Rita L. Carter

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Talpraesett, temperamentumos, szenvedélyes, humoros, hiperaktív, makacs, önfejű, ezek a szavak jellemeznek leginkább. De, ha apámat kérdeznénk, biztosan azt felelné, hogy még mindig nem nőttem fel. Könnyen kötök barátságot bárkivel, és könnyen megértettem magam másokkal. Az életet játéknak fogom fel, és mindig mindenben az élvezetet keresem. De ugyanakkor kötelességtudatom is igen erős, különben nem lehetnék katona... jó katona. Sajnos édesanyámat elvesztettem még gyerekkoromban, belehalt a szülésbe.  Nem volt nehéz, vagy fura anya nélkül felnőni, hiszen a nővérem, Nina mindenben mellettem állt, és mondhatnám anya helyett anya volt.  Viszont van amiben nem vagyok valami jó: a főzés. Egyszerűen nem vagyok az a házi asszony típus. És még a rántottát is képes lennék oda égetni, sokkal inkább érdekelnek a fegyverek meg a harc, mint egy három fogásos ebéd megfőzése.  Hogy mire vágyom? Nem tudom, a rendszer férjhez parancsolt. Soha nem hittem, hogy egy elrendezett házasságban boldog lehetek, vagy hogy férjhez akarok-e egyáltalán menni. De amikor Ricahrd szemeibe pillantottam azonnal megremegett a térdem és zakatolt a szívem. Már akkor tudtam: ő a másik felem. Tudom... elcsépeltem hangzik.    Szeretem az izgalmakat, az illegális dolgokat, utálom az unalmas embereket, imádok kick-boxolni, igazán jó feszültséglevezető, és imádom a fegyvereket.  Néha többre tartok egy jó könyvet, mint valami őrült, mocskos bulit, ahol leihatom magam a sárga földig. A férfiakkal szemben magabiztos vagyok,  nem igazán szeretem a külsőmmel elérni a céljaimat, Inkább a fegyvereimmel.  A külső sosem volt fontos a számomra, senkit sem az alapján ítélek meg. Mindig is úgy tartottam, hogy a könyvet se a borítóról ítélünk. Fontos, hogy valakivel el tudjak beszélgetni bármiről, mint hogy jól nézzen ki, kellemes küllemmel, de üres fejjel. Utálom a beképzelt, sznob embereket.  Tudom, hogy az önbizalom kell, hogy érvényesülni tudjunk az életben, de túlzásba sem esni, hiszen mindenkinek vannak hibái.
Nem büszkélkedhetek túl magas méretekkel, sőt, apró termetem van, talán eléri a százhatvan centimétert.  Szív alakú arcom elefántcsontszínbe vont bőr takar. Amit ében színű fürtök kereteznek, leér egészen a fenekemig, hangulattól függ, hogy feltűzve, vagy leengedve hordom-e.  Fűzöld színű íriszeim mindig pajkosan csillognak, arcomra folyton ki ül az amit gondolok, sosem bírom palástolni őket. Tejfehér színű bőrbe vont tökéletes idomaim pont ott kerekednek és formásodnak ahol éppen kell. Minden ruhadarab jól áll rajtam. Nőies ruhákban is tudok mozogni, de katona lévén előnyt élveznek a kényelmes ruházat és bakancs, pláne... ha szolgálatban vagyok.
Szeretem:
x csokoládé
x bármi ami függőséget okoz ( leginkább a kávé)
x adrenalin löket ( imádom  a veszélyt)
x tánc( bár itt elég ritkán jutok el)
x apám

Utálom:
x a bezártságot
x a nyomást
x ha valaki megakarja mondani mit tegyek
x a túl okos embereket
x csöpögős filmeket

Nem tudom hol vagyok, csak a sötétséget érzékelem, illetve, hogy le van kötözve a kezem. Egy kényelmetlen széken ülök... dehogy mióta arról halványlila gőzöm sincs. Veszek egy újabb levegőt. Vagyis csak az orromon szippantom be, mivel a szám is le van ragasztva. Ez... nagyszerű, kétségbeesetten röhögnék fel, ha tudnék. Ha hinnék a sors fintorában azt hihetném, hogy ez nagyon rossz előjel. Alig pár hónapja vagyok még csak férjnél. De eddig nem sokat voltunk együtt Richarddal.... még nászútra sem mentünk el, nem mintha olyan sok lehetőség közül lehetne válogatni. De akkor is! Tisztán emlékszem amikor apám megjelent előttem azzal, hogy mivel már húsz éves elmúltam... és még nem büszkélkedhetek sem férjjel, sem gyerekkel hát kijelöltek egyet nekem. Egy órám volt elkészülni, még a nevét sem árulták el. Igazából sosem gondoltam volna, hogy jó feleség vagy anya válna belőlem. Már azért sem, mert én amolyan igazi harci szellem vagyok, a véremben van, imádom az adrenalin löketet amikor harcba kell szállnunk. A fegyverek pedig olyan szeretett ébresztenek bennem amit eddig egyetlen férfi sem tudott. Nem ellenkezhetem, habár minden ösztönöm azt súgta.... mindenki megveti a kívülállókat, de valahol mélyen együtt érzek velük. Hiszen milyen jogon akarják a vezetőink megmondani hogyan éljük az életünket? Kihez menjünk férjhez, akarunk-e szülni? A létszükséglet okán... mondják ő. De nem hozhatok szégyent apám nevére, ez a kötelességem, teljesen úgy gondoltam mint egy következő bevetést amit végre kell hajtani. Hozzá megyek valakihez, gyereket szülök, pont. De amikor az oltár elé sétáltam, az öltönyben megpillantottam leendő uramat... nem túlzok, még a lélegzetem is elakadt. A szívem a torkomban dobogott egyetlen pillantásától, és igen... már nem tűnt annyira vészesnek a dolog. Tudom nem vagyok anyának való, feleségnek még inkább, de eldöntöttem a pillanatban mindent megteszek, hogy Richardnak megfeleljek... és a babaprojekt sem tűnt annyira gáz dolognak. Neki még a csillagokat is lehoznám... mármint átvitt értelemben.
Aztán elraboltak.... Nem tudni, hogy kik és miért, hónapok teltek el mire a férjem rájött hol lehetek és szervezett egy mentőcsapatot a megmentésemre. Azt hittük végre elkezdhetjük a közös jövőnket, de sajnos két hónap után megint megtörtént. Valakinek nagyon a bögyében lehetek... Arra még emlékszem, hogy előző csináltunk egy terhességi tesztet, a sok hányinger miatt azt hittem végre sikerült. De sajnos nem!
Most meg itt vagyok megint, nem tudom hol, vagy mióta vagyok eltűnve. Az időérzékem teljesen meg van bolondulva. Csak azt tudom, hogy bajban vagyok, nem tudom azok-e az elrablóim akik az előző esetnél is. De abban biztos vagyok hamarosan megfogom tudni.
Mint egy isteni szikra, hallom ahogy megnyikordul egy ajtó, majd a hirtelen támadt fény miatt csak hunyorogni vagyok képes először. Jó pár percbe bele telik mire méregzöld íriszeim hozzá szoknak. Három alakot látok, két férfit és egy nőt. A magasabbik férfi közelebb lép hozzám, míg a másik kettő a háttérben marad, keresztbe font kezekkel állnak az ajtónyílás előtt, a fegyverüket mutogatva. Nem tudom mit gondolhatnak, hiszen ide vagyok kötözve, esélyem sincs a szökésre, és annyira idióta nem vagyok... az esélyeimet fel tudom mérni. A magasabbik először körbe jár, mint egy tigris, mielőtt ráveti magát az áldozatára. Majd hirtelen megáll előttem, ujjaival bele mar az államba, fölfelé feszítve a fejem, kényszerítve, hogy éjsötét íriszeibe pillantsak.
-Mrs. Carter! Most elmondom a játékszabályokat és melegen ajánlom, hogy aszerint játssz. Különben látod őket? Szeretnek játszadozni, és élvezik, ha másokat kínozhatnak. Leveszem a ragasztót a szádról, kiabálni fölösleges.... úgy sem tudja senki sem hol vagy. - majd bizalma jeléül hirtelen kapja le, felszisszenek a fájdalomtól, de nem mutatom. Dacosan, makacsul pillantok a szemeibe, nem mutatok félelmet.
-Most mit vártok tőlem, hmm? - vágok egyből a közepébe, mire érzem csattani tenyerét az arcomon.
-Ne szemtelenkedj, nem vagy olyan helyzetben. Az új férjedről akarunk infókat, a munkájával kapcsolatban, bármi ami a hasznunkra lehet...- sziszegi mérgesen mire én csak lassan felvonom a szemöldököm válaszként. Majd makacsul hallgatok, igazából ha tudnék sem mondanék semmit, egy katona legyen hűséges. Az apám már ezt egészen kiskorom óta belém nevelte. Int a nőnek, hogy jöjjön közelebb, mire az már a rozsdás bicskáját szorongatva terem mellettem. Élét a nyakamhoz szorítja, de éppen hogy, érzem ahogy finoman szivárogni kezd karmazsinvörös vérem.
-Nem kérdezem még egyszer,- kiáltja el magát.
-Dugd fel a kérdéseidet a fenekedbe!- válaszolom neki teljesen higgadtan, mire a csaj ökle lecsap rám, aztán sötétbe borul a szoba...