A jelentés említésére elmosolyodom szélesebben. - Tán odakint is festeni fog? - Hogy szeretne, azt nem kétlem, de hogy ideje meg módja is lesz... na meg azt a sok cuccot pluszba cipelni, amit első találkozáskor is láttam nála, na ezt a részét már erősen kétségbe vonom. - Nem hiszem, hogy végig kapcsolat nélkül maradnak, a hegy bizonyos magasabban fekvő pontjain tudtommal lehet vétel. - Azt most nem teszem hozzá, hogy persze ahhoz el is kell érni azt a pontot, mert próbálok inkább biztató lenni most annak ellenére, hogy nem értek egyet a másik kancellár döntésével. Mondjuk ahogy a dolgok állnak, az a csoda, hogy a Kancellária rendre döntésre tud jutni az ügyekben, mert soha senki nem ért egyet senkivel, kis túlzással. - Értem, ahogy óhajtja. - Bólintok rá végül a férje ügyére, és másnem majd kitalálok én valami kis plusz munkát Montgomery-nek, ami leköti annyira, hogy nem is fog emlékezni a tájra, amit láthatott volna út közben. És persze őrá nem terjed ki a külön védelem. Ha előléptetésnek hiszi ezt az egészet - fene se érti, miért -, akkor küzdjön meg érte. Én nem kezelem ezt a dolgot olyan kedves ártatlansággal, mint Jasmine, de hát pont erről volt szó köztünk nemrég, hogy nem ismeri a másik oldalamat, amely nyugodtan fordulna éjjel a másik oldalára, ha miatta épp "véletlenül" baja esne annak a férjnek. És még csak nem is azért, mert meg akarom szerezni a feleségét, hanem csak mert Jasmine szomorú miatta. Abban nem hiszek, hogy ez az út jó párkapcsolati tréning lenne. Akkor még látnék rá esélyt, ha a feleség nem másba lenne szerelmes, de így viszont nem zavartatom magam, hogy kicsit leterheljem a férjét, még ha ez továbbra sem fogja jó irányba előmozdítani a kapcsolatukat. Ám ezen véleményemet megtartom magamnak, és inkább igyekszem őt felvidítani és lelkesíteni. Csak tudnám, miért kötünk ki ilyenkor mindig a bogaraknál?! - Haladjunk lépésekben! Először a természet egészének megszeretése, utána mehetünk a kisebb egységek felé. Fák, bokrok, nagyobb állatok, kisebb állatok, egész kicsi növények, kavicsok, aprócska állatok és a sor végén a bogarak, kiváltképp a repkedő fajták. - Vázolom fel mosolyogva a számomra elfogadható programtervet, és nemcsak azért, mert az eddig látott rovarok még annyira sem nyerték el a tetszésemet vagy figyelmemet, mint Perda élővilágának egésze, hanem azért is, mert még a végén úgy nézne ki, hogy hazavisz bemutatni a szüleinek. Ezt mint barát is elkerülném - engem mondjuk amúgy se kell bemutatni senkinek -, mint több meg nem jöhet szóba. - Önnek mi lesz a dolga? Hogy mesél! - Felelek úgy, mintha magától értetődő lenne a válasz és mosolygok is, bár igazán csak a szemeim mosolyognak, de azok melegen és kedvesen, amit más tán el sem hinne erről a rideg szempárról. Mondanám azt is, hogy a mese mellé mosolyogjon is, mert szeretem nézni azt a mosolyt, de ez úgy hatna, mintha parancsba adnám, úgy meg nem az igazi. Azt szeretem, amikor magától adja. - Pedig most akartam felkelni... - Jegyzem meg, de magam sem gondolom komolyan. Még pár órát adok itt magamnak, mielőtt ezzel próbálkoznék, mert akkor már nem lesz itt Jasmine, hogy elkapjon. - De ennek nagyon búcsú érzete volt... - Hogy toporognak-e odakint orvosok vagy sem, az pont nem érdekel, az sokkal inkább, hogy el kell engednem Jasmine kezét, ami persze csak egyszerű mozdulat, de amiatt nehéz, mert ezzel szimbolikusan is elengedem. Elköszönni tőle úgy, hogy nem tudom, tényleg egy barát lép-e ki az ajtón és egy barát fog majd visszatérni? Nem tudom, hogy visszatér-e egyáltalán? Hogy baja eshet-e vagy sem? Megszoktam, hogy mindent az ellenőrzésem alatt tudok tartani, és utálom, ha valami mégis ezen kívül esik. Itt még ráadásul sokáig nem is fogok tudni felőle, még ha időként a hegy magasabb pontjain tudnak is üzenni. - Nagyon vigyázzon magára! - Pillantok fel rá, mert most kapok észbe, hogy az elmúlt pár másodpercben a kezünket néztem. Még mindig nem engedtem el, de most a búcsúnál finoman, gyengéden megszorítom egy félmosoly kíséretében, csak a szemem nem mosolyog úgy hozzá, aztán elengedem őt és elhúzom a kezemet.
*A jelentés írást, amihez Jenkins kancellár korábban hozzákötötte a festményekről küldött fotókat, valóban tréfának szánom, ám a kérdése eszembe juttatja Castillo kancellár külön utasítását. Meglepett ugyan, hogy nem volt ellenére a festés, mint hobbi, de ő ezen túlment.* -Festeni, rajzokat készíteni a még nem ismert növényekről. Castillo kancellár úr külön utasítása. *Bólintok rá a kérdésre, a festészet iránti lelkesedésem töretlen, de most, hogy mindezt parancsra kell tennem, rossz érzéssel tölt el. Ahogy persze minden más is ezzel az úttal kapcsolatban, csak apróság de ha ott vagyunk, legalább ezt a részét élvezni fogom. * -Nagyon remélem, hogy több lesz a kapcsolattartásra jutott lehetőség, mint anélkül. S még azt sem tudom pontosan hova megyünk, csak a következő eligazításon esik róla szó. *Minden kétséges, az is, hogy egyáltalán eljutunk oda ahova a kancellár tervezte. Ismeretlen terület, noha a technikának hála feltérképezték, de az csupán az irányt és a terepviszonyokat határozza meg, a perdai jelenlétet és a vadállatállományt nem. Ezen majd később aggódom, s tervezek aszerint, hogy mit látok én a térképeken vagy a műholdfelvételeken, és apa is biztosan segíteni fog, hiszen ő jobban látja majd az állatok hagyta nyomokat, még ha az egy keskeny csapás is. S próbálok nem Charles kakukktojás szerepére gondolni. Bízom benne, hogy hasonlóképp megleszünk egymással, vagy egymástól távol, ahogy itthon is. Korábban nem okozott gondot, vagy nem akkorát mint most, hogy személyesen is megismertem Jenkins kancellárt, és bár nem sokat foglalkozik velem, észrevehette a változást…s ez még nem a vége. De nem akarok még most is vele foglalkozni, ezért gyorsan le is zárom a Charles többletmunkájáról szóló témát és áttérek…tulajdonképpen áttérünk a bogarakra, mert azt hiszem nem én hoztam szóba először. Persze ez még nem tart vissza attól, hogy tréfásan ugyan de ugrassam Jenkins kancellárt. Halkan kuncogok azon a precíz terven amivel felvázolta nekem, hogyan haladjunk a természet szeretetére való akcióban. * -Úgy látom szegény bogarak maradnak a végére. Pedig ők minden élet mozgatórugói. De rendben, ahogy óhajtja. Kis lépésekben haladunk majd. *Tervezünk, de még egyikünk sem látja a jövőt. Egy világ választ el minket már a hosszú út nélkül is, és igen. Felmerült bennem annak a lehetősége is, hogy nem találkozunk többé…hogy nem lesz közös teázás és lepényevés, kellemes beszélgetés. Megtehetné, hogy a visszatérésem után már nem fogad, hogy nem akar velem kettesben lenni, megelőzve a kétségeket, hogy használt-e a távollét vagy sem. Talán ez lenne a legfájdalmasabb, de a legcélravezetőbb is. Amíg azonban nem történik meg, álltathatom magam illúziókban, mosoly mögé bújva, hazudva önmagamnak.* -Meséljek az útról? Biztosan lesz mit, csak el ne aludjon az unalomtól. *Félek ettől az úttól, félek attól, hogy tényleg olyan távolra sodor tőle, hogy még a barátja sem lehetek, minden bizonnyal nekem lenne jobb ha így történne, ha elfelejthetném valaha is azt, ami kettőnk között történt, pedig az nem sok tekintve csekély számú találkozásainkat. Félek attól, hogy megváltoznak az érzelmeim iránta, mert akkor saját magam és az ő árulója is lennék és félek attól, hogy ezt kell tennem. S a búcsú is ezért nehéz, mert azzal, hogy kilépek a betegszobából, nem csak egy beszélgetést zárok le. * -Szívesen maradnék még ~de csak a szenvedésemet hosszabbítanám vele~ de önnek pihennie kell és a lelkemre venném, ha miattam nem gyógyulna fel gyorsan. *Elhallgatom azt ami a lelkemben dúl, de biztos vagyok abban, hogy nem kell kimondanom, anélkül is tudja, ahogy minden rezdülésemből olvasott. De van, amit nem kell kimondani. S érzem, hogy a szemeimben újraéled a szúró fájdalom, ami a könnyeket csalogatja elő. A szavai a szívembe tépnek, megszorítom a kezét mielőtt elengedné, remegve veszem a levegőt, hogy visszatartsam a könnyeimet, de azok önálló életre kelnek. Csak két csepp mi legördül az arcomon, keserédes mosolyomat közrefogva. * -Ezt nekem kellene mondanom önnek. Vigyázzon magára kancellár úr, ne kelljen olyan messziről látogatnom jönni, és néha, locsolja meg a virágot. *A virágunkat. Nem csak a kezét engedtem el, hanem őt is…idővel. Amint kilépek ebből a szobából, magamra zárom a sötétséget. Néhány emlék képe fog kísérni, melyeknél nem kívánhatok többet. Felállok hát az ágy széléről, hogy elinduljak, de végül veszem a bátorságot arra, hogy hozzá lehajolva, arcon csókoljam. Barátilag. Magamba zárva ajkának forróságát és ízét.* -Ég önnel Jenkins kancellár. *Képtelen vagyok többet mondani, ezt is remegve ejtettem ki, feledve minden ígéretemet, hogy elfelejtem. Az ajtó előtt állva csak annyi időt töltök, míg letörlöm könnyeimet, majd kilépek a folyosóra, ahol várakozásomnak megfelelően ott áll az őr, és a két orvos. Utóbbiak kapnak az alkalmon, hogy újra a kancellár leleteire vessék magukat. Felnézek, még sosem volt ilyen hosszú egy folyosó előttem, mintha a végtelenbe nyúlna és minden egyes megtett lépés mérföldekkel visz tőle messzebb. *
//Talán mazochista vagyok, de imádtam ezt a játékot is, Jasmine minden szenvedése ellenére. Jegyet váltok a hullámvasutunk következő menetére. //
- Akkor neki csak küldje el, de ne neki készítse. - Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nekem készítse a rajzokat, festményeket, hanem önmagának csak úgy, mert örömét leli benne. Nem tudom, ez mennyiben segít majd az alkotási kedv megtalálásában vagy el nem veszítésében, de remélem, hogy sikerül majd kizárnia a gondolataiból a kényszerítő tényezőt. Érdekes, hogy Dorian kifejezetten utasította a festésre, vajon miért? Vagy csak látta az adatlapján, hogy én már engedélyeztem neki, ami szóban úgy hangzott el kettőnk között, hogy kifejezetten tilos abbahagynia a festést. De ezen majd később gondolkodom. - Ne aggódjon, Dorian javára írható, hogy minden téren nagyon alapos, így biztosan mindenre gondolt és nem célja, hogy felesleges veszélyeknek tegye ki Önöket. - Mondom nyugtatólag, csak azt nem teszem hozzá, hogy esélyesen nem azért fogja őket Dorian veszélyeztetni, mert annyira fontos lenne számára az emberélet, hanem mert ha mind odavesznek, akkor sosem kapja meg a kívánt eredményeket az úttól. Akkor se, ha egy-két ember vész oda, mert lehet a felszerelését, kutatási anyagát nem tudják megmenteni. De jobb, ha ilyenekre nem gondol Jasmine, van elég aggódni valója enélkül is. - Igen, de ha szerel valamit, olyankor is előbb az egészet vizsgálja meg, majd leszedi a nagyobb paneleket, kisebb paneleket, alkatrészeket és a végére hagyja azokat a mozgatórugókat. - Védekezek mosolyogva tudományos, gépészeti alátámasztást kerítve és körítve az elképzelésemhez, miért is hagynám a végére a bogarakat, ha már a perdai élővilággal fogok ismerkedni. Kénytelen leszek találni valamit, amiben Jasmine nem látja a szépet, csak hogy vissza tudjam neki adni mindezt: a kedvességét és a cukkolását. - Majd én kávézok, nem teát iszom ahhoz a lepényhez. - Mosolyodom el szélesebben, és most én ugratom őt, mintha csak a kávén múlna, hogy ne aludjak el a mesélésén. Örülni fogok, hogy visszatért, biztosan nem alszom el. Ráadásul Saskia is szívesen mesélt a növényeiről, mégsem aludtam el rajta, úgyhogy nem aggódom, hogy ez a veszély fenyegetne. - Miattam ne aggódjon, pihenni fogok! - Hazudom megnyugtatólag, de pihenés elleni szándékaim ellenére biztosan gyorsan meggyógyulok. Túl sok a teendő, a terv, nem lazsálhatok, hiszen 4 napot már így is elvesztegettem. Elbúcsúzok hát tőle, bízva benne, hogy ideiglenesen csak, még ha ez hónapokat is takar majd, és szívesen letörölném a könnyeket az arcáról, melyek újra megjelennek, de ez nem volna helyes, úgy érzem, túllépnék vele egy határt, amit nem akarok. Így is lesz min gondolkodnom, számot vetni az érzéseimmel iránta, melyek vannak is és nincsenek is, elgondolkodni a kézfogásunk és szorításunk jelentőségén és az utána keletkező hiányérzeten. - Referálni fogok a virág hogyléte felől! - Mosolyodom el keserédesen, mely részben a búcsúnak szól, részben viszont annak, hogy még egy növény, amiről írhatok valakinek, aki messze van, aki nem is olvassa az üzenetet, talán soha nem is fogja. Ekkor ér váratlanul, hogy hozzám hajol és egy puszit kapok tőle, melyet egyszerre érzek ártatlannak és valahol bűntudatot is érzek miatta. Pedig nem is én adtam, nem is viszonoztam, csak egy halovány mosollyal némi zavart arckifejezést társítva akaratlanul is hozzá. Nem vagyok ehhez hozzászokva, pláne ha nem játszmák miatt kapok ilyent. - Ég Önnel, hölgyem... - Köszönök el tőle én is, és figyelem, ahogy kilép az ajtón erőt véve magán és összeszedetten. Erősebb, mint hiszi. Erősebb, mint hittem. - Ég veled, Virágocska... - Suttogom halkan, mikor becsukódott már az ajtó mögötte, hogy aztán rá pár másodpercre újra nyíljon és az orvosok lépjenek be. Hagyok nekik annyi időt megnézni az eredményeimet, míg végre megiszom azt a pohár vizet, amit már jóideje a kezemben tartogatok. - Pihenek két órát, utána távozom. Addig készítsenek össze mindent, hogy visszatérhessek a Dominiumra. Most elmehetnek! - Adom ki nyersen az utasításokat nekik olyan hangnemben, hogy nem mernek ellenkezni, hogy ennél sokkal több pihenésre lenne szükségem. Távoznak hát újra, és én lejjebb csúszom picit az ágyban, hogy pihenhessek, ami nem jelent most alvást. Túl sok a gondolat a visszatérőben lévő fejfájás mellé, így csak testem és szemeim pihentetem. De legalább kitaláltam, milyen munkát kapjon Jasmine férje egyik felettesétől - aki tőlem kapja az utasítást -, amit ott a hegyekben is végezhet, sőt, ott kell igazán és el lesz foglalva azzal, hogy méricskéljen és számoljon és még örülni is fog a fontos feladatának mit sem sejtve. Csak az utolsó húsz percre nyom el az álom némileg, de hála az égnek, ez már álom nélküli alvás, még ha szeretem is legalább ilyenkor viszontlátni azt a kedves arcot...
//Mazo vagy, egyértelmű , mert elég gonosz voltam veled, amit meg is érdemeltél, kis tolvajom Köszönöm én is a játékot, élmény volt mint mindig, felemelő és mélybe rántó egyszerre Várom azt a következő kört a hullámvasúton //
A hozzászólást Callum Jenkins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 21, 2019 3:07 pm-kor.
Egyedül vagyok a betegszobában. A hatalmas hófehér helység közepén egy ágy helyezkedik el, hófehér lepedővel, melyet hófehér takaró borít. A vérveszteségtől fehérré váló bőröm szinte beleolvad a környezetbe és ezen mit sem segít az amúgy is világos színű hajam, szürke íriszeim. Az ágy mellett az életfunkciókat megjelenítő készülék halk nesze az egyetlen, mely megtöri a csendet. Mellé helyezett állványról az infúzió lustán csepegteti a gyógyszerkeveréket. Fájdalomcsillapító és egyéb vitaminok. A branülön keresztül kézfejemen keresztül kerül a szervezetemben. Más esetben viszketne az odaragasztott tű helye, kényszert éreznék rá, hogy megvakarjam a bőrt körülötte. Most ezt mégsem teszem. Gondolataim teljesen máshol vannak. Legfeljebb testem van jelen, az üres, magányos, steril szobában. A hófehér falak között a fény bántóan hat, de ezt sem érzékelem. Szemréseim enyhén húzom össze, kevésbé zavarjon ez a sok fehér. Kezeim a takaró felszínén pihen, hasam alatt pihentetem meg őket. Fel sem tűnik, hogy ujjaim ezúttal a takaró felszínén matatnak az egyébként sima anyagot egy pontban gyűröm össze. Az ágy támlája kényelmesen nyújtózkodik a magasba, engedve ezzel nekem, hogy ülőhelyzetben legyek. Rezignáltan tekintek magam elé, pislogást csak akkor eszközölök, amikor már égni érzem a szemeimet. Nem. Nem igaz. Nem igazán érzem, hogy égne a szárazságtól, reflexszerű a mozdulat. Tekintetem már nem vörös, könny nem áztatja az arcomat, az utóbbiak mégis enyhén megdagadtak. Talán kifogytam már minden könnyből, ezért nem vagyok képes újakat hullajtani. Képtelen vagyok elengedni a gondolatait annak, ami az elmúlt órákban történt. Vágyom rá, hogy igaza legyen, hogy nem tehetek róla. Mellkasomban érzem a fájdalmát, hogy ez mennyire nincs így. Nem így kellett volna semminek sem történnie. Nem kellett volna engednem a hónapokkal ezelőtti érzéseimnek, amikor idegesen jött haza. Amikor oly harag dúlt benne, amihez foghatót nem tapasztaltam még tőle. Le kellett volna nyelnem, amit akkor rámborított, nem pedig vitába szállni vele. De ha már nem tettem meg, nem hagyhattam volna, hogy hatással legyen rám. Mit rám. A gyermekünkre. Pontosan tudom, hogy a stressz mire képes, az az őrlődés, mely akkor folyamatosan körbejárt. Ami azóta is benne élt és nem nyomta el. El kellett volna. Nem magam miatt, soha nem magam miatt. Dalton miatt. Shane miatt. A családom miatt. Mindaz, ahova eljutottunk csakis az én hibám, senki másé. Mégis mennyi idő kell Shane, mire erre te is rájössz? Ha a fiúnkkal történik valami, képes leszel még rám nézni? Vagy újra azzal a dühvel átitatott mélykék pillantással tekintesz rám? Tekintetem lehunyom, torkomba újra gombóc képződik, ennek mégsem engedek. Ezúttal nem. Nem engedhetem, hogy baljós árnyak vetüljenek gondolataimra. Nagyot nyelek és ezzel együtt nyelek le minden bennem dúló érzelmet. Nem szabad előre rohannom. Még semmit sem tudok. Szempilláim megremegnek, ahogy ujjaim hegye is megteszi ezt. Lelki szemeim előtt látom fiamat, tartom újra a karomban a műtő ágyán feküdve. Nem kesereghetek azon, ami már megtörtént, noha ennek ellenére a súlya ott telepszik meg a vállamon, ólomsúlyként húz le a mélybe. Viszont Dalton él és élni is fog. Ő egy Gregor, s ami közös mindannyiunkban az a kitartásunk és a makacsságunk. Nem hordott még a hátán olyan problémát a Dominium, a Perda, amit közösen, családként ne tudtunk volna megoldani. S ez most sem lesz másképp. Mi ott leszünk neki, ott leszünk mellette, segítünk túlélni neki. Ő pedig segíteni fog nekünk ezt túlvészelni. Lassan pislogok, az ajtóra tekintek, mintha a megváltót várnám. Bizonytalanságban tart, hogy ilyen soká távol van, akaratlan szorítja mellkasomat a jól ismert erő. Baj van? Baj lenne? Pda-m, amit fogalmam sincs, hogy mikor és hogy került ide, az ágy melletti asztalkán megpittyen. Majd újra és újra. Remegve tekintek rá. A lányom nevét pillantom meg rajta, egyetlen apró üzenettel: szeretünk… Torkom újra elszorul, tekintetem lehunyom. Alsó ajkamba harapok bele. Egy újabb levegővétellel érzem miként remeg meg szinte egész testem. Szólt nekik. Azért nincs itt, mert szólt a lányoknak. Dalton jól van… jól van? Nem tudom és ez a bizonytalanság megöl. Újra pittyeg a készülék… családunk különböző tagjai próbálnak elérni… Másoknak is szólt. Remegő ujjakkal nyúlok a készülék felé újra és egy egyszerű mozdulattal némítom le azt, majd pedig fejjel lefelé fordítva helyezem vissza. Tekintetem újra az ajtóra vetem, várom, hogy nyíljon, az mégis makacsul ellenáll minden erőfeszítésemnek. Újra fordul fejem, pillantásom kereszttüzébe újra ujjaim kerülnek, rezignáltan tekintek magam elé. Tehetetlenségem finoman kúszik bőröm alá, fel sem tűnik miként feszül meg tőle minden porcikám.
minden szenvedése ellenére. Jegyet váltok a hullámvasutunk következő menetére. 
//
, mert elég gonosz voltam veled, amit meg is érdemeltél, kis tolvajom 
Köszönöm én is a játékot, élmény volt mint mindig, felemelő és mélybe rántó egyszerre 
// 
