Szokásos rutin feladatnak indult ez a nap is, egészen addig, amíg két gyerek el nem tűnt az erdőben. Utána már a stresszes, ordibálós, jajveszékelős, "mentsék meg a gyermekemet!" napba csapot át. Ráadásul a társamat sem választottam meg alaposan, nem volt időm gondolkodni és nem is én választottam, jönni akart. Ezért az úton többször is felsejlik, jól döntöttem-e. Nem voltunk sokan felderítők ott, Elorak-ban, az eltűnt kölkök szülei meg az egyik fülemben zajongtak. Nadiha volt kéznél. Néhány felderítést már megjártunk, vannak hasznos ötletei, de kifejezetten nem beszéltünk sokat. Mondjuk ez a javára írható, de mégis csak nőből van, így akármennyire is megfontolt és csendes, kiszámíthatatlan, mint az összes többi. Ő megy elől, én mögötte, noha figyelek a körülöttünk fellelhető nyomokra, úgy vagyok vele, vezessen most ő. Egy ideig kikapcsolom az agyam és nem gondolok semmire, utána meg a magokra, amik a táskájából kezdenek el potyogni kifelé. - Hé! Húzod a csíkot magad után! Morgom hátulról és ha megáll, úgy én is megállok. Úgy látom, ezek csak rotchi magok, de a fene tudja. Inkább nem dugom bele az orrom az ő dolgába. Mindegyikőjüket kerülni szoktam nagy ívben, ha tehetem, most is inkább megkerülöm, mert már tapasztaltam milyen az, amikor leállok velük beszélgetni. Nem tudom megütni az ő mércéjüket és nem is akarom. Nincs értelme felszedegetni őket a földről. Tudom hol találhatunk még, de amúgy sem potyogott annyi ki, hogy azt feltétlen muszáj legyen azonnal pótolni és adott esetben besegíteni neki felszedni a földről. Sőt, ha így tesz, akkor rá is morgok, hogy haladjunk tovább! Most én megyek elől. A nyílpuska a kezemben, a hátamon a tegez, benne nyilakkal, és a táskám, amiben főleg víz, élelem és néhány kenőcs, gyógynővény levele. - Jobb esetben az estére már vissza visszük őket! Majdnem biztos vagyok benne, de ha nem is és az istenek megviccelnek minket, akkor is napokról beszélünk, nem hetekről meg hónapokról. Szóval nem értem, miért hurcolássza magával a magokat? Ahh, mindegy. Talán ne akarjam megérteni. Az egyik fa törzsénél állok meg, ami vizes és vizeletszagot áraszt magából. A kölköket senki sem tanította meg hogy az erdőben el kell ásni az ilyen dolgainkat? Miért is tették volna. Hiszen oda sem figyeltek rájuk. Nem időzöm itt sokáig, és ha Nadiha felzárkózik mögém, akkor haladunk tovább a lábnyomaikat követve.
Kora reggel keltem ma is, ahogy szoktam. Inkább csak megszokásból, mint muszájból. Igaz, hogy a reggelimet és a vizet összepakoltam, de még valami hiányzott… A magok! Gyorsan szedegettem párat a tálból, majd azt is a többi mellé csúsztattam a táskám oldalsó zsebébe. Különösebb feladatra nem számítottam a mai nap, de soha nem lehet tudni, hogy mi vár majd rám. Úgy vagyok vele, hogy inkább felkészüljek, mint váratlanul érjen, bármi. Ez mondjuk Athard-ra nem vonatkozik, mert különös módon tud mindig valami „égbekiáltó kedvességet” mondani nekem, amire nem lehet felkészülnöm. Az elveszett gyerekek hírére felkapom a fejem, és egy percig sem gondolkodom azon, hogy induljak én is a keresésükre. -Mennék én is keresni a kicsiket!- Fordulok felé, -kissé morcosan nézve rá-, amikor jelzem neki induló szándékomat, és látom rajta, hogy a legutolsó gondolata sem én lettem volna, hogy vele tartsak. Végül döntésre jut, és elindulunk. Remek! Megint együtt kell lennem vele, és hallgatni az örökös kiigazításait! Egy normális megnyilvánulása nincs hozzám, de ezt szerintem észre sem veszi! Na, mindegy.. Jobb, ha gyorsan indulok is előre, hogy a gyermekek nyomára bukkanjunk, amíg nem ered el az eső. Sokat nem beszélünk az induláskor, és ez nem is változik addig a percig, amíg valamibe bele nem tud kötni! A kicsik lábnyomai elég tisztán kivehetőek a puha talajon és nem is nehéz követni a két egymás mellett haladó kis lábak nyomait. Persze, mire jobban előre haladnék az erdőben, a hátam mögül meghallom a hangját. -Mi?! Mit húzok magam után?- fordulok hátra, hogy megnézzem, miről beszél, és valóban! Pár szem mag kicsúszott a táskám zsebéből, amit nem vettem észre. -Hmmm… _Ez_ ekkora gond?!- hajolok le a magokért, ha már megjegyezte, és nem is akartam magyarázni neki, miért vannak nálam. Az "erratoroknak is kell valami csemege!" jegyezném meg gúnyosan viccelődve, de inkább nem teszem. Amúgy se hiszem, hogy van humora, Athardnak. Eddig sem volt! Meg aztán, egy pasi úgysem értené meg, hogy egy női táskában, miért kell mindenfélét tartani! Ezért, nem is veszem a fáradtságot, hogy felvilágosítsam. Mire összeszedem azt a maroknyi magot, már elém is lép, hogy ő vezessen. Férfiak! Ingatom meg a fejem, és indulok tovább mögötte. Eddig se volt valami előzékeny, de ha azt akarta, hogy én keressem meg a nyomaikat, akkor ez nem sokáig tartott nála! Beképzelt tuskó! Ahelyett, hogy segített volna összeszedni a kiejtett szemeket, máris előre indul, mert estéig vissza is akar érni! Azt nem gondolja, hogy esetleg nem találjuk meg őket addigra?! Ahhh! Kicsit gyorsítok a lépteimen, hogy utolérjem. Mit mondjak?! Úgy masírozik, mintha az erőltetett menetet akarná valami versenyszámnak beiktatni! –Héé! Várj már meg! Nekem nincs olyan nagy lábam, mint neked! – Meg persze arcom, de ezt most nem mondom mellé hangosan. Így is elég paprikásnak nézem a hangulatát, és még képes lenne itt hagyni, mert nincs akkora talpam, mint neki! Már utálom ezt a napot! -Jobb esetben?! Ezt, hogy érted? Miből gondolod, hogy estére meglesznek a lurkók? – picit meglep a gyors kijelentése, mert előre semmit nem lehet nagyon tudni. A gyerekek egy jó ideje kint vannak valahol. S mi, csak órákkal később tudtunk indulni utánuk. Még jó, hogy nem azt mondja, hogy „5 perc, és megvannak!”. Igaz, még ez is kitelik tőle, ha nem lenne ennyire…. öntelt hólyag! -Ezt úgy mondod, mintha tudnád, hol vannak?!- elég nehéz beérni a nagy elánnal nekiindult lépteit, de "jó nagy" a háta, hogy ne tévesszem szem elől. Pasi!…. pff…! Vágok egy grimaszt erre, de nem akarok lemaradni tőle, és közben figyelem a nyomokat, -amit talán, egy letört ág is jelezhet-, hogy merre mehettek.
Megkerültem, ő meg fel van háborodva. Nézem a szemek felszedegetését és komolyan elkap az ideg. De megpróbálom türtőztetni magam. Végül is az ő dolga, hogy mi a nyavalyát akar kezdeni a bogyóival. Viszont nem akarok sokáig itt ácsorogni. - Kicsit gyorsabban, ha kérhetem tőled, ebből a magból van rengeteg a városban. Nem akarom hogy kihűljön a nyom! Sürgetem, mert szerintem ő is tisztában van ennek a jelentőségével. Utána fújhatjuk az egészet és maximum találgathatunk, de azzal sokra nem megyünk. Nem értem miért hiszi hogy ez gond. Mikor már a végét szedegeti, én elindulok. Ő meg rohan utánam. Tényleg gyorsan megyek, viszont az üvöltésére lassítok. - Befejeznéd? Ugye nem akarod a közeli tither csapatot a nyakunkba? Nem? Jó! Halkabban beszélek, mert ezek a jószágok, bár növényevők, ha felbolygatjuk őket, könnyedén laposra taposnak minket. A kezemmel az egyik tetemesebb, már kihűlt, de még szagló kupac irányába mutatok neki. Utána megfordulok és megyek tovább, próbálok olyan tempót diktálni, hogy ne folytassa ezt a lármázást. Menet közben megint olyasmit sikerül kimondanom, ami neki mintha nem tetszene. Nem sikerül dűlőre jutnom vele. - Mert jobb esetben hamar megszabadulunk egymástól. Morgom végül foghegyről, szerintem ez még neki is tetszeni fog alapon. Bár kétlem. Semmi sem tetszik neki. - Nem tudom. De a nyomok frissek, néhány perce mehettek el itt. Mutatok a fűre mellettünk, amiben látni a kicsi lábnyomokat és egyenlőre nem kanyarodnak be a titherek területére. A fű laposságából ítélve nagyjából fél óra előnyük lehet. Egy ideig a magam részéről csendben haladok elől, mígnem feltűnik hogy a nyomok hirtelen megduplázódnak és egymásra érnek. - A fene! Dörmögöm, közben megállva, ezzel megállásra késztetve a társamat is. - Visszafelé jöttek. De csak ezen a részen, itt. Nézd! Mutatok magam mögé, meg elé, meg talán még nála is látszik, szóval letaposták a saját nyomaikat. Jobb ötlet híján a közeli bokrokat, fatörzseket figyelem, hátha valamelyikük beleakadt, majd ismét a talajt, csak a nyomaink körül. Tovább kellett menniük, de ha nem találunk több nyomot, akkor átvághattak néhány bokron, mi pedig azért nem látjuk őket, mert gyakorlatilag itt van a hátunkban is egy, meg mellettünk, beleér az összetaposott nyomokba.
Eddig is gondoltam róla, hogy semmi humorérzéke sincs, de, hogy türelme se, az már biztos! A kiszóródott magokat felszedem –amúgy meg nem lenne nagy jelentősége - de a megjegyzése után, már csak azért se hagyom ott őket a földön. Aztán, mintha ott se lennék, előre indul, s alig tudom beérni. Szinte gyorsasági versenyt csinál a haladásból, és képtelen megérteni, hogy én nem vagyok ennyire erős lábizmokkal ellátva -a méretéről- nem is beszélve! A megjegyzésére nem is felelek, mert félek, hogy olyat mondanék, amit később megbánnék. Így inkább a háta mögött csendesen szedem a lábam, de azért egy grimasz megjelenik az arcomon. -Hát hogyne! Dehogy akarom.. –csendesedek el végül, mert jobban koncentrálnom kell az utolérésére, de ez szerinte semmiség! Úgy trappol, mint egy errator csapat a „nagy vonuláskor”! Felfújt hólyag! Mire a háta mögé kerülök, megint meghallok tőle egy eleresztett „kedves” beszólást, amit nem is tudom, miért nem csodálok?! Eddig sem akarta nagyon, hogy vele jöjjek, csak én voltam a közelbe, amikor a gyerekek keresésére indult…S, ha én nem kérem, hogy vele jöhessek megtalálni az elveszetteket, akkor most nem is lennék itt. Már bánom, hogy lelkesen jelentkeztem… Jöttem volna egyedül! Erre a mondatára talán jobb is, ha nem válaszolok és elengedem a fülem mellett. Közben, mutat egy elég zavaros nyomokra, amik láthatólag egymást érve topogtak körbe, de valami miatt visszafordultak-vagy megzavarhatta őket - azt még nem tudni. Olyan hirtelen áll meg, hogy majdnem neki is ütközöm. Az utolsó pillanatban állok meg és figyelem, amikre mutat. Persze, ha Athardra nézek, akkor neki már biztos, hogy van valami megcáfolhatatlan látomása, amiben már azt is tudja, hogy mi történt pontosan. De aztán jobban megnézem én is a körvonalazódott nyomaikat, egyik irányból inkább látom, hogy a titherek területe felé indulhattak végül, de persze, ezt biztosan nem fogja tőlem elfogadni. A kis lábacskák tényleg egymásba taposták a nyomaikat, de a fák ágainak apró sérülése egy irányba láttatják az indulásukat, csak éppen „Mr. Tökély” annyira bele van mélyedve a fák törzseinek a vizsgálatába, hogy a talajon átsiklik a frissen letört gallyakon. Igazán aprók, de most ha megjegyezném, akkor megint itt hagyna engem? Hogy is mondta?! Jahh! „Jobb esetben, hamar megszabadulunk egymástól”. Azt már nem! Nem fog ilyen könnyen lerázni! -Látom… - hajolok közelebb a talajhoz, de aztán valamit észre veszek az egyik bokor alatt. -Erre mehettek. – mutatok abba az irányba, ahová a titherek területe kezdődik, bár nem hiszem, hogy önszántukból indultak volna arra a veszélyes terepre. – Itt egy maréknyi friss gally, amit letörhettek, amikor erre indultak. –halkan mondom, bár a közelben nem hiszem, hogy valaki járna, de elég veszélyesnek tartom, ha tényleg a „kalapácsfejűek” felé indultak… Ezek a lények, kb. 9 méter magasak és 10-11 méter hosszú a testük. A hatalmasra nőtt lények, vastag bőrrel és szarupáncéllal rendelkeznek, de hiába növényevők, ha valaki megzavarja őket, akkor agresszívak is lehetnek. Remélem, hogy a kicsik mégse arra indultak, bár a női megérzésem nem szokott csalni… Kérdés, hogy Athard mit gondol erről?! -Szerinted túlélik?- aggódom a gyerekekért, mert ismerem a veszélyes terepet és az itt élő állatokat. A kérdésem felé elég halkan teszem, de lehet, hogy hallja, és ebbe is kivetnivalót talál, mert amióta elindultunk, egy mondatán kívül alig tudott hozzám normálisan szólni. Kezdve azzal, hogy a magok kicsúsztak a táskám zsebéből, és a földre potyogtak.. Azt sem szándékosan tettem… De, csak kötözködik velem. Én mennék utánuk, de az ő szava dönt.
Mind a ketten a környéket kezdjük el pásztázni, hátha találunk további nyomokat. Én a fák törzsét és a bokrok ágait figyelem, amikor a társam megszólal. Az iránymutatására megindulok, néhány lépés erejéig a bokorhoz, majd onnan tovább. A gallyak valóban ott vannak a földön és csak még több lesz, amikor én is neki megyek. Aztán ahogy tovább haladok, ismét megpillantom a lábnyomaikat. Intek a fejemmel neki hogy kövessen, közben magamban tanácstalanul figyelem a környéket. A titherek nagyok, nehezek, kezdetben lassan szaladnak, de ha begyorsulnak, elsodornak minket, mint egy tollpihét az erős szél. A kérdése valamelyest kirángat a gondolkodásból. - Még az se biztos hogy mi túléljük. Morgom vissza neki az igazat, mert mással nem szolgálhatok. Nem akarok olyasmit ígérni, amit aztán nem tudok betartani. A kölykökért aggódik, de ha azt nézzük, amint átsurranunk az ő területükre, már mi is veszélybe kerülünk. A nyomok mélyedéséből és távolságából egyre inkább világossá válik hogy szaladtak. Biztos itt rosszalkodnak valahol. A hallásomra, vele együtt a képességemre támaszkodom, aztán kínos percek múltán jól kivehető kacarászást hallok, tőlünk nyugatra. A fejemmel biccentek neki abba az irányba, majd magam is megindulok roham léptekben. Két perc múlva beérjük őket, már látom a fák közt szaladni a két gyereket, az egyik elvette a másik babáját és hangosan sikítoznak. A nevükön gondolkodom, mert a városban mondták. - Lia! Grob! Megállni! Hangoskodom akkor én is. A hangomra megfordulnak, a kislány felsikít, a másik pedig sürgeti hogy menjenek. Ilyen nincs! Mérgesen hátrafordulok, Nadiha valahol itt van mögöttem. - Kapd el őket! Rád talán hallgatnak! Én fedezlek titeket! Szerintem ez a legjobb megoldás, mert előlem csak szaladni fognak, gondolom azt hiszik, jól elporolom a hátsójukat. Hát, ezzel nincsenek is messze az igazságtól! Előre engedem Nadiha-t, nekem pedig amúgy is a kezem ügyében van a nyílpuska, csupán nyílvesszőt kell húznom az idegre, az meg futás közben nem egyszerű. Loholok utánuk, közben hátranyúlok a tegezhez, de a művelet megakad. Pont elhúznék egy nagyra nőtt tither előtt, aki eddig a növények leveleit rágcsálta békésen, ám amint képbe kerültem, felmorran és dobbant egyet a patáival. A föld megremeg, én pedig megállok előtte. Mozdulatlanra dermedve, kussban figyelek, közben a kezem visszanavigálom lassan és próbálok hátrálni. Bár a lábam nem moccan, mert még gondolkodom azon hogyan kéne. Láthatóan ideges lett a jelenlétemtől a beste! Még szerencse hogy egyedül van.
Mikor említem neki az apró gallyakat a bokor alján, el se hiszem, hogy nem teremt le valami frappáns kioktatással vagy éppen egy lekezelő mondattal. Bár, ezt lehet hamar elkiabáltam, mert egyből kapom a megjegyzését, hogy egyáltalán mi sem éljük túl… Ohh, ezt ugye csak viccnek szánta?! -Meg fogjuk találni a gyerekeket!… Meg kell találnunk és hazavinnünk őket. – motyogom magam elé, ezzel is bátorítva magam, bár kicsit félek is, hogy ha igaza lenne… Csendben követem Athardot, de a gondolataim mellett erősen akarom, hogy a nyomaikra leljünk és kikerüljünk a titherek területéről. Nincs szándékomban többet időzni itt, mint ami szükséges… és hamarosan gyermekhangokat hallok meg, nem is messze tőlünk. Futásnak eredek, de mielőtt beérném a férfit és a gyerekeket meglátnám, máris rájuk mordulva hívja a nevükön őket. Pasi! Gondolta, hogy egy erélyes kiáltás az megold mindent?! Lehet, hogy jobban megrémülnek a hangjától…. Ez most nem jó ötlet volt tőle. S azt hiszem, hogy ő is belátja hamar, hogy nem volt hatásos a határozott erélyessége. Gyerekek, és ha most rosszat is tettek, nem most kellene rájuk rivallni, inkább azt elérni, hogy ne rohanjanak el még messzebbre a látványunktól. -Megyek… nem kellett volna így rájuk ordítanod… - jegyzem meg neki, miközben indulok a két lurkó felé, de aztán meghallom a hátam mögül a „csendet”, ami semmi jóra nem enged, hogy gondoljak. A gyerekek és Athard között állok kábé félúton, de az evésben megzavart állat mordulására és patadobbantására hátra nézek. -Athard.. – némán formálja ajkam a nevét, de sok időm nincs gondolkodni, hogy valamit tegyek. A gyerekek felé fordulok, de ők a fák takarásában eltűntek ismét a szemem elől. Nem is csodálom, ha elbújtak volna valamelyik törzs mögött, de most nagyobb veszély leselkedik a Társamra, és cselekednem kell. Tudom, hogy ezért még megkapom tőle a dorgálást, de nem tudnám elnézni, hogy a megzavart állat nekirontva sebesítse meg.. Nem hagyhatom! Hirtelen ötlettől vezérelve-és más híján- a táskámba lapuló parittyámat veszem elő, és egy gyors célzást követően az állat felé eresztem el a követ. Abban biztos vagyok, hogy eltalálom, és ezzel elterelem Athardról a figyelmét, csak azt nem gondoltam túl, hogy ezek után engem fog célba venni az eltalált növényevő, aki mellesleg legalább tízszer hatalmasabb nálam, minden tekintetbe. -Athard! Fussatok, gyerekek!– kiáltom feléjük, de aztán felfogom, hogy talán az első gondolatom bevált, és a férfi megmenekült, de most én vagyok a célpont… Huu…ezt nem így gondoltam! Futni kezdek és a gyerekeket is igyekszem kikerülni és másik irányba menekülni. Remélem Athardnak, nem esett baja… Csak ez lebeg a szemem előtt. Ha utolér, akkor kapok biztos a fejemre tőle! De, nem tudtam mást kitalálni, hogy eltereljem a figyelmét annak a monstrumnak. Még azt se figyeltem, hogy a lábam alatt elég ingoványos lett a talaj…. Jajj, ne!
A figyelmem az állaton marad, hiszen ő fenyeget engem, közben azon agyalok, hol hagytam az eszemet. Miért gondoltam hogy jó ötlet az erdőben rohangálni? Főleg itt a titherek földjén? És fedezni lehet itt bárkit is szaros kis nyílvesszőkkel? Bár mondjuk odáig nem jutottam el hogy csőre töltsek. Most óvatosan és lassan a vállamra csapom a fegyvert, közben ő fújtat egyet mérgesen, az első lábával a földet kaparva. Még nem sikerült a nadrágomba vizelnem, de ugyanakkor elindulni sem, pedig éghetően sürgős lenne elszelelni innen, ugyanis a kaparása azt jelenti, hogy harcra kész. És baromi jól fel van szerelve. Ellenben én! Oldalra sandítok, meg szeretnék bizonyosodni arról hogy csak rám jelent veszélyt. Erre fel Nadiha kotorászást látom a táskájában, tőlem nem messze. Mi a bánatot művel? Idegesen hadonászni kezdek neki a kezemmel, ha már üvölteni nem merek neki, akkor jelzem hogy húzzon a kölkök után. De nem! Alaposan leizzadok, az állat dobbant még egyet, azt hiszem ez a végszó, akkor most jöhet a fejvesztett rohanás. Megfordulok és uzsgyi neki, szaladok előle, igyekszem a többiektől elvezetni. Vagyis ezt szeretném, azonban hirtelen irányt vált, én pedig megállok és nézek utána. Nadiha felé rohan, neki a kezében a parittyája, biztos csinált valami butaságot. - Meguntad az életed?! Üvöltök neki jó hangosan, most már utánuk szaladok, harmadik kerékként funkcionálva. Nesze neked fedezés! Meg se érezné ez a dög, ha meglőném! Rohanás közben sikerül a kölköket is megtalálnom, egy fa mögül nézelődnek nagyra nyílt szemekkel. - Ott maradjatok! Nem értem őket, a kiáltásomra már megint szaladni kezdenek sikoltozva, de úgy látom kifelé haladnak a titherek földjéről. Hú, de el fogom verni a seggüket! Csak jussunk ki élve innen! - Nem jó fele rohansz! Másik irány! A társamnak címzem ezen szavaimat, mert tudom hogy bár a fák valamennyire lassítják a jószágot, de az erdő egy mocsárba torkollik. Ott meg aztán mind a ketten kelepcébe fognak kerülni. Valamiért nem hallja. - Nem érted?! Másik... A tither-nek nincs olyan, hogy akadály, szerintem a fogalmát sem ismeri, mert csak úgy dönti ki a fákat az útja mentén, én meg kerülgethetem, mégis átesek az egyik rönkön, előre, térdre rogyva. Kótyagosan felállok, akkor meg látom hogy jócskán lemaradok. Felpattanok, folytatom a rohanást utánuk, Nadiha nem változtat az irányon, a dög meg egyre jobban felzárkózik mögé. Shiennel szemére! Próbálok én is felzárkózni. A mocsár részénél már ritkásabbak a fák, indák lógnak le róluk, kezd körvonalazódni egy nagyon rizikós terv. Beérhetem őket, ha megragadok egyet, ezzel még őt is meg tudom menteni a mocsártól. Kivétel ha nem elég erős, és nem tud megtartani kettőnket.
Amikor eltaláltam az állatot a kilőtt kővel, akkor még nem fogtam fel, hogy mi következhet utána. Persze azt sejtettem, hogy magam felé fogom terelni a figyelmét, de többet nem gondoltam bele. Igaz, hogy az lebegett a szemem előtt, hogy valahogy időt nyerjek a Társamnak, hogy ki tudjon jutni a szorult helyzetéből… csak aztán, amikor a dühös állat felém iramodik, már csak a menekülésre tudok gondolni, -s arra-, hogy minél távolabb kerüljek tőlük, és a gyerekekre se tereljem a tithert. A rohanásomban az hajtott előre, hogy a fákat kerülgessem és addig hátra sem néztem, míg meg nem hallottam Athard hangját. Legszívesebben visszakiáltottam volna felé, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy magyarázkodjak miért pont erre indultam. A fene tudja, hogy miért erre! Ez volt az egyetlen olyan irány, ami távolabb vitt tőlük, s így most csak én vagyok az „útjában” a felbőszült hústoronynak. -Dehogy untam!.. Pont megmentelek benneteket… azt hiszem…- motyogom magam elé, de alig kapok levegőt a rohanás közben. A lábam néha-néha megcsúszik és nagy szerencse, hogy nem sodródom alá egy kidőlt fának-vagy az állat patája alá- ha már voltam olyan hülye, hogy hirtelen ötlettől vezérelve megmentettem a férfit. Basszuuuss! Kiállhatatlan egy alak! Pont most kell neki így kiabálnia, hogy rossz felé megyek?! Mi? Ohhh! JAjjj!…. Az eső feláztatta a talajt, és egyenesen az ingovány felé tartok… Shiennel! Segíts! Szedem a lábam, ahogy csak bírom, de az egyre több gyökér és a tövestől kifordult fák nem könnyítik meg a menekülésem. Már nem lehet messze mögöttem az állat, és nem is merek hátrafordulni, de egy óvatlan pillanatban egy lépésem eltévesztem, és egy rönkben elbotlom. A túlélési ösztönöm hajt előre, így nem állhatok meg, és nem adhatom fel! A ruhám csupa sár és a mögöttem hallatszó hangok sem valami biztatók… De, hátrálok és próbálok ismét talpra állni, közben Shiennelhez fohászkodom. -Shiennel…kérlek segíts kijutnom innen! – ajkamat alig hagyja el hang, de a lelkem mélyén azt kívánom, hogy a gyerekek és Athard is megmeneküljön… Bár, ezt úgyse fogja megérteni az a pökhendi … beképzelt … felfuvalkodott Tuskó! Csak jussak el a folyóig.. Talán nincs messze!… Nagy nehezen összeszedem minden erőmet és bátorságomat, hogy szembenézzek a tither dühös tekintetével, de aztán valami történik… Mintha megemelkednék a talajtól, de a szemem nem merem még kinyitni, csak mikor a lábam alatt nem érzek semmit, -s egyúttal vele- egy erős kar fonódik a derekam köré. Mi történik? Csak lebegek a levegőben?! Hogy lehetséges ez? Alig hiszek a szememnek, mikor Athard-ot látom, amint egy liánba kapaszkodik, s lengünk az ingovány felett! … Az arcom csupa sár, -talán a szemem látszik kivillanva fehérlőn a mocsok mögül-, de egy hang se jut ki ismét az ajkaim közül. Még a sikoltás is bennragad, ami egy perccel ezelőtt kiszakadt volna belőlem… Ahogy megszólalni is elfelejtek a meglepetéstől.
Kevés lehetőség közül választhatok, ha beérem őket. Egyik hogy hagyom mind a kettőt elsüllyedni az ingoványban, és majd Nadiha-t kihúzom. Ez csak azért nem tetszik, mert az állat maga alá gyűrheti, sőt, meg is ölheti, ha kapálódzik. A másik hogy még előtte megpróbálom elkapni és "átrepüljük a szélét", ami azért necces, mert beletrafálhatok az állatba is, és akkor ott kenődöm szét rajta, vagy egy fán, de ha sikerül is, kifejezetten nem szeretek "repkedni". Sok idő nem adatik meg ezen agyalni, a lélek vesztett rohanás legalább megteszi a hatását, az állat még viaskodik egy két erősebb fával, Nadiha megállt, csak tudnám miért. Gyorsan kerülök egyet, és felmászom a közeli fára, a rajta lógó liánt akarom elkapni. Aztán amikor sikerült, alaposan megrángatom, így már biztos lehetek benne hogy legalább engem kibír. Szóval odáig stabilnak tűnik a terv hogy felszedem Nadiha-t, utána meg a fene tudja. Szorít az idő, a fa recsegése, ropogása jelzi, mindjárt megadja magát és a titherünk be fog indulni megint. Úgyhogy behunyom a szemem és elrugaszkodom, aztán menet közbe észbe kapok, hogy csukott szemmel nehéz lesz összekaparni a társamat, ezért kinyitom. Üvöltök, Nadiha alakja egyre közelít, vagyis én felé, a titherünk is közelít, néhány fa is útban van, azért csak sikerül megragadnom a derekánál fogva, egy ideig "repülünk tovább", el a tithertől, végig a mocsár kezdeténél, aztán hirtelen lefelé esik a lián velünk együtt. A következő, amit látok egy terebélyes bokor, azt úgy telibe is trafáljuk, majd azon keresztül esve, áthidalva a magunk mögött hagyott problémákat, egy lankás lejtőn potyogunk lefelé, hogy még a csontjaim is belezörögnek. Nem csak Nadiha lesz sáros, hanem én is, szerencsére nem hosszú az út, amit megteszünk lefelé, az aljánál pedig megállunk. Arccal felfelé fekszem a fűben, és első megmozdulásom a kifelé fújt levegő, aztán a hörgések, miközben mocorgok. Jól összeütöttem magam, a bokor ágai is hagytak barázdákat a karjaimon, meg az arcomon. A betervezett kiabálásom most elmarad, helyette a leveleket, meg a szirszarokat köpködöm kifelé a számból oldalra. Kell egy kis idő amíg magamhoz térek, aztán ha Nadiha is megvan, akkor ideje felállnunk. - Ha megtalálom őket, én kinyírom azt a két szarost! Morgom ingerülten, miközben felülök, és arra fordulok, amerre a társam van. Egy kettőre sikerült felbaszniuk az agyam, két kis hülye gyerek! Akadozva, nehézkesen, de felállok, majd a kezemet nyújtom neki, hogy ő is hamar talpra kerülhessen. - Láttam őket vissza szaladni az ösvényre. Gyere!
Mire felfognám, hogy mi történt, -és kapaszkodnék Athard vállába-, a lián megreccsen, és elenged a súlytól, amivel ránehezedtünk. – ÁÁÁáááááá!- Ekkor már egy sikoly is kitör belőlem, amint az összes végtagom a levegőben kapálózik. Azt se tudtam, hogy mi történik körülöttem, de a földet érés fájdalmasabb volt, mint gondoltam. Amikor a titherrel farkasszemet néztem, és csak az lebegett előttem, hogy a többiek egérutat nyerjenek a hajmeresztő lépésem által, akkor arra sem gondoltam, hogy ez egy nagyon veszélyes és öngyilkos ötlet részemről. Aztán a karját távolodni látom magamtól és a talajt egyre közelebb… Mit mondjak?! Lepergett előttem az eddigi életem… Shiennel! Athard! A gyerekek arca… és minden, amit eddig átéltem születésem óta… -AAAuuuu!- nyekkenek egyet a nagy lendület után a talajon, és gördülök egyre lejjebb a lankán. Még szerencse, hogy nem egy szakadék felett himbálóztunk, de még körülnézni sincs időm a fájdalom mellett, ami belém hasít, mikor végre megállok a forgások után. Nagy nehezen emelem meg a fejem, és a sár, ami eddig beborította a testem, most már gallyak és levelek is tarkítják. Kis idő kell, hogy a szemem előtt forgó ég és föld a helyére kerüljön, és összeszedjem magam valahogy. Mire összekaparom magam és a rám ragadt törmeléket lesöpörném a ruhámról, egy kéz nyúl felém, és a Társam arcát pillantom meg. Ő sem néz ki jobban, mint én lehetek, de ezen most nem is gondolkodom. Elfogadom a segítő jobbját és felállok, ahogy sikerül. -Menjünk… - nézek rá, de látom a rátapadt sáron keresztül is, hogy nagyon ingerült, amit meg is tudok érteni. – Keressük meg őket!- igyekszem nem hátráltatni a haladásban, de a karom nagyon sajog és a lábam is fáj. Azt nem tudom, hogy a „landolásnál” hogyan értem talajt, de a bokor, amibe beleestem, elég sok horzsolást okozhatott. Követem a Társam és meg se merek szólalni… Tudom, hogy ezért a húzásomért még kapok tőle… és most jobb is, ha nem tetézem a bajt a fejemre. De, örülök, hogy sikerült megmentenem a dühössé vált állat elől. Igaz, hogy nem is akarom megnézni, hogy hová zuhant a tither, mert a gyerekek megtalálása fontosabb! Azért remélem, hogy nem fogja bántani őket! Gyerekek, és sok butaságot csináltak… de nem kellene agyonütnie őket!… Remélem, hogy csak viccelt, és nem teszi meg igazából?! Vagy mégis? Ahhhh… pasi!
Felsegítem Nadiha-t a földről, ő jajgat egy sort, én pedig a fegyverem után kutatok. Még láttam gurulás közben mellettem csúszni a talajon, miután leesett a vállamról, ahogy a nyílvesszőkkel teli tegezt is. Persze ő már menne, én nem. Kis nézelődés után meglelem a holmim, pár lábnyira odább. Amikor értük megyek, a nyílpuskám köszöni, jól van, viszont a tegezben összetört pár anyag. Ezeket kikapkodom és eldobálom, aztán visszahúzom a hátamra. A fegyvert pedig a kezembe veszem. - Jól vagy? Megvan mindened? Ha jól emlékszem, neki csak a táskája volt, és ahogy az rajtam is rajtam maradt, úgy rajta is, de ki tudja mik potyogtak belőle ki esés közben. Várok egy kicsit, aztán ha mindenki rendezte a sorait, elindulok az ösvény felé. Távolból hallani a tither bőgését, ami csak még inkább megerősít abban hogy elhúzzuk innen a csíkot. Segíteni nem tudunk neki, viszont a hangja odavonzza a többit. - Nem kellett volna beleavatkoznod, uraltam a helyzetet! Azért mégis kikívánkozik belőlem, lehet jobban jártunk volna, ha a kölköket kapja el, én meg rohanok egy kört a döggel. Persze, tudom én, megmentette az életem, és a hősködésben élen jár. Meg a hülyeségben is! Nyilván nem tudhatom én se, mi lett volna akkor, ha nem segít, de a végeredmény tekintetében ez teljesen mindegy is. Fújtatok egy sort menet közben, áttrappolva pár kisebb bokron, és faágon. Fáj minden porcikám, a nadrágom kilyukadt, érzem a friss szellőt, ami csíp, mert vérzik a térdem. Ettől egy kicsit bicegek is, de hajt az ideg. Utat vágunk magunknak az ösvényig.
Amint felállok a segítségével, a fájdalom ismét belém nyilall, de igyekszem nem nyöszörögni. A fejem kóvályog még egy darabig, és örülök annak, hogy egy percre megállunk, hogy összeszedje a fegyverét és a nyilait, ami a zuhanás következtében leeshetett róla. Az én táskám még mindig a vállamon átvetve van, de nem látok kiesve semmit. Sok mindent nem hoztam magammal, így azt a keveset gyorsan meg is tudom nézni. A mozdulataim kicsit lassabbak, de ezen nem is kellene csodálkoznom. A karom nehezebben emelem, de a lábam sokkal jobban aggaszt, hogy meghúzódott. Amíg várakozom az indulásra, hogy Athard összeszedje a holmiját, addig próbálom felmérni a sebeimet, ami a földet érés okozhatott. De, amikor felnézek rá, meglep, hogy nem üvölti le a fejem elsőre és arról érdeklődik, hogy megvagyok-e?! A torkom szárazsága és az ijedtségen túl még össze kell szednem magam, hogy megszólaljak. -Megvagyok.- válaszolom végül, de eszem ágában sincs elmondani, hogy fáj egyáltalán valamim. Tudom, hogy csak olaj lenne a tűzre, mert így is felpaprikázta az idegeit az "akcióm". Részben miattam dühös… -Na, jó, többségében miattam- de a körülmények sem voltak valami kedvezőek és meg akartam menteni őket… Ami sikerült is, de.. most jó nagy pácban vagyok! Biztos, hogy dühös rám, és joggal… Ezért, csendben követem felfelé, ahol talán megtaláljuk a gyerekeket. A gondolataimba merülök, és meg se nyikkanok, -nehogy eláruljam a fájdalmaimat-, és ne is hátráltassam a haladásban. Csak akkor nézek fel ismét a szemébe, amikor hozzám szól megint. -Tudom… nem akartam, hogy… sajnálom… nem akartam bajt okozni…csak…- hebegem és próbálom elmondani, miért tettem. De igaza van, hogy meggondolatlanul cselekedtem, de nem akartam, hogy megsérüljön, és bármi baja essék. Ezt persze hogyan magyarázhatnám el, hogy fontos a számomra?! Még a végén félreérti és.. Inkább jobb, ha nem is említem, miért tettem azt, amit. Eddig nem is gondoltam bele, hogy mit tennék, ha megsérülne?… Vagy vérezne valahol…? Csendben haladok tovább és csak most veszem észre, hogy a térdénél vörös foltban tapadt rá a nadrágja. A lélegzetem is eláll, mikor tudatomba hasít, hogy vérzik… -Te… megsérültél! Vérzik a lábad...- mutatok a sebe felé, de nem merem hangosabban mondani, bár lehet, hogy nagyon jól hallja az erőtlen szavaim, mert annyira nem vagyok távol tőle. Ha megállnánk, akkor meg kellene nézni, hogy bekössem… és jó lenne, ha egy kis pihenőt is tartanánk, mert éhes is kezdek lenni. Ma még egy falatot se ettem, bár tervbe volt, hogy a becsomagolt reggelimet elfogyasszam. Most viszont már lassan délutánba hajlik a nap… és szomjas is vagyok…. az erőm a végéhez közeledik, de nem állok meg, nehogy puhánynak tartson engem.
Kiérünk az ösvényre, ő hebeg habog itt nekem, én pedig a fejemet csóválom meg rá, de nem szólok semmit. Koncentrálok, hagyatkozva a hallásomra megint, így apró léptek neszeit hallom tőlünk távolabb, a fák takarásában, mert kanyarodik ez a fránya ösvény. Halk beszélgetést veszek ki, gyermeki hangok csendülnek. - Arra mentek! Mutatok elénk izgatottan, a kijelentésére pedig sürgetni kezdem. - Ne foglalkozz vele! Kerítsük be őket! Magunkon végig nézve nincs egyikünknek sem életveszélyes sebe, így elsődleges szempont a kölkök kézre kerítése. Utána majd ellátjuk a vérző sebeinket, mert nem csak nekem van, őt is összekarcolták a faágak, biztos lehorzsolódott egy csomó helyen a bőre és még alaposan meg is ütötte magát több helyen. - Te menj az ösvényen! Utasítom még, mielőtt bevetem magam a fák közé. Bicegve, ingerülten rohanok, igyekszem lehagyni őket, hogy aztán eléjük kerülve kirohanjak a fák közül. A lány sikítva futásnak ered, Nadiha irányába, a fiúcskát viszont sikerül elkapnom a karjánál. - Befejezted! Kicsit megrángatom, mert nagyon ellenkezik, nem lehet több hétévesnél. Aztán megragadom a derekánál és a hónom alá kapom, ő meg kapálódzik és visítozik. Hú, de el kellene fenekelni, csak hát tele a szabad kezem vele! Erősen fogom, nehogy kereket oldjon és gyors tempóban loholok a másik után. - Kapd el! Kiáltom Nadiha-nak, amikor meglátom őt és a feléje rohanó gyereket. Az enyém közben abbahagyta a visítozást, most már oroszlán módjára bömböl, ezzel az agyamra mászva. Sietek a többiekhez, és ha mind a ketten megvannak, akkor ingerülten kikelek magamból. - Hazamegyünk! Aki ellenkezik, azt kikötözöm egy fához és itt hagyom az éhes vadaknak! Te is fejezd be, Grob! Leteszem a földre, de a karját még fogom, nem akarok megint utána rohanni. A bömbölése hirtelen szipogássá változik, én pedig kérdőn tekintek a társamra. - Tudunk egyet pihenni ezekkel, vagy irány haza?
Elég pocsékul érzem magam, amiatt, hogy Athard, miattam ennyire ingerült, és szinte nem is veszi tudomásul, hogy megsérült. Az ösvényen haladva hamar a gyerekekre akadunk, akik rémültek is lehetnek, nemcsak a fáradtság miatt nem futottak el megint messzire. -Megyek a lányka után… - ahogy tudok, indulok is arra, amit kijelölt számomra, de még egy pillanatra visszanézek felé, mert alig hiszem el, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy vérzik a térde… Látszik, hogy fájdalmai vannak -és biceg is-, de a dühe hajtja előre. Remélem, azért nem bántja a gyerekeket.. Még kicsik! Egy nagy sóhajjal indulok ismét az ösvényen a hangok irányába és nem kell sok idő, míg a hátam mögül meghallom a kisfiú hangját és Athard ingerült kiáltását. Picit összerezzenek, de gyorsan el kell kapnom a kislányt, aki rémületében el akar bújni az egyik fa odvában. Csak a szerencse és talán Shiennel gondoskodó keze vezette mozdulatom, hogy az utolsó pillanatban elkaptam a gyermeket, mielőtt bebújt volna a szűk helyre. -Gyere ki, Lia! Nem lesz semmi baj! – nyúlok felé, hogy magamhoz öleljem a remegő kis testét, ahogy a Társam a kisfiút a hóna alatt hozza oda hozzánk. -A bácsi nem fog bántani! Csak nagyon mérges, amiért elkóboroltatok… Tudjátok, ugye, hogy nem lett volna szabad idekint játszanotok?!- igyekszem megnyugtató hangon beszélni hozzá, de így is a hátam mögé bújik, mikor a többiek megérkeznek. -Ne félj! Nem engedem, hogy bántson titeket… Rendben?- súgom a kislánynak, akinek megsimogatom a sáros arcát, és egy mosollyal igyekszem megnyugtatni. Ha látom rajta, hogy bólint és megérti a szavaim, akkor a kezét megfogom, hogy érezze, itt vagyok vele. -Szerintem megértették.. Ne húzd fel magad, kérlek.. megrémiszted őket…- súgom Athardnak, majd a kisfiúnak a fejét megsimítom. Érzem, hogy rémültek,- és Ath is jogosan van kikelve magából-, de ez nem segít, hogy szót fogadjanak nekünk. -Menjünk… Otthon már biztosan várják haza őket. Hamarosan sötétedni fog...– fogom meg a kislány kezét, aki most közelebb húzódik hozzám és érzem rajta, hogy kimerült. Amin nem is csodálkozom. Hagyom, hogy Athard menjen előre, majd az ölembe veszem a kislányt, hogy így haladjunk hazafelé. Fáradt és kimerült vagyok én is, bár annyi erőm és energiám nincs, mint a Társamnak… De, miattam nem lassulhat le a menet. Az utolsó erőmmel is kitartok, míg vissza nem érünk a gyermekekkel, épségben.
Kedvem lenne mind a kettő hátsóját jól leporolni, hogy megérezzék, de miután Nadiha intő célzattal sugdolózik nekem, én is megértem ám elsőre. Fújtatok egy sort, aztán magam után húzva a törpét elindulok visszafelé az ösvényen. Szerintem eltelik egy félóra csendben, a hátsó fékkötő egyre nehezebb, mert húzni kell, közben már megszámolni sem tudom hány helyen sajognak a csontjaim. Az idő múlásával megunom a huzavonát és először a fegyverem csapom a vállamra, utána meg Grob-ot a karomba, aki a mellkasomnak dőlve hamar elálmosodik. A további úton hallom a szuszogását. A nyálát pedig érzem a ruhám elején, bekapta a hüvelykujját és folyik szanaszét róla. Mondanom sem kell, alig várom hogy visszaérjünk és lepasszoljam őket, ezért aztán a fáradtságom ellenére gyorsan menetelek, de figyelek arra hogy Nadiha-t ne hagyjam el. További fél óra múlva már Elorak kapujában ácsorgunk, arra várva hogy beengedjenek minket. Nadiha szemmel láthatóan vánszorog utánam, a szülők házánál megállunk. Grob még csak fel sem ébred, akkor sem, amikor az apjának átadom. Miután mind a két kölyök leszállítva, és a fejem sajog a hangzavartól, amit a szülők produkálnak "hála" címszó alatt, úgy vagyok vele, akkor irány a szálláshelyünk. Eddig fel sem tűnt Nadiha silány állapota, amíg észre nem veszem a tinglitangliját. Mondjuk én ennyire nem vagyok szar állapotban. - Hé! Baj van? Nehéz megállapítani hogy rosszul van, vagy csak megszédült? Mindenesetre mellé érve el tudom kapni, ha összeesne itt nekem.
Már azt se tudom, hogy mennyi ideje megyünk, mikor végre visszaérünk a gyerekekkel a szüleik házához. Az erőm teljesen elszállt, ahogy a karomból és a lábamból is az összes létező izom felmondta a szolgálatot. Szinte csak az akaratom vitte előre a lépteim, és haladtam Athardot követve. Arra sem emlékszem, hogy mikor aludt el Lia a karomban, - a nyakamat ölelve - de csak a szuszogására tudtam koncentrálni, -és arra-, hogy kitartsak míg vissza nem érünk a házukig. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg az erdőt elhagytuk, és a megszokott útra érkeztünk. A Társam egy szót se szólt egész végig, és én se erőltettem a beszélgetést. Mondjuk nem is csodálom, hogy hátra sem nézett és egy szót se szólt hozzám, mivel tudom, hogy nem illant el a bosszúsága irányomban. Nem is tudnám neki elmondani, hogy miért lőttem ki arra az állatra azt a követ, hogy eltereljem a figyelmét és ezzel segítsek neki megmenekülni… Butaságot csináltam, és belátom, hogy ezért mérges is rám még mindig… Ahh… Most is úgy tennék! Megmenteném ismét! Nem bántam meg, csak… Hmmm.. Nem tudom, hogy magyarázhatnám el neki, miért csináltam. Nem mondhatom el az igazi okot.. Biztosan félreértené… Nagyon nehéz eset… Öntelt és beképzelt pasi! – sóhajtok és amint megérkezünk a gyerekekkel, a szülei kezébe adom Lia-t is, aki időközben ébredezik és nagyon jó látni, hogy épségben visszakerültek a kicsik a családjukhoz. Sokat nem maradok a hálálkodó szavaikat ismétlő szülőknél, mert most kezd elhatalmasodni rajtam a fáradtság és a teljes kimerültség. Egy hangot se tudok kinyögni, még arra sincs erőm, hogy Athard kérdésére válaszoljak. Pedig tudom, hogy ha nem tudok leülni valahová, akkor félek, hogy a lábaim nem tartanak meg sokáig. Pár lépést teszek, és ahogy eltántorgok mellette, csak egy szót tudok kipréselni magamból. -Engedj..- aztán lépnék tovább, de már nem visz a lábam semerre. Ahogy behunyom a szemem, csak az lebeg előttem, hogy a gyermekeket sikerült hazahoznunk, és épségben a szüleik karjaiban vannak. Ez az utolsó kellemes érzés, -amit még érzékelek-, majd elragad a fájdalom és a sötétség.
Nem válaszol rögtön a kérdésemre, helyette inkább félrelökne, de a szavai után már sejteni vélem, hogy többről van itt szó, mint egy hirtelen jött szédülés. Ahogy borul össze, én úgy kapok utána, és átkarolom a hátán az egyik kezemmel, amelyikkel tartom, a másikkal meg legyezgetem, a nevén szólítva. A szálláshelyre akartam menni, de most már teljesen biztos hogy megkeresem inkább az egyik gyógyítót, mert komolyabb baja lehet. A derekára csúszik a karom, a másikkal a lábai alá fogok, később már az ölemben cipelve indulok meg vele az egyik gyógyító háza felé. - Miért nem szóltál? Érkezik a kérdés tőlem, ha netán magához térne menet közben. Nem látszott rajta semmi olyan, ami arra utalt volna, hogy menten meghal ott nekem. A tither elöli szaladgálás, meg a repülésünk és utána az esésünk lehetséges hogy rosszabbul végződött a számára, ami aggódással tölt el. Az meg még inkább hogy képes volt így velem csendben, egy szó nélkül végigmasírozni az ösvényen. - Maradj ébren! Mindjárt odaérünk Leanthas-hoz! Gyors tempóban csörtetek végig vele a nevezett házáig, ott meg dörömbölök jó hangosan. Hamar kinyílik az ajtó, de láthatóan nem örül nekünk. Szóvá teszi hogy mennyire mocskosak vagyunk, és így nem nyúl addig Nadiha-hoz, amíg le nem csutakolom. Megszoktam már tőle, mindig tud valamin problémázni. Most csak dühösen beszorítom közém és a fal közé, kettőnk között Nadiha teste, és a morgó hangomra hamar meggondolja magát. Utána meg hurcolászom felfelé az emeletre a társam, mert fent van a vizsgáló szobája. Egymás után kétszer is elszámolok tízig, nehogy idő előtt kiüssem, az nem volna jó Nadi-ra nézve. Aztán végül is lerakatja velem az ágyra és kizavar. Nem kell sokáig várakoznom, mint később azt a tudomásomra hozza, Nadiha csupán kimerült és valószínűleg nem evett. Meg vannak rajta csúnya sérülések a mai kalandunk után. Én sem úszom meg a vizitet, miután bemelegedett az én térdemet és sérüléseimet is kezelésbe veszi. Egész idő alatt a társam fekvő alakját nézem és gondolkodom. Nem kellett volna neki közbe avatkoznia, miért tette? Nehéz helyzet volt, de jól kezelem az ilyesmiket, sosem szorulok senki segítségére. Nah jó, leszámítva Vharan-t. De ő teljesen más világ. Szinte már családtag. Meg ráadásul ritkán is találkozom vele, hiszen járja a saját útját. Ha ő is felém tekintene, akkor egy idő elteltével magamhoz veszem a táskámat és feléje hajítom. - Van benne rotchi lepény és víz is! Amíg engem gyógyít Leanthas, addig ő haraphat pár falatot.
Mikor átadom a kislányt a szülei karjaiba, érzem, hogy jártányi erőm sem maradt. Eddig is az tartotta bennem a lelket, hogy visszatérjünk velük épségben, és ez megtörtént. Aztán csak pár lépésre jutott a maradék erőmből, hogy odébb menjek Athard mellől, és kikerüljem őt. Persze, ez csak terv maradt, -ahogy az is-, hogy végre egyek valamit. Alig tudom mozgatni a tagjaimat és a fájdalom elhatalmasodik rajtam, amit eddig titkoltam előtte. Amúgy se foglalkozott volna azzal, hogy mi van velem… Egy szót se szólt hozzám, miközben visszafelé tartottunk Elorak-ba. Igaz, hogy én sem erőltettem a társalgást, de miért is tettem volna?! Tudom, hogy mérges rám, és okkal .. Miattam sérült meg a térde is.. Ahh! Nehéz látnom, hogy fájdalmai vannak, de egyáltalán nem izgatja! Ahogy az sem, hogy egész nap meg se álltunk egy percre sem. Bár, még azt sem tudtam neki megköszönni, hogy megmentett.... Óhhh! Shiennel! Minden az én hibám! Nem akartam, hogy baja essen!… és miattam sérült meg! De, be sem kötözhettem!… Rohant, és csak hajtotta előre a hazajutás… Hogy mondhattam volna el Neki?! Temérdek gondolat suhant át rajtam, mikor Lia-t a karomban tartottam hazafele jövet, aztán csak a fájdalom maradt, amikor a Társamnak válaszolok –vagyis amennyire sikerül- utána elragad a sötétség. Messziről mintha hallanám a hangját, de nem tudom kinyitni a szemem. Vagy, csak képzeltem mindezt? Hosszú csend következik, és aztán hangokat hallok… Félve nyílik ki a szemem, és meglátom Athard arcát, mikor oldalra fordítom a fejem. Elég nehezen megy, de a karom se mozdul olyan gyorsan, ahogy szeretném.. Majd látom felém repülni a táskáját. Éppen felülnék, de telibe kap a hajított elemózsia- vagyis – éppen csak el tudom hárítani, hogy ne üssön nagyon mellkason. -_Ezt_direkt csináltad?- veszek egy mély levegőt, hogy -a tagjaimba is kerüljön némi erő- majd kérdőn nézek rá. – Hogy kerültem ide?- arra nem emlékszem, hogy bejöttem volna egy házba, bár az elmúlt pár perc teljesen kiesett. -Várj! Inkább nem is akarom tudni!- rázom meg a fejem, -már amennyire sikerül-, hogy ne szédüljek el ismét. -Köszönöm...- eszem inkább, nem forszírozom, hogy miért hajította felém a táskáját. Szerintem jobban is járok, ha nem foglalkozom vele, miért csinálta. Amúgy meg egy faragatlan Tuskó! Megint!
Talán jobb lett volna odamenni és átadni neki, de ekkor még a térdem kenegeti valami csípős löttyel Leanthas, meg én sem gondolok arra hogy ekkora probléma lesz elkapnia. Úgyhogy a kérdésére felmordulok. - Azt mondta enned és innod kell..úgyhogy igen! Bökök a fejemmel a gyógyítóra. Ha közben elkezd kotorni benne, úgy elégedetten figyelem a további mókolását a táskámmal. A kérdésére pedig válaszolok. - Aggódtam érted. Inkább a gyógyítóhoz hoztalak. Mivel én nem értek hozzá, így jobb ötletnek tűnt olyanhoz fordulni vele, aki meg tudja mondani mi baja lehet. Szerencsére semmi komoly, de ettől függetlenül összeesett. A gatyámat felhúztam a combomig, amíg Leanthas lekezelte, most pedig hogy végez vele, hamar felállok én is az ágytól. - Most hülyéskedsz, vagy komolyan mondod? Sosem volt egyszerű rajta kiigazodni. - Elájultál, elkaptalak. Megijedtem, ezért ide hoztalak inkább, mint a szálláshelyekre. Csak azt a kevés lépést teszem meg, ami arra elég hogy odajussak hozzá, az ágya mellé és a szélére leülök. - Miért nem szóltál? Ha tudom hogy ennyire rosszul vagy, megálltunk volna. Egy kis időre félbeszakít minket Leanthas, mondván Nadiha-nak pihennie kell, és én is jobban tenném, ha pihennék. Megköszönöm neki, ő pedig kimegy a vizsgálóból. Azt hiszem nemsokára nekünk is menni kellene, amúgy is az agyára mentem, ne éljek vissza a vendégszeretetével.
Amint tudatosul bennem, hogy már nem a szabad ég alatt vagyok - és egy ágyban fekszem- ami eléggé össze is zavar, mondanom se kell, hogy megijedtem. Persze, arra még emlékszem, hogy olyan fájdalom és erőtlenség kerített hatalmába, ahogy visszaértünk a városa, de aztán csak a sötét és a csend vett körül. Az erőm is csak lassan tér vissza, bár ha a gyógyítónál vagyunk, akkor biztosan adott valami szert, hogy magamhoz is térjek és a kimerültség is múlni kezdjen.. De, arra nem számítottam, hogy mikor kezdenék felülni az ágyon, máris felém repül a táskája… Amire fel is kapom a vizet. Kicsit lehet, hogy túlreagáltam a mozdulatát, de amúgy is összezavarodtam és nem is adott arra okot, hogy ne érezzem magam másként. Csak akkor pislogok nagyokat, amikor rám mordul megint és magyarázni kezdi, hogy miként kerültem ide… -Öö… hhmm…aa..- Erre nem tudok felelni, csak tátogok... bár egy perccel ezelőtt nem is akartam volna hallani a magyarázkodását. Közben a táskájából kiveszek egy darabka lepényt és enni kezdem. Igaz, csak most kezdem felfogni, hogy inkább hálás kellene lennem, amiért nem hagyott magamra, és idehozott a gyógyítóhoz. Ahogy hallom a szavait, egyre jobban süllyednék el, amiért ennyire rámordultam az imént. -Sajnálom.. Nem tudtam, mi történt…- hajtom le a fejem, bár az a sóhaj, ami most kitör belőlem, azt igazolja, hogy teljesen félreértettem mindent… Még az arcom is kipirulna, ha lehetne látni a sok sártól és piszoktól, ami rajtam van. Aztán közelebb lép és leül mellém. Azt hiszem, most áshatnám el magam valamelyik szakadék mélyén, hogy így viselkedtem vele, pedig ő csak aggódott értem… Aggódott? Mi? Hogyan? Mégse haragszik rám a történtek miatt? Megtehette volna, hogy otthagy a földön…De, mégse tette! JAjjj Shiennel! Én meg az első mondatommal azonnal leordítottam a fejét és lekezelően viselkedtem vele! ..És még a sérülése ellenére hozott idáig a karjában?! Ohhh! Annyira hülye vagyok! Ahogy csendben hallgatom a szavait, alig tudok megszólalni utána, bár nem is tudom, hogy mit mondhatnék?! Pocsékul érzem magam, amiért ennyire másnak képzeltem… Eddig egy szóval se mondta, hogy aggódna vagy figyelne rám… Én, meg?!…Ahh! Nagy nehezen összeszedem magam, és a falatot jó sok rágás után lenyelem- ezzel mintha erőt és bátorságot merítenék a megszólalásomhoz-, ami egyáltalán nem is könnyű ezek után. -Bocsáss meg… Azt hittem, hogy mérges lennél rám, ha megálltunk volna miattam. Nem akartalak hátráltatni… és ha visszaértünk, akkor megettem volna a reggelimet. A gyerekek megtalálását fontosabbnak tartottam, mint magam... Nem gondoltam többet bele, de belátom, hogy hibáztam... sok mindenben...- egy sóhajjal ejtem ki a mondatom, mert tényleg szégyellem magam. Aggodalmat és bajt okoztam neki egész nap és most meg ráadásként a fejét is leordítottam, amiért felém hajította a saját ételes táskáját, hogy egyek valamit…! Félve nézek a szemébe, de aztán valahogy el is bambulok benne. Gyorsan elkapom a tekintettemet, majd az is megment, hogy a gyógyító kitenné a szűrünket, amit meg is értek.. Gondolom, hogy nem csak a jó szándék és a vendégszeretete miatt vagyunk itt, de ebbe inkább tényleg nem mennék bele.. Ismét a Társamra nézek és igyekszem minden erőmet összeszedni, hogy minél hamarabb indulni tudjunk, ha Athard sebe is engedi. Amúgy is miattam van már megint galiba és szeretném nem tetézni már a nap hátralévő részében. -Inkább, menjünk vissza a szállásra… összeszedem magam …mehetünk, ha Neked is rendben van a sebed. – nézek rá, majd a lábára, ami emlékeztet is, hogy sok mindent kellene jóvátennem. -Finom a lepény…köszönöm. - mosollyal nézek rá, de belül sírhatnékom van, mennyire hülyén viselkedtem! S még meg sem köszöntem neki, amit tett értem!… Össze kell szednem magam, hogy a torkomra szorult nem létező gombóc hamar eltűnjön, és végre elmondhassam neki, mennyire bután viselkedtem egész nap vele… Ma már másodszor mentette meg az életem, és még a szemébe se merek nagyon nézni, pedig… Ohhh! Shiennel! Azt hiszem végem van, csak még magam se tudok róla… -Egy fürdés is rám férne... - nézek magamra, és ez is kétségtelen.
Szemmel láthatóan jobban van, eszi a lepényt és felfogta végre a történteket. Közben én odatelepszem az ágy szélére. Nem tudok mit mondani a sajnálatára, mert magát kellene sajnálnia, így csupán bólintok egy aprót. Csend telepszik ránk. Én őt nézem, ő meg kerüli a tekintetem. - Nem lettem volna, de most az vagyok, mert nem szóltál. Legközelebb ne csinálj ilyet! Remek. Azért voltam csendben hogy átgondoljam hogyan mondjam el neki a közlendőmet, erre fel csak úgy kibukik belőlem a szavai után. Megint csendben nézek rá, közben a szám szélét rágcsálom. Kis időre összenézünk, de végül a mogyoró barna íriszek irányt változtatnak. Aztán Leanthas is leköszön. - Jól beütöttem és lejött a bőröm. Semmi komoly. Közben felállok, úgy gondolom Leanthas-nak tartozom és bár ő most nem tette szóvá, mégis lebeszélném vele a fizetséget. - Maradj itt, pihenj még egy kicsit! Edd meg a lepényt és igyál vizet is, ott van a táskámban! Leanthas után bicegek, de mielőtt még kilépnék az ajtón keresztül, egyszer visszafordulok felé. - Mindjárt visszajövök és utána mehetünk! A gyógyítónk lefelé igyekszik az alsó szintre, én pedig loholok utána, a nappalijában érem utol. Rövid csevegésünk közben összeír nekem egy listát, gyógynövényekről, elég hosszúra sikeredik, de úgy vagyok vele, üsse kő. Összeszedem neki mindet! A papírt gondosan félbe hajtom és elrakom a nadrágom zsebébe, aztán megköszönöm neki a segítségét. Elválunk, de még nem búcsúzom el tőle, úgyis fel kell mennem Nadiha-ért. Hamar felérek az emeletre, és a vizsgáló ajtaját kinyitva becsörtetek az ágy mellé. - Ha úgy vagy, akkor induljunk! Segítek neki felállni onnan, aztán kiderül hogyan tovább. Támasztékot nyújtva neki elbicegünk a tett helyszínéről, vagy megint a karjaimban kell vinnem?
Nem is gondoltam volna, hogy a szavai után ennyire nehéz lesz megszólalnom, és összerakni a kiesett darabkákat, a városba való visszaérkezésünk után. Sok minden kavargott a fejemben a Társamról a visszafelé vezető úton, de most már nem tudom, mit higgyek róla! Eddig a percig, meg voltam győződve, hogy egy beképzelt, és öntelt Tuskó! Amiről – amúgy -, elég nehéz lesz megváltoztatnia a véleményem… De azzal, hogy ide hozott a gyógyítóhoz - és ismerve a temperamentumát-, azt is el tudom képzelni, hogy erőteljesebben adott érvényt az akaratának Leanthas-al szemben, hogy beengedjen a házába ilyen piszkosan. Persze, ezt csak gondolom, - mert, szó nem esett róla-, de azok után, hogy kifejezte aggódását értem, már ezt is elképzelhetőnek tartom. A rám száradt sár és piszok, amúgy is megnehezítette a gyógyító dolgát, és mégis ellátta a sebeim… Akinek ugyanúgy hálás lehetek, ahogy Athardnak. A rotci lepényt és a vizet is felajánlotta nekem, pedig ez az ő elemózsiája volt, s mégis megosztotta velem… Annyira hülyén érzem magam! Egyből rámordultam, mikor felém hajította a táskáját, pedig csak azért tehetett így, mert Leanthas kenegette, valami erős-szagú kenőccsel a sebeit… és ez is, csak utólag rémlik fel előttem. Legszívesebben elsüllyednék! S amúgy is, keresgetnem kell a szavakat, hogy magyarázatot adjak a kifakadásomra. Igaz, hogy nincs mentségem a viselkedésemre, de annyira meglepett, amikor mondta, hogy aggódik értem, hogy még a lélegzetem is elakadt. Időbe telt, míg annyira összeszedtem magam, hogy a szemébe nézzek, és felfogjam a szavait. Amikor a pillantásunk összeért, azon kaptam magam, - megfelejtkezve mindenről-, hogy tovább tartottam a szemem rajta, mint illik. Ohh! Shiennel! Azok a zöldes-kék szemek! Alig tudtam elfordítani a fejem, hogy ne essek rabul bennük! Azt hiszem, hogy már késő ezen aggódnom! Miért van ilyen igéző szeme?! Eddig nem is figyeltem, csak most, hogy…Ahhh! Azon kívül meg, hogy a bánatba tudnék illendően viselkedni, ha éppen most, a mai tettével, döntötte majdnem meg az eddigi elképzelésem Róla?! Nem tudom hova rakni a történéseket, mert egyáltalán nem hittem volna ilyet a Társamról. Inkább gondoltam volna, hogy ordítani fog és morogni, ahogy eddig is sokszor csinálta, és nemrég a gyerekekkel is tette… S most?! Azt sem tudom, hogyan köszönhetném meg neki, hogy nem hagyott ott a fenevaddal, majd aztán kimerültségemben a földön fekve… Azok után, hogy miattam sérült meg, és még sorolhatnám… A lepényből harapott pár falat után, sokkal jobban vagyok. Még nem teljes az erőm, de már nem érzem ólomsúlynak a tagjaimat. Ahogy annak is örülök, hogy a gyógyító „félbeszakítja”, a beszélgetésünket, és –ha, burkoltan is- de tudtunkra adja, hogy ideje lenne hamarosan távoznunk. Nem is jöhetett volna jobbkor ez a „kérése”, mert lehet, hogy olyasmit is kimondtam volna, amit eddig soha… Így inkább indulásra kértem a Társam, ha ő is így gondolná. Lassan azt se tudom, hogy én mit gondoljak! Készületlenül ért, hogy olyanokat mondott nekem, amit fel sem tételeztem volna! Ezek után még jobban kell majd ügyelnem, hogy megtartsam a távolságot kettőnk között, mert félek, hogy ha nem ezt tenném, akkor félreérthető lehetne számára valamelyik szavam, vagy mozdulatom. Még én sem vagyok tisztában a gondolataimmal vele kapcsolatban, de az biztos, hogy sokat köszönhetek neki. Azon túl is, hogy ha akkor, nem ragad ki a felbőszült állat elől… már nem élnék. Képtelen vagyok elhessegetni az előttem felrémlő arcát, mikor a gyerekekre kiáltott, és Lia, a hátam mögé bújva remegett belém kapaszkodva. Még én is összerezzentem a dühös kiáltásától, de az utolsó pillanatig féltem, hogy a keze is eljár, nem csak úgy „ígérgeti”. A férfiak többsége, elég hirtelen haragú, bár a Társamat még nem láttam oktalanul bántani senkit. De akkor, ahogy az arca, és az izmai megfeszültek, megijedtem, hogy tényleg megteszi. Volt, amikor örültem is, hogy nem szólt semmit a visszavezető úton, de amikor felvette a karjába a kisfiút, megkönnyebbülve néztem, ahogy haladtak előttem. Ezt sem gondoltam volna róla, pedig egy jó ideje ismerem már. S mégis, tud olyat tenni, amit ki sem néztem belőle!? Ahogy, azt sem hittem volna, hogy a mai történések után, még a nyakamon marad a fejem, és nem az egyik nyílvesszőjével nézek farkasszemet a nyílpuskája másik felén, hanem itt ül az ágy szélén, és a hogylétemről érdeklődik, aggodalommal telt hangon. Semmit sem értek! Összezavart, és idő kell hozzá, hogy ezeket rendezni tudjam magamban. Bár hogy is lesz, az biztos, hogy nem lesz egyszerű az elkövetkezendő idő. Legyen az a pihenőhelyen, vagy éppen a terepen. Olyan sok mindent nem értek, és azt se tudnám neki elmondani, hogy fontos a számomra. Ahogy, az is tény, hogy a szívem szorult össze akkor, amikor megláttam, hogy térdén megsérült. Aztán csak annyit mond, hogy „semmi komoly”! Erre nem is tudok felelni, bár …. Eddig nem is képzeltem el, hogy mit tennék, ha valami baj érné, -s most, hogy a fájdalmát láttam rajta- kétségem sincs, hogy mégis van közöttünk egy láthatatlan kapocs, ami többet jelent…. De, miket is beszélek! Még szerencse, hogy nem hangosan mondtam ki a gondolataimat. Így is épp elég bajt okoztam neki, és ha még ezt is félreértené, akkor lennék csak igazán bajban… Nem, mintha most nem abban lennék! Ahhhh! Shiennel szemére! Azt se tudom, hogy miket hordok össze! Teljesen összezavart, és most már abban se vagyok biztos, amiben eddig 100%-ig! Ideje lenne valami másra gondolnom, hogy ne mindig Ő jusson az eszembe! Amúgy meg, mit agyalok rajta?! Ugyanolyan önző és öntelt pasi, ahogy eddig is az volt! Vagy, mégse? Aaahhh! Most képtelen vagyok józanul gondolkodni! Bár ez eddig se ment nekem valami jól, ahogy így elnézem… Valamit csinálnom kell, - összeszedni a holmim, vagy akármi-, hogy ne sóbálványként álljak előtte! Ma már épp elég gondot okoztam neki, és jó lenne, ha nem szaporítanám a bajokat, ha egy módom van rá. Főleg, hogy neki is pihennie kellene, és nem engem istápolni! Így is többet tett, mit fel tudok fogni, és hátralévő életemben meghálálni, és ma már, másodjára mentett meg… Én meg eddig, jól leüvöltöttem a fejét! Azt hiszem, hogy most mindennél jobban kellene az a zuhany! …És, valami tiszta ruha sem ártana… -Rendben.. Itt várok. – majszolom tovább a lepényt, és csak sandítva nézek utána, ahogy kimegy az ajtón. Azok után, hogy elvesztem a szeme tükrében, már vigyáznom kell, hogy ne kövessem el még egyszer ezt… Bár, még most is magam előtt látom azokat a zöldes árnyalatokkal ragyogó kék szemeit.. Amíg vissza nem tér, addig szót fogadva iszom egy kis vizet is, és próbálok az ágy szélére fordulni, hogy lábra álljak, de még nem tudom, hogy fog sikerülni. Már jobban érzem magam, és hamarosan indulnunk kell. -Menjünk.- nézek rá, és magamra veszem a táskát, majd elindulok vele az ajtó felé. Engedem, hogy segítsen támasztékként a karjával, de abban már kevésbé vagyok biztos, hogy a lépcsőn lefelé, már elegendő lesz az erőm, és egyedül le tudjak menni. -Segítenél a lépcsőn lemenni? Beléd kapaszkodhatok?- állok meg a fokok előtt, de most inkább kérek segítséget, mielőtt még leesnék… Ma már több bajt nem akarok neki okozni, - ha nem utasítja el a kérésem-, akkor magamnak se szaporítanám a sérüléseket. Bár, már így is többet tett meg értem, mit kérhettem volna..
Míg a holmijait összeszedi, várok. A táskámat felveszem az ágyról és magamra húzom. Nadiha feláll a segítségemmel, támogatom egészen a lépcsőig. Ott megállunk. Úgy tűnik kifognak rajta a fokok, ami érthető. - Tudod mit? Inkább viszlek! Dörmögöm neki kúrtán, aztán a derekára karolok és lehajolok, hogy a lábait is a másik karomba vegyem. Ha nem ellenkezik, úgy pár pillanattal később már én cipelem és haladunk lefelé. Leanthas a folyosóra néző egyik szobában van, ahol az előbb beszéltünk, elköszönünk tőle, aztán elhagyjuk a házát. - Sokszor úgy viselkedsz velem, mint aki kaktuszba nyúlt. Meséld el mi járt a fejedben, amikor a tither-t meglőtted a csúzliddal! Az utcán sétálok vele, a szálláshelyünkre tartok és most arra gondoltam akkor ne olyan csendben, ahogy jöttünk. Talán megértem mit miért tesz. Megmentett vele ez tény, bár nem először szaladtam volna előlük. Mind a ketten olyan mocskosak vagyunk, hogyha valaki félreáll az utamból, az most kivételesen nem csak miattam lesz. Megnyugodtam attól, hogy nem lett komolyabb baja, ugyanakkor rám telepedett a fáradtság, így a korábban említett fürdőzésen túlmenően szundítanék én is egyet.
A finom lepény és a víz is sokban segített, hogy az erőm visszatérjen. Igaz, hogy a lépcsőn lefelé haladásra, azért még nem vállalkoztam volna egyedül, de szót fogadtam a Társamnak, aki nemrégiben mondta, hogy legközelebb szóljak, ha segítségre szorulnék. Most éppen ez áll fenn és meg is kérdezem, hogy lenne-e a támaszom, hogy belé kapaszkodjak, míg leérünk. Ahogy megragad és emel a karjába, már több kérdésem nem volt. -Ohh.. köszönöm. – karolom át a nyakánál, hogy lásson is valamit a lába elé. Amúgy meg hamar ki is jutunk a gyógyító házából, akinek köszönetet is mondok, ahogy elhaladunk mellette. Az utcára érve, azt hittem, hogy lerak, és a lábamon mennék tovább, de nem így lett. Megszólalni sem tudok, bár a sáros kinézetünket, nem nehéz észrevennie a mellettünk elhaladóknak. Nem merek rá nézni, csak kapaszkodom tovább a nyakán, vállán át a karjaimmal, de a következő kérdésére majdnem kiugrik a szívem a helyéről. Én, „kaktuszba nyúlnék”? Ezt meg honnan vette? Ohhh! Shiennel! Most aztán nagy pácban vagyok! Mit mondjak neki erre? -Miért érzed így? Pedig nem hinném, hogy így lenne... – kérdezek vissza rá, mert fogalmam sincs, mit felelhetnék a kérdésére. Egy apró sóhaj is elhagyja ajkam, bár felelnem kell, ha már rákérdezett, de nem is annyira egyszerű… -Csak ezt láttam jónak… Hogy megmentselek az állat elől. – Ez így igaz, és egyáltalán nem bántam meg! - Megtenném újra, ha ismét abban a helyzetben lennénk… - mondom ki halkan, bár nem hinném, hogy ne hallaná. Féltettem, hogy baja esik, és aztán, meg is sérült miattam. A karjában visz még mindig, pedig megtehetné, hogy letegyen… Igaz, hogy én sem ellenkezem és nem is teszem szóvá, hogy így tesz, mert nagyon jó így a közelében lennem… Már megint mik jutnak az eszembe! Biztosan fáradt és kimerült ő is. Csak érjünk vissza a szálláshelyre és pihennie kell neki is. Azt nem tudom, hogy erre mit fog szólni, de ha leejtene, akkor inkább jobban kapaszkodom belé. Ahogy érzem a mellkasa emelkedését és süllyedését, azt hiszem, hogy az enyém sokkal szaporább… -Nagyon haragszol rám, még mindig _amiatt_? – most nézek rá, hogy láthassam a szemeit, bár megfogadtam, hogy kerülni fogom a pillantását, de ilyen közelről esélyem sincs, hogy ne vesszek el megint a tekintetében. S ráadásként még a vállán is pihen a fejem… Végem van….
Nem ellenkezik, nem akadékoskodik, úgyhogy hamar kiérünk Leanthas-tól a város utcáira. Felteszem neki a kérdésemet, persze az észrevételhez kérdéssel felel. Azt hiszem, ha most erre rögtön válaszolok, akkor a szálláshelyekig vitázni fogunk. Kell egy kis idő, amíg kitalálom a diplomatikus megfogalmazását. Igaz, fogalmam sincs tudok-e olyant. Sosem kellett azon agyalnom hogy valakinek miként válaszoljak. Miért pont ő? A kijelentésére felnevetek egy pillanatra. Ő újra megtenné, és tenne rá magasról hogy mit ordítozok utána. Nagyon önfejű. - Jó! Én is megtenném, újra. És örülök neki, hogy jobban vagy. Jelentem ki aztán, ő meg a vállamnak hajtja a fejét. Amikor összeesett mellettem, a legrosszabbra gondoltam, de mindig ezt teszem, így hamar felment a pumpa és ideges voltam. Még a gyógyítót is megfenyegettem. Miután kiderült, hogy semmi komoly baja nincs, lenyugodtam. Igazából letehetném, csak azért nem teszem, mert így gyorsabban odaérünk, ő meg pihenhet. Érzem a rezdülését, a fejének megemelkedését, utána jön a kérdése, amire én is lefelé tekintek rá. - Nem. Néhány pillanat erejéig összenézünk, után az előttünk húzódó utca köveire vezetem a tekintetemet. - Állandóan magadban motyogsz, amikor mondok valamit. Néha nem is értem mit. Pár járókelő mellett elhaladunk, senki sincs útban. A seregnek fenntartott épület néhány lábnyira van csupán, nemsokára oda fogunk érni. Nem gondolok én ebbe többet, szeret feleselni. Valószínűleg nem csak velem, de azt nagyon határozatlanul műveli, amitől olyan benyomást kelt, mintha nem tudná megmagyarázni mit csinál éppen. - Legközelebb szeretném ha azt csinálnád, amit mondtam! Nem állítom hogy jobban járnánk, hiszen egyikünk sem tudja mi lett volna, ha akkor így tesz, én pedig rohanok a fékevesztett állat elől. De tény és való hogy a vezetője vagyok, ő meg fricskát szórt a parancsaimra. Kanyarodunk az utca végénél jobbra, innen pedig már látni az épületet a másik oldalon, a következő utca végénél. - És időben szólj, ha bajod van! Hangom komoly, ezt nem csak a sérülésekre, vagy rosszullétekre értem. Közben átmegyünk az utca túl felére, hogy aztán folytathassuk utunkat egészen a szálláshelyekig. A bejárati kapu előtt megállok. - Az épület melyik részében szálltál meg?
