Edgar Malinor

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Katona vagyok, erős akarattal. A régi hit és bajtársiasság szellemében nevelkedtem a Szüleim és a Katonatársaim között. Inkább mondanának „forrófejűnek”, mint megfontoltnak és kimértnek. Sokszor ez a tulajdonságom, bajba is kevert nem egyszer, de a makacsságom és a kitartásom, átsegített sok nehézségen. Ha visszagondolok az elmúlt éveimre, néha eszembe jutnak a különleges bevetések közötti felkészülések, amik inkább izgalommal töltöttek el és lelkesedéssel, mint néma hallgatással. Mentem, ahová a Parancs szólt, de nem vagyok egy „vaskalapos” tiszt, hogy minden egyes betűt vagy szót betartsak, vagy betartassak. Megkövetelem a fegyelmet, de a cél és a megoldás sikerességéért nem mindig ragaszkodom az apró-betűs részek betartására. A Szüleim szerint nem vagyok való Katonának, de ahogy teltek az évek a harcok és a Háború során, az elismerések és később az előléptetések rácáfoltak erre a kijelentésükre. A bensőmben lakozó érzelmeket ritkán mutatom ki, ezért kissé ridegnek tűnhetek, de aki veszi a fáradtságot, hogy nem külső után „ítél”, akkor megismerheti bennem a Jó barátot vagy Társat, akire mindenben számíthat. Nem vagyok egy törtető vagy éppen „mások hátán” felkapaszkodó, inkább a saját erőmből érem el céljaim, de majd megismersz, ha találkozunk. Előre semmi jót vagy dicsérőt nem mondok. Nem vagyok az ékesszólás embere, mert meggyőződésem, hogy a tettek mindennél többet mondanak a szavaknál.  

A Mentőhajó a Bázisnak! Koordinátákat kérjük! … Nincs kapcsolat! Bázis! ..Jelentkezz! ..- Recsegve hallom a távolban a Pilóta hívását, ahogy a légkört lassan elhagyjuk. Elbukott minden erőfeszítésünk és az evakuálás kezdetét vette. Minden megmaradt harcos és civil az Óvóhelyekre igyekezett, de ami utána következett, azt senki nem gondolta volna. Én is ott lennék most, de a sérülésem miatt a Mentőhajó fedélzetére szállítottak. Egy rakás fájdalomcsillapítót nyomtak belém, hogy „nyugton maradjak”. Most úgy érzem magam, mint akit egy úthenger csapott el, de azt mondták, hogy ha megérem a reggelt, akkor megmaradok. Remek! –Néztem a felettem csüngő infúziós üvegre, majd az oldalamon lévő kötést. Valami dereng a történtekből, de sokra nem emlékszem. Az arcom és a kezem vérrel borított, de azt már nem tudnám megmondani, hogy a sajátom-e vagy másé. A gondolataimba merülök ismét, és lehunyom a szemem. Az alakulatom tagjainak az arcát látom, és az elszántságukat, hogy védelmezzék az állásaikat. Ezzel védve a szülőbolygójukat és szeretteiket. Szeretteik…- szorul el a szívem erre a szóra - … Liliana…Sarah…- gördül le egy könnycsepp az arcomon, ahogy rájuk gondolok. Egy robbanásban haltak meg a szüleim háza mellett… Nem tudtam megvédeni őket… nem voltam ott velük…- szorítom ökölbe a kezem, amennyire csak tudom, és a fájdalom elhatalmasodik rajtam. Miért ilyen kegyetlen az Élet? Miért nem voltam ott velük? Teszem fel egymás után a kérdéseimet, de tudom jól, hogy nem kapok rá választ már soha többé. A Feleségem ragyogó mosolya és a lányom ölelése most már csak emlék marad. Kegyetlen emlékkép, és ha üvöltenék is, akkor sem tudnám visszahozni az életbe őket, pedig inkább én haltam volna meg helyettük…
Most viszont egy orvosi ágyon fekszem és csak a gondolataim épek, bár ezt most inkább hagyjuk.
Az emlékezésemben vannak fehér foltok, mert arra emlékszem, hogy Parancsot kaptunk a Bázis védelmére, de a túlerővel szemben alul maradtunk. Az Embereim jó része eltűnt és a villanás után sok mindenre nem emlékszem. A fájdalom térített pár pillanatra magamhoz, de aztán megint a homályba veszett a tudatom. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, de ahogy körülöttem meglátom a rohangáló személyzetet és hallom a kétségbeesett kiabálásokat, akkor már érzem, hogy nagy baj van… Aztán egy hatalmas villanás, és rázkódunk mintha egy veszett légörvénybe kerültünk volna, de már a műszerek sem mutatnak semmit. Már csak az jut el a tudatomig, hogy lebegek valahol. Az ágyon az erőtér kitart, hogy ne zuhanjak le róla, de a kezemmel próbálom erősen tartani még magam, nem sok eséllyel. A következő rázkódásnál a földre zuhanok, és minden sötétségbe borul. Nem emlékszem és nem érzek semmit. Mintha egy álomban lebegnék, vagy egy gravitáció nélküli buborékban, ahol nincsenek ingerek és emlékek, csak a nagy semmi és én most ott vagyok valahol a közepén. Mozogni nem tudok, de az elmém „éber”, a szemem csukva, mert még azt sem tudom kinyitni valamiért.
Nem tudom meddig „lebegtem” ebben az álomszerű helyen, de lassacskán egy szó, majd egy hang is eléri a fülem. Még távolinak és érthetetlennek érzem, de hamarosan egyre közelibbnek hat. Vagy álmodom? – mozdítanám meg az ujjam, majd a karom és hihetetlen, de ismét engedelmeskedik az agyamnak a testem. Szinte mámoros érzés kerít hatalmába, hogy megint ura vagyok a tetteimnek, de a szemem még nem tudom kinyitni. Talán félek, hogy mit látok majd? Vagy ez is csak a képzeletem csapdája, amiben eddig lebegtem? Remélem, hogy nem az, de ha nem nézek körbe, akkor sohasem tudom meg…
Lassan rebben a szemhéjam és próbálok fókuszálni. Rettentő hideget érzek és a fájdalom belém hasít. A testem már meggyógyult, de a lelkemben a felelevenedő emlékképek újra a szívembe marnak. A Családom.. a Lányom…- minden egyszerre zúdul rám, ahogy a fölém hajoló arcokat látom.
- Él..  Magához tért! Hívjátok a Parancsnokságot!- hallom, ahogy az egyikük kiált valakinek és közben a többiek valamit matatnak a kapszulámon és egy pillanat múlva már tiszta valósággá válik ez a látvány a szemem előtt.
- Hol..  vagyok?- igyekszem hangokat kiadni a torkomból, bár még erőtlenül halkan szólalok meg s nézek rá az egyik maszkos arcúra, majd emelném a kezem, hogy kinyújtsam elgémberedett tagjaim, de még alig érzek erőt az izmaimban.
- Mi történt?- kérdezem újra, de választ nem kapok. Helyette egy fecskendőt szorítanak a nyakamhoz és aztán megint beleveszek a semmibe. Már azt hittem, hogy válaszokat kaphatok a kérdéseimre, de nem történt meg. Most viszont egy ágyban fekszem valahol a gyengélkedő közelében, de a hely nem ismerős. Honnan is lenne?! Egy olyan világba csöppentem, ami eddig ismeretlen volt és most mindentől távol egy idegen közegben ébredek. Nincs senkim és semmim, csak az emlékeim, már ami megmaradt a fejemben. Ahogy felkelek, az ágyból a ruhámon végig siklik az ujjam, hogy a sebemet megnézzem, de már nincs ott semmi. Egy halovány heg maradt csak és egy érzés, ami nem hagyja elfelejteni honnan jöttem.
Felállok a lábamra, és mint aki újra tanul minden lépést, az ablakhoz megyek. A látvány letaglózott, ahogy a jól megszokott Bázis ablaka helyett a végtelen világűr tárult elém. Egy ideig néztem a messzeséget, de még alig fogtam fel ésszel, hol is vagyok. Megszűnt minden, amit Földnek ismertem és mindenki, akit szerettem elvesztettem örökre. Gondolataimból egy hang rántott vissza, aki odalépett mellém egy írásos paranccsal.
-Malinor Hadnagy! Uram? Megérkezett a Parancsa, hogy jelentkezzen ezen a Hajón!- nyújtja felém a dokumentumot, majd mikor átveszem tőle, tiszteleg, aztán magamra hagy. Még pár percig nézegetem a személyes e-mailt, amit a felső vezetés állított ki és küldött el nekem. Nem tudom, hogy mi fog rám várni, de én Katona vagyok és kötelességem engedelmeskedni a parancsnak. Még egy pillantást vetek a ragyogó csillagok felé, majd az egyenruhámat magamra veszem, hogy induljak a transzporter állomásra, ahol majd megkapom a szükséges információkat, hová is vezényeltek. Az odafelé úton a kezemben szorongatom pár megmaradt személyes holmimat egy kis tárcában, bár nem sok minden maradt meg a múltamból, de egy megkopott és szakadt fénykép a legbecsesebb kincsem, mert azok vannak rajta, akikért mindig is küzdöttem. A Családom…
A megjelölt Hajón a fedélzetre érkezve, tisztelegve állok meg a magas rangú tiszt előtt.
- Edgar Malinor Hadnagy. – mutatkozom be. - Kérek engedélyt a Fedélzetre lépnem, Uram!- állok egyenes testtartással előtte, és készen állok, hogy ismét a Hazám szolgálatába lépjek. Tiszt vagyok, és most ismét az lehetek, aki mindig is voltam. Katona.