Ashley Castillo

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Az évek során megtanultam remekül színészkedni, ha kell jégkirálynő vagyok, ha kell a tenyeremből eszel, mert annyira mézes-mázos vagyok veled. Ez csak rajtad áll, ha kedves vagy én is az leszek veled, ha nem… nos, ezt kitalálhatod. Mondhatsz őrültnek, viszont csak akkor tedd ezt, ha ismersz. Alapjáraton egy pimasz - kissé talán öntelt - lány vagyok, aki tudja hol a határ és tisztában van az etikettel, így sosem esett nehezemre az úrihölgyet játszani. Nem felejtek, se jót, se rosszat, előbb vagy utóbb, de mindegyiket viszonzom, amikor megfelelőnek látom az időt. A memóriám éles. Nem felejtek el arcokat, neveket, helyeket…
Alázatos vagyok mindazokkal szemben, akik érzéseim szerint erre rászolgáltak, kerülöm a felesleges konfliktust - amíg lehet, igyekszek ész érvekkel hatni a másikra.
Látszólag egy törékeny és sebezhető nő vagyok, de a felszín alatt egy igazi harcos. Az idő tett ilyenné, mint amilyen most vagyok. Mindig odafigyelek másokra és nagyon jó megfigyelő emberismerő vagyok. Csökönyös is vagyok, mert amit elhatároztam, vagy amiről úgy gondolom, hogy úgy a jó, attól senki nem tántoríthat el, ragaszkodom az elképzeléseimhez, és eddig még nem is akadt olyan ember, aki meg tudta volna változtatni a véleményem.

Egy pillanatig sem hezitáltam, csak benyitottam Marco-hoz. Azért voltam olyan udvarias lány, hogy kopogjak. Ha pár pillanattal előbb érkeztem volna hozzá, akkor még láthatom mezítelenül. Mondjuk Marco-t még nem láttam se pucéran, se félpucéran, szóval szemrevételeztem az adottságait és be kellett valljam, hogy tetszett a látvány. Izgalmas lenne leteperni és... De nem ezért tettem nála látogatást, szóval lehuppanva az ágya szélére máris a lényegre tértem.
- Minden esetre azt már most borítékolhatod, hogy nem fognak megdicsérni ezért a húzásodért! De! - csapok a combomra hirtelen. Nem tehetek róla, szórakoztat, hogy ennyire újdonság számára az egész, pedig már így is jóval többet tud a robotokról. Egyáltalán nem érint jól, hogy ennyire hirtelen zárkózik be. Megfordul a fejemben, hogy én kommunikáltam rosszul. Érdekel, hogy mit érez, hogy mit gondol, csak az ilyen mondvacsinált hülyeségekkel nem vagyok hajlandó foglalkozni.
- Nem csak faszságokról ömlengeni meg bezárkózni lehet. Rakd rendbe a fejed! Még hogy nem érted!
Kis szünetet tartottam.
- Tudsz követni? Érthető számodra, amit eddig elmondtam? Vagy beszéljek lassabban, esetleg más nyelven?
- Teljesen világos.
- Szuper…ha vissza megyünk, akkor szeretném, ha jobban figyelnél. Oké… szóval... mit gondolsz? Meg merjem tenni? - nem. Mindössze ennyi villogott előttem, piros betűkkel, szaporán, akár a mellettem álló lélegzete, s szívének ritmusa. Ne merd megtenni. Csak bajt szül, elhagynak, összetörnek. Valami ilyesmi, valami olyasmi, mi birtokba veszi az agyam.
- Komolyan számít? Tudod jól, mit gondolok erről. Előbb dugni, gyereket nemzeni, aztán a munka…de ha választanom kéne… Előbb a halál. - ruhát igazít, tekintetem a srác éles pillantásába mélyül. Érdekel? Nem, azt hiszem nem.
- Roppant romantikus lélek vagy, Marco. - szemet forgatok. Ahogy tekintetem végigszalad rajta, már csak az ismerős mosolyt keresem. Az ismerős fürtök, a gyermekded mosoly.
Azt mondják, a sors egyik kezével ad, másik kezével elvesz. Az én életem is hasonlóan alakult. Egy csókkal kezdődött Marco-val, másnap elküldték egy akcióra. Következő napra azt a hírt hozták, hogy belehalt, megölték. Átvert a szemét, azt mondta nekem, hogy örökre velem akar majd lenni. Történetesen rohadtul rá voltam kattanva, mint a felhúzott búgócsiga. A menyasszonyaként akartam haza várni, attól függetlenül, hogy apám majd mást szán nekem. Ez azóta sem változott, nem állítanám, hogy nem foglalkoztat a gondolat, de a játékunk olyan édes volt és annyira gonosz, hogy eszemben sincs lemondani róla. Hisz emlékszem az utolsó szavaira, mielőtt elment volna. „Hé kicsilány, te az enyém vagy!" Beleégett az agyam minden szegletébe, mantraként hallgatom állandóan.
Az akkori énem tévedett, ezt most már belátom. Tulajdonképpen, a mostani énem szégyelli az akkori énemet. Vakon követtem mások utasításait, semmit se kérdőjeleztem meg, és önzően megnyugvást és védelmet kerestem. A mostani énem már tisztában van azzal, hogy nem szabad mindent elhinni, ameddig azt a két szememmel nem láttam. Keserédes vagyok csupán tizenhat esztendősen.
A mostani énem minden, csak az elvárt nem. Van, amit alapvetően nem választhatunk meg. Ilyen az, hogy hova születünk, hogy hol éljük le az életünk első pár évét, hogy kik lesznek legjobban befolyással ránk, és kik lesznek azok, akikről a kezdetekről érezzük, hogy velük nem akarunk közelebbi kapcsolatba kerülni. Azt hiszem ezzel én is így voltam. Azt, hogy éppen ki lett az apám, nem az én döntésem volt. Ha már nem választhattam meg hova is szülessek, azt legalább én akarom eldönteni, hogy miképpen éljek. Hogy a rang és a nevelés kötelez? Ó persze, igyekszem én viselkedni, ha muszáj, de a kis ördög bennem soha egyetlen pillanatra sem nyugszik. Az “előbb gondolkodj, aztán cselekedj” filozófia egy nagy meghatározója a mostani énemnek.  
A múlt az a múlt, és már nem vagyok a régi.
Az élet egy véget nem érő kihívássorozat. Az első lélegzetvételünktől kezdve mindannyian küzdünk a túlélésért. Legyen szó egy percről, vagy egy évtizedről. Mindig egy célt tartunk szem előtt és sosem akarunk kudarcot vallani. Pedig a kudarcok árán tanulunk és fejlődünk a legtöbbet… és ezt nem képes senki sem felfogni.
Pedig, amíg élünk, addig ezt hirdetjük magunkkal.

Úton apám irodája felé hallottam a folyosón egy rádióhívást. Elakartak érni valakit, míg egyszer csak...
- Rég hallottam felőled Marco. Mi a helyzet? Jelentést kérek!
- Hazudtak nekem?
Csúfondáros a kérdés, és csak későn kapok észbe, hogy valóban kimondtam a szavakat, és nem csak a gondolat szülte hangtalan és szarkasztikus megjegyzés lett belőle, mint aminek szántam. Magamban fortyogok. Az önmarcangolást az utóbbi időkben tökélyre fejlesztettem. Olyan ellentmondásos érzések, gondolatok töltik meg teljes lényemet, amik szinte kettészaggatnak. Nem is igazán figyelek arra, amit mondanak, amíg el nem hagyja ajkát a kísértő szó: haza. Felkapom a fejem. Lélektükreim reménytelin csillannak, ajkam kissé elnyílik, egész lényemre a vágyakozás borít lángoló palástot, hogy annak az apró, kicsi magkezdeménynek, ami még a lelkem mélyén szunnyad, adjon éltető erőt, bátorságot.