándultak meg ujjaim egy pillanatra, de hogy lassan kezdek ébredezni, azt az élénkebb szemmozgás is jelzi, bár még le van hunyva a szemem. Aztán lassan nyitogatni kezdem egy időben egy mély lélegzetvétellel. A fejem is kevésbé fáj már. Nem túl nehéz kiszúrni Jasmine-t az ágy szélén ülve, és kap is egy mosolyt, bár még homályos a tekintetem, de úgy tűnhet, most már felismertem őt, nem úgy, mint nemrég. Ezután hirtelen riadok éberre és nézek körbe felemelt fejjel - le is esik a homlokomról a borogatás a váratlan gyors mozdulatomra - és persze nem találom azt, akit kerestem, akire "emlékeztem", hogy itt volt velem. Hogy is lehetne itt? Hiszen ott van fenn a Dominiumon az "üvegkoporsóban", csak nincs az a csók, ami felébreszthetné. Hogyan is lehetne idelent velem? Pedig annyira valóságos volt az érintése... Ahogy visszaejtem pár pillanat múltán a fejem a párnába benne van minden csalódás, benne van a fájdalom, hogy ez nem először történik meg, de a csalódottságtól és fájdalomtól hiába üvöltenék szívem szerint, ugyanazt a taktikát választom, mint Jasmine: bezárom magamban a "szobába", mely már több mint két éve mérgez belülről, melynek minden nap hallom suttogását. Igyekszem elzárni olyan gyorsan, amennyire csak lehet, hogy ne mutassam Jasmine előtt, aki ezek szerint ide jött meglátogatni engem és valahogy be is jutott, bár fogalmam sincs, hogyan csinálta. Talán ismerte az orvost, vagy a testőröm szavazott neki bizalmat, és ha másról lenne szó, ennek nem örülnék, de Jasmine esetén nem törődök ezzel a részlettel, főleg most nem. Csak nézem a kedves arcot és a halvány mosolyt... - Régóta vagyok unalmas társasága? - Mosolygok rá újra, ezúttal tiszta tekintettel és hangom sem olyan halk és erőtlen, mint volt nemrég, ám a mosoly lassan eltűnik, ahogy figyelni kezdem az arcát, főleg a szemeit. - Valami baj van? Bántotta valaki? - Vonom össze szemöldökömet, próbálván vonásaiból, tekintetéből kiolvasni, mi történhetett, kinek a nyakát kell kitekernem, amiért ilyen vörösek a szemei a sírástól.
*Összetörten ülök az ágy szélén, ajkaimon a lopott csók kellemesen égető ízével. A gondolataim nem tudnak szabadulni attól, hogy minden amiről azt hittem igaz lehet, csak félreértés volt, egy szerető szív soha be nem teljesülhető vágyai. A vízesésnél még nem hittem benne, a Dominiumon való látogatásomkor már élt bennem némi remény és ez egy csapásra szertefoszlott. Mégis itt maradtam és bízva abban, hogy még a lázas és zaklatott álmában is enyhülést hoz a kezem simogatása és a hűvös kendő amivel a Jenkins kancellár homlokát borogatom. Abban is biztos vagyok, hogy soha nem tudja meg, nem fog emlékezni arra, mit tettem, noha egy röpke pillanatra kinyitotta a szemeit, valószínűleg nem volt tudatában annak mi történt, vagy csupán azt hiszi majd; álmodta. S talán tényleg azt álmodta, hogy Saskia a felesége megcsókolta. Talán álmában újraéli a régi, örömteli pillanatokat, hiszen nevével az ajkán aludt el. Nem sokkal azután, hogy megcsókoltam, ébredezni kezd és ezzel végleg elveszítek minden lehetőséget akár egy újabb csókra, akár a későbbiekben bármilyen érintésre. Csak a mosoly marad amit kapok, és bennem felmerül a gyanú, hogy nem engem lát, hogy még mindig azt hiszi Saskia ül a betegágyának szélén. Mosolyt erőltetek az arcomra, minden bánatot és fájdalmat félreteszek, s még egy utolsó simítás a kendővel…mikor hirtelen felemeli a fejét és nekem kétségem sincs afelől, hogy kit keres ijedt tanácstalansággal. A szívembe újabb tőr merül, de ezt is mosollyal viselem. A vállára teszem a kezem és gyengéden nyomom vissza a párnára.* -Nyugodjon meg Jenkins kancellár, minden rendben. Jó helyen van és gondoskodnak önről. Jobban érzi magát? *A láza múlóban, a bőre már nem olyan forró és az arca sem lázrózsás. Eltemetem magamban az érzést, hogy nem engem várt, nem rám számított, és alig néhány percem van csak, mielőtt mindenki rájön, hogy nincs itt szükség rám. Talán jobb is, ha elmegyek innen több hónapra és a munka eltereli a gondolataimat róla. Ezzel áltatom magam, de még csak néhány perce, van időm bőven meggyőzni magam a hamis igazságról.* -Ön sosem unalmas társaság. *Erre a kérdésre legalább nem kell hazudnom, mint a következőre, ami a lelkembe tipor. Mosolyogva rázom meg a fejem, de nem nézek a szemeibe, inkább megpróbálok felállni, hogy hozzak neki egy pohár vizet.* -Dehogy. Nincs semmi baj. Biztosan szomjas. A láz miatt szüksége van sok folyadékra. *Csak az vigasztal, hogy most már biztosan hozzám beszél, nem a lázálmaiból kilépő feleségéhez. De az is olyan mint az én igazságom. Hamis.*
Engedek a szelíd erőszaknak, ami visszanyom a párnára, legalábbis még egy pár perc pihenést engedélyezek magamnak. - Igen, abban biztos vagyok, hogy jó kezekben vagyok. - Mosolygom rá elrejtvén csalódottságomat. Nem mert zavar, hogy ő ül itt az ágyam szélén - nahát! az ágyam szélén ül! -, hanem mert más nincs itt. Igaz, rögtön meg is értem, miért nem lehet itt, én tudhatom a legjobban az okát. Elzárom magam elől is a gondolatokat, és inkább Jasmine-ra mosolygok kedvesen és őszintén. - Köszönöm, jobban. Úgy sejtem, ez az Ön érdeme. - Pillantok a borogatás kellékeire, amelyből a kendő az előbb esett le a homlokomról. Ha tudnám, hogy nemrég könny áztatta, hogy az is a homlokomra került és azzal gyógyított... Nem tudom, mit tennék, ha tudnám. Főleg, ha tudnám, hogy én vagyok az egész okozója, és aztán még meg is loptak egy csókkal, mint a legédesebb és legártatlanabb bosszú, amiről csak hallhatnék. Szavaiból arra következtetek, hogy már egy jó ideje itt ülhet, én meg csak figyelem a kisírt szemeket, majd a mosolygós nemleges fejrázást, és előbbi miatt egy pillanatig sem hiszek az utóbbinak. - Nem lennék már rég kancellár, ha ilyen könnyen be lehetne csapni. - Nem megfeddni akarom, csak csendesen megjegyzem neki ezt. Keresem a tekintetét, próbálom elcsípni, ami nem egyszerű, ha ő meg szándékosan kerüli, és én ráadásul ágyhoz is vagyok szegezve. Hagyom felállni, és ugyan jól esne a víz, nem ezért hagyom, hanem hogy ha erre van szüksége, hogy összeszedje magát, akkor ne vegyem el tőle a lehetőséget. Ettől még lázasan - mindenféle értelemben lázasan - gondolkodom azon, mi lehet az oka bánatának. Csak nem a múltkori beszélgetésünk, nem, azt nem hiszem. És nem hinném, hogy miattam aggódott volna így, mert ugyan tükörbe nem néztem, de ennél jobb állapotban lehetek, minthogy így elsirassanak. Főleg, hogy a propaganda média vélhetően kisebbíti is a gondot, és valószínűleg ezzel a hírrel találkozott Jasmine is. Talán a férje lenne megint az egész mögött? - Ha nem akarja elmondani, elfogadom, de akkor legalább annyit mondjon, hogy mit tehetnék Önért? A "semmit" nem fogadom el válaszként. - Próbálkozom megint egy halovány félmosollyal, mint a laboratóriumban is, csak ez a helyzet rosszabb. Ott értettem, mi történik, mi miért van. Itt nem. Addig is, míg vizet tölt egy pohárba, én próbálom ülő helyzetbe tornázni magam, felkönyökölök egyik oldalt, de alábecsültem a fejfájás hiányát, mert a szédülés rám tör hirtelen a semmiből, éppen csak nem borulok ki az ágyból fejjel előre. Sikeresen kapaszkodom meg valamiben, hogy aztán ha elég stabilnak ítéltetik, akkor a párnát próbálhassam meg feljebb tolni az ágy végében. Úgy érzem, hogy tempóban a leglassabb takarítórobot is köröket verne rám. Gyűlöletes állapot.
*Nem tudom mire vélni a szavait, noha úgy tűnik ő nem emlékszik semmire abból ami korábban történt, arra minden bizonnyal emlékszik, amit a laborban mondott. S most mégis mosolyog rám, és próbál meggyőzni arról, hogy a jelenlétem jó hatással van rá. Pedig tudom, hogy másra vágyik, még akkor is ha már nem lehet az övé. Vele álmodott és őt kereste amikor felébredt, hogyan is léphetnék én a helyébe? Mégis mit gondoltam? * -Az orvosi team-re értettem. Én nem tettem semmit. *Javarészt magamat sirattam és sajnáltam ostobán, mielőtt felismerve sorsomat beletörődtem a valóságba. Én is álmodtam eddig, ébren álmodtam egy olyan világról, amiben nem csak szerethetek, hanem szeretnek is. Elveszem a kendőt, összehajtom és a tál mellé teszem, már nincs szükség rá. Jenkins kancellár láthatóan jobban érzi magát és erről a szavaival is próbál meggyőzni. Én pedig magamat győzködöm arról, hogy mosolyogjak és legyek könnyed, s talán így nem érzi meg mennyire igyekszem eltitkolni, palástolni a fájdalmat.* -Örülök, hogy jobban érzi magát, ijesztő volt az a magas láz. Nem az én érdemem, hogy jobban van, hanem a lázcsillapítóké, amelyeket kapott. *S mosolygok tovább, pedig legszívesebben most a szobámban lennék egymagam, hogy elbújva a világ elől nyalogassam a sebeimet. S tagadom, hogy bármi bajom lenne, de amennyire képtelen vagyok hazudni, Jenkins kancellár annyira fogékony a hazugság felfedésére. Továbbra sem nézek a szemeibe, holott pontosan tudom, hogy ez éppolyan árulóm, mint a hirtelen elpirult arcom, amit azzal próbálok meg elrejteni előle, hogy egy pohár vízért állok fel. Szerencsére nem tart vissza, de a szavai csak tovább rontják a helyzetemet. Rádöbbenek, hogy egy kancellárnak hazudtam, olyat tettem amit eddig még soha. Ujjaim rákulcsolódnak a pohárra, de még nem fordulok visszafelé, képtelen lennék a szemeibe nézni.* -Sajnálom. Én nem…nem akartam. *Egy mély sóhajjal mondom ki a szavakat, s érzem ahogy a szégyen melegsége önti el az egész testemet. Muszáj összeszednem magam, azért is, hogy ne sírjam el magam újra, pont előtte, azért is, hogy anélkül tartsam meg a titkomat, hogy újabb hazugságba keverednék, és azért is, hogy bármi is történt, úgy menjek majd ki az ajtón, ahogy bejöttem. Mintha mindaz amit átéltem csupán egy rossz álom lett volna. Kezemben a pohárral fordulok vissza hozzá, s noha mosoly most nincs az arcomon, a vonásaimat úgy érzem sikerült rendeznem. Ám mielőtt megkésett és jól átgondolt válaszomat kimondanám, a látványtól kiejtem a már megtöltött poharat, az csörömpölve hullik darabokra és folyik szét a víz a padlón, én pedig minden tervemet és válaszomat félredobva ugrom oda az ágyhoz, hogy visszasegítsem Jenkins kancellárt, aki minden sérülése és alig csillapodott láza ellenére megpróbált felülni. Egyik karommal a hátát támasztom meg, míg a másikkal a hozzám közeli karját fogom, szinte ölelem, de most ez a tény sem tud boldoggá tenni. * -Kérem kancellár úr, feküdjön vissza! Nem kelhet fel, mégis mire gondolt? Kérem! Megigazítom a párnáját ha kéri, de maradjon fekve. *Segítenék, de valószínűleg a csörömpölés miatt az ajtó nyílik, és a kint őrt álló katona lép be elszántan, hogy megvédje Jenkins kancellárt. Ijedten tekintek rá, a fegyverre, megszólalni sem vagyok képes, csak vetek egy pillantást a padlón csillogó üvegcserepekre, majd vissza a katonára, s végül a kancellárra, aki még mindig a majdnem ölelő karjaimban van.*
- De itt volt. - Válaszolok csak ennyivel. Lehetne azzal védekezni, hogy az orvosokat én magam küldtem ki, de ha elalszom, ők ugyanúgy nem álltak volna itt az ágy mellett epekedve várva felébredésemet. Jasmine nélkül csak az üres szoba várt volna, ahogy mindig az vár. Most viszont kedves mosolyt láthattam először, még ha akkor nem is tűnt fel, hogy kedves, de bánatos mosolyt. - Volt már rosszabb, mint ez a láz. Elestem a lápban, az orvos szerint akkor szerezhettem, nyelhettem le a láp vizével együtt valamit, ami ezt a lázat okozza. Biztató, hogy ő is úgy fogalmazott, hogy "valamit". - Mosolyodom el ismét ezúttal kissé önironikusan, de közben Jasmine-t fürkészem. Megint hárítja, hogy ő is segítségemre volt az elmúlt időben, és ez a mértékű szerénység már gyanús, vagy tényleg fél perccel azelőtt jött, hogy felébredtem. Úgy meg furcsa, hogy rögtön az ágy szélére ült, valahogy ezt sem nézem ki belőle. Rá is kérdezek a vöröslő szemekre, legalábbis arra, hogy mi a baj, de kitérő választ kapok, amire fel is hívom a figyelmét, hogy nem hittem el. És ez még gyanúsabbá teszi. - Dehogynem akarta, azért mondta. - Továbbra sem megrovóan mondom, csak ténymegállapításként, és hogy ne bocsánatkéréseket hallgassak - amit egyébként sem akarok -, inkább folytatom is, hogy nem kell elmondania, mi bántja, de akkor legalább annyit mondjon, mivel tudok segíteni. Nem akarom erőszakkal kihúzni belőle, parancsra elmondatni vele, még ha egyre sűrűbben is érzem úgy nála, hogy ez lenne a legcélravezetőbb megoldás. De a tehetetlenség mindig is bosszantott, és most is tennék valamit érte. Na meg ahhoz képest mennyire vágytam, hogy rendes ágyban fekhessek végre, már meg is elégeltem a fekvést, ezt a fajta tehetetlenséget és míg a válaszára várok - a feltűnően sokáig tartó pohár víz töltésével együtt -, megpróbálom a párnámat feljebb gyömöszölni és félig ülő helyzetbe tornázni magam. Dühítő, hogy még ez sem megy, és az is csak enyhe vigasz, hogy remélhetőleg William sokkal rosszabbul van. Megszédülök, majdnem kiesem az ágyból, talán valamit le is vertem, mert csörömpölést hallottam, de nem láttam mi az, hiszen a fehér szoba fordult velem egyet, mire újra stabilan megállapodik támaszt s kapaszkodót nyerve én. Beletelik egy pillanatba, hogy felfogjam, ez a stabil pont maga Jasmine, aki szinte átkarol és így legalább el tudom kapni pillantását. Na végre! - Az orvosok a legrosszabb betegek. Hát még ha kancellárok is. - Mosolyodom el elég közelről nézve a helyzetből adódóan a szemeibe, de most ha már megvan a tekintete, nem eresztem, én legalábbis nem nézek másfelé, még akkor sem, mikor az őr belép. Neki csak legyintek egyet. - Csak ügyetlen voltam, semmi gond. - Az őr egy hosszú pillanatig szúrós szemmel nézi a nőt, kettőnk közelségét és az üvegszilánkokat. Na nem ügyeletes gardedámnak csapott fel hirtelenjében, hanem azt mérte fel, hogy valóban önszántamból mondhattam, hogy minden rendben van, vagy esetleg egy méretesebb üvegszilánkkal tart sakkban Jasmine engem. Végül hitelt ad a szavaimnak és kihátrál a szobából visszazárva az ajtót egy utolsó szúrós pillantást küldve a nőnek még. Én nem láttam, és nem is érdekel, csak a munkáját végzi és legalább csendben teszi. Én viszont csak Jasmine szemeit figyelem. - Fel akartam ülni, úgy jobban tudok figyelni Önre... és a válaszára. - Térek vissza finoman az őr érkezése előtti témánkhoz.
*Mit mondhatnék arra a mondatra, hogy „itt voltam”? Igen, itt voltam és itt vagyok most is, de talán el kellett volna mennem, amíg aludt. A jelek szerint fogalma sem volt arról, hogy én jöttem be hozzá és úgy hiszi az egészet csak álmodta. Az ébredés pedig csupán azért kellemesebb, mert nincs egyedül, hogy én vagyok itt vagy más, teljesen mindegy. * -Sok mindent nem tudunk még a Perdáról, de biztosan minden vizsgálatot elvégeztek, hogy előbb-utóbb választ kapjanak a „valamire”. *Próbálom elhessegetni a személyem jelentőségét és elejét venni annak, hogy megtudja mennyi ideje vagyok itt. Persze később akár rá is kérdezhet az orvosoknál, vagy az őrt álló katonánál, ha kíváncsi rá, de remélem nem teszi meg. Ők őszintén válaszolni fognak, mert nincs okuk titkolózni, nekem bőven van és épp ezért kerülöm a válaszadást, mentegetőzöm, holott tudom, hogy semmit nem ér Jenkins kancellárral szemben. S természetesen nem is tartja magában ezt az előnyét. Szavai egyszerre adnak s vesznek el lehetőséget tőlem, nem kell beszélnem arról amiről nem szeretnék, de választ kell adnom arra amiben segíthetne. De nem tud segíteni, nem akar…de azt sem mondhatom el, hogy a laborban mondottak tartanak vissza. Majdnem el is határoztam magam, hogy olyan választ adok amire nem kaptam lehetőséget és megmakacsolom magam, de a sors és Jenkins kancellár türelmetlensége megment ettől. Legalábbis egy időre. Nem is gondolok arra, hogy talán ismét a vesztembe rohanok, fontosabbnak tartom azt, hogy megtartsam mielőtt kiszédül az ágyból, átkarolom a vállát és megint csak óvatosan visszanyomni a párnára. Túl közel kerülök hozzá, le is teremtem a korai mozgékonyságáért, amit könnyedén hárít, de még így is érzem azt az erőt, amivel a tekintetemet próbálja megbéklyózni.* -Láthatóan balesetveszélyes kombináció. *Próbálok visszamosolyogni rá, hogy elaltassam a gyanúját, de ez csupán addig sikerül, míg a pohárcsörömpölésre, kötelességét teljesítve be nem nyit a szobába az őr, akire ijedten nézek fel, mert még fegyver nélkül is tekintélyt parancsoló lenne. Korábbi kedvessége cselt és merényletet gyanítóvá válik és még azután is szúrós pillantásokat kapok tőle, hogy Jenkins kancellár biztosítja arról, hogy senki nem akarja meggyilkolni. Azonban még az őr szigorú tekintete is jobb annál amit Jenkins kancellár vet rám, amikor visszafordulok felé, még mindig engem néz és nem is akar ereszteni. Túl közel vagyunk egymáshoz, noha korábban pont erre vágytam, a laborban tett kijelentése és az elalvás előtti…tévedése elég fájdalmas ahhoz, hogy menekülni vágyjak. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy az arcunk összeérjen és még mindig az ajkamon érzem ajkának forróságát, és még mindig, mindennek ellenére megdobogtatja a szívemet. Megigazítom a párnáját, nagy erőfeszítésembe kerül, hogy a párnára figyeljek, majd óvatosan elengedem és felegyenesedek az ágy mellett. * -Nincs válaszom a kérdésére kancellár úr. Nem tud semmiben segíteni, de köszönöm, hogy megpróbálta. Kényelmesebb így a párnája? Ha mégsem, csak szóljon és megigazítom….addig, hozok egy másik pohár vizet, de kérem szépen, ne akarjon ismét felkelni. *Most kellene elmennem, de persze nem tehetem meg csak úgy. Hivatkozhatnék arra, hogy tulajdonképpen semmi keresnivalóm nincs itt és ez igaz. Ha Jenkins kancellár tisztában lett volna azzal, hogy én kéredzkedem be a szobába, valószínűleg nem int olyan határozottan és nem küldi el az orvosokat sem és ez az egész meg sem történt volna. De talán jobb, hogy így történt és már azt gondolom, hogy jót fog tenni a távolság és az idő, amit a városon kívül töltök majd. Fájó és vicces, hogy rövid idő alatt mennyit tud változni az ember véleménye és a vágyai, elég egyetlen szó, egy gesztus, egy mozdulat és a világ a feje tetejére áll és úgy érzem a mi siklónk végleg a földbe csapódott. Fordulok, hogy vízért menjek, és tudom, hogy kell lennie itt egy kis takarítórobotnak valamelyik sarokban, a keresésével legalább elfoglalom magam és ha ezekkel megvagyok, lesz indokom, hogy távozzak.*
- Bizonyára. - Bólintok rá aprót arra, hogy választ kapunk majd a "valamire", ami a lázat okozza. Nem lehet túl vészes, ha a lázcsillapító elegendő hozzá, hogy egész jól érezzem magam, a fájdalomcsillapító meg az agyrázkódás okozta fejfájáson segít, így egész jól vagyok. Legalábbis így érzem, emiatt is próbálkozom meg a mozgással, ami túlzottan elhamarkodott döntésnek bizonyul és csak Jasmine-nak köszönhető, hogy nem zuhanok a sikló után megint egyet, csak most kisebb magasságból, az ágyról a földre. Az őr okozta intermezzo nem sok vizet zavar, legalábbis számomra nem. Én csak mosolygok a balesetveszélyes kombinációt hallva, és próbálom elhinni, hogy az ő mosolya és ugratása is őszinte, mint volt a raktárban. De ennyire nem jó varázslónő Jasmine. Még nem. Tényleg parancsolgatnom kellene. Falat kéne építenem közénk, mint tettem a hadnagy esetén is. Elzárkózni tőle is. Csak már késő ehhez, már feltéptünk olyan sebeket és akaratlanul is okoztunk olyan sebeket - főleg én neki -, hogy minden további lépés csak a tünet kezelése lenne, de a probléma okát nem oldanánk meg vele. Dühítő, akárcsak a szavai, amivel azt mondja, hogy nem segíthetek. Dühít a tehetetlenség, dühít a tagadása, dühít a gyanú, hogy közöm van az egészhez. Talán még a múltkori miatt, amivel előléptettem magam a férje mellé a "fizikailag nem bánt" kategóriába? Csak akkor azt nem értem, mit keres itt? Miért jött ide? Miért van még mindig itt, ha láthatóan kerülni próbálja nemcsak a szemkontaktust, de az érintést is minél hamarabb letudva a párna igazítását és eltávolodni? Ő húzza fel a falat közénk, mely bizonyos módon mindvégig ott volt. Most már nem marad az ágy szélén ülve és most már nem is marasztalom, hiszen belegondolva sosem bízott meg bennem, hogy elmondja, ha valami baj van, ha bántotta bármi. Igazából nem lepődöm meg a bizalom hiányán, másoktól is ezt kapom, csak másoktól nem is vártam volna mást. Itt meg... megalapozatlan volt a vágy, mely egyoldalúnak tűnik. Legyen akkor így. - Igen, köszönöm, így jó. - Nem próbálom még egyszer kiszedni belőle, mi bántja vagy miben segíthetnék. Mint egy hajó, ami átjutott az aszteroidák között, de inkább senki nem beszél a hajón arról, milyen károkkal járt ez, mintha nem lenne így probléma, mintha nem lenne halálra ítélve mindenki. - A pohár víz előtt ide tudná még adni a pda-mat, ha megkérhetem? Szerintem ide tehették a szekrénybe... - Mutatok az ágy melletti szekrényre, amit alapvetően elérhetnék, de ahhoz megint hajolni kellene, a közelséget meg nem akarom még egyszer előidézni egy ostoba mozdulattal. Nézzük, tudunk-e másról beszélni normálisan? Ha Jasmine kinyitja a szekrényt, akkor a - hibás - fegyveremet találja ott, egy bicskát a nevemmel fémjelezve és a pda-t, mint személyes holmit. Meglepő módon mindhárom látszólag tökéletes állapotban, pedig elestem a mocsárban. A felszerelésem szerencsésebb volt, mint én. Ha megkapom a pda-t, akkor feloldom gyorsan egy mozdulattal és míg ő vizet tölt nekem újra meg elfoglalja magát a takarítórobot felkutatásával, amire semmi szükség nem lenne és szerintem csak pótcselekvés a részéről, addig én elő tudom keresni, amit akartam. Ha visszajött a pohár vízzel átveszem tőle és csak egy apró biccentéssel köszönöm meg. Jól esne most pár korty, de mégsem iszom, csak fogom a poharat a szabad kezemben. - Látom menne... - Jegyzem meg, és nem kirúgni akarom, csak megint tudatom vele, hogy látom a nonverbális jeleket, amiket akaratlanul is küld. Halkan mondom csak, de többel nem jelzem, hogy sajnálom a döntését. Többet árthatok azzal, ha marasztalom akarata vagy kedve ellenére. - De mielőtt távozna, szeretném ezt megmutatni Önnek. Mikor elestem a mocsárban és felnéztem, ezt találtam. A készülő könyvéhez, hölgyem... - Fordítom felé a pda-t és mutatok neki egy fényképet, amit ott készítettem, mert ő jutott eszembe. Nem számítok rá, hogy ez megmosolyogtatja - pedig akkor még azt gondoltam, hogy biztos örülni fog neki -, de az "ajándékot" át akartam "adni", még ha nem is hozhattam el neki. Nem mosolygok ezúttal, nem keresem mindenáron a tekintetét, és az én tekintetem mélyén találni csak valami derűt, amivel próbálok minden más érzést elrejteni.
*A laborban mondottaknak távol kellett volna tartaniuk tőle, még sem voltam képes rá, hogy otthon maradjak, vagy a saját laboromban, kétségek között hányódva, hogy vajon jól van-e, felépül…és gondol-e rám. Megkímélhettem volna magam a néhány perccel ezelőtt történtektől, de akkor biztosan sokkal rosszabb lett volna a sok hónapnyi küldetés, és a tudat, hogy azalatt az idő alatt nem láthatom. Csak ez maradt, egy lopott csók, arcának, illatának és érintésének emléke. Muszáj felépítenem a falat kettőnk közé, de nagyon nehéz és nem is megy olyan jól, mint reméltem. Van egy pillanat, amikor érezhetően minden megváltozik, amikor Jenkins kancellár arcáról eltűnik a mosoly és ismerősen cseng a közönyös hang, ami nagyon bántott amikor a Dominiumon találkoztunk. Ám akkor csak színjáték volt az egész, most nem az…és épp ezért még jobban fáj…és nem mondhatom el neki mit érzek és miért. S mindennek ellenére tudom, hogy újra eljönnék hozzá. Gombóccal a torkomban válaszolok, mielőtt az újab pohár vízért mennék.* -Természetesen. Máris megkeresem. *S készségesen a kis szekrényhez lépek, hogy kinyitva az ajtaját Jenkins kancellár személyes holmijai között turkáljak a pda után. Nem kell sokáig keresgélnem, azonnal meglátom a kevés holmi között és átnyújtom neki, aztán a pohár vízért megyek, amit reményeim szerint már nem fogok eldobni, s ha már keresek, meg is találom a kis kerek robotot, amit bekapcsolok. Amaz a nyomomba gurul hangtalanul, majd némi csörömpöléssel összetakarítja az eltört pohár üvegcserepeit, a kiömlött vízzel együtt. Az ágyhoz lépve átadom a poharat, de tovább toporgok míg Jenkins kancellár elfoglalja magát a pda-val, addig míg nem figyel rám, nem tudok elköszönni és megzavarni sem szeretném. Nem lep meg, hogy észrevette mennyire szeretnék már odakint lenni, és eszembe jut egy korábbi mondata, miszerint nem lenne már kancellár, ha ennyivel be lehetne csapni, ha ilyen apróságokat nem venne észre. * -Nem szeretném sokáig feltartani, pihennie kell kancellár úr. *Ugyanezt mondtam volna fél órával később is, amikor valóban csak azért távoznék, hogy pihenhessen, vagy mert az orvos megelégelve a sokáig tartó látogatásomat, kitessékel. S ehhez még egy halvány mosolyt is képes vagyok társítani, egy röpke pillanatra, de belegondolva abba ahogyan kiejtette azt a két szót, zavart kelt bennem. Mintha sajnálná, hogy menni készülök. S ha ez nem lenne elég, tovább fűzi a zavart keltő szavait és a kép amit a pda-n látok…kezembe veszem, hosszan nézem, majd nagyot sóhajtva, önkéntelenül leülök az ágy szélére. Egyszerűen nem értem Jenkins kancellárt, annyira ellentmondó a viselkedése és itt nincs szó arról, hogy a saját érdekünkben játszaná meg magát. Lezuhan egy siklóval a mocsárban, az életéért küzd, mégis amikor meglát a mocsokban egy ilyen gyönyörű, különleges és…mókás növényt, akkor rám gondol, és lefényképezi. Egyszerre küzdök a nevetéssel és a könnyeimmel, a csodálatommal és az izgatottsággal. * -Ez igazán…bájos. Úgy néz ki mint egy kis állatka. A készülő könyvemhez. Igazán kedves öntől, köszönöm. Nagyon különleges, talán valamilyen mohaféle lehet. *Ahogy a képet nézem, egyre jobban mosolygok de nem mondhatom, hogy kiteljesedik, végül felemelem rá a tekintetem és hosszú idő után most először nézek a szemeibe.* -Miért tette ezt? *Noha a kérdés nem hosszú és nem is fejtettem ki részletesen mire gondolok, ő biztosan tudni fogja. A helyzet amiben készítette korántsem volt veszélytelen, ráadásul megsérült és reménye sem volt arra, hogy a mocsárban megtalálják, mégis arra vette a fáradtságot, hogy nekem képet készítsen egy olyan növényről, melyhez hasonló mókásakat én mutattam neki. Már félek bármire gondolni, vagy bármit remélni, de ezt még tudnom kell, mielőtt elmegyek.*
- Köszönöm a figyelmességét. - Csak ennyivel reagálok arra, hogy pihennem kell és ezért megy. Ezzel én is tisztában vagyok, hogy pihenésre van szükségem, de egyrészt úgy sem tehetem meg, hogy sokat pihenjek, másrészt biztos vagyok benne, hogy nem ezért akar ennyire kint lenni. De hogy miért siet ennyire, azt nem tudom, nem tudok rájönni. Talán majd később eszembe jut valami, ami magyarázatul szolgálhatna, de most inkább átadom, vagyis inkább megmutatom neki az ajándékát, ami egy kancellártól igencsak szerény, elvégre csak egy képről van szó. Másnak talán jelentősége sem lenne egy fotónak egy növényről. Habár próbálok rideg maradni, amilyen ő is, nem tudom mégsem megállni, hogy egy futó mosoly ne jelenjen meg az arcomon, mikor oda se figyelve ül le az ágy szélére a képbe feledkezve. Lopva próbálom kifürkészni, hogy a sóhaj most jót jelent vagy sem? Lopva, mert nem akarom elismerni, hogy mennyire érdekel a reakciója, hogy mennyire vágyom látni a mosolyát. És a látott reakció olyan vegyes, hogy hiába minden kiváló emberismeretem, nem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy sem? Ahogy elkezdi szavakba is önteni, hajlok az utóbbi eshetőségre. Tehát nem jött be az ajándék, nem tartja mókásnak, vagy nem mondja el, hogy már talán látott ilyent, mert udvariatlanságnak érezné letörni egyébként sem egekben szárnyaló lelkesedésemet. És hiába mosolyog egyre jobban, mégsem tesz olyan boldoggá a látványa, mint azt gondoltam a fénykép elkészítésekor. A mi gépünk tényleg menthetetlenül lezuhant... - El akartam hozni egyet, de meglepően erős gyökérrel kapaszkodnak. A viselkedése is... bájos. - Keresem meg gyorsan a szót, amit ő használt. - Mikor megérintik, akkor összehúzza-összecsukja magát kis hagymaformává vagy bimbószerűvé, majd ha nem érzi már az érintést, akkor lassan újra kinyílik. - Magyarázom neki, habár esélyesen nem használom a megfelelő botanikai terminust a jelenség és forma leírására, de nem is számít igazán és nem is az én dolgom megállapítani, se megfelelően osztályozni, hogy moha-e vagy sem. Egyébként sem erre a megállapítására vár Jasmine választ, hanem egészen másra és ezt olyan komolyan kérdezi, hogy hajlandó érte a szemembe nézni, még ha arcán már csak emlék a korábbi, ki nem teljesedett mosoly. Nem nézek félre, ha már sikerült kiharcolni a pillantását. - A rövid vagy a hosszú válasz érdekli? Legyen a rövid... - Döntök helyette aprót sóhajtva. Adhatnék valami viccesebb választ is, adhatnék valami jól eladható hazugságot is, aminek hamisságára nem jönne rá, lehetne félig őszinte is, hogy mert akkor még jó ötletnek tűnt. De most már nem tűnik annak. Egész életemben másokat csaptam be, őt most nem akarom becsapni. És ha a kérdésére válaszolni akarok, akkor nem tudom megkerülni, hogy magammal is számot vessek, miért tettem? Mert tényleg, miért tettem? Nagyon is tudom, miért tettem, még ha ez egyoldalú lesz is. - Mert kedvelem. - Kezdem ezzel, és valószínűleg Jasmine nem is tudja, hogy ezt mennyire nem szoktam senkinek se mondani, már hosszú évek óta... Nem tudom felidézni, kinek vagy kire mondtam ezt utoljára. De nem ezt volt nehéz kimondani, hanem a folytatást. Röhejes, hogy a hazugság mindig olyan könnyen hagyja el a számat, de az őszinteség már egészen más lapra tartozik, főleg ha érzésekről van szó. - Mert eszembe jutott róla és már ennyi is mosolyra késztetett még abban a helyzetben is. Mert régi szokás, hogy virággal kérünk bocsánatot. Mert bocsánatot kérek, amiért kedvelem... - Elhallgatok a rövid verzió előadása után, és mondanám, hogy várom a reakciót, de igazából már közben is figyeltem, de akármi is legyen az, végigmondom, ahogy elterveztem: fájdalmasan nehezen és fájdalmasan őszintén.
*Máskor, más helyzetben minden bizonnyal lelkesebb lennék a mókás növény láttán, de most a bánatom és a zavarom meggátol ebben. Az is biztos, hogy a jövőben ha lesz lehetőségem megkeresni ezt a növénykét és a kezembe foghatom, Jenkins kancellár jut majd róla eszembe, mindaz ami itt történt, minden a történtekhez társított érzelem és talán a virág látja kárát, de sosem fogok úgy lelkesedni érte mint tenném. Egy kicsit kibillent a szomorú és kétségbeesett állapotomból az amit mesél róla és már be is indul bennem a botanikus, hiszen ezt nem tagadhatom és nem is akarom.* -Valóban? Ez a turgormozgás, vagy más néven nasztáziás mozgás. A növényben lévő vízmozgás okozza. Ezzel védekezik a növényevők és a sűrű, erős eső ellen. Legalábbis a régi földi mimózának ez volt a célja. Akkor pillangósvirágúak családjába tartozhat. Kíváncsi vagyok ugyanolyan ellenállóak-e a gombákra. A mimóza nagyon sok földi betegségre volt hatásos…*A betegség említésével azonban újra a betegszobában találom magam, visszazuhanok a jelenbe, a fájdalom és a bánat közé. Mégis ott lebeg előttem a kérdés, hogy miért tette ezt a kancellár, miért fordított erre értékes időt, amikor az életéért kellett küzdenie. A választ ő maga adja meg a kérésemre, s bár a hosszabb verzióra kíváncsibb lennék, megelégszem a másikkal. Hiszen vele szemben oly sok mindennel kell megelégednem, ez már igazán nem lehet kifogás. Bármennyire is reménykedtem, bármire is gondoltam, nem számítok olyan mélyen őszinte válaszra mint amit kapok. A szavak ott csengenek a fülemben, visszhangot verve és csak ismételem magamban…”kedvel…én jutottam eszébe” de ami a leginkább megfog, az az, hogy a rólam felszínre kerülő gondolatok megmosolyogtatták abban a sötét helyzetben amibe került. Mintha fény lennék az alagútban ami vezeti őt. Az érzelmeim már felülkerekedtek a józan ész határán és nem szabnak gátat a könnyeimnek. Nem sokáig tudom visszatartani, pedig szeretném, de egy-egy csapp alágördül vékony ezüstösen csillogó csíkokat festve az arcomra. Érzem a lassan kihűlő melegét, a csiklandozását….de egyre csak az a mondat jár a fejemben, hogy bocsánatot kér amiért kedvel. Képtelen vagyok megszólalni, a torkomat gombóc zárja el és a szívem is odatolakszik dobogni. A pda-t lassan csúsztatom magamtól távolabb a takarón, óvatosan, mintha attól félnék, hogy a virágnak baja eshet. Pedig csak egy kép. Ezernyi gondolat fut át a fejemen, de nem tudom melyik lenne a legjobb, amit ki is mondhatnék. Végül felemelem a fejem és újra a szemeibe nézek, vagy eddig is ezt tettem, csak nem láttam, mert elfoglaltak a gondolataim és érzéseim. Kezem a kezére simítom könnyedén és kell még egy utolsó nagy levegőt vennem, mielőtt megszólalok. * -Én nem csak kedvelem önt, sokkal több az amit érzek….de nem kérek miatta bocsánatot, mert nem bánom. Ön se tegye. *Letörlök egy könnycseppet, félrenézek, keresem a többi gondolatot melyek ott voltak nem rég, pillanatokkal ezelőtt, de valahogy megszöktek. Sokkal könnyebb lenne mindezt leírni. *-Hazugság, hogy az idő mindent begyógyít, de majd kipróbálom. *Keserédes nevetés hagyja el ajkaimat, magamat siratom és nevetem egyszerre, de nem lehetek ennyire önző, nem sajnálhatom magam egyedül…miért érzem azt, hogy mindez neki is fáj? S miért fáj? * -Ennél többre nem is vágyhatom igaz? Nem tudta elengedni…megértem. Én sem tudnám önt. *Tudnia kell kiről beszélek, de a nevét nem ejtem ki, nem tehetem, és ha emiatt meg is haragszik rám, ám legyen. Akkor sem fog kevésbé fájni, nem lesz sem kisebb sem nagyobb a távolság köztünk. *
Egy ideig aggódtam magamban, hogy vajon nem látja-e kárát a mókás virágok iránti lelkesedése a kialakult helyzet, de az, ahogyan minden bánata ellenére fel tud lelkesülni az általam mondott növényviselkedés-leírására, az kicsit eloszlatja aggódásomat és igyekszem nem arra gondolni, hogy minden perdai fűbe és növénybe a Brevius ellenszerét lássam, csak mert azt mondják, hogy a földi megfelelője gyógynövény volt. És egy kicsit olyannak látom őt is, mint ezt a perdai mimóza bárány-mohát vagy micsoda ez a növényke: érintésre bezárkózik, de ha békén hagyják, akkor szép lassan kinyílik. Megfontolandó technika ez Jasmine-nal szemben is, talán csak idő kell és kis távolság, hogy kinyíljon, megnyíljon előttem, de ehhez kell még egy érintés. Egy szóbeli érintés, mely kegyetlen pontossággal találja el a szívét. Egyszerre lelket simogató és egyszerre minden álmot összetörő. Ha voltak is kétségeim az érzéseit illetően - bár nem voltak -, most már biztos nem lennének látván a legördülő könnycseppet. Dilemma. Szeretném letörölni az arcáról, szeretném átölelni és megvigasztalni, de hogyan lehetne ezt úgy, ha a vigasztaló személytől szenved? Ha érintésemben és ölelésemben benne lenne az iránta érzett gyengédség, de hiányozna minden belőle, amire vágyik? Ha átölelném, de tudná, hogy ő sosem kapna tenyerébe szerelmesen odahintett csókot? Tehetetlennek érzem magam, mert fáj így látnom, de akkor sem tudok másként érezni iránta, pedig ez lenne az egyetlen, ami változtathatna a jelenlegi helyzeten. Annyit vacillálok ezen szomorú, szép arcát nézve, hogy arra eszmélek, hogy megfogta a kezemet, ami előbb finom mosolyt csal ki belőlem és így hallgatom meg a szavait, de közben egyre szélesedik a mosolyom. - Az elmúlt időben azon gondolkodtam, hogy meg merjem-e fogni a kezét, hogy ne legyen félreérthető, de vigasztaló legyen, egyáltalán szüksége van-e az én vigasztalásomra, erre most... - Mosolyogva emelem meg a kezem, amit időközben kicsit fordítottam, hogy kezemben foghassam a kezét, vagy még inkább kicsit egymás kezét foghassuk. - ... a végén kiderül, hogy én szorulok vigasztalásra! - Kuncogok halkan, bár lehet Jasmine nem tartja majd ilyen groteszkül viccesnek a helyzetet, még ha próbál ő is tréfálni az idő múlásával és azzal, hogy megpróbálja. Nehéz erre bármit is mondani. Én az élő ellenpélda vagyok, több mint két év sem tompította Saskia iránt érzett szeretetemet, sőt, ugyanakkor nem mondhatom el neki, hogy az én helyzetem más. De ha özvegy lennék, ha tényleg özvegy lennék, akkor se tudom, hogy ennyi idő után miként éreznék. Az elveszített magzatok alapján úgy vélem, mindig maradna egy sajgó seb. Viszont remélem, hogy nincs igazam, hogy Jasmine-nak beválik a próba. Kérdésére csak egy bocsánatkérő pillantás a válaszom, amit úgy is tudott már a kérdés kimondása közben is, vagy már előtte. A továbbiakra, bármilyen szívhez szóló vallomás is, amit esélyesen soha nem fogok elfelejteni, finoman megrázom a fejemet nemlegesen. Apró szédülés jelentkezik, múlóban a gyógyszer hatása, de nem törődök vele, majd legfeljebb figyelek rá, hogy ilyent többet ne tegyek. - Ha ismerne, el tudna. Ha ismerne, akkor tudná, hogy nem engem szeret, hanem egy képet, amit alkotott rólam. Amit hagytam, hogy kialakítson rólam. Egy sokkal jobb képet, mint ami nap mint nap szembe néz velem a tükörből. Amire most tiltakozni fog, még ha nem is mondja ki. Valószínűleg meg kellene mutatnom a másik oldalamat, hogy elhiggye és el tudjon feledni. De mi lehetne jobb bizonyíték arra, hogy nem vagyok olyan jó ember mint amilyennek tart, hogy nem mutatom meg ezt az oldalamat, mert nem akarom, hogy többé ne álljon szóba velem... még akkor is, ha ez a közelség Önnek szenvedéssel jár. Én még kedvességemben is önző vagyok... ne akarjon többre vágyni a saját érdekében. - Valahol a szavaim felénél eszmélek rá, hogy a kezét, melyet fogok, hüvelykujjammal finoman cirógatom, és ezt rögtön abba is hagyom, mert nem teszi túl hitelessé a szavaimat. Pedig komolyan gondolom, hogy ő egy elképzelt Callum Jenkins-t szeret. Ha ismerné az igazit, szándékosan kellene másfelé fordítania a tekintetét - ha tudná -, hogy ne lássa. Nem véletlenül volt a hangárban meg a folyosókon is olyan hatásom, amilyen. Az emberek félnek tőlem, egy részük retteg, aki nem, az meg utál vagy szimplán bolond. De Jasmine sose akart elgondolkodni ennek az okán. - Adjunk magunknak időt és tartsunk egy kis távolságot, próbaképpen? - Kérdezek rá a korábban mondott szavaira, mindezt úgy, hogy még mindig fogom a kezét, ha el nem húzta közben. Ha nem hitte el, hogy önző vagyok... - Vizet? - Mosolyodom el finoman, mert a másik kezemben még mindig ott fogom a poharat, amit hozott nekem, de lehet nem is én szorulok rá arra a vízre.
*Oly kevés idő telt el azóta, hogy először találkoztam Jenkins kancellárral, a raktárak mögött. Szunnyadó érelmeim egy csapásra a felszínre törtek tekintet nélkül a lelkemre, a szívemre és nem hallgattak a fejemben kallódó gondolatokra, bizonyosságra, miszerint ez számomra csak fájdalommal fog járni. Tudtam akkor is amit most, csak egy régi mondás szerint a szőnyeg alá sepertem és úgy hittem, úgy már nem is létezik. Ostobamód hittem és reméltem, s még akkor sem eszméltem, amikor a világom egyik pillanatról a másikra felborult. Hogy nem lesz ez így jó. A kezét fogva eszembe jut az a leheletfinom csók, ami a világot jelentette a számomra…és pillanatokkal később az a világ kifordult a sarkaiból. Hosszú idő lesz míg összerakom a részleteket és a mozaikkockából egységes kép lesz, mikor az irántam tanúsított érzelmeit nem az enyémek viszonzásaként látom majd, hanem valami egészen másnak. Ugyanakkor tisztábbnak, őszintébbnek és öröknek. * -Talán igaza volt, hogy nem tette. *A hangom még mindig halk és szomorú, és még sokáig ilyen is marad, de egy halvány mosolyt tudok produkálni a szavaira, mely visszásnak hat a jelen helyzetben, mégis…valahol igaz. Vagy valódi. A magam bizonygatása miatt teszem fel a kérdést, választ nem várok, vagy épp annyit amennyit kapok. Tudtam, valahol a lelkem mélyén tudtam, de nem akartam elfogadni, most azonban muszáj. Mindezek ellenére nem értek vele egyet. Tudom kit szeretek és tudom kit fogok elengedni. Még ha ez szenvedéssel is fog járni. A szavai megerősítenek valamiben, ami vigasztaló és biztató, egy másik utat mutat, de nem tőle távol. Érzem az ujjai cirógatását, mely hirtelen abbamarad és tudom miért, de azt is, miért történt meg. * -Valahol mind önzőek vagyunk egy kicsit. Még én is, mert eszembe sem jutna, hogy ne álljak szóba önnel. Megígérem, hogy nem vágyom többre, de…megengedi, hogy csendben szeressem? Lehetek a barátja? *S kimondom én a gyilkos szót, amitől mindenki retteg aki szeret. Ettől persze nem lesz jobb vagy könnyebb, csak más, és talán…talán egyszer megbékélek vele. Nem húzom el a kezem, a másikkal fogom bilincsbe az övét, de az érintés érezhetően más, én is másnak akarom érezni. Muszáj akarnom. Keserédes mosolyt tudhatok a magaménak, mely elmélyül a kérdésére. Eszembe jut a pillanatról-pillanatra változó érzelemhullám, ami magával ragadt, eszembe jut a rám váró hosszú küldetés, és a sors melynek lapjait kivételesen Castillo kancellár keverte. A vízre a fejemet ingatom, de a szoba levegőjét mélyen magamba szívom mielőtt utat engedek a furcsa véletleneknek. * -A távolság az jó. Igen. S mindig is erre vágytam. Távol a várostól, hónapokig a perdai vadonban. Most nehezebb lesz elmennem, de muszáj lesz. *A könnyeim már elapadtak, a lelkem még háborog és vérzik, és nem vagyok biztos abban, hogy sikerül. Hogy az idő és a távolság majd segít. * -Alig két hét múlva elutazom a hegyekbe. 6-8 hónap kutatás.*Charlesszal. Néha elgondolkodom azon, mit vétettem, hogy mindig akadályok állják az utam, aztán azt gondolom, hogy mindennek oka van. Sajnos az okra soha nem sikerült rájönnöm. Most sem fogok.* -Talán még több mókás virágot találok, azzal a bájossal együtt, amit ön mutatott nekem. Vagy olyasmit ami világraszóló felfedezés lesz. *Én magam sem hiszek most ebben, de mosolygok és próbálok könnyed lenni, ami természetesen nem sikerül. Lesz fél évem arra, hogy dolgozzak ezen.*
Picit összevonom a szemöldököm, de mosolygok halványan, mert értem is meg nem is, neki abban mi az önzőség, ha nem akar tőlem távol maradni, hanem továbbra is találkoznánk néha és közben ő szenvedne. A kérdés csak szélesíti azt a mosolyt és finoman megszorítom a kezét, hálából, szeretetből és mert tudom, hogy mennyire nehéz lehetett ez a kérdés neki. - Nem vagyok szerencsés barátok tekintetében, korán halnak... de remélem, Ön megtöri az átkot. Megtiszteltetés számomra, ha barátomnak nevezhetem. - És ezt komolyan mondom, mert komolyan is gondolom. A csendben szeretésre nem mondok semmit. Csendben mindenki azt szeret, akit akar, még ha tiltanák is. De a barátsága... jóleső, becses számomra, ám aggódom is érte. A barátok az évek során kikoptak: volt, akit megöltek; volt, aki ellenálló lett; volt, akit betegség vitt el; volt, aki öngyilkos lett, igaz, nem a barátságunk miatt, de nem javítja a statisztikát. És azzal is számolnom kell, hogy veszélyt jelentek majd Jasmine-ra, vagy már most árnyékot vetek rá, hiszen ki tudja, hányan vették már észre, hogy alkalmanként találkozunk. Csak harmadjára ugyan, de ez utóbbi, ez a beteglátogatás még beszédesebb is, mint ami a laborban történt. Bonyodalmat fog ez még okozni, fejfájást és a tervek átalakítását nem egyszer, de bízom benne, hogy nem kell feláldoznom majd Jasmine-t a tervért. Se a tervet Jasmine-ért. Érdeklődve pillantok rá, ahogy arról kezd beszéli, hogy a távolságra vágyott mindig is. Úgy érzem, lemaradtam valamiről abban a négy napban, míg William-mel a lápban bóklásztam. Talán értetlenkedő nézésem miatt is magyarázza meg, hogy miért emlegeti a perdai vadont és őszintén meglepve vonom fel a szemöldökömet, mikor kezd tisztulni a kép. - Ejha, ha jól sejtem, Dorian álmodik már megint túl nagyot. - Egy ilyen horderejű kutatás rá vall és csak ő engedélyezheti. Nem értek vele egyet. Nem a felfedezés jogosságát vitatom, hanem az időt. Ahhoz képest mennyi ideje vagyunk itt a holdon, ez a kutatóút nagyon hosszú. Próbálom megemészteni a dolgot, mert ugyan nem ismerem régóta Jasmine-t, de közelségét, társaságát olyan hamar megszoktam, hogy ez a hat-nyolc hónap soknak tűnik. Viszont Saskia miatti kutatás okán tudom, hogy a hónapok felfoghatatlanul gyorsan telnek el. - Édesanyja is Önökkel tart? A hegyekbe... Akkor a kommunikáció sem lesz egyszerű. - Láthatóan nem tetszik a dolog. Megint csak gyenge pontnak látom ezt a küldetésben, hiszen így csak ritkán tudnak jelentkezni, jól vannak-e, de ahogy gyorsan végiggondoltam a helyzetet, nem tudok beleavatkozni ebbe. Feltűnésmentesen nem. És talán nem is kellene, mert ennyi idő távolság valóban előnyös lehet Jasmine számára, hogy másra fordítsa figyelmét és az érzelmei is átalakuljanak azzá, amiben megegyeztünk most. Viszont észrevétlenül tehetek ezt-azt, például biztos lesz katonai kíséretük, majd az egyik az én emberem lesz, aki figyelhet őrá titokban. - Legyen úgy! Emlékszem, milyen lelkesen mesélt nekem egy hosszabb perdai felfedezőútról, és ez egy remek lehetőség. Csak elindulni nehéz az úton... És amikor visszatért, akkor hagyom egy picit pihenni, aztán meghívom egy kávéra vagy teára vagy ebédre, amin elmesélheti a világra szóló felfedezését és azt, hogy még mi mindenről maradtam le, hátha kedvem támad egy hegyi túrára nekem is. Egyébként nem is tudom mit szeret. Mire is fogom meghívni? - Próbálok lelkesítő lenni, mert szakmai szempontból tényleg jó alkalom ez Jasmine-nak, és igen, kicsit remélem, hogy ott elfelejt majd bizonyos szempontból, de ugyanakkor érezze azt is, hogy mint barátot várom vissza és akár pimasz kis bogarakról való beszámolót is szívesen hallgatok meg, mert örülni fogok, hogy visszatért. Arra nem gondolok, velem mi lesz 6-8 hónap alatt. Több mint két éve küzdök minden eredmény nélkül, és bár nem adtam fel, de tartok tőle, hogy fél év múlva nem az lesz az egyik problémám, miként lehet tapintatosan bemutatni Saskiát Jasmine-nak. Néha kételkedek benne, hogy lesz-e valaha is ilyen...
*Én mondtam ki, én kértem, és tudtam, hogy egyszerre fog fájni és fogok örülni, mert azt legalább tudtam, hogy nem mond nemet. Vagy csak annyira bíztam benne, hogy már kész tényként fogtam fel. Várakozásom mégis örökkévalóságnak érzem, a választ pedig megkönnyebbült sóhajom váltja és szintén, szívből tudom viszonozni a mosolyát, ami ismét olyan mint amilyenre emlékeztem a vízesésnél töltött percek óta. * -Köszönöm. Nekem megtiszteltetés, és ne aggódjon, igyekszem majd megtörni az átkot. *Számomra ez az átok dolog nem komoly, minden bizonnyal csak véletlen sorozat része, vagy valami mást lát bele. Azt nem mondom, hogy olyan jó nekem ez a helyzet és ez a jövőkép, de az élet más lapokat osztott a számomra és azokkal kell beérnem. A legjobbat kihozni így lehetett, s még ha az elkövetkezendő találkozásaink alkalmával fel-fellobban is az érzés bennem, hogy lehetett volna más, boldog leszek, hogy láthatom, hogy megoszthatom vele az életem egy részét és talán ő is bízni fog bennem annyira, hogy viszonozza. Barátság. A szó önmagában véve könnyed, és sokaknak kevesebbet jelent mint amiről az elmúlt percekben lemondtam, én mégis érzem a mélyebb jelentését, jelentőségét és megbecsülöm. Ahhoz azonban, hogy mindez letisztuljon bennem, időre van szükség, s noha nem azonnal vágytam s nem olyan sokra ami végül vár rám, Jenkins kancellár még erre is ráhibáz. Talán csak egy kicsit lep meg, hogy azonnal tudja ki áll az utazásom mögött, a nem meglepő része az, hogy Castillo kancellár is foglalkozik botanikával, a beszélgetésünk ideje alatt tanúsított tájékozottsága szerint pedig nem is keveset.* -Igen, Castillo kancellár úr személyesen közölte velem, hogy a csapatba választott, miután órákon keresztül faggatott a munkámról. Remek hallgatóság. *De. Ott van a de a hangomban, ami felülírja a szavaimat. Noha nem fenyegetett meg és semmi rosszat nem mondott, rossz érzés kerülgetett egész idő alatt. * -Valóban nem lesz egyszerű. Én magam hosszúnak tartom az időt egy olyan helyen amit nehézkes ellenőrzés alatt tartani, de Castillo kancellár úr minden bizonnyal körültekintően szervezi meg az expedíciót. Az édesanyám itt marad a Városban. *Korábban sem beszéltem Charles-ról, kerültem a témát és Jenkins kancellár nem is erőltette, de most kikívánkozik még ha nem is kérdezett rá.* -Castilo kancellár úr ~odaadóan támogatja a családtervezést~ úgy gondolta, jobb ha Charles jön velem. *Érezhetően nem lelkesedem a kancellár ötletéért, de nem is szóltam, nem szólhattam ellene. Valahogy most minden összejött és felül kell kerekednem rajta, hogy ne temessen maga alá. Anya most biztosan azt mondaná, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Ha nem az én bőrömre menne ez az egész, egyetértenék vele, így csupán reménykedem abban, hogy mindent sikerül legyőznöm. Charles jelenléte biztosan a munkára ösztönöz majd, és ha abba belemerülök, akkor az időnek és a távolságnak lesz esélye elvégezni a rá kiszabott feladatot. Próbálok lelkes maradni, Jenkins kancellár pedig újdonsült barátként biztat, de valahogy ott van a szavai között mindaz, ami az utazáson kívül vár rám.* -Elindulni nehéz lesz. Remélem találok olyasmit ami lefoglal. Tényleg erre vágytam és most itt a lehetőség, mégis úgy érzem nem olyan jókor jött. Nem tudok úgy felkészülni rá, mint azt máskor, más helyzetben tenném. Most csak muszáj, ha ott leszek már jobb lesz és ahogy ismerem magam, talán ki sem lehet majd rángatni az erdőből, vagy egy barlangból, ahol különleges gombákat találok. *Magamat biztatom és el is képzelem azt amiről mesélek, észre sem veszem, hogy a mosolyom szélesedik és a hangom is lelkesebb mint percekkel ezelőtt. * -Hegyi túrához lenne kedve? Ott is vannak bogarak. Sok bogár. Főleg esténként, de legalább egy részük világít. Majd lefestem őket és kiteheti az irodája falára. *Hogy mit szeretek? Bármit amit vele fogyaszthatok el, de természetesen nem ezt válaszolom. Most még így érzek annak ellenére, hogy mit beszéltünk meg, és nem győzöm kivárni, hogy megint itthon legyek, holott még el sem indultam. *- Sajnos az eper már elfogyott, de a perdaiaknak nagyon finom lepényük van. Majd viszek a teához.
De, nagyon is aggódom, csak ezt nem fogom neki megmondani. Ám mint később kiderül, a létrejövő távolság közöttünk hála Doriannak duplán előnyös lehet: egyrészt Jasmine érzelmeinek rendezése miatt, másrészt távol lesz az összes többi "jóakarómtól", kiváltképp a kancellároktól. Az ellenállók miatt kevésbé aggódom, ha híre megy a velem való kapcsolatának, csak lesz annyi eszük, hogy ne bántsák és túsznak használják. Ha van esély tárgyalni, akkor bármit megoldok, ebben hiszek. Kancellárokkal szembeni aggodalmamat igazolni látszik a tény, hogy Dorian személyesen kereste fel Jasmine-t, de talán csak véletlen egybeesés. Ez idővel úgy is kiderül. - A munka megszállottja Dorian, talán még nálam is jobban. - Bólintok rá aprót, hogy remek hallgatóság volt. Jasmine meg tudhatja, hogy komolyan mondtam, és ez nagy szó, figyelembe véve, hogy én is kimerítem a munkamánia fogalmát, ha már múltkor úgy is a mániákról beszéltünk. - Biztosan gondolt mindenre Dorian, ő is tudja, mennyire fontos az emberélet, ami felülírja egy expedíció céljait. Megfelelő kíséretük lesz, ebben nem kételkedem. - Jasmine védelméről magam gondoskodom majd, a többiek meg érjék be azzal, amit Dorian szervez nekik. Mikor mondja, hogy az édesanyja itt marad, akkor magamban elkönyvelem az információt, miszerint az édesanyjának akkor nem kell szerveznem hasonló védelmet az útra, tekintve, hogy nem megy, arra viszont felfigyelek, hogy valamit még mondana Jasmine. Meglep, hogy maga hozza szóba a férjét, ez egyrészt jel, hogy tényleg zavarja őt, másrészt kis sikernek könyvelem el, hogy végre hajlandó velem e témáról is beszélni. Bárcsak én is lehetnék vele őszinte. - Ha jól sejtem az okát, hogy miért kell egy agrármérnök a hegyekbe, akkor ez az egyik legidiótább ötlet, amit hallottam Dorian-tól. - Nem rejtem véka alá a véleményemet. Gyanítom a gyermekáldás kérdése van a dolog mögött, és rejtély, miért gondolja, hogy be kell segítenie William-nak, hiszen nélküle is elég rosszul tudja csinálni. A romantikus expedíció gondolata a valóság talaján maradva elég problémás, hiszen ha összejön a terv, akkor Jasmine a várandósság első pár hónapjait odakint tölti mostoha körülmények között orvosi felügyelet nélkül, vagy meg kell szervezni a visszahozatalát a Városba, ami meg Dorian imádott expedíciós céljait veszélyezteti. Látszik, hogy Dorian feleségeinél egy várandósság se végződött vetéléssel. És ott van még Jasmine genetikai eredménye, aki külön aggaszt, de nem hozhatom most szóba, nehogy azt higgye, hogy emiatt lett visszautasítva. - Szeretné, ha a férjének lenne némi plusz munkája, ami teljesen lekötné az expedíción vagy valami itt a Városban, ami meggátolná az elutazását? - Azt a részt kihagyom, hogy például véletlenül eltöri a karját. Á, nem, akkor itt sem vennénk hasznát. De a boka még belefér, akkor nem tud gyalogolni, de itt tud a városi laborban a székén ülve dolgozni. Kreatívan meg tudom oldani a kérdést, így figyelek Jasmine válaszára, mert akkor úgy szervezem, ahogy ő szeretné megtartva őt naiv tudatlanságban másik oldalamat illetően. Inkább azt az oldalt mutatom, amelyet látni szeret(ne), így lelkesen biztatom is őt az utat illetően. - Tudom, hogy menni fog Önnek! - Támogatom őt még egy kedves mosollyal is, és nem említem meg, hogy a gombákkal óvatosan. Végre mosolyog és lelkes, nem rángatok elő olyan témát, ami mindkettőnket másvalakire emlékeztetne és mindketten elszomorodnánk miatta csak más-más okokból. Na meg Jasmine nem is tudhatja, hogy a Brevius miatt vesztettem el a feleségemet. - Világítanak? Mint valami lámpák? - Lepődöm meg ezen, és ezek a bogarak csak azért szimpatikusabbak, mert a sötétben legalább látni őket és el lehet őket hessenteni jó előre. - Na-na-na, tartsuk meg a táj és bogarak már ismert arányait a képeken, ha kérhetem! A végén még bogaras fickót csinál belőlem! - Nevetek fel röviden és örülök, hogy már tud tréfálkozni is, visszatérőben a már ismert Jasmine. - Ha visszajött, akkor csak a pihenésre legyen gondja. Addig utánajárok annak a lepénynek és beszerzem a tea mellé. És akkor ezek szerint teázni szeret. Megjegyzem. Ha annyira ott ragad abban az erdőben vagy barlangban, legalább már tudom, hogy tea és frissen sült perdai lepény illatával lehet kicsalogatni onnan. - Mosolygok rá játékos fenyegetéssel szavaimban, miszerint nem fogom hagyni, hogy örökre elvesszen ott. Annál önzőbb vagyok, ugyebár.
*Nem derít fel az a tény, hogy Castillo kancellár munkamániásabb, valójában nála ez nem igazán érdekel, nem lesz tőle sem jobb sem rosszabb a társaságában lenni. Remélhetőleg nem fogja ezentúl figyelmesebben kísérni a munkámat, hiszen van még botanikus rajtam kívül, képzettebbek, tapasztaltabbak. Hogy pont engem választott a hosszú útra, rejtély. Jenkins kancellár szavai így csupán halványan elmosolyodom, emlékezve korábbi mánia témánkra. Az úttól nem félek, ha már ott leszek biztos vagyok abban, hogy maximálisan leköt majd mindaz a csoda amivel a Perda rendelkezik, de mással is kell majd foglalkoznom, ami érthetően nem tölt el boldogsággal. * -Én inkább azért aggódom, hogy nem tudunk kapcsolatot létesíteni sem a várossal, sem a Dominiummal. Hogy küldök akkor jelentéseket önnek? *Tréfára veszem aggodalmaimat, és erre helyezem a hangsúlyt, de közben arra gondolok, hogy hosszú ideig nem lesz lehetőségem találkozni Jenkins kancellárral. Persze épp most egyeztünk meg abban, hogy az időre és távolságra szükségünk van. Valahányszor belegondolok, mindig szomorúsággal tölt el az ami mögötte van. Charles jelenlétének oka pedig minden nap erre fog emlékeztetni.* -Castillo kancellár úr meg sem próbálta megmagyarázni. Így tehát mindenkink egyértelmű lesz a jelenléte. *Nem tudom miért érzem ezt kellemetlennek, elvégre a férjem és lassan elérkezünk a kiszabott időhöz, a házasságunk pedig még mindig eredménytelen. Nem tudom mi lenne a jobb, ha ez így is maradna, vagy ha az expedíció nem várt eredménnyel zárulna és elmondhatnám, hogy Charles lesz a gyermekem apja. Egyszerűen képtelen vagyok másképp gondolni a meg sem született babára, és ez nem jó, nagyon nem jó. Ennek ellenére inkább megmosolyogtat Jenkins kancellár ötlete, s noha elhiszem, hogy képes lenne megoldani a „problémát” hiszen kancellár, a lehetősége és hatalma meg van hozzá, csak tréfás ötletnek fogom fel. * -Milyen munkája lehet a hegyekben, ami teljesen lekötné? Charles a laborban érzi jól magát, de látszólag lelkes, mert ez előrelépést jelent neki. Nem tudom mi gátolná meg abban, hogy útra keljen. *Nem gondolom komolynak az egészet, kiváltképp nem is kérnék semmit, hogy Charles-nak itthon kelljen maradnia. Eszembe sem jutna hasonló szívességet kérni, még a lehetősége sem került volna szóba a részemről.* -Majd megoldom. *Én, hiszen az én problémám, és nem pont egy kancellár előtt kellene feszegetni azt, aminek nem is szabadna problémának lennie. Ennek ellenére jólesik, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi. Ezt annak tudom be, hogy már sokkal jobban érzi magát és nem kell aggódnom a felépülése miatt. Az a néhány szó amivel lelkesít, hogy bízik a képességeimben, jót tesz a hangulatomnak, bár könnyebbé nem teszi majd az elindulást. Minden percben ő fog járni a gondolataimban, minden növényről, bogárról ő fog eszembe jutni. Ha lesz időm festeni…ha találok egy még ismeretlen növényt…vagy egy mókás külsővel rendelkezőt. Bele sem gondolok mennyi közös emlékünk van, pedig nem találkoztunk olyan sokszor. * -Igen, foszforeszkálnak a sötétben, így találják meg a párjukat. Minden bogárnak számunkra láthatatlanul, eltérő mintázatú kitinpáncélja van. A minták pedig segítenek megtalálni egymást és a fészket is. Apa mesélte, tudja ő bogarász. *Próbálom ugratni a kancellárt, ahogy korábban is a vízesésnél, amikor először találkozott egy rovarral, sajnálatosan pont egy nagyobb példánnyal, még most is előttem van az arca és ez megmosolyogtat. * -Apával kellene beszélgetnie, ő igazán bogaras fickó. Biztosan megszerettetné önnel a rovarokat. Vannak egészen aprók is. *Nem hiszem, hogy ezzel a bogarak felé terelhetem Jenkins kancellárt, de az ő tréfálkozása meghozta a kedvemet ahhoz, hogy ugrassam. Most, ha nem veszem figyelembe hol vagyunk, egy kicsit olyan a hangulat megint, mint a vízesésnél. Ott még nem hullámzott annyira mint a Dominiumon, de kétlem, hogy a hely volt az oka. Minél több mindent tudunk meg egymásról, annál hullámzóbb lesz. Ebbe a mostani hangulatba kapaszkodom, ezt szeretném magammal vinni arra a hosszú útra, melyen el kell felejtenem minden gyengéd érzelmemet iránta. Már a gondolat is elborzaszt. * -Annak a lepénynek az illata bárhonnan ki tud csalogatni. Szóval ön gondoskodik mindenről? Teáról, lepényről…és nekem mi lesz a feladatom? *Nem hiszem, hogy a pihenés lesz a legfőbb gondom mikor visszaérkezünk. Már most nem győzöm kivárni, hát még több hónap után. Bármit is sikerül lerendeznem magamban, ugyanúgy vágyni fogom, hogy lássam. Akár barátként, akár másként Jenkins kancellár minden tekintetben menedék a számomra. Egy biztos pont, gyógyír fájó lelkemre, mosolyt fakasztó…mint a levegő, ami nélkül nem tudnánk létezni. * -Látom már jobban érzi magát, de mint az imént azt mondta a visszatérésemkor a pihenésre legyen gondom, önnek is erre kell gondolnia. Az a négy nap odakint nem múlik el olyan gyorsan nyomtalanul. *Pihennie kell és minden bizonnyal az orvosok odakint állnak türelmetlenül, mert nem mernek szólni, mégis a kancellár gyógyulása a fő céljuk, én meg itt vagyok és…még maradni szeretnék. Míg el nem alszik. *
