Elizabeth Castillo

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

"Nem adhatok mást, csak mi lényegem."

Kétségek gyötörnek. Meg akarok felelni a szüleim elvárásainak és a rendszernek, mégis, többre vágyom ennél. Egy vagyok a sok közül, de, szeretnék többé válni, más lenni, nem fejet hajtani és beállni a gyártósorba... Bűnös gondolatok ezek, melyek felemésztik lelkem, mégse hagyom, hogy kiforgassanak önmagamból. És hogy ki vagyok én? Milyen vagyok? Csak egy átlagos lány... Kedves, bájos arc, melyhez simulékony jellem tartozik. A család pici lánya, akihez nagy remények fűződnek, de én nem tudom, hogy vajon valóban ezt akarom-e. A határozottságom megkérdőjelezhető, még mindig nem tudom igazán, hogy mit akarok, hogy mit kéne tennem, így hagyom, hogy vezessenek, irányítsanak utamon. Nem vagyok makacs, se visszabeszélő, inkább lágy és szótfogadó, pontosan olyan, amilyennek a szüleim látni akarnak. De mélyen belül megtalálható a lázadó, aki ki akar törni és egy jobb világot teremteni, de egyelőre még nem adok utat neki, még nem engedem szabadjára.
Mindenem a tudomány, fontosnak tartom a fejlődésünket, így a szabadidőm nagy részét is a laborokban töltöm. Jó agyam van, mint egy szivacs, úgy szívja magába a tudást, én pedig a tanulásba és a munkába menekülök a való élet helyett, csak hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy hamarosan minden véget ér... minden átalakul. Férjhez kell mennem és gyermeket szülnöm, eleget kell tennem a kötelességemnek, és csak utána térhetek majd vissza a genetikához, ahhoz, ami igazán fontos. Nem akarok beletörődni ebbe a jövőképbe, de egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy változtassak rajta. Mégse akarnék lázadni, inkább a Kancelláriát segíteném egy jobb rendszer kialakításában. Túl nagyratörő tervek, melyekhez oly kicsinyke porszem vagyok ebben a világban...

"Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény. -
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?"

A sorsunk már előre elrendeltetett. A Dominiumon mindenkinek megvan a maga szerepe, a maga kötelessége, amelyet születésünktől fogva sújkolnak belénk, így e szerint nevelkedünk és élünk. Az én szüleim is már ebben a rendszerben születtek és amolyan minta állampolgárokká váltak. Apám egyszerű katona, édesanyám pedig orvos. Átlagos családok gyermekei, akiket végül a Családügyi Hivatal egymás mellé rendelt. Szerelemről szó se volt közöttük, de harmónikus együttélésről és kölcsönös tiszteletről már igen. Soha se akartak mást, eszükbe se jutott a lázadás. Élték az életüket, gyermekeket nemzettek és megtették állampolgári kötelességüket. Én vagyok a második gyermek, bár jóval később érkeztem Vincentnél, így a testvéri kötelékünk se oly szoros, mint amilyennek lennie kellene. De Őt más út vezérli, Ő olyan akar lenni, mint apánk, katona, a hadsereg szolgálatában, míg én nekem édesanyám nyomdokait kell majd követnem, hogy belőlem is olyan nő és idővel anya legyen, mint amilyen Ő maga. De vajon én is ezt akarom? Fejet hajtani és beállni a sorba, hogy ugyanolyan átlagos és szürke ember legyek, mint a Dominium polgárainak nagy része?


"Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod."

Ahogy minden gyermek, úgy én is két éves koromban az Iskolába kerültem, hogy megtanuljak mindent, ami az élethez szükséges. Ami ehhez az élethez szükséges. A törvényeket és a szabályokat, melyeket minden állampolgárnak kötelessége betartani. 10 éves koromban eldőlt a szüleim ráhatásának hála, hogy én is az orvosi pálya felé fogok szakosodni, esélyem se volt megvétózni akaratukat, és egyébként se volt más ötletem. 10 évesen még anyuci és apuci picinyke kislánya voltam. De hogy megbántam-e ezt az utat? Nem... Úgy tűnik, hogy valóban anyám lánya vagyok, az orvostudomány és azon belül a genetika a mindenemmé vált. Kiemelkedő tehetségem az Alvó programnál engedik kamatoztatni, mert bár még fiatal vagyok, megkaptam az engedélyt rá, hogy gyakornokként, az Iskola mellett a laborokban tevékenykedhessek. Ez viszont szinte minden időmet lefoglalja az iskola és a kötelező katonai kiképzés mellett, mégse bánom. Így talán valóban hasznos tagja leszek a társadalomnak.


"Te csak virág légy, drága csecsebecs,
Haszontalan, de szép, s ez érdeme."

A szüleim mindig azt mondták, hogy jól kell majd házasodnom, hátha többre vihetem majd. Szép vagyok és kedves, van lehetőségem arra, hogy feljebb jussak. Persze Ők elégedettek az életükkel, de nekem többet akarnak, így hát kicsi koromtól fogva arra neveltek, hogyha eljön az idő, tudjam, hogy mi a kötelességem. Mosolyogjak szépen, legyek elbűvölő és csinos, hiszen csak ez számít, az első benyomások. El akarták nyomni a jellemem, hogy amikor betöltöm a 17 éves kort, olyan férjem legyen, amilyet Ők álmodtak meg mellém. Természetesen egy magas rangú katonát vagy esetleg a flotta szolgálatában lévő férfit... de mindenképpen tisztet. És hogy én mit akarok? Az nem számít... Nekem csak az a dolgom, hogy szerető feleséggé, majd anyává váljak. Valahogy képtelen vagyok elfogadni ezt a jövőképet... Úgy érzem, hogy többre vagyok hivatott.


"Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem."

Ahogy telnek az évek, egyre több kétség fogalmazódik meg bennem az életemről és a jövőmről. Tudom jól, hogy mi vár rám, hogy mit kell tennem, mégis, szeretnék egy jobb világban élni, ahol a nő saját maga dönthet a sorsa felől, de tudom jól, ezt nem hangoztathatom, túl veszélyes lenne. De talán idővel, ha a kutatásainknak hála képesek leszünk a gyermekek anyaméh nélküli kihordására, akkor a nők szerepe is megváltozhat. Ezért küzdök nap, mint nap, ezért tanulok folyamatosan és képzem magam, hogy segíthessek megváltoztatni a jövőt, mely olyanná válhat majd, amiben nemtől függetlenül mindenki szívesen él.


"Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét."

Josh... az első - és eddig egyetlen - nagy szerelmem volt. 15 évesen még naívan azt hittem, hogy Ő lesz egyszer a férjem, de hatalmasat tévedtem. Három évvel idősebb nálam s szinte a legjobb barátom volt gyerekkorunk óta. Idővel elkezdtem gyengébb érzelmeket táplálni iránta, neki hála ismerhettem meg a szerelmet és neki köszönhetem az első csókomat is, amelyet oly nagy titokban adott. Az első és egyben az utolsó csókomat. A barátságunk megváltozott, ahogy idősebb lett, a korkülönbség is növelte kettőnk között a távolságot, így bár megadta azt, amire egy kislány vágyott, mégse szolgálhatott számomra többel. Se ígérettel, hogy megvárja még azt a két évet, amíg kiházasítanak, se bármi mással. Egyszerűen eltávolodott tőlem és magamra hagyott...


"Az elszakadt szív könnyen összeforr,
S megint csak fáj, ha újra elszakasztjuk."

Azt hittem, hogy el tudom fogadni Josh döntését, mégis, amikor kiderült a számomra, hogy megházasodott, egy világ omlott össze bennem. A szívem majd megszakadt, és hiába akartam volna bármit tenni, nem tehettem... A szüleim nem engedték, hogy felkeressem, egyébként se lett volna semmi értelme, inkább csak azzal nyugtattak, hogy a férjem mellett majd meglelem a boldogságot, ahogy Josh is most már boldog Michelle-el. Akkor értettem meg igazán, hogy a választás joga számomra nem adatik meg. 10 hónapra rá pedig jött a hír, hogy gyermekül született. A régi sebek felszakadtak, úgy fájt, mint annak idején. Akkor döbbentem rá arra, hogy végleg elveszítettem, pedig sose volt igazán az enyém. Gyermeki, első szerelem, naív és reményekkel teli. Mily bolond is voltam... Mily bolond is vagyok, hogy hihetem, hogy számomra lesz még jobb.


"Csak hódolat illet meg, nem birálat."

A rendszer szülötte vagyok, miatta élek, neki tartozom. Fejet hajtok, követem a parancsokat, betartom a törvényeket, nem bíráskodom. Bár bennem van a küzdés egy jobb világ reménye iránt, a naív gondolatok kezdenek elhagyni, én pedig lassan beletörődöm abba a sorsba, amit a szüleim álmodtak meg nekem. Van értelme küzdeni? Van értelme többet akarni? Soha se leszek igazán boldog, soha se lesz más... Már csak néhány hónap és betöltöm a  17. életévemet, férjhez fognak adni, ha akarom, ha nem. Most kell hát szépen mosolyognom, most kell tennem róla, hogy minél jobb helyre házasodhassak be... Ez volna a kötelességem, mely szépen lassan őröl fel belülről. Nem szeretnék báb lenni, szeretnék többé válni, de vajon lesz rá lehetőségem? Vagy nemsokára én is egy leszek a sok közül? Ahogy most is az vagyok... nem több és nem kevesebb.


"Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen."

//Idézetek: Madách Imre: Az ember tragédiája//