Nadiha

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Makacs vagyok és önfejű. Ezt mindenki tudja rólam, - ahogy, azt is-, hogy az érzelmek kimutatása, nem erős oldalam. Egyedül talán Athard az, aki képes volt olyan reakciókat kiváltani belőlem, amit még magam se hittem, hogy bennem lakoznak. Nagyon jó Felderítőnek tartom, -és Vezetőnek is-, de csak ennyit gondoltam bele, amikor először találkoztunk. Később, aztán olyan „oldalát” is megmutatta előttem, amire nem számítottam. Hosszú hónapok teltek el, míg közeledett felém, de sokszor elutasítottam és távolságot tartottam tőle, mert nem értettem valós szándékait. Így, visszagondolva a számtalan együtt elvégzett feladatainkra, már rájöttem, hogy egy olyan kapocs alakult ki köztünk, ami után már nehéz külön utakon járnunk. Addig nem történt köztünk semmi testiség, míg azon a napon - mikor útra keltem az ellenállók nyomait követve-, meg nem érintettem a karját. Tudom, hogy ez butaságnak hangzik, de örültem volna, ha velem tart, és nem mást tartott volna fontosabbnak, mint engem… Akkor néztem mélyen a szemébe először, és mozdult meg bennem valami, irányában. Hittem, hogy ha visszatérek- vagy utánam jön -, akkor másképp is alakulhatott volna az a nap… De, sajnos már nem tudtam elmondani, hogy ragaszkodom hozzá, mert a Sors és Shiennel elszakított tőle egy időre. Lehet, hogy így látta jónak, hogy mindketten tisztázhassuk magunkban, hogy mi is a célunk egymással… Vagy, legalábbis kiderüljön, hogy tényleg több van-e közöttünk…

     
A történetem nem attól a naptól kezdődik, hogy megszülettem. Inkább onnan, amikor megkaptam az első képességem. Zárkózott életem volt gyerekként, és a szüleim mindent megtettek, hogy ez ne is változzon meg, egy jó ideig. Az első képességem is úgy „kaptam” 5 évesen, hogy szinte alig tudtam felfogni, mi történik. Akkor, azt hittem, hogy valami „elromlott” bennem, és kétségbeesetten kerestem a magyarázatot. Sokan különcnek tartottak és nem volt sok barátom. Aztán _ez_, évek múltán sem változott, míg fel nem nőttem. Hosszú évekig jártam magányomban az erdőt, mert igazán ott éreztem magam a legjobban. Nem voltak szabályok, elvárások, és semmi olyan, ami korlátok közé szorított volna. Amikor betöltöttem a 25.-évet, nem igazán vártam a következő képességem, mert nem tudtam, hogy mit szán nekem Shiennel. Tudom, hogy áldásként adományozza nekünk Istennőnk ezt a kiváltságot, és biztosan tudta, hogy miért nekem adta. Az elmepajzs után az illúzió képességét kaptam meg, bár ennek csak jóval később tudtam őszintén örülni. A szülővárosom, -Caernaron-, ahol több a víz és a szikla, mint bárhol máshol, de az erdő nyújtotta nyugalom mindennél többet ért nekem. Soha nem tudtam milyen egy igazi érzés, mert gyermekként se tapasztaltam meg a szeretetet. A szüleim Khien halála után magukba zárkóztak, és attól a naptól fogva azt akarták, hogy keressek magamnak egy rendes férfit, aki mellettem lesz. Mondanom se kell, hogy minden lehetséges kibúvót megtaláltam, hogy ne piszkáljanak ezzel, és inkább valami olyasmit kerestem, hogy elfoglaljam magam. Így egyre többet a fegyverek forgatására helyeztem a hangsúlyt. Kislány korom óta a fémek és sziklák közt éltem, de a fák voltak, amik igazán vonzottak és a hegyek égig érő csúcsai. Anyám szomorúan vette tudomásul, hogy nem tarthatja karjaiban az unokáját egy jó ideig, de ez sem ösztönzött arra, hogy férjhez menjek. Sikerült titokban tartanom azt is, hogy minden lehetséges szabadidőmben a kardforgatás felé irányítsam. Otthon is számtalan kard, tőr, és egyéb sorakozott a Műhelybe. Így alakult ki valahol bennem, hogy a család nyomdokait részben követve én is a fegyverkészítés mesterségét kitanuljam. Bár erre, kaptam támogatást otthon, hogy legalább értsek valamihez. Azt soha nem árultam el, hogy nyolc éves korom óta gyakorlással töltöm a napjaim nagy részét, ott, ahol senki se láthat meg. Most már több, mint húsz év telt el, és saját kardot kovácsoltam magamnak. Az anyám ennek sem örült, de aztán belenyugodott. Ennek oka az volt, mikor az Égiek három éve megérkeztek. Sok fájdalmat és betegséget hoztak magukkal, így most először örült, hogy meg fogom tudni magam védeni. A Dana halálhíre nagyon megrázott, és elhatároztam, hogy valamit tennem kell, hogy ez ne ismétlődhessen meg soha többé. Fogalmam se volt, hogy miként kezdjek bele, míg egy nap, érkezett egy Kereskedő, aki a hegyen túli Faeserin-be tartott volna, csak eltévedt, és vezetőt keresett, aki megmutatja neki az erdőn át vezető ösvényt. Talán nem is jöhetett volna jobb alkalomkor ez a lehetőség, és megragadva az esélyt, hogy így, tapasztalatot és információt szerezve útnak induljak. A többnapos menetelés után, nemcsak a Kereskedőtől tudtam meg híreket, hanem a szomszédos helyeken is körbenéztem. Persze, a több napi járóföld számtalan kalandot és veszélyt tartogatott számunkra. Itt találkoztam először Athard-al. Róla is sokat hallottam, mikor az Édesanyja meghalt a Szentélyben… ahogy a bátyjáról is tudom, hogy Testőr… Igaz, hogy nem is gondoltam volna, hogy nem ez lesz az egyetlen találkozásom vele. De, ne is kanyarodjak nagyon távoli időre, mert amikor a Kereskedőt elvezettem a hófödte hegyi faluba, onnan kezdődött el egy olyan szakasz az életemnek, amiről álmodni se mertem… S talán, Shiennel sem…
Amikor elindultam otthonról, nem búcsúztam végleg a családi háztól, de egy jó időre másként alakult az életem. Az erdőt jól ismertem, de a magas hegyormokra és a dermesztő hidegre nem voltam teljesen felkészülve. Így esett, hogy a visszavezető utat egy lavina elzárta, és felfelé kellett kerülőt keressek, hogy hazajussak. Csak éppen arra nem számítottam, hogy a csuszamlás nemcsak a lentebb lévő völgyet zárta el, hanem a kitaposott ösvényt is, amin át tudtam volna kelni a szoroson. Napokig mentem felfelé mászva a hegyoldalba, míg kimerülve nem találtak rám a Faesern-iek vadászai. Sokáig azt hitték rólam, hogy nem élem túl, de aztán mégis visszaszállt belém az élet. Talán Shiennel könyörült meg rajtam, -vagy a falusiak gondoskodása segített-, de az biztos, hogy a felépülésem után hetekig – hónapokig- ott éltem velük. Megmutattak sok mindent és többet tanultam a zord vidékről, mint azt valaha gondoltam volna. De, aztán honvágy fogott el, és látni akartam a szüleimet, a házunkat, ahol felcseperedtem. Elindultam hát ismét, de már óvatosabban és körültekintőbben, mint legelőszőr. Azt is megtanultam, hogy a hegyek kiszámíthatatlanok, ahogy az időjárás. Ekkor találkoztam a hegyekben járó felderítő csapattal, akikhez csatlakoztam. Igaz, hogy nem pont ez volt az elképzelésem, de mivel rajtam kívül nem ismerte úgy senki a környéket, így ismét a hegyek felé tartottam. Jó pár napig velük voltam és ismét összetalálkoztam Atharddal. Talán ő nem ismert már meg, de nem is tulajdonítottam sok jelentőséget a közelségére. Annyit nem is beszéltünk, hogy megismerjük egymást, bár sokszor volt, hogy egy csapatban voltam vele, de ennél több soha sem történt köztünk. Ő a felderítők vezetője, én meg egy egyszerű „beosztottja” voltam, aki mutatta néha a hegyekbe az utat. A sok férfi közt, amúgy is kilógtam a „sorból”, de ez engem nem zavart. Mindig különc voltam és makacs is, hogy ezt beismerjem. Athard-ot mindig is egy arrogáns és magának való nagyzoló hólyagnak tartottam, amiért kerültem is a társaságát. Aztán később, mikor egyre többször osztottak be minket közös feladatra, akkor keveredtünk csak beszédbe egymással. Addig csak az általános dolgok kerültek szóba köztünk, és eszem ágában se volt, hogy ez valaha is megváltozhat. Talán, még a napját se tudom, mikor kerültünk közelebb egymáshoz, de aztán ismét közbe szolt Shiennel, mert hiába győzködtem, -hogy tartson velem a hegyekbe az ellenállók nyomait követve-, nem jött velem. Fontosabb volt számára a feladat, mint én… és ez elég megrázóan ért. Tudom, hogy sokszor vagyok meggondolatlan és makacs, mint egy Grodrak, de akkor azt hittem, hogy mégis utánam fog jönni…. Nem így lett! Igazából nem tudom, hogy miért döntött így, de az biztos, hogy másként hittem volna róla. A hónapok során kettőnk közt kialakult kapcsolat, inkább hasonlít egy ragaszkodáshoz, mint érzelmekkel teli szenvedélyhez. S mégis, úgy éreztem, hogy több is lehetett volna köztünk. El se hiszem, hogy ezt kimondtam! Eddig se úgy tekintettem rá, mint leendő férjemre, bár… lehet, hogy ő hamarább tudna dönteni kettőnkről, mint talán, én. Valahogy furcsa érzés, amikor a kiadott feladaton, egymás mellett haladunk, mert olyan volt nekem, mint egy fivér, -vagy- egy nagyon közeli jó barát. Még magam se tudom, hogy miként tekintsek rá, de azt már tudom, hogy idő kell ahhoz, hogy mindent tisztán lássak vele, és a magam köré épített kis burkomat valaha is leeresszem, és közelebb engedjem magamhoz. Esetleg talán még, a szívemhez is. Erről sohasem beszéltem vele, sem mással. Mikor Elorakból útnak indultam az Ellenállók nyomait követve, az indulás pillanatáig vártam, hogy meggondolva magát mégis a csapattal tart, s velem. Nem így történt. Sajnáltam, hogy nem értette meg győzködésem, és a dolog fontosságát, hogy ne napok múltán induljunk el utánuk. Aztán, mielőtt még újra láthattam volna, közbeszóltak az Istenek. Legalábbis sok mindenre nem emlékszem az elmúlt napokból, - vagy csak órák telhettek el csupán- mert az utolsó emlékképem egy sötét barlang, ahová behúzódtunk a csapattagokkal a vihar elől. Azt tudtam eddig is, hogy az időjárás a hegyekben gyorsan változik, de azt már kevésbé, hogy a sok eső miatt a földalatti folyók olyan erővel vájják ki a sziklák falát, hogy elég egy rossz mozdulat, és elragad a sodrás, ha nem vigyáz valaki hová lép. Fogalmam sincs, hogy a fáradtság vagy a figyelmetlenség okozta-e a vesztemet, de már csak akkor tértem magamhoz, mikor valahol a vízesés csendesedett és a partján találtam magam. Véres ruhában, és számtalan sebbel a testemen. A felismerés viszont a sebeimnél is fájdalmasabb volt, mert csak pár dolog rémlett fel előttem. Napokig bolyongtam a völgyben, de csak később kezdett derengeni a múltam emlékei. Ahogy az is, hogy az Ellenállókra bukkantunk végül, és nem is volt talán véletlen az a beomlott szikla… Csak az még homályos, hogy mi-vagy- kik elől húzódtunk be a Barlang mélyére?! Tényleg a vihar elől?… Az idő talán segít, hogy rájöjjek, honnan jutottam ide, és ki lehet az a férfi, akinek az alakja, s arca, mindig eszembe jut?! Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem?! De, akkor miért érzem úgy, hogy Elorakba kell mennem?! Mi vár ott rám? Talán mindenre ott kapok magyarázatot? Csak a kérdések! De, a választ még nem találtam rá… pedig, meg kell tudnom valahogy! Erőltetem magam, hogy eszembe jussanak dolgok… s lassan kezdenek visszatérni az emlékek, még a fejemen lévő seb is gyógyulni látszik. Majd a neve is felrémlik annak a férfinek, akit mindig magam előtt látok.. Athard.
Vissza kell jutnom Elorakba! Hozzá! Látnom kell Őt!