Nylessa

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Sokan úgy vélik, hogy Nyl ellentéte vagyok. Talán anyánk a másikkal akarta kiegészíteni az egyiket... Ez igaz lehet, bár a megmondhatói csak az istenek lehetnek. Világ életemben apám sarkában loholtam, ha nem épp bátyám nyakában csüngtem. Ők ketten voltak számomra az egyetlenek, úgyhogy ezen nem kell meglepődni. Persze szeretem a többieket is. Már akit... Fontosnak tartom, hogy megismerjek másokat és nem csak azért, mert egy újabb háborúban akár a hátamat is fedezheti egyik-másik. A határaim feszegetése, na meg a mások dolgába beleavatkozás sem esik tőlem távol, feltéve, ha az a másik a bátyám. Kár, hogy ahogyan ő, úgy én sem vagyok egy könnyen győzködhető fajta. Ha meg akarsz győzni, üss le és tedd, amit akarsz. Persze csak amíg magamhoz nem térek, mert utána duplán megbánod. Ez akkor is igaz, ha a családomnak akar ártani valaki, legyen az perdai, vagy állati családtag.
Azt hiszem, ennyi elég. A fegyvermániám, meg az, hogy rendszeresen bóklászok egyedül az erdőben, ragadozókat csodálva, jobb, ha titokban marad! Hoppá!

A távolból figyelem az erratorok könnyed lépteit. Sebesebbek, mint mi, ahogyan erősebbek is. Örülök, hogy puszta szemlélődés közben akadtam a messze lévő falkára, ami az erdő felé halad. Arra, amerre én is vagyok, mégis, a bennük való gyönyörködés miatt fel sem fogom, hogy talán szaladnom kellene. Még egy kicsit… Minden egyes eltelt pillanattal ezt mondom magamnak. Ha csupán egy példány lenne, az egészen más. Bízom annyira apám által fejlesztett képességeimben, hogy elhiggyem, egyetlen erratorral szemben még képes lennék életben maradni. Na nem biztos, hogy közelharcban. Sokkal valószínűbb, hogy még távolról megcéloznám horpaszát a kezemben tartott íjjal.
A rohanó démontigrisek farka kis híján a földet csapkodja. Fogalmam sincs, mi késztethette őket arra, hogy így fussanak. Ez nem vadászat. Ha az lenne, akkor már látnom kellett volna a vadat, én pedig elég távol vagyok ahhoz, hogy még ne vegyenek észre. A szél is felém fúj, így ha szaglásomra figyelnék látásom helyett, akkor még az állatok szagát is megérezhetném.
Társam váratlan röppen elém. Az apró príí nem sokáig csapkod szárnyaival. Hamar megkapaszkodik vállamban, nem sajnálva bőröm, belekapva karmaival. Üres kezemmel nyúlok hátsója alá, hogy felsegíthessem.
- Tudom, hogy ideje menni, de legközelebb lehetnél óvatosabb, Zyr! – koppintok a sárkánymacska orrára, amint megfordul fejem mellett.
Utoljára még vetek egy pillantást az errator falkára.
- Azt hiszem, ma sem fogunk elejteni egy vadat sem – sóhajtom.
Mintha Shaz’or és Shiennel maguk akarnák meghazudtolni szavaimat, úgy terül el a leghátul loholó démontigris. Nem csak az az egy. Sorba hullik el több is, míg az elsők be nem érnek a fák közé. Mi ez az egész? Ujjaim megfeszülnek íjamon. Fogaim összeszorítva lesem, miként folyik ki a félelmetes bestiákból az élet. Mi volt képes erre? Nem látom! A fák útban vannak. Egyelőre…
Némi idő elteltével viszont már többen is lesznek előttem, mint szeretném. Véres csata bontakozik ki népünk és az égiek között. El is felejtettem, hogy az ma van, annak ellenére, hogy kora hajnalban még apámmal vitatkoztam azon, részt vehetek-e, vagy sem. A végén egy nemleges válasszal indultam az erdő felé letörten. Vigyázni akartam rájuk. Főleg apámra. Nekem és sokak által haszontalannak vélt testvéremnek már csak ő maradt.
Gondolkodás nélkül indulok meg a csatázók felé. Tudnom kell, hogy jól van! Látnom kell, ha pedig tudok, segítenem kell neki! Majd később leszidhat, nem érdekel. Majd azt mondom, hogy a bátyámat kerestem és véletlen ott lyukadtam ki.
Mire viszont kiértem az erdőből, mindenhol csak a vért láttam… Látásom helyett a hallásomra kezdtem figyelni, de semmi haszna nem volt. Túl sok volt a zaj. Következett a szaglás. Ismerem a szagát, amióta megkaptam képességem, beleivódott elmémbe, sok máséval együtt. Megvan! De miért? Miért száll az övével a vér bűze is?

Riadtan kelek fel álmomból. Álom? Nem éppen. Sokkal inkább emlék, ami azon a napon vésődött belém. Ágyamból kikelve azonnal testvérem szobája felé veszem az irányt, csakhogy az sokadjára is üresen fogad.
- Persze, hogy nincs itt, amikor kellene! – mosolyodom el az ajtónak támaszkodva.
Képességem használva felerősítem szaglásom, hogy érezzem régóta halványuló illatának maradványát. Hamarosan teljesen eltűnik, akkor viszont fogalmam sincs, hova menjek ezeken az estéken. Ó, dehogy nincs! Egyenesen hozzá. Aztán nagy vigyorral felverem álmából és beszélgetek vele az este maradékában. Most viszont nem. Egyelőre megkegyelmezek neki.
- Szegény, haszontalan bátyám… - suttogom a szobába. – Maradtál volna, ha tudod, hogy szükségem van rád? – lépek beljebb.
Még egy-két lépés, aztán ágyára vetem magam. Régen bármilyen rossz napom volt, bármennyire nem sikerült az edzés, ő mindig megnyugtatott. Meghallgatott, vagy legalább úgy tett, mint aki figyel, két bámulás között. Hiányzik, mint a reggeli edzés egy kiadós alvás után. Talán vissza kellene rángatnom ide…
Úgyse jönne. Annak ellenére, hogy még azt az idegesítő képességét is hajlandó vagyok elviselni. A közelében mondhatni ugyanolyanok vagyunk. Ugyanazokkal az alapokkal rendelkezünk, már ha nem vesszük figyelembe, hogy én apám nyomdokaiba lépve harcot tanultam és tanulok a mai napig. Ez a döntésem most még bölcsebbnek tűnik, tekintve, hogy az idióta bátyám azzal a quorsa bandával üzletel.